Magyar Nemzet, 1989. június (52. évfolyam, 126-151. szám)
1989-06-24 / 146. szám
Szombat, 1989. június 24. Nem leszünk főszereplők a gyászszertartás körüli vitákról Litván György Az utóbbi napokban olyan vélemények egész sora kapott nyilvánosságot, amelyek rosszallással nyugtázták a június tizenhatodikai gyásznap némely mozzanatát. Miközben általános elismerései illetik az esemény szervezésében meghatározó szerepet játszó Történelmi Igazságtétel Bizottság teljesítményét, azt is észrevételezik, hogy a TIB saját — és egyébként egyetértéssel fogadott — direktíváit szegte meg, amikor annak dacára, hogy Nagy Imre és mártírtársai újratemetése napját a nemzeti megbékélés jegyében tervezték megrendezni, amelytől távol kell tartani a szélsőséges politikai megnyilvánulásokat, szónoki emelvényt kínált fel néhány szokatlanul sarkított deklarációnakk. A Fideszt képviselő Orbán Viktor beszéde az igazi botránykő, s hogy az, abban az elhangzottakon kívül felelőssé tehető a szószékre lépő bemutatása. Úgy jelentették be az eseményt átélő százezreknek, millióknak, mint a magyar ifjúság képviselőjét. A TIB, miközben teljhatalmat gyakorolt atekintetben, hogy kinek ad szót , s miközben másoktól ezt a lehetőséget megtagadta —, óhatatlanul olyan látszatba keveredett, hogy a társadalom egy sor körülhatárolható rétegének véleményét emelte a közvélemény rangjára. Ez pedig kísértetiesen hasonlít ahhoz a gyakorlathoz, amelyet maga a Történelmi Igazságtétel Bizottság is a magyar társadalmi valóságból kiseprűszendő metódusnak ítél. Más, és hasonlóan fontos, kérdések tisztázása érdekében is szükségesnek ítéltük, hogy kitérsük a fenti elmarasztalásban érintett TIB véleményét. Litván György történész, a bizottság tagja vállalkozott a válaszadásra.— Nincs értelme köntörfalazni, hibát követtünk el, amikor Orbán Viktort, mint a magyar ifjúság képviselőjét szólítottuk az emelvényre. A bemutatás fordulatán átsüt a „hagyományos” szóhasználat. Azt is szeretném azonban világosan leszögezni, mi tudatosan kértük fel búcsúbeszédet tartani éppen a Fideszt, mint a hozzánk érzelmileg és gondolatilag legközelebb álló ifjúsági csoportosulást. Orbán Viktor egyébként semmi olyasmit nemmondott, ami ne lenne a maimagyar közélet napirendjén szereplő kérdés. Az is biztos, hogy én másként fogalmaztam volna meg bizonyos problémákat. Árnyaltabban, kevésbé élesen. De a szónok saját intonációjához való jogát nem vitatom el. Az ifjúság ama csoportja véleményének adott hangot, amely a Nagy Imre-féle, reformkommursista koncepcióval sem azonosul. Joga és bizonyos értelemben történelmi oka van erre. A beszédet utólag körülfonó idegesség eltúlzott. Lévén a gyásznap teljességében csak egy epizód. És nem is jellemző június tizennhatodikám. — Engedje meg, hogy visszatérjek egy mozzanatra. A TIB kétségtelenül vállalta a felelősséget azért, hogy bonyolult politikai helyzetben kizárólagos érvényű döntéseket hozzon, az esemény rendjét, koreográfiáját, sőt, tartalmát illetően. Nem csak abban foglaltak megfellebbezhetetlenül állást, hogy milyen szervezetek korzáfúzhatnak a hivatalos ceremónia során, de még a jogot nyertek delegációjának összetételét is előírták. — Vállalom, vállaljuk ezért a felelősséget. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy noha a közvélemény minden, a temetéssel összefüggő aktust a TIB működésével köt össze, ezeket a döntéseket a szervezésben részt vevő más csoportosulásokkal, szervezetekkel együtt hoztuk. Ahogy mondta: bonyolult politikai helyzetben. Vitában, a kritikát is elfogadva, kerestük a kompromisszumokat. A józan egyensúly megteremtésére törekedtünk. Az ebben a törekvésünkben képviselt kompromisszumokat gyakran a hatalomnak tettengedményként ostorozó véleményekkel iskénytelenek voltunk ütköztetni. Sokféle, egymásnak ellentmondó látszat kényszerzubbonyát kellett tehát magunkra vennünk, de remélem, hogy a közvélemény meghatározó része idő teltével elfogadja majd, hogy ésszerűen és toleránsan döntöttünk minden fontos ügyben. Itt van mindjárt egy másik valóban fontos ügy, a nyilvánosság kérdése. A per dokumentumainak sorsáról van szó. A filmről, amely a tárgyaláson készült, az iratokról, amelyek a bírósági eljárás során születtek. Utóbbiakból mi is közreadtunk néhány oldalnyit, igazán nem várt támadást vonva magunkra. A filmet pedig — noha előzetesen szó volt erről — mégsem vetíti a televízió. Miután önök interveniáltak. Érvelésünkben benne rejtőzik egy salátás mozzanat: úgy tűnik, önök sem gondolják a magyar társadalmat, a politikai kérdések iránt érdeklő közvéleményt elég érettnek arra, hogy kommentárja lábjegyzet nélkül is eligazodjon mégoly tendenciózus dokumentumok értelmezésében. Ez a gondolatmenet megint csak furcsa remineszdákat ébreszt. — A leghatározottabban szeretném leszögezni: a nyilvánosság kezelésével kapcsolatban soha nem fogjuk azt a szerepet vállalni, amit a kérdés sugall. A monolitikus hatalom tilalmait, tiltakozását tartalmi szempontok motiválták, a mi tiltakozásunk hátterében — és itt nem is a TIB-ről, hanem egyes hozzátartozók akciójáról van szó — a személyiséghez fűződő jogok védelme húzódik meg. A peranyagok mindenütt a világon évtizedekig védelmet kapnak a nyilvánossággal szemben. Nem a vádiratról, nem az ítéletről beszélek, de igenis a kihallgatások jegyzőkönyveiről, amelyeknek kiragadott részleteit, vagy filmre vett és tendenciózusan összeválogatott mozzanatait közreadni azt jelentené, hogy elfogadjuk készítőik manipulációit,hitelesnek minősítjük a kényszer hatása alatt született vallomásokat. Amelyek alkalmasak arra, hogy kompromittálják az áldozatokat ... — Erről van szó? — Nem láttamugyan a filmet, és a peranyagbais csak a családtagok, illetve ügyvédjük nyert betekintési jogot, de közvetett értesüléseim ezt erősítik meg. — Mint ahogy azt már az ügyészségi vizsgálat is megállapította ezek koncepciós perek voltak. Azt kívánták mindenáron „bizonyítani”, hogy Nagy Imre és társai előre everjjeszett akciót hajtottak végre a népi demokratikus állam megdöntésére. (Ha nem alkalmaztak is fizikai kényszert, számos más eszköz állt a vallatok rendelkezésére, hogy töredékek mozaikjaiból egy ilyesfajta vadépítményt tákoljanak össze. Az alvás megakadályozása, a tökéletes izoláltság — a másfél évet többnyire magánzárkában töltötték a vádlottak —, annak folyamatos hangsúlyozása, hogy egy hatalmas apparátus áll szemben minden majdani elítélttel külön-külön, s hogy gyakorlatilag azt csinálnak vele, amit csakakarnak, a perbe fogottak összeugrasztásának módszere, nyilvánvalóan felőrölték az ellenállás bizonyos védvonalait Nem várható el, hogy pszichikaiig és fizikailag összetört emberek mind hősként viselkedjenek. Nem mindenki születik Jean d' Arc-nak, Dantonnek. Szilágyi Józsefnek, Nagy Imrének. Mert Nagy Imre kivétel. Jól tudta, hogy sorsáról nem a bíróság dönt és azt is, hogy minden szava és gesztusa történelmi tett Heroikusan viselkedett. Ami azonban az ő esetében sem jelenti azt, hogy itt-ott ne tért volna el az igazságtól. Mint meggyőződéses kommunista, mindent tagadott például, ami arra utalt volna, hogy bármikor is pártszerűtlenül viselkedett, frakciózott, konspirált volna. Kihallgatják Tánczos Gábort, a Petőfi Kör titkárát — maga mesélte el nekem —, azt akarták tőle hallani, hogy Nagy Imre közéből súgták neki, mikor mit tegyen a szervezet A szembesítés kínosnak ígérkezett, mert voltak, akiik elismerték, hogy velük konzultált Tánczos, és nehéz volt elképzelni, hogy erről Nagy Imre ne tudott volna. A rab miniszterelnök azonban tagadott. Tánczos akkor azt vallotta, hogy Nagy Imre hatása elsősorban az ötvenhármas kormányprogram révén érvényesült a köz tevékenységében. A vádlott ezt hallva valósággal felvillanyozódott. Sztentori hangon jelentette ki a bíróság előtt: Ügy van! AZ ötvenhármas kormányprogram! Ez Nagy Imre! Vagyis a szembesítés hepienddel zárult. De persze nem mindegyik. A vádlottak más és más védekezési stratégiát alakítottak ki a maguk számára. Hogy védjék társaikat, hozzátartozóikat. — A jegyzőkönyvekben hazudik a bíró és hazudik a vádlott ... öt-tíz változatban is, ahogy a helyzet megkívánja. Más úgy rendezi el magában a szituációt, hogy itt gyilkosokkal került szembe, és túl kell élnie ezt a keserves kálváriát. És nem lehet minden, az újságokban publikált mondathoz ötoldalnyi lábjegyzetet csatolni. Éppen ezért nem lehet kiragadott mondatokat közreadni. Szenzációt ígérve. Személyiségi jogokat sértve. — Meg kell mondanom, a hasonló szavakkal intonált vád, amit Vásárhelyi Miklós, egy nemzetközi sajtótájékoztatón a Magyar Nemzettel kapcsolatban, a temetés előestéjén megengedett magának, sokunkat felháborított. A lap szándékait ilyen módon félreérteni, különösen olyan előzmények után, amit talán Itt felesleges is részletezni, rendkívül bántó és igazságtalan gesztus volt. — Elismerem, és magam is hasznosnak, pozitívnak és tisztességesnek tartom a Magyar Nemzet magatartását végig a temetés előkészítésének időszakában. És félreértett: nem ezt az újságot, nem az önökét vádoltam szenzációhajhászással. De azt gondolom, az összefüggésekből kiragadott dokumentumrészletek közlése szerintem is valóban meggondolatlan volt. Mégis, hogyan képzeli ön azt a folyamatot, amelynek a végén mégiscsak lesznek és lehetnek a nagyközönségnek is használható Információi erről az egész legújabbkori történelmünket meghatározó pózról, és arról, ami a kulisszák, a zárt ajtóúr mögött zajlott? — Elengedhetetlennek tartom az előzetes tudományos elemzést, az értelmező kutatást. Ezért is tartom fontosnak, hogy mielőbbmegalakuljon a Nagy Imre-itézet, ahol megkezdődhet a műhelymunka. — A kiválasztott kutatók szűk körének részvételével? — Szó sincs róla! Szó sincs arról, hogy monopolizálni akarnánk a kutatást ebben a tárgykörben! Ellenkezőleg. A legnagyobb szabadságot ígérjük az adatokhoz való hozzáférésben. S olyan szándékunk sincs, hogy papírhéroszokat, szenteket faragjunk a perek és az eljárások áldozataiból. Mint történész a leghatározottabban állítom, hogy egy dokumentum hitelességét sohasem lesz képes bizonyítani a „kiválasztott" kutató vagy a „speciális" kutatócsoport Vagyis már most indokolt a legteljesebb szakmai nyilvánosság megteremtése az iratok vonatkozásában, és nem nélkülözhetőek azok a pártdokumentumok sem ebből az áttekintésből, amelyek a kihallgatási jegyzőkönyveknél sokkal fontosabbak: a párt testületeinek állásfoglalásai az ítéletekről, az azt megelőző eljárásról... — Ilyen dokumentumok, Ordex Károly pártfőtitkár szerint, nincsenek. — Egy levélről tudomásunk van pedig. Arról, amit Marosán György írt, a halálos ítéletet támogatva, a Politikai Bizottságnak. Mert betegsége miatt azon az ülésen nem tudott részt venni ... Gondolja, hogy erről az ülésről nem született jegyzőkönyv? Én nem gondolom! — Említette, hogy nem kívánnak héroszokat faragni ötvenhat áldozataiból. Mindegyikükből valóban nem kellene hőst faragni. Mert elismerem az eljárások törvénysértő voltát, a halálos ítéletek kegyetlenségét. De egyikünk sem gondolhatja komolyan, hogy mindazok, akik ezeknek áldozatául estek, a nemzet hősei volnának. Néha a temetés egész koreográfiája ezt sugallta. — Mi nem is nemzeti hősöknek, hanem ötvenhat mártírjainak neveztük őket. De ez sokkal bonyolultabb kérdés annál, semhogy most megvitathatnánk a részleteit. Mint történész magam is nagyon jól tudom, hogy öszszetett a probléma, elemzésért kiállt. És ennek kell legyenek a személyekre vonatkozó konzekvenciái is. De a gyászünnepély ilyen disztinkcióra nem alkalmas. Szimbolikus feloldatás, egy rögzült és az egész társadalomra traumatikus erővel nehezedő feszültség, sokk kioltása volt a feladat Ez a fajta gesztus lehet patetikus. A kutatásnak viszont meg kell őriznie tárgyszerűségét. Az igazság hitelességeit a majdani és remélem, mihamarabb meginduló kutatástól kívánhatjuk meg. S azt is, hogy e munka egyes szakaszainak lezárultával tájékoztatni lehet majd a legszélesebb közvéleményt a perek lényegéről, tartalmáról, az ezekben szereplők politikai karakteréről. Én magam úgy érzem, a TIB mostantól ilyen feladatok megoldása körül kell keresse tevékenységének súlypontjait felcserélve ezzel a közéleti főszereplés sűrű és nehéz órákat hozó hónapjait. Busa Péter Badicz Balázs rajza NYOMÁS Hallom, olvasom, mostanában egyre többen aggódnak miattunk. Meg persze értünk. Mondván: kapitalista társadalmi struktúrák, a polgári pluralizmus és a polgári ideológia átvételére készülünk. Ráadásul nem is önmagunktól: egyes tőkés országok egyes politikusai késztetnek minket erre, akik nem restellnek ideológiai és gazdasági nyomást gyakorolni ránk, hogy átvegyük a kapitalista társadalmi elképzeléseket. Mindebből úgy tűnik, oda lett az eszmei szilárdság, a megingathatatlan elvi-ideológiai álláspont,, a magyar elvtársak fellazultak. Nos, úgy gondolom, itt az ideje, hogy töredelmes vallomást tegyek: eme fellazulási folyamat egy momentumának magam is tanúja voltam — évekkel ezelőtt — s ennek során alkalmam volt azt is megismerni, milyen aljas és fondorlatos módszereket alkalmaznak eközben azok az elvetemült polgári-pluralista kapitalisták. Eléggé el nem ítélhető tömegmanipulációjuknak akkor egy fiatal elvtárs és két, nála is fiatalabb elvtársnő esett áldozatul. Kiskorú gyermekeim. A felelős persze én vagyok. Ahelyett ugyanis, hogy megvártam volna az alig tíz-tizenöt évenként esedékes SZOT-beutalót, harácsoló életmódot folytattam, s maszek munkák halmozásával — feleségem ebben különórák adásával szegődött bűntársamul — összegyűjtöttünk egy nyugati útra valót. Nézzük, hogy rohad... Megnéztük. Szegény gyerekekre már akkor kivetette hálóját a kapitalista ördög, amikor a határ átlépése után, mintha simábban gurult volna a kocsi , de az ilyen felületes hatásoktól még jótékonyan megoltalmazta őket eszmei melegséget és kékes füstöt okádó kétüteműnk. Ha visszanéztek, rögtön emlékeztek rá, honnan jöttünk. Áthaladásunk egy-egy falun vagy kisvároson azonban újabb próbatétel volt. Szegény gyerekek, ahelyett, hogy az extraprofitot hajszoló nagytőkések rabigájában sínylődő, testükben-lelkükben megnyomorított munkás- és paraszttömegeket láttak volna az utcán kizsákmányolt mivoltuk ellen tüntetni, csupa jól öltözött hölgyet és urat pillantottak meg, amint éppen bevásárlásaikat intézték, korzóztak, beszélgettek, söröztek, fagylaltoztak. Kiegyensúlyozott arcvonásaik és degeszre tömött kosaraik valamint csomagtartóik már előrevetítették a szörnyű fellazulás drámai pillanatát. Ami be is következett. Megéhezvén és megszomjazván megálltunk egy kisvárosi, út menti élelmiszerbolt előtt. A kölykök már akkor ráncolták a homlokukat, amikor a parkolóban nem szétdobált zöldséges ládák közé kanyarodtunk, s a bolt ajtajához sem sártengeren át vezetett az út, ám a megdöbbentő pillanat akkor következettbe, mikor zajtalanul feltárult a fotocellás ajtó, s a kinti kánikulából beléptünk a kellemes hűvösbe. Kipróbált elvtársaknak, akik megfelelő elvi szilárdságra szert téve a napidíj védelméből már sokszor láttak szupermarketet belülről, mindez meg se kottyant volna, de a hamvas lelkületű ifjakat készületlenül érte a tizennyolcféle kenyér, a huszonhatfajta csokoládé, a harmincöt különböző üdítő, a csillogó-villogó berendezés, a halk szavú és segítőkész eladók — a gazdagság és a jólét. Csak álltak, álltak, bámulták az égig érő polcokon sorakozó megtestesült bőséget, s egyszer csak a tízéves Zsófia elvtársnő megszólalt: „Ez nem igazság." Szinte hallani lehetett, hogyan válik semmivé bennük a szocialista nevelésügy sokévi áldozatos munkája, hogyan porlik el az eszmeiideológiai szilárdság, s a három kis leendő kislistából hogyan lesz három potenciális fideszes. Egy légvár dőlt össze bennük. Csak tudnám, kinek a nyomására. Weyer Béla Eddig csak bajt hozott Mire jó az infláció? Felettébb kínosan érintette a magyar kormányt hogy az IMF felfüggesztette a készenléti hitelek folyósítását, mert a vállalt kötelezettségeket a magyar fél nem teljesítette. Bár az egyeztető tárgyalások első szakasza sikerrel járt messze vagyunk még attól, hogy a létfontosságú hiteleket megkapjuk. A tárgyalások két fő pontja az a terület amely egyébként is nagy súllyal nehezedik az országra: a költségvetés és a fizetési mérleg hiányának mértéke. Így például kevesebb mint fél év elteltével a költségvetési deficit az eredetileg tervezettnek a másfélszerese. Az IMF-fel való megállapodásban nincs ugyan róla szó, de fontos: az infláció is jóval túlhaladta már az egész évre tervezett szintet Ha a rossz eredmények okait kutatjuk, világosan látható az eddig követett kilábalási gazdaságpolitika csődje, s az, hogy teljesen más irányban és súlypontokban kell keresni a megoldást Egyoldalú érvelés A költségvetési deficitért nem a bevételek kívánatosnál alacsonyabb, hanem a kiadások indokoltnál magasabb szintje okolható. A kiadások megugrása két domináns okban ragadható meg. Egyfelől még mindig magas a veszteséges tevékenységek támogatása, másfelől az infláció miatt igen erőteljesen megnövekedtek a költségvetés adósságszolgálati és kamatkiegészítési terhei. Utóbbinál a különös csak az, hogy az infláció gerjesztése központilag történik! Ennek indokaként általában a következőt szokták felhozni : a két számjegyű inflációval hatásosan csökkenthető a lakossági fogyasztás, továbbá szükség van rá a szerkezetváltáshoz. A valóság azonban az, hogy ez az érvelés hamis és egyoldalú, ráadásul a választott inflációgerjesztő megoldás egyálalán nem a szavakban kívánatosnak ítélt reformok irányába visz. Sőt, ha az infláció hatásait más, a reformokkal indokolt népnyúzó, állami „rablóharács” intézkedések eredményeivel összevetjük, nagyon is logikusnak tűnik, hogy éppen az ellenkező irányba haladunk. Először nézzük meg, miért hamis és egyoldalú az ekkora infláció szükségességét hangoztató érvelés. A lakossági fogyasztás csökkentését — már amennyiben és amilyen mértékben az szükséges — más módon is meg lehet oldani, nem csak inflálással. Ez együtt járt volna a nominális keresetek csökkentésével, amire a jövedelemadó, a nyugdíjjárulék alkalmas. Természetesen ennek is komoly hátrányai lettek volna, itt azonban nem egy jó és egy rossz, hanem két rossz közötti választásról lett volna szó. Az inflációs megoldás hirdetői azonban nemcsak a másik megoldás bemutatásától, de az infláció káros hatásaitól is eltekintettek. Pedig ezek jelen helyzetünkben súlyosabbak, mint gondolnánk. Miért fizetett a lakosság? Az infláció miatt nemcsak a lakosság jövedelmei értéktelenednek el, hanem megtakarításai is. Aki teheti, igyekszik értékálló dolgokba fektetni a pénzét: a kis megtakarítók felélik, elfogyasztják, a jelentősebb keresetekkel rendelkezők ingatlanokba, autókba, más vagyontárgyakba menekítik forintjaikat. Ezzel nagyon nehézzé válik a lakossági megtakarítások bevonása a gazdasági életbe, amire pedig a mai tőkehiányos időben nagy szükség lenne. A gyorsuló áremelkedés viszonyai között egyre nehezebb mindenféle gazdasági kalkuláció, ezért csökken a vállalkozási kedv. A magas inflációs szint kikényszeríti a forintleértékeléseket, ami újabb lökést ad az inflációnak, miközben exportösztönző hatása valójában nincs is, mert termékeink a világpiacon nem magas árszintjük, hanem igen alacsony használati értékük miatt versenyképtelenek. Sántít az erős inflációt szorgalmazó érvelés a szerkezetváltással kapcsolatban is. Ennek belátására elég utánanézni, hogy a szerkezetváltást és az energiaracionalizálást sikeresen végrehajtó tőkés országokban a folyamat ideje alatt milyen inflációs ráták voltak. A 80-as években — ha el is tekintünk a legutóbbi évektől, amikor a magyar gazdaságban már két számjegyű volt az áremelkedés , magasabbak voltak a mi inflációs mutatóink, mint jó néhány gazdasági szerkezetét sikeresen átalakító európai tőkés országban. Azokra ugyanis az volt a jellemző, hogy amennyire csak lehetett, alacsonyan tartották az inflációt, s legfeljebb 1 1 évre engedték 10 százalék fölé, akkor se sokkal. Természetesen ezért nagy árat fizettek: mindenütt igen magas a munkanélküliek aránya, még ma is. Általában azokban az országokban volt tartósan két számjegyű infláció, melyek a 73-as válságra késve reagáltak és/vagy speciális körülmények befolyásolták mozgásterüket. Így például Nagy- Britannia — az északi-tengeri kőolajlelőhelyek birtokában — elhozta a gazdaságpolitikai váltást, amelyet végül a 80-as évek elején nem kis nehézségek árán a thatcherizmus hajtott végre. Ennél is lényegesebb azonban, hogy az infláció csak szükségszerű velejárója volt a szerkezetváltást, az alkalmazkodást segítő tudatos gazdaságpolitikának, és nem az infláció váltotta ki a szerkezetváltást Vagyis nincs szerkezetváltás bizonyos mértékű infláció nélkül, de az infláció nem feltétlenül jár együtt a szerkezetváltással. Az összefüggés nem érvényesül mindkét irányban. Úgy tűnik, amikor idehaza az inflációgerjesztést a szerkezetváltás ürügyével szorgalmazták, erről a momentumról elfeledkeztek. Van még egy körülmény, amely a lehetőségek szerint antiinflációs politikát követel. Az adósságvisszafizetés, a szerkezetváltás ugyanis nem oldható meg úgy, hogy egyes gazdasági szektorokban a leépítések nyomán jelentős, átmeneti strukturális munkanélküliség ne lépjen fel. (Feltéve, ha nem a román utat választjuk.) Az önhibájukon kívül hosszabbrövidebb ideig munka nélkül maradók ezt a mindenképpen megalázó helyzetet könnyebben vészelhetik át, ha a fogyasztói áremeléseket a kormányzat a lehető legalacsonyabb szinten tartja. Fontos ez már csak azért is, mert a szerkezetváltással együtt nemcsak átképezni kell a felszabaduló munkaerőt, hanem jelentős részüket területileg is mobilizálni, amelyet a hiányos infrastruktúra (lakás, közlekedés) egyébként is nehézzé tesz. Felmerül azonban a kérdés, ha eddig nem indult el a szerkezetváltás, akkor mit finanszírozott a lakosság a tavalyi és az idei két számjegyű inflációval? Az előzmények visszanyúlnak még 1987-re, amikor a Gratzkormány megalakult Az a kormány összetételében rendkívül heterogén volt az úgynevezett pozitív és negatív reformerek mellett a különböző lobbyk képviselői is helyet kaptak benne. Elképzeléseit diktatórikus módszerekkel igyekezett megvalósítani, azok azonban tükrözték a kormányban fennálló erős érdekellentéteket, és egyik csoport sem tudta igazán maga mögé állítani sem a lakosságot sem a gazdaság szereplőinek többségét. Szocialista jó szándék Jól tükröződik mindez abban, ahogyan akkor a kormány elfogadtatta a közvéleménnyel és a parlamenttel az adó- és árreformot, amelyek azonban csak a retrográd gazdasági folyamatokat erősítették meg. Az 1988 elején kialakított termelői árszínvonal, az induló árak szintje és szerkezete — párosulva a kormánynak a reform szempontjából visszás támogatási politikájával — a gazdasági csődágazatok helyzetét javította. Az 1987—88-as évben is folytatódott az az abszurd gazdaságpolitika, mely már 1985—87 között is az ország általános egyensúlyi helyzetének vészes romlására a csődvállalatoknak nyújtott fokozódó költségvetési támogatással válaszolt — a gazdasági feltételek szigorítása helyett. Mindezek következtében a kormány az általa elindított „reformokkal” és a hozzájuk kapcsolt két számjegyű inflációval még mélyebbre vitte az országot a válságba, s ezáltal a lakosság hiábavaló és értelmetlen áldozatokat hozott az elmúlt években. Gyanítható, nem ez volt annak a kormánynak a szándéka. De hát pokolba vezető út is csupa szocialista jó szándékkal van kikövezve ... Ez a jó szándék ráadásul a megemelt betéti kamatok és a mesterségesen alacsonyan tartott lakásépítési hitelkamatok különbségét átvállalva a költségvetést akkora összeggel terheli meg, amely múlt évi deficitjének a kétszeresét teszi ki. Holott, ha csak mondjuk 9 százalékra leszorítanánk az inflációt, a kamattérítési kiadások 40 milliárdról máris 14 miliárdra csökkennének. Fentiekből következik az is,hogy Németh Miklós kormányának gazdasági irányvonal terén is el kell határolódnia elődje politikájától és eklektikus „reformrögtönzéseitől". Sok figyelemre méltó gondolatot megfogalmaztak a szakértők, melyeket sajnos ritkán fogadnak meg a politikusok. Az új út sikerét eldöntheti, hogy meg tudja-e törni a kormány a nagyvállalati és ágazati lobbyk, érdekoligarchiák súlyát, hatalmát Ehhez szükség van arra, hogy a lakosság tömegeit maga mellé tudja állítani, az pedig nem fog menni antiinflációs politika nélkül. Az infláció szempontjából aktuális kérdés a tervezett adócsökkentés mértéke is. Erdős Tibor mutatott rá a júniusi Közgazdasági Szemlében, hogy a tervezett mérsékeltebb adócsökkentés nagyobb inflációvaljár, mint a merészebb adócsökkentés. Ez utóbbi lépés a gazdálkodó szervezetek között is kedvezőbb fogadtatásra találna, s újabb tömegeket állíthatna maga mellé a kormány. Budai János