Magyar Nemzet, 1990. június (53. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-19 / 142. szám

Kedd, 1990. június 19. Magyar Nemzet 7 A RÁDIÓ MELLETT Mire való a főkertész í Budapestről az ország nem tű­nik nagyobbnak Budapestnél. Vagy ahogyan az egy, a {óváros­ból vidékre utaztatott kisgyer­mek szájából elhangzott: mondd, mama, most milyen országban vagyunk? Valószínű, hogy a ma­gyar tömegtájékoztatásnak, sót a magyar vezető értelmiségnek a legnagyobb hiányossága, hogy Budapesten lakik, a problémáit itt, ebben az agyonzsúfolt, agyon­terhelt városban éli meg, s ezért egynémely kérdéseket saját torz tapasztalása szerint felnagyít, másikat elcsekélyít, arányérzéke egy kis ország hatalmasra da­gadt fővárosában eltorzul. A fő­városon kívül soha nem élt új­ságíró oly természetesen dobáló­zik írásaiban a pesti buszjáratok számaival, mintha egész Magyar­­ország a Nagykörúton lakna, úgy hivatkozik bennfentes belvárosi pletykákra és hírekre, mintha minden magyar egyazon kávé­házi asztal körül ücsörögne. Nem ártott meg semmiképp ennek az országnak, hogy a po­litikai rendszerváltással egyidő­­ben egy egészen új, máshonnan jött, más kultúrkörben és ta­pasztalatvilágban nevelkedett vezetői réteg került döntéshoza­talra. Meglehet, nincsen politi­kai tapasztalatuk, vagy ahogyan nagyon sokan mostanában tá­madják őket, nem profi politiku­sok, szemben Pozsgayval, Horn­nal, Németh Miklóssal, egészen más azonban a szemléletük. Máshonnan, reménykedjünk, hogy talán a megfelelő nézőpont­ból érzik, látják a társadalom bajait, még nem veszítették el „vidékiségüket" a szédítő iramú fővárosban. Még nem azon ke­seregnek, három sarkot kell gya­logolniuk, hogy bevásárolhassa­nak, hanem azon, ha három ki­lométert, s nem azon, ha csak tízpercenként jár a busz, hanem azon, hogy van, ahová el sem megy, mert a Volánnak nem éri meg. A vidéki embereknek egé­szen mások a gondjai, bajai, mint a fővárosiaknak, s ezért egészen máshogy is gondolkod­nak. Es nem árt, ha Budapest kí­váncsi lesz arra, mit gondolnak határain kívül, s nem gondolja, hogy belőle áll az ország. Mert szerencsére még többen laknak vidéken, mint Pesten, s nagyon rossz lenne, ha ez az arány meg­fordulna. Nemrégiben indult egy új rá­diós magazin, a Magyarországról jövök... avagy alcíme szerint a Vidék magazinja. Addig is, amíg nem jutunk el addig, hogy természe­tes legyen a fővárosból és az or­szág egyéb részeiből származó hírek megoszlása, valóban szük­séges, hogy legyenek műsorok, amelyek a nyilvánosság elé tár­ják a vidéki Magyarország min­denkire tartozó, mindenkit érin­tő történéseit, gondjait. A Búzás Andor vezette és Trebitsch Péter szerkesztette magazinműsor pél­dául ez alkalommal a várható földosztással és annak proble­matikájával foglalkozott. Lát­nunk kell, hogy a vidék dolgai fölött a fővárosban hozott intéz­kedések, döntések végeredmény·^ ben mindenkire, minden egyes magyarra döntő hatással lesz­nek. A földosztás ugyan szak- és politikai kérdés, de nekünk sem mindegy, hogy lesz-e kenyerünk az elkövetkező években, lesz-e hús, bor, vaj és tej, minden olyan, ami vidéken terem, a fő­városban legfeljebb bezacskóz­­zák vagy kemencébe rakják. Megszólaltak a riportokban olyanok, akik egzisztenciájukat féltik a változástól, s olyanok is, akik hiszik, hogy a magyar falu, a magyar mezőgazdaság ismét meggyógyul. Az egyik azt mond­ja, ha a téesz feloszlik, ő pénz és föld híján legfeljebb tehenet mehet fejni cselédsorba a szak­értelmével, a másik meg azt, hogy ezen a földosztáson előbb vagy utóbb úgy is túl kellett es­nünk, hát most van itt az a pil­lanat. A fóti téeszelnök szerint az embereknek nem kell a föld, 6 már egy éve odaadja annak, aki igényli, de egyáltalán nincsen érte sorbanállás. Kétségtelen, a magyar falu ki­fordult magából. Azok, akiknek az lenne a dolguk, hogy földet műveljenek, hogy otthon nevel­jék, gondozzák a háztájit, most napi nyolc órában „tiszta mun­kán” irodában ülnek, igaz, nem kapnak érte többet hét-nyolc­ezer forintnál. Mivel pedig ebből megélni nem tudnak, főidet bé­relnek a téesztől, hogy epret ter­messzenek, őszibarackot nevel­jenek, vagy krumplit ültessenek, amit azután az éves szabadsá­guk idején leszednek és elad­nak. Ezzel a szabadságuk el is fogyott, ki nem pihenték magu­kat, csak még jobban elfáradtak, s folytatják a napi nyolcórázást tovább. Hogy hányán lesznek, akik ki akarnak és tudnak törni ebből az elferdült falusi létből, s képesek lesznek helyreállítani az egészséges magyar mezőgazdasá­got, amelyben mindenki avval foglalkozik, amihez ért, azt még nem lehet látni. Nem kicsi a tét. Értelmiségi műsor az Átváltozások Mihancsik Zsófia és Szénási Sán­dor rovata. Az adás időpontján már valóban csak az álmatlan neurotikus értelmiségiek vannak ébren. Pedig a diktatúrától a de­mokrácia határáig alcímet viselő stúdióbeszélgetés megérdemelte a hallgatóságtól a szellemi fris­sességet, mivel olyan gondolato­kat vetett fel, amelyek minden itthoni értelmiségnek gondolatai kell legyenek. Nevezetesen arról volt szó, a franciaországi társa­dalmi helyzet, a Le Pen-féle po­litikai párt helyzetének értékelé­se és elemzése kapcsán a beszél­getés résztvevői a demokrácia hátrányait és veszélyeit vitatták meg, amelyeket, ha valóban óhajtjuk a demokráciát, el kell tudnunk viselni, ki kell tudnunk kerülni. A demokráciában ugyan­is az erőszakon kívül minden­nek helye van, még azoknak a nézeteknek is, amelyeket nem helyeslünk, vagy elítélünk. Az elítéltetés azonban nem a ható­ságok, a központi törvényhozás feladata. A társadalmi kontroll­nak, igazságérzetnek és etikának kell oly szinten működnie, hogy magából kivesse a kórost, a ve­szélyest. Le Pen és a franciák tizenhá­rom százalékát tömörítő pártja rasszista párt. A rasszimus, amely nálunk nem intézménye­sült, tehát hívei nem alakítottak társadalmi-politikai szervezetet, Magyarországon is fenyegető ve­szély, meglévő jelenség. A be­szélgetés résztvevői egyetértet­tek abban, hogy a faji előítéletek nálunk elsősorban a cigányokat fenyegetik, s hogy a manapság a sajtóban oly sokat tárgyalt zsi­dókérdés valójában egy viszony­lag szűk értelmiségi réteg prob­lémája. Jellemző módon, talán épp, mert Budapesten folyt a be­szélgetés, ismét ez utóbbi meg­tárgyalása kapott nagyobb hang­súlyt, ismét csak kilyukadtak a megszólalók a zsidókérdés latol­gatásánál, miközben elhangzott az is, hogy Wallenbergről az or­szág legnagyobb része soha nem is hallott. A cigányok helyzeté­nek értékelése, a velük szembeni ellenérzések oka és kiküszöböl­­hetősége ismét említetlenül ma­radt. Nem csodálom. A megoldás várat magára. Helyzet van, db nem tudunk vele mit kezdehi. A demokrácia határai kapcsán természetesen felmerült a sajtó­szabadság, illetve a sajtó korlá­tozásának kérdése. A megszóla­lók mindegyike egyetértett ab­ban, hogy a sajtóorgánumok és az újságírók felelőssége, mérték­­tartása lehet az egyetlen szabá­lyozó erő a sajtó szabadságában. Ez persze a sajtó magánügye. De abban a pillanatban közügy, ha bármely lap vagy bármely új­ságíró, a függetlenség deklarált szellemét összetéveszti a véle­­ménytelenséggel, és reklámot csinál tollával, mikrofonjával kártékony embereknek és néze­teknek. A mérték tartósát senki nem tudja törvényekkel, rende­letekkel megtanítani. Jó, érdekes műsor a Fiola Já­nos tulajdonában lévő Táskarádió amelyben szerencsére Fialát csak ritkán kapja el a zanzamánia, s javarészt érdekes, helyenként ugyan túlságosan is rámenős ri­portokkal tölti meg a rendelke­zésére álló egy órát. De végül is a rámenősség sem baj, főleg, ha kiderül, hogy nem is volt értel­me ilyen nagyon rámenni. Feles­leges energiákat pazaroltak el például a Népszabadság főszer­kesztőjére, Eötvös Pálra, aki a nagy lendületű támadásokat okosan, higgadtan, sőt bölcsen állította meg és verte vissza, pél­dát adva mindjárt abból a mér­téktartásból és felelősségérzet­bői, amely kell, hogy a magyar sajtót az elkövetkező időkben meghatározza. S túl nagy lendü­lettel futottak talán neki az egykori fővárosi főkertészből belügyi politikai államtitkárrá avanzsált Morvái úrnak is, két­ségbe vonva szakértelmét, előre­vetítve az új szelekciós rendszer „kontrásodósát”, miközben a műsor készítői elfelejtették tisz­tázni, hogy valójában mi is a feladata egy politikai államtit­kárnak, mihez kell értenie, s mi­hez nem. Mert lehet, hogy ezt Fiala János és Faragó Judit tudják, de nem is sejtik a ma­gyarok milliói, s így nem tudják eldönteni, ismét a dilettantizmus győz-e a szakértelem felett, avagy sem. Hanthy Kinga Hamupipőke Rossini operája Szegeden ERDEKES, hogy nem sokkal A sevillai borbély után bemuta­tott másik Rossini-opera milyen későn került — a pesti Német Színház 1820-as, majd a Nemzeti Színház 1858-as premierjét köve­tően — a budapesti Operaház színpadára. Ok bizonyára talál­ható rá, magyarázat annál ke­vésbé, hogy ez a Perrault közis­mert meséje nyomán készült két­­felvonásos Hamupipőke mindösz­­sze negyedszázada látható ná­lunk. Nyitánya ugyan olykor el­hangzik önálló koncertszámként, néhány áriája is megtalálható énekesek lemezén, ám maga e roppant dallamos opera csak 1965 óta éli életét színpadjainkon. Azóta még egy felújítást ért meg az Operaházban, azután mű­sorra került három évvel ezelőtt a Szentendrei Teátrumban, majd a Pécsi Nemzeti Színházban. Az idén májusban a Szegedi Nemze­ti Színház operatársulata illesz­tette repertoárjába a Hamupipő­két, amelyet a pécsi előadástól eltekintve — ennek színpadra állítója Szegvári Menyhért volt — mindig Békés András rende­zett. Mi sem bizonyltja jobban a kitűnő művész invencióját, mint­hogy minden alkalommal képes volt a megújulásra, anélkül, hogy önmagát ismételte volna. Amíg Szentendrén Békés And­rás a szabad tér, az utcák és a környező házak kínálta lehetősé­gekkel élt, Szegeden a színpad mélységét és adottságait haszno­sította a mese életre keltésére. Menczel Róbert látványosan me­seszerű és jól bejárható színpad­képe mellett a rendező beját­szatta szereplőivel az egész néző­teret, kitágítva ezzel a komédiá­­zás lehetőségeit. Amihez nagy mértékben járultak ‘hozzá Laczó Henriette szépségesen üde, tetsze­tős jelmezei. Békés András pazar ötletei azonban —, amelyek közül csak az erőltetett kezdés és a nyitány alatt a figyelmet elterelő, fölös­leges mozgás hat zavaróan —· hamvába holt, üres gégék ma­radtak volna, ha nincs olyan te­hetséges társa, mint Gregor Jó­zsef. ö csaknem egy évtizede énekli különféle színpadokon Don Magnifico, a gonosz, kapzsi apa és mostohaapa hálás szere­pét. Gregor — sokszor leírtuk már, se nem győzzük elégszer hangsúlyozni — vérbeli komédi­ás, aki, ha erre alkalma és lehe­tősége kínálkozik, él is ezzel az isteni adományával. Es ami nála különösen tiszteletre méltó: jól­lehet a különféle honi színházak­nak más és más a közönsége, ő soha nem 'használja ki az önis­métlés lehetőségét. Sőt, föltehető, hogy ugyanazon a színpadon két előadása sem ugyanaz. KÜLÖNLEGES HANGSÚLYT KAP Szegeden az a szinte gogoli szolgalelkűség, amellyel az el­szegényedett báró elnyerni óhajt­ja Ramiro herceg, illetve az an­nak vélt nevelője kegyelt. Ehhez járul még Gregomak a helybéli­eknek szóló, bájos szegedi dia­lektusa, valamint az a comme­­dia dell’arte-stilusa, amellyel a nézőket is bevonja a legváltoza­tosabb ötleteikkel a játékba, —, és mindenekelőtt gyönyörű basszu­sa. A második részben ezen a szép hangon hallható népszerű áriája, amelyet magyarul kezd el, majd olaszul folytat. Itt nemcsak kifogástalan kiejtése érdemel fi­gyelmet, hanem az a képessége is, ahogyan színészi eszközökkel megérteti a valószínűleg nem minden néző előtt ismert olasz szöveget. Nem állítható, hogy ez a vérbő komédiázás minden szereplőben társakra talál. A látott estén a vendég Wendler Attila — 'kisebb pontatlanságoktól eltekintve — ■ kellemes tenorhangja mellől hi­ányzott a játékosság, így csak sablonos eszközökkel élt. Ugyan­csak vendégként énekelte Dandi­­ninak, Don Magnifico inasának szólamát Egri László, nem túlsá­gosan kiemelkedő színvonalon. Nála több játékosságot vitt bele szerepébe, és jól hasznosította a rendezés fölkínálta lehetőséget Kővári Csaba. A MEGSZOKOTTNÁL VISZ­­SZAFOGOTTABBAN énekelte el Hamupipőke hálás szólamát Varsányi Mária, ám megváltha­tó, hogy alkata nem eléggé hi­telesítette azt a szegény mosto­hát, akit koplalásra fog gonosz családja. Azon az estén sem Vá­­mossy Eva, sem Vajda Júlia nem mutatták meg igazán jó formáju­kat; lehetséges, hogy Gregor Jó­zsef túlzottan is magára vonta a figyelmet. A szentendrei előadás azonban azt bizonyította, hogy a megfelelő partnerek nem hagy­ják zavartatni magukat a neves basszista legmnulattatóbb ötletei­től sem. A színpadot és az ezúttal kissé fáradtan játszó Szegedi Szimfoni­kus Zenekart Molnár László fogta egységes keretbe. Vezény­lésének tempóival lehet ugyan vitatkozni — a recitativók példá­ul érthetetlenül hadaróvá sike­redtek, másutt pedig, szinte le­ült a lassú zene hatására a játék —, ám az bizonyos, hogy Molnár László vérbeli színpadi karmes­ter. Nemcsak feszültséget teremt az előadásban, hanem pontosan megrajzolja az egész Rossinl-mu­­zsika karakterét is. Gábor István Az írók Szakszervezete Elnökségének állásfoglalása (OS) Felháborodással tapasz­taltuk, hogy a CÉH című irodal­mi folyóirat ez évi 4. számában a Herman Ottó Társaság fajvé­dő követeléseket tartalmazó írási adott közre. A közlemény törvénysértő mi­voltán túl a szerkesztőség súlyos etikai vétséget, hitelrontást kö­vetett el a lapban publikáló írók ellen, megsértve ezáltal az egész kortárs magyar írótársadalom ér­dekeit is. Tiltakozunk a CÉH szerkesz­tőségének eljárása ellen, amivel gyanútlan írók sorát kompromit­tálja, ‘ akik az eddig megjelent folyóiratszámok alapján közöl­ték munkáikat a lapban, és most egy orgánumban szerepelnek egy rasszista kiáltvány szerzőivel. Az Írók Szakszervezetének Elnöksége Lundi Magyar Kultúrközpont Egyesületi élet Svédországban (Lund egyike Svédország legrégibb városainak. Évszáza­dokon át politikai, gazdasági, kulturális és egyházi központ volt. A mai város életét első­sorban az 1668-ban alapított egyetem, a „Lunds universitet" határozza meg. Gyakran ren­deznek itt tudományos és kul­turális előadásokat, konferen­ciákat. Ide nyúlnak a gyökerei a mai megújult Lundi Magyar Kultúrfárumnak is.) A Dél-Svédországban élő ma­gyarok számára jelentős Lund magyar kulturális egyesülete, amely alakuló magját tekintve több évtizedes gazdag múltra te­kint vissza. Születése, fejlődése szinte egyidős a magyar beván­dorlás történelmi évszámokhoz kapcsolódó nagy hullámaival. A legtöbb magyar 1945-ben, a há­ború végén érkezett Svédország­ba, majd 1948-ban, a kommu­nista hatalom átvétele évében, valamint az 1956-os forradalom leverése után. A 60—70-es évek elégedetlenjei turistaként érkeztek; az utóbbi években pedig a román diktatú­rából menekült ki sok honfitár­sunk. (Nem pontos becslés sze­rint ma körülbelül 20 000 ma­gyar él Svédországban, és jelen­tős részük Dél-Svédországban.) A Lundi Magyar Kultúrfóru­­mot egyesületi formában 1957- ben alapították a forradalom után Svédországba érkezett ma­gyar menekültek. Az egyesület első vezetője Dombay József volt, akinek a; irányítása alatt fontos szerephez jutottak a poli­tikai előadások és viták. 1967- ben Bálint Géza vitte tovább a vezető stafétabotot. Az utána következő vezető Muhi János, majd az Erdélyből érkezett László Katalin volt. Ezekben az években a gyerekekkel való fog­lalkozás, kirándulások, egyesü­leti vacsorák, bálok tartoztak el­sősorban a kultúrfórum prog­ramjába. 1989 őszétől az új kulturális vezető dr. Lázár Oszkár, a Lundi Egyetem Finnugor Tanszékének tanára. A megújult és megsza­porodott tagság Lázár Oszkár személyében sokoldalú szakér­tőt, a magyar nyelv és kultúra hozzáértő művelőjét választotta, és célul tűzte, hogy az itt élő magyarságot színvonalas, sokré­tű kulturális munkával mind jobban összefogja; összekapcsol­ja az anyaország, valamint a vi­lág többi részén élő magyarjai­val, ápolja nyelvi és etnikai kul­túrájukat, és ezt a következő külföldi nemzedéknek is átadja. Az egyesület tudatosan vallja, hogy a magyar kultúra szerves része a svéd kultúrának, azt csak gazdagíthatja. Nagy Romulusok ? Térfelünk világállapotán el­mélkedvén, lehetetlen nem magunk elé idézni Friedrich Dürrenmatt „történelmietlen tör­ténelmi komédiáját”, A nagy Ro­­mutus-t. Amin annyit, de annyit mulattunk a hazai színházi be­mutató alkalmával. Végül elmé­­lázgattunk — volt miért! — utó­pikus hihetetlenségein, főképpen ennek magván: Dürrenmatt köl­tői álmában ugyanis akadt egy Romulus nevet viselő császár, ki fölfogván az idők parancsát, ön­ként föloszlatja birodalmát; az ókor utolsó nagy világhatalmát, a római birodalmat. Nem áldoz több vért elaggott dicsének min­denáron való meghosszabbítá­sáért, hogy az immár meddőnek bizonyult eszmét továbbra is rá­erőszakolja hódolt népeire. „Kí­sértetek játékszerévé váltunk — mondja a császári villában meg­jelent Odoakernek, a barbár ha­dak fejedelmének —, hiszen nincs hatalmunk sem afölött, ami volt, sem afölött, ami lesz. Hatalmunk csak a jelen fölött van, ezt ki­hagytuk számításainkból, s most mindketten zátonyra futottunk .,. Eszméinket helyreigazította a va­lóság.” A tetejébe ennek a császárnak az üdvözítő szenvedélye koránt­sem az uralkodás, hanem a tyúk­tenyésztés. Csupán hivatalainak elvakult haszonélvezői hullatnák tovább alattvaló népeik vérét... Fordított utópiának is becézget­tük Dürrenmatt színpadi „gro­­teszkjét”, mely költői látomását nem a jövőbe, hanem a múltba vetíti, ahhoz a történelmi vízvá­lasztóhoz, midőn egy erőtől duz­zadó barbár nép, a germán hó­dító rengeti meg hadjárataival a római világbirodalom alapjait. Puszta elmejátéknak — ámbár tagadhatatlanul katartikus hatá­súnak — tűnt föl számunkra ak­koriban, a hatvanas évtized vé­gén a színházi előadás, benne Pécsi Sándor alakítása a felvilá­­gosultan ernyedt, s egyfajta kül­detést teljesítő császár szerepé­ben; „akinek tragédiája éppen abban rejlik, hogy bohózat! vé­get ér — olvashatjuk a szerzői megjegyzésben—: nyugdíjba kül­dik, ő azonban — és ettől nő óriásira — olyan bölcs és belátó, hogy ezt is elfogadja.” Hja, hja — hümmögettünk ma­gunkban, olykor fennhangon is, bárha utánozhatná valaha is a történelem, az emberiség, a világ sorsát, igazító politikai hatalmas­ságok ösztöne az efféle boldogító költői álmokat! Fölszárnyalna hozzá valaha! Olyan bölcs és belátó... S lám, közeli tegnapunk és köz­vetlen jelenünk valami hasonló fölszárnyalás ígéretétől vemhes. A győztes hatalmak kártyaelosz­tása révén keletkezett jaltai Eu­rópa „keletre” tolt térfelén, ahol területgyarapodás jellegű gyepü­tartományokból birodalmi tömb jött létre szovjet mezben, egy­­párti diktatúrák pallosa alatt. Több mint négy évtized múl­tán észlelhettük e birodalmi tér­fél eszmedöngöléssel művesített alapjainak a csuszamlását, nem ugyan harcias légiók támadó csa­pásai,' hanem gazdasági erejének belső vérzése, mindennemű ja­vainak apadása folytán. Hiszen sarkigazságnak váltottuk és vall­juk, hogy „az emberek szükségle­teik kielégítése közben csinálják történelmüket”. Úgyszólván mel­lesleg — nyomatékosíthatjuk bát­ran. Az itt modellezett társadal­makban ezek a .természeti törek­vések akadtak el művi terelése­ken és torlaszokon. A modell esz­méje, mely a gazdaság szerkeze­tét éj a társadalmi berendezke­dést megszabta — terméketlen­nek bizonyult. Reformmozgalmak búvópatakjai törtek a felszínre birodalomszerte, nem hagyván érintetlenül magát a bekebelező felségállamot sem. Ahol a diktátort jogar végre fölvilágosult államférfiú birtoká­ba jutott, ki maga is ismeri a so­kat kendőzött igazságot: tank­­hadosztályok lánctalpai alól nem sarjadhatnak az emberi nem szá­mára boldogító javak, sem anya­giak, sem lelkiek. A dürrenmatti történelmietlen történelmi komédiában elhangzik a vád Romulus császár ellen, hogy elárulta a birodalmat. „Nem én árultam el a birodalmat — fe­leli Romulus, a nagy. — Róma önmagát árulta el. Ismerte az Igazságot, és mégis az erőszakot választotta. Kétszeresen lealacso­nyodott: önmaga előtt, és azok­nak a népeknek a szemében, amelyek hatalmába kerültek. Lát­hatatlan trón előtt állsz, Aeml­­lianus, a római császárok trónja előtt, kik között utolsó vagyok a sorban. Megérintsem a szemedet, hogy látva lássad a trónt, feltor­nyozott koponyák gúláját, a vér­­zuhatagot, amely lépcsőin gőzölög, mint Róma hatalmának végtelen folyama? Miféle választ vársz te attól, aki a római történelem e hatalmas építményének csúcsáról szól hozzád, a mélybe? Mit szól­hat a te sebeidhez a császár, aki saját fiainak és idegen népek gyermekeinek holtteste fölött trónol, az áldozatok hekatombái fölött, akiket a Róma dicsőségéért viselt háborúk meg a Róma élve­zetét szolgáló vadállatok taszí­tottak tömegestől a lába elé? Ró­ma legyengült; tántorgó öregasz­­szony lett belőle, de nem mente­sül a felelősségtől; a bűn, amely terheli, nincs jóvátéve. Elérkezett a számadás éjszakája. Áldozatai­nak átka beteljesült. A meddő fa megérett rá, hogy kivágják.” ' A meddő fa, az eszme fája — a fölismerés elemi erejű sugárzá­sa éleszti mai világállapotunkat, s úgy tetszik, talál hozzá nagy Romulusokat Is. A színpadi álom a való világ színpadán is hódít, „bejön” — ahogy pesties nyegleséggel mon­dogatni szoktuk. Dékipy Kálmán Október 23-át a múlt évben dr. Lázár Oszkár 1956-ra emlé­keztető történelmi előadásával és Kósa Ferenc A másik ember című filmjével ünnepelték a ta­gok. Novemberben a lundi püspök hivatalos tiltakozó leve­let küldött Romániába a Lundi Magyar Kultúrfórum kezdemé­nyezésére Tőkés László, a román forradalom magyar hősének egy­re fenyegetettebb körülményei miatt; majd december közepén a lundi dóm évszázados falai előtt fáklyás tiltakozó gyűlést szerveztek a pártok, az egyházak és a sajtó képviseletével Erdély védelmében. Ugyancsak Erdé­lyért, az erdélyi magyar falva­kért januárban gyűjtési akció volt, s ez úton különböző ado­mányokat, élelmiszert, ruhane­műt, játékot, irodaszert juttat­tak el a rászorulóknak. Az idei esztendő programjá­ban változatos előadások is sze­repelnek. így például az egyesü­let vendége volt Tollas Tibor, a Nemzetőr főszerkesztője, a ma­gyar emigráns újságírás „mar­káns" képviselője; Brády Zol­tán, a Kapu főszerkesztője. Sara Arvidsson zenével egybekötött előadást tartott Kodály Zoltán­ról. Berki András színművész Villont és Karinthyt tolmácsol­ta. Március 15-ét műsoros em­lékesttel ünnepelték a kultúrfó­rum tagjai, a gyermekeknek pe­dig a magyar anyanyelvi oktatók beszéltek március 15. történelmi jelentőségéről. A húsvét jól sikerült álarcos­bállal, a húsvéti népszokások felelevenítésével telt el. A köny­­nyebb műfaj kedvelőinek a bu­dapesti Vidám Színpad színé­szei: Csata Zsuzsa, Straub De­zső, Forgács Gábor és AlbeA Dezső zongorista a „Ketten egy ellen” című házastársi kabarét mutatták be. Ez alkalommal köszönt el a magyar közönségtől László Kata, a lundi kultúrfórum volt elnöke is húszéves munkássága után. Az egyesület hetente tart klub­napokat. Ekkor magyar filme­ket mutatnak be, s a tagok ek­kor juthatnak hozzá a legfris­sebb magyar újságokhoz, köny­vekhez. A Lundi Magyar Kultúrfóru· mon belül alakítottak külön ma­gyar ifjúsági klubot is, amely havonta egyszer ülésezik önkép­zőkört, népitáncos, színjátszó és fafaragó csoportjaival. Az ifjú­sági klubon belül különösen népszerűek a zenés-táncos össze­jövetelek, a futballmérkőzések. A lundi kultúrfórum újabban tagja a SMOSZ-nak — 3340 svédországi magyar képviseleté­nek —, a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének. Szalon tai Éva Három judaisztikai előadást tart Budapesten Michael Wy­­schograd, New York-i egyetemi professzor, aki az MTA Judaisz­tikai Kutatócsoportja, az Orszá­gos Rabbiképző Intézet és a Ma­gyar Zsidó Kulturális Egyesület meghívottjaként a mai zsidó teo­lógiáról, a kereszténység és Mó­zes törvénye, valamint Martin Buber és a cionizmus témakörrel ismerteti meg az érdeklődőket. Az első előadásra június 20-án, szerdán délután 5 órai kezdettel kerül sor az Országos Rabbikép­ző Intézetben (Vili. József krt. 27.). ♦ Szabad a gazda? címmel a Nyilvánosság Klub — a Tv és Rádió Kamarával közösen -— vi­tát rendez arról, hogy mi vár­ható a frekvencia moratórium feloldása után. A pódium-meg­beszélésen nemcsak a szakem­berek fejthetik ki a véleményü­ket a kereskedelmi és közszolgá­lati tévé-, rádióadások közeljö­vőjéről, hanem a távközlésben illetékes minisztérium képviselői, valamint azok a vállalkozók is, akik műsoraikkal belépni szándé­koznak a hazai médiapiac ver­sengésébe. A vita időpontja: Jú­nius 22., péntek, 18 óra. (Kőbá­nyai Vásárváros, K pavilon, kon­­ferenriaterem.)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék