Magyar Nemzet, 1989. augusztus (52. évfolyam, 178-204. szám)

1989-08-09 / 185. szám

. ..ami a moSólyom mögött van" A gond csak az... Könyvbemutatóra invitálták kedden délelőttre a sajtó képvise­lőit a Pusztaszeri úti Katlan Klubba. A Magyar Hírlap Köny­vek Kiadó a napokban jelentette meg Sólyom Ildikó ... ami a moSólyom mögött van című em­lékirat-vallomását. A színművész­­nőnek ez a második könyve, ol­vasóink a Megtörténhetett? című első művéről és színpadon elő­adott monodrámájáról lapunk­ban többször is olvashattak. Az első könyv a tragikus sorsú édes­apának, a tábornok-perben ki­végzett Sólyom Lászlónak az em­lékét eleveníti fel, miközben a magára maradt család — így a börtönbe hurcolt édesanya és az elárvult gyerekek — hányattatá­sainak stációit is nyomon követ­hetjük. Az 1980-ban elkészült kézirat csupán tavaly jelenhetett meg idehaza; a most bemutatott könyv a többi között a Megtör­ténhetett? kálváriáját is elbeszé­li, s a könyv lapjairól kiderül —, ahogy ezt a sajtótájékoztatón megjelent Sólyom Ildikó fogal­mazta —, hogy „a rehabilitáció­nak nevezett valami” a valóság­ban mennyit is ért, hogy az öt­venes évek törvénytelenségei ha­tásukban mennyire „hetedízigle­­niek”. A színésznő tehát nem a ma szokásos kedves fecselyek köny­vét írta meg, hanem, ha úgy tet­szik, saját üldöztetésének szemé­lyes hangú történetét is, amelyet — s erről is kisebb vita keve­redett a tájékoztatón — lehet ül­dözési mániának, s lehet „a poli­tikai hatalmi viszonyok törvény­­szerű leképződésének, ám mégis spontán történésnek” nevezni. Am a tény: egy jobb sorsra ér­demes tehetség — s aki csak egy­szer is látta, vagy legalább a rá­dióban hallotta a Megtörténhe­tett? című monodrámát, az a fenti minősítésben nem vitatkoz­hat — fosztatott még évtizedek­re a bizonyítástól. Ám ahogy vannak egykötetes szerzők, úgy lehet, hogy vannak egyszerepes nagy színészek is. Az eddig egy­kötetes Sólyom Ildikó megírta második könyvét. Most a színész­nő következik... A meghívó tanúsága szerint a sajtótájékoztató második témá­ja: „Földes Jolán: A halászó macska uccája. A regény körüli jogvitáról dr. Horgosi Gabriella, a Pallas vezető jogtanácsosa ad tájékoztatást”. Annyi történt ugyanis, hogy a háború előtti hí­res bestsellert nemcsak a Magyar Hírlap, hanem az Új Idő Kft. is ki akarta adni. Mint az egyezte­tések során kiderült, „mindkét kiadó jóhiszeműen járt el”, mind­két cég rendelkezett a szerzői joggal. A gond csak az volt, hogy az egyik engedély — éppenséggel az Új Idő Kft. birtokában lévő — nem volt érvényes. A két ki­adó végül úgy döntött, hogy a Földes Jolán regényét közös ki­adásban jelentetik meg. Mint az a Magyar Nemzet ol­vasói előtt ismeretes, az Új Idő „gondozta” a jogosulatlan kiadá­sú Gulag-szigetcsoport című kö­tetet, így most kérdésünk arra vonatkozott: etikailag miként ér­tékelhető az, hogy a Magyar Hír­lap Könyvek ahelyett, hogy a ke­zében lévő igazi engedély birto­kában ragaszkodott volna az egyedüli kiadás jogához, meg­előzendő azt, hogy esetleg több évig elhúzódó perbe kezdjen az Új Idővel egyezségre lépett vele? Bokor Pál a kiadó vezetője vá­laszában értetlenségének adott hangot, hiszen, mint mondta, ezt az egyezséget ők egy felmerült jogvita kulturált megoldásának tekintik. Az elhangzott kérdés nyomán azonban a kiadó munkatársai kö­zött is vita alakult ki, volt aki úgy vélekedett: a jogrendszer hiá­nyosságai ellenére a magukra adó cégeknek nem lenne szabad feladniuk a morált, a jogosulat­lan kiadást megjelentető céget a többieknek éppenhogy ki kellene közösíteniük, s nem közös ki­adásra szövetkezni velük. Bokor Pál pragmatikus véleménye er­ről: „Ezt kezdje el egy tőkeerős cég." A sajtótájékoztató végén még megtudhattuk, hogy ebben az esz­tendőben több más kiadvány is napvilágot lát még. Így Ságvári Ágnesnek a Mert nem hallgatha­tok című emlékirata és Fazekas Györgynek Forró ősz Budapesten című, Hegedűs B. Andrással foly­tatott interjúkötete. A szerzők te­vékenységét, nézeteit ismerve, va­lóban érdekes összevetésekre nyí­lik majd az olvasónak lehetősége, annál is inkább, mert a két könyv egy időben lát napvilágot. Minden bizonnyal ugyancsak fontos doku­mentum lesz majd az az interjú­­kötet, amely eddig a világ fon­tos fővárosaiban már megjelent. Csang Hszin-hszin és Sang Je be­szélgetései -száz kínai honfitár­sunkkal. A Székely Anna fordí­tásában hamarosan megjelenő Kínai könyyek a kiadó reménye szerint érthetővé teszi a Mennyei Béke Kapuja téren történteket. Tervezik a lap egyik munkatársá­nak Virág F. Évának egy ifjúsá­gi regényét is a fiatalabb olvasók kezébe adni. (murányi) A TÉVÉ MŰSORÁRÓL Papok, pártkatonák és az exkirály Éppen vitriolba mártogattam a tollamat, hogy helyettes tévékri­­tikusként hangot adjak az igé­nyesebb szülők felháborodásá­nak. Azért, mert a gyermekektől megvonni csak büntetésképpen szokásos rövidke Esti mesét va­lóságos mesefolyam váltotta fel, minek következtében a kicsinye­ket majd egy órán át nem lehet elhurcolni a tévékészülék elől. Alighogy véget ért a kettes mű­sorban a Hupikék törpikék, máris kezdődik a másik csatornán, mondjuk, a Murr-Murr, avagy éppen a Linda mesél... Szóval hegyeztem már a ceruzámat, ami­kor olyan politizáló televízióval találtam szembe magam, amely bátorságával, szókimondásban egy ideje, jeleskedni kezdő saj­tónkban " is kirívónak látszik. Olyan, a televízió életében első interjúnak lehettünk tanúi, ame­lyek a nem túl távoli múlt és a jelen fehér foltjait tárták fel. A hasonló hírértékű beszélgetések megismerését a történelmi stú­diumok részévé tehetnénk. Vagy­is: egyáltalán nem baj, ha cse­metéink felnövekedvén — a kí­nálatból válogatni tudó — tévé­nézőkké válnak, már amennyiben a tömegtájékoztatás eme intéz­ménye is az e hetihez hasonló­képp fogékony marad a körülöt­te zajló eseményekre, s ugyan­akkor valamelyest gondosabbá és megfontoltabbá válik, hogy még a látszatát is elkerülje az egymásra mutogatásnak, a vádas­kodásnak, a felületességnek. A Panoráma hétfői adása nemcsak I. Mihály volt román király megszólaltatá­sával és az e körül kavarodott nemzetközi bonyodalmakkal lett egyik főszereplője a hétnek, ha­nem Sugár András ama rosszízű mondatai folytán is, amelyek a Panorámától az interjút megta­gadó Billy Grahamre vonatkoz­tak. Ha a nálunk járt protestáns prédikátor nem kívánt Tőkés László romániai lelkész mellett három percben hitet tenni, az csak az ő lelkiismeretére tarto­zik. Emiatt ízetlen dolog gyere­kes irigység benyomását keltve emlegetni a világjáró igehirdető, nagy költségvetését, felhánytor­­gatni, hogy négy évvel ezelőtti romániai látogatásakor nem ve­szett össze gellősége tW­ vAl, az NQt,o­t­tani legfelsőbb vezetéssel, s nem tagadta meg a feltálalt vacsora elfogyasztását. . R­iyUTla, , Szokatlan volt, hogy Sugár­ András életében tán először idéz­­zett — új keletű határozatok be- il­lyett — a Bibliából a nézők nyíl-­ vánossága előtt,, mindazonáltal túlzásnak éreztem olyasfajta kö­vetkeztetését, hogy Billy Graham vizet prédikál és bort iszik. Ele­gánsában is el lehetett volna in­tézni, ezt az üggyé nagyított ri­porteri sérelmet. Mert így azt kell mondani: jogosan tiltakozott, Billy Graham Népstadion-beli igehirdetésének felvételéről tör­tént szombati közvetítése előtt, (csak fordítási hibából evangélis­tává előléptetett) evangelizátor kelet-európai tanácsadója, Harasz­ti Sándor. A nagy tiszteletű úr­ előadta, hogy Billy Graham saj­tónyilatkozatában a romániai lel­kéig méltatását sem kerülte meg, tehát nem ő volt néma, hanem a sajtó bizonyult süketnek, mivel eltekintett e szavak közzétételé­től. Haraszti Sándor tolmácsolá­sában a tévénézők elé tárta az is­mert prédikátor, hogy a legmesz­­szebbmenő részvéttel, szolidari­tással viseltetik Tőkés László irá­nyában, imádkozik érte, s tevő­legesen is részt kíván venni ro­mániai pályatársa életének és szabadságának megvédésében. Visszatérve a Panoráma adásá­hoz, amely a kifogásolt műsorve­zetői mondatokat kivéve szenzá­ciósnak mondható, csak sajnálni lehet, hogy a tévé hangszórójából elszállt szavak a későbbiekben visszakereshetetlenek. Jó volna nyomtatásban látni és alkalom­­adtán a cselekedni hivatottak orra alá tartani annak az interjú­nak a szövegét, amelyet Chrudi­­nák Alajos mikrofonja előtt Csoóri Sándor adott. A költő ez ügyben most állt először magyar tévékame­rák elé. Gyaníthatóan nem önnön húzódozása miatt, hanem ama szilencium okán, amelyet koráb­ban kiszabtak reá a hatalom bir­tokosai és a fent született elha­tározások buzgó végrehajtói. Pe­dig akkor sem tett mást, többet Csoóri, mint ezúttal: a magyar kisebbségek sorsáért aggódott. Ez alkalommal elmondta, hogy a romániai hallgatás falát áttörő Tőkés László lelkész lutheri ma­gasságot foglal el értékrendjé­ben, holott tudva tudja, nagy bajban van az a nép, amelynek hősökre van szüksége. Erkölcsi revíziót sürgetett az interjúalany a második világháború után meg­kötött békeszerződések silány, hamis volta miatt, s mert ezek­nek minden ígéretük a fonákjá­ra fordult. „Magyarország elveszítette a háborút — mondta—, higgadtan Csoóri Sándor. — Románia a bé­két veszítette el. A békében­ el­követett bűnök szerintem súlyo­sabbak, mint a háborúban elkö­vetett bűnök... Falukat és vá­rosokat nemcsak bombával, tü­zérséggel lehet lerombolni, az em­berek nem csupán testileg, de lé­lekben is meghalhatnak. Az absztrakt háborúnak ez is egyik formája." Pszichológiai rémre­génybe illőnek nevezte a falurom­bolás bújtatott taktikáját, amely­­lyel lassan ölik meg a népet, de a végeredmény ugyanaz, mint­ha egyenként felakasztanák az embereket. Asszimilálódni ugyan­is, a költő szavaival, csak valami magasabb rendű dologhoz lehet, ellenkező esetben terrorról, el­nyomásról beszélhetünk. Aligha voltak súlyosabbak en­nél a száműzött román királynak, I. Mihálynak a hétfői Panorámát záró mondatai, amelyek miatt a bukaresti kormány konzultációra hazarendelte budapesti nagykö­vetét. A románellenesnek, szocia­listaellenesnek, fasiszta jellegű­nek nevezett, állítólag Románia függetlensége elleni támadásokat tartalmazó interjúnak a legsú­lyosabb következtetései azok vol­tak, hogy a falurombolás az em­beriség ellen elkövetett bűncse­lekmény, és hogy a mai Romániá­ban abszolút monarchia uralko­dik, s az országot vezetői kiszipo­lyozzák. Mivel a száműzött ex­király mondta ezeket, akinek megszólaltatásával történelmi arcképcsarnokát remélte bővíteni a televízió, a magam részéről nem csodálkozom azon, hogy a magyar Külügyminisztérium úgy véli, a román fél ürügyként hasz­nálta fel a tévéinterjút a kétol­dalú kapcsolatok további szűkí­tésére. Meglepetéssel szolgált a szer­dai külpolitikai képes krónika, az Új Világ, amidőn az osztrák és a magyar titkosszolgálat ha­sonlóságára volt kíváncsi. A magyar állam­biztonsági szervezet képe mintha homályosabbra si­keredett volna, mint az osztráké. A szomszédos ország titkosrend­őreiről kiderült, hogy munkáju­­k­b­an­ m­ég­ mindig Feretic Jósesef császár 1852-ben kiadott­ rende­lete szabályozza, felsőbb utasítás­­ nélkül­­is bárkit megfigyelés­ alá vonhatnak, és intrikusokból, di­lettánsokból álló, kukucskalyukon leselkedő brigádot alkotnak. Az itthoni állambiztonságiak főnöke, Pallagi Ferenc a vele ké­szült beszélgetésben inkább ki­­hallgatottként viselkedett, sem­mint a közt tájékoztatni igyekvő hivatalvezetőként. Az erre is, ar­ra is kitérő válaszok megszületés­­ében talán ludasak voltak a le­hetőségtől kicsit megriadt ripor­ter ágas-bogas kérdései is, ame­lyek módot nyújtottak egyes té­makörök megkerülésére, de eb­ben vitathatatlan szerepe volt a sokvállfajú kérdezz! — f­elesek !-játékban nyilvánvalóan jártas nyilatkozónak. Azt mindenesetre — egyáltalán nem nagy meg­nyugvásunkra — kihámozhattuk az elhangzottakból, hogy a nem­régiben még kizárólag a párt katonáiból szerveződött szolgálat működését és jogosítványait tit­kos jogi szabályozás tartalmazza, és ha­ valaki személyes ellenőr­­ zöttséget érzékel, csupán akkor kereshet jogorvoslatot, ha a meg­figyelés „realitását” bizonyítja. E témára rímelt a szombaton, főműsorban sugárzott Lesben című, meglehetősen vontatott NSZK-tévéfilm. A rejtett kame­rák világába vezető produkció túl sok izgalmat nem tartogatott nézői számára, mintha a titkos megfigyelések kártyáit még játék­filmben sem kívánnák teljesen kijátszani. Annál riasztóbb volt a tudat, ha ilyen csúcstechnikával dolgozhat a filmbéli megfigyelő, miféle műszaki csodafelszerelések segíthetik a valóságban a hivatá­sos leselkedőket. Még azon töprenghetünk a té­véfilm nyomán, hogy ki a gátlás­talanabb : a követelményeknek lelkiismeretes munkásként ele­get tevő kukkoló, vagy megbízó­ja, avagy a megfigyelendő sze­mély maga, amikor a 2-es műsor­ban megkezdődött Billy Graham egy héttel korábban a Népstadion­ban szalagra vett prédikációja. Az én ízlésemhez mérten az igehir­detés körítése túl színpadiasra, harsányra, a kelleténél inkább amerikaira sikeredett. Mégis méltón illeszkedett a kilencven­ezer jelenvoltnál jóval tágabb kör számára megtekinthető köz­vetítés abba a sorba, amelyet ta­valyelőtt karácsonykor a Mátyás­­templomi éjféli mise egyenes adá­sa nyitott meg a hívő, a vallás iránt érdeklődő, a csak kiváncsi magyar tévénézők előtt. Mátraházi Zsuzsa Kakukmarxizmus Irodalmi élet a Rákosi-korszakban (részletek, VIII.) N­em mindenki volt képes vagy hajlandó metamorfó­zisra. Tersánszky Józsi Jenőtől például elvárta volna a párt kri­tikai realizmusának továbbfej­lesztését szocialista realizmussá,­­ a lukácsi elméletnek megfelelően. De vele törököt fogtak. Barabás Tibor húsz évvel később is em­lékezett arra, miként zajlott le Tersánszky és a Szikra Könyv­kiadó igazgatójának kínos talál­kozása, amit hivatalból ő — Ba­rabás — ütött nyélbe (idézi Ke­rékgyártó István, Tersánszky Jó­zsi Jenő, Bp. 1969.). „— Hát kedves Tersánszky úr miről ír nekünk? — hangzott az ■ igazgató szónoki kérdése, mi­közben K. elvtárs le nem vette szemét Jenő keresztbe vetett, hosszú lábairól, vörös Zoknijáról és fantasztikusan­­gesztikuláló csontos kezeiről. Az egész ember­ben volt számára valami irreá­lis, valami meseszerű, mintha cér­nával fércelték volna össze ezt a hórihorgas, furcsa­­ mozdulatú embert, aki végtelen országútok­ról érkezett ebbe a szűk igazgatói szobába, puszta létével tagadva minden falat, korlátot és szabályt. — Hogy tetszik érteni? — kér­dezte Tersánszky az irodalom szorgalmas hivatalnokát. ■— Hát hogy kiről írna nekünk; bányászokról, munkásokról, pa­­rasztokról? — Kiről is? — bökött csontos ujjával a homlokára a barátunk. — Már tudom, kiről fogok... — Nono, csak tessék... — bíz­tatta őt K. elvtárs. — Egy királykisasszonyról! — rikkantotta Tersánszky. — Egy királykisasszonyról? — nyögött fel fájdalmasan az igaz­gató, és verejtékcseppek jelen­tek meg eres homlokán. Bolond ez az ember, vagy tréfál vele? Hova helyezze el kötött témater­vében ezt a Tersánszky-féle ki­rálylányt? Nem illett bele a dol­gozók egyik kategóriájába sem. A királylány nem munkás, se nem paraszt, még csak nem is haladó értelmiségi. Mit mondjon ennek a bolondos írónak? — Hát, kedves Tersánszky úr, halasszuk el talán ezt a megálla­podást, hátha eszébe jut önnek valami jobb téma... — nyögte az igazgató. — Ennél jobb alig hiszem! — hűtötte le Jenő az igazgató re­ményeit, és hányaveti módon — mint aki egészséges, jó tréfát művelt — elbúcsúzott. De az ajtóból még visszafor­dult: — Ide hallgasson, igazgató úr. Valamit elfelejtettem: angyal is lesz benne!" E vidám történethez csupán azt a kevésbé vidám bibliográfiai adatot tehetjük hozzá, hogy Ter­sánszky Kakuk Marciját még egyszer kiadták, majd kerek öt esztendőn át egy regénye sem lá­tott nyomdafestéket. Az író gyer­mektörténetekből élt, és abból, hogy a rádióban furulyázott. Szarvas József 1954-ben, az Író­szövetség újvárosházi ülésén ál­lította azt Tersánszky Józsi Je­nő művészetéről, hogy „kakuk­­marcizmus”. Zelk Zoltán azután 1970-ben mesélte el Vezér Erzsé­betnek a következőket: „Tersánsz­ky nemcsak nagy író volt, de bölcs ember is, olyan bölcs em­ber, hogy az írók közgyűlésére nem ment el, tehát csak másnap tudta meg a Hungária­ kávéház­ban. Jellegzetes tersánszkys moz­dulattal szétcsapva két hosszú karját, azt mondta: hát ilyen bu­ta ez a Darvas. Az nem kakuk­­marcizmus, hanem kakukmarxiz­­mus."­ Az érettebb írók közül sokan nem vállalták a tisztességtelen ipart, és belső emigrációba vonul­tak. Műfordításból, gyermekver­­sikék farigcsálásából éltek.­­Ta­mási Áron egyik ilyen tevékeny­ségéhez sem érzett kedvet, így hamarosan komoly egzisztenciá­lis problémái támadtak. Ekkor saját novelláit kézzel lemásolta, és e kéziratokat árusította az őt támogatni óhajtó tisztelői bará­tai között. Makkai Ádám viszont arra emlékezik a párizsi Irodal­mi Újság 1980. március—áprilisi számában, hogy édesanyja, Ig­­nácz Rózsa írónő „adót” szedett be a Balatonakarattyára vissza­vonult Kodolányi János támoga­tására azoktól a barátaitól, akik Kossuth-díjat kaptak. Gobbi Hil­da, Mészáros Ági és mások rend­szeresen fizették a 300 forintot, és Kodolányi persze nem ismer­te az összegek forrását. Úgyszin­tén Ignácz Rózsa hozta össze ba­­latonboglári házában Sinka Ist­vánt egy helybeli kereskedővel, aki azután minden évben meghív­ta nyaralni a mellőzött költőt a Balaton mellé.) Sárközi Mátyás (Folytatjuk) Magyar Nemzet A tokiói D. Art D. Art Centre szer­vezésében japán fesztivált rendeztek Vásárosnaményban. A­­magyar-japán kulturális csere keretében a városi művelődési központban egy hétig nyitva tar­tó kiállításokat Sümegi György művészettörténész, a Műve­lődési Minisztérium képzőművészeti osztályának vezetője ajánlotta az ér­deklődök figyelmébe. A D. Art D. Art Centre 1986-ban alakult azzal a cél­lal, hogy a tehetséges japán művé­szek alkotásait a világ mind több vá­rosában bemutassa, s ez idáig negy­ven országgal létesített kormány­szintű kapcsolatot. Évente több or­szágban rendezik meg a Japan Art­­k­iállításokat. Szerda, 1989. augusztus 9. A havasok írója Nyírő József száz éve A száz esztendeje az Udvar­hely megyei Székelyzsombor­­ban született Nyírő József az er­délyi magyar irodalom népszerű elbeszélői közé tartozik, noha az utóbbi évtizedekben még régi könyveit is alig tudta megszerez­­ni az érdeklődő olvasó. Regé­nyei és elbeszélései nem egy­szer tragikus­­ hangoltságúak, gyilkos indulatokról, kíméletlen erőszakról, emberi kiszolgálta­tottságról, fiatalom elfajtott éle­tekről szólnak. Epikai jellegük az erdélyi balladák sötét színekben pompázó világára utal. Nyírő tudatosan használta fel elbeszéléseiben a balladák műfaji tulajdonságait, az általában tra­gikus történetformálást, az em­beralakok mitikus felnagyítá­sát, a végsőkig tömörített cselek­­ményt és a történet szálának többszöri megszakítását. A balla­dák tömör előadásmódjához és archaikus nyelvezetőhez igazítot­ta stílusát, Írói hatásának magya­rázata is részben ízes kifejezés­­módjában rejlett, természetei módon használta fel a székely népnyelvet, esetenként a régies elbeszélő nyelv fordulatait. A balladák szemléleti és nyel­vi formáinak átvétele Nyírő Jó­zsef epikai törekvéseit szolgálta. A Jézusfaragó ember tragikus no­velláinak írója ugyanis a „székely lelket" akarta megidézni és be­mutatni. A húszas években meg­születő erdélyi magyar irodalom nem egyszer az „erdélyi lélek” kifürkészésére és ábrázolására törekedett. Egy népközösség önis­meretét és önvédelmét támogatta ezzel, hiszen a nagyromán asszi­milációs politika éppen nemzeti jellegétől és identizálásától akar­ta megfosztani az erdélyi magyar­ságot. Regények és elbeszélések mutattak rá azokra a termés­zeti körülményekre, történelmi és kulturális hagyományokra, ame­lyek kialakították az erdélyi vagy a székely ember gondolkodását, érzésvilágát, erkölcsi karakterét Ezeknek az írói alkotásoknak a sorában tarthatjuk számon Nyí­rő Kopjafák, Havasok könyve és Székelyek című köteteit is. A székely elbeszélő Szabó De­zsőben találta meg legfőbb mes­terét, s osztozott mesterének ab­ban a meggyőződésében, misze­rint a magyarság lelki épségét csak úgy lehet visszaszerezni, ha az ország és ennek vezetői a nem­zet törzsénél, a magyar paraszt­ságnál keresnek új életerőt. Ez természetesen azt jelenti, hogy a magyarság nemzeti stratégiáját a parasztságra kell építeni. Nyirő József, nem egyedül az erdélyi írók közül, a magára maradt és kisebbségi sorsba taszított, re­ménytelenül vergődő erdélyi ma­gyarság fennmaradásának zálogát a székely falvak népében találta meg. A küzdeni képes székely élet­erőt mutatta fel Nyírő­cz Bence című regényében, melyet érezhe­tően Tamási Áron egy esztendő­vel korábban megjelent Abel a rengetegben című regényének si­kerén felbuzdulva írt. Uz Bence, aki mostoha sorsa következtében útkaparóként keresi kenyerét, ugyanúgy a székely életrevalóság és leleményesség hőse, mint Ta­mási Ábelé. Ravasz góbéságai nyomán tarka anekdotasorozat bontakozik ki az olvasó előtt: Nyírő hőse híres tréfacsináló, könnyedén jár túl a nagyhatalmú magyar és román uraságok eszén, aztán egyszer csak magába száll, keresztet ácsol, és vadállatok kö­zött élve a havasok félig keresz­tény, félig­­pogány vallásának papja lesz. A természetvallásokra emlékeztető hitében az evangéliu­mi kereszténység és a pogány panteizmus eszméi kavarognak. A regényíró mindezzel azt akarta bizonyítani, hogy a havasi székely ember fenntartja az ősi természetvallások naiv bizalmát, megőrzi hitét abban, hogy a ter­mészet és az ember egy harmoni­kus világrend részese. Az egysze­rű havasi legényt éppen az a bel­ső biztonság emeli a válságok kö­zött hányódó huszadik századi ember fölé. Hasonlóan romanti­kus ember- és társadalomszemlé­letről tanúskodnak az Isten igájá­ban, Az én népem és Halhatatlan élet című faluregények is. Nyírő József történelmi regé­nyei a „transzilvánizmus” esz­méit követő elbeszélő irodalom közös jegyeit viselik magukon. Ennyiben nem a múltbeli esemé­nyek és életformák aprólékos epikai rekonstrukciójára, hanem a kisebbségi sorba kény­szerí­tett magyarság történeti és közösségi tudatának, valamint önvédelmé­nek a megalapozására törekedtek. A húszas évek erdélyi magyar irodalmának a költészet mell­ett a történeti regény volt a vezető mű­faja, ez a regényirodalom az er­délyi hagyományok, egyáltalán a „történeti Erdély" felfedezését, ösztönző példáinak életre keltését kívánja elérni. A történeti regény a nemzetiségi „önkeresés” eszkö­ze és kerete volt, az „erdélyi gon­­dolat” a múlt ábrázolásában öl­tött alakot. Ezek közé a regények közé tartoznak Nyírő A sibói bö­lény, a Mádéfalvi veszedele­n és Néma küzdelem című művei. A történelmi regények az er­délyi magyarság szétszóródásá­nak, pusztulásának képét is fel­rajzolták, és Nyírő írói világát mindinkább ez a sötét látomás szőtte át. Népét féltve engedett a negyvenes­ években a jobboldali háborús demagógiának, s vált sze­rencsétlenül a demagógia, eszkö­zévé, majd vonult emigrációba a háború után. Élete utolsó éveit Madridban töltötte, az emigrá­cióban írta íme, az emberek és A zöld csillag című regényeit. Ezek a művei a menekült magyarok ke­serves sorsát örkíti meg, egy­szersmind számot adnak arról, hogy írójuk szakított azokkal az embertelen eszmékkel, amelyek­hez a háborús években igazodott. 1953-ban érte a halál, most közel fél évszázaddal végleges távozá­sa után ismét meg fognak jelenni művei Budapesten, illetve Debre­cenben, bizonyságául annak, hogy a „havasok írójának” ma is ér­vényes üzenete van. Pomogáts Béla Szirtes Ádám temetése (MTI) Családjának tagjai, a magyar színház- és filmművészet képviselői, tisztelők százai kísér­ték utolsó útjára kedden a Far­kasréti temetőben Szirtes Ádám Kossuth-díjas kiváló művészt, a Thália Színház tagját. A 64 éves korában elhunyt kiemelkedő ma­gyar színművész ravatalánál a pályatársak nevében Bitskey Ti­bor és Szabó Gyula búcsúzott. A magyar filmesek és a Szirtes Ádám felejthetetlen alakításaiért hálás mozirajongók képviseleté­ben Koltay Gábor vett végső bú­csút az elhunyttól. A Simon Meny- hért születése, a Körhinta, a 39-es dandár, a Katonazene, a Legenda a vonaton, a Háry János, a Húsz óra, a Hideg napok, az Árvácska című és még sok más filmben nyújtott maradandó értékű sze­repformálását méltatva Koltay Gábor az ifjabb filmes generációk értékítéletét fogalmazta meg: „Ma, amikor annyit beszélünk a hiteles arcokról, személyekről, a te életed, művészi munkálkodá­sod fényes példa arra, hogy van­nak közöttünk hiteles szemé­lyek.” A budai sírkertben összegyűlt gyászolók a szertartás végeztével virággal, koszorúkkal borították Szirtes Ádám végső nyughelyét. Gábriel Ferenc a salgótarjáni szü­letésű kiváló hegedűpedagógus most lenne százéves. Édesapja Gábiel Antal zeneszerzési szakon Hans Köesslernek volt a tanítványa a Zeneakadémián. Salgótarjánban helyezkedett el a bá­nya zenekarának karmesetereként. Az igen tehetséges fiú tízéves korában budapesti rokonaihoz került. Zenei tanulmányait a Liszt Ferenc Zene­­művészeti Főiskolán az előkészítő osztályokat Bloch Józsefnél, az aka­démiai osztályokat pedig Hubay Je­nőnél végezte. 1909—10-ben zenetaná­ri oklevelet szerzett. Ezt követően másfél évig Párizsban Maurice Hayot­­nál folytatta tanulmányait. Ebben az időben dr. Kovács Sándor zongoramű­vésszel nagysikerű hangversenyeket adtak a francia fővárosban. Ezek egyikén kizárólag magyar szerzők műveit mutatták be, többek között a még akkor ismeretlen Kodályt csel­lószonátáját, Dohnányi és weiner vonóstrióját. Ugyanakkor Bartók Bé­la személyes közreműködésével né­­­hány Bartók művét, vagy saját mű­vét szólaltatta meg a hálás közönség előtt. A család, pontosabban az utó­dok által megőrzött ezen értékes program ékesen tanúskodik a párat­lan zenei eseményről. 1919-ben Buda­pesten az országos Szimfonikus Ze­nekar, 1913-tól négy éven át a düs­seldorfi Hofoper első hangverseny­­mestere volt. Gábriel Ferenc 1920— 21-ben a Nemzeti Zenede tanára lett. 1922-től csaknem négy évtizeden át a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főis­kola tanáraként kimagasló értékű pe­dagógiai tevékenységet fejtett ki­ a hegedű főtanszak nagytekintélyű ve­zetője. (garai)

Next