Magyar Nemzet, 1989. április (52. évfolyam, 77-99. szám)

1989-04-11 / 83. szám

Kedd, 1989. április 11. SZIGETHY GÁBOR 1848.ÁPRILIS 11. Aznap sokan úgy gondolták: új időszámítás kezdődött a magyar történelemben. Befejezte munkáját az Országgyűlés, a király szentesítette új törvényeinket, polgári állam született Európa közepén. Megszűnt az úrbér, a papi tized, a sajtócenzúra, eltörölték az ősiséget, törvény mondta ki a közteherviselést, új választási törvény lépett életbe, megalakult a felelős magyar minisztérium. Megújult a világ, vigadt magyar, itt a szabadság öröm- és fényárban úszott.Pozsony: felragyogott végre a mi napunk! Független magyar felelős minisztérium alakításáról rendelkezik a III. törvénycikk. Ahány szó, annyi gyönyörűség! Független — nem Bécsben, nem nálunk nélkül döntenek hazánkról, sorsunkról, rólunk. Magyar — nem osztrák, nem Habsburg, nem birodalmi érdek érvényesül a kormányzati politikában! Felelős lakájok helyett becsületes politikusok kormányozzák ezentúl hazánk! Független, magyar, felelős kormány áll az ország élén: a magyar nemzet legfőbb követelése teljesült. S mindezt megszavazták az országgyűlési követek, szentesítette a király. Mintha sarkából fordult volna ki a föld. Nem egészen. A III. törvénycikk 1. paragrafusa leszögezi: " Felségének a királynak személye szent és sérthetetlen. Martinovics Ignác és társai halálos ítéletén a király aláírása díszeleg. Az elmúlt évtizedek országnyomorító rendelkezéseit a király hagyta jóvá. A hatalom lábbal tiporta törvényeinket, a király szentesítette hazánk jogfosztott állapotát. Szolgalelkű hivatalnokok, magyarságukat árukba bocsátó politikai kalandorok, törpe törtetők, csak saját zsebükre gondoló gazemberek fosztogatták az országot, a király nem csak szemet hunyt, de tudomásul vette: erőszakos hatalma csak így tartható fenn, csak így tartható kordában az ország. Most állítólag új világ van. Csak a király személye szent! A pozsonyi pompanap mámoros forgatagában az okosabb magyarok eltűnődtek: valóban új világ van? Igaz, született néhány új törvény, a nemzet követeléseinek egy részét teljesítette, a hatalom. Az Országgyűlés lelkesen megszavazta mindazt, amit az új helyzetben a kamarilla számára megszavazni engedélyezett. A képviselők nem tettek mást, mint régen: engedelmeskedtek a hatalomnak. Független magyar felelős minisztériumért cserébe szent és sérthetetlen a király személye: új törvények, régi rend. A sallang új, a rendszer a régi. A király személye szent és sérthetetlen: változatlanul a kamarilla kezében minden hatalom. Igaz, most engedékeny a király. Engedékeny, mert bajban van. Bécsben, Pesten kitört a forradalom, március 22-én Velence polgárai is fegyvert fogtak, recseg-ropog az erőszakkal összetákolt birodalom. Sajtószabadságot kér a nép? Megadjuk. Közteherviselést? Legyen. A papi tized eltörlését? Majd kárpótoljuk elveszített kiváltságaikért egyházifok szolgáit. Csak legyen most pillanatnyi béke! Március 24-én István nádor taktikai okokból időleges engedékenységet javasol a királynak; ismerték Bécsben is a régi magyar mondást: aki időt nyer, életet nyer. Engedni, engedni, engedni — csituljon a nép indulata. Független, magyar, felelős kormány kell nekik? Kapják meg! Az ország a tönk szélén, próbálják meg maguk kormányozni. Most őfelsége kegyesen átengedi a kormányaidat, mert erre kényszerítik a körülmények, de személye (a hatalom joga, kiváltsága!) szent és sérthetetlen, s majd kevezőbb időkben, ha áttekinthetőbb lesz a helyzet s biztonságosabban, számára kedvezőbben alakulnak az erőviszonyok, újra kezébe veszi a gyeplőt. Taktikai okokból időleges engedékenység — ez most a célszerű politika! Martinovicsék kivégzése, Kossuthék bebörtönzése, ártatlan emberek állandó zaklatása, a király által kinevezett mindenható adminisztrátorok jogtipró uralkodása az engedetlenkedni merészelő vármegyékben, hazánk kifosztása, az ország sanyarú helyzete, szegénység, elmaradottság, lezüllött közállapotok — most mindent megbocsátottunk a királynak, mert kegyeskedett szorult helyzetében engedélyezni felelős magyar kormány kinevezését? Valóban megújul a világ? Vagy csupán — Vörösmarty Mihály szavával — rögtönzött szabadságunk káprázata vakította el a magyarok szemét? 1848. április 11-én a XVIII. törvénycikk rendelkezett a sajtószabadságról. Annyi év kényszerű hallgatás után, a rend csendjének nevezett alattvalói némaság után most végre nyíltan, fennhangon lehet beszélni, írni, véleményét senkinek sem kell véka alá rejteni. Az 1. paragrafus egyértelműen kimondja: Gondolatait sajtó útján mindenki szabadon közölheti, és szabadon terjesztheti. Eljött végre a pillanat, amikor bárki a szemébe vághatja a hatalom urainak, szolgáinak: rosszul, ostobán, erőszakosan kormányoztatok, önérdekű hatalmatokért kiárusítottátok az országot, eltékozoltátok a nép vagyonát, megsarcoltátok a nemzetet, semmibevettétek milliók akaratát s volt merszetek azt hazudni: hazánk s a nép boldogítása legfőbb célotok! Eddig is tudtuk: hazugság, szemtelen hazugság, mit milliók cáfolnak meg — de ezt csak Petőfi Sándornak volt bátorsága kimondani! Szavát kevesen hallották, hangját elnémította a cenzúra. De most végre lehet beszélni, írni: gondolatait sajtó útján mindenki szabadon közölheti. Megújult a világ! Március végén Petőfi Sándor verset ír: A királyokhoz. Ha mindenki, ő akkor sem bocsátja meg a király bűneit. Tudja: Csak tűrnek már titeket a népek, csak tűrnek, mint szükséges rosszat... Mert évtizedeken át azt hazudták, hogy a király jó, csak tanácsadói rosszak, a király jót akar, csak hivatalnokai ügyetlennek, a király becsületes, csak szolgái között akadnak becstelenek. Hazugság! Gazember a király, meg kell szabadulni tőle. Petőfi Sándor szava riadó: Nincsen többé szeretett királyi Sokáig lehetett szédíteni a népet, erőszakkal sulykolni fejükbe a hazug hitet: minden ami jó, a királytól s híveitől származik. Ma már tudjuk: országunkat a király és szolgahada tette tönkre. Minden hatalom az övék volt, minden bűnért ők a felelősek.. . Nincsen többé szeretett király! Március legvégén röplapon jelenik meg Petőfi Sándor verse. Megjelenhet, hisz március 15- én kivívatott a sajtószabadság, s most, április 11-én a király szentesítette a XVIII. törvénycikket: gondolatait sajtó útján mindenki szabadon közölheti. Valóban? így hangzik a 7. paragrafus: Ki a felség személyének sérthetetlensége, a királyi székbeli örökösödésnek megállapított rende ellen kikel, avagy a királynak magas személye ellen sértést követ el, hat évig terjedhető fogsággal és 3000 forintig emelkedhető pénzbírsággal büntettetik. Új törvény, érvényes törvény. Megszavazta az Országgyűlés, szentesítette a király. Új világ van, csak a régi király uralkodik. És Petőfi Sándor a sajtószabadság első napján letartóztatható — sajtóvétségért! Petőfi Sándort nem tartóztatták le. Május elején a király leiratot küldött István nádornak, kérte, alkalmazzák a nagyhangú költő ellen a XVIII. törvénycikk 7. paragrafusát, de István nádor — okos ember volt! — nem küldte tovább a királyi leiratot a független (?) magyar igazságügyi miniszternek, Deák Ferencnek, inkább elsüllyesztette irattárában. (Csak másfél száz év múltán találta meg egy szorgalmas irodalomtörténész e nevezetes aktát!) Petőfi Sándor ez idő tájt mint szabad ember élt Pest-Budán, jóllehet tudta: verse törvénybe ütköző cselekedet, s ha a hatalom úgy akarja, bármikor börtönbe csukhatja őt. Mert a király személye szent és sérthetetlen. A király bármit tehet, jogát az uralkodásra kétségbe vonni tilos! Engedelmes kutyákról, szabad farkasokról írt jó egy éve két rövid verset Petőfi Sándor. 1848. április 11-én az eddig engedelmes kutyákról levették a szájkosarat, megengedték nekik, hogy ugassanak. A király és hívei feltehetően úgy gondolták: ha erős a póráz, hadd ugassanak az ebek. Petőfi Sándor szabad farkas volt világéletében, most sem hajlandó beállni az énekkarba, nem kedveli a pórázon tartott, de hangosan csaholó kutyákat. Nem ő az egyetlen ember, aki tudja 1848. április 5-én: akkor lesz itt igazán új világ, szabad világ, ha nem lesz többé szeretett király. Szabad, független Magyarországot akar. Király nélkül. Kiváltságos szolgahad nélkül. Korrupt tisztviselők nélkül. Idegen érdekeket kiszolgáló lakájok nélkül. Ezen a kellemes tavaszi napon nem Petőfi Sándor Pest-Budán az egyetlen magyar, aki azon gondolkodik, miképpen lehetne kiseprűzni a hatalomból az uralkodáshoz hozzászokott gazembereket. Magyar Nemzet A RÁDIÓ MELLETT Hallgatunk és elhallgatunk A kis herceg a 325-ös bolygón találkozott a királlyal, akitől megtudta, hogy mindenkitől csak azt, szabad követelni, amit az illető megtehet. „A tekintély legelső alapja az értelem — mondta a király. — Azért van jogom engedelmességet követelni, mert ésszerűek a parancsaim.” Miután a kis herceg és a király kibeszélgették magukat, a kis herceg indulni készült. A király azonban marasztalta, s fölajánlotta, hogy megteszi a kis herceget igazságügyi miniszternek. Csakhogy nem élt a bolygón Senki más, így nem lett volna, akinek az új miniszter igazságot szolgáltathat! „Hát akkor ítélkezzél saját magadon — mondta a király. — Ez a legnehezebb. Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint máson. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy.” Olyan A kis herceg rádióváltozata, mint maga a könyv, valahányszor újraolvassa, illetve újrahallgatja az ember, új meg új csodákat fedez föl benne. Antoine de Saint- Exupéry regényének nagyszerű feldolgozása először 1956 karácsonyán hangzott el szép ajándékként, de szerencsére azóta is repertoáron maradt. Szebényi Cecília egyenértékű művet készített, Magos György pedig méltó módon vezényelte a legkiválóbb színészek és rádiós munkatársak csapatát, ami nem volt könnyű feladat, hiszen A kis herceg csupán a Micimackóhoz hasonlítható módon honosodott meg irodalmi köztudatunkban Rónay György fordításában. Napjaink közéleti eseményei teszik azonban, hogy ezúttal nem kedvenc rókajelenetem ragadott meg elsősorban — az Tomanek Nándor és Kozma Zsolt dialógusában a rádióváltozatot még nem ismerő ötéves kisfiamat rnkatta meg, bizonyságát adva, hogy mégis létezik igazi katarzise, hanem a mindenki fölött uralkodó alattvalótlan király bölcsessége. Vajha mindenki meggondolná, nem kíván-e olyat azoktól, akik fölé egyáltalán nem az isteni kegyelem helyezte, amit ők nem tudnak teljesíteni. A kis herceg királya tudja, hogy ha népének azt parancsolja, vesse magát a tengerbe, föllázad, forradalmat csinál. Miként a napféj mentét is legbölcsebb alkonyatkor megparancsolni. Sem előbb, sem utóbb. A szavahihetőségnek azonban nem csupán a teljesíthető parancsok, s a „kedvező körülmények” felismerése az előfeltétele. Egy kabarébeli jelenetben néhány hónapja azt nyilatkozta a legmagasabb vezetőt megszemélyesítő színész, hogy egy „tegnapi nyilatkozatnál csak egy veszélyesebb akad — egy tegnapelőtti". Igen, jóllehet a szó elszáll, s csak az írás marad meg, manapság az emberek emlékezőtehetsége kezd vészesen javulni. Ha valaki csak a rádió híreit hallgatja rendszeresen, a tudósításokat, beszámolókat, olykor azt hiheti, hogy vagy ma hall roszszul, vagy tegnap, tegnapelőtt, néhány hete, néhány hónapja. Tempora mutantur, nos et mutamur in illis szokták idézni gyakran Borboniust, én azonban e szállóige második felét, megvallom, utálom, illetve szeretném korlátozni, ne lehessen oly sokak mentsége, pontosabban mentegetőzése, hogy mi magunk is változunk az időkkel. S most nem arra gondolok, hogy bizonyos alapelvek a szögre akasztatnak, hiszen ez lehet az államférfiúi bölcsesség és belátás, a „reálpolitika” tiszteletre méltó jele, s addig jó, amíg a bihari pontok lógnak, s nem a Bihari. De már furcsállkodik az egyszerű rádióhallgató, amikor néhány hete a miniszterelnök szájából hallott utalást, amelyből — alkalmasint naivul vagy félreértve a szót — arra következtetett, hogy a nagymarosi beruházás parlament elé kerülése és a népszavazási törvény vitája között összefüggés van, hogy a százezret bőven meghaladó számú állampolgár, valamint a szükségesnél és előírtnál több országgyűlési képviselő szava nem pusztába kiáltott szó, majd meg arról hallja az igazságügyi miniszter helyettesét a sajtótájékoztatón, amelyet közvetít a rádió, hogy na nem, arról szó nem lehet, hogy Nagymarosról népszavazgassunk. Az Oviber pedig csak robbantgat, csak robbantgat, nekik nem szólt senki, az évszázados fasort kivágták (felelős természetesen Józsi bácsi, a favágó), a nagymarosi tanács legfőbb gondja pedig, hogy a gát ellenzői által hangoztatott jelszavak „a rendszer ellen irányulnak” (?) és „rossz emlékeket ébresztenek” (?) a község, lakosságában, melyet a kérdésről nyilván csak azért nem szavaztat meg a tekintetes testület, mert még nincs népszavazási törvény. A hazugságról szólt egyébként a Szerpentin vasárnapi adása, azaz — Csepeli György szellemes körülírásával — az „értéktartalmú, empirikusan nem ellenőrizhető eszmé”ről. Etológusok, pszichológusok, számítógépes szakemberek és más tudósok beszéltek Fiala János műsorában arról, miként ravaszkodnak, tettetnek, rejtőzködnek már az állatok is, hogyan lehet „vírussal” még egy computerből is Háry Jánost varázsolni, s micsoda rettenetes közerkölcsöt romboló hatása van évtizedek óta élő bonyolult, áttekinthetetlen és informális utasításokat és „elvárásokat” követő elhallgatási szisztémáknak. Mindenesetre már az ötéves óvodás is tudja szép hazánkban, miről célszerű hallgatni az óvónéni előtt, mit kell „szépíteni”, hogy elfogadható, „szocializált” legyen belőle. De hát összedőlt volna a rendszer attól, ha bizonyos dolgokat kimondtunk volna? A tapasztalat azt mutatja, hogy nem utolsó sorban az vezetett az öszszeomlás szélére, hogy annyi mindent nem mondtunk ki, elhallgattunk. Egy karikatúra nemrégiben kis csoportokban tanuló iskolásokat mutatott be, s a tanító néni azt mondta róluk, aszerint kell ültetnie, melyik újságot olvassák odahaza... S ez nem vicc. A rádió riporterei minden elismerést megérdemelnek a hét egyik nagy port fölkavart esetének nyilvánosságra hozatalában. De már a 168 óra műsorvezetője, Bölcs István is utalt rá, hogy a taxisverés publicitásában akadtak különbségek. S csakugyan, érdemes volt meg-nézni a péntek reggeli budapesti lapokat. Volt, amelyik egy szót sem ejtett róla, egy másik pártos módon csupán az egyik felet szólaltatta meg „Nem bántalmazták a segélykérő taxist a rendőrök” címmel, jóllehet az MTI is minden részletre kiterjedő tudósítást adott, amint az a Népszavában olvasható volt, s a Magyar Nemzet is a tárgyilagos teljességre törekedett saját tudósításában. A rádió politikai magazinjának tudósításblokkját némelyek kárhoztatták, hogy „túltárgyalta” az esetet. Pedig hallatlanul fontos ügyről van szó, amely alááshatja a közbizalmat. Nem arról van szó, hogy megverték-e Piros Andrást, hanem hogy történt-e „túlkapás”, a Btk. 220. paragrafusában leírt „hivatalos eljárásban való bántalmazás”, és hogy ennek körülményei tisztességes módon tisztázódhatnak-e. Aligha tett jót a várpalotai rendőrség szavahihetőségének és tekintélyének, amikor a gumibotos piacellenőrzést követően megfellebbezhetetlenül kijelentette a kapitány, hogy nem történt semmi szabálytalan, az ügyet lezárták , aztán a katonai ügyészség mégis talált kivetni valót a lengyelek megverésében. A dolog jelenleg nem áll valami rózsásan — mármint a szabálytalanul parkoló taxis vasra verése és vélhető bántalmazása. Már az rossz jel, hogy a János Kórház nevetséges ürüggyel nem vett föl látlelet a sértett taxistól, a katonai ügyésznek viszont készségesen adott egy „teljes mértékben negatív” látleletet, amely „tehát nem szól külsérelmi nyomok létezéséről”. A Madách téri rendelő is csak hétfőn, azaz három nap múlva az igazgatóságon adja át a taxisról másnap mégiscsak fölvett látleletet. Vajon miért? Ki és mit intéz rajta addig, kérdezhette az állampolgár. A gyanús akadékoskodás annál furcsább, mert a katonai kórház orvosa szombaton szintén vett föl ilyen leletet, s talált külsérelmi nyomokat. Netán ez az eredmény is befolyásolja majd a Madách térit? És a János Kórházét? Igaz, ott nincs gond, el sem végzett vizsgálatnak lehet pozitív és negatív eredménye is. Dialektikus. Kissé aggasztó volt dr. Szende Gyula rendőr százados, katonai ügyész egyik nyilatkozata is, mert megkérdőjelezte elfogulatlanságát. Arról számolt be ugyanis, hogy a sértettnek „sportállása van, csak a fizetéséért jár be”, Perry Mason tiltakozón fölpattanna, hiszen a dolog nem a tárgyra tartozik! Én csak annyit tennék hozzá: kinek a célját szolgálja a katonai ügyész hangulatkeltő megjegyzése? Még aggasztóbb a dolog hangulati eleme volt. A taxisok hangulata. Egyszer, éjszaka tanúja voltam, hogy a taxis udvariasan kitett a kocsiból, mert rádión riasztották, rablót üldöz a környéken a rendőrség és segítséget kérnek. (A viteldíjat nem fogadta el, pedig kifizettem volna, hiszen lakásomtól egy saroknyira voltunk!) Ezt az együttműködési készséget, az egymásrautaltság érzését áshatja alá a rózsadombi eset. Csak egy valami segíthet: a becsületes kivizsgálás és az eredmény nyilvánosságra hozatala. A taxisverésről szóló riportot egyébként két ifjúsági rádiós és egy tudományos szerkesztő készítette, a miklósfalvi (azaz nickelsdorfi) polgármesterrel az elmúlt heti bevásárló őrületről az egyik legkiválóbb kulturális szerkesztő telefonált, a prágai tudósítónő pedig megtalálta a módját, hogy minden szokványt elkerülve foglaljon állást a magyar kultúra ez esetben a magyar film folyamatos jelenlétéről, vagyis jelen-nem-létéről, amikor meginterjúvolta a két nép filmes kapcsolatainak legönfeláldozóbb és legtiszteletre méltóbb apostolát, Katarina Posovát, azaz Pós Katit. Ez a nyitottság a 168 óra egyik legnagyobb érdeme. Nem véletlen, hogy épp ide jönnek annyian formát bontani, tehetséges újságírók. Józsa György Gábor A lübecki Johanneum szimfonikus zenekarának hangversenye április 11-én, kedden este 7 órakor lesz a Zeneakadémián. Műsor: Elgar első induló, Mozart: Oboa-koncert, Hacsaturján: Zongoraverseny, Bernstein: Táncszvit. Szólisták: Johannes Grügemann oboa, Max Kraft zongora. Vezényel: Heinz Arit. Április 12-én 6 órakor a Thököly Gimnáziumban a lübecki Johanneum Gimnázium Big band zenekarának hangversenye lesz. Vezényel Ernst Friedrich Felsch. 7 Egy legenda feltámadása A Cserépfalvi Könyvkiadó József Attilája Tenyérbe simuló, kecses könyv. Nincsenek telezsúfolva benne az oldalak. Levegős a szedés. A köteteim lapról lapra, már-már eszelősen ismétlődik. A papír sárgás színű. Nyugtatja a szemet. A piros költeményeknek annál vibrálóbbak. A borítón a szerző kezdőbetűit emeli ki a virító szín. Üstököscsóvaként vörös vonal húzódik a kusza, groteszkből szedett cím alatt. Nagyon fáj. József Attila utolsó verseskötete ez. Az impresszum szerint „Ez a könyv a Diósgyőri Papírgyár R. T. merített papirosán készült, Lőbl Dávid és Fia nyomdájában 1938 decemberében.” Cserépfalvi Imre kiadásaként. Arra, hogy hasonmás kötet lapul a kezünkben, csak a következő oldalon szereplő ISBN- és Kiadói Főigazgatósági engedélyszám figyelmeztet. A könyvkiadó neve új, pontosabban csak működő műhelyként számít újdonságnak, különben olyannyira patinás, hogy az utóbbi évtizedekben könyvtörténeti fogalommá lett, legendaként vonult be a köztudatba: Cserépfalvi. A századunkkal egyidős vállalkozót az újrakezdés Indítékairól kérdezem. — Nagyon régen fájlalom, hogy József Attila költészetét nem úgy ápolják, mint ahogyan én szeretném, ahogyan reméltem — kezdi válaszát Cserépfalvi Imre. — A József Attila-i életmű mellőzését abban láttam, hogy hagyták kifogyni a köteteit és hogy József Jolánnak a majd ötvenesztendeje ugyancsak a Cserépfalvi kiadónál napvilágra került József Attila élete című művét azóta sem adták ki. Nemzedékek nevelődtek fel József Attila testvérényének második könyvén, A város peremén címűn, amelyik tartalmában erősen ütközik az elsővel. Az 1950-ben megjelent új kötet a politikának megfelelően módosította József Attilát, súlyosan torzította a magyar költészet eme egyéniségéről festett képet, vagyis a valóságot. Mi okozhatta, hogy József John módosította költőfivéréről alkotott véleményét? — Az élet olykor nagyon megtöri az embereket, a legderekabbakat is. Jolán pályája 1945 előtt szépen ívelt felfelé. Balatonszárszóról Pestre költözése után a Cserépfalvi Kiadónál segédkezett, nagy nehezen kiheverte az őt ért bajokat, megpróbáltatásokat. A József Attila élete című munkája megjelenését követően egycsapásra ünnepelt írónő lett, kezdőt még nem üdvözöltek olyan lelkesen, mint őt, akit Bálint Györgytől Kassák Lajosig a legelismertebbek köszöntöttek az újságok hasábjain. Tőlünk Zilahy Lajos lapjához került József Jolán, ahonnan pedig a Független Magyarországhoz, amelyet a főszerkesztő, Bajcsy-Zsilinszky Endre a későbbiekben megbecsülése jeleként József Jolánra íratott. Jolán a legerősebb jobboldali nyomás idején is kitartott, az utolsó percig a helyén maradt. A felszabadulást követően aztán súlyos bűntudata támadt amiatt, hogy nem csatlakozott az elmenekült, illegalitásba vonult kommunistákhoz. Nem értettem a félelmét, hiszen így sok zsidót, üldözöttet volt alkalma bújtatni. Ő mégis szorongott. Ebben, az állapotában József Attila egykori élettársában, Szántó Juditban vélte felfedezni mentőangyalát. Judit jó tanácsokkal látta el, Jolán hamarosan közéleti riportokkal jelentkezett a kommunista sajtóban. Pályáját súlyos betegsége törte meg. A város peremén című, öccse életútját önnön vívódásai közepette némiképp átértékelő kötete akkor született, amikor tudta, már nincs sok ideje. Akadtak viszont elvtársai, akik segédkeztek a korszak elvárásaihoz igazodó József Attilafigura megrajzolásában. A Cserépfalvi Kiadó most azon van, hogy a közönség megint az igazi József Attilával találkozhassék: néhány hónapon belül ismét megjelentetjük József Jolán első könyvét. Mikorról ered az ön ismerettsége Józseff Attilával? — Hozzám irányították őt, amikor huszonévesen Párizsban járt. Magam régóta voltam a helyt, ott végeztem az egyetemet és egy nagy könyvkiadónál dolgoztam. Attila pedig rajongott a könyvekért, az irodalomért. Amidőn hazatértem, rögtön itthon is fölkeresett. A hivatalos ügyeken túl is gyakran találkoztunk, együtt vacsoráztunk, eljött a családunkhoz, szívesen játszott a gyerekekkel, főként Kati lányommal. A Cserépfalvi Könyvkiadóé a napokban újra megjelent Nagyon fáj kötettel támasztották új tistre. Miért éppen József Attila utolsó válogatására esett a választásuk? — Mert ezzel végződött József Attila és a Cserépfalvi Kiadó kapcsolata. Az újrakiadásnál mindenben ragaszkodtunk az eredetihez. Ez a kötet a legapróbb részletekig József Attila ízlése szerint való, a papírfajtát és a betűtípust is ő választotta ki. Engem nagyon bántott, hogy akkor mindössze pár száz példányt sikerült eladnunk a könyvből. Nem volt nagy keletjük az idő tájt a versesköteteknek. József Attila akkoriban ráadásul meglehetősen népszerűtlen volt a kommunista mozgalomban. Kizárták a pártból, gúnydalokat énekeltek róla az ifik. A Nagyon fáj 1938-ban került a közönség elé. Szerzője egy év múlva halott volt. Csak jóval később rehabilitálták, amikor az emigrációból visszatért Lukács György pártfogásába vette emlékét. A kiadónkat 1949- ben államosították. De én azóta is mániákusan hittem benne, hogy fogok még József Attilát megjelentetni. Ezért is használtam ki az enyhülő politikai légkör adta lehetőséget. A mostani kötet bevételének egy részéből egyébként Cserépfalvi-díjat alapítok költőtehetségek megsegítésére. Mihez kezdett vállalata államosítása után? — Sokáig kerestem a helyemet, amelyet végül a Corvina Kiadónál leltem meg, sok kedves munkatársammal együtt. Közülük nem kevesen koncepciós perek elítéltjeiként a kiadóhoz kerülésüket megelőzően megjárták a börtönöket. Szép sikereket értünk el a nyelveket tudó és az írásművészetben is jártas embereimmel: a brüsszeli világkiállításon például aranyérmet nyert a Corvina. Az idegennyelvű könyvkiadótól vonultam nyugdíjba a hatvanas években. Most milyen kiadói terveket dédelget? — A mai bizonytalan papírellátás és gazdasági helyzet mellett nem lehet távlati terveket szőni. Kis kiadó kívánunk lenni, évente legfeljebb tíz-tizenkét könyv megjelentetésére vállalkozunk. A régi Cserépfalvi kétszáz-háromszáz kiadvánnyal büszkélkedhetett. Akad ezek között bőven a mai érdeklődésre is számot tartó mű. A már említettek után legelőbb azt a vágyamat váltom valóra, hogy a hajdanán inkább falukutatóknak nevezett népi íróktól teszek közzé egy antológiát Mátraházi Zsuzsa Riihimäkiben, a Finnország határain túl is ismert Finnish Glass Museum-ban magyar éremkiállítás nyílt meg. A magyar Nemzeti Múzeum, a szolnoki Damjanich Múzeum és magángyűjtők gyűjteményéből összeállított és külföldön első ízben bemutatott kiállítási anyag áttekintést ad a magyar numizmatika és éremművészet fejlődéséről, kezdve az államalapítástól, az Árpádházi királyok pénzeitől, egészen a Magyar Népköztársaság kitüntetéséig.