Magyar Nemzet, 1989. augusztus (52. évfolyam, 178-204. szám)

1989-08-26 / 200. szám

Ára: 3,80 forintMagyar Nemzet A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA­­ ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR Szom­bat 19«». augusztus 2«. ill. évfolyam 200. szám M turtjuzin A tudomány — mondják — konzervatív. Van erre kézen­fekvő magyarázat, hisz minden törekvése arra irányul, hogy az adott pillanatban legmegalapo­zottabbnak tetsző igazságot mondja ki, fogalmazza meg, formálja törvénnyé. Ezekből a törvényekből rendszert épít, ahol minden elemnek megvan a maga helye. Ezt aztán díszíti, finomítja, pontosítja. Esetleg kiigazítja — egy-egy mellékfal áthelyezésével —, de lebontásá­hoz, földig rombolásához nem szívesen járul hozzá, mert egész egzisztenciája a maradandóéig megbecsült elvére épül, presz­tízse az időarányosan végleges válaszoktól függ. A tudósra magára — a tudo­mány művelőjére — ez az alap­képlet már nem alkalmazható egyértelműen, sőt olykor egyál­talán nem. Szerencse, hogy így van. Ez a fejlődés, a tudomány fejlődésének kipróbált motorja. Az tudniillik, hogy mindig akad, aki megkérdőjelezi pró­féták életkorát és testméreteit, a Föld és a Nap égi pályájának jól bevált magyarázatát, idő és tér összefüggésének klasszikus teóriáját, és ezeknél sokkal hét­köznapibb, de ugyanígy mély gyökereket eresztett, ám a régi tapasztalatokon, és azok mégis­csak szubjektív csoportosításán nyugvó igazságokat. A tudós, aki letér az ösvény­ről, egyfelől okkal remél eg­zisztenciális sikereket — amit persze ortodox társai automati­kusan gyanúsnak minősítenek —, de számolni kell egziszten­ciális kudarccal is. Egyfelől nem biztos, hogy az ösvény bárhová is elvezet, másfelől az egészen biztos, hogy mindig többen lesznek olyanok, akik­­kalandjainak történetét fenn­tartással fogadják, mint olya­nok, akik vele tartanának, hogy felfedezéseiről maguk is meg­győződjenek. Utóbbiak saját egzisztenciális kockázataikat is mérlegelik, és ki vehetné ezt rossznéven tőlük? Aki viszont mégiscsak neki­vág, bizonyítani akar. Ez ugyanis az egyetlen lehetősége, hogy talpon maradjon. Arról nem is­­beszélve, hogy igazsá­gaik birtokában új házat épí­teni — új törvényekből, új rendszert —, olyan kihívás, amit egyetlen vállalkozó kedvű ember sem hessent el könnye­dén magától. Csábító helyzet, próbára teszi esendőségünket. Míg mások nem akarnak hinni a szemük­nek, mi feltétlenül hinni fo­gunk a saját szemünknek. Míg másokat védőernyőként vesz körül iskoláskönyvekbe­­beépült igazságok fala, mi akik nem élvezzük melegét, némi daccal, még több elszántsággal fordu­lunk szembe a széllel: lehetet­len, hogy hiába volna az erőfe­szítés! Alkat, körülmények kérdése is, ki milyen ösvényt választ. S ha egyszer rálépett: nemcsak ott marad nyoma fizikai vagy szellemi jelenlétének, de a nyo­mot — bélyeget? — önmagáról sem tudja eltávolítani. Mert aki letér a tudomány nagy ország­útjáról, könnyen el is tévedhet. Rendkívül sokan el is téved­nek. Így születnek az áltudo­mányok. Vagy az áltudomá­­nyos vélekedések alaptézisei. Tévedéseik árnyéka azokra is rávetül, akik kincset találtak. Igazságtalan alaphelyzet. De nem számolni vele: az eredményre nézve is kockáza­tos. Ezért, ha én tudós lennék, kétszer is meggondolnám, mit milyen formában hozzak nyil­vánosságra. Kerülném, hogy végleges megfogalmazással tá­madási felületet kínáljak, ak­kor, amikor a véglegesség igé­nyes elmélyülést kíván, s erre az adott helyzetben nincs lehe­tőség. Ügyelnék arra, hogy ne téveszthessenek össze azokkal, akikkel magam sem vállalnék véleményközösséget, e tekintet­ben roppant gondosan válogat­nám meg szavaimat, s lépéseim ütemét nem hozzájuk igazíta­nám. Indulataimat, érzelmei­met, felfedezői büszkeségemet mértékkel adagolnám, amint­hogy közszerepléseimet is a leg­szükségesebbekre korlátoznám. Sietnék bizonyítékaimat a szakma elé tárni, s könyörtelen lennék — bármennyire is elvé­konyítaná esélyeimet — ezek összeválogatásánál. Ahol a leg­kisebb kétségem volna atekin­­tetben, hogy vajon az érv tá­­madható-e, azzal nem érvelnék, arra nem építenék. Helyet hagynék okfejtésemben az el­lenvéleményeknek is, mert tud­nám, hogy ami nem helyes az egyik fél birodalmában — a té­vedhetetlenség mítoszában él­ni —, azt semmiképpen sem vállalhatja fel az, aki ezt a mí­toszt­ kezdené ki. Tényekkel, lo­gikával. Ha nem így tennék, tudnám: nemcsak a magam esélyeit ron­tanám — ami persze kellemet­len és kényelmetlen —, de az az esély is elpárologna, hogy el tudjam fogadtatni nézeteimet azokkal, akiket meggyőzni tu­dósi kötelességem. A tudomány iránti kötelességem. A magyar állam, a hazai köz­hatalom egyetlen tényezője sem adott milliókat — nem is mérlegelte, hogy adjétt-e — a barguzini expedíciónak. Nem vette komolyan a szibériai le­gendát. Több okkal indokolha­tó ez a magatartás. S csak erős fenntartásokkal volna elma­rasztalható. Egy magánvállalkozó, vélhe­tően reklámcélból, amit egyéb­ként komolyan senki sem kifo­gásolhat, megajánlotta a költ­ségeket. Petőfiből (is) akar élni, ugyanezért szemrehányásokat tesz másoknak, akik viszont is­merik a témát, amivel foglal­koznak. Kazánügyekben vi­szont — ez sem kifogásolható — laikusok. A vállalkozó bizonyosságról beszél — az ezzel kapcsolatos dokumentumokat azonban ed­dig egyetlen, a csoporttól füg­getlen szakértő sem láthatta —, meggyőződésére épülő koreog­ráfiáját pedig­­kötelezően írná elő Magyarországnak és a ma­gyar népnek. Mecénás sokféle van. Akad­hat köztük ilyen is. Sok min­dent kell nekünk még gyako­rolnunk, amit valaha pedig tud­tunk. De, hogy különbséget te­gyünk a Morvai-féle indulatok, a pofonok és a tények között, ahhoz van már elég társadalmi tapasztalatunk. Lássuk hát a té­nyeket! A szakmai nyilvános­ság ítéletének alávethető érve­ket. Ne sajtótájékoztatókat, népszerűsítő körutakat, fóru­mokat, ahol maga az alaphely­zet minősíthető dillettánsnak. Később majd jöhetnek, a tévé­konferenciák, az élménybeszá­molók, az ünnepi beszédek. Jö­het Petőfi, és a dísztemetés. A tudomány — talán — kon­zervatív. A tudós választhat más utat. De az nem kirándu­lás. Vagy ha mégis: magánügy. Semmi közünk hozzá. Ránk ne hivatkozzon senki. Mi nem keressük Petőfit. Tudjuk, hol van. Búza Péter Villámlátogatás Bonnban Németh és Kohl eszmecseréje az NDK-ból áttelepülni kívánókról a lengyel kormányváltást és a libanoni válságot elemezte Gorbacsov a pápának küldött üzenetében A külpolitikai helyzet A KELET-EURÓPAI FEJLEMÉNYEK állnak továbbra is a nem­zetközi érdeklődés középpontjában, noha pénteken figyelmet keltett, hogy Mihail Gorbacsov üzenetet küldött II. János Pál pápának az új lengyel kormányfő megválasztása után, s abban érintette a libanoni rendezést is. A moszkvai vélemény ismertetésének különös jelentősé­get ad, hogy a pápa békemisszióra Libanonba készül. Kelet-Európából a vezető nyugati lapok a budapesti menekültakciót emelik ki a lengyel változások mellett pozitívan, és fölsorolásként visszatérnek a két tün­tetésre. a balti köztársaságokban megalkotott több százezres élőláncra a fololotor—Ribbentrop-paktum évfordulóján — amiről egyébként az NDK sajtója nem tett említést —, s a prágai megemlékezésre, amely­­lyel a CSKP vezetősége pénteki ülésén foglalkozott, s elítélte „egyes külföldi csoportok provokációs részvételét”, a kormányhoz hasonlóan jóváhagyván a biztonsági erők fellépését. Felsőfokokban ír viszont hazánkról az NSZK sajtója kiemelve, hogy a magyarok milyen segítőkészen bánnak az NDK-ból Ausztriába igyekvő menekültekkel. Az Augsburger Allgemeine című bajororszá­gi napilapnak nyilatkozva hasonlóan fogalmazott Volker Rühe, az unió pártok parlamenti csoportjának helyettes elnöke, aki Budapesten járt. Mint mondta, „semmi kétségem az iránt, hogy a magyarok a sza­badság oldalán állnak és soha nem fogják újra szögesdróttal lezárni határaikat. Ezek az idők már végképp elmúltak. Meggyőződésem, hogy visszafordíthatatlan az a folyamat, amelynek során Magyarország Nyugat-Európa felé fordul.” A hírügynökségi jelentések visszatérnek a Nemzetközi Vöröskereszt csütörtök éjjel végrehajtott „titkos akciójára”, amelynek keretében az NSZK budapesti nagykövetségén lévő NDK- polgárokat külföldre juttatták. Mint utólag felidézik, az érintettek gyakorlatilag az utolsó pillanatig nem tudtak a lehetőségről, hogy elhagyhatják a követséget, így alig maradt több idejük, mint­ hogy nyilatkozzanak távozási szándékukról. A menekülteket a repülőtérre szállították, ahonnan Ausztriába vitték őket, majd Passaun át autó­busszal érkeztek Nürnbergi­e. Ott azonnal gondoskodtak róluk, anél­kül, hogy a giesseni befogadótáborba küldték volna őket. Helmut Kohl és Genscher azonban ismételten megerősítette, hogy egyedi esetről van szó, amely nem tekinthető példának. A hírügynökségek nem vetik fel, vajon az NDK hatóságai tudtak-e a tervezett akcióról és beleegyezésüket adták-e. A jelek szerint Berlin előzőleg nem értesült a Vöröskereszt-had­műveletről; ezt látszik alá­támasztani, hogy az eseményről kiadott közleményben csupán a ma­gyar kormány hozzájárulásáról esett szó. Az NDK egyébként korábban már közölte, nem egyezik bele a „szófiai formula” megismétlésébe, utalva rá, hogy az ottani magyar követségre menekült romániaiaknak sikerült Magyarországra jutniuk. A KÖVETSÉGI AKCIÓ MELLETT azonban változatlanul özönle­nek át a határon az NDK-állampolgárok, naponta százával jutnak át Ausztriába. Ennek ellenére Berlinben Denis Ruh, a külügyminiszté­rium helyettes szóvivője „teljesen alaptalannak és légből kapottnak” minősítette a Die Welt csütörtöki közlését, miszerint az NDK szeptem­ber 1-jétől „lezárja­­határát Magyarországgal”, vagyis a nyugati orszá­gokba történő utazásokhoz hasonlóan szándékozik szabályozni a ma­gyarországi látogatásokat is. Figyelemre méltó része a nyugatnémet vé­leményeknek, hogy a Magyarországon tapasztalt emberi szolidaritást és a humanitárius segítséget gazdasági és diplomáciai könnyítésekkel látnák jónak honorálni. Erre kitért az említett interjújában Volker Rühe is, aki azt mondotta: „Megerősítve érezzük magunkat abban a szándékunkban hogy Magyarországgal tovább javítsuk az együttmű­ködést és a gazdasági kapcsolatokat". A Stuttgarter Nachrichten úgy véli, hogy a nagy megterhelésre való tekintettel az NSZK nyújtson gazdasági és pénzügyi segítséget Magyarországnak, s állást foglalt amellett a régi magyar kívánság mellett, hogy Bonn könnyítsen a ví­zumkiadáson, és esetleg mérlegelje a kétoldalú vízumkényszer meg­szüntetését. „JUTALMAT” REMÉL Lengyelország is, amiért a Szolidaritás kép­viselőjét, Mazowieckit nagy szótöbbséggel kormányfővé választotta a Szejm. A szavazást követő percekről részletesen beszámolnak a hír­­ügynökségek és azt is tudatják, hogy az új miniszterelnök először II. János Pál pápát hívta fel telefonon, majd Lech Walesát, azt követően pedig a Belvedere-palotában fölkereste Wojciech Jaruzelskit. Moszk­vában Jurij Gremitszkih külügyminisztériumi szóvivő a varsói kor­­mányfőválasztás hírére úgy válaszolt: „A szovjet fél tudomásul vette a döntést és Mazowiecki elvtársat partnerünknek tekintjük orszá­gaink viszonyában". A Reuter és az AFP a hazai reagálást úgy írta le, hogy a lengyelek nem perdültek táncra az utcákon,, s e megfogalma­zás jól illusztrálja a kiváró és közönyös hangulatot, amely a hétköz­napok súlyos gondjaival küszködő társadalmat áthatja. Mazowiecki ezért jelentette ki: „A kormány egyedül nem oldhatja meg a válsá­got, s Lengyelország barátai nem várhatnak, amíg fulladozni kez­dünk.” Szerinte a Lengyelországnak nyújtandó segély egész Európát szolgálná. (Zs. E.) Grósz Károly szeptemberben Finnországba utazik Grósz Károly, a Magyar Szo­cialista Munkáspárt főtitkára a Finn Köztársaság kormányának meghívására szeptember elején látogatást tesz Finnországban. A tervek szerint megbeszélést foly­tat Mauno Koivisto köztársasági elnökkel, a kormány és a finn po­litikai-társadalmi élet több veze­tőjével, és találkozik finn üzlet­emberekkel is. Grósz Károly pénteken fogad­ta Olli Kivinent, a Helsingin Sa­­nomat finn napilap külpolitikai szerkesztőjét és interjút adott ne­ki. A szeptember eleji látogatásá­ról szólva nagyra értékelte a ma­gyar—finn együttműködés fejlő­dését. Budapestre látogat a thaiföldi trónörökös Straub F. Brúnónak, az Elnöki Í­rásra hazánkba érkezik őfensége Tanács elnökének a meghívására­­ Moha Vadzsiralongkorn királyi augusztus 28-án hivatalos látogat­ó herceg, thaiföldi trónörökös. Maha Vadzsiralongkorn, a Thai­földi Királyság trónörököse 1952- ben született Bhumibol Aduljadet II­. Ráma­ király és Zirikit ki­rályné második gyermeként. A király rendelkezése alapján húsz­éves korában, 1972-ben ruházták föl a Thaiföld Koronahercege címmel. Tanulmányait Thaiföldön, Ang­liában és Ausztráliában folytatta. 1976-ban elvégezte a Canberrai Királyi Katonai Főiskolát, 1984- ben pedig a bangkoki Sukhothai Thammath­at Egyetemen szerzett jogi diplomát. A trónörökös gyermekkorától érdeklődik a katonai pálya iránt. Ma a királyság fegyveres erői több fegyvernemének tényleges vagy tisztelet­beli tábornoka. Poli­tikai és katonai ismereteinek bő­vítése céljából az Észak-atlanti Szövetség több európai tagálla­mában és Ausztráliában is járt tanulmányúton. Továbbképzésben vett részt az Amerikai Egyesült Államok légierőinél. Maha Vádzsiralongkom számos thaiföldi egyetem díszdoktora, több ifjúsági, diák- és sportegye­sület tiszteletbeli elnöke vagy el­nökségi tagja. Számos hazai és külföldi kitüntetés birtokosa. Németh Miklós és Horn Gyula Bonnban tárgyalt Németh Miklós miniszterel­nök és Horn Gyula külügymi­niszter pénteken munkalátoga­tást tett a Német Szövetségi Köztársaságban. A Köln mellet­ti Gymnichi-kastélyban beható megbeszélést folytattak Helmut Kohl szövetségi kancellárral és Hans-Dietrich Genscher alkan­­cellárral, külügyminiszterrel. Áttekintették a két ország kö­­ zötti kapcsolatok időszerű kérdé­seit, különös tekintettel a magyar kormánynak arra a törekvésére, hogy erősítse együttműködését a nyugat-európai államokkal. A né­met fél hangsúlyozta, hogy az NSZK érdekelt a magyarországi reformfolyamatok, a gazdasági­­társadalmi átlakulás sikerében. A szövetségi kormány ehhez kész azzal is konkrét segítséget nyújta­ni, hogy újabb lépéseket tesz a két ország gazdasági és pénzügyi együttműködésének erősítésére. Kohl­ és Genscher kifejezte to­vábbá kormánya készségét arra, hogy elősegíti a Magyarország és az Európai Közösségek közötti kapcsolatok szorosabbra fűzését. A felek áttekintették a kelet- nyugati viszony, az európai biz­tonság és együttműködés, a lesze­relési folyamatok további előmoz­dításának lehetőségeit. Az európai enyhülés, az egyetemes emberi jogok követelményeit szem előtt tartva véleménycserét folytattak a Magyarországon tartózkodó s az NSZK-ba áttelepülni szándékozó NDK-állampolgárok ügyéről. A­­Magyar Népköztársaság képvise­lői hangsúlyozták, hogy a megol­dás alapvetően a két német ál­lamra tartozik. A magyar kor­mány humánus szempontoktól ve­zettetve kész a probléma megol­dásában közreműködni és minden lehetséges támogatást megadni az ügy rendezéséhez. A szövetségi kancellár megerő­sítette, hogy mielőbb eleget kíván tenni Németh Miklós magyaror­szági látogatásra szóló meghívá­sának. V „Soha többet nem lesz szögesdrót** Volker Bübe nagyra értékelte a budapesti menekültekerét Az NSZK sajtója felsőfokon ír hazánkról Bonnból jelenti az MTI. Az ed­diginél is jobban kell hangsúlyoz­ni, hogy magyar családok milyen csodálatra méltóan segítenek az NDK-ból érkezett német mene­külteknek, noha az országban egyáltalán nem jó a gazdasági helyzet. Ismét megmutatkozott, hogy a szívbeli jóság gyakorta azok sajátja, akik maguk is szük­séget szenvednek — hangsúlyoz­ta sajtónyilatkozatában Volker Rühe, az uniópártok parlamenti csoportjának Budapesten járt he­lyettes elnöke. Az Augsburger Allgemeine cí­mű befolyásos bajorországi napi­lap pénteki számában közölt in­terjújában hálával emlékezett meg a magyar segítség önzetlen­ségéről. „Megerősítve érezzük ma­gunkat abban a szándékunkban, hogy Magyarországgal tovább mélyítsük az együttműködést és a gazdasági kapcsolatokat" — mondotta. Volker Rühe szerint mindent meg kell tenni azért, hogy a jövő­ben ne ismétlődhessenek meg tra­gikus események a határon. „Semmi kétségem azonban az iránt, hogy a magyarok a szabad­ság oldalán állnak, és soha nem fogják újra szögesdróttal lezárni határaikat. Ezek az idők már vég­képp elmúltak. Meggyőződésem, hogy visszafordíthatatlan az a fo­lyamat, amelynek során Magyar­­ország Nyugat-Európa felé for­dul” — mondotta a CDU kijelölt főtitkára. A Stuttgarter an Nachrichten vezérsckkében meghatónak nevezi a Magyarországon tapasztalt em­beri szolidaritást és a humanitá­rius gyakorlatiasságot. A lap sze­rint a magyar nép nagy többsége — a hírközlés, a pártok, köztük a kommunisták és a határőrség is — a menekültek pártját fogja. Magyarország nagy megterhelésé­re való tekintettel az újság szor­galmazza, hogy az NSZK nyújt­son pénzügyi és gazdasági segít­séget az országnak. Emellett szintén kiáll annak a régi magyar óhajnak a teljesítésé­ért, hogy nyugatnémet partnere további könnyítéseket vezessen be a vízumkiadásban, mérlegelje a kétoldalú vízumkényszer meg­szüntetésének a lehetőségét. Em­lékeztet rá, annak idején Helmut Schmidt szövetségi kancellár nemcsak szép szavakkal mondott köszönetet Mohamed Sziad Barre szomáliai elnöknek a mogadisui túszmentő akció lehetővé tételé­ért. A Stuttgarter Zeitung vezér­cikke szerint a magyar reform­­politikusok elmentek lehetőségeik határáig, vagyis odáig, amit szö­vetségeseik még elnéznek nekik. A humanitárus mentést nem az NSZK, hanem egy politikailag minden gyanú felett álló szerve­zet, a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével bonyolították le. A tekintélyes lap azonban figyel­meztet: a prágai és a kelet-ber­lini nagykövetség- és képviselet­foglalók esetében ez már aligha alkalmazható. Ott ugyanis, az új­ság által sztálinistának minősített vezetés tartja kezében a kor­mányaidat. „És ha sarokba szo­rítják őket, akkor még szorosab­ban összebújnak" — így a stutt­garti tartományi napilap. A Bergdörfer Zeitung a ma­gyar segítséget mind a Kelet, mind a Nyugat számára annak példájaként említi, hogy milyen.

Next