Magyar Nemzet, 1990. május (53. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-29 / 124. szám
Csoportok és érdekek Lapjuk május 9-i, szerdai számában Kovács Judit tollából megjelent Házon kívül vezércikkel kapcsolatban néhány észrevételt teszek. Az emberek nagy része ma igenis politizál. A politizálás milyensége azonban még nem került igazán felszínre. Az aktívan politizálók pártmegoszlása vagy pártokon kívüli politizálása még kezdeti stádiumban van. A nem aktívan politizálók széles táborának van egyéni véleménye, van egyéni javaslata a válság megoldására, de kivárja azt az időt, amikor a politikai és gazdasági élet kitisztul, s megindul az a folyamat, ami országunk valódi felemelkedéséhez vezet. Ez a réteg talán még nagyobb intenzitással politizál, hiszen egyetlen párt politikájához sem kötődik, hanem nagy általánosságban — valamennyi párt programjának pozitív tartalmát figyelve — várakozó állásponton van. Pontosan ez a réteg az, amely jelentős sikernek vélte az MDF—SZDSZ megegyezést Ezt országunk kormányzása alapkövének tartja. A parlamenti pártok koalíciós tervei, a parlamenti pártokon belül mutatkozó nézetkülönbségek ma még azt jelzik, hogy pártokon belül sem lehet szólni egységes álláspontról, hiszen a változások korát éljük. Napjainkban a legkülönbözőbb elképzeléseknek helye van, mégpedig demokratikus módon, a tisztesség és a becsület alapján úgy, hogy a kisebbségek érdekeinek is érvényt szerezzenek. A politológusok reflektorfényben mutatják be az új parlamentet, annak hat pártját. Merem remélni, hogy az említett hat párt vezetősége átérzi annak a felelősségét, hogy ez az ország sorsa ma nemcsak a hat párt tevékenységétől függ, hanem az Országgyűlés valóban az országnak a gyűlése, ahová szervesen beletartoznak a nem parlamenti pártok is, valamint a párton kívüliek nagy tábora. Érdekeiket éppúgy kell képviselniük, mint a parlamentbe bejutott pártok érdekeit. Persze kizárólag parlamentben nem lehet gondolkodni. Az országgyűlési képviselők most azt bizonyíthatják, hogy a választóiknak valódi képviselőik-e. Sokkal többet kell a képviselőknek választóikkal együtt tenni, véleményükre támaszkodni, mint a választási hadjárat során. Be kell vonni őket a véleménynyilvánításba, a szabad és demokratikus jogrendszeren belül a parlamenti munkába. Ha minden állampolgár majd úgy érzi, hogy képviselőjén keresztül ő maga is részese a parlamentnek, akkor fog jól működni az országgyűlés. Táncsics Mihály alapeszméjének tekintette, hogy a nemzet életében ami kicsiben igaz, igaznak kell lenni az egész nemzetben is. Ezért nagyon érdekes a vezércikk gondolatfuttatása: állami támogatás nélkül, kicsiben kezdeni tömörüléseket, szervezkedéseket olyan téren, amely a jelenleg kialakult pártmegoszlásokon felül elsősorban helyi — de nem kizárva országos szervezetek — csoportosulásához vezetne, újféle csoportosuláshoz, mely valóban közérdeket vagy egy bizonyos közösség érdekét képviselné. Egyáltalán nem elképzelhetetlen ilyen csoportosulások (esetleg pártok) alakítása, alakulása hazánkban, ha arra gondolunk, hogy az ilyen új szervezeteknek elsősorban tervezési, ellenőrzési, kisebbségi érdekvédelmi szerepe lenne. A pártok és a civil társadalom közötti kapcsolat többféleképpen magyarázható. Az összes nemzeti érdek valóban nem szorítható pártérdekekbe. A civil társadalom önszerveződése nagyon is aktuális, fontos része jelenkori történelmünknek. Mint egy óramű, melyben fogaskerekek ezen kis közösségek, s minden fogaskeréknek megteremthető a maga funkciója, s ez akkor működik hibátlanul, tökéletesen, ha az óra pontosan és jól működik. Ma nagyon fontos, hogy minél több ilyen csoportosulás jöjjön létre és működjön. A munkavállalók szakmai rétegződése — különös tekintettel a nagyarányú szakmai átképzésre — szükségessé teszi az érdekvédelmet nyújtó szakszervezetek létét, működését. Átfogó rendezésre szorul a szakszervezetek hatásköre. Rendezést követelnek működési feltételei, jogai. El kell érni, hogy ezen szervezetek alulról építkezvén ténylegesen a dolgozók problémájával, érdekvédelmével foglalkozzanak. Egyértelmű az a követelmény, hogy minden olyan régi vezető, aki visszaélt a nép bizalmával, ne kerülhessen szakszervezeti pozícióba. A társadalom tagjai a munkán kívül művelődni is szeretnének, s ezért örvendetes, hogy K. J. külön foglalkozott a művelődés, közművelődés kérdésével. E témakör sokak szerint egy nemzet fejlődésének meghatározója. Példának hozom fel a következő közművelődési témát. 1989- ben megalakítottuk az Amatőr Költők és Írók Szövetségét. Ez egy országos szövetség. Közel tíz hónapja működünk, tagjaink száma eléri már a háromszáz főt Az ország minden részéről, sőt határainkon kívüliek is kérték a szövetségbe való felvételüket. Amatőr vers-, próza-, drámaírók társasága ez, akik között tízéves és kilencvenéves tag is van. Saját újságot adunk ki „Kristály” néven háromhavonta. Évente négy alkalommal központi rendezvényeket tartunk tagjaink számára, mindezen kívül pedig vidéki és fővárosi regionális szervezeteink alkalmi — térítésmentes — műsorokat nyújtanak szociális otthonok, nyugdíjasotthonok, zárt nevelőintézetek, nagycsaládosok tagjai részére, bevonva őket is szervezetünk tevékenységébe, aminek alapcélja: amatőr irodalmi alkotások hazai felkutatása, amatőr költők és írók tevékenységének összefogása, műveik — válogatást követő — publikálása. Mindezen tevékenységünket eredményesen végezzük, saját erőnkből a havi 25 forintos tagdíjakból. Tagjaink döntő többsége önzetlen, segítőkész, emberséges, közösségcentrikus. Nem ismeretes előttünk a „honorárium” fogalma. Mégis, szövetségünket már a megalakulásunk időszakában sok támadás érte, voltak, akik vádakkal, támadásokkal rágalmazták meg szerény szövetségünket, védve a „profi” költők és írók annyira féltett honoráriumát. Tagjaink huszonöt százaléka nyugdíjas korú. Szövetségünk társadalmi megbízatásainak lelkiismeretesen, becsületesen eleget tesz, bizonyítva ezzel azt, hogy idős, nyugdíjas emberekben is milyen nagyfokú tenni akarás él, csak megbízatást kell adni nekik. A cikk zárógondolata az önkormányzatok várható tevékenysége. Szerintem is az önkormányzatok lesznek arra hivatottak, hogy hazánkban a legfontosabb szerepet töltsék be a parlament és a köznép között. Móré Csaba József Magyar Nemzet Többet ésszel, mint anélkül hallva az SZDSZ javaslatát, miszerint azonnal lépjünk ki a Varsói Szerződésből, a közmondás kicsavart változata jutott eszembe. Maga a javaslat nem lep meg, hiszen régóta tudom, hogy az emberek bármilyen csoportjában nagyjából, egyenlő arányban vannak jelen a különböző emberi tulajdonságokat felmutató egyedek, nevezetesen a mostani parlamentben a bölcsek és a feltűnési viszketegségben szenvedők. Ez utóbbi megnyilvánulási formája szót sem érdemelne, ha az SZDSZ feltűnési viszketegségétől nem nekünk, a népnek kellene majd vakaródznia. A beterjesztett javaslat két szempontból szerencsétlen. Belpolitikailag ez a legégetőbb gondja az országnak? A könyökünkön jön ki a felsorolás, mi minden vár sürgős elintézésre. Munkanélküliség, a pénz értékének romlása, tulajdonviszonyok, vállalkozást serkentő intézkedések, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Foglalkozzon tehát a parlament ezekkel, de gőzerővel! Külpolitikai szempontból nézve a dolgot, ami 1956-ban hőstett lett volna, ma inkább olyan, mintha a kialvó tűzre víz helyett olajat öntenénk. Ugyanis azáltal, hogy az úgynevezett Szocialista országokban külön-külön, nemzeti úton a népképviseleti hatalmon alapuló rendszer épül fel, teljesen elképzelhetetlen az egységes kiállás bármiféle háborús helyzetben. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a Varsói Szerződés katonai értelemben már halott. Persze, a világpolitika úgy tesz, mintha a hullahűz rózsaillat lepne, és ezt az illúziójátékot nekünk, magyaroknak nem szabad otrombán félbeszakítanunk, örüljünk, hogy az oroszok megindultak kifelé, s ha lassan is, de kimennek. . Nagy idők tanúi vagyunk, És senki ne képzelje, hogy a Nyugat akárcsak a kisujját is megmozdítaná értünk, ha a Szovjetunióban újra parancsuralmi rendszer lenne. Szabó Lajos Ausztriai könyvek Mátyás királyról Mátyás király halálának 500. évfordulóján talán érdemes bemutatni két, Magyarországon alig ismert könyvet, amelyek a közelmúltban a szomszédos Ausztriában jelentek meg. Az első dr. Isabella Ackert osztrák történésznő: „König Mathias Corvinus. Ein Ungar, der in Wien regierte” című műve. A szép kiállítású, illusztrált, a bécsi „österreichischer Bundesverlag” által kiadott kötet önálló kutatások és jól megválasztott magyarországi, ausztriai és más országokból származó források felhasználásával készült Isabella Ackers részletesen ír művében a XV. századi Magyarország Európában betöltött szerepéről, a Hunyadi családról, a fiatal Mátyás trónra kerüléséről és a magyar korona akkori viszszaszerzésének körülményeiről is. A szerző bemutatja, hogy Mátyás milyen módon teremtettrendet az országban, milyen hadjáratokat vezetett a törökök ellen, valamint a cseh koronáért folytatott szívós harcát. Részletesen taglalja a magyar király konfliktusát III. Frigyes császárral, küzdelmeit az osztrák tartományokért. Természetesen megemlékezik magáról Bécs bevételéről és az öt évig tartó ottani magyar uralomról is. Hosszabb fejezetet szentel a magyarországi reneszánsz leírásának és kitér a híres Bibliotheca Corviniana ismertetésére, valamint a budai, visegrádi udvar humanista légkörének bemutatására. Még a Mátyás halála után, a róla keletkezett mondákról, mesékről is ír. A kötetet a Hunyadi, Habsburg, Jagelló, Ciliéi dinasztiák vonatkozó genealógiája, pontos időrendi táblázat, forrás, irodalomjegyzék és névmutató egészíti ki. Mindent egybevetve az osztrák, valamint más német nyelven beszélő olvasók az NSZK- ban, NDK-ban, vagySvájcban Acker I történésznő könyvéből hiteles képet kaphatnak a XV. század második felének erős Magyarországáról és az egyik legjelentősebb uralkodónkról, annak tetteiről, emberi magatartásáról, természetesen mindezt fő vonásaiban osztrák szempontból, de tárgyilagosan értékelve adja elő. Itt kell még megemlíteni, hogy a mű szerzője a magyarokat szintén közelről érintő egyéb témában is jelentetett meg egy másik könyvet Bécs város 1683-as török ostrom alól történt felszabadításáról: „Von Tainken belagert — von Christen entsetzt. Das belagerte Wien 1683" címmel (Wien, 1983, österreichischer Bundesverlag). A másik mű, mivel lényegében magyarok számára íródott, bár külföldön, már bizonyos előismereteket feltételez, ezért nem tér ki az ország európai helyzetének és Mátyás tetteinek részletes ismertetésére, hanem elsősorban Bécs elfoglalásával és az ausztriai háborúival foglalkozik a szerző, a nyugaton élő Juhász László. A Bécs bevételének 500. évfordulójára megjelent könyv címe: „Mátyás király Bécsben". A kötet részletesen bemutatja az Ausztriában található, Corvin Mátyással kapcsolatos építészeti és egyéb megmaradt emlékeket. Juhász kötete is illusztrált, tartalmaz irodalomjegyzéket és névmutatót is. A könyvnek német nyelven történő kiadása jó szolgálatot tenne. A két Mátyás királyról írott mű megjelentetése jelentős lépésnek minősíthető abban az irányban, hogy a magyar történelemnek a két könyvben tárgyalt fényes fejezete nagyobb mértékben kerüljön be az európai köztudatba. Batári Gyula A harmincketted A történelemben jártas emberek előtt ismert, hogy az európai uralkodó családok jelentős része visszavezethető az Árpádházra. Hivatkozom a birtokomban lévő Gothaisches genealogisches Taschenbuch der Fürstlichen Häuserre (1942), valamint dr. Ottokár Lorenz Genealogisches Handbuch der europäischen Staatengeschichten című munkára (1895), amelyben az Aeltere Zeit, Tafel 8. (2) bizonysága szerint a Welfek, Ascaniak, Wittelsbachok, Staufok „nagy ősanyja” I. Béla, magyar király Zsófia leánya, akinek első férje Orlamüindeni Ulrich, Istria őrgrófja volt; továbbá a Hóman—Szekfű: Magyar történet (1935) I. kötetének 592. oldalán: Az Árpád-ház leányági leszármazó című táblája. Meg szeretném említeni, hogy ezek fokozott mértékben állnak Habsburg Ottóra, annál is inkább, mert édesanyja, Zita királyné, és több Habsburg-feleség női őse abból a Bourbon családból származik, amely a hajdani magyar Anjou-házzal egy tőből (Capet) fakad. Ezen túlmenően Habsburg Ottó, az angol trónörököshöz hasonlóan harmincketted részben a felvidéki magyar Koháry családból származik, lévén édesapja IV. Károly király révén ősanyja Koháry Antónia hercegnő, aki férjhez ment Coburg Ferdinánd herceghez. Érdekes az is, hogy az előzőekben említett Árpád-házi Zsófia leányát Walburgának hívták, úgy, mint Habsburg Ottót magyarországi útjaira elkísérő leányát. Dr, Baumgarten Artúr Károly angol trónörökös budapesti tartózkodása alkalmából említette, hogy harmincketted részben magyar származású, tekintettel arra, hogy egyik ősanyja, az erdélyi Rhédey családból származó Rhédey Claudia grófnő, aki férjhez mert Württemberg Sándor herceghez. Ezt szeretném az alábbiakkal kiegészíteni: J§M|NOKIA Minden vevő, aki a Skála Áruházakban 1990. július 7-ig a meghatározott színes TV-választékba 51 vásárolt walkmant kap ajándékba i is§ §§||§| * m· WALKMAN ’ ~ V.. .Á·..SS WwM álV-hez^ A ‘Λί·Γ.vVjÁ··.?? •'(Vv·' v'· • · - - «ρ Η Η iWiBHi · HKBUPl--jjjg^BaI Kedd, 1990. május 29. Kutatás itthon vagy külföldön? A Magyar Nemzet (május 14-i számában) teret ad Trombitás Károly levelének, mely levelet a szerző — a bevezető szavai szerint — több intézménynek és vezető személyiségnek eljuttatott. Noha a címzettek közt semmilyen minőségben nem szerepelek, engedtessenek meg a kérdés általános részével kapcsolatos ellenkező nézeteim. A tudomány lételeme a nemzetköziség. Ezt a tényt a legdepresszívebb rezsimek sem kérdőjelezték meg. A kutatóknak, kisebb vagy nagyobb mértékben mindig és mindenütt, lehetőségük volt saját országukon kívül is részt venni közleményeikkel, megszólalásaikkal és személyes tevékenységükkel a tudomány életében. Ezen utóbbi mód — a személyes tevékenység — technikailag különböző, de a tudomány szempontjából lényegében egyenértékű utakon (tanulmányút, ösztöndíj, munkavállalás stb.) valósult és valósul meg. Észre kell azonban venni, hogy ezek az utak munkajogi, intézmény- és kutatásszervezési szempontból már igenis különböznek. „Kétség afelől, hogy a fiatal kutató munkájának hasai kamatoztatása reményében hagyja el az országot, nem lehet” — állapítja meg Trombitás úr. Nekem van kétségem. A tudományos megismerésnek megvannak a saját belső szabályai, a kutató — fiatal vagy idősebb — szakmai élete során ezeketköveti. Nem szerencsés ezt összemosni a szóban forgó személy hazafiúi mivoltával. Különösen nem, ha felismerjük, hogy országa érdekeit nem feltétlenül otthoni munkavállalása szolgálja legjobban. Az a kérdés pedig, hogy egy adott hazai tudományos munkahely számára mi a „kritikusan fontos", egyáltalán nem válaszolható meg automatikusan a korábbi munkatársak tudományos eredményei, elismertsége alapján. Egyetértek T. K. kijelentésével: tarthatatlan, hogy néhány év után egy kutató csak az eljövetelekor leírt státusba mehet haza. Néhány év elteltével Magyarországra visszatérő kutató teljesen új helyzetben van — kerülhet régi intézményébe magasabb státusba, vagy egy másik, távozásakor esetleg még nem is létező, intézménybe. De az is elképzelhető, hogy sem az anyaintézmény, sem egy másik magyar kutatóhely nincs abban a helyzetben — akár azért, mert a szóban forgó külföldi eredmények hazánkban visszhangtalanul maradtak, akár azért, mert a kutatás anyagi lehetőségeinek korlátjába ütközik —, hogy ajánlatot tegyen a hoszszabb (többéves) távollétből hazatérni kívánó számára. Végül egy utolsó megjegyzés. A mobilitás hiánya, a munkahelyhez ragaszkodás sok kárt okoz a tudománynak is. A munkahely ilyen stabilitásának megkövetelése senkinek sem használ. Bizonyos kutatói területeken sajnos nincs meg a munkahely választásának országon belüli lehetősége. Ismerve hazánk méreteit, ez minden bizonnyal tartósan így lesz, még ha a technikai, ipari és társadalmi fejlődés csökkenti is a jövőben ezt a feszültséget. Az egyetlen út ebben a tekintetben a nemzetköziség felé vezethet. Talán a nem túl távoli jövőben a manapság sokat emlegetett Közép-(Kelet)-európai kitágulás ezen a területen is bővítheti a saját és a szomszédos országokból származó tudós kutatók lehetőségeit. Hutiray Gyula Kié a A Magyar Nemzet hirdetési oldalán, egy gyertyaöntő és egy tanácsadó hirdetése között találtam a Budapesti Film Vállalat mozieladási kínálatát. Már egy ideje kísérleteznek a mozik eladásával, miközben sok szakember, közöttük én is, ezt mondjuk: várjunk már egy kicsit! Várjuk meg az önkormányzatokat, a tulajdonviszonyok rendezését. Ha negyven évig vártunk, már csak kibírunk néhány hónapot! Kérdezzük meg talána cinkotaiakat, vagy a rákospalotaiakat, hiszen mindkét terület rövidesen viszonylagos önállóságot élvez, s elképzelhető, hogy úgy gondolják majd a cinkotaiak és a rákospalotaiak, hogy legalábbis a telek és az ingatlan, részben vagy egészében az övék. És igazuk lenne. De még az is előfordulhat, hogy a volt mozitulajdonos is megjelenik és visszaigényli a mozit. Hiszen negyvenöt előtt a fele annyi lakosú fővárosban sokkal több mozi üzemelt, mint ma. Sok tulajdonossal. Ami nem volt, az a bürokratikus központi apparátus, amely most tulajdonossá szeretne avanzsálni. Olyan ez, mint amikor az IKV, amely negyven év alatt tönkretette a rá eső nemzeti vagyont, eladó tulajdonosként bombáz minket, de a legjobb telkeket, ingatlanokat jó áron külföldieknek adja el. Minek a tulajdonosa egy mesterségesen kiépített, szinte teljes egészében szükségtelen bürokratikus vízfej? Csak annak, mit ő hozzátett. Túl sokat a moziüzemi vállalatok nem tettek hozzá, hiszen deficitesek, hiszen sok mozi bezárt, más mozik épülete, mű mozi é szaki berendezése lerobbant. Ez utóbbiakat talán inkább végkimerülésig kizsákmányolta, majd amikor már majdhogynem a telekár szintre süllyedt piaci értékük, utoljára még kiszedik belőle az utolsó kiszedni valót, eladják őket. Nem feladatom a vagyonértékelés: várom a szakértőket és a tényleges tulajdonosok megjelenését, a tulajdonosi részarányok igazságos érvényesítését. Én csak azt tudom, hogy ki mit vett el, vagy kapott, azt nem, hogy ki mit tett hozzá. De annyi bizonyos, hogy a negyvenöt előtti piacgazdaságban egyetlen mozis sem bírt el húsz nagyvállalatot a feje fölött, s nagyon jól ellavíroztak. A mostani moziműsort nézve, talán az egész államosítást is megkérdőjelezhetjük, hiszen a műsor majdnem ugyanolyan, mint bárhol a világon, a piaci rendszerekben. A különbség csupán az állami dotáció — kommersze! És a bürokratikus apparátusok negyvenéves uralma, és ezzel együtt a tényleges tulajdonosi viszonyok, tulajdonosi részarányok elmosódása, meghazudtolása, esetleg átjátszása. Gondolom, a cinkotaiak és a rákospalotaiak és mások Pesten és Budán kijelentik: Cinkota a cinkotaiaké (is?), s Rákospalota a rákospalotaiaké (is?). Azt szinte mindenki kétségbe vonja, hogy akár a minisztérium, akár a mesterségesen ránk tukmált bürokratikus apparátusok volnának a mozik tényleges és egyedi tulajdonosai. Így tehát várjunk egy kicsit azzal a kiárusítással és átmentéssel, amit talán visszamenőleg is érdemes revízió alá venni. Szekeres Péter Üzenet E. P.-nek . Ha elmondom, biztosan megérti EPé (Esterházy Péter). Ha V. Domokos György cikke (Népszabadság, 1990. április 29.) másra nem is volt jó, csupán arra, hogy EPé megírja röpiratát (Magyar Nemzet, 1990. május 3.), akkor már ezért (szerintem: csak ezért!) dicséret illeti V. D. Gy. írását. Mi volt EPé-ben a „nagy”? Hogy túllépte a zsidóságot övező tabuhatárt. Lesöpörte szemléletével és stílusával a magyar zsidóság körül lebegő természetellenes suttogást, a ferde, zavaros nézeteket (lásd V. D. Gy.). A legfontosabbat mégis hadd mondjam ki: úgy beszélt EPé a zsidókról, mint egyik halandó a másikról, hogy nem is gondol rá, föl sem merül benne, ki honnan jött, ez nem téma! És ezt komolyan, minden vicc nélkül (!). Úgy mondanám: Auschwitzról minden Schwitz (izadság) nélkül, és emlékezve a hatszázezer elpusztított magyar zsidó lélekre mégis mosolyogni, sőt nevetni is tudunk saját magunkon, meg az antiszemitizmus őrületes dőreségén. Talán éppen most talált föl EPé egy hatásos gyógyszert groteszk röpiratával beteg lelkünk gyógyítására? A „helyzet” groteszk voltát igazolom itt röviden zsidóságom történetével, íme: Negyvenöt előtt gyerekként egy kényszerpályán megtűrt pára — zsidó — voltam, életem forgott kockán, menekültem, bujkáltam, ennek szellemi nyomorát még ma is érzem. Negyvenötben a „kétpálya" megtört, levegőt szabadon vehettem. Majd újra, de másmilyen kényszerpályán mozogtam: nem beszéltünk róla, csak tudták, úgy hátunk mögött, illetve finoman tudtunkra adták létünket Erre a nyomorra jó példa V. D. Gy. írása. A mostani rendszerváltás során mondhatom magamról nyíltan, hogy zsidó származású vagyok, és, ha valakinek ez fontos lenne, mert ilyen is van, mondom is. Érdekes: nem félek kimondani, ez már valami! Sőt, még barátokra is szert tettem ezzel a nyíltsággal. Most epésen (Made in E. P.) mondom: On, EPé, egy anständiger (...) sicc! azt a hárombetűs, a keresztény embert jelölő jiddis szót soha ki nem mondtam, le nem írtam, szóval: Ön egy rendes haver. Ezt a szót vállalom, ez is a jiddisből került a magyarba, jelentése: 1. barát, pajtás; 2. bűntárs, cimbora. Tessék választani! Mindezek után biztosíthatom önt az együttműködésemről, remélem, Ön továbbra is ír, 1 . Szegő P. Imre