Magyar Nemzet, 1989. október (52. évfolyam, 231-256. szám)

1989-10-02 / 231. szám

A szabadság árnyéká­ban Félelmetes dolog a szabad­ság. Különösen annak, aki még nem volt szabad. Aki nem él­vezhette — azt mondják — ré­szegítő ízét. Aki csupán a sza­badság illúziójában ringatta magát, amikor mások, fölülről, megajándékozták azzal, hogy azt gondolhatta: szabad belá­tása szerint cselekedett. De hát mi is a szabadság? Lehet: döntéskényszer. Igen, vagy nem. És egyben önma­gunk vállalása. De éppen itt kezdődik a baj. Évtizedes l­­­züllasztés után vajon hányan tudnak válaszolni tiszta szív­ből erre a kérdésre: ki vagyok és mivégre ezen a földön? A szabadság lehetősége így zavarodottságot is kelt. Elbi­­zonytalanít, megbénít. Az egyik pillanatban még úgy tet­szik, hogy sikerült átlépnünk önmagunk árnyékát, de ... mégsem, ez lehetetlen. Így az­tán férfiak olyan helyzetbe kerülnek, hogy nem viselked­nek férfi módon. Moralizálni kezdenek akkor, amikor ke­mény üzletemberként kellene viselkedniük. Taktikáznak, holott nyíltan kellene vállalni­uk nézeteiket. Kisszerű­ségük­­ben magukat tolják előre, és nem veszik észre, hogy itt és most nem lehet megsértődni, mert színt kell vallani. A fér­fiak megrettennek a rájuk vá­ró szabadságtól, mint gyerek­korukban a parkőrtől. És most őrlődnek a múlt és a jelen kö­zött. És ahhoz nincs se elég bá­torságuk, se morális tartásuk, se öröklött példájuk, hogy ke­mények legyenek. Azért, mert természetüknél fogva puhá­­nyok. Egy gyenge rend gyenge lenyomatai. Ezek a férfiak sohasem lesznek magányos hősök. Egy­szerűen csak magányosak lesz­nek, akiket félreállít, akiken átlép a történelem. Hiába ku­­nyerálnak, emlékeztetnek, hogy ők így és úgy, és sorol­nák érdemeiket, bezsebelnék az ígéreteket A szabadság olyan, mint a megtérés. Egyszer csak oda­lesz az ember múltja, korábbi énje. Világossá és nyilvánva­lóvá lesz: ami halálosan ko­moly volt, az valójában nevet­séges. Akit tisztelni kellett, arról bebizonyosodik, hogy nem méltó erre az érzésre. Amitől és akitől jó okkal fél­tek az emberek, az csupán ön­maga karikatúrája. Ha az átmeneti kor átmene­ti férfiai szembesülnek mind­ezzel, akkor­­ olyan zavartak lesznek, úgy tördelik a kezü­ket, úgy viselkednek és ma­gyarázkodnak, mint egy jó ta­nuló, aki egyest kapott bioló­giából. Nem veszik észre, hogy azzal csak tovább gyengül a­­helyzetük, ha gazsulálnak, ha dörgölőznek, ha tovább nyala­­kodnak. Hány ilyen ember él közöttünk, dolgozik velünk, vagy fekszik infarktussal kór­házban? Ha az ilyen ember megkövülne, mint egy kagyló, úgy négy-ötezer év múlva, mint egy infantilis társadalom infantilisért példánya kerülnie elő egy folyómederből. Ó, a jó istenit! Mire volt elég negyven esztendő? Mennyire lehetett emberekből bohóco­kat csinálni? Ebben az a tra­gikus, hogy senki sem vette észre, mikor ment lépre. Hol és milyen mértékben vált rom­lottá. Már csak azzal is, ha ter­mészetesnek vette a mosolygó aljasságokat, eltűrte a hét­köznapi közönyt, a lepusztító erkölcstelenséget, és hagyta, hogy a viszonylagos jólét fejé­ben befogják a száját, kitépjék a nyelvét. Ha elfordította a sze­mét, ha azzal áltatta magát, hogy egyedül úgy sem tud változtatni. Ha elhitte, hogy ő gyenge, és azok az erősek. Ha megkötötte a kompromisszu­mot ott, és azokkal, akikkel nem lett volna szabad. A szabadság változás. A vál­tozás pedig félelemmel jár, ami egyben azt jelenti: ragaszko­dást a múlthoz. Mindegy ek­kor, hogy milyen is az a múlt. Az a múlt az ember élete, ame­lyen nem lehet már változtat­ni. A szabadság maga a bizony­talanság. Az új, az ismeretlen, a sohasem volt, a még nem ta­pasztalt érzése. A beismerés: lehet másként is élni. Igazul és jobban. De ez a beismerés azt is jelentené, hogy gondo­san fölépített életek egyik pil­lanatról a másikra semmit sem érnek, mert erőszakon, bűnön, hazugságon alapulnak. A büszkén hordott kitüntetések szégyenletessé válnak. És akik tisztának akarnak látszani, el­­árultatnak saját tetteik által, korábbi szavaik, cselekedeteik visszahullnak fejükre. A sza­badság ugyanis könyörtelenül szembesít. Nem lehet úgy ten­ni, mintha semmi sem történt volna, és százezrek kerülnek olyan helyzetbe, hogy tulaj­donképpen le kellene köpni önmagukat. De hát kinek van ehhez ereje és bátorsága?." Mennyivel egyszerűbb a ma­gyarázkodás, a köpönyegfor­dítás vagy a szervezkedés! E helyzet — amikor a biztos rossz bizonytalan jóvá alakul — megfoszt és kirabol embere­ket. Évtizedes, megszokott és természetesnek tartott kivált­ságok kerülnek veszélybe. És ekkor... A visszarendeződés nem ott kezdődik, hogy valaki beteges módon vonzódik a géppisztolyhoz és a csendőr­tempóhoz. Az igaz hit nevében folytatott ámokfutás elmebe­tegek, fantaszták, mártírok kiváltsága. De ott kezdődik a fegyverre kacsintás, ha vala­ki azon háborodik fel, és tartja igazságtalannak, ha elveszti hivatali autóját, ha kolléganői nem bújnak be többé „ön­ként" az ágyába, ha nem kap­ja tovább a csúszópénzt, ha nem mehet többé ingyen nya­ralni, és ha nem mérik neki tovább nagykereskedelmi áron az unicumot. Ezek az emberek pontosan tudják, hogy nem lehet senkit sem felelősségre vonni lélek­­mérgezésért, erkölcsi rombolá­sért, vagy akár 20 milliárd dol­lár elpazarlásáért. Tudják jól: ezek irracionális ügyek. De amitől félnek, az az, hogy a hétköznapi becstelenségek és gazságok számon kérhetők, hogy egyszer csak jelentkeznek a túlélők, a károsultak, az em­lékezik. És félni kezdenek, hogy félmunkát végeztek, mert nem tudták kiirtani az embe­rekből, hogy ne emlékezzenek. A szabadság egyben szám­adás, tükörbe nézés és tanú­ságtétel. Egyszer az életben mindenkinek el kell számolnia önmagával, lelkiismeretével. Józanul, vagy részegen, de egyszer eljön az igazság pilla­nata. És ebben az a legkegyet­lenebb, hogy se égi, se földi "bíró nem fog ítélkezni, ha­nem mindenki önmaga fölött. Ez a szabadság, önnön fel­­szabadulásunk, amely egyszer mindenkit utolér. Igen, szabadság kell ahhoz, hogy a múltat és jelent be merjük vallani, különben a gyengeség és a meghunyász­­kodás, a mindenkit és minden­kor kiszolgálás, mint egy el­pusztíthatatlan óriás, örökre a lélek fölé tornyosul. Boros István Bonn és Berlin megállapodása NDK-menekültek ezrei hagyták el Prágát és Varsót Szaúd-Arábiában ülésezik a libanoni parlament A külpolitikai helyzet REMÉNYKEDVE BESZÉLT arról New York-i sajtóértekezletén az amerikai külügyminiszter, hogy „hamarosan mások is követik Kelet- Európában a lengyel és a magyar példát". Baker megjegyezte, ez volt az egyik oka annak, hogy találkozott a prágai diplomácia vezetőjével. A State Department vezetője megismételte azt az álláspontját, hogy a reformok sikere elsősorban a lengyel és a magyar népen múlik, de az Egyesült Államok kész segítséget nyújtani, s ennek részleteiről ezen a héten döntenek. Ehhez a gondolatmenethez sajátosan kapcsolódik Horn Gyula nyi­latkozata, aki szombati hazaérkezésekor beszámolt arról, a Varsói Szerződés külügyminisztereinek New York-i megbeszélésén meg­egyeztek abban, hogy az esedékes varsói tanácskozáson megvitatják a VSZ-szel összefüggő kérdéseket, méghozzá érdemben. Nem baj, ha felszínre kerülnek az ellentétes fölfogások. A magyar külügyek irá­nyítója ugyanakkor nem értett egyet azokkal a véleményekkel, hogy feszültségek volnának Magyarország és követségesőinek kapcsola­tában, sőt, mint kifejtette, a bolgár, a csehszlovák és az NDK-beli kollégáival leszögezték, a gondokról vitatkozni kell, s ha ki is élező­dik a viszony, az még nem jelenti azt, hogy "súlyos, konfliktusok len­nének hazánk és más szocialista országok kapcsolataiban. A ROMÁN BEAVATKOZÁSI KÍSÉRLETET mindazonáltal botrá­nyosnak minősíti az El Pais vezércikke. Az újság arról ír, Bukarest arra akarta rávenni a Lengyel Egyesült Munkáspártot, hogy a Szo­lidaritást a választási győzelme ellenére se engedje a kormányalapí­tás közelébe. A befolyásos spanyol napilap éppen ezért irányítja fi­gyelmét a magyar reformokra, azt hangoztatván, hogy „a változások hazánkban megelőzték a lengyelországiakat, mégpedig a párt belső átalakulásának eredményeként”. De — jegyzi meg az értékelés — „a kelet-európai utrakonzervatív körökben még mindig él a beavatkozás szelleme, s ezt a veszélyt nem szabad lebecsülni”. Az elemzés szerzője arra számít, hogy az MSZMP kongresszusa után olyan szocialista vagy szociáldemokrata párt jöhet létre, amellyel elkerülhető lesz a lengyel kommunisták sorsa. Átfogóan közelíti meg ezt a kérdéskört Eyskens belga külügyminisz­ter, aki interjújában kifejtette: ami Keleten történik, forradalmi fo­lyamat, a marxizmus-leninizmus alkonya. Nem a konvergencia­­elmélet igazolódott, hanem Nyugaton a baloldali értelmiség összeom­lása következett be. Sartre és Marcuse egyaránt elvesztette szavahi­hetőségét, s ma a szocialisták is inkább demokratáiknak nevezik ma­gukat. A keresztény néppárti politikus ellentmondásokat lát Gorba­csov peresztrojkájában is, mert a gazdaság liberalizálása mellett egyelőre nem bomlik föl a monolitikus politikai szerkezet. (B. M.) ­io&mjiv. la N­ISCSA i­r Nyugatnémet értékelések­ szerint az áttelepülési hullámot enyhítené az utazási gyakorlat átgondolása Bonnból jelenti az MTI. Az NSZK az előző este lehetővé vált menekültkiutazási akciót nem kapcsolta össze semmiféle külön­leges megállapodással vagy a másik félnek tett anyagi termé­szetű ígérettel. Ezt Rudolf Setters szövetségi miniszter, a kancellá­ri hivatal főnöke állította, nem sokkal azután, hogy az NSZK prágai nagykövetségét a csehszlo­vák belügyi szervek munkatársai körbefogták. Setters a prágai rendőri intéz­kedést nem tudta megerősíteni. A Deutschlandfunk (DLF) rádióál­lomás közlése szerint a rendőrök igazoltatják ugyan az épületet megközelítő személyeket és visz­­szaküldik onnan az NDK-állam­polgárukat, nevüket azonban — mint a DLF óránkénti híradásai­ban kiemelte — nem jegyzik fel. A nagykövetségen állítólag ismét újabb ISO NDK-s személy tar­tózkodik kiutazásának kikénysze­rítése céljából. Setters a maga részéről nyilat­kozatban jelezte, hogy kormánya a Prágában lévő százötven és a Varsóban állítólag jelentkezett újabb hetven NDK-állampolgár kiutazásáért is mindent megtesz. Ők sem kerülnek majd az utcá­ra és Bonn nem is gyakorol rá­juk nyomást — mondotta. . A szövetségi miniszter ebből az alkalomból indíttatva érezte ma­gát annak kijelentésére is, hogy az előző napi megoldást két té­nyező tette lehetővé. Az egyik az, hogy az NDK is meggyőződhetett afelől, hogy Bonn — Berlin ko­rábbi feltételezésével ellentétben —, nem gyakorol nyomást a me­nekültekre azért, hogy ne utaz­zanak haza. Másfelől Wolfgang Vogel berlini ügyvéd küldetésé­nek eredménytelensége is vilá­gossá tette, hogy ebből az embe­ri drámából, amely tömeges el­vándorlásban ölt testet, mélyen szántó következtetéseket kell le­vonni. Sejtem szerint szükség lenne az NDK utazási gyakorla­tának általános felülvizsgálatára, hogy enyhíthessék az áttelepülé­­si hullámot. Megerősítette egy­ben, hogy noha az emberek szá­mára hozzáférhetővé teszik az NSZK külképviseleteit, „elma­radhatatlan felújítási munkála­tok elvégzéséig, további bejelen­tésig”, mind a prágai nagykövet­ség, mind pedig a berlini állan­dó képviselet zárva marad. Az NDK államvasutainak, a Reichsbahnnak a keletnémet me­nekülteket Prágából az NSZK- ba, NDK területén át szállító el­ső szerelvényei vasárnap a haj­nali órákban sok ezer várakozó ember örömujjongása közepette futottak be a bajorországi Hof városának pályaudvarára. Nyu­gatnémet rádiójelentések szerint az első különvonaton az eredeti­leg feltételezett 750 személy he­lyett ezerkétszázan tartózkodtak. Ennek okát abban keresik, hogy az NSZK prágai nagykövetségé­ről kiengedett személyekhez állí­tólag már az NDK területén újabbak csatlakoztak, másfelől pedig sok kisgyermeket eredeti­leg a gyors kiutazás zűrzavará­ban nem számoltak meg. A Prá­gából és Varsóból várt, összesen Mai mellékletünk: EMBERKÉP mintegy 4000 menekült első cso­portját a bajor Vöröskereszt, a szövetségi határőrség és sok új­ságíró fogadta a hivatalos kor­mányképviselőkön kívül. A kérdés az NDK által való jó szándékú elbírálását a humani­tárius szempontokon kívül nyu­gatnémet jelentések szerint az tette lehetővé, hogy Genscher külügyminiszter javasolta kelet­német tárgyalópartnereinek: a kiengedett NDK-állampolgárok NDK-okmányai­kkal, NDK-felség­­területen keresztül, NDK-vona­­ton utazzanak. Ezzel teljesítették azt az eredeti, berlini követe­lést, hogy előbb az NDK-ba kell kiutazniuk a Nyugatra való vég­leges távozást megelőzően. Genscher a ZDF tévétársaság­nak adott nyilatkozatában célzott rá, hogy a humanitárius megoldás alapjait már az ENSZ-közgyűlés ülőszaka alkalmával, New York­ban folytatott tárgyalásain vetet­ték meg. A miniszter Oskar Fi­­scherrel — NDK-beli kollégájá­val — és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszterrel folyta­tott megbeszéléseket. Genscher egyébként vasárnap ismét felszólította a másik német államot, hogy a menekülthullám kizárólagos hazai okainak felszá­molása során a Szovjetunióhoz, Magyarországhoz és Lengyelor­szághoz hasonlóan a gazdasági át­alakításon túlmenően vállalja a társadalmi-politikai reformok ne­hézségeit is. A miniszter egyúttal „A hét in­terjúja” című rádióműsorban fel­hívta a nyugati partnereket az ál­tala már korábban felvetett­urópa-tervben való részvételre. A Deutschlandfunkban el­hangzott terjedelmes interjúban kifejtette, hogy elapadna a mene­kültek folyama, ha az NDK népe elképzelései és érdekei szerint in­tézhetné sorsát. Erre sort kellene keríteni annál is inkább, mivel Európában éppen most az elvá­lasztó tényezők meghaladásának és a reformmozgalom előrevitelé­­nek kedvez az általános irányzat e­bben az NDK-nak is hathatósan közre kellene működnie — aján­lotta Genc­er. A miniszter más­felől továbbra is kiállt a felelős keletnémet állami tényezőkkel va­ló állandó párbeszéd fenntartá­sáért, s ennek szükségességét a menkültügyben fellelt megoldás­sal is példázta. A szilárd kelet-nyugati együtt­működés megalapozása, a reform­­folyamat keretfeltételeinek stabi­lizálása jegyében szorgalmazta szenvedélyesen az általa pártfo­golt Európa-terv koncepcionális kidolgozását Ez szerinte ugyanis alkalmas eszköze lehet a széles körű együttműködési struktúrák kialakításának Felidézte: 1987 februárjának elején ő volt az, aki ajánlotta: a Nyugat vegye komo­lyan Gorbacsov főtitkárt, és fogja szaván a szovjet államférfit Ma már ez általánosan elfogadott té­tel Nyugaton, noha kezdetben je­lentős ellenállást kellett leküzde­­nie Most az Európa-tervet ajánlja a reformbarát kelet-európai álla­mok számára, azzal a céllal, hogy megadják nekik a lehetőséget az átalakítás belső megrázkódtatás elkerülésével való véghezvitelével, a társadalmi átszervezéssel járó feszültségek mérsékléséhez Ez azért fontos, mivel az ilyen mé­lyen szántó reformok, a gazdasági szerkezet átalakítása gyakorta vál­ságjelenségekkel jár Az Európa­­terv nemcsak nyugati állami ga­ranciával védett beruházásokat, gazdasági és pénzügyi segítséget jelent, hanem azt is, hogy techno­lógiai, gazdasági, pénzügyi szak­értői támogatást is nyújtanak a modernizálás folyamatához. Az NDK vasárnap este rendkí­vül keményen reagált az újabb fejleményekre. A külügyminisz­tériumnak a berlini televízióban beolvasott nyilatkozata hazaáru­lónak nevezi a távozókat. Az NDK kormánya — hangzik a nyilatkozatban — abból indult ki, hogy ezek az emberek önmagu­kat rekesztették ki a társadalom­ból, amelyben az NDK-ba való visszatérésük esetén sem találták volna meg helyüket. A kiutazá­sok engedélyezésének magyaráza­tául az NSZK képviseletein ki­alakult „tarthatatlan helyzet és az esetleges járványveszély” szol­gált. Az NDK az NSZK-t teszi felelőssé a kialakult helyzetért. Bonnt a két német állam közötti alapszerződés megsértésével, ve­zetőit képmutatással, az NDK belügyei­be való leplezetlen be­avatkozási kísérletekkel vádolja. Az NDK értékelése szerint ez csu­pán a konfrontációt szolgálja és árt a két német állam ésszerű együttműködésének, végső soron Európa érdekeinek. Munkaársunk belej­elentése Prágában is felülkerekedtek az emberiességi szempontok A válságnak csak az első szakasza zárult le Prága, 1989. október 1. Az emberiességi szempontok mégis győztek a politika felett. Helsinki szelleme kézzelfogható eredményt hozott, ez az általános vélemény Bonn és Berlin szom­bati megállapodásáról. A hírt, hogy valamennyien még aznap kiutazhatnak az NSZK-ba, maga Genscher közölte szombat este a prágai nyugatnémet nagykövet­ség erkélyéről a kertben össze­gyűlt több mint négyezer NDK- állampolgárral. A hatás frene­tikus volt, a tömeg valósággal tombolt örömében. „Szeretném, mint német a né­meteket a Szövetségi Köztársa­ságban üdvözölni önöket” — je­gyezte meg a nyugatnémet kül­ügyminiszter, aki Kohl kancellár üdvözletét tolmácsolta az NDK- állampolgároknak. Genscher ez­után a pompás Lobkovic-palota kapujában megjelenve, a tévéka­merák és mikrofonok össztüzé­ben, a rögtönzött sajtóértekezle­ten egyebek­­között azt hangoz­tatta, a megállapodást karrierje egyik legfényesebb győzelmének tartja. Közölte, az egyezség csak a nagykövetségen tartózkodókra vonatkozik, nem tudja, hogyan alakul a jövőben az NDK kiuta­­zási politikája. Alig fejeződött be a tájékoztató, az NDK-állampol­gárok máris készülődni kezdtek az útra. Buszok szállították őket a Prága—Liben vasútállomásra, ahonnan kétóránként, különvona­ton indultak, az NDK területén át a bajorországi Hofba, a nyugatné­met kormány megbízottainak kí­séretében. Az első szerelvény öt perccel­­kilenc óra előtt gördült ki a külvárosi vasútállomás perén-

Next