Magyar Nemzet, 1989. június (52. évfolyam, 126-151. szám)

1989-06-03 / 128. szám

A világpolitika és m5G A magyar-szuezi „kettősválság” John Crmpley New York-i etemzése New York, 1989. májut Jól ismert tény ma már, hogy az Egyesült Államok világosan kifejtette 1956 októberében, nem kíván beavatkozni Magyarországon, nem fenyegetődzik az erő alkalmazásával, nem akarja felborítani a kialakult katonai egyensúlyt, tiszteletben tartja az érdekszférákat, amelyek a béke megőrzését szolgálták. Ekként emlékezik vissza az akkori időkre John Campbell, aki 1956 októberében a Közel-Keleten tartózkodott, ahol egy másik válság bontakozott ki. Már nem dolgozott a külügyminisztériumban, ahonnan 1955-ben vált ki, miután a kelet-európai osztályon és a politikai tervező apparátusban tevékenykedett. A negyvenes évek közepén, második felében részt vett a fegyverszüneti és a békekötési tárgyalásokon, a magyar ügyekkel foglalkozott már ekkortájt is. A State Departmentből a külpolitikai tanácsba vezetett az útja. Egy évtizede visszavonult az aktív politizálástól, s Boston mellett él. De gyakorta felkeresi volt munkahelyét New Yorkban. Ennek a befolyásos intézetnek a könyvtárában találkoztunk, hogy elmondja, hogyan látta akkor a fejleményeket, s milyen hasonlóságokat és különbségeket fedez fel a mai helyzet értékelésekor. Tanulmánya „A Szovjetunió, az Egyesült Államok és a magyar a szkezi kettősválság cmmel hamarosan megjelenik abban a kötetben, amelyet az angol Oxford Kiadónál készítenek elő. — Milyen volt a bantulét Svaibint■onban, ezekben az októberi napokban, Campbell úr? — Rendkívül derűlátó. Eisenhower és Dulles érdekes beszélgetéseket folytatott a magyar kibontakozás esélyeiről. Azt remélték, hogy amerikai segítség nélkül is elérhető legalább a részleges függetlenség, s olyan megoldásban bíztak, mint amilyet Gomulkának sikerült kialkudnia Lengyelországban. A külügyminiszter valóságos csudáról beszélt, úgy vélekedett, hogy az oroszok végül is megengedik a szálak lazulását. Washington igazán nem akarta tudomásul venni a szovjet beavatkozást, amelyről a döntés már október harmincegyedikén megszülethetett Moszkvában, miközben a hivatalos Amerika még másnap is abban a hiszemben élt, hogy Budapest követheti Varsó példáját Bohlen moszkvai nagykövet ellentmondásos értesüléseket szerzett, egyrészt táviratban jelezte Zsákot marsallnak a katonai készülődésre utaló megjegyzéseit, míg mások arról tájékoztatták, hogy az erőszakos fellépés elkerülhető. A lényeg az, hogy az Egyesült Államoknak nem volt más politikája a térséggel kapcsolatban, mint figyelni, mi történik. Ellenintézkedésekről nem gondolkodtak a Fehér Házban, csupán a mérges hangú tiltakozásokat fogalmazták. Tárgyalni hogye sms Ina — vajon Szuez magyarázza ezt a visszafogottságat? — vállalt szót egyáltalán egymással Washington és Moszkva? — Közvetlenül nem. Bohlent utasította Dulles, hogy puhatolja ki a szovjet szándékokat. A nagykövet ennek igyekezetig is eleget tenni, járta a fogadásokat, ahol érdekes módon megjelent a szovjet felső vezetés is. A sok diplomáciai érintkezésből azonban nem sok minden derült ki, a szovjetek nem javasoltak semmit sem, de azt leszögezték, hogy az Egyesült Államoknak ki kell maradnia a dologból. Másrészt Washington biztosítékokat kínált, nem a fenyegetőzést választotta. Az oroszok amúgy is Magyarországon voltak, NATO-erők pedig nem álltak rendelkezésre a közelben. Anglia és Franciaország a Közel-Keleten kötötte le magát, szembe találva magát az Egyesült Államokkal, de egyébként sem különösebben érdeklődve a magyar helyzet iránt, ők elfogadták a status quót, míg az amerikai politikában gyakorta hangoztatott elem volt a felszabadítás stratégiája amely az 1952-es választások óta élénken élt a köztudatban. Eisenhower és Dulles a diplomáciára helyezte azonban a hangsúlyt, gondosan ügyelt arra, hogy óvatos legyen, ne kötelezze el magát. Bohlennek megüzenték: adja értésre Moszkvában, hogy az Egyesült Államok nem avatkozik be, ugyanakkor a Szovjetuniónak is be kell látnia, hogy bizonyos engedményeket kell tennie Ma. A nyilvánosság előtt Dulles beszédében tért erre ki október huszonhetedikén. Jelezte, hogy Washington nem kíván katonai előnyre szert tenni, módosítani az erőviszonyokat, Magyarországban nem keres katonai szövetségest. A megnyilatkozásnak ezt a részét Bohlennek terjesztenie kellett Moszkvában. Az elnök és külügyminisztere azt hitte, befolyásolhatja Hruscsovot. De tévedtek, mert az oroszok csak az önnön ítéletükre hagyatkoztak, a szovjet—magyar kapcsolatokba illesztették döntésüket, a katonai érdekeiket, állásaikat tartották szem előtt. Az amerikai álláspont tudatában azt kellett mérlegelniük, miként próbálják meg irányítani az eseményeket, s amikor a tárgyalásokat követően elszánták magukat, akkor abból indultak ki, hogy számukra a helyzet ellenőrizhetetlenné vált. Washington félre is értette a szovjet jelzéseket. Győzelemről beszélt, a nyugati értékek felülemelkedését értékelte, a szövetségeseivel vitázott Egyiptomról, amidőn az orosz csapatok már megindultak. Persze, a dullesi jelzéseket Hruscsov is sokféleképpen magyarázhatta, egyrészt kihallhatta azt is, hogy Moszkva szabad kezet kapott Washingtontól, másrészt gyanakodhatott, nem hamis-e az amerikai visszafogottság, nem ösztönzi-e a kormányzat a felkelést. — Campbell úr, fabaerül-e egyáltalán ez amerikai politika alakítóiban, hogy érdemes volna Hruscsovot, a reformokat kivetve, valamiképpen támogatni? Vagy egéssen más körülmények uralkodtak a világban? — Ilyesmit senki sem fontolgatott. Ugyanakkor tény, hogy bizonytalansággal telve szemlélték a szovjet-kelet-európai viszony változásait Hruscsov kongresszusi beszéde után. Nem volt kétséges, hogy Moszkva átértékeli a kapcsolatait, ennek egyértelmű megnyilvánulása volt a kibékülés Jugoszláviával. Hruscsov belgrádi látogatása, majd a krími találkozók után Washington arra számított, hogy a térségben lecserélik a vezetőket, e rendszerek valamelyest nyitottabbá válhatnak, függetlenebb kül-, s rugalmasabb bel-, gazdaságpolitikát folytathatnak. Ennek megfelelően erősítette meg Washington a nemzetbiztonsági tanács 1949-es útmutatását, amely az evolúciós megközelítést tette magáévá, nemzeti kommunista kormányok létrejöttét szorgalmazta, amelyek szoros katonai szövetségben maradnának a Szovjetunióval. Voltaképpen a Truman-doktrína érvényesítésének tekinthető ez, s kevésbé a jaltai egyezkedés érvényesülésének. Utóbbinak azért sem, mert nem bizonyítható, hogy papírra is vetettek ilyen megállapodást, amely ha felvetődött is a tárgyalásokon, nyilván nem Európa kettéosztását kívánta előmozdítani a Nyugat részéről. Az Egyesült Államok egészen egyszerűen céljául tűzte ki a szovjet terjeszkedés feltartóztatását, de stabilizáló tényezőként könyvelte el a katonai-biztonsági övezetek létét, s nem törekedett arra, hogy beavatkozzék a másik befolyási térségében. Mint ahogy a Szovjetunió is távol tartotta magát a szuezi válságtól, s csak a számára megnyugtatóan elrendezett magyar krízis után lett agreszszívebb a Közel-Kelettel összefüggésben, ám akkor is csak szavakban, arra a következtetésre jutottak, hogy a programok közvetlenül nem serkentették, inkább a korábban követett propaganda igazodott az eseményekhez. Az ötvenkettes választások óta aktivisták tömegei sürgették, hogy a szabadság zászlaját emelje magasra Kelet-Európa, s ez nyilván azt a látszatot keltette, hogy a Nyugat kiáll tevőlegesen is a mozgalmak mellett. Ám Washingtonban teljesen nyilvánvaló volt, hogy mindez csak propaganda, amelyet az 56-os szavazási hadjáratban is kihasználtak sokan. A családon kelta októberi, novemberi napok után törentette el amerikai vezetés azon, mi és miért történt! — Azt kell mondanom, Nagy Imre valószínűleg elvitte addig a pontig az eseményeket, hogy a szovjeteknek lépniük kellett. Úgy találhatták Moszkvában, hogy Nagy Imre nem ura a helyzetnek, nem elég erőteljes személyiség ahhoz, hogy megálljt parancsoljon a fejleményeknek, s olyan kiutat keressen, mint Gomulka, aki belement abba, hogy országa hűséges lesz a szovjet külpolitikához, nem hagyja ott a Varsói Szerződést, s nem követeli az orosz csapatok távozását. Úgy látszott, hogy Nagy Imre is ezen az ösvényen jár, s meglehet, egy ilyen alkuba Hruscsov is beleegyezett volna, noha nem állt mögötte egységes vezetés. Ezért jegyezhette meg Brioni szigetén, ahol november másodikén és harmadikén tartózkodott, hogy a sztálinisták és a tábornokok őt tették volna felelőssé Magyarország elvesztéséért. Mindazonáltal, Szuszlov és Mikojan, akik néhányszor Budapestre utaztak, hajlandónak mutatkoztak a magyar törekvések, például a többpártrendszer elismerésére, kérdés, persze, őszintén tették-e. Csak találgatni lehet, hogy végül is mi késztette a Szovjetuniót a csapatainak a visszafordítására. Nagy Imre beszéde a VSZ felmondásáról, a semlegességről voltaképpen válasz volt a bevonulásra, ekként a moszkvai döntés hátterében a kommunista párt szétesése, a koalíciós kormányzás veszélye, a szovjet felügyelettől független magyar hadsereg létrehozása, vagy a jelzések a kilépési szándékra a Varsói Szerződésből húzódhattak meg, netán a forradalom fékezhetetlennek látszó lendülete volt a késztető erő. Katonai pozícióikat akarták megtartani, s ezért fojtották el a magyar törekvéseket. — Antal ara kevésbé izgalmas helyi, vajon milyen tanulságokat kínál, Campbell úr? Rezzenéstelen faarccal már az asztalnál ülnek a játékosok, az első leosztás előtt megfeszül a csend a teremben. A kártyapartnerek — akik különleges szabályokat agyaltak ki erre az egyetlen partira —, ha nem szeretik is, de jól ismerik egymást, ám, mint a valódiban, e furcsa lengyel pókerben is Fortuna asszonyé a végső szó — senki sem tudhatja előre a lapjárást. Drukkerek és kibicek izgalommal figyelik a kezeket, a játszma elől már nem lehet kitérni, s ez a legfontosabb. Artur Miedzyczki költő ilyenformán jellemezte a La Repubblicában azt a hangulatot, amely több mint negyven esztendő után az első — „majdnem /eligit’ — szabad parlamenti választásokat övezi Lengyelországban. Választási misék „Harminc éve nem szavaztam, most ideraknak egy nevekkel teleírt lapot. Mondják meg, mindenkit kihúzzak a Szolidaritás jelöltjein kívül, vagy mit csináljak?” Valószínűleg nem a Bytom melletti bányász volt az egyetlen, aki ilyenfajta kérdéseket tett fel a választási gyűléseken, ugyanis a „vasárnapi játékszabályok” igencsak bonyolultak. A legegyszerűbb épp az, ami a legnagyobb vívmány: az Elbától keletre az utóbbi négy évtizedben a lengyel parlament felsőháza, a most viszszaállított Szenátus lesz az első olyan törvényhozó testület, amelynek száz tagjáról teljesen szabad választásokon döntenek az állampolgárok. Szenátusi helyért bárki versenybe szállhatott, aki háromezer választó aláírását összegyűjtötte, s természetesen megfelelt a választhatóság általános feltételeinek. Varsó és Krakkó 3-3, a többi vajdaság pedig egyenként 2-2 szenátort küld a felsőházba. A főcsapás iránya a szenátus, hiszen az itteni helyek eloszlásából világosan kirajzolódik majd Lengyelország politikai tájképe. Az ellenzék kampányát folytató Állampolgári Bizottság nagy reményeket táplál: a szenátusi abszolút többség megszerzésében vakon bízik, de a vérmesebbek lehetségesnek tartják, hogy övék lesz a felsőházban a mandátumok nyolcvan százaléka vagy még annál is több. A visszafogottabb szakértők figyelmeztetnek, hogy a Szolidaritás még a vajdaságok felében sem tekinthető igazán erősnek, s a kormány közvélemény-kutatási intézete is túlzottnak tartja az ellenzék várakozásait. A mintegy kilencven százalékában katolikus Lengyelországban egyáltalán nem lebecsülendő — éppen az említett vidékeken — az az egyértelmű támogatás, amelyben a kampány folyamán az egyház részesítette a Szolidaritás jelöltjeit. „Minden szentmise egy választási nagygyűlés a Szolidaritás mellett" — zsörtölődtek a kommunista jelöltek, s a Polityka azt állította: „A szószék hatásosabb választási eszköz Lengyelországban, mint a televízió.” A kampányra szánt műsoridőnek csaknem negyedét kapta meg a Szolidaritás, amely a kormányt azzal vádolta, hogy a meghatározott programokon kívül is lépten-nyomon szerepelteti „üdvöskéit” a különböző rádiós és televíziós programokban. .. Trngíralattjárók ” A választások kétfordulósak, június 18-én újra voksolnak a szavazók azokra a mandátumokra, amelyek esetében az első menetben egyik jelölt sem szerezte meg az abszolút többséget. A pályázók nagy száma miatt valószínűleg a szavazatok megoszlanak, s a körzetek túlnyomó többségében csak két hét múlva születhet meg a végeredmény. A mindent eldöntő „ütközetben" a holnap legtöbb voksot kapó két jelölt vesz részt, s ekkor már bármilyen csekély mértékű egyszerű többség — elméletileg egyetlen érvé-nyes szavazat- elég a sikerhez. Az említett szabály azonban az országos listán induló 35 államfés pártvezetőre, rendszerhű értelmiségiekre nem vonatkozik, nekik az első fordulóban meg kell szerezniük — országos szinten — a szavazatoknak több mint ötven százalékát. A hatalom emberei mindenesetre kemény próbát fogadtak el, hiszen aki nem nyeri el a szavazók többségének bizalmát, az búcsút inthet a parlamentnek. Rakowski miniszterelnök közölte is, ha ez bekövetkeznék, nem csupán „enyhe kisiklásnak" tekintené a dolgot, hanem levonná a „megfelelő következtetéseket". Az országos listával elérkeztünk az alsóházhoz a szejmbeli választásokhoz. A hatalom és az ellenzék áprilisi megállapodása értelmében a négyszázhatvan Szejm-mandátumot előre elosztották: 65 százalék a kormánykoalíció, 35 százalék sorsa pedig — a szenátushoz hasonlóan — szabad választásokon dől el: erre a 161 helyre pályázhatnak az ellenzék képviselői és a független jelöltek. A koalíciós partnerek továbbosztották a részüket: a képviselői helyekből a LEMP-é 38, a Parasztpárté 17, a demokratáké 5 százalék, s ugyanennyit kap együttesen a koalícióban részt vevő három kicsiny világi katolikus szervezet. Mint a számokból kiderül, a kommunista párt lemondott abszolút többségéről a Szejmben, s a Szövetséges pártok jelentősége ezáltal rendkívül megnő, most először próbálgatják eredménnyel saját hangjukat, nem rejtik Véka alá függetlenedési szándékaikat a LEMP-től, s a koalíciós kapcsolatokat új alapra kívánják helyezni. Az állampolgári bizottság 161 jelöltje „függetlenekkel” mérkőzik, akik közül a Szolidaritás szerint sokan „a párt tengeralattjárói”. Az állampolgári bizottság szakértőinek becslése a szejmbeli esélyekről a — szenátusiakhoz képest — higgadtabbak, 100-120 mandátum elnyerésében bíznak. Érdekes és izgalmas összecsapások várhatók több választási körzetben, hiszen sok helyen Lengyelországban népszerű személyiségek mérkőznek majd meg a Szolidaritás ugyancsak ismert aktivistáival. Az egyik legközismertebb kettős, a volt kormányszóvivő, a rádió és a tévé Új elnöke, „a pártonkívüli" Jerzy Urban, s a Szolidaritás-tag filmszínész Andrzej Lapicki. I Valerna hisimtái Mivel a koalíciós pártok szejmbeli mandátumai mindenképpen biztosítottak, itt a verseny csak a személyekre korlátozódik, s ezért az ellenzéken belül sokan arra szólították fel híveiket, hogy „Walesa katonáin" kívül mindenkit húzzanak ki a listáról, így „megszégyenítően” alacsony szavazatot kapnak majd a hatalom jelöltjei. Walesa, a Szolidaritás elnöke — aki egyébként sem a szejmbe, sem a szenátusba nem jelöltette magát — szembeszállt ezzel a nézettel, mondván, az ellenzéknek korántsem mindegy, hogy a hatalom mely képviselőivel kell majd a szejm padsoraiban ülniük, tehát felszólította követőit: a koalíció jelöltjei közül igenis támogassák a változást akarókat, a reformszelleműeket. A szélsőséges ellenzék viszont úgy, ahogy van, elítéli az antidemokratikus „választási cirkuszt”, amelyet minden bizonynyal igyekszik majd megzavarni. A pezsgő választási kampány alatt a kormány és a Szolidaritás — a kölcsönös vádaskodások ellenére — feltűnő mértéktortással kezelte a kényes kérdéseket. Pedig volt belőlük néhány: utcai összetűzések május elsején, szovjetellenes zavargások, lehallgatókészülék egy Szolidaritás-irodában, a szakszervezet tévéműsorának betiltása, s az előzetes megállapodással ellentétben a kormány még mindig nem jérolt hozzá a Független Diákszövetség bejegyzéséhez, miközben „konfrontációs kampánnyal" vádolta az ellenzéket. A felek azonban kerülték a nyílt szakítópróbát, úgy látszik, tényleg fontosabb, hogy együtt legyen a társaság a „kártyapartihoz". Vasárnap várhatóan a lengyel választópolgárok nyolcvan százaléka megy el szavazni. Persze ez az adat is csak jóslás, valójában minden bizonytalan, mint a lapok végső kiterítéséig a pókerban. Pósa Tibor A dokumentumokat tanulmányozva arra a meggyőződésre jutottam, hogy a két krízis gyakorlatilag teljesen elválik egymástól. S bár Egyiptomra érthetően nagyobb figyelem terelődött, ez nem határozta meg az amerikai reagálást a budapesti forradalmi változásokra. Utólag amellett lehetne érvelni, hogy 1956- ban tárgyalni kellett volna Moszkvával, megegyezést kellett volna felkínálni, s rávenni a szovjeteket arra: ha a magyar fejlődést nem gátolják, akkor az Egyesült Államok is kész csapatokat visszavonni Nyugat-Európából. De akkor ez senkinek a fejében sem fordult meg. Illetve, Eisenhower leszerelési tanácsadója a nemzetbiztonsági tanács elé terjesztett ilyen terveket, de azokat elutasították. — Engem a hasonlóság tart fogva. Alapjában véve ugyanarról van szó. Akárki fejti ki a nézetét, Brzezinski vagy Kissinger, minduntalan visszatér a szovjet biztonsági érdekek sértetlenségének a szavatolására. Vagyis ez eisenhoweri, dullesi vonalon halad. Ebben az értelemben tehát folyamatosságról beszélhetünk. De vannak persze különbségek is. A Szovjetunióban mélyreható változások mennek végbe, mégha ezt sokan nem is szeretnék kinyilvánítani Washingtonban. A kelet-nyugati tárgyalások szintje sem vethető össze az 56-os légkörrel, amelyet a bizalmatlanság, a közvetett diplomácia jellemzett. Mi, Kelet-Európát elemző amerikai szakértők eleddig azt mondtuk, semmi sem történik, amíg a Szovjetunióban nincssenek változások. A bécsi és a genfi fórumokra, a bizalomerősítő intézkedésekre, egyezményekre lehetne most építkezni, talán átformálhatók e tárgyalásokon az európai kapcsolatok. Igaz, nem tudjuk, sikeres lesz-e Gorbacsov, vagy hogy mit tenne rendkívüli körülmények között, de a tanácskozásokon kitapinthatók a szándékok, csillapíthatók az aggodalmak. Ha nincsenek megbeszélések, akkor a válságok sem kezelhetők hatékonyan. Az Egyesült Államok a helsinki keretbe ágyazódva cselekvőbben jelen van Európában, s ha e kérdéseket — a folyamatosság, a továbbra is létező biztonsági korlátok és a megragadható alkalmak szellemében — állandó napirendre tűzi a Szovjetunióval, akkor valójában a gorbacsovi irányzatot karolja föl. A Bush-kormányzat ugyan eddig igen-igen óvatos volt, a status quo fenntartását szorgalmazta, de nem vagyok borúlátó, mert ez a kormányzat az elődjétől eltérően nem ideológiai beállítottságú, s ezért a politikai kisugárzásnak kedvezőnek kell lennie. Ayarországon visszahallgatták a műsorokat, s Hruftcuor — a harminc év Uvlati él a maivas emberek emlékeiben az él, hogy a külföldi védlönflök segítséget ígértek, kitartóan temettak fel. Hogyan lehet réges az a mérsékelt amerikai magatartós fényében? — Természetesen az Egyesült Államok is rádöbbent arra, hogy erkölcsileg helytelen volt bátorítani a magyarokat a Szabad Európa és az Amerika Hangja adásain át Am utólag többen Blahó Miklós ..ispin vagyok borúlátó** Lengyel póker Lapleosztás Érdekességek a nagyvilágból Athénban a közelmúltban több ezáz embert szállítottak kórházba. A szélmentes időben a levegőszennyeződés olyan méretű volt, hogy tömeges rosszullétet okozott (Panorama) köhögés elleni cukorkát kapnak ingyen a jövőben a müncheni hangversenylátogatók. Nemrégen Alfred Brendel zongoraművész koncertjén egy Schubert-szonátát zavart meg a gyakori köhögés. (Münchner Merkur) Mintegy 260 ezer osztrák háztartás válságos anyagi helyzetben van. Minden kilencedik család súlyosan eladósodott (Kronen Zeitung) A 17. században Jáva közelében elsüllyedt egy hajó, most roncsait kiemelik. Azt remélik, hogy elefántcsontot és porcelánt találnak bennük. (Die Telegraaf) Az NSZK-beli Wittlich városka postahivatalába betörtek és 994 ezer márka értékű bélyeget és tízezer márkányi értéklevelet vittek el. (Frankfurter Allgemeine Zeitung) örömtáncot lejtettek Manila (Fülöp-szigetek) lakói, amidőn húsz percen keresztül jégeső frissítette fel az elviselhetetlen forróságot. Az eső után azonban ismét az addigi időjárás, 35 Celsius körüli hőmérséklet tért viszsza. (Die Tatt A levegő szennyeződésének enyhítésére Szingapúrban azt tervezik, hogy több utcában és téren, a lakóházak tetejére fákat, növényeket telepítenek. A „Cool" terv szerint lényegesen javulna a levegő minősége. (Profil) Elkészült Kolumbusz vezérhajójának, a Santa Mariának a léggömbváltozata. Madrid felett lebeg, és emlékeztet arra, hogy a nagy spanyol ötszáz évvel ezelőtt fedezte fel Amerikát. (ABC) A többmilliós Rio de Janeiróban az esztendő első négy hónapjában 1093 gyilkosságot követtek el. A legtöbb emberölés betörés közben történt. (Jornal do Brasil) Új szuperszámítógépet mutattak be a hannoveri vásáron. A szerkezet egy másodperc alatt 640 millió műveletet végez el. (Die Weltwoche) A világ legnagyobb teleszkópját készülnek felépíteni a Szovjetunióban. Ez mintegy öt-hétszer lesz erősebb, mint az eddigi hawaii. Jövőre készül el. (Trudl., Az indiai Madhia Pradesh államban megvadult elefántok nyolc embert öltek meg, és 120 épületet romboltak szét. (The International Herald Tribune) Kínai tudósok a panda mackónál mesterséges megtermékenyítéssel kísérleteznek. Ők maguk nem hajlandók az utódokról gondoskodni, ezért félő, hogy ezek a kedves állatok kihalnak. (Profit) Szokatlan, otthagyott .Unciákat" találtak az alkalmazottak Párizs egyik pénzintézetének a széfjében a felnyitáskor. Amidőn a Chase Manhattan Bank illetékesei az értékőrzőt — amelynek a tulajdonosa hosszú ideje nem jelenthetett — megvizsgálták, több kiló cukrot, egy kerékpárt és egy urnát találtak benne. Feltehetően a második világháborúban kerültek a holmik a széfbe (L'Evénement du jeudi) (hemeg)