Magyar Nemzet, 1989. június (52. évfolyam, 126-151. szám)
1989-06-09 / 133. szám
Péntek, 1989. június 9. Mi mindent megveszünk? Kereskedők és kérdőjelek Irigylésre méltóan nagy karriert futott be elég egyszerű kis alsónadrág. Legtöbb társával ellentétben pályafutását nemcsak néhány adásvételi szerződés, vásárlási blokk kísérte. Az osztrák importból származó, 115-ös cikkszámú férfialsónak még dossziéja is kerekedett Az egész ügy egy bizonyos dr. K. J. mélységes felháborodásával kezdődött. Az illető úr egy újságcikkből megtudta, hogy a szóban forgó alsónadrág mosás és izzadás hatására elszíneződik, ezért selejtnek, egy része pedig másodosztályú terméknek minősül, s ezért csak csökkentett áron lehetett volna forgalomba hozni. E hír olvastán dr. K. J. nem habozott, tollat ragadott, és feljelentést tett a Btk. 319., illetve 320. §-a alapján, ismeretlen tettes ellen, hűtlen, hanyag kezelés és gazdasági károkozás gyanúja miatt. Mindemellett állampolgári minőségében választ szeretett volna kapni olyan kérdésekre is, mint például: kik, miért, s kiknek az érdekében kötnek ilyen üzleteket, amikor amúgy is szűkében van az ország a devizának. Sőt, K. úr levelében egyenesen a külkereskedelem alkalmasságát is megkérdőjelezte. Vásárolni muszáj Eljárása olyan szokatlan volt, hogy hivatalos helyeken kezdetben meglehetős zavar támadt. A bizonyos kabátlopási ügy megismétlődése is kísértett, mivel a VI.—VII. kerületi ügyészségre a főügyészségről már úgy ment az akta, hogy abban K. urat, mint a tett elkövetőjét(!) iktatták. A hibát azonban gyorsan kijavították, s innen kezdve hosszú hónapokon át már minden a megszokott módon zajlott... Így aztán a Centriket vállalatnál, mint az import alsónemű beszerzésére megbízást adó félnél, jogszabályokra, minisztériumi állásfoglalásokra s egyéb iratokra hivatkozva, azt bizonygatták, hogy mindenki kellő alapossággal, megfelelő gondossággal járt el. Érvelésük meggyőzőnek tűnt , leszámítva a zavaró tényt, hogy mindezek ellenére az amúgy mutatós alsónadrág mégiscsak selejt. Akkor hát vajon mi lehet a baj? Lehetséges, hogy K. úrnak van igaza, s a hazai külkereskedelem egészében is mára már alkalmatlan posztja betöltésére? A savanyú és rohadt narancstól kezdve egészen a színét eresztő alsónadrágig, a temérdek rossz minőségű árut tekintve, gyakran támadhat olyanbenyomása a szemlélőnek, hogy nálunk csupa dilettáns, szakmáját nem értő és nem szerető ember köti az üzleteket. Mindenesetre, ha mindenki a kellő alapossággal járt el, akkor valami mégsincs rendben a honi külkereskedelemmel. Vagy netán arról lenne szó, hogy a magyar anyák már képtelenek ügyes, jó kereskedő fiúkat szülni...? Nem tudni, K. urat vajon megnyugtatná-e, ha, bebizonyosodna, hazai viszonyok között a jól képzett nyugati kereskedők is csődöt mondanának. Egy Lajtán túli kolléga feltehetően már azon elcsodálkozna, hogy egy olyan, aránylag egyszerű tevékenységet, mint az adásvételt, nálunk milyen bonyolultan végeznek el. Az a vállalat, amelyiknek szüksége van, mondjuk, egy alsónadrágra, először engedélyt kér a minisztériumtól, majd megbízást ad egy másik, szintén hazai vállalatnak, hogy kösse meg a számára az üzletet egy harmadik féllel. Eközben rengeteg, a nyugati fal számára rejtélyes kifejezés hangzik el, olyan például, mint valutakeret, önálló külkereskedelmi jog, illetve annak hiánya, meg biztosan szó esne a selejtáru magyarázataként a „tulajdonosi érdekeltség” hiányáról is. Azután a számtalan jogszabály közül mindjárt az első betartása feltehetően nehézséget jelentene a másutt nevelkedett üzletember számára. E jogszabály lényege: magyar kereskedő valutáért kizárólag csak „első osztályú áruféleséget" szerezhet be. A valóban első osztályú termék ára azonban Nyugaton is borsos. Nálunk viszont úgy képzelik az emberek — kesereg egy hazai külkereskedő —, hogy kint, valutáért végre tényleg jó minőséget kaphatnak. Csakhogy a mi valutánk a kiváló minőség beszerzéséhez rendszerint kevés. Vásárolni azonban mindenképpen kell. Egyrészt, mert az adott árufajta hiányzik a hazai piacról — mint a szóban forgó alsónadrág is —, másrészt pedig, ki merné megkockáztatni, hogy valutakeretét az utolsó fillérig el ne költse? Ebben az esetben előfordulhat, hogy elvész a valutakeret egy része, mivel azt megtakarításként a következő évre átvinni nem lehet. Sőt, legközelebb esetleg kevesebbet utalnak a vállalat számára, mondván, hogy a meglevőt sem tudták elkölteni... A nyugati kereskedő ekkor valószínűleg megoldhatatlannak látná, és feladná az ügyet: számára ismeretlen cégtől közvetítő útján beszerzett termékkel megfelelni e jogszabálynak, s a következőnek is, amely arra kötelezi őt, hogy a hazai forgalmazásban új terméket a Kermi által elvégzett minőség-ellenőrző vizsgálatnak vesse alá, ahol sok minden kiderülhetne, az esetleges kellemetlen következményekkel együtt... Szigor és kiskapu A magyar kollégák persze ilyenkor egyáltalán nincsenek kétségbeesve. Joggal. Ugyanaz a minisztérium, amely , e szigorú jogszabályokat gyártotta, a hozzájuk kapcsolódó állásfoglalásokkal egyúttal szélesre tárja előttük a kiskapukat is. Hogy mi minősül új terméknek a hazai piacon, az ilyen esetben kötelező kermivizsgálattalegyütt, ennek eldöntését örvendetesen rugalmasan értelmezik. „Azokat a textilipari termékeket, amelyek gyártója nem állapítható meg, de amelyeket a korábbival azonos cégtől szereztek be, azonos anyagból, azonos technológiával készítettek, úgy kell tekinteni, hogy a gyártó nem változott!” A gyártó viszont szinte mindig ismeretlen, mivel azt a beszerzést végző nagykereskedelmi vállalat sem itthon, sem külföldön nem árulja el. Erre nem is kötelezhető, ez üzleti titok, mert ezt elárulva, esetleg a hasznuktól esnének el. Ha megtudná az ügyfél például, hogy az általa dollárért vásárolt terméket a nagykereskedő cég a gyártótól, mondjuk, rubelért szerezte be, nyilván hanyatt-homlok rohanna inkább ő is a gyártóhoz. És hová lenne így a nagykereskedők nyeresége....? S mivel a gyártó többnyire ismeretlen, azt sem lehet megállapítani, hogy az előzőekhez nagyon hasonló terméket vajon azonos alapanyagból, technológiával stb. állították-e elő? Ezt csak a Kermi által elvégzett minőségellenőrző vizsgálat deríthetné ki. A minisztériumi állásfoglalás birtokában azonban ez — némi kockázatvállalással —, szükség esetén elkerülhető. Helyette elegendő, ha a vállalat a minőségi szakvéleményt az általa fenntartott, saját minőségvizsgáló vállalatától kéri. Arról szó sincs, hogy a vizsgálatot végzők részrehajlók volnának, vagy hogy hanyagul végeznék a munkájukat. De technikai, személyi feltételeiket tekintve, meg sem közelítik a Kermi lehetőségeit. Az osztrák alsónadrág esetében is szabályosan jártak el: egyetlen mintadarab(g) vizsgálata alapján megállapították, hogy — amennyiben a beérkező összes többi is a mintához hasonlóan jó minőségű lesz, akkor — a Centriket vállalat ráragaszthatja az első osztályt tanúsító cédulát. Az utóvizsgálat elvégeztetése pedig a terméket forgalomba hozó kereskedelmi vállalat felelősségén múlik. De hát... kinek van ilyesmire ideje, kapacitása... ? Marad a rizikó vállalása: a cédulát ráteszik az árura, mert végső soron az is elképzelhető, hogy valóban első osztályú termék érkezik, de ha mégsem, akkor sem biztos, hogy ez bárkinek is feltűnik ... A Centriket vállalatnak az 50- es típusú alsónadrággal nem volt szerencséje. Az üzletben a Kermi ellenőreinek feltűnt az áru, a vizsgálataik nyomán kiderült, hogy 86 400 darab még a legalacsonyabb osztályba sem volt sorolható, 28 800 pedig csak másodosztályúnak felelt meg! Mindez összesen 9 millió 244 ezer 800 forint forgalmi értéket képviselt. Az ügy azonban hirtelen az érintett vállalat számára kedvező fordulatot vett. Reklamációjukra az osztrák cég példás gyorsasággal reagált: hetek alatt kicserélték a selejtes alsóneműt, s helyettük ugyanakkora értékben, megfelelő minőségű másik szállítmányt küldtek. A hazai gyakorlatban ritka az ehhez hasonló eljárás. Az esetek többségében csak hosszas pereskedés után lehet érvényt szerezni a reklamációs követeléseknek. Az anyagi kár tehát valóban nem jelentős, „mindössze” néhány ezer vásárló járt rosszul. Azok, akik már megvették, s időközben nyilván a szemétbe is dobták a selejtes alsónadrágot. (Igaz, utólag ők is kérhettek volna kártérítést...) A Centriket szerencséje A Centriköt vállalat azonban mégsem szerencsés. A Kermi dr. K. J.-vel egyidejűleg szintén feljelentést tett, s ezek nyomán a rendőrségi vizsgálat megállapította: a Centriköt vállalat munkatársa gondatlanság alapos gyanújával vádolható. A nyugati kereskedő ez esetben feltehetően kézhez kapná a munkakönyvét. Nálunk viszont nem veszik ennyire szigorúan a dolgot. A hölgy a minisztériumi jogszabályokra, állásfoglalásokra való hivatkozással valószínűleg tisztázhatja magát. Ha mégsem, nagy baj akkor sem lesz: ilyen esetekben a bíróság a vállalat hatáskörébe utalja majd az illető vétségének elbírálását, aki így végül is egy fegyelmivel megúszhatja az egészet. Dr. K. J. és a többi állampolgár pedig azon töprenghet, hogy a következő alkalommal kit és milyen paragrafus alapján kellene feljelenteni ahhoz, hogy a dolgok végre rendben menjenek ... Mink Mária A Magyar Nemzet megkérdezte: Veszített-e a tanács a lakossági vitán? Ófalu-szindróma a főváros I. kerületében, a Tabán közepén. Ez lehet a konklúziója annak a fórumnak, amelyet a helyi tanács, a körzeti népfront és „a másik fél" szervezett a környék lakosságának. A kerületi tanács elnöke kezdeményezte, hogy a legérintettebb lakosság vitatkozhasson a Fővárosi Tanács programjáról a Budapest egészét — és a Tabánt is — érintő szállodaépítési koncepcióról. De a helybéliek elé táratta a kerület úgynevezett városépítészeti szabályozási tervének születőben levő programját is, melynek lényege az egész terület sokszempontú vizsgálata, lehetőségeinek feltárása, az építési vagy építéstilalmi feltételek rendszerbe foglalása. Ám a tanácselnök nem számított arra, hogy a lakosság — a Tabánt féltendő — csak azt fogja hajtogatni, hogy ide semmit, ez a zöld a miénk, nincs joga senkinek elvenni a parkot. — Miben reménykedett? — kérdeztük Zágon Bertalan I. kerületi tanácselnöktől. — Az nem volt váratlan, hogy a lakosság ellenáll a szállodaépítési program Tabánt érintő részének — válaszolja. — De nem ezért kértük fel a tervezőket a vitára. Azt akartuk, hogy a városépítészeti szabályozási elgondolásokról már a legkorábbi fázisban tájékozódjanak az emberek, megismerjék, hogy milyen feltételek közepette fejleszthető úgy a kerület, hogy az a lakosság érdekeit is messzemenően szolgálja. A Tabánról kezdeményezett vita nem egy kész programot tűzött napirendre, hanem egy képlékeny, sokféle reális megoldást „elfogadó” koncepciótervezetet. Sajnos, nem sokan fogadták el a lakossági fórumon a partnerséget, hiszen támadták a tervezőket, lehurrogták őket, a mondanivalójukat sokan semmibe sem vették. — Volt, aki úgy vélekedett: helyes a főváros programja, a gyógyvíz mellé építendő szálló, de a Ráczfürdő vizével és a Tabán zöldjével vetekedő helyet találnak máshol is, például a Városligetben ... — Szerencse, hogy voltak mérsékeltebb, reálisan gondolkodó emberek is, hiszen érv volt az is, hogy a közvetlen környék, sőt az V. kerület iskolái is csak itt találnak sportolásra alkalmas helyet. A magyar Hyde-parknak nevezte egy vitázó a Tabánt, s utalt a londoni „zöld szigetre”, amelyiknek belsejében ugyancsak elképzelhetetlen egy szálloda, még annak ellenére is, hogy jól jövedelmezne, frekventált helyen lenne, luxusigényeket elégítene ki. — Eddig szerte az országban azért támadta a lakosság — okkal — a tanácsokat is, mert társadalmi vitára akkor bocsátottak terveket, amikor már mindegy volt... Most a fordítottja történt és a visszájára sült el. Ezek után hogyan mernek hasonló témájú rendkívüli tanácsülést öszszehívni? — Bízom benne, hogy a lakossági vita kudarca nem okoz csatavesztést. Talán még nem szoktak hozzá az emberek ahhoz, valóban fórumot kapnak véleményük érvényesítéséhez. A véleményüket hangsúlyozom, s nem az indulataikat. Hosszú és kemény csatákat folytat a tanács azért, hogy „kívülről” ne erőltessenek rá a kerületre döntéseket — például csak gazdasági érdekkel alátámasztott szállodákat. De ha ebben nem partner a lakosság — és a tanácstestület — akkor nem válhat hatékonnyá a munkánk. (8. 1.) Magyar Nemzet A 301-es parcella Ki hol nyugszik jeltelen sírban? A minap készült el az Igazságügyi Minisztérium Büntetésvégrehajtás Országos Parancsnokságán az a kimutatás, amely arról ad számot, hogy az 1956 decembere és az 1961 decembere között kivégzett személyeket hová temették el, illetve hol kereshető mindmáig jeltelen, fejfa nélküli sírjuk, hol lehet leróni a kegyeletet Amikor rendelkezésünkre bocsátotta a névsort, kiegészítésül, amolyan használati utasításul Tari Ferenc ezredes elmondta: adatgyűjtésüket a Kozma utcai országos börtön belső használatra készült, nem hivatalos nyilvántartására alapozták, valamint a rákoskeresztúri új köztemető év szerinti összeállítására, bár ez utóbbiban nem szerepel megjelölésként, kit végeztek ki és kit nem, legfeljebb az a megjegyzés található az illető neve mellett, hogy nem exhumálható. A két lista egyeztetése, összevetése után a bírósági iratokat is felkutatták, hogy bizonyossá váljon, kire miért mondták ki a halálos ítéletet, s azt hol és mikor hajtották végre. Tari ezredes azt is közölte: a vidékiek többségénél sajnos ismeretlen eltemetésük pontos helye; az egykor elítéltek földi maradványait rejtő temetőrészek közül többet már felszámoltak, mert például lakótelep épült a helyükre. Ezért az ország különböző helyein, a vidéki városokban halálra ítéltek esetében csak kivégzési helyüket ismertetjük. Végezetül: mint azt szombati, június 3-i számunkban már megírtuk, Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József egyáltalán nem szerepel a nyilvántartásokban, ezért az ő adataikat ez a most kézhez kapott lista sem tartalmazza. De kiegészítésképpen ide írjuk: a kihantoláskor Nagy Imrére, Gimes Miklósra és Maléter Pálra a 301-es parcella 23. sorában a 8—9-es helyen akadtak rá, Losonczy Géza a 15 sor 27—28. sírhelye közötti sávból került elő, míg Szilágyi József tetemét a 16. sor 9-es helyén lelték meg. Sajnálatos módon az alábbi összeállítás sem tartalmazza a megtorlás éveiben a börtönök rácsai mögött különböző okokból elhunytak, illetve eltűntek neveit és sírhelyeik hollétét A névsorban a bizonyítottan köztörvényes bűncselekmények miatt kivégzettek neveit — megkülönböztetésképpen — halványabb betűből szedte a nyomda. (kurcz)* 17. sor 1.: Kálmán Dezső (1934), 2.: Szabó Pál (1915), 3.: Szendi Dezső (1923), 6.: Kósa Ferenc (1938), 12.: Pente Béla (1931), 13.: Molnár Károly (1930), 20.: Újvári József (1927), 22.: Ábrahám József (1924), 24.: Nagy András (1934), 25.: Törzsök Géza (1911), 28.: Kokiis Béla (1924), 29.: Matyeinszki István (1933), 30.: Pércsi Lajos (1911), 31.: Erdős Ferenc (1935), 32.: Illyés László (1933), 34.: Csíki Lajos (1931), Gábor Péter (1919), 36.: Balogh László (1925), Katona József (1923) , 37.: Békési Béla (1926), 38.: Gerle József (1930), 39.: Péch Géza (1930), 18. sor 1.: Magyar János (1934), 2.: Mécsért János (1920), 3.: Réniás Pál (1930), 4.: Kicska János (1931), 5.: Onestyák László (1938), 8.: Géczi József (1930), 9.: Takács Kálmán (1909), 10.: Bokor János (1919), Csizmád Ferenc (1932), 12.: Viskovics János (1918), 17.: Zádor János (1936), 19.: Panczer Ferenc (1902), 22.: Iván Kovács László (1930), 23.: Erős István (1913) , 24.: Kiss István (1928), 26.: Klenyovszki István (1936), 34.: Toracz Sándor (1930), 35.: Szegedi Flórián (1929) , 36.: Steiner Lajos (1930), 38.: Korsós József (1935), 40.: Czédli István (1935), Kovács Imre (1929), 19. sor 5.: ik. Mansfeld Péter (1941), 8.: Horváth Tibor (1936), 9.: Havilla Béláné sz. Sticker Katalin (1932), 13.: Kóté Sörös József (1927), 14.: Tóth József (1927), 16.: Nagy József (1936), 17.: Garamszegi Alfréd (1918), 18.: Bárány János (1930), Szirmai Ottó (1926), 20.: Ivicz György (1936), 21.: Babér István (1928), 23.: D. Szabó Károly (1924) , 24.: Lukács László (1923), Szabó Lajos (1930), 26.: Vass Lajos (1936), 28.: Simon Gábor (1934), 30.: Angyal István (1928), Bódi József (1938), 32.: Bürgermeister József (1938), Szántó Farkas Béla (1929), 33.: Lacikl Albert (1933), 34.: Galgóczi Zoltán (1933), 37.: Bakos Gyuláné sz. Salabert Erzsébet (1930) , 38.: Nagy József (1929) (Telki), 39. : Szente István (1937), 40.: id. Szente Károly (1906), 20. sor 15.: Czakó András (1928), 18.: Ozsváth Károly (1933), 26.: Kolonics János (1935), 28.: Nagy József (1934), 31.: Fejes József Tibor (1934), 36.: Berta János (1938), 37.: Fenyvesi Miklós (1935), 38.: Tumbász Ákos (1935), 40. : Czerman Lajos (1926), 21. sor 1.: Fáncsik György (1933), 2.: Dobi Károly (1931), 3.: Tóth Tibor (1937), 11.: Tutsch József (1929), 12.: Gábor László (1930), 16.: Szelepcsényi István (1932), 18.: Ács Lajos (1938), 23.: dr. Rajki (Klein Mór) Márton (1901), 24.: Nagy Sándor (Somlyói Nagy) (1902), 25.: dr. Makó Kiéger László (1911), 26.: Csehi Károly (1928), 27. : Gémes (Gránitz) József (1909), 28. : Kósa Pál (1921), 29.: Koszterna Gyula (1933), 30.: Hajnal Sándor (1914) , 31.: Angyal Józsefné sz. Friedl Valéria (1912), 38.: Kutl István (1928), 22. sor 2.: Huzsán István (1924), 7.: Krausz Gyula (1937), 8.: Németh József (1912), 9. : Csányi Sándor (1929), 10.Kondoros Imre (1922), 12.: Veréb László (1935), 14.: Gombos László (1924), 18.: Futó János (1936), 20.: Szivák István (1934), 21.: Csermák János (1928), 22.: Magori Mária (1913), 23.: Barabás Tibor (1917), 29.: Sillye Sámuel (1932), 37.: Keller Károly (1925), 38.: Grosszmann Frigyes (1920), 23. sor 11.: Hámori István (1917), 13.: Kovács Lajos (1927), 15.: Nickelsburg László (1924), 29.: Szabó János (1928) , 38.: Aradi István (1924); 25. sor ? Dóczi Dénes (1932); 26. sor : Kovács Dezső (1920); 27. sor ? Modori Sándor (1923); VIDÉK Debreceni Büntetés-végrehajtási Intézet: Lakatos Péter (1930); Győri Büntetés-végrehajtási Intézet: Czifrik Lajos (1914), Császár József (1929) , Dederl Gábor (1936), Földes Gábor (1923), Gulyás Lajos (1918), Kiss Antal (1933), Peterdi Sándor (1936), Tihanyi Árpád (1916), Török István (1930), Weintrager László (1928), Zsigmond Imre (1924); Kaposvári Büntetés-végrehajtási Intézet: Herceg József (1933), Katona István (1920), Németh József (1931), Tóth György (1909); Kecskeméti Büntetés-végrehajtási Intézet: Böbek Károly (1933), Gábor Ferenc (1936), Kolompár Mátyás (1924), Patyi István (1913) Pekó István (1914), dr. Szobonya Zoltán (1909); Miskolci Büntetés-végrehajtási Intézet: Barta Béla (1927), Gergely József (1930), Hullár Gábor (1924), Józsa György (1933), Kiss Sándor (1899), Kanyó Bertalan (1900), Kolozsi István (1913), Lendvai Máté Gyula (1933), Magyar Zoltán (1933), Oláh Miklós (1935), Szabó István (1925), Szrogh Sándor (1935), Tóth László (1923), Varga Péter (1933). Nyáregyházi Büntetés-végrehajtási Intézet: Szilágyi László (1924), Tomasovszki András (1923); Pécsi Büntetés-végrehajtási Intézet: Petrus József (1936), Szabó István (1920); Szegedi Büntetés-végrehajtási Inté- szet: Farkas Mihály (1928), Kovács József (1926), Mány Erzsébet (1936), Vajgel Mihály (1932); Szekszárdi Büntetés-végrehajtási Intézet: Boda Sándor (1924), Führer Istvánné sz. Csira Erzsébet (1934), Marton Mária (1921), Romvári József (1911), Szijj János (1914); Székesfehérvári Büntetés-végrehajtási Intézet: Horváth István (1936), Nagy Lajos (1933), Szedeli János (1929), Takács Ferenc (1900); Szolnoki Büntetés-végrehajtási Intézet: Szántó Alajos (1912); Veszprémi Büntetés-végrehajtási In- Iézet: Gész István (1933). RÁKOSKERESZTÚRI ÚJ KÖZTEMETŐ (KOZMA UTCA) 233-as parcella 3. sor 19.: Bajusz Ferenc József (1930), 77.: Ezer Antal (1927), 180.: Léderer Jenő (1935), 4. sor 1.: Pólya Ferenc Sándor (1913) , 6. sor 16.: Boncsik József (1932), 17. sor 1.: Varga József (1928), 4.: Batonai István (1926), 6.: Bartók János (1936), 8.: Bóna Zsigmond (1930), 18. sor 3.: Dudás József (1912), 10.: Szívós Géza (1931), 14.: C. Varga István (1911), 16.: Pintér József (1936), 17.: Szabó János (1897), 19. sor 2.: Katonai László (1927), 25.: Katona Sándor (1915), 235-ÖS PARCELLA 4. sor 6.: Balázs Ferenc (1933), 31.: Gerzkó István (1926), 34.: Alapi László (1920); 258-AS PARCELLA 19. sor 3.: Gyöngyösi Miklós (1929), 6.: Minczér József (1932), 20. sor 31.: Pálházi Ferenc (1903), 38.: Gönczi Ferenc (1931), 22. sor 28.: Preisz Zoltán (1925); 301-ES PARCELLA 11. sor 26.: Zsendovics László (1931), 13. sor 17.: Micsinai István (1919), 23.: Schiff János (1930), 25.: Somlai István (1936), 26.: Folly Gábor (1919), 14. sor 9.: Lassú István (1899), 13.: Lengyel László (1936), 20.: Tóth Hana (1932), 23.: Kovács Ferenc (1931), 28.: Sikó Dezső (1930), 30.: Komjáti Ferenc (1920), 31.: Harazin János (1908), 32.: Nagy Zoltán (1926), 33.: Kocsis Sándor (1928), 34.: Balázs Géza (1935), 35.: Simon Géza (1915), 36.: Szász Zoltán (1930), 37.: Sípos Zsigmond (1934), 38.: G. Tóth László (1914), 39.: ifj. Rizmajer József (1935), Szmrek Benjámin (1934), 40.: Erdész József (1927), 15. sor 2.: Molnár Imre (1934), 4.: Illés Gábor (1934), 6.: Géber Miklós (1903), 6.: Harmincz István (1928), 7.: Horváth Gyula (1935), 8.: Balla Pál (1919), 10.: Lakos János (1920), 11.: Lénárd Ottó (1929), 15.: Berecz György (1924), 17.: Mayer Antal (1913), 19.: dr. Brusznyai Árpád (1924), 20.: Berta József (1934), 21.: Hangódi István (1914) , 22.: Szörtsey István (1891), 24.: Laurinyecz András (1927), 25.: Pálinkás (Pallavicini) Antal (1922), 26.: Czimmer Tibor (1923), 28.: Rusznyák László (1933), 29.: Spannberger György (1913), 31.: Ekrem Kemál (Kornél) (1924), Preszmajer Ágoston (1934), 33.: Bán Róbert (1934), 36.: Kovács István (1924), 38.: Merényi Ernő (1914), 39.: Nagy Lajos (1927), 40.: Goór László (1934), 16. sor 3.: Bódis János (1911), 4.: Fekete Sándor (1930), 5.: Csontos Elekné sz. Kenderesi Mária (1907), 6.: Pópa (Pap) József (1927), 9.: dr. Fáy Ferenc (1908), 11.: Bognár Ottó (1931), 13.: Zrínyi János (1925), 15.: Bosnyák Gábor (1930), Palotás József (1935), 20.: Somogyi Tibor (1935), 21.: Molnár Sándor (1933), 22.: Major Ernő (1915). 23.: Andi József (1924). 24.: Körösi Sándor (1932). 25.: Babolcsai István (1905). 26.: Balogh Tamás (1931). 27.: Farkas Imre (1929). 28.: Márász Sándor (1927), Nagy József (1929) (Kisléta). 30.: Zsigmond László (1922). 31.: Frányó Ferenc (1927). 34.: Molnár László (1922), 35.: Földesi Tibor (1923). 37.: Renner Péter (1933), 38.: Sörös Imre (1932). MÁSKÉNT GONDOLKODUNK Nem lepett meg az „MSZMP marxista egységplatform” szerdán megjelent állásfoglalása. Nem lepett meg, mert negyven év szemináriumtanítása a szocializmusról és a demokráciáról nyilván mély nyomokat hagyott a józanul gondolkodó fejekben is. Nem lepett meg azért sem, mert tudom, ma sokan nem látják át a helyzetet és a valamikor tanultak összekuszálódnak az új tapasztalatokkal. Az elvek és gondolatok tisztázására ezért talán sosem volt nagyobb szükség, mint ma. Jó lenne kapaszkodókat keresni, olyan gondolkodókat, akiket nem fertőztek meg az utóbbi negyven, illetve hetven év torzulásai. Közéjük tartozik Felicite Lamennais francia gondolkodó. Eme francia szerint a kommunista elvek kifejtése és propagálása a kommunisták dolga, a demokrácia meghatározása a demokratáké. Csaknem százötven éve, 1848-ban fogalmazta meg azokat a sorokat, amelyek ma igencsak időszerűek: „Mi a demokrácia? Az individuum teljes felszabadítása, emberi jogi teljességének biztosítása, a személyi önrendelkezés teljessége. Mi a kommunizmus? Az individuum teljes szellemi, fizikai és erkölcsi alávetése a közhatalomnak ... Nem képzelhetünk el radikálisabb ellentétet, mint amilyen a kommunizmus és a demokrácia között van. A kommunizmus csak a hatalom kérdésével foglalkozik, amivel szemben egyszerűen megengedhetetlen minden ellenállás, lévén alapja azok legkorlátlanabb despotizmusa, akik parancsolnak és azok legmélyebb szolgasága, akik engedelmeskednek." Nem tudom, hogy a marxista egységplatform vezetői foglalkoztak-e a Lamennais gondolataival. Azt viszont kiolvasom üzenetükből, hogy a hatalom kérdésével, féltésével igencsak foglalkoztak. Bizonyára ezért aggódnak, hogy „szerveződnek az elmúlt négy évtized minden eredményét tagadó, a polgári tőkés visszarendeződést követelő erők”. Az egységplatform szerint tehát óriási a veszély. Talán attól óvják az országot, hogy közeledik a svéd, a dán, vagy a svájci demokráciához? Igaz, a szovjet író, Ajtmatov éppen ezt a követendő modellt rajzolta fel nemrég, a parlament ülésén. Neki megfelelt volna — szemben a marxista egységplatform szervezőivel. Ezért hívják fel a párttagságot, hogy a pártértekezleten, valamint a kongresszusra a marxista pártegységplatformot magukénak valló küldötteket delegálják. Nos, ebbe igazán nem akarok beleszólni. A perspektívába viszont igen. Annál is inkább, mivel mindannyian a jobb életszínvonalat és életminőséget áhítjuk. Olyat, mint az említett országokban. Tudom, ez ma meglehetősen távolinak, álomszerűnek tűnik. Mégis meg kéne próbálni, s rálépni erre az útra, mert különben ismét átélhetjük a nyomor diktatórikus újraelosztását, vagy a dél- amerikai banánköztársaságok sorsára juthatunk. Márpedig ez kevésbé vonzó perspektíva. Emőd Pál s Újságíró-szolidaritás Mégis önálló lesz a gyomaendrődi gyár Dr. Moskovits Sándor, a Körös Kazángyártó és Gépipari Vállalat igazgatója tegnap délelőtt a békéscsabai központi gyár udvarán rendezendő közgyűlés kezdete előtt — minden indok nélkül — kiutasította a Békés Megyei Népújság, s egyben lapunk tudósítóját a helyszínről. Az igazgató által nemkívánatos személynek minősített újságíróval — egyesek szerint a felszabadulás utáni sajtótörténetben talán először — szolidaritást vállaltak, és távoztak a jelen lévő kollégák, a Magyar Rádió, és az MTI tudósítói is. Ily módon csak a közgyűlés után, kora délután sikerült a helyi lap szerkesztőségében siető Szujó Zoltántól, a vállalat gyomaendrődi 2. számú gyáregységének vezetőjétől megtudni: született-e döntés a gyomaendrődi gyáregység önállóvá válásáról. Mint arról lapunkban már korábban is hírt adtunk, a 2. számú gyáregység dolgozói el akartak válni a békéscsabai központú vállalattól, ám a gyomaendrődiek az elmúlt több mint három hónap alatt lezajlott munkás-küldött- és közgyűlések egyikén sem tudták szándékukat valóra váltani. Éppen ezért több alkalommal nyúltak a sztrájk eszközéhez. A tegnapi közgyűlésen ismét a a gyomaendrődi önállósulás volt a téma. A dolgozók közül többen felháborodottan követelték az újságírókat. A békéscsabai 1. számú gyáregység dolgozói tiltakoztak az ellen, hogy a gyomaendrődiek esetleges leválása esetén egyedül tartsák el az ugyancsak Békéscsabán székelő harminckét fős vállalati központot. A közgyűlés ebben úgy döntött, hogy amennyiben a gyomaendrődiek önállóvá válnak, úgy az ezt követő egy hónapon belül a csabai gyáregység új szervezeti és működési szabályzatot készít, s új igazgatót is választ. A mintegy háromórás közgyűlésen 309:37 arányban a dolgozók úgy döntöttek, hogy a gyomaendrődi gyáregység július elsejétől önálló vállalatként működjék tovább. Mint Szujó Zoltántól, a gyomaendrődi gyáregység vezetőjétől megtudtuk, a békéscsabaiak örölttik a vállalat eredeti nevét, a gyomaendrődiek pedig új nevet keresnek immár önálló gyáruknak... ..Hornok Ernő