Magyar Nemzet, 1990. május (53. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-29 / 124. szám

Csoportok és érdekek Lapjuk május 9-i, szerdai szá­mában Kovács Judit tollából megjelent Házon kívül vezércik­kel kapcsolatban néhány észrevé­telt teszek. Az emberek nagy része ma igen­is politizál. A politizálás milyen­sége azonban még nem került igazán felszínre. Az aktívan poli­­tizálók pártmegoszlása vagy pártokon kívüli politizálása még kezdeti stádiumban van. A nem aktívan politizálók széles tábo­rának van egyéni véleménye, van egyéni javaslata a válság megol­dására, de kivárja azt az időt, amikor a politikai és gazdasági élet kitisztul, s megindul az a folyamat, ami országunk valódi felemelkedéséhez vezet. Ez a ré­teg talán még nagyobb intenzitás­sal politizál, hiszen egyetlen párt politikájához sem kötődik, ha­nem nagy általánosságban — va­lamennyi párt programjának po­zitív tartalmát figyelve — vára­kozó állásponton van. Pontosan ez a réteg az, amely jelentős si­kernek vélte az MDF—SZDSZ megegyezést Ezt országunk kor­mányzása alapkövének tartja. A parlamenti pártok koalíciós tervei, a parlamenti pártokon be­lül mutatkozó nézetkülönbségek ma még azt jelzik, hogy pártokon belül sem lehet szólni egységes álláspontról, hiszen a változások korát éljük. Napjainkban a leg­különbözőbb elképzeléseknek helye van, mégpedig demokra­tikus módon, a tisztesség és a becsület alapján úgy, hogy a ki­sebbségek érdekeinek is érvényt szerezzenek. A politológusok reflektorfény­ben mutatják be az új parlamen­tet, annak hat pártját. Merem remélni, hogy az említett hat párt vezetősége átérzi annak a fele­lősségét, hogy ez az ország sorsa ma nemcsak a hat párt tevékeny­ségétől függ, hanem az Ország­­gyűlés valóban az országnak a gyűlése, ahová szervesen beletar­toznak a nem parlamenti pártok is, valamint a párton kívüliek nagy tábora. Érdekeiket éppúgy kell képviselniük, mint a parla­mentbe bejutott pártok érdekeit. Persze kizárólag parlamentben nem lehet gondolkodni. Az or­szággyűlési képviselők most azt bizonyíthatják, hogy a választó­iknak valódi képviselőik-e. Sok­kal többet kell a képviselőknek választóikkal együtt tenni, véle­ményükre támaszkodni, mint a választási hadjárat során. Be kell vonni őket a véleménynyilvání­tásba, a szabad és demokratikus jogrendszeren belül a parlamenti munkába. Ha minden állampol­­gár majd úgy érzi, hogy képvi­selőjén keresztül ő maga is ré­szese a parlamentnek, akkor fog jól működni az országgyűlés. Táncsics Mihály alapeszméjé­nek tekintette, hogy a nemzet éle­tében ami kicsiben igaz, igaznak kell lenni az egész nemzetben is. Ezért nagyon érdekes a vezér­cikk gondolatfuttatása: állami tá­mogatás nélkül, kicsiben kezde­ni tömörüléseket, szervezkedése­ket olyan téren, amely a jelen­leg kialakult pártmegoszlásokon felül elsősorban helyi — de nem kizárva országos szervezetek — csoportosulásához vezetne, új­féle csoportosuláshoz, mely való­ban közérdeket vagy egy bizo­nyos közösség érdekét képvisel­né. Egyáltalán nem elképzelhe­­tetlen ilyen csoportosulások (esetleg pártok) alakítása, alaku­lása hazánkban, ha arra gondo­lunk, hogy az ilyen új szerve­zeteknek elsősorban tervezési, el­lenőrzési, kisebbségi érdekvé­delmi szerepe lenne. A pártok és a civil társadalom közötti kapcsolat többféleképpen magyarázható. Az összes nemzeti érdek valóban nem szorítható pártérdekekbe. A civil társada­lom önszerveződése nagyon is ak­tuális, fontos része jelenkori tör­ténelmünknek. Mint egy óramű, melyben fogaskerekek ezen kis közösségek, s minden fogaskerék­nek megteremthető a maga funk­ciója, s ez akkor működik hi­bátlanul, tökéletesen, ha az óra pontosan és jól működik. Ma nagyon fontos, hogy minél több ilyen csoportosulás jöjjön létre és működjön. A munkavállalók szakmai ré­tegződése — különös tekintettel a nagyarányú szakmai átképzésre — szükségessé teszi az érdekvé­delmet nyújtó szakszervezetek létét, működését. Átfogó rende­zésre szorul a szakszervezetek hatásköre. Rendezést követelnek működési feltételei, jogai. El kell érni, hogy ezen szervezetek alul­ról építkezvén ténylegesen a dol­gozók problémájával, érdekvé­delmével foglalkozzanak. Egyér­telmű az a követelmény, hogy minden olyan régi vezető, aki visszaélt a nép bizalmával, ne kerülhessen szakszervezeti po­zícióba. A társadalom tagjai a munkán kívül művelődni is szeretnének, s ezért örvendetes, hogy K. J. kü­lön foglalkozott a művelődés, közművelődés kérdésével. E té­makör sokak szerint egy nemzet fejlődésének meghatározója. Példának hozom fel a követ­kező közművelődési témát. 1989- ben megalakítottuk az Amatőr Költők és Írók Szövetségét. Ez egy országos szövetség. Közel tíz hónapja működünk, tagjaink szá­ma eléri már a háromszáz főt Az ország minden részéről, sőt ha­tárainkon kívüliek is kérték a szö­vetségbe való felvételüket. Ama­tőr vers-, próza-, drámaírók társasága ez, akik között tízéves és kilencvenéves tag is van. Sa­ját újságot adunk ki „Kristály” néven háromhavonta. Évente négy alkalommal központi ren­dezvényeket tartunk tagjaink számára, mindezen kívül pedig vidéki és fővárosi regionális szer­vezeteink alkalmi — térítésmen­tes — műsorokat nyújtanak szo­ciális otthonok, nyugdíjasottho­­nok, zárt nevelőintézetek, nagy­­családosok tagjai részére, bevon­va őket is szervezetünk tevékeny­ségébe, aminek alapcélja: ama­tőr irodalmi alkotások hazai fel­kutatása, amatőr költők és írók tevékenységének összefogása, műveik — válogatást követő — publikálása. Mindezen tevékeny­ségünket eredményesen végezzük, saját erőnkből a havi 25 forintos tagdíjakból. Tagjaink döntő több­sége önzetlen, segítőkész, ember­séges, közösségcentrikus. Nem is­meretes előttünk a „honorári­um” fogalma. Mégis, szövetségün­ket már a megalakulásunk idő­szakában sok támadás érte, voltak, akik vádakkal, támadá­sokkal rágalmazták meg szerény szövetségünket, védve a „profi” költők és írók annyira féltett ho­noráriumát. Tagjaink huszonöt százaléka nyugdíjas korú. Szövet­ségünk társadalmi megbízatásai­nak lelkiismeretesen, becsülete­sen eleget tesz, bizonyítva ezzel azt, hogy idős, nyugdíjas embe­rekben is milyen nagyfokú ten­ni akarás él, csak megbízatást kell adni nekik. A cikk zárógondolata az önkor­mányzatok várható tevékenysége. Szerintem is az önkormányzatok lesznek arra hivatottak, hogy ha­zánkban a legfontosabb szerepet töltsék be a parlament és a köz­nép között. Móré Csaba József Magyar Nemzet Többet ésszel, mint anélkül hallva az SZDSZ javaslatát, miszerint azonnal lépjünk ki a Varsói Szerződésből, a közmon­dás kicsavart változata jutott eszembe. Maga a javaslat nem lep meg, hiszen régóta tudom, hogy az emberek bármilyen cso­portjában nagyjából, egyenlő arányban vannak jelen a külön­böző emberi tulajdonságokat fel­mutató egyedek, nevezetesen a mostani parlamentben a bölcsek és a feltűnési viszketegségben szenvedők. Ez utóbbi megnyilvá­nulási formája szót sem érdemel­ne, ha az SZDSZ feltűnési visz­­ketegségétől nem nekünk, a nép­nek kellene majd vakaródznia. A beterjesztett javaslat két szempontból szerencsétlen. Belpolitikailag ez a legégetőbb gondja az országnak? A könyö­künkön jön ki a felsorolás, mi minden vár sürgős elintézésre. Munkanélküliség, a pénz értéké­nek romlása, tulajdonviszonyok, vállalkozást serkentő intézkedé­sek, hogy csak a legfontosabba­kat említsem. Foglalkozzon tehát a parlament ezekkel, de gőzerő­vel! Külpolitikai szempontból nézve a dolgot, ami 1956-ban hőstett lett volna, ma inkább olyan, mintha a kialvó tűzre víz helyett olajat öntenénk. Ugyanis azáltal, hogy az úgynevezett Szocialista országokban külön-külön, nemze­ti úton a népképviseleti hatalmon alapuló rendszer épül fel, telje­sen elképzelhetetlen az egységes kiállás bármiféle háborús hely­zetben. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a Varsói Szerződés katonai értelemben már halott. Persze, a világpolitika úgy tesz, mintha a hullahűz rózsaillat lepne, és ezt az illúziójátékot nekünk, magya­roknak nem szabad otrombán félbeszakítanunk, örüljünk, hogy az oroszok megindultak kifelé, s ha lassan is, de kimennek. . Nagy idők tanúi vagyunk, És senki ne képzelje, hogy a Nyugat akárcsak a kisujját is megmoz­dítaná értünk, ha a Szovjetunió­ban újra parancsuralmi rendszer lenne. Szabó Lajos Ausztriai könyvek Mátyás királyról Mátyás király halálának 500. évfordulóján talán érdemes be­mutatni két, Magyarországon alig ismert könyvet, amelyek a kö­zelmúltban a szomszédos Auszt­riában jelentek meg. Az első dr. Isabella Ackert osztrák tör­ténésznő: „König Mathias Cor­vinus. Ein Ungar, der in Wien regierte” című műve. A szép ki­állítású, illusztrált, a bécsi „ös­terreichischer Bundesverlag” ál­tal kiadott kötet önálló kutatá­sok és jól megválasztott ma­gyarországi, ausztriai és más or­szágokból származó források fel­­használásával készült Isabella Ackers részletesen ír művében a XV. századi Magyar­­ország Európában betöltött sze­repéről, a Hunyadi családról, a fiatal Mátyás trónra kerüléséről és a magyar korona akkori visz­­szaszerzésének körülményeiről is. A szerző bemutatja, hogy Má­tyás milyen módon teremtett­­rendet az országban, milyen had­járatokat vezetett a törökök el­len, valamint a cseh koronáért folytatott szívós harcát. Részle­tesen taglalja a magyar király konfliktusát III. Frigyes császár­ral, küzdelmeit az osztrák tar­tományokért. Természetesen meg­emlékezik magáról Bécs bevéte­léről és az öt évig tartó ottani magyar uralomról is. Hosszabb fejezetet szentel a magyarországi reneszánsz leírásának és kitér a híres Bibliotheca Corviniana is­mertetésére, valamint a budai, visegrádi udvar humanista lég­körének bemutatására. Még a Mátyás halála után, a róla ke­letkezett mondákról, mesékről is ír. A kötetet a Hunyadi, Habs­burg, Jagelló, Ciliéi dinasztiák vonatkozó genealógiája, pontos időrendi táblázat, forrás, iroda­lomjegyzék és névmutató egé­szíti ki. Mindent egybevetve az oszt­rák, valamint más német nyel­ven beszélő olvasók az NSZK- ban, NDK-ban, vagy­­Svájcban Acker I történésznő könyvéből hiteles képet kaphatnak a XV. század­­ második felének erős Magyarországáról és az egyi­k legjelentősebb uralkodónkról, an­nak tetteiről, emberi magatartá­sáról, természetesen mind­ezt fő vonásaiban osztrák szempontból, de tárgyilagosan értékelve adja elő. Itt kell még megemlíteni, hogy a mű szerzője a magyaro­kat szintén közelről érintő egyéb témában is jelentetett meg egy másik könyvet Bécs város 1683-as török ostrom alól történt fel­szabadításáról: „Von Tainken be­lagert — von Christen entsetzt. Das belagerte Wien 1683" cím­mel (Wien, 1983, österreichischer Bundesverlag). A másik mű, mivel lényegében magyarok számára íródott, bár külföldön, már bizonyos előisme­reteket feltételez, ezért nem tér ki az ország európai helyzetének és Mátyás tetteinek részletes is­mertetésére, hanem elsősorban Bécs elfoglalásával és az auszt­riai háborúival­­ foglalkozik a szerző, a nyugaton élő Juhász László. A Bécs bevételének 500. évfordulójára megjelent könyv címe: „Mátyás király Bécsben". A kötet részletesen bemutatja az Ausztriában található, Corvin Mátyással kapcsolatos építészeti és egyéb megmaradt emlékeket. Juhász kötete is illusztrált, tar­talmaz irodalomjegyzéket és név­mutatót is. A könyvnek német nyelven történő kiadása jó szol­gálatot tenne. A két Mátyás királyról írott mű megjelentetése jelentős lé­pésnek minősíthető abban az irányban, hogy a magyar törté­nelemnek a két könyvben tár­gyalt fényes fejezete nagyobb mértékben kerüljön be az euró­pai köztudatba. Batári Gyula A harmincketted A történelemben jártas embe­rek előtt ismert, hogy az euró­pai uralkodó családok jelentős ré­sze visszavezethető az Árpád­házra. Hivatkozom a birtokom­ban lévő Gothaisches genealogi­sches Taschenbuch der Fürstli­chen Häuserre (1942), valamint dr. Ottokár Lorenz Genealogi­sches Handbuch der europäischen Staatengeschichten című munká­ra (1895), amelyben az Aeltere Zeit, Tafel 8. (2) bizonysága sze­rint a Welfek, Ascaniak, Wittels­­bachok, Stauf­ok „nagy ősanyja” I. Béla, magyar király Zsófia leá­nya, akinek első férje Orlamüin­­deni Ulrich, Istria őrgrófja volt; továbbá a Hóman—Szekfű: Ma­gyar történet (1935) I. kötetének 592. oldalán: Az Árpád-ház leányági leszármazó­ című táb­lája. Meg szeretném említeni, hogy ezek fokozott mértékben állnak Habsburg Ottóra, annál is in­kább, mert édesanyja, Zita ki­rályné, és több Habsburg-fele­­ség női őse abból a Bourbon csa­ládból származik, amely a haj­dani magyar Anjou-házzal egy tőből (Capet) fakad. Ezen túlmenően Habsburg Ot­tó, az angol trónörököshöz hason­lóan harmincketted részben a felvidéki magyar Koháry család­ból származik, lévén édesapja IV. Károly király révén ősanyja Koháry Antónia hercegnő, aki férjhez ment Coburg Ferdinánd herceghez. Érdekes az is, hogy az előzőekben említett Árpád-házi Zsófia leányát Walburgának hív­ták, úgy, mint Habsburg Ottót magyarországi útjaira elkísérő leányát. Dr, Baumgarten Artúr Károly angol trónörökös buda­pesti tartózkodása alkalmából említette, hogy harmincketted részben magyar származású, te­kintettel arra, hogy egyik ős­anyja, az erdélyi Rhédey család­ból származó Rhédey Claudia grófnő, aki férjhez mert Würt­temberg Sándor herceghez. Ezt szeretném az alábbiakkal kiegészíteni: J§M|NOKIA Minden vevő, aki a Skála Áruházakban 1990. július 7-ig a meghatározott színes TV-választékba 51 vásárolt walkmant kap ajándékba i is§ §§||§| * m· WALKMAN ’ ~ V.. .Á·..SS WwM álV-hez^ A ‘Λί·Γ.­­vVjÁ··.?? •'(Vv·' v'· • · - - «ρ Η Η iWiBHi · HKBUPl--jjjg^BaI Kedd, 1990. május 29. Kutatás itthon vagy külföldön? A Magyar Nemzet (május 14-i számában) teret ad Trombitás Ká­roly levelének, mely levelet a szerző — a bevezető szavai sze­rint — több intézménynek és ve­zető személyiségnek eljuttatott. Noha a címzettek közt semmilyen minőségben nem szerepelek, en­gedtessenek meg a kérdés általá­nos részével kapcsolatos ellenke­ző nézeteim. A tudomány lételeme a nem­zetköziség. Ezt a tényt a legdep­­resszívebb rezsimek sem kérdője­lezték meg. A kutatóknak, kisebb vagy nagyobb mértékben mindig és mindenütt, lehetőségük volt saját országukon kívül is részt venni közleményeikkel, megszó­lalásaikkal és személyes tevékeny­ségükkel a tudomány életében. Ezen utóbbi mód — a személyes tevékenység — technikailag kü­lönböző, de a tudomány szem­pontjából lényegében egyenérté­kű utakon (­tanulmányút, ösztön­díj, munkavállalás stb.) valósult és valósul meg. Észre kell azon­ban venni, hogy ezek az utak munkajogi, intézmény- és kuta­tásszervezési szempontból már igenis különböznek. „Kétség afelől, hogy a­ fiatal kutató munkájának hasai kama­tozta­tása reményében hagyja el az országot, nem lehet” — álla­pítja meg Trombitás úr. Nekem van kétségem. A tudományos megismerésnek megvannak a sa­ját belső szabályai, a kutató — fiatal vagy idősebb — szakmai élete során ezeket­­követi. Nem szerencsés ezt összemosni a szó­ban forgó személy hazafiúi mi­voltával. Különösen nem, ha fel­ismerjük, hogy országa érdekeit nem feltétlenül otthoni munka­­vállalása szolgálja legjobban. Az a kérdés pedig, hogy egy adott ha­zai tudományos munkahely szá­mára mi a „kritikusan fontos", egyáltalán nem válaszolható meg automatikusan a korábbi munka­társak tudományos eredményei, elismertsége alapján. Egyetértek T. K. kijelentésével: tarthatatlan, hogy néhány év után egy kutató csak az eljövete­lekor leírt státusba mehet haza. Néhány év elteltével Magy­aror­szágra visszatérő kutató teljesen új helyzetben van — kerülhet ré­gi intézményébe magasabb stá­tusba, vagy egy másik, távozása­kor esetleg még nem is létező, in­tézménybe. De az is elképzelhető, hogy sem az anyaintézmény, sem egy másik magyar kutatóhely nincs abban a helyzetben — akár azért, mert a szóban forgó kül­földi eredmények hazánkban visszhangtalanul maradtak, akár azért, mert a kutatás anyagi le­hetőségeinek korlátjába ütközik —, hogy ajánlatot tegyen a hosz­­szabb (többéves) távollétből ha­zatérni kívánó számára. Végül egy utolsó megjegyzés. A mobilitás hiánya, a munkahely­hez ragaszkodás sok kárt okoz a tudománynak is. A munkahely ilyen stabilitásának megkövetelé­se senkinek sem használ. Bizo­nyos kutatói területeken sajnos nincs meg a munkahely választá­sának országon belüli lehetősége. Ismerve hazánk méreteit, ez min­den bizonnyal tartósan így lesz, még ha a technikai, ipari és tár­sadalmi fejlődés csökkenti is a jövőben ezt a feszültséget. Az egyetlen út ebben a tekintetben a nemzetköziség felé vezethet. Talán a nem túl távoli jövőben a manapság sokat emlegetett Kö­­zép-(Kelet)-európai kitágulás ezen a területen is bővítheti a sa­ját és a szomszédos országokból származó tudós kutatók lehetősé­geit. Hutiray Gyula Kié a A Magyar Nemzet hirdetési ol­dalán, egy gyertyaöntő és egy ta­nácsadó hirdetése között talál­tam a Budapesti Film Vállalat mozieladási kínálatát. Már egy ideje kísérleteznek a mozik el­adásával, miközben sok szakem­ber, közöttük én is, ezt mond­juk: várjunk már egy kicsit! Várjuk meg az önkormányzato­kat, a tulajdonviszonyok rendezé­sét. Ha negyven évig vártunk, már csak kibírunk néhány hóna­pot! Kérdezzük meg talán­­a cinko­­taiakat, vagy a rákospalotaiakat, hiszen mindkét terület rövidesen viszonylagos önállóságot élvez, s elképzelhető, hogy úgy gondolják majd a cinkotaiak és a rákospa­lotaiak, hogy legalábbis a telek és az ingatlan, részben vagy egé­szében az övék. És igazuk lenne. De még az is előfordulhat, hogy a volt mozitulajdonos is megje­lenik és visszaigényli a mozit. Hiszen negyvenöt előtt a fele annyi lakosú fővárosban sokkal több mozi üzemelt, mint ma. Sok tulajdonossal. Ami nem volt, az a bürokratikus központi apparátus, amely most tulajdonossá szeret­ne avanzsálni. Olyan ez, mint amikor az IKV, amely negyven év alatt tönkretette a rá eső nem­zeti vagyont, eladó tulajdonos­ként bombáz minket, de a leg­jobb telkeket, ingatlanokat jó áron külföldieknek adja el. Minek a tulajdonosa egy mes­terségesen kiépített, szinte teljes egészében szükségtelen bürokra­tikus vízfej? Csak annak, mit ő hozzátett. Túl sokat a moziüzemi vállalatok nem tettek hozzá, hi­szen deficitesek, hiszen sok mozi bezárt, más mozik épülete, mű­ mozi é­ szaki berendezése lerobbant. Ez utóbbiakat talán inkább végki­­merülésig kizsákmányolta, majd amikor már majdhogynem a te­lekár szintre süllyedt piaci érté­kük, utoljára még kiszedik belőle az utolsó kiszedni valót, eladják őket. Nem feladatom a vagyonértéke­lés: várom a szakértőket és a tényleges tulajdonosok megjele­nését, a tulajdonosi részarányok igazságos érvényesítését. Én csak azt tudom, hogy ki mit vett el, vagy kapott, azt nem, hogy ki mit tett hozzá. De annyi bizonyos, hogy a negyvenöt előtti piacgaz­daságban egyetlen mozis sem bírt el húsz nagyvállalatot a feje fö­lött, s nagyon jól ellavíroztak. A mostani moziműsort nézve, talán az egész államosítást is megkér­dőjelezhetjük,­ hiszen a műsor majdnem ugyanolyan, mint bár­hol a világon, a piaci rendszerek­ben. A különbség csupán az ál­lami dotáció — kommersze! És a bürokratikus apparátusok negy­venéves uralma, és ezzel együtt a tényleges tulajdonosi viszonyok, tulajdonosi részarányok elmosó­dása, meghazudtolása, esetleg át­játszása. Gondolom, a cinkotaiak és a rákospalotaiak és mások Pes­ten és Budán kijelentik: Cinkota a cinkotaiaké (is?), s Rákospalo­ta a rákospalotaiaké (is?). Azt szinte mindenki kétségbe vonja, hogy akár a minisztérium, akár a mesterségesen ránk tukmált bü­rokratikus apparátusok volnának a mozik tényleges és egyedi tu­lajdonosai. Így tehát várjunk egy kicsit azzal a kiárusítással és át­mentéssel, amit talán visszame­nőleg is érdemes revízió alá ven­ni. Szekeres Péter Üzenet E. P.-nek . Ha elmondom, biztosan meg­érti EPé (Esterházy Péter). Ha V. Domokos György cikke (Népsza­badság, 1990. április 29.) másra nem is volt jó, csupán arra, hogy EPé megírja röpiratát (Magyar Nemzet, 1990. május 3.), akkor már ezért (szerintem: csak ezért!) dicséret illeti V. D. Gy. írását. Mi volt EPé-ben a „nagy”? Hogy túllépte a zsidóságot övező tabuhatárt. Lesöpörte szemléleté­vel és stílusával a magyar zsidó­ság körül lebegő természetellenes suttogást, a ferde, zavaros néze­teket (lásd V. D. Gy.). A legfon­tosabbat mégis hadd mondjam ki: úgy beszélt EPé a zsidókról, mint egyik halandó a másikról, hogy nem is gondol rá, föl sem merül benne, ki honnan jött, ez nem téma! És ezt komolyan, min­den vicc nélkül (!). Úgy monda­nám: Auschwitzról minden Schwitz (izadság) nélkül, és em­lékezve a hatszázezer elpusztított magyar zsidó lélekre mégis mo­solyogni, sőt nevetni is tudunk sa­ját magunkon, meg az antiszemi­tizmus őrületes dőreségén. Talán éppen most talált föl EPé egy hatásos gyógyszert groteszk röpiratával beteg lelkünk gyógyí­tására? A „helyzet” groteszk vol­tát igazolom itt röviden zsidósá­gom történetével, íme: Negyvenöt előtt gyerekként egy kényszerpályán megtűrt pára — zsidó — voltam, életem forgott kockán, menekültem, bujkáltam, ennek szellemi nyomorát még ma is érzem. Negyvenötben a „kétpá­­lya" megtört, levegőt szabadon vehettem. Majd újra, de másmi­lyen kényszerpályán mozogtam: nem beszéltünk róla, csak tudták, úgy hátunk mögött, illetve fino­man tudtunkra adták létünket Erre a nyomorra jó példa V. D. Gy. írása. A mostani rendszervál­tás során mondhatom magamról nyíltan, hogy zsidó származású vagyok, és, ha valakinek ez fon­tos lenne, mert ilyen is van, mon­dom is. Érdekes: nem félek ki­mondani, ez már valami! Sőt, még barátokra is szert tettem ezzel a nyíltsággal. Most epésen (Made in E. P.) mondom: On, EPé, egy anständi­ger (...) sicc! azt a hárombetűs, a keresztény embert jelölő jiddis szót soha ki nem mondtam, le nem írtam, szóval: Ön egy rendes haver. Ezt a szót vállalom, ez is a jiddisből került a magyarba, je­lentése: 1. barát, pajtás; 2. bűn­társ, cimbora. Tessék választani! Mindezek után biztosíthatom önt az együttműködésemről, re­mélem, Ön továbbra is ír, 1 . Szegő P. Imre

Next