Magyar Nemzet, 1990. április (53. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-09 / 83. szám

Hétfő, 1990. április 9. Karinthy Színház Miből élnek itt az emberek ? Szűkös dotáció, hatványozott infláció, diszkriminatív fejkvótarendszer , szegénység. Címszavakban így foglalható össze, milyen is a magyar színházak gazdasági helyzete. A szakma az eljövendő kulturális kormányzattól az állami támogatás rendszerének átgondolását várja. Állítja: a jelenlegi kereseti viszonyok közepette nem szabad önfenntartásra kárhoztatni a színházakat, a mostani helyárak mellett sincs már elég fizetőképes kereslet — a kultúra „piacosítása” a magyar kultúra teljes lepusztulásához vezetne. Az önálló vállalkozásként működő Karinthy Színház vezetői azonban büszkén hirdetik: évek óta önfenntartók. Nemrégiben pedig felajánlották: szívesen átveszik bármelyik budapesti színházat — az eddigi támogatás töredékéért. A művelődési államtitkár válaszleveléből elismerés olvasható ki: a színház vezetői „... vállalkozó kedvükkel, ötletességükkel figyelemre méltót produkáltak a fenntartás, a működtetés és a gazdálkodás ésszerűsítésében, racionalizálásában”. Ha így van, a kérdés: hogyan? Helyszíni ajándékba Karinthy Márton rendező és Harsányi Gábor színész 1982-ben önálló vállalkozásba kezd: kilép az állami struktúrából, s megél a saját színházából, a szórakoztatásra szánt Hököm Színpadból. A Hököm Színpad szolidan kezdte, szolidan folytatta: alkalmi, bérelt játszóhelyeken, egy-egy produkcióra toborzott alkalmi gárdával lépett föl. Egyszer ugyan őket is megszédítette a saját színházépület bűvölete, s az ehhez szükséges milliókat a Miért bántják a magyar futballt, avagy te is fotóztál, haver címűemlékezetes sportcsarnokbeli produkcióval akarták előteremteni, melyhez Végh Antal szolgáltatta a szövegkönyvet. — Valami látványosat, valami nagy volumenűt szerettünk volna produkálni az addigi szerény működésünk után — emlékezik viszsza Karinthy Márton. A futballmeccset és színelőadást elegyítő, sajátos dramatikus játék hangos botrányba fulladt — a Hököm Színpad visszatért „addigi szerény működéséhez”. Mint felpanaszolják, a magánvállalkozásoknak akkoriban kijáró hivatali gáncsoskodást ők is megízlelték — ám szép csendben azért elboldogultak. Művelődési házakban játszottak Vukot, Tamás bátya kunyhóját, Svejket — némelyiket több mint százszor —, megpróbálkoztak Csehovval, Aszlányi Károllyal, színpadra állították „a papa”, Karinthy Ferenc egy-egy művét. Kimagaslót a kritikák szerint nemigen alkottak. Gyermekelőadásból, szórakoztató produkcióból azonban mindig nagy volt a hiány, így a jegybevételekből futotta fellépti díjakra, terembérletre. Egy ideig. Amikor a Gutenberg Művelődési Központban egyik esztendőről a másikra egymillió forinttal akarták emelni a bérleti díjat — az utcára szorultak. Hivatali gáncsoskodás ide, hivatali gáncsoskodás oda, tény: a XI. Kerületi Tanács gáláns gesztussal nekik adta a Haladás mozit, annak fejében, ha felújítják. — A Karinthy-család mindig is a XI. kerületben élt — idézi fel Karinthy Márton. — Mindvégig jó kapcsolataink voltak a kerület vezetésével, a családi előnyöket ma is érzem. Kaptak a rekonstrukcióhoz ötmillió forint bankkölcsönt — rendbe hozatták az épületet. A Művelődési Minisztérium sem volt szűkmarkú: adott egymilliót — beköltöztek. 1988. decemberében megnyílt a Bartók Béla úton a Karinthy Színház. Nem bársonyfüggönyös, plüsspáholyos színicsoda, hanem afféle olcsó anyagokkal „kibélelt" kültelki színház — Karinthy Márton és Harsányi Gábor kelenföldi teátruma. Házilagos produkciók Azóta egész kis birodalommá nőtte ki magát a színház: a Közterületfenntartó Vállalat kukatárolójának helyén — mint mondják, szintén bankkölcsönből — már iroda, próbaterem, kávéház, sőt, díszletraktár is létesült. Az épületek fenntartásához, a milliós kölcsönök törlesztéséhez azonban pénz kell. Karinthy Márton fennen hangoztatja: takarékoskodnak. A minimumra szorították le a költségeket, náluk nincsen hivatali „vízfej”, jó tízfős csapat működteti az egész színházat, továbbra sincs állandó társulat. Az igazgató maga ügyel minden este, s ha kell, személyesen toboroz nézőket az utcáról. Rugalmas, költségérzékeny vállalkozás az övék — mondja. Bár ezt már nem hangsúlyozza, de szembetűnő: az igénytelenségig „spórolósak” az előadások is. Persze nem a televízióval immár rendszeresen készített közös produkciók a legszegényesebbek — például a két kabaré, a Miből élnek itt az emberek?, az új Harsányi-show. Ezek kiállításának költségeit ugyanis — a tévé állja, így aztán valóban békebeli a sétapálca, jól szabott az öltöny — a kabaréhoz amúgy sem kell drága díszlet. Elég néhány jó színész, jó konferanszié. A saját kivitelezésű Meseautó azonban zenés-táncos produkció szeretne lenni — egy szál zongorával, silány, mondhatni, „szimbolikus" díszletben. Rezeg a csúnya, rózsaszín papírmaséval, beleng a papírsúlyú ajtó, a kartonfogas, stílushoz, korhoz semmi közük a konfekciógyanús öltözékeknek. Néhány ismertebb színész rutinosan „lekeni” a szimpla kis szerepeket, ki természetes temperamentummal, ki natúr bájjal — Antal Imre öregfiús esetlenségét is bevetik. A butácska történet nem igényel különösebb rendezői kvalitásokat: „Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány?", „János, legyen fenn a János-hegyen”, néhány egyszerű táncbetéti teltház. A Steinbeck -műből készült Egerek és emberek, ha úgy tetszik, klasszikus. A díszlet: primitív rőzsekerítés, s amennyi két fapriccsből még befér a tenyérnyi színpadra. A színészek vélhetőleg saját farmer-, illetve kordbársony nadrágjukban feszítenek. Dózsa László talán még az eredeti, játékszínben előadásból mentette át a figura ormótlan esendőségét, emberségét: a rendezés alaptónusa a könnyfacsaró szentimentalizmus. Az alakítások színvonala a harsány ürességtől az igyekvő, középszerű feladatteljesítésig terjed. Hangulati effektusként követhetetlen rendszerű fényerő- és színváltások. Foghíjas nézőtér, sok diák. A Lepketánc, Karinthy Frigyes drámai vázlatának előadása tisztelgés „a nagyapa” emléke előtt. Az immár megszokott minőségű papírmasé oszlopok, karton timpanon, antik szoborkivágat, a színészek olcsó, lepedőszerű lebernyegekben. Rajhona Ádám még csak „hozza” személyisége természetes nyomatékét, ám az előadás kimerül irodalmi színpadokról ismerős primér szövegfelmondásban, hevült szavalásban. A szünet után következő Mennyei riporton a szöveg eredendő, elnyomhatatlan humora enyhít valamelyest. Alig félház. Summa summárum: meglehet, a darabválasztást helyenként jó szándék, „kultúrpolitikai megfontolások” is diktálták — ettől még, műkedvelő színvonalú, házilagos kiállítású fusiprodukció mind. Mégis, úgy látszik, a Bartók Béla úton eladhatók. Az ismert nevekre bejön a színházhoz kevésbé szokott publikum: egyszerű emberek a környék munkásszállóiból, vasárnapi ruhába bújt, frissen kiillatosított családok a környező lakótelepekről, szervezett osztályok a közeli iskolákból — mondja is Karinthy Márton. Albertfalvárnak ez a belváros. A Hungária Biztosító évi keretszerződés alapján küld nézőket. A jegyárakat a környék pénztárcájához szabják, nemigen haladják meg a száz forintot. Veszteség minden este Mondhatnánk: ennyire futja pénzből, tehetségből , de egyfajta igényre támaszkodva elboldogul a Karinthy Színház, úgy látszik. Csakhogy: kétszázötven fős a nézőtér. A telt ház legfeljebb húszhuszonötezer forintot, egy gyenge félház jó, ha nyolcezret hoz a konyhára. A színészek fellépti díja eddig ötszáz és négyezer forint között mozgott. Annyi biztos: az önfenntartónak reklámozott Karinthy Színház — nem a színházból él. — Minden este veszteséges — ismeri el Karinthy Márton —, még a zsúfolt házakkal játszott Meseautó is. A legsikeresebb produkció is legfeljebb estéről estére, ha eltartja magát , de az épület rezsijét, a kiállítási költségeket a jegybevételből nem tudjuk fedezni. Próbálkoznak, mint a többi színház, hirdetésekkel: az előadások előtt kezdetleges habfürdő-, dezodorreklámok villannak fel a mozivásznon. Forgalmazási jogot szereztek, mozit tartanak fenn, vetítőszolgálatot szerveztek munkásszállókba, kollégiumokba. Bérbe adják a termet: Mikulás-Ünnepségre csakúgy, mint zárszámadó közgyűlésre. Kocsmát nyitottak a sarkon — ahogy az igazgató szemérmesen nevezi: vendéglátó-ipari egységet. S nem fogynak ki az ötletekből: éjszakai mulatót terveznek a színházba — afféle fapados kelenföldi orfeumot. Önálló filmgyártásba is belevágnának, elvégre stúdiónak sem utolsó a nézőtér. A zajszigetelés nem gond. „Majd csöndben leszünk” — tréfálkozik Karinthy Márton. Hála a kiterjedt, kissé szedettvedett „vegyes gazdaságnak”, a Karinthy Színház egyelőre talpon van. Mi több, arra készülnek, exportálják is a „konstrukciót”. Bécsben is megnyitnák a Karinthy Színházat — ezzel a repertoárral. S máris sínen van az ügy: egy mozit ott is kinéztek, „beindultak a csatornák" — mondja Karinthy Márton. a Művelődési Minisztérium közbenjárására több bécsi színház is felajánlotta a támogatását... Ám itthon is előbbre szeretnének lépni. Művészszínház akarnak lenni. — A színház a szenvedélyem. Az a dolgom, hogy színházat csináljak — magyarázza Karinthy Márton. — Szeretnék Mrozeket, Viant, Camust színpadra állítani. Még akkor is, ha közben Meseautót is kell rendezni, amit persze szintén kedvelek, de azért nem a fő művem. Az általuk legművészibbnek elkönyvelt Lepketánc tizenötször ment, aztán le kellett venni. Erősen megfontolják, kísérletezzenek-e még egy Karinthy-bemutatóval — túl nagy a veszteség. Ám találtak megoldást. — Nyolc év alatt bebizonyítottuk: a közönségért vagyunk, s eltartjuk magunkat. Úgy érzem, kiérdemeltük, hogy részesedjünk végre mi is a központi dotációból, úgy, mint a többi színház. Elvégre a sikert, a teljesítményt premizálná a kormányzat — összegzi véleményét a direktor. A vállalkozó magánszínház gazdasági sikereire hivatkozva — állami támogatást, mi több, újabban állami színházat kér. Vajon „vegyes gazdaságot” — orfeumot, mozit, kocsmát — terveznek az új játszóhelyre is? Karinthy Márton nem felel. — Ellopják az ötletet — mondja. Tegyi Enikő „Szélsőségesen humánus festő” (Weöres Sándor); „Hallgatag és igényes (Gérard Gassiot-Talabot); „A bálványfigurák egy ismeretlen Világ üzenetét közvetítik” (Lukácsy Sándor) — Hetvenedik születésnapján köszöntjük Veressy Pál festőt Vészcsengő Nyolcvan év száraz kenyéren Szól a telefon, az egyik legjelentősebb magyar festőművész van a vonal másik végén. Valamit meg akar velem beszélni, s kérdi, jöhet-e? Aztán amikor megérkezik, még le sem ül, máris a lényegre tér. — Arra gondoltam, hogy csinálni kellene Budapesten egy kelet-európai művészeti vásárt. Mit szólsz hozzá? Nyökögök, de aztán megemberelem magam. — Ilona, a művészeti vásár nem a művészek ügye, hanem a műkereskedőké. Milyen műkereskedőkre gondoltál te kelet-európai viszonylatban? Egy pillanatra meghökken, de aztán méltóságteljesen kiegyenesedik. — Márpedig itt az ideje, hogy az ilyen rendezvények nálunk is legyenek. És úgy áll ott, mint ahogy Zrínyi Ilona magasodik Madarász Viktor közismert festményén. Szinte látom, ahogy védenceit, a kelet-európai modern festőket és szobrászokat — mindmegannyi apró Hunyadit — jobbról-balról védően magához öleli. Elkerülhetetlen, hogy ne jusson az eszembe: a műkereskedelem szükségessége, úgy látszik, nem a gazdasági vagy a kulturális élet megszokott fordulataival kapcsolódott össze bennünk, hanem — szinte romantikus pátosszal — a haza megmentésének a képeivel... Később aztán mégis reális formát ölt a terv. Van olyan műkereskedő már Magyarországon, aki profinak számít, arra kéne bízni a szervezést. A Nemzeti Galéria munkatársai közt is van olyan, aki az egész kelet-európai művészmezőnyt ismeri, ő segíthetne a címek és a meghívások ügyében. A kelet-európai múzeumok és művészeti folyóiratok is standot kaphatnának, cserébe ezért aztán idejekorán elkezdhetnék a vásár propagálását. Eladószemélyzetre van szükség. És persze utána kell nézni, hogy mikor és hol áll Pesten rendelkezésre megfelelő helyiség, vásárcsarnok ... lehetőleg olyankor, amikor vásárlóképes közönség — értsd külföldiek — is vannak a közelben. És így tovább. — Ennek az Ilonának is az lenne a dolga, hogy a képeit, fesse , mondom aztán anyámnak, aki végighallgatta a beszélgetést —, nem pedig, hogy a kelet-európai műkereskedelmet szervezze. — Na de ha nincs más megoldás? — szól vissza anyám már a konyhából. Impresszionista osztály Tényleg nincs más megoldás. Olyan országban élünk, ahol különben föl sem merülhet egy vásár ötlete, hiszen még a szakemberek is teljesen elszoktak attól, amit a művészet normális forgalmának lehetne nevezni. Csak maguk a művészek azok, akik a bőrükön érzik — mégpedig nap mint nap —, hogy természtellenes az, amit csinálnak: képeket festeni saját maguknak, vagy esetleg valamilyen állami adminisztrációnak. Utánaszámolok, mióta is élünk a műtárgyforgalom terén így, száraz kenyéren? Bizony, nemcsak az ötvenes évek óta. A századforduló körül tűntek fel ugyanis utoljára Magyarországon az olyan vállalkozók, mint amilyen például Nemes Marcell volt, aki Manet-t, Cézanne-t, Grecót gyűjtött, és természetesen kortárs magyarokat, például Szinyeit is. Ő még otthon volt az európai műkereskedelem fórumain és árverésein, s mögötte a korabeli magyar műkereskedők és közvetítők egész hada állt, akik lehetővé tették, hogy a művészek is ugyanolyan fesztelenül mozogjanak Európában, mint a pesti körutakon. A polgári lakások elképzelhetetlenek voltak drágán vásárolt képek, bronzból készült kisplasztikák és egyéb műtárgyak nélkül. Nemcsak bizonyos ruhák vagy a fügönyök voltak ma már hozzáférhetetlennek tűnő anyagokból szabva, hanem a sarkon is olyan képkeretező dolgozott, aki a keretek nemesítését még laparannyal, és nem bronzfestékkel vagy kályhaezüsttel végezte, s akinek a technikai segédlete esetleg olasz vagy francia műhelyekből került oda, és nem kizárt, hogy egy múzeumhoz ment aztán tovább. A házakat két-három évenként rendbehozták (ezért volt még ismeretlen a sortatarozás), sőt, divattá vált drágábban, a divatos szecesszió stílusában építkezni. A korszak ismerői persze könyvtárakat tudnának megtölteni a szegénység adataival is, hiszen a Monarchia korabeli Magyarország szegényeinek a nyomora ázsiai volt. De nem volt mindenki szegény (mint ahogy — teljesen más feltételek között — ma sem mindenki az). Egy gyorsan növekvő polgári réteg biztosította, hogy legyen civil társadalom, amely körülbelül úgy működött, ahogy bárhol másutt is működött volna. Valamikor 1910 körül tört meg a lendület, s fordult az ország szekerének rúdja abba az irányba, amely lassan, de biztosan kivezetett Európából. A fenti példáknál maradva: 1913-ban kényszerült Nemes Marcell arra, hogy Párizsban elárverezze a főként francia impresszionistákból álló gyűjteményét. Néhány évtizeddel korábban még egy hasonló árverés elől vásárolta (mentette!) meg a nemzet az európai barokk művészetet reprezentáló Esterházygyűjteményt — ebből lett aztán később a Szépművészeti Múzeum törzsanyaga. Hogy 1913-ban a nemzet már nem tudta az ország határai között tartani Manet-t, Cézanne-t és a többieket, az ma már korszakváltó határkőnek tűnhet. Nemcsak a magyar múzeumokban hiányzik azóta is a nemzetközi rangú impresszionista osztály, hanem — az első világháborúval — a magyar művészet éppen meginduló fejlődése is újra derékba tört. 1920 után kezdődött el aztán a lassú, de föltartóztathatatlan leépülés az intézmények és a gondolatok terén is. A legjelentősebb műgyűjtők sem vállalkozhattak már arra, hogy a neves európai mesterek alkotásait gyűjtsék, s ma csak örülhetünk annak, hogy az olyan gyűjtemények, mint a Radnay- vagy az Oltványi-féle, legalább a magyar posztimpreszszionistákból összeszedtek egyegy csokorra valót. A nemzeti gyűjtemények fejlesztése leállt, a gyűjtés és a tudományos feldolgozás helyett fokozatosan politikai feladatokat kaptak a múzeumok is. Hómon Bálint — egy nem jeltelen tudós! — talán ezeknek a feladatoknak (és a következményeinek) a láncolatát követve jutott el odáig, hogy 1944-ben nyitott teherautón (!) menekítette Németországba a Szépművészeti kincseit. Mennyire más dimenziók között történt ez a „mentés”, mint amikor még az Esterházyképtár érkezett meg nyugatról keleti irányban az ország fővárosába! Kivitelre engedélyezve Az elmúlt évtizedekből aztán már csak egyetlen egy olyan intézkedésre hivatkozhatom, amelyik támogatta a műgyűjtést: az ötvenes években divatban jött kitelepítések, kényszer-összeköltöztetések és lakásleválasztások idején eggyel több szoba járt a tanácsi lakásokban azoknak, akik államilag elismert magángyűjteménynyel rendelkeztek. A művészet már nem jelentett sem vagyont, sem reprezentációt, de legalább szerény menedékhelyként szolgálhatott. Azóta azonban — úgy tűnik — még ennyi előnyt sem élveznek azok, akik képzőművészeti munkákat gyűjtenek. Az új adótörvények bevezetése idején például egyenesen pánik tört ki, hogy a magángyűjtemények után vagyonadót szednek majd — azaz ahelyett, hogy támogatnák, esetleg büntetni fogják majd a műgyűjtést. A Képcsarnok üzletei vagy a mellettük vegetáló egyéb képboltok csak nagyon korlátozottan érdemlik meg, hogy művészeti galériának nevezzük őket. A magán-műkereskedelem már nem tilos, de ha eltekintünk egy-két figyelemreméltóbb kezdeményezéstől, akkor csak az itt-ott megnyílt és a turistákat kiszolgáló „nosztalgia"-boltokra találhatunk — ezek jelentik nálunk a magánerőből újjászülető művészeti, régiségbolt hálózatot. A Bizományi Áruházat is csak fenntartásokkal tekinteném a műkereskedelem részének, hiszen négy évtizeden át inkább a nemzet zálogházának a szerepe jutott ki rá. A szegények vásárolták meg itt a még szegényebbek vitrintárgyainak a maradékát, hogy aztán a következő fordulóban esetleg ők maguk is újra a bizományiba vigyék ezeket az értékeket. Ezen a csereberén tartósan csak az olyan külföldi nyerhetett, akinek módja és szakértelme volt ahhoz, hogy kimazsolázza azt, ami mégis igazi értéknek tűnt a romok között. A műtárgyak és kultúrtörténeti értékű mestermunkák évtizedeken át tartó külföldre (és a MEH-be!) irányuló áramlása egész biztosan több értéktől fosztotta meg az országot, mint a két világháború együttvéve. Nem vigyáztunk volna rájuk eléggé? Emlékszem, hogy a hatvanas évek végén még én magam is olyan cikekket írtam a Magyar Nemzetbe, amelyekben például azt követeltem, hogy ellenőrizzék szigorúbban az akkor még kevésbé védett néprajzi tárgyak külföldre vitelét. Ma már okosabb vagyok, és tudom, hogy nincs olyan szigorú törvény, amellyel meg lehetne akadályozni, hogy a műtárgyak forgalma is ne a piac törvényeit kövesse. Félreértés ne essék, a külföld felé irányuló műtárgyforgalom ellenőrzésére még sokáig szükségünk lesz — ha csak tízszázalékos hatékonysággal is működik a „védett műtárgy” megjelölés, már az is pótolhatatlan értékeket menthet. De tisztában kell lennünk azzal, hogy az igazi megoldást nem a korlátozások, hanem az a fajta bőség garantálja, amiben a világ legtermészetesebb dolga a műtárgyak kétirányú forgalma. És ez nemcsak pénzkérdés, hanem a tájékozottság és a jó értelemben vett sznobság kérdése is. Az „amatőr", ez a műkedvelő gyűjtőt jelölő szó, a klasszikus kultúrájú társadalmakban nagyon is pozitív csengésű kifejezésnek számít. A művészet teste Ennek a kulturáltságnak az egyik Mekkájában, Párizsban, a Boulevard Saint Germain és a Szajna-part közti mellékutcákban járva bárki meggyőződhet róla, hogy az úgynevezett luxusiparok, a keretezés, paszpartázás, a bútorok restaurálása, a kandeláberek aranyozása és a többi mennyire nem számít még ma sem luxuscikknek, hanem a mindennapok közé ékelt ünnepek természetes ritmusát követi, és mint ilyen, az egész társadalom számára nélkülözhetetlen. Egy, a klasszikus múlttal ennyire átitatott városban nem történhetett volna meg az, ami nálunk több fővárosi múzeumban is előfordult, tudnillik, hogy raktározás közben százszámra emelték ki a képeket az eredeti kereteikből, ami aztán azzal járt, hogy soha többé senki sem tudta újra összeházasítani őket. A kereteket hol átszabták, hol meg átfestették, nagy részük pedig egyszerűen tönkrement. Mojzer Miklósnak, a Szépművészeti Múzeum igazgatójának a becslése szerint legalább százmillióba kerülne a restaurálásuk. A kevésbé klasszikus, de azért a múzeumairól is nagyon ismert Köln városában a főpályaudvar és a Neumarkt (Új piactér) közti városnegyedben találhatók a régiségboltok. Végigjárva őket, arra a talán meglepő eredményre juthatunk, hogy a bennük kínált klaszszikus bútor, kínai porcelán, keleti szőnyeg vagy antik európai ötvöstárgyak mennyisége és minősége vetekszik a helyi múzeumok anyagával — s ehhez jön még az, ami a lakásokban van. A kölni egyetem művészettörténeti tanszékének a hallgatói közül sokan keresik azzal a kenyerüket, hogy a tanulmányaik mellett egyegy ilyen üzletben vagy aukciósházban dolgoznak. Nemcsak műtárgyismeretre tesznek ezzel szert, hanem elsajátítják azt a majdnem biológiainak nevezhető közelséget vagy igényt is, amelynek az eredményeképpen később is természetes kapcsolatuk marad a műtárgyakkal. Nálunk viszont egyre több az olyan végzett múzeológus, aki nemcsak, hogy nélkülözi ezt a tárgyismeretet, de nem is érti, hogy mire jó például múzeumi anyagot katalogizálni , kézbevenni, és kitanulni, hogy mi a művészet teste. Egy egész nemzedék nőtt fel a fényképezett és könyvekbe szerkesztett művészettörténelem igézetében. A szegénység új formái... Éppen azért, mert Magyarország a legkedvezőbb körülmények között sem válhat olyan gazdaggá, mint az európai vagy az amerikai kontinens ipari kolosszusai, nálunk mindig is nagyobb jelentősége marad majd a szolgáltatóipar ama szektorainak, amikor a közép- és kelet-európai specialitások, többek közt a kultúra ügyes forgatására épülnek. Ezért válhat egyebek közt a művészet is olyan nemzetgazdasági ággá, mint volt a régi Svájcban az óragyártás. Egyszer már, a XIX. században, átlépte az ország a delejes küszöböt, amely Európába vezetett, csakhogy aztán a történelem szétporlasztotta azt a bázist, a civil társadalmat, ami a felszín alatt a kultúra egész épületét tartotta. Ma a múzeumok és a többi kulturális intézet groteszk úr fölött lebegnek. És ennek a gyökértelen lebegésnek a körülményei már egyáltalán nem hasonlítanak a XIX. századi helyzethez sem, amikor a társadalom és az intézmények még lassú ritmusban, egymást támogatva nőttek fel Európához. Minden megváltozott közben, csak a küszöb, ami megint elénk került, a régi. Perneczky Géza A Kazinczy Ferenc Társaság április 7-i ünnepi közgyűlésén, a szerencsi Rákóczi-vár árkádos termében adták át a Kazinczyemlékplakettet írói és irodalomtörténészi munkásságáért a jubiláló Szilágyi Ferencnek, aki a helyszínen dedikálta a társaság kiadásában erre az alkalomra megjelent két kötetét: Csalánok és ibolyák című epigrammagyűjteményét, valamint Kazinczy Természet ökonómiája című ismeretlen munkájának első, hiteles szövegű kiadását.