Magyar Nemzet, 1989. június (52. évfolyam, 126-151. szám)

1989-06-09 / 133. szám

Péntek, 1989. június 9. Mi mindent megveszünk? Kereskedők és kérdőjelek Irigylésre méltóan nagy kar­riert futott be elég egyszerű kis alsónadrág. Legtöbb társával el­lentétben pályafutását nemcsak néhány adásvételi szerződés, vá­sárlási blokk kísérte. Az osztrák importból származó, 115-ös cikk­számú férfialsónak még dosszié­ja is kerekedett Az egész ügy egy bizonyos dr. K. J. mélységes felháborodásával kezdődött. Az illető úr egy újság­cikkből megtudta, hogy a szóban forgó alsónadrág mosás és izzadás hatására elszíneződik, ezért se­­lejtnek, egy része pedig másod­­osztályú terméknek minősül, s ezért csak csökkentett áron lehe­tett volna forgalomba hozni. E hír olvastán dr. K. J. nem ha­bozott, tollat ragadott, és felje­lentést tett a Btk. 319., illetve 320. §-a alapján, ismeretlen tettes ellen, hűtlen, hanyag kezelés és gazdasági károkozás gyanúja miatt. Mindemellett állampolgári minőségében választ szeretett volna kapni olyan kérdésekre is, mint például: kik, miért, s kik­nek az érdekében kötnek ilyen üzleteket, amikor amúgy is szű­kében van az ország a devizának. Sőt, K. úr levelében egyenesen a külkereskedelem alkalmasságát is megkérdőjelezte. Vásárolni muszáj Eljárása olyan szokatlan volt, hogy hivatalos helyeken kezdet­ben meglehetős zavar támadt. A bizonyos kabátlopási ügy megis­métlődése is kísértett, mivel a VI.—VII. kerületi ügyészségre a főügyészségről már úgy ment az akta, hogy abban K. urat, mint a tett elkövetőjét(!) iktatták. A hi­bát azonban gyorsan kijavították, s innen kezdve hosszú hónapokon át már minden a megszokott mó­don zajlott... Így aztán a Centriket vállalat­nál, mint az import alsónemű be­szerzésére megbízást adó félnél, jogszabályokra, minisztériumi ál­lásfoglalásokra s egyéb iratokra hivatkozva, azt bizonygatták, hogy mindenki kellő alaposság­gal, megfelelő gondossággal járt el. Érvelésük meggyőzőnek tűnt , leszámítva a zavaró tényt, hogy mindezek ellenére az amúgy mutatós alsónadrág mégiscsak se­lejt. Akkor hát vajon mi lehet a baj? Lehetséges, hogy K. úrnak van igaza, s a hazai külkereske­delem egészében is mára már al­kalmatlan posztja betöltésére? A savanyú és rohadt narancstól kezdve egészen a színét eresztő alsónadrágig, a temérdek rossz minőségű árut tekintve, gyakran támadhat olyan­­benyomása a szemlélőnek, hogy nálunk csupa dilettáns, szakmáját nem értő és nem szerető ember köti az üzle­teket. Mindenesetre, ha minden­ki a kellő alapossággal járt el, akkor valami mégsincs rendben a honi külkereskedelemmel. Vagy netán arról lenne szó, hogy a magyar anyák már kép­telenek ügyes, jó kereskedő fiú­kat szülni...? Nem tudni, K. urat vajon megnyugtatná-e, ha, bebizonyosodna, hazai viszonyok között a jól képzett nyugati ke­­reskedők is csődöt mondanának. Egy Lajtán túli kolléga feltehe­tően már azon elcsodálkozna, hogy egy olyan, aránylag egy­szerű tevékenységet, mint az adásvételt, nálunk milyen bonyo­lultan végeznek el. Az a vállalat, amelyiknek szüksége van, mond­juk, egy alsónadrágra, először engedélyt kér a minisztériumtól, majd megbízást ad egy másik, szintén hazai vállalatnak, hogy kösse meg a számára az üzletet egy harmadik féllel. Eközben ren­geteg, a nyugati fal számára rej­télyes kifejezés hangzik el, olyan például, mint valutakeret, önálló külkereskedelmi jog, illetve an­nak hiánya, meg biztosan szó esne a selejtáru magyarázataként a „tulajdonosi érdekeltség” hiá­nyáról is. Azután a számtalan jogszabály­­ közül mindjárt az első betartása feltehetően nehézséget jelentene a másutt nevelkedett üzletember számára. E jogszabály lényege: magyar kereskedő valutáért ki­zárólag csak „első osztályú áru­féleséget" szerezhet be. A való­ban első osztályú termék ára azonban Nyugaton is borsos. Ná­lunk viszont úgy képzelik az em­berek — kesereg egy hazai kül­kereskedő —, hogy kint, valutáért végre tényleg jó minőséget kap­hatnak. Csakhogy a mi valutánk a kiváló minőség beszerzéséhez rendszerint kevés. Vásárolni azonban mindenkép­pen kell. Egyrészt, mert az adott árufajta hiányzik a hazai piacról — mint a szóban forgó alsónad­rág is —, másrészt pedig, ki mer­né megkockáztatni, hogy valuta­keretét az utolsó fillérig el ne költse? Ebben az esetben előfor­dulhat, hogy elvész a valutakeret egy része, mivel azt megtakarí­tásként a következő évre átvinni nem lehet. Sőt, legközelebb eset­leg kevesebbet utalnak a vállalat számára, mondván, hogy a meg­levőt sem tudták elkölteni... A nyugati kereskedő ekkor va­lószínűleg megoldhatatlannak lát­ná, és feladná az ügyet: számára ismeretlen cégtől közvetítő útján beszerzett termékkel megfelelni e jogszabálynak, s a következőnek is, amely arra kötelezi őt, hogy a hazai forgalmazásban új ter­méket a Kermi által elvégzett minőség-ellenőrző vizsgálatnak vesse alá, ahol sok minden kide­rülhetne, az esetleges kellemet­len következményekkel együtt... Szigor és kiskapu A magyar kollégák persze ilyenkor egyáltalán nincsenek kétségbeesve. Joggal. Ugyanaz a minisztérium, amely , e szigorú jogszabályokat gyártotta, a hozzá­juk kapcsolódó állásfoglalásokkal egyúttal szélesre tárja előttük a kiskapukat is. Hogy mi minősül új terméknek a hazai piacon, az ilyen esetben kötelező kermi­­vizsgálattal­­együtt, ennek eldön­tését örvendetesen rugalmasan értelmezik. „Azokat a textilipari termékeket, amelyek gyártója nem állapítható meg, de amelye­ket a korábbival azonos cégtől szereztek be, azonos anyagból, azonos technológiával készítettek, úgy kell tekinteni, hogy a gyártó nem változott!” A gyártó viszont szinte mindig ismeretlen, mivel azt a beszerzést végző nagykereskedelmi vállalat sem itthon, sem külföldön nem árulja el. Erre nem is kötelezhe­tő, ez üzleti titok, mert ezt el­árulva, esetleg a hasznuktól esné­nek el. Ha megtudná az ügyfél például, hogy az általa dollárért vásárolt terméket a nagykeres­kedő cég a gyártótól, mondjuk, rubelért szerezte be, nyilván ha­nyatt-homlok rohanna inkább ő is a gyártóhoz. És hová lenne így a nagykereskedők nyeresége....? S mivel a gyártó többnyire is­meretlen, azt sem lehet megálla­pítani, hogy az előzőekhez na­gyon hasonló terméket vajon azo­nos alapanyagból, technológiával stb. állították-e elő? Ezt csak a Kermi által elvégzett minőség­­ellenőrző vizsgálat deríthetné ki. A minisztériumi állásfoglalás birtokában azonban ez — némi kockázatvállalással —, szükség esetén elkerülhető. Helyette ele­gendő, ha a vállalat a minőségi szakvéleményt az általa fenntar­tott, saját minőségvizsgáló válla­latától kéri. Arról szó sincs, hogy a vizsgá­latot végzők részrehajlók volná­nak, vagy hogy hanyagul végez­nék a munkájukat. De technikai, személyi feltételeiket tekintve, meg sem közelítik a Kermi lehe­tőségeit. Az osztrák alsónadrág esetében is szabályosan jártak el: egyetlen mintadarab(g) vizsgálata alapján megállapították, hogy — amennyiben a beérkező összes többi is a mintához hasonlóan jó minőségű lesz, akkor — a Cent­riket vállalat ráragaszthatja az első osztályt tanúsító cédulát. Az utóvizsgálat elvégeztetése pedig a terméket forgalomba ho­zó kereskedelmi vállalat felelős­ségén múlik. De hát... kinek van ilyesmire ideje, kapacitása... ? Marad a rizikó vállalása: a cé­dulát ráteszik az árura, mert vég­ső soron az is elképzelhető, hogy valóban első osztályú termék ér­kezik, de ha mégsem, akkor sem biztos, hogy ez bárkinek is feltű­nik ... A Centriket vállalatnak az 50- es típusú alsónadrággal nem volt szerencséje. Az üzletben a Kermi ellenőreinek feltűnt az áru, a vizsgálataik nyomán kiderült, hogy 86 400 darab még a legala­csonyabb osztályba sem volt so­rolható, 28 800 pedig csak másod­­osztályúnak felelt meg! Mindez összesen 9 millió 244 ezer 800 fo­rint forgalmi értéket képviselt. Az ügy azonban hirtelen az érintett vállalat számára kedvező fordulatot vett. Reklamációjukra az osztrák cég példás gyorsaság­gal reagált: hetek alatt kicserél­ték a selejtes alsóneműt, s he­lyettük ugyanakkora értékben, megfelelő minőségű másik szállít­mányt küldtek. A hazai gyakor­latban ritka az ehhez hasonló el­járás. Az esetek többségében csak hosszas pereskedés után lehet ér­vényt szerezni a reklamációs kö­veteléseknek. Az anyagi kár tehát valóban­­ nem jelentős, „mindössze” né­hány ezer vásárló járt rosszul. Azok, akik már megvették, s idő­közben nyilván a szemétbe is dobták a selejtes alsónadrágot. (Igaz, utólag ők is kérhettek vol­na kártérítést...) A Centriket szerencséje A Centriköt vállalat azonban mégsem szerencsés. A Kermi dr. K. J.-vel egyidejűleg szintén fel­jelentést tett, s ezek nyomán a rendőrségi vizsgálat megállapí­totta: a Centriköt vállalat mun­katársa gondatlanság alapos gya­nújával vádolható. A nyugati kereskedő ez esetben feltehetően kézhez kapná a mun­kakönyvét. Nálunk viszont nem veszik ennyire szigorúan a dolgot. A hölgy a minisztériumi jogsza­bályokra, állásfoglalásokra való hivatkozással valószínűleg tisz­tázhatja magát. Ha mégsem, nagy baj akkor sem lesz: ilyen esetek­ben a bíróság a vállalat hatáskö­rébe utalja majd az illető vétsé­gének elbírálását, aki így végül is egy fegyelmivel megúszhatja az egészet. Dr. K. J. és a többi állampol­gár pedig azon töprenghet, hogy a következő alkalommal kit és milyen paragrafus alapján kel­lene feljelenteni ahhoz, hogy a dolgok végre rendben menje­nek ... Mink Mária A Magyar Nemzet megkérdezte: Veszített-e a tanács a lakossági vitán? Ófalu-szindróma a főváros I. kerületében, a Tabán közepén. Ez lehet a konklúziója annak a fó­rumnak, amelyet a helyi tanács, a körzeti népfront és „a másik fél" szervezett a környék lakos­ságának. A kerületi tanács el­nöke kezdeményezte, hogy a leg­­érintettebb lakosság vitatkozhas­son a Fővárosi Tanács program­járól a Budapest egészét — és a Tabánt is — érintő szállodaépí­tési koncepcióról. De a helybéli­ek elé táratta a kerület úgyne­vezett városépítészeti szabályozá­si tervének születőben levő prog­ramját is, melynek lényege az egész terület sokszempontú vizs­gálata, lehetőségeinek feltárása, az építési vagy építéstilalmi fel­tételek rendszerbe foglalása. Ám a tanácselnök nem számított ar­ra, hogy a lakosság — a Tabánt féltendő — csak azt fogja hajto­gatni, hogy ide semmit, ez a zöld a miénk, nincs joga senkinek el­venni a parkot. — Miben reménykedett? — kérdeztük Zágon Bertalan I. ke­rületi tanácselnöktől. — Az nem volt váratlan, hogy a lakosság ellenáll a szállodaépí­tési program Tabánt érintő részé­nek — válaszolja. — De nem ezért kértük fel a tervezőket a vitára. Azt akartuk, hogy a vá­rosépítészeti szabályozási elgon­dolásokról már a legkorábbi fá­zisban tájékozódjanak az embe­rek, megismerjék, hogy milyen feltételek közepette fejleszthető úgy a kerület, hogy az a lakos­ság érdekeit is messzemenően szolgálja. A Tabánról kezdemé­nyezett vita nem egy kész prog­ramot tűzött napirendre, hanem egy képlékeny, sokféle reális megoldást „elfogadó” koncepció­tervezetet. Sajnos, nem sokan fogadták el a lakossági fórumon a partnerséget, hiszen támadták a tervezőket, lehurrogták őket, a mondanivalójukat sokan semmi­be sem vették. — Volt, aki úgy vélekedett: helyes a főváros programja, a gyógyvíz mellé építendő szálló, de a Ráczfürdő vizével és a Ta­bán zöldjével vetekedő helyet ta­lálnak máshol is, például a Vá­rosligetben ... — Szerencse, hogy voltak mér­sékeltebb, reálisan gondolkodó emberek is, hiszen érv volt az is, hogy a közvetlen környék, sőt az V. kerület iskolái is csak itt ta­lálnak sportolásra alkalmas he­lyet. A magyar Hyde-parknak nevezte egy vitázó a Tabánt, s utalt a londoni „zöld szigetre”, amelyiknek belsejében ugyancsak elképzelhetetlen egy szálloda, még annak ellenére is, hogy jól jövedelmezne, frekventált helyen lenne, luxusigényeket elégítene ki. — Eddig szerte az országban azért támadta a lakosság — ok­kal — a tanácsokat is, mert tár­sadalmi vitára akkor bocsátottak terveket, amikor már mindegy volt... Most a fordítottja tör­tént és a visszájára sült el. Ezek után hogyan mernek hasonló té­májú rendkívüli tanácsülést ösz­­szehív­ni? — Bízom benne, hogy a lakos­sági vita kudarca nem okoz csa­tavesztést. Talán még nem szok­tak hozzá az emberek ahhoz, valóban fórumot kapnak véle­ményük érvényesítéséhez. A vé­leményüket hangsúlyozom, s nem az indulataikat. Hosszú és ke­mény csatákat folytat a tanács azért, hogy „kívülről” ne erőltes­senek rá a kerületre döntése­ket — például csak gazdasági ér­dekkel alátámasztott szállodákat. De ha ebben nem partner a la­kosság — és a tanácstestület — akkor nem válhat hatékonnyá a munkánk. (8. 1.) Magyar Nemzet A 301-es parcella Ki hol nyugszik jeltelen sírban? A minap készült el az Igazság­ügyi Minisztérium Büntetésvég­rehajtás Országos Parancsnoksá­gán az a kimutatás, amely arról ad számot, hogy az 1956 decem­bere és az 1961 decembere kö­zött kivégzett személyeket hová temették el, illetve hol kereshető mindmáig jeltelen, fejfa nélküli sírjuk, hol lehet leróni a kegye­letet Amikor rendelkezésünkre bo­csátotta a névsort, kiegészítésül, amolyan használati utasításul Tari Ferenc ezredes elmondta: adatgyűjtésüket a Kozma utcai országos börtön belső használat­ra készült, nem hivatalos nyil­vántartására alapozták, valamint a rákoskeresztúri új köztemető év szerinti összeállítására, bár ez utóbbiban nem szerepel meg­jelölésként, kit végeztek ki és kit nem, legfeljebb az a megjegyzés található az illető neve mellett, hogy nem exhumálható. A két lis­ta egyeztetése, összevetése után a bírósági iratokat is felkutatták, hogy bizonyossá váljon, kire miért mondták ki a halálos ítéletet, s azt hol és mikor hajtották vég­re. Tari ezredes azt is közölte: a vidékiek többségénél sajnos is­meretlen eltemetésük pontos he­lye; az egykor elítéltek földi ma­radványait rejtő temetőrészek közül többet már felszámoltak, mert például lakótelep épült a helyükre. Ezért az ország kü­lönböző helyein, a vidéki váro­sokban halálra ítéltek esetében csak kivégzési helyüket ismer­tetjük. Végezetül: mint azt szombati, június 3-i számunkban már meg­írtuk, Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József egyáltalán nem szerepel a nyilvántartásokban, ezért az ő adataikat ez a most kézhez kapott lista sem tartal­mazza. De kiegészítésképpen ide írjuk: a kihantoláskor Nagy Im­rére, Gimes Miklósra és Maléter Pálra a 301-es parcella 23. sorá­ban a 8—9-es helyen akadtak rá, Losonczy Géza a 15 sor 27—28. sírhelye közötti sávból került elő, míg Szilágyi József tetemét a 16. sor 9-es helyén lelték meg. Sajnálatos módon az alábbi összeállítás sem tartalmazza a megtorlás éveiben a börtönök rá­csai mögött különböző okokból elhunytak, illetve eltűntek ne­veit és sírhelyeik hollétét A névsorban a bizonyítottan köz­törvényes bűncselekmények miatt kivégzettek neveit — megkülön­böztetésképpen — halványabb betűből szedte a nyomda. (kurcz)* 17. sor 1.: Kálmán Dezső (1934), 2.: Szabó Pál (1915), 3.: Szendi Dezső (1923), 6.: Kósa Ferenc (1938), 12.: Pente Béla (1931), 13.: Molnár Károly (1930), 20.: Újvári József (1927), 22.: Ábrahám József (1924), 24.: Nagy András (1934), 25.: Törzsök Géza (1911), 28.: Kokiis Béla (1924), 29.: Matyeinszki István (1933), 30.: Pércsi Lajos (1911), 31.: Erdős­ Ferenc (1935), 32.: Illyés László (1933), 34.: Csíki La­jos (1931), Gábor Péter (1919), 36.: Balogh László (1925), Katona József (1923) , 37.: Békési Béla (1926), 38.: Gerle­ József (1930), 39.: Péch Géza (1930), 18. sor 1.: Magyar János (1934), 2.: Mécsért János (1920), 3.: Réniás Pál (1930), 4.: Kicska János (1931), 5.: Onestyák László (1938), 8.: Géczi Jó­zsef (1930), 9.: Takács Kálmán (1909), 10.: Bokor János (1919), Csizmád­ Fe­renc (1932), 12.: Viskovics János (1918), 17.: Zádor János (1936), 19.: Panczer Ferenc (1902), 22.: Iván Ko­vács László (1930), 23.: Erős István (1913) , 24.: Kiss István (1928), 26.: Kle­­nyovszki István (1936), 34.: Toracz Sándor (1930), 35.: Szegedi Flórián (1929) , 36.: Steiner Lajos (1930), 38.: Korsós József (1935), 40.: Czédli Ist­ván (1935),­­ Kovács Imre (1929), 19. sor 5.: ik. Mansfeld Péter (1941), 8.: Horváth Tibor (1936), 9.: Havilla Béláné sz. Sticker Katalin (1932), 13.: Kóté Sörös József (1927), 14.: Tóth Jó­zsef (1927), 16.: Nagy József (1936), 17.: Garamszegi Alfréd (1918), 18.: Bá­rány János (1930), Szirmai Ottó (1926), 20.: Ivicz György (1936), 21.: Babér István (1928), 23.: D. Szabó Károly (1924) , 24.: Lukács László (1923), Sza­bó Lajos (1930), 26.: Vass Lajos (1936), 28.: Simon Gábor (1934), 30.: Angyal István (1928), Bódi József (1938), 32.: Bürgermeister József (1938), Szántó Farkas Béla (1929), 33.: Lacikl Albert (1933), 34.: Galgóczi Zoltán (1933), 37.: Bakos Gyuláné sz. Salabert Erzsébet (1930) , 38.: Nagy József (1929) (Telki), 39. : Szente István (1937), 40.: id. Szen­te Károly (1906), 20. sor 15.: Czakó András (1928), 18.: Ozsváth Károly (1933), 26.: Kolonics János (1935), 28.: Nagy József (1934), 31.: Fejes József Tibor (1934), 36.: Berta János (1938), 37.: Fenyvesi Mik­lós (1935), 38.: Tumbász Ákos (1935), 40. : Czerman Lajos (1926), 21. sor 1.: Fáncsik György (1933), 2.: Dobi Károly (1931), 3.: Tóth Tibor (1937), 11.: Tutsch József (1929), 12.: Gábor László (1930), 16.: Szelepcsényi István (1932), 18.: Ács Lajos (1938), 23.: dr. Rajki (Klein Mór) Márton (1901), 24.: Nagy Sándor (Somlyói Nagy) (1902), 25.: dr. Makó Kiéger László (1911), 26.: Csehi Károly (1928), 27. : Gémes (Gránitz) József (1909), 28. : Kósa Pál (1921), 29.: Koszterna Gyula (1933), 30.: Hajnal Sándor (1914) , 31.: Angyal Józsefné sz. Friedl Valéria (1912), 38.: Kutl István (1928), 22. sor 2.: Huzsán István (1924), 7.: Krausz Gyula (1937), 8.: Németh Jó­zsef (1912), 9. : Csányi Sándor (1929), 10.Kondoros­ Imre (1922), 12.: Veréb László (1935), 14.: Gombos László (1924), 18.: Futó János (1936), 20.: Szi­­vák István (1934), 21.: Csermák János (1928), 22.: Magori Mária (1913), 23.: Barabás Tibor (1917), 29.: Sillye Sá­muel (1932), 37.: Keller Károly (1925), 38.: Grosszmann Frigyes (1920), 23. sor 11.: Hámori István (1917), 13.: Kovács Lajos (1927), 15.: Nickels­burg László (1924), 29.: Szabó János (1928) , 38.: Aradi István (1924); 25. sor ? Dóczi Dénes (1932); 26. sor : Kovács Dezső (1920); 27. sor ? Modori Sándor (1923); VIDÉK Debreceni Büntetés-végrehajtási In­tézet: Lakatos Péter (1930); Győri Büntetés-végrehajtási Intézet: Czifrik Lajos (1914), Császár József (1929) , Dederl Gábor (1936), Földes Gábor (1923), Gulyás Lajos (1918), Kiss Antal (1933), Peterdi Sándor (1936), Tihanyi Árpád (1916), Török István (1930), Weintrager László (1928), Zsigmond Imre (1924); Kaposvári Büntetés-végrehajtási In­tézet: Herceg József (1933), Katona István (1920), Németh József (1931), Tóth György (1909); Kecskeméti Büntetés-végrehajtási Intézet: Böbek Károly (1933), Gábor Ferenc (1936), Kolompár Mátyás (1924), Patyi István (1913) Pekó István (1914), dr. Szobonya Zoltán (1909); Miskolci Büntetés-végrehajtási In­tézet: Barta Béla (1927), Gergely Jó­zsef (1930), Hullár Gábor (1924), Józsa György (1933), Kiss Sándor (1899), Kanyó Bertalan (1900), Kolozsi István (1913), Lendvai Máté Gyula (1933), Magyar Zoltán (1933), Oláh Miklós (1935), Szabó István (1925), Szrogh Sándor (1935), Tóth László (1923), Var­ga Péter (1933). Nyáregyházi Büntetés-végrehajtási Intézet: Szilágyi László (1924), Tom­a­­sovszki András (1923); Pécsi Büntetés-végrehajtási Intézet: Petrus József (1936), Szabó István (1920); Szegedi Büntetés-végrehajtási Inté- s­zet: Farkas Mihály (1928), Kovács Jó­zsef (1926), Mány Erzsébet (1936), Vajgel Mihály (1932); Szekszárdi Büntetés-végrehajtási Intézet: Boda Sándor (1924), Führer Istvánné sz. Csira Erzsébet (1934), Marton Mária (1921), Romvári József (1911), Szijj János (1914); Székesfehérvári Büntetés-végrehaj­tási Intézet: Horváth István (1936), Nagy Lajos (1933), Szedeli János (1929), Takács Ferenc (1900); Szolnoki Büntetés-végrehajtási In­tézet: Szántó Alajos (1912); Veszprémi Büntetés-végrehajtási In- I­­ézet: Gész István (1933). RÁKOSKERESZTÚRI ÚJ KÖZTEMETŐ (KOZMA UTCA) 233-as parcella 3. sor 19.: Bajusz Ferenc József (1930), 77.: Ezer Antal (1927), 180.: Lé­­derer Jenő (1935), 4. sor 1.: Pólya Ferenc Sándor (1913) , 6. sor 16.: Boncsik József (1932), 17. sor 1.: Varga József (1928), 4.: Batonai István (1926), 6.: Bartók Já­nos (1936), 8.: Bóna Zsigmond (1930), 18. sor 3.: Dudás József (1912), 10.: Szívós Géza (1931), 14.: C. Varga Ist­ván (1911), 16.: Pintér József (1936), 17.: Szabó János (1897), 19. sor 2.: Katonai László (1927), 25.: Katona Sándor (1915), 235-ÖS PARCELLA 4. sor 6.: Balázs Ferenc (1933), 31.: Gerzkó István (1926), 34.: Alapi László (1920); 258-AS PARCELLA 19. sor 3.: Gyöngyösi Miklós (1929), 6.: Minczér József (1932), 20. sor 31.: Pálházi Ferenc (1903), 38.: Gönczi Ferenc (1931), 22. sor 28.: Preisz Zoltán (1925); 301-ES PARCELLA 11. sor 26.: Zsendovics László (1931), 13. sor 17.: Micsinai István (1919), 23.: Schiff János (1930), 25.: Somlai István (1936), 26.: Folly Gábor (1919), 14. sor 9.: Lassú István (1899), 13.: Lengyel László (1936), 20.: Tóth Hana (1932), 23.: Kovács Ferenc (1931), 28.: Sikó Dezső (1930), 30.: Komjáti Fe­renc (1920), 31.: Harazin János (1908), 32.: Nagy Zoltán (1926), 33.: Kocsis Sándor (1928), 34.: Balázs Géza (1935), 35.: Simon Géza (1915), 36.: Szász Zol­tán (1930), 37.: Sípos Zsigmond (1934), 38.: G. Tóth László (1914), 39.: ifj. Riz­­majer József (1935), Szmrek Benjá­min (1934), 40.: Erdész József (1927), 15. sor 2.: Molnár Imre (1934), 4.: Illés Gábor (1934), 6.: Géber Miklós (1903), 6.: Harmincz István (1928), 7.: Horváth Gyula (1935), 8.: Balla Pál (1919), 10.: Lakos János (1920), 11.: Lé­­nárd Ottó (1929), 15.: Berecz György (1924), 17.: Mayer Antal (1913), 19.: dr. Brusznyai Árpád (1924), 20.: Berta József (1934), 21.: Hangódi István (1914) , 22.: Szörtsey István (1891), 24.: Laurinyecz András (1927), 25.: Pálin­kás (Pallavicini) Antal (1922), 26.: Czimmer Tibor (1923), 28.: Rusznyák László (1933), 29.: Spannberger György (1913), 31.: Ekrem Kemál (Kornél) (1924), Preszmajer Ágoston (1934), 33.: Bán Róbert (1934), 36.: Kovács István (1924), 38.: Merényi Ernő (1914), 39.: Nagy Lajos (1927), 40.: Goór László (1934), 16. sor 3.: Bódis János (1911), 4.: Fe­kete Sándor (1930), 5.: Csontos Elekné sz. Kenderesi Mária (1907), 6.: Pópa (Pap) József (1927), 9.: dr. Fáy Fe­renc (1908), 11.: Bognár Ottó (1931), 13.: Zrínyi János (1925), 15.: Bosnyák Gábor (1930), Palotás József (1935), 20.: Somogyi Tibor (1935), 21.: Molnár Sándor (1933), 22.: Major Ernő (1915). 23.: Andi József (1924). 24.: Körösi Sándor (1932). 25.: Babolcsai István (1905). 26.: Balogh Tamás (1931). 27.: Farkas Imre (1929). 28.: Márász Sán­dor (1927), Nagy József (1929) (Kislé­­ta). 30.: Zsigmond László (1922). 31.: Frányó Ferenc (1927). 34.: Molnár László (1922), 35.: Földesi Tibor (1923). 37.: Renner Péter (1933), 38.: Sörös Imre (1932). MÁSKÉNT GONDOLKODUNK Nem lepett meg az „MSZMP marxista egységplatform” szerdán megjelent állásfoglalása. Nem le­pett meg, mert negyven év szemi­­náriumtanítása a szocializmusról és a demokráciáról nyilván mély nyomokat hagyott a józanul gon­dolkodó fejekben is. Nem lepett meg azért sem, mert tudom, ma sokan nem látják át a helyzetet és a valamikor tanultak összeku­­szálódnak az új tapasztalatokkal. Az elvek és gondolatok tisztá­zására ezért talán sosem volt na­gyobb szükség, mint ma. Jó lenne kapaszkodókat keresni, olyan gondolkodókat, akiket nem fer­tőztek meg az utóbbi negyven, illetve hetven év torzulásai. Közé­jük tartozik Felicite Lamennais francia gondolkodó. Eme francia szerint a kommunista elvek kifej­tése és propagálása a kommunis­ták dolga, a demokrácia megha­tározása a demokratáké. Csak­nem százötven éve, 1848-ban fo­galmazta meg azokat a sorokat, amelyek ma igencsak időszerűek: „Mi a demokrácia? Az indivi­duum teljes felszabadítása, emberi jogi teljességének biztosítása, a személyi önrendelkezés teljessége. Mi a kommunizmus? Az indivi­duum teljes szellemi, fizikai és erkölcsi alávetése a közhatalom­nak ... Nem képzelhetünk el ra­dikálisabb ellentétet, mint ami­lyen a kommunizmus és a demok­rácia között van. A kommunizmus csak a hatalom kérdésével foglal­kozik, amivel szemben egysze­rűen megengedhetetlen minden ellenállás, lévén alapja azok leg­korlátlanabb despotizmusa, akik parancsolnak és azok legmélyebb szolgasága, akik engedelmesked­nek." Nem tudom, hogy a marxista egységplatform vezetői foglalkoz­tak-e a Lamennais gondolataival. Azt viszont kiolvasom üzenetük­ből, hogy a hatalom kérdésével, féltésével igencsak foglalkoztak. Bizonyára ezért aggódnak, hogy „szerveződnek az elmúlt négy év­tized minden eredményét tagadó, a polgári tőkés visszarendeződést követelő erők”. Az egységplatform szerint tehát óriási a veszély. Ta­lán attól óvják az országot, hogy közeledik a svéd, a dán, vagy a svájci demokráciához? Igaz, a szovjet író, Ajtmatov éppen ezt a követendő modellt rajzolta fel nemrég, a parlament ülésén. Neki megfelelt volna — szemben a mar­xista egységplatform szervezőivel. Ezért hívják fel a párttagságot, hogy a pártértekezleten, valamint a kongresszusra a marxista párt­­egységplatformot magukénak val­ló küldötteket delegálják. Nos, ebbe igazán nem akarok beleszólni. A perspektívába vi­szont igen. Annál is inkább, mi­vel mindannyian a jobb életszín­vonalat és életminőséget áhítjuk. Olyat, mint az említett országok­ban. Tudom, ez ma meglehetősen távolinak, álomszerűnek tűnik. Mégis meg kéne próbálni, s rá­lépni erre az útra, mert külön­ben ismét átélhetjük a nyomor diktatórikus újraelosztását, vagy a dél- amerikai banánköztársaságok sorsára juthatunk. Márpedig ez kevésbé vonzó perspektíva. Em­őd Pál s Újságíró-szolida­ri­tás Mégis önálló lesz a gyomaendrődi gyár Dr. Moskovits Sándor, a Körös Kazángyártó és Gépipari Válla­lat igazgatója tegnap délelőtt a békéscsabai központi gyár udva­rán rendezendő közgyűlés kezde­te előtt — minden indok nélkül — kiutasította a Békés Megyei Népújság, s egyben lapunk tudó­sítóját a helyszínről. Az igazga­tó által nemkívánatos személynek minősített újságíróval — egyesek szerint a felszabadulás utáni sajtótörténetben talán először — szolidaritást vállaltak, és távoz­tak a jelen lévő kollégák, a Ma­gyar Rádió, és az MTI tudósítói is. Ily módon csak a közgyűlés után, kora délután sikerült a he­lyi lap szerkesztőségében siető Szujó Zoltántól, a vállalat gyo­­maendrődi 2. számú gyáregységé­nek vezetőjétől megtudni: szüle­tett-e döntés a gyomaendrődi gyáregység önállóvá válásáról. Mint arról lapunkban már ko­rábban is hírt adtunk, a 2. szá­mú gyáregység dolgozói el akar­tak válni a békéscsabai közpon­tú vállalattól, ám a gyomaend­­rődiek az elmúlt több mint há­rom hónap alatt lezajlott mun­kás-küldött- és közgyűlések egyi­kén sem tudták szándékukat va­lóra váltani. Éppen ezért több alkalommal nyúltak a sztrájk eszközéhez. A tegnapi közgyűlésen ismét a a gyomaendrődi önállósulás volt a téma. A dolgozók közül többen felháborodottan követelték az új­ságírókat. A békéscsabai 1. szá­mú gyáregység dolgozói tiltakoz­tak az ellen, hogy a gyomaend­rődiek esetleges leválása esetén egyedül tartsák el az ugyancsak Békéscsabán székelő harminckét fős vállalati központot. A köz­gyűlés ebben úgy döntött, hogy amennyiben a gyomaendrődiek önállóvá válnak, úgy az ezt kö­vető egy hónapon belül a csabai gyáregység új szervezeti és mű­ködési szabályzatot készít, s új igazgatót is választ. A mintegy háromórás közgyűlésen 309:37 arányban a dolgozók úgy döntöt­tek, hogy a gyomaendrődi gyár­egység július elsejétől önálló vállalatként működjék tovább. Mint Szujó Zoltántól, a gyo­maendrődi gyáregység vezetőjétől megtudtuk, a békéscsabaiak örölt­­tik a vállalat eredeti nevét, a gyomaendrődiek pedig új nevet keresnek immár önálló gyáruk­­nak... ..Hornok Ernő

Next