Magyar Nemzet, 1989. április (52. évfolyam, 77-99. szám)
1989-04-14 / 86. szám
reformklub Intézményesített önvédelem írta: Szalai Júlia szociológus MTA Szociológiai Kutatóintézet Az utóbbi években napvilágot látott reformelképzelésekben mindenütt feltűnik az a gondolat, hogy a szociálpolitika, illetve a politikai intézményrendszer reformja nélkül ma a legsürgetőbbnek tekintett gazdasági reformlépések sem vihetők sikerre. A reformírások túlnyomó többségének olvastán az olvasóban az a meggyőződés alakul ki, hogy immáron nem lehet eltekinteni a szociálpolitika reformjától, hiszen a piac hatékony működése elkerülhetetlenül a jövedelmek erőteljes differenciálódásával, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésével jár együtt. Márpedig, hogy azok az elviselhetőség határain belül maradjanak, szükség van egy elkülönült „helyesbítő” rendszerre — ezt a rendszert hívja a szerzők többsége szociálpolitikának. A szociálpolitika válsága mindenekelőtt abból fakad, hogy az államszocializmus klasszikus központi újraelosztó rendszerére kimunkált „hagyományos’s tervgazdasági szociálpolitika túlélte önmagát, s mindinkább gátjává vált az intézményei, elosztási formái és szolgáltatásai által megcélzott társadalmi feladatok ellátásának. Továbbélése ezért évtizedek óta diszfunkciók és társadalmi zavarok forrása, amelyek nyomában a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése helyett azok megállíthatatlan növekedése jár. A szociálpolitika ma alanyai, az állampolgárok számára méltánytalanságok, kiszolgáltatottságok, a pazarló szűkösség, a krónikus hiány megannyi irritáló, megalázó és fájdalmas élményét nyújtja. Fogalmának köznapi jelentése azonos lett a tömegesen kielégítetlen szükségletek, az átláthatatlan bürokratikus szabályozgatások, a toldozó-foldozó tűzoltó-megoldások és a mind elégtelenebb színvonalú szolgáltatások összefoglaló megjelölésével. Hatalom kérdése... A szociálpolitikában és a gazdaságban fellépő válságjelenségek ugyanarról a tőről fakadnak: mindkét szféra zavaraiban az elmúlt évtizedekben sokat módosítgatott, ám alapstruktúrájában, hatalmi berendezkedésében a tervgazdaság kezdeteitől napjainkig változatlanul működő központi újraelosztási rendszer belső válsága érhető tetten. Ez az alapstruktúra pedig a hatalom struktúrája. Vagyis a reform kérdése nem más, mint a hatalom kérdése. A gazdaság reformjában állam és piac, a szociálpolitikáéban állam és civil társadalom egymástól való elválása, s mindkettőben állam és polgárainak autonómiája, a társadalom független megszerveződése az az alapkérdés, amelyen a válság felszámolása, a társadalom perspektívanyerése, az ország európaisága múlik. A szocialista tervgazdaság kiépítésének időszakában az új rendszer a szociálpolitika valamennyi hagyományos intézményét a megdöntött kapitalizmus rekvizitumaként dobta sutba. Ugyanakkor — s ez az önellentmondásának lényege — a tervgazdaságot az össztársadalmi racionalitás legfőbb letéteményesének tekintette, s ennek jegyében a gazdasági, a társadalmi élet, a privát- és a közszféra minden szegmense átitatódott a központi szándék szociális mozzanatával. Az 1945 utáni berendezkedés grandiózus modernizációs programként indult útjára, amely a korábbi magyar társadalomfejlődés két — összefüggő — évtizedes tehertételének tagadását és végleges megoldásának ígéretét hozta. Az egyik a két háború közötti társadalom részleges (felemás) integrációja volt. A másik kérdés pedig: az előbbi problémához szorosan tapadó, nemeurópai mértékű és kiterjedtségű, tömeges, abszolút szegényes felszámolása. A szociálpolitika megszüntetése és magával a központosított tervgazdasággal való azonosítása ebben a keretben nyeri el értelmét, s válik a grandiózus program szerves tartozékává. A gazdasági szabályozás tervlebontásos módja, a politikai folyamatok, a munkaerő leértékelésével, és — ezzel párhuzamosan — aki kényszerűen teljes foglalkoztatás, a „béren kívüli juttatásként” definiált mennyiségi egészségügyi ellátás, vagy a „költségvetési ágazattá” degradált társadalombiztosítás meghonosított rendszere egymástól elválaszthatatlan fogaskerekekként épültek egybe. Szolgálták a központi hatalom vezérelte társadalomátalakítási programot A társadalom gyökeres átszervezésének programja az intézmények egy központú, feszes, militarisztiikus hierarchiába rendezett jól irányítható építkezési elvét célozza meg. Modernizációs programként pedig az egykori agrárország ipari társadalommá változtatását a minden korábbit felülmúló gyors gazdasági növekedést és a társadalmi igazságosság eszményét hirdette. Mindez két pilléren nyugodott: a program megvalósíthatóságát az állami tulajdon felsőbbrendűsége illetve a központi tervutasításos rendszer mindenhatósága volt hivatott szavatolni. Szolgáltató szociálpolitika Az államszocializmus központi újraelosztó rendszere valóban létre ie hozott egy egyelvű integrációt, és felszámolta a tömeges abszolút szegénységet. Érvényének történelmi korlátja és a rendszer mélyülő válsága abból adódik, hogy a „szervetlen integráció”, azaz a központi diktátumok egységesítő elve az extenzív terjeszkedés forrásainak kimerülésével dezintegrálóvá vált, a teljes foglalkoztatás szintjének elérésével (azaz a bevonható munkaerőtartalékok kimerülésével) az eddigi relatív biztonság az újabbkori létbizonytalanság, tömegesen fenyegető elszegényedés, terjedő munkanélküliség és leszakadás veszélyforrásává lett. A központosított redisztribúció legfőbb gazdasági rendeltetése az állam működtetése. Az állami költségvetésnek közel hatvan százaléka — dotációk, szubvenciók, támogatások formájában — újra keresztülfolyik a gazdaságon, hogy azt életben tartsa. Így válik érthetővé, hogy a „szociális költségvetés" (az „ingyenes” állami juttatásként definiált egészségügy, kultúra, oktatás, valamint a társadalombiztosítás egészének forrása) strukturális okokból kerül újra meg újra reménytelen maradékpozícióba. Így a szociális szféra működését nem a szükségletek, hanem a szűkösségek vezérlik: pénzt, eszközt, beruházást és munkaerőt oda kell csoportosítani, ahol éppen a legégetőbbek a hiányok. Így állt elő mára az a helyzet, hogy a szocializmus egykor legfőbb vívmányának tekintett szociálpolitika — a költségvetés felől nézve — bénító kiadási tétel. A lakosság felől nézve pedig a szegénység, az ellátatlanság, a kiszolgáltatottság legfőbb forrása. Többek között ezért is a toldozó-foldozó reformálgatások, pótlólagos forrásteremtő bűvészkedések helyett a szociálpolitika egész szerepkörének, rendeltetésének és funkciójának radikális újraértelmezésére van szükség. Hogy ez az „átértelmezés” valóságossá váljék, a szociálpolitikának a központi állami akarat szolgálatából a társadalom szolgálatába kell szegődnie, intézményeinek az állampolgárok szükségleteit érvényesíteni hivatott társadalmi önvédelmi intézményekké kell válniuk. Ez azonban nem mehet végbe a társadalom önszerveződése, állam és civil társadalom elválása és rendezetten újrafogalmazott, törvényesen szabályozott viszonya, valamint a társadalom tagjainak, csoportjainak, közösségeinek független érdekérvényesítési intézményei nélkül. A szociálpolitika „újraértelmezése” elképzelhetetlen anélkül, hogy létrejöjjenek az első és második gazdaságbeli munkavál- lalói érdekeket védő független szakszervezetek, s hogy a közigazgatás intézményei — szabad választások útján — az állampolgárok ellenőrzése alá kerüljenek. Csak így válik lehetségessé, hogy a szociálpolitika kikerüljön a költségvetés mindenkori szűkösségének elosztáspolitikai csapdájából, s létrejöhessen legfőbb saját intézménye, a költségvetéstől független, önfinanszírozó jellegű önkormányzati társadalombiztosítás, valamint megszülethessenek és felvirágozhassanak a lehetőségekhez, szükségletekhez rugalmasan ingadozó társadalmi szolgáltatások. Vállalkozás: garanciákkal Világos, hogy az önfinanszírozórendszerre történő zökkenőmentes áttérést a gazdasági prosperitás éveiben könnyebb lett volna véghez vinni, mint ma. Az áttérés azonban halaszthatatlan, és nem reménytelen, hiszen a társadalombiztosítás irracionális működését nem a pénzszűke, hanem a költségvetési rendszer szerkezeti folyamatai generálják. Tehát a társadalombiztosítás önállósítása és önfinanszírozóvá tétele ma megvalósítható, de előfeltétele, hogy annak ellenőrzését az állam fokozatosan fenntartóinak (a munkavállalóknak és a munkaadóknak), illetve felhasználóinak, az állampolgároknak engedje át. Ugyanilyen fontos előfeltétel a döntési autonómia és az ellenőrzés jogának szavatolása, önkormányzati kontroll nélkül ugyanis a pénzügyi önállósítás egyszerűen a költségvetési terheknek a vállalatokra, a munkavállalókra és a lakosokra történő visszahárítását jelentené. Ennek az önállósulásnak úgy kell végbemennie, hogy az „új" társadalombiztosítás a munkavállalói érdekeket védő független szakszervezetek, illetve a munkaadók érdekvédelmi tömörülései (kamarái) közötti tárgyalásokban, alkuban alakíthassa ki szabályozási rendszerét, a munkavégzői és vállalkozói járulékok mértékét, döntsön a lekötött tőkék befektetésének legcélszerűbb módjai felől, és így tovább. Az önkormányzatnak kell döntenie a társadalombiztosítás mindenkori (szociális) politikájáról, de anyagi gyarapításáról és szükségletkielégítési prioritásairól is. Pontosabban: a társadalombiztosítás nem feltétlenül egyetlen rendszer, hanem a különféle szükségletekre válaszoló önkormányzati társadalombiztosítások szövetsége. Az elkülönült „családi", „betegségi", „öregségi" társadalombiztosítások mellett szólhat, hogy saját önkormányzati politikájukat, gazdasági befektetéseiket, természetesen és kevesebb áttétellel igazíthatják az általunk képviseltek szükségleteihez.Az eddig említetteken kívül e szociálpolitikai pénzügyi rendszer biztonságos működtetésének van még két további feltétele. Az egyik a szolgáltatásainak alapelveire vonatkozó, csak ritka módosításokat megengedő parlamenti törvényalkotás.A társadalombiztosítás társadalmi önvédelmi jellegét és integratív erejét áshatja alá, ha a társadalom csoportjait egymással fordítják szembe a gyakran változó, kedvezőbb, vagy kedvezőtlen családi pótlék-, munkanélküliség, vagy nyugdíjtörvények.) A biztonságos működés másik előfeltétele, hogy el kell választani a társadalombiztosítás kifizetési kötelezettségeit és gazdálkodási tevékenységét. Az előbbit végül is törvényes úton szavatolni kell, és ezért anyagilag — még teljes önállósulás mellett is — az állami költségvetés felel. Az utóbbira az önkormányzatoknak szabad kezet kell kapniuk. S e szempontból a társadalombiztosítás éppúgy lehet piaci vállalkozó, mint bárki más. Magyar Nemzet A Phralipe független cigányszervezet előkészítő bizottságának közleménye kötelességiől szólunk. Közös gondunkat, a Magyarországon élő cigányság mindannyiunkat súlyosan érintő, ám lényegét tekintve mindmáig nem rendezett, értő kezelésmódra nem érdemesített ügyét kívánjuk végre tárgyalóasztalhoz vinni, azzal a felelősséggel, amellyel csakis egyenrangú, és független szellemiségű állampolgárok bírnak. Nyilatkozatunknak öt alapgondolata van. Első gondolatunkban az emberiség legfenségesebb, mégis a legtöbbször megtiport, vagy leginkább semmibe vett eszményét, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 1. cikkelyét, ennek megrendítően szép gondolatát idézzük, azzal a hittel, hogy soha, amíg csak ember él a Földön, érvényessége el nem halványul: „Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága van. Az emberek ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek." Második gondolatunkban, mivel a fenti eszmény érvényesítésének folyamatából a magyarországi cigányság kisebbségi jogainak semmibevétele miatt — s ezzel alapvető emberi jogait is súlyosan sértve — teljesen kirekesztődött, kijelentjük és leszögezzük: A cigányságnak, mint az ország legnagyobb lélekszámú kisebbségének, jogai érvényesítésére máig nincs képviselete. A jelenleg létező szervezeteket felülről, a politikai vezetés felelősségének áthárítására hozták létre. Nincs meghatalmazásuk a cigányságtól és számottevő hatáskörük sincs. A hatalomtól, az állami vezetéstől függenek, s ennek érdekeit közvetítik a cigányság felé alkalmasint a cigányság érdekeivel szemben is. A hivatalos politikai álláspont szerint a cigányság ez idő tájt még csak nem is nemzetiség. Amikor mi mégis nemzetiségnek nevezzük magunkat, azért tesszük, mert számunkra ez a tény nem képezte, és nem képezheti vita tárgyát a jövőben sem. Önmegnevezésünk egyúttal egy eddig még soha nem volt cigány — emberjogi, hangsúlyozzuk: demokratikus alapokon, alkotmányos keretek között működő politikai mozgalom kiszélesedésének a kezdetét is jelenti; a magyarság és a cigányság közös jövőjéért gondolkodó cigány ér- telmiség, és a hozzá csatlakozó, közös érdekeiket mindinkább felismerő cigány és nem cigány csoportok szövetségét. Harmadik gondolatunkban az alábbi véleményünknek adunk hangot: A mostanában sokat emlegetett, és szervezetünk által is alapkérdésnek minősített jogállamiság megteremtésével párhuzamosan meginduló, tényleges demokratizálódási folyamat csak akkor lesz igazából érték; országmentő, országépítő folyamat, ha az úgy szabályozza a társadalmi folyamatokat, hogy azok a társadalmi szolidaritás erősödéséhez vezessenek és oszlassák a társadalmi közönyt. Magyarország lakosságának mintegy 5" ,,a cigány. Meggyőződésünk, életkörülménye, fokozódó, s mára csaknem tetőfokára hágó szociális, kulturális, gazdasági és politikai nyomorúsága, ha egy azonnali nekilendüléssel, belátható időn belül nem vesz jobb fordulatot, nemcsak hogy erősen kérdésessé teszi az egész ország számára oly létfontosságú társadalmi előbbrejutás legcsekélyebb lehetőségét, de valljuk, és felelősséggel állítjuk, lehetetlenné is teszi azt Kötelességünkből adódóan azért mi is azon leszünk, hogy a társadalomban végbemenő folyamatok most már ne csupán egy rangját veszített demokráciával kacérkodó, dilettáns, vagy félrevezető politikai kísérletezgetések sorozata legyen, hanem valódi egyezség: a több százados történelmi egymásrautaltság el nem felejthető élménye.Negyedik gondolatunkban ezért kifejezésre juttatjuk. Sohasem fogunk beleegyezni és beletörődni abba, hogy társadalmunkban a cigányság helyzetének megoldása, életkörülményeinek javítása állandóan hátra sorolódjék a társadalom feladatai között. Felháborodásunknak adunk hangot, amikor kimondjuk: számtalan megoldásra váró feladatai között a hivatalos politika döntéseiben figyelmen kívül hagyja a cigányság érdekeit. Azt látjuk, hogy kisebbségi jogainak lesöprésén túlmenően — a gazdasági folyamatok átalakításánál cigány emberek hatalmas tömegeire, noha ugyanez a társadalom termelte ki őket, mára már nincs szükség. A folyamat alatt egyszerűen leselejteződnek, tervszerűen , és tendenciózusan a társadalom peremén kívülre szorulnak — a legcsekélyebb perspektíva nélkül. Ötödik gondolatunk üzenet: A magyar politikai életben ez idő szerint is jelen lévő, de holnapra egyre nagyobb nyomatékkal fellépő demokratikus erőknek, és a többségi társadalomnak már most tudniok kell: közmegegyezés nem jöhet létre a cigányság kirekesztésével, érdekeinek figyelembevétele, alapvető emberi jogainak érvényesítése nélkül. Látniok kell azt is, hogy van olyan politikus cigány értelmiségi csoport, aki közösségéhez erősen kötődik, elszánt, politikai tapasztalatai alapján pedig ugyanúgy felkészült, mint általában a magyar értelmiség, amelyhez — túl azon, hogy cigány —, bízvást tartozónak vallja magát. Leendő feladata nem kevesebb, mint hogy — a közös érdekek hangsúlyozása mellett szövetségeseit megtalálva, kisebbségi létéből fakadó érdekeit magával a cigánysággal is felismertesse, ezeket az érdekeket közvetítse, és minden alkotmányos eszközzel érvényesítse. Történelmi feladatként csak annyit vállalhat magára, amenynyit egy demokratikus átrendeződés folyamatában fel kell vállalnia; érdekvédelmi és érdekegyeztetői funkciójában meg kell kísérelnie annak a katasztrófának az elhárítását, amely az egész magyar társadalmat fenyegeti: a közmegegyezést érvénytelenítő totális csődöt. Előkészítő Bizottság: Balogh Attila költő, Horváth Aladár tanító-népművelő, Mendi Rózsa pszichopedagógus, Osztöjkén Béla író, Vajda Imre tanár, szociológus, Zsigó Jenő szociális szervező, út Budapesten napokon belül — Phralipe — Testvériség elnevezésű független cigányszervezet alakul a magyarországi cigányság emberi-kisebbségi és politikai jogainak megteremtése és védelme érdekében. Péntek, 1989. április 14. Interbalett 89 A BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL keretein belül megrendezett idei kortárs balettművészeti találkozó minden várakozáson felül igen jól sikerült. Elsőrendű külföldi társulatokat lehetett látni, nagyon jó műsorokkal. S lám, kiderült, itthon is óriási érdeklődés van a táncművészet iránt: minden előadás táblás házzal ment, lett légyen az a kis befogadóképességű Thália Színházban, a kétezren felüli nézőterű Erkel Színházban vagy a napokon át ugyanazt a produkciót játszó Sportcsarnokban. Pedig nem volt olcsó mulatság, a jegyeket borsos árakon számították. És azt hiszem, az egyetlen kifejezetten gyenge lodzi Operabalett közönségén kívül senki sem panaszkodhat, hogy hiábavalóságra pazarolta pénzét. Sőt, szeretném is mindenek előtt hangsúlyozni azt, ami feltűnt és kellemesen meglepett: nagyon sok fiatalt lehetett látni a nézőtéren. Köztük nem keveset az úgynevezett Nehezen beilleszkedők közül, például imittamott tarka fejű punkokat. Érdemes is lenne a fiatalok művészeti nevelésével foglalkozóknak komolyan felmérni a nem fogalmi kommunikáció útján ható táncművészettel kialakítandó kapcsolatokat „Mi úgy kommunikálunk, mint a halak” – mondta az amerikai mester, George Balanchine, vagyis a „testközeli" érzékelhetőség eszköztárával. Remekül fogadták a némán sugárzó hullámhosszukat a legkülönbözőbb rétegekhez tartozó ifjú nézők. És hogy gazdagodtak általa, azt talán nem is kell mondani. A modern társulatok ugyanis a lehető legmélyebben foglalkoztak a tipikusan mai szorongások, mai problémák köreivel. Ebből a szempontból és művészi értékét tekintve is a legjelentősebb élményekkel az amerikai José Simón Társulat, és a Holland Táncszínház Ifjúsági Együttese szolgált. SIMÓNÉK NAGYSZERŰEN FELÉPÍTETT, kivételesen mélyreható műsorából a már klasszikus számba menő Choreographic Offeringen (Bach) és a máris örökérvényűnek bizonyult csodás, négyszemélyes Othelló-parafrázis, a Mór pavane-ján (Purcell) kívül elsősorban Jiri Kylián világszerte ismert remekműve. Az elsüllyedt katedrális váltott ki óriási ovációt. Elsüllyedt világ: víz alatt úszó látomás formájában két emberpár bonyolult kapcsolatai tűnnek elő. Diszharmóniák és pillanatnyi ideig tartó harmóniák, párharcok,féltékenység, agressziók, nemtelen találkozások. Mindez szavakban aligha kifejezhető, emelkedett emberi együttérzéssel, s gördülékeny táncnyelvi eszközökkel megformálva. A már csaknem húsz esztendeje halott társulatalapító, José Simón repertoárjához pompásan illeszkedik Kylián stílusa; főleg ez a Debussy-zenére és tengermorajlásra alkotott munkája. De nem idegen a profilját módosítani kényszerült társulattól a legújabb formálásmódokkal lépést tartó érzésvilág sem. Carlos Orta Visszatérés című kettőse, a délamerikai Piazzola muzsikájára és konkrét hangokra komponált pillanatképe napjaink leghétköznapibb repülőterén egy hétköznapi pár sikerületlen újratalálkozásába enged bepillantást. A táncosok modern civil ruhában vannak, játékukhoz a mondanivalót pontosan kifejező, célszerűen tömör mozgásformákon kívül szcenikai elemként mindöszsze egy közönséges szék tartozik. Ez a lány várakozásának eszköze, ide-oda helyezgetése lelkiállapotának tükröződése, majd a kettőjüknek mindinkább szűkké váló „élettér” szimbóluma. A HOLLAND TÁNCSZÍNHÁZ ifjúsági kísérleti műhelyének elsőrendű feladata, hogy teret nyisson fiatal koreográfusok és táncosok bemutatkozására (akárcsak a francia Operaház G. R. C. O. P. társulata, vagy a mi Operaházunk Kamarabalettje). Műsorukból elsőnek mégis a „nagy” társulat vezető táncalkotójának, Jim Kyliánnak Stoolgame-jét (Székfoglalósdi) szükséges ki- emelni, mert — úgy tűnik — ez az utóbbi idők egyikvilágméretű modern táncalkotása. Egy közismert gyermekjáték társadalmi közérzetünk szerint tragédiává módosul. Mindenki kergeti-fogja a koncát, aki kiesik, egyúttal elesik, lelkiismeret-furdalás nélkül ölik meg. Megrázó, szűkszavú egyszerűséggel kimunkált kegyetlen táncos poéma, egyszersmind felmagasztosító kiállás a megalázott elesettek mellett. Amásik kitűnő Kylián-mű az ausztráliai folklórgyűjtésén alapuló humoros jellegű Nomádok, hallatlanul leleményes mozgásnyelvi és térformálási értékeivel nyűgözte le nézőit. A két bemutatkozó fiatal alkotó közül kétségtelenül a már közismertnek mondható, koreográfiai díjat is nyert Nacho Duato a jelentékenyebb, Jardi táncát (Táncok kertje) című művének legfőbb értéke, hogy a modern táncot a spanyol nemzeti tánccal sikeresen, élvezetesen és egyénien ötvözte. Táncai Maria del Mar Bonét felhangzó érzelemgazdag spanyol dalaival összecsengve idillikus-archaikus hangulatot árasztanak. Lionel Hoche, a másik ifjú koreográfus egy mai panelház kaszárnyaéletéből ragadja ki az újházasok veszekedésekkel tarkított sablonéletét, alkotói értelemben is elég sablonosan. AZ ÚJ DÁN TÁNCSZÍNHÁZ a harmadik érdekes együttes ugyancsak a modern táncágazatot képviseli. Jártak már nálunk vagy másfél esztendeje, és akkor igen jó benyomásokat szerezhettünk erről a mindössze hét táncosból (köztük a két koreográfusból) álló társulatról. Most valamivel gyengébb műsorral jöttek, de az amerikai néger Warren Spears az általunk ismeretlen Faragó Béla zenéjére készített Utolsó valcer című szimfonikus jellegű táncműve kifejezetten szép volt. S Anette Abildgaarddal közösen alkotott munkája Stravinsky teljes Tűzmadármuzsikájára pedig érdekes, finom hangvételű koreográfia és érdekesen megfogalmazott — bár kissé didaktikus — téma. Egy harmonikus diákközösségszerű társaságot valaki közülük terrorizálni kezdi, ezt a pszichológiai nyomást a többiek idővel lerázzák ugyan, de már csak formálisan olyanok, mint annak előtte. Nagyon jól sikerült aszovjet— magyar közös gálaműsor, melyben a moszkvai Sztanyiszlavszkij Színház és a budapesti Operaház szólistái léptek fel. A gazdag — és jórészt ismert — koncertszámokról most nem beszélve, csupán Dmitrij Brjancev kitűnő kamaraműveit említjük meg, a gyönyörű lírikus Románcot, a Chopin-zenére készült Romantikus duettet, a vidám zsidó—cigány párost — illetve Seregi csodaszépen megjelenített Cédrus pas de deux-jét és Fodor Antal egyfelvonásnyi Izgalmas Boleróját, Hágai Katalin főszereplésével. Nagyszerűen — a szovjet művészekkel egyenrangúan — koncertművekben. Elismerés illeti Pongor Ildikót, Hágai Katalint, Oláh Csillát, Végh Krisztinát, valamint Keveházi Gábort, Szakály Györgyöt és Eichner Tibort. Előadógárdánk sikeres szereplése annál örömtelibb, mivel a magyar részvétel ezúttal nem lehetett versenyképes a nemzetközi ranglista élmezőnybeli képviselőivel. CSAK A GYŐRI BALETT jelentkezett vidéki társulataink közül Budapesten új művel, a Bulgakov és a többiek című egész estés darabbal. Nem érdemtelenül tűzték az Interbalett műsorára, mert kétségtelenül Markó Iván legjobb művei közé tartozik. De mindjárt hozzá kell tenni, hogy érdekes és sokszor igen szép megoldásai ellenére egy zavaros, leegyszerűsítő és néhol érzelgős történelmi showműsor szintjén mozog. Nem más, mint az orosz történelem vázlatos képeskönyve, mely sem stilárisan, sem műfajilag nem képez egységet. A fent említett társulatok jelentős alkotóinak életérzéséhez képest olyan beszűkültnek hat a mi győri együttesünk napi politikai tudata, hogy még a kulminációs zárójelenet tátogó Sztálinképei, a mégoly expresszívre nagyított utasító mutatóujjak figyelmeztetése és a bőrünkön érzett megrázó igazságtartalom ellenére is súlytalan marad. Sajnos, a szakmai kuriozitásszámba menő, oly ígéretes három operaházi Csodálatos mandarinverzió sem adott igazi élményt. A művek egyenlőtlen előadói szintje hol elrejtette az adott mű erényeit, hol nem tudta elfedni hibáit. A hagyományőrző Harangozó-változat, Seregi László ezt folytató (sikeresen újraszcenírozott) táncosított darabja és Fodor Antal mai környezetben játszódó Mandarinja így együtt felrajzolta ugyan a korszerűsítő tendencia ívét, de bemutatni egy csokorba fogva csakis teljesen kiérlelten és a legmegfelelőbbszereposztásban lett volna érdemes. Gelencsér Ágnes Üzemtörténészek találkozója Fiatal tudományág az üzemtörténet. Szakemberei és amatőr művelői tizenegy esztendeje tartották első országos konferenciájukat. A vállalatok múltjának feltárása, feldolgozása, újabb üzemtörténeti gyűjtemények alapítása, a témába vágó kiállítások megnyitása a kutatók szerint még a jövőbeni vállalati gondok megoldásában is segítséget nyújthat. Az üzemtörténeti munka eredményei mellett az újabban támadt — részint gazdasági jellegű — feszültségeket is megtárgyalják a résztvevők a második országos üzemtörténeti konferencián, amelyet április 28—29-én Veszprémben rendez meg a szakszervezetek megyei tanácsa, a Hazafias Népfront és a Magyar Történelmi Társulás illetékes szakosztálya.