Magyar Nemzet, 1990. március (53. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-21 / 67. szám
4 A TÉVÉ MŰSORÁRÓL Torzsalkodás helyett Rút példáját adta megint a társadalom ország-világ előtt jellegzetes nemzeti karaktervonásának, az összeférhetetlenségnek. Március tizenötödikét, mit esztendeje még oly’ dicső egyetértéssel és méltósággal köszöntött e nép, személyeskedő vitákra, pártpolitikai torzsalkodásokra használta föl a hangadók csapata. A nevezetes évforduló történelmi emlékhelyeire külön-külön vonultak föl a csapatok, a szónokok nagyobb része pártprogramjáról papolt, és nem 48-ról elmélkedett. A televíziós, élő adású közvetítést szétdúlta a pártviszály, és máris pattognak a tiltakozók, érvelők, okoskodók, kire s mire hárul ezért a felelősség. A pártharcoktól nem érintett nézők — és ők vannak többségben — meg ülnek odahaza képernyőjüik előtt, és nem értik, miért kell a végre hivatalosan is nemzeti ünneppé tett március tizenötödikét aktuálpolitikai viszálykodásra fölhasználni? Nem érti, miért az első szentélyű akarat fontos itt most pártvezéreknek és pártcsoportoknak a köz érdekes nemzeti érzelme helyett? Nem érti, miért a huszadrangú dolgok fölött folyik a vita, mikor első számú ügyeinkről sem beszél itt szinte senki? Miért a torzsalkodás, amikor az értelmes tennivalóknak volna itt az ideje? Pedig lám, többekben megvan az igyekezet, hogy az ünnepet is, a hétköznapot is rangja és méltósága szerint élje meg a közösség! Éppen az újabb, mesterségesen fölszított harcok kereszttüzébe került televízió műsorterve a bizonyság ra, tudnánk mi mind okosan és korszerűen ünnepelni is, dolgozni is, tervezni is, ha hagynának bennünket a körülmények! Avagy: ha kellő határozottsággal ellent tudnánk állni a körülményeknek... Széchenyi & Széchényi Gazdag és ihletett műsorsokasággal készült a tévé március tizenötödike köszöntésére. Ezeknek a nagyobb része be is mutattatott, legfeljebb a kiadott programtól eltérő időpontban. Mint tudjuk, a megváltozott műsorkezdési időpont nyaktiló a mű fölött. Erőszakos halált okoz. Így halt el a Szabadságharcok katonái című riport-dokumentumfilm is, Kernács Gabriella és B. Farkas Tamás munkája. Somogyi Győző grafikust, a szabadságharc katonai viseleteit fölkutató és megörökítő grafikai album szerzőjét mutatta be ez a film (az album szolgáltatta a március tizenötödikei, ünnepi műsorba való bekerülés apropóját). Meg ennél többet is: egy életformát. A nagyvárosból elvonuló, a vidéki nép közé viszszatérő, a népi kultúrából ihletet és erőt merítő művész és értelmiségi „mintapéldánya” Somogyi Győző, aki nemcsak megélni, de elmagyarázni is tudja, miként mentheti meg önmagát, és talán a nemzeti kultúrát is az, aki a még föllelhető hagyományokból kívánja fölvirágoztatni a holnapot. Ha megmarad a Somogyi Győzőt bemutató film az előre eltervezett helyén, és kénytelenségből nem csúszik el máshova, fölerősíthette volna azt az élményt, amit a közvetlen szomszédjául kijelölt másik ünnepi műsor adott a nézőjének egy másik, másfajta nép közé visszatérővel, fölerősíthette volna a Széchenyi & Széchényi gyönyörű adományát. Zolnay Pál Székely Orsolyával közösen páratlanul szép és megragadó víziót rajzolt elénk arról, mit ér az ember, ha (lelkiismeretesen) magyar. Munkájuk alapjául a legnagyobb és leglelkiismeretesebb magyarnak, Széchenyi Istvánnak a naplórészleteit használták föl, különös tekintettel azokra a mondatokra, amelyekben az egyén közösségi felelősségéről esik szó. A naplórészletek egy Amerikában született, magyarul nehezen beszélő (és még nehezebben olvasó) Széchenyi-ükunoka, Peter Széchényi ajkán keltek életre, s az egész Széchenyi-problémakör e fiatal fiú személyiségén keresztül lett magától értetődően időszerű. Egy külföldi ösztöndíj jóvoltából ősei hazájába érkezik egy ízig-vérig modern fiatalember (aki arcvonásaiban, mily’ különös játéka a genetikának, fölismerhetően ott viseli a Nagy Rokon, megannyi képzőművészeti ábrázolás által népszerűsített külső jegyeit), és szembetalálkozik csaldájának és nemzetének a történelmével, emlékeivel, jellegzetességeivel. Ahogyan ez a festegető, motorozó, álmélkodó fiatalember fokozatosan „szeret bele” Zolnay Pál operatőreinek kamerái előtt Széchenyi Istvánba és mindabba, amit Széchenyi István is szeretett, úgy ébred a néző is tudatára annak, nincs más módja a (tisztességes és fölemelő) nemzeti hovatartozás vállalásának, csak ahogyan a Napló szerzője cselekedte. Teljes felelősséggel, mindennél előbbre való lelkiismeretességgel. Ami kevesebb ennél, csak maszatolás. Képernyőn ritkán vagy tán soha nem látott képi csodák hozták elénk a két Széchenyit, a széchenyiség időszerűségét. Benne volt ebben a hetvenpercnyi csodában mindaz a szépség, ami e hazát jellemezte régen és most. Utak, földek, virágok, épületek, műemlékek, lovak és emberek, képek, hangulatok és sejtelmek. Benne volt mindaz e páratlan ihletettséggel megalkotott látványsorban, amitől az ember szíve fölmelegszik, és könnyezve-mosolyogva vallja, miként az ifjú Peter Széchényi: megérkeztem. Utazz velünk! Zolnay Pál filmje — ha mindenáron konkrét célt és rendeltetést akarunk neki adni — a korszerű hazaszeretetre „fogja rá” nézőjét. Fontos feladatot teljesít ezáltal, hiszen a nagyobb rész nemcsak azt nem tudja, miért szeresse hazáját, de azt sem, milyen a hazája. Torzsalkodás helyett ez is a sürgető tennivalók közé tartozik, a legnagyobb közönséggel ismertetni meg Magyarországot. A legnagyobb közönség fóruma, a televízió, jó ideje végzi is e feladatát, legfeljebb kevesen ügyelnek rá. Sorozata, az Utazz velünk! — Magyarországon néha meghökkentően ismeretlen tájakra kalauzol, és meghökkentően új ismereteket közöl. Legutóbb — dr. Bürger Lajos és Beregszászi Mária filmje — a Felső-Tisza vidékére „utaztatott”, Szabolcs-Szatmár-Bereg tájain vándorolt végig. A kül- és belföldi turizmusból egyaránt kieső vidék ez, pedig — tapasztalhattuk péntek délelőtt — legalább annyi természeti szépséget, irodalmi és néprajzi nevezetességet rejteget, mint a nálánál jóval népszerűbb Dunántúl vagy Dél-Magyarország. Krúdy Gyula gyermekkori lakhelyét láthattuk, Blaha Lujza kedvenc fürdőhelyét, Szabó Lőrinc tücsökzenés rétjeit, „Ferenc tekintetes” — Kölcsey Ferenc — birodalmát Meg a bockereki erdőt, hová az erdészek még temetkezni is „visszajártak”, Máriapócs csodatevő templomát, szilvalekvárfőzésből, szilvaaszalásból élő kis falvak népét. Nem csodálnám, ha e film hatására meglódulna a nézősereg — ha seregnyi nézője volt csakugyan az Utazz velünk!-nek — és elözönlené Szabolcs-Szatmár- Bereget. Megérdemelné a táj a látogatókat, megérdemelné a látogatóság a táj adta élményeket. A televízió pedig megérdemelné s meg is érdemli az elismerést: ügyesen terelgeti országmutogató adásaival a népet. ..csak jobb lenne otthon” A sürgető tennivalók közé tartozik az ország szociális helyzetének az őszinte bemutatása is. Hiszen beszélhetnek addig az ország házában és egyéb szónoki emelvényeken „szociális hálóról”, korszerű szociálpolitikáról, míg a nagyobb rész nem tudja, milyen rettenetes állapotok uralkodtak itt el az elmúlt évtizedek során a szociális intézményekben! A televízió — becsületére legyen mondva — az öregek, mozgássérültek, szellemi fogyatékosok gondozására kijelölt intézményeket körbe-körbejárja időnként, és amit azokban tapasztal, be is mutatja közönségének. Hogy, hogy nem, ezek a filmek azonban rendszerint a jól, sőt a kiválóan működő gondozótelepekkel ismertetik meg a „külvilágot”. Azokkal, az otthonokkal, amelyek — egy-egy nagyszerű személyiség jóvoltából — csaknem európai színvonalon működnek. Darab Gyula és Gábor Péter filmje azonban, a „csak jobb lenne otthon”, olyan helyre vitte el a nézőt — a Balmazújváros melletti Semsei-kastélyba, hol 1965 óta áll fönn a kamerákkal megörökített „műintézet" — amely nemcsak Magyarországnak, de Európának is szégyene. Öregek otthona és tífuszbaktériummal fertőzött magányosok otthona, értelmi fogyatékos fiatalok otthona egyszerre ez a hatalmas birodalom. A szakértők, kiket a dokumentumfilmben megszólaltattak, azt állítják, alkalmasan működik. A képek azonban egészen másról árulkodnak. Az otthon önálló véleményalkotásra képes és merész lakói is mást vallanak. Egy teremben halnak a baktériumhordozók és a csupán a magánytól „fertőzött” emberek. Kevés az ápoló, öreg az épület, korszerűtlen a fölszerelés. Arrébb az értelmi fogyatékos fiatalok hiábavaló s megalázó munkát végeznek, céltalanul tengődnek. Úgy tűnik föl, mintha ők is, e rettenetes ház többi lakója is „kipipálandó adat" volna csupán, nem Isten képére teremtett ember, akinek, bármiként is bánt el vele a sors, „kijár” az emberhez méltó bánásmód. Kiderül persze a filmből, hogy nem azok a hibásak ennek az intézetnek a „speciális arculatáért”, akik vezetik, akik benne dolgoznak. Ők mind heroikus küzdelmet folytatnak egy felülről hozott, látnivalóan rossz elképzelés korlátai között. De talán még a „legfelső elképzelők” sem hibáztathatók a Semsei-kastélyban látottakért. Hanem ki? Hanem mi hibáztatható? A szívszorító, közös lelkiismeretünkre apelláló film sugallata szerint a szemlélet hibáztatható itt, semmi más. A szemlélet, amely kénytelen tehertételként kezelte és kezeli itt a hátrányos helyzetűeket, a magatehetetleneket. Miközben az „Európa Házhoz” való csatlakozásról álmodik itt ma mindenki, nem ártana eltűnődni azon, hogy ennek a szemléletnek, megannyi megvalósulási formájával egyetemben, nem lenne nagy sikere abban a házban. Ha már itthoni arcpirulásainkat legfeljebb egy hétvégi kora délután bemutatott dokumentumfilm tudja csak előhívni... Lőcsei Gabriella ! A Magyar Nemzet telefaxszáma: 122-36-68 Magyar Nemzet Getto Az iszonyat nem hivalkodik A Madách Színház bemutatója RENDJELNÉL értékesebb sokszor az emberi szó. Én is őrzök egy becses mondatot, amelyet egyszer ajándékul kaptam valakitől — éppen e Madách színházi bemutató egyik részesétől. Azt mondotta: elfogadlak tiszteletbeli zsidónak. Ezzel egy nagy családba nyertem felvételt. Méltónak ítéltettem a bizalomra, s arra — ami több —, hogy megosszák velem a múltat. Mindig is szerettem volna zsidó lenni, vagy akár néger, cigány, vagy kisebbségi magyar. Bármely nép, faj szülötte, amelyik sérelmet szenved. Amíg e földkerekség lakóit két táborba osztják, a tisztességes ember csakis a jogfosztottakkal, üldözöttekkel, áldozatokkal tarthat , s nem a túlélőkkel. Íme egy színmű: a Getto,, amely a túlélésről szól. Nem a hóhérok, nem a cinkosok túléléséről. Az áldozatok élniakarásáról. Mivel az életesélyeket író ember latolgatja az izraeli Joshua Sobol személyében — Szántó Judit sallangtalan tolmácsolásával —, a gondolatok élére a művészet segélye kívánkozik. Már csak azért is, mert a történet a vilnai gettószínházat idézi fel. Nem lenne széplelkűség, ha csupán a szorító valóságnak szembeszegülő játék erejét dicsérné. Ám ez a halálraszánt társulat azoknak a lehetőségeknek egyikét is képviseli, amelyekkel életeket lehetett ideig-óráig menteni. A megszállók szemében ugyanis a színészek éppúgy „hasznossá” teszik magukat, mint a ruhajavító varroda munkásai. A megkövetelt produktivitás védelmével él az a taktika, amelyet a zsidó származású gettóparancsnok követ, s amelyhez mindenki a maga módján alkalmazkodik. Van, aki még kamatoztatja is, furcsa karriert fut be egy kis szabó. Van, aki naplót vezetve a krónikás szerepét vállalja. Ki marad, és vár. Ki menekül és cselekszik. Csakhogy a „kollektív felelősség” nevében a többieket sújtja a megtorlás. Lehet-e vétlen a túlélés? A közös végzethez idomulnak az egyéni sorsok: az énekesnő, a bábjátékos, a könyvtáros, a műhelyigazgató, a gettófőnök életének szakadékony fonalából szövődik a zárt zsidónegyed képe. Ebből a szőttesből nem csilloghat ki egy szál sem, a szerepek csupán gyenge sodratok amelyek a példázatok kontúrjait rajzolják ki. A valóság ábrázolata homályos azért is, mert a ,,játék a játékban” tétova szabálya szerint, a képzelet árnyképei vetülnek rá. A ritkás matériát tágítják még a dalok is, a vilnai gettóból fennmaradt, szelíd lírájú, szép énekek. AKIT SÚJTOTT MÁR CSAPÁS, az jól tudja, a nagy fájdalom sohasem tetszeleg. Ha már elhalt a sikoly, elapadtak a könyyek, visszatért ritmusába a lélegzet, a szemérmes ember a szívébe zárja a sajgást. Kínja csöndes, hallgatag, szinte néma. Nem lármázik, nem hivalkodik, nem szépeleg. A népirtás emléke iszonyatos, nem illik hozzá az önmutogatás. Lehet-e elég tapintatos a játék, ha sebet tép fel? Elég szerény, ha zene is, tánc is „szuperprodukcióra” csábít? Ha e társulatnak olyan kasszasikerre kellene törekednie, mint amilyent a Macskákkal ért el? Ha egy fiatal művésznek, Mácsai Pálnak most kell rendezőként debütálnia, nagyot dobbantania? Amikor a szívélyes titkár azzal nyújtotta át a tizedik sorba szóló jegyem: nem szabad előbbről nézni ezt az előadást, mert messziről mutat, már roszszatsejtettem. Ahol nem számít a mimika, az arc, az ember, ott „látványszínház” fenyeget. Aggodalmam nagyjában-egészében be is igazolódott. Mert a nagy rettenethez nagyszabású architektúrát tervezett Götz Béla. Súlyos falakat, akasztófa-forma emeletes árkádokat. A felső szint bolthajtásai alatt a javításra szoruló öltözékek regimentje tarkállik. Eleinte festői kupacok a földszinten is; piros, sárga, nem porlepte, napszítta holmik. S az élénk színeket kivillantják a fények, amelyek dédelgetik az alakokat is. Sugarasan körülölelik, súrolják kacéran a csoportozatokat, amelyek nemcsak Szirmai Béla mértéktartó koreográfiáihoz s a kórusokhoz verődnek össze. Mintha operai szólamokat alkotnának, amelyeknek tagjai akkor is ragaszkodnak egymáshoz, amikor éppen egy kukkot sem szólnak. A TARTÓZKODÓ ÉRZELMEK szigorú eszményéről akkor mondtam le, amikor az egyik „szám” velőtrázó sikoltásba torkollott. A kegyetlen történésekkel a fölényes teatralitás vetélkedett. Lett „nagyjelenet” egy aszszony jajgatásával aláfestve, s érzelmes „kettős”, látványos,finálé” is. Nem szorította eléggé puritán szemlélet őszinteségre a színészeket, így többen is megelégedtek azzal, amit rutinból nyújthattak. Ezért nélkülözi a tanúságtévő elhivatottságot Avar István komótos könyvtárosa, a tépelődés gyötrelmét Koncz Gábor keménykötésű gettóparancsnoka, s a hitványságot Székhelyi József ügyeskedő varrodása. Nagyon is riadt madárka Györgyi Anna énekesnője ahhoz, hogy kiteljen a szökés, az ellenállás tőle. Ha már e leánnyal „összeboronálták”, Dunai Tamásnak valamicske férfiúi vonzerőt kellene tanúsítania. De e bábjátékosnak a pojáca az igazi párja: Paudits Béla, aki úgy lógázza karját, roggyantja lábát, csuklik összevissza hogy bábunak látszik csakugyan. Ha falnak támasztják, meg is feledkezhetünk róla— lebilincselő a színészi alázat! —, mint élettelen tárgyról. A nyers élet egy nagydarab, szőke germánnal toppan be, Balikó Tamással. Elköveti mindazokat a rémtetteket, a lélekkínzást, az emberölést, sőt, tömeggyilkosságot, amelyeket a németek megcselekedtek. Mégis ember, hullámzó indulatokkal, borzongó lel,kiismerettel. Nem klisé, sátáni szörnyeteg, nem mesealak. A tisztet Kitternek hívták, a parancsnokot Jakob Gensnek, a naplóírót Herman Kruknak. Ők és a többiek egykor valóban éltek. Amikor a nyolcvanas évek elején, Joshua Sobol elkezdte a litván zsidók végnapjait kutatni — azóta kiteljesedett dráma-trilógiájához, még talált néhány túlélőt, akik várva várták annak idején a szovjet csapatokat. A felmentők tovább maradtak, mint hitték volna. A minap, éppen a premier hetében, kimondták Litvánia függetlenségét. Vajon mit gondolnak jelenről, jövőről, akik ismerik a múltat? Bogács, Erzsébet Ünneprontó események Szomorúan távozott a pécsi Jelenkor és a kolozsvári Korunk találkozóról, a késői órákra megfogyatkozott létszámú közönség, amikor az irodalmi előadás végén arról értesültek, hogy Erdélyben, Marosvásárhelyt magyarellenes lincshangulat uralkodik. Amint Kántor Lajos, a Korunk és Markó Béla a marosvásárhelyi Látó című folyóiratok főszerkesztői elmondták, ők már délelőtt hallottak a történtekről, de nem akarták elrontani az est hangulatát ezzel a bejelentéssel. Katona Szabó István erdélyi író fejtegetéseit félbeszakította Kulcsár Katalin műsorvezető — valóban későre járt már az idő —, azzal az érvvel, hogy ezt úgysem tudjuk itt közösen megoldani, pedig az erdélyiek számára életbevágóan fontos kérdésekről szólt: — Milyen erők és szervezetek támogatják, népszerűsítik és pénzelik a szélsőséges román nacionalista törekvéseket, amelyek nemcsak magyarellenesek, hanem most már vasdoronggal, lánccal, botokkal fegyverkezve, az általános emberi jogokat, az élethez való jogot is kétségbe vonják? Markó Béla tömören válaszolt: „mögöttük áll az egykori Securitate, a hadsereg és mindazok, akik a Ceausescu-diktatúrát fenn akarják tartani”. Kántor Lajos is úgy vélte, hogy a néhai vasgárda ismét aktivizálódik, külföldről sok pénzt kap a Vatra Romaneasca „fasiszta” szervezet is. A találkozó véget ért, pedig ezzel kellett volna kezdődnie. Akkor nem hangzott volna szónoki kérdésként: „Mit tehet az irodalom a nyílt erőszakkal szemben?" Valóban, mit? Az irodalom csak azt teheti, hogy irodalom legyen. A művészet riadt menekültként lebegett át az esten, de a csiszolt hasonlatok mögött ott tátongott a mélybe rántó, kizökkentő tények szakadéka: nem erről van szó. Itt minden összefonódik, mindent elhalasztunk, mindenről csak majd beszélünk. Amikor a politikusok a tények helyett a metaforákat kedvelik és a költők értéke a napi politika bűvkörébe kerül, elgondolkoztató Kányádi Sándor megállapítása, akit Markó Béla ekképpen idézett: „most már eddigi verseink érvényüket veszítik, mert új korszak következik”. Ez a művészet és politika kényes választóvonala. Az igazi költészet soha nem veszíti érvényét, mert abban az emberi lényeg tör fel a korlátolt időből, a pillanatból, és állandóvá válik, függetlenül attól, hogy politikai fogantatású, vagy sem. Amint azt már az előző „irodalmi" korszakban megtapasztaltuk, egyetlen vers értékét sem növelheti önmagában az a megállapítás, hogy a forradalomról szól. Arról, de hogyan? Ez a művészet kérdése. Ez nem azt jelenti, hogy ne beszéljünk a politikáról. Sőt! Csak értékítéleti szempontból ne tévesszük össze a kettőt. Ne — hangsúlyozom, nagyon fontos — politikai érvekkel mérjük a verset, és ne metaforákkal a politikát, így mindenről csak félig beszélünk. A találkozó mégis őszinte, bensőséges hangulatú volt — ez elsősorban Koszta Gabriella és Héjja Sándor színművészek érdeme —, és a jelenlévő költők, Berták László, Jancsik Pál, Markó Béla, Parti Nagy Lajos, Pákolitz István vallomásai azt a reményt sugallták, hogy az érintőlegesen jelzett irodalmi, irodalomelméleti kérdésekre is sor kerül majd a jövőben. Egyszer, majd, amikor Balassa Péter szavaival „Európa talán már nem a virrasztó zsarnokoké” lesz, ő beteljesedett múlt időben mondta, én tettem hozzá ezt a feltételes jövő időt, mert beleszóltak az ünneprontó események. Ágoston Vilmos Telefon Stockholmból „Mi történt Marosvásárhelyen, hogy van Sütő András s egyáltalán mi a helyzet Erdélyben?” kérdi izgatott hangon egy olvasónk a svéd fővárosból. Mint mondja, az ottani magyarságot mélységesen nyugtalanítják a vészhírek és erősen gyanakszanak, hogy a román hírközlő szervek ismét manipulálják a világsajtót. A tegnapi svéd lapok — például a Svenska Dagbladet — ugyanis a vélhetően Rompress forrásból származó történetet adják elő, mely szerint Marosvásárhelyen az robbantotta ki a Vatra Romaneasca pogromját, hogy ama bizonyos gyógyszertárban megtagadták a románok kiszolgálását! Tarthatunk attól, hogy ez a hír nemcsak Svédországban látott napvilágot, hanem másutt is. A módszer kísértetiesen emlékeztet az elmúlt évtizedek román dezinformációs hadműveleteire, azokra az akciókra, amelyek elfedték a valóságot a nyugati közvélemény és politika elől. Most — gondolom ugyanazok — ismét a nacionalizmust szítják, és igazolást szeretnének szerezni az igazolhatatlanra. Erdélyben továbbra is veszély fenyegeti a magyarságot: a román nacionalizmus láthatóan minden korlátozástól feloldva, az utcán kívánja eldönteni a történelmi vitát. Hogy mindez életveszélyes helyzetet teremt békétlen térségünkben, nyilvánvaló és sajnos tarthatunk attól, hogy az erőszak továbbterjed. Csak az európai nemzetek összefogása segíthet megoldani a válságot. Éppen ezért fontos lenne, hogy minden magyarországi szervezet használja fel külföldi kapcsolatait arra, hogy igaz híreket juttasson el az európai közvéleményhez. A Magyar Nemzet tavaly december 23-án különszámot jelentetett meg a romániai forradalom alkalmából. Akkor az események eufórikus hatása alatt sokan tápláltak illúziókat a jövőt illetően. Kosáry Domokos nem tartozott közéjük, és nyilatkozatában a román nacionalizmus mélységeiről is szólt. S javasolta, hogy a két nép tegyen kölcsönös gesztusokat, hogy oszoljanak a bizalmatlanság sötét felhői. A magyar nép megtette ezt, hiszen világosan és egyértelműen a román nép mellé állt a diktatúra elleni harcban. Nehéz időkben olyan szolidaritásról tett bizonyságot, amely az egész világ számára egyértelművé tette, Magyarország kész új alapokra helyezni kapcsolatait egy demokratikus Romániával. Nem rajtunk múlik hát, hogy továbbra sincs megbékélés, viszont van erőszak, nacionalista téboly és hazug hírek áradata. (d. d. I.) A litvániai múltról jelenrős: — A vilnai gettó lakói — kommunisták és antikomunisták egyaránt — a Vörös Hadsereg katonáit úgy várták, mint a Messiást. A túlélést jelentette, odaérnek-e a likvidáció előtt. És nyolcvanezer litván zsidóból nyolcszáz maradt életben. De nemcsak a németek hajtották végre a kivégzéseket, hanem a litván fasiszták is, azon náci szisztéma szerint, hogy minél több embert vétkessé tegyenek. Most Litvánia már elszakadóban van a Szovjetuniótól. Természetesen örömmel tölt el, hogy számos európai ország viszszanyeri szabadságát, s hogy a két német állam egyesül. De keserűség is van a szívemben. Mert minket, zsidókat, nem lehet már egyesíteni: megölték népünk felét. Csak a képzelet segíthet, hogy élő és halott találkozzék. Ami történt, az is az „európai kultúra” része. Bár szívesen megszabadul- nánk tőle, mégis cipelni kell ezt a csomagot. Én az én „poggyászomat” hamarosan elviszem Vilniusba is. A kör akkor zárul be. Szerda, 1990. március 21. Beniamino Gigli emlékezete Több mint négy évtizedes pályafutása alatt két ellenféllel kellett megküzdenie a száz éve született nagy olasz tenoristának, Beniamino Giglinek. Az egyik a honfitárs, Enrico Caruso volt, akivel karrierjének gyorsan felívelő szakaszában gyakorta hasonlította össze a közönség és a kritika. A másik enyhén korpulens alakja volt, és ez nemcsak a mélyebb színészi átélést akadályozta meg, hanem olykor a színpadi mozgásban is korlátozta. 1914. október 15-én debütált a rovigói Teatro Socialéban, Ponchielli Giocondájának Enzo Grimaldijaként, és attól kezdve hatvan szerepet tanult meg és tartott repertoárján. Ezek túlnyomó többsége olasz zeneszerző műve volt — jóllehet a Lohengrinnel is megpróbálkozott, ám nem nagy sikerrel, —, és valószínű, hogy ebben a században aligha lesz még énekes, aki olyan csodálatosan behízelgő bel cantóval szólaltatná meg Donizetti, Puccini, Verdi, valamint a páros ikercsillag, Mascagni és Leoncavallo operáinak tenorfőszerepét, mint ő. Negyven év után köszönt el a színpadtól: 1955 első felében Freiburgtól Washingtonig számos nagyvárosban vett búcsút hálás közönségétől. Egyik-másik ilyen koncertjét rádiófelvétel és lemez is megörökítette. A közönség így kaphatott az éteren át és a technika közvetítésével képet arról, kit vesztett el 1957-ben örökre Olaszország, a világ, és a híres Met színpada. Valószínűleg, a családszeretet mellett az is olasz művészsajátosság, hogy az énekesek szívesen karolják föl tehetségéről tanúskodó ifjabb pályatársaikat Így került kapcsolatba Giglivel a most hetvenöt éve született hazánkfia, Carelli Gábor, a Metropolitan megbecsült énekese. Nevét is Gigli javaslatára változtatta meg Carellire, és neki köszönheti, hogy a vérzivataros Európából még idejében az Egyesült Államokba távozhatott. Beniamino Giglinek azonban nem ez volt az egyetlen kapcsolata hazánkkal. Viszonylag fiatalon, de már a pálya csúcsán mutatkozott be a Városi — ma Erkel — Színházban. 1929 májusában a Tosca Cavaradossiját, néhány hónap múlva ugyanott a Parasztbecsület Turridáját énekelte. Ezt a szerepét többször is előadta nálunk, az est második felében koncerttel egészítve ki műsorát. Tartott hangversenyt a Vigadóban is és emlékirataiban ara utal, hogy nagy sikert aratott nálunk a Rigolettóban is. (gábor)