Magyar Nemzet, 1990. június (53. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-19 / 142. szám
Kedd, 1990. június 19. A RÁDIÓ MELLETT Mire való a főkertész ! Budapestről az ország nem tűnik nagyobbnak Budapestnél. Vagy ahogyan az egy, a fővárosból vidékre utaztatott kisgyermek szájából elhangzott: mondd, mama, most milyen országban vagyunk? Valószínű, hogy a magyar tömegtájékoztatásnak, sőt a magyar vezető értelmiségnek a legnagyobb hiányossága, hogy Budapesten lakik, a problémáit itt, ebben az agyonzsúfolt, agyonterhelt városban éli meg, s ezért egynémely kérdéseket saját torz tapasztalása szerint felnagyít, másikat elcsekélyít, arányérzéke egy kis ország hatalmasra dagadt fővárosában eltorzul. A fővároson kívül soha nem élt újságíró oly természetesen dobálózik írásaiban a pesti buszjáratok számaival, mintha egész Magyarország a Nagykörúton lakna, úgy hivatkozik bennfentes belvárosi pletykákra és hírekre, mintha minden magyar egyazon kávéházi asztal körül ücsörögne. Nem ártott meg semmiképp ennek az országnak, hogy a politikai rendszerváltással egyidőben egy egészen új, máshonnan jött, más kultúrkörben és tapasztalatvilágban nevelkedett vezetői réteg került döntéshozatalra. Meglehet, nincsen politikai tapasztalatuk, vagy ahogyan nagyon sokan mostanában támadják őket, nem profi politikusok, szemben Pozsgayval, Hornnal, Németh Miklóssal, egészen más azonban a szemléletük. Máshonnan, reménykedjünk, hogy talán a megfelelő nézőpontból érzik, látják a társadalom bajait, még nem veszítették el „vidékiségüket" a szédítő iramú fővárosban. Még nem azon keseregnek, három sarkot kell gyalogolniuk, hogy bevásárolhassanak, hanem azon, ha három kilométert, s nem azon, ha csak tízpercenként jár a busz, hanem azon, hogy van, ahová el sem megy, mert a Volánnak nem éri meg. A vidéki embereknek egészen mások a gondjai, bajai, mint a fővárosiaknak, s ezért egészen máshogy is gondolkodnak. És nem árt, ha Budapest kíváncsi lesz arra, mit gondolnak határain kívül, s nem gondolja, hogy belőle áll az ország. Mert szerencsére még többen laknak vidéken, mint Pesten, s nagyon rossz lenne, ha ez az arány megfordulna. Nemrégiben indult egy új rádiós magazin, a Magyarországról jövök... avagy alcíme szerint a Vidék magazinja. Addig is, amíg nem jutunk el addig, hogy természetes legyen a fővárosból és az ország egyéb részeiből származó hírek megoszlása, valóban szükséges, hogy legyenek műsorok, amelyek a nyilvánosság elé tárják a vidéki Magyarország mindenkire tartozó, mindenkit érintő történéseit, gondjait. A Búzás Andor vezette és Trebitsch Péter szerkesztette magazinműsor például ez alkalommal a várható földosztással és annak problematikájával foglalkozott. Látnunk kell, hogy a vidék dolgai fölött a fővárosban hozott intézkedések, döntések végeredményeiben mindenkire, minden egyes magyarra döntő hatással lesznek. A földosztás ugyan szak- és politikai kérdés, de nekünk sem mindegy, hogy lesz-e kenyerünk az elkövetkező években, lesz-e hús, bor, vaj és tej, minden olyan, ami vidéken terem, a fővárosban legfeljebb bezacskózzák vagy kemencébe rakják. Megszólaltak a riportokban olyanok, akik egzisztenciájukat féltik a változástól, s olyanok is, akik hiszik, hogy a magyar falu, a magyar mezőgazdaság ismét meggyógyul. Az egyik azt mondja, ha a téesz feloszlik, ő pénz és föld híján legfeljebb tehenet mehet fejni cselédsorba a szakértelmével, a másik meg azt, hogy ezen a földosztáson előbb vagy utóbb úgy is túl kellett esnünk, hát most van itt az a pillanat. A fóti téeszelnök szerint az embereknek nem kell a föld, ő már egy éve odaadja annak, aki igényli, de egyáltalán nincsen érte sorbanállás. Kétségtelen, a magyar falu kifordult magából. Azok, akiknek az lenne a dolguk, hogy földet műveljenek, hogy otthon neveljék, gondozzák a háztájit, most napi nyolc órában „tiszta munkán” irodában ülnek, igaz, nem kapnak érte többet hét-nyolcezer forintnál. Mivel pedig ebből megélni nem tudnak, földet bérelnek a téesztől, hogy epret termesszenek, őszibarackot neveljenek, vagy krumplit ültessenek, amit azután az éves szabadságuk idején leszednek és eladnak. Ezzel a szabadságuk el is fogyott, ki nem pihenték magukat, csak még jobban elfáradtak, s folytatják a napi nyolcórázást tovább. Hogy hányan lesznek, akik ki akarnak és tudnak törni ebből az elferdült falusi létből, s képesek lesznek helyreállítani az egészséges magyar mezőgazdaságot, amelyben mindenki avval foglalkozik, amihez ért, azt még nem lehet látni. Nem kicsi a tét. Értelmiségi műsor az Átváltozások Mihancsik Zsófia és Szénási Sándor rovata. Az adás időpontján már valóban csak az álmatlan neurotikus értelmiségiek vannak ébren. Pedig a diktatúrától a demokrácia határáig alcímet viselő stúdióbeszélgetés megérdemelte a hallgatóságtól a szellemi frissességet, mivel olyan gondolatokat vetett fel, amelyek minden itthoni értelmiségnek gondolatai kell legyenek. Nevezetesen arról volt szó, a franciaországi társadalmi helyzet, a Le Pen-féle politikai párt helyzetének értékelése és elemzése kapcsán a beszélgetés résztvevői a demokrácia hátrányait és veszélyeit vitatták meg, amelyeket, ha valóban óhajtjuk a demokráciát, el kell tudnunk viselni, ki kell tudnunk kerülni. A demokráciában ugyanis az erőszakon kívül mindennek helye van, még azoknak a nézeteknek is, amelyeket nem helyeslünk, vagy elítélünk. Az elítéltetés azonban nem a hatóságok, a központi törvényhozás feladata. A társadalmi kontrollnak, igazságérzetnek és etikának kell oly szinten működnie, hogy magából kivesse a kórost, a veszélyest. Le Pen és a franciák tizenhárom százalékát tömörítő pártja rasszista párt. A rasszimus, amely nálunk nem intézményesült, tehát hívei nem alakítottak társadalmi-politikai szervezetet, Magyarországon is fenyegető veszély, meglévő jelenség. A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy a faji előítéletek nálunk elsősorban a cigányokat fenyegetik, s hogy a manapság a sajtóban oly sokat tárgyalt zsidókérdés valójában egy viszonylag szűk értelmiségi réteg problémája. Jellemző módon, talán épp, mert Budapesten folyt a beszélgetés, ismét ez utóbbi megtárgyalása kapott nagyobb hangsúlyt, ismét csak kilyukadtak a megszólalók a zsidókérdés latolgatásánál, miközben elhangzott az is, hogy Wallenbergről az ország legnagyobb része soha nem is hallott. A cigányok helyzetének értékelése, a velük szembeni ellenérzések oka és kiküszöbölhetősége ismét említetlenül maradt. Nem csodálom. A megoldás várat magára. Helyzet van, de nem tudunk vele mit kezdeni. A demokrácia határai kapcsán természetesen felmerült a sajtószabadság, illetve a sajtó korlátozásának kérdése. A megszólalók mindegyike egyetértett abban, hogy a sajtóorgánumok és az újságírók felelőssége, mértéktartása lehet az egyetlen szabályozó erő a sajtó szabadságában. Ez persze a sajtó magánügye. De abban a pillanatban közügy, ha bármely lap vagy bármely újságíró, a függetlenség deklarált szellemét összetéveszti a véleménytelenséggel, és reklámot csinál tollával, mikrofonjával kártékony embereknek és nézeteknek. A mérték tartását senki nem tudja törvényekkel, rendeletekkel megtanítani. Jó, érdekes műsor a Fiola János tulajdonában lévő Táskarádió amelyben szerencsére Fialát csak ritkán kapja el a zanzamánia, s javarészt érdekes, helyenként ugyan túlságosan is rámenős riportokkal tölti meg a rendelkezésére álló egy órát. De végül is a rámenősség sem baj, főleg, ha kiderül, hogy nem is volt értelme ilyen nagyon rámenni. Felesleges energiákat pazaroltak el például a Népszabadság főszerkesztőjére, Eötvös Pálra, aki a nagy lendületű támadásokat okosan, higgadtan, sőt bölcsen állította meg és verte vissza, példát adva mindjárt abból a mértéktartásból és felelősségérzetből, amely kell, hogy a magyar sajtót az elkövetkező időkben meghatározza. S túl nagy lendülettel futottak talán neki az egykori fővárosi főkertészből belügyi politikai államtitkárrá avanzsált Morvai úrnak is, kétségbe vonva szakértelmét, előrevetítve az új szelekciós rendszer „kontrásodását”, miközben a műsor készítői elfelejtették tisztázni, hogy valójában mi is a feladata egy politikai államtitkárnak, mihez kell értenie, s mihez nem. Mert lehet, hogy ezt Fiala János és Faragó Judit tudják, de nem is sejtik a magyarok milliói, s így nem tudják eldönteni, ismét a dilettantizmus győz-e a szakértelem felett, avagy sem. Honthy Kinga Nagy Romulusok ?Térfelünk világállapotán elmélkedvén, lehetetlen nem magunk elé idézni Friedrich Dürrenmatt „történelmietlen történelmi komédiáját”, A nagy Romulus t. Amin annyit, de annyit mulattunk a hazai színházi bemutató alkalmával. Végül elmélázgattunk — volt miért! — utópikus hihetetlenségein, főképpen ennek magván. Dürrenmatt költői álmában ugyanis akadt egy Romulus nevet viselő császár, ki fölfogván az idők parancsát, önként föloszlatja birodalmát, az ókor utolsó nagy világhatalmát, a római birodalmat. Nem áldoz több vért elaggott dicsének mindenáron való meghosszabbításáért, hogy az immár meddőnek bizonyult eszmét továbbra is ráerőszakolja hódolt népeire. „Kísértetek játékszerévé váltunk — mondja a császári villában megjelent Odoakernek, a barbár hadak fejedelmének —, hiszen nincs hatalmunk sem afölött, ami volt, sem afölött, ami lesz. Hatalmunk csak a jelen fölött van, ezt kihagytuk számításainkból, s most mindketten zátonyra futottunk ... Eszméinket helyreigazította a valóság.” A tetejébe ennek a császárnak az üdvözítő szenvedélye korántsem az uralkodás, hanem a tyúktenyésztés. Csupán hivatalainak elvakult haszonélvezői hullatnák tovább alattvaló népeik vérét... Fordított utópiának is becézgettük Dürrenmatt színpadi „groteszkjét”, mely költői látomását nem a jövőbe, hanem a múltba vetíti, ahhoz a történelmi vízválasztóhoz, midőn egy erőtől duzzadó barbár nép, a germán hódító rengeti meg hadjárataival a római világbirodalom alapjait. Puszta elmejátéknak — ámbár tagadhatatlanul katartikus hatásúnak — tűnt föl számunkra akkoriban, a hatvanas évtized végén a színházi előadás, benne Pécsi Sándor alakítása a felvilágosultan ernyedt, s egyfajta küldetést teljesítő császár szerepében, „akinek tragédiája éppen abban rejlik, hogy bohózat véget ér — olvashatjuk a szerzői megjegyzésben—, nyugdíjba küldik, ő azonban — és ettől nő óriásira — olyan bölcs és belátó, hogy ezt is elfogadja.” Hja, hja — hümmögettünk magunkban, olykor fennhangon is, bárha utánozhatná valaha is a történelem, az emberiség, a világ sorsát, igazító politikai hatalmasságok ösztöne az efféle boldogító költői álmokat! Fölszárnyalna hozzá valaha! Olyan bölcs és belátó... S lám, közeli tegnapunk és közvetlen jelenünk valami hasonló fölszárnyalás ígéretétől vemhes. A győztes hatalmak kártyaelosztása révén keletkezett jaltai Európa „keletre” tolt térfelén, ahol területgyarapodás jellegű gyepűtartományokból birodalmi tömb jött létre szovjet mezben, egypárti diktatúrák pallosa alatt. Több mint négy évtized múltán észlelhettük e birodalmi térfél eszmedöngöléssel művesített alapjainak a csuszamlását, nem ugyan harcias légiók támadó csapásai, hanem gazdasági erejének belső vérzése, mindennemű javainak apadása folytán. Hiszen sarkigazságnak váltottuk és valljuk, hogy „az emberek szükségleteik kielégítése közben csinálják történelmüket”. Úgyszólván mellesleg — nyomatékosíthatjuk bátran. Az itt modellezett társadalmakban ezek atermészeti törekvések akadtak el művi tereléseken és torlaszokon. A modell eszméje, mely a gazdaság szerkezetét és a társadalmi berendezkedést megszabta , terméketlennek bizonyult. Reformmozgalmak búvópatakjai törtek a felszínre birodalomszerte, nem hagyván érintetlenül magát a bekebelező felségállamot sem. Ahol a diktátori jogar végre fölvilágosult államférfiú birtokába jutott, ki maga is ismeri a sokat kendőzött igazságot: tankhadosztályok lánctalpai alól nem sarjadhatnak az emberi nem számára boldogító javak, sem anyagiak, sem lelkiek. A dürrenmatti történelmietlen történelmi komédiában elhangzik a vád Romulus császár ellen, hogy elárulta a birodalmat. „Nem én árultam el a birodalmat — feleli Romulus, a nagy. — Róma önmagát árulta el. Ismerte az igazságot, és mégis az erőszakot választotta. Kétszeresen lealacsonyodott: önmaga előtt, és azoknak a népeknek a szemében, amelyek hatalmába kerültek. Láthatatlan trón előtt állsz, Aemilianus, a római császárok trónja előtt, kik között utolsó vagyok a sorban. Megérintsem a szemedet, hogy látva lássad a trónt, feltornyozott koponyák gúláját, a vérzuhatagot, amely lépcsőin gőzölög, mint Róma hatalmának végtelen folyama? Miféle választ vársz te attól, aki a római történelem e hatalmas építményének csúcsáról szól hozzád, a mélybe? Mit szólhat a te sebeidhez a császár, aki saját fiainak és idegen népek gyermekeinek holtteste fölött trónol, az áldozatok hekatombái fölött, akiket a Róma dicsőségéért viselt háborúk meg a Róma élvezetét szolgáló vadállatok taszítottak tömegestől a lába elé? Róma legyengült, tántorgó öregaszszony lett belőle, de nem mentesül a felelősségtől; a bűn, amely terheli, nincs jóvátéve. Elérkezett a számadás éjszakája. Áldozatainak átka beteljesült. A meddő fa megérett rá, hogy kivágják.” " A meddő fa, az eszme fája — a fölismerés elemi erejű sugárzása éleszti mai világállapotunkat, s úgy tetszik, talál hozzá nagy Romulusokat is. A színpadi álom a való világ színpadán is hódít, „bejön” — ahogy pesties nyegleséggel mondogatni szoktuk. Dokssy Kálmán Magyar Nemzet Hamupipőke Rossini operája Szegeden ÉRDEKES, hogy nem sokkal A sevillai borbély után bemutatott másik Rossini-opera milyen későn került — a pesti Német Színház 1820-as, majd a Nemzeti Színház 1858-as premierjét követően — a budapesti Operaház színpadára. Ok bizonyára található rá, magyarázat annál kevésbé, hogy ez a Perrault közismert meséje nyomán készült kétfelvonásos Hamupipőke mindöszsze negyedszázada látható nálunk. Nyitánya ugyan olykor elhangzik önálló koncertszámként, néhány áriája is megtalálható énekesek lemezén, ám maga e roppant dallamos opera csak 1965 óta éli életét színpadjainkon. Azóta még egy felújítást ért meg az Operaházban, azután műsorra került három évvel ezelőtt a Szentendrei Teátrumban, majd a Pécsi Nemzeti Színházban. Az idén májusban a Szegedi Nemzeti Színház operatársulata illesztette repertoárjába a Hamupipőkét, amelyet a pécsi előadástól eltekintve — ennek színpadra állítója Szegvári Menyhért volt — mindig Békés András rendezett. Mi sem bizonyítja jobban a kitűnő művész invencióját, minthogy minden alkalommal képes volt a megújulásra, anélkül, hogy önmagát ismételte volna. Amíg Szentendrén Békés András a szabad tér, az utcák és a környező házak kínálta lehetőségekkel élt, Szegeden a színpad mélységét és adottságait hasznosította a mese életre keltésére. Menczel Róbert látványosan meseszerű és jól bejárható színpadképe mellett a rendező bejátszatta szereplőivel az egész nézőteret, kitágítva ezzel a komédiázás lehetőségeit. Amihez nagy mértékben járultakhozzá Laczó Henriette szépségesen üde, tetszetős jelmezei. Békés András pazar ötletei azonban, amelyek közül csak az erőltetett kezdés és a nyitány alatt a figyelmet elterelő, fölösleges mozgás hat zavaróan —a hamvába holt, üres gégék maradtak volna, ha nincs olyan tehetséges társa, mint Gregor József. Ő csaknem egy évtizede énekli különféle színpadokon Don Magnifico, a gonosz, kapzsi apa és mostohaapa hálás szerepét. Gregor — sokszor leírtuk már, se nem győzzük elégszer hangsúlyozni — vérbeli komédiás, aki, ha erre alkalma és lehetősége kínálkozik, él is ezzel az isteni adományával. És ami nála különösen tiszteletre méltó: jóllehet a különféle honi színházaknak más és más a közönsége, ő soha nemhasználja ki az önismétlés lehetőségét. Sőt, föltehető, hogy ugyanazon a színpadon két előadása sem ugyanaz. KÜLÖNLEGES HANGSÚLYT KAP Szegeden az a szinte gogoli szolgalelkűség, amellyel az elszegényedett báró elnyerni óhajtja Ramiro herceg, illetve az annak vélt nevelője kegyelt. Ehhez járul még Gregornak a helybélieknek szóló, bájos szegedi dialektusa, valamint az a commedia dell’arte stílusa, amellyel a nézőket is bevonja a legváltozatosabb ötleteikkel a játékba, —, és mindenekelőtt gyönyörű basszusa. A második részben ezen a szép hangon hallható népszerű áriája, amelyet magyarul kezd el, majd olaszul folytat. Itt nemcsak kifogástalan kiejtése érdemel figyelmet, hanem az a képessége is, ahogyan színészi eszközökkel megérteti a valószínűleg nem minden néző előtt ismert olasz szöveget. Nem állítható, hogy ez a vérbő komédiázás minden szereplőben társakra talál. A látott estén a vendég Wendler Attila —kisebb pontatlanságoktól eltekintve — ■ kellemes tenorhangja mellől hiányzott a játékosság, így csak sablonos eszközökkel élt. Ugyancsak vendégként énekelte Dandininak, Don Magnifico inasának szólamát Egri László, nem túlságosan kiemelkedő színvonalon. Nála több játékosságot vitt bele szerepébe, és jól hasznosította a rendezés fölkínálta lehetőséget Kővári Csaba. A MEGSZOKOTTNÁL VISZSZAFOGOTTABBAN énekelte el Hamupipőke hálás szólamát Varsányi Mária, ám megváltható, hogy alkata nem eléggé hitelesítette azt a szegény mostohát, akit koplalásra fog gonosz családja. Azon az estén sem Vámossy Éva, sem Vajda Júlia nem mutatták meg igazán jó formájukat; lehetséges, hogy Gregor József túlzottan is magára vonta a figyelmet. A szentendrei előadás azonban azt bizonyította, hogy a megfelelő partnerek nem hagyják zavartatni magukat a neves basszista legmulattatóbb ötleteitől sem. A színpadot és az ezúttal kissé fáradtan játszó Szegedi Szimfonikus Zenekart Molnár László fogta egységes keretbe. Vezénylésének tempóival lehet ugyan vitatkozni — a recitativók például érthetetlenül hadaróvá sikeredtek, másutt pedig, szinte leült a lassú zene hatására a játék —, ám az bizonyos, hogy Molnár László vérbeli színpadi karmester. Nemcsak feszültséget teremt az előadásban, hanem pontosan megrajzolja az egész Rossini-muzsika karakterét is. Gábor István Az Írók Szakszervezete Elnökségének állásfoglalása (OS) Felháborodással tapasztaltuk, hogy a CÉH című irodalmi folyóirat ez évi 4. számában a Herman Ottó Társaság fajvédő követeléseket tartalmazó írást adott közre. A közlemény törvénysértő mivoltán túl a szerkesztőség súlyos etikai vétséget, hitelrontást követett el a lapban publikáló írók ellen, megsértve ezáltal az egész kortárs magyar írótársadalom érdekeit is. Tiltakozunk a CÉH szerkesztőségének eljárása ellen, amivel gyanútlan írók sorát kompromittálja, akik az eddig megjelent folyóiratszámok alapján közölték munkáikat a lapban, és most egy orgánumban szerepelnek egy rasszista kiáltvány szerzőivel. Az Írók Szakszervezetének Elnöksége Lundi Magyar Kultúrközpont Egyesületi élet Svédországban Lund egyike Svédország legrégibb városainak. Évszázadokon át politikai, gazdasági, kulturális és egyházi központ volt. A mai város életét elsősorban az 1668-ban alapított egyetem, a „Lunds universitet" határozza meg. Gyakran rendeznek itt tudományos és kulturális előadásokat, konferenciákat. Ide nyúlnak a gyökerei a mai megújult Lundi Magyar Kultúrfórumnak is. A Dél-Svédországban élő magyarok számára jelentős Lund magyar kulturális egyesülete, amely alakuló magját tekintve több évtizedes gazdag múltra tekint vissza. Születése, fejlődése szinte egyidős a magyar bevándorlás történelmi évszámokhoz kapcsolódó nagy hullámaival. A legtöbb magyar 1945-ben, a háború végén érkezett Svédországba, majd 1948-ban, a kommunista hatalom átvétele évében, valamint az 1956-os forradalom leverése után. A 60—70-es évek elégedetlenjei turistaként érkeztek, az utóbbi években pedig a román diktatúrából menekült ki sok honfitársunk. (Nem pontos becslés szerint ma körülbelül 20 000 magyar él Svédországban, és jelentős részük Dél-Svédországban.) A Lundi Magyar Kultúrfórumot egyesületi formában 1957- ben alapították a forradalom után Svédországba érkezett magyar menekültek. Az egyesület első vezetője Dombay József volt, akinek az irányítása alatt fontos szerephez jutottak a politikai előadások és viták. 1967- ben Bálint Géza vitte tovább a vezető stafétabotot. Az utána következő vezető Muhi János, majd az Erdélyből érkezett László Katalin volt. Ezekben az években a gyerekekkel való foglalkozás, kirándulások, egyesületi vacsorák, bálok tartoztak elsősorban a kultúrfórum programjába. 1989 őszétől az új kulturális vezető dr. Lázár Oszkár, a Lundi Egyetem Finnugor Tanszékének tanára. A megújult és megszaporodott tagság Lázár Oszkár személyében sokoldalú szakértőt, a magyar nyelv és kultúra hozzáértő művelőjét választotta, és célul tűzte, hogy az itt élő magyarságot színvonalas, sokrétű kulturális munkával mind jobban összefogja, összekapcsolja az anyaország, valamint a világ többi részén élő magyarjaival, ápolja nyelvi és etnikai kultúrájukat, és ezt a következő külföldi nemzedéknek is átadja. Az egyesület tudatosan vallja, hogy a magyar kultúra szerves része a svéd kultúrának, azt csak gazdagíthatja. Október 23-át a múlt évben dr. Lázár Oszkár 1956-ra emlékeztető történelmi előadásával és Kósa Ferenc A másik ember című filmjével ünnepelték a tagok. Novemberben a lundi püspök hivatalos tiltakozó levelet küldött Romániába a Lundi Magyar Kultúrfórum kezdeményezésére Tőkés László, a román forradalom magyar hősének egyre fenyegetettebb körülményei miatt, majd december közepén a lundi dóm évszázados falai előtt fáklyás tiltakozó gyűlést szerveztek a pártok, az egyházak és a sajtó képviseletével Erdély védelmében. Ugyancsak Erdélyért, az erdélyi magyar falvakért januárban gyűjtési akció volt, s ez úton különböző adományokat, élelmiszert, ruhaneműt, játékot, irodaszert juttattak el a rászorulóknak. Az idei esztendő programjában változatos előadások is szerepelnek, így például az egyesület vendége volt Tollas Tibor, a Nemzetőr főszerkesztője, a magyar emigráns újságírás „markáns" képviselője; Brády Zoltán, a Kapu főszerkesztője. Sara Arvidsson zenével egybekötött előadást tartott Kodály Zoltánról. Berki András színművész Villont és Karinthyt tolmácsolta. Március 15-ét műsoros emlékesttel ünnepelték a kultúrfórum tagjai, a gyermekeknek pedig a magyar anyanyelvi oktatók beszéltek március 15. történelmi jelentőségéről. A húsvét jól sikerült álarcosbállal, a húsvéti népszokások felelevenítésével telt el. A könynyebb műfaj kedvelőinek a budapesti Vidám Színpad színészei: Csata Zsuzsa, Straub Dezső, Forgács Gábor és Alber Dezső zongorista a „Ketten egy ellen” című házastársi kabarét mutatták be. Ez alkalommal köszönt el a magyar közönségtől László Kata, a lundi kultúrfórum volt elnöke is húszéves munkássága után. Az egyesület hetente tart klubnapokat. Ekkor magyar filmeket mutatnak be, s a tagok ekkor juthatnak hozzá a legfrissebb magyar újságokhoz, könyvekhez. A Lundi Magyar Kultúrfórumon belül alakítottak külön magyar ifjúsági klubot is, amely havonta egyszer ülésezik önképzőkört, népitáncos, színjátszó és fafaragó csoportjaival. Az ifjúsági klubon belül különösen népszerűek a zenés-táncos összejövetelek, a futballmérkőzések. A lundi kultúrfórum újabban tagja a SMOSZ-nak — 3340 svédországi magyar képviseletének —, a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének. Szalontai Éva 7 Három judaisztikai előadást tart Budapesten Michael Wyschograd, New York-i egyetemi professzor, aki az MTA Judaisztikai Kutatócsoportja, az Országos Rabbiképző Intézet és a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület meghívottjaként a mai zsidó teológiáról, a kereszténység és Mózes törvénye, valamint Martin Buber és a cionizmus témakörrel ismerteti meg az érdeklődőket. Az első előadásra június 20-án, szerdán délután 5 órai kezdettel kerül sor az Országos Rabbiképző Intézetben (Vill József krt. 27.).♦ Szabad a gazda? címmel a Nyilvánosság Klubja Tv és Rádió Kamarával közösen - vitát rendez arról, hogy mi várható a frekvencia moratórium feloldása után. A pódium-megbeszélésen nemcsak a szakemberek fejthetik ki a véleményüket a kereskedelmi és közszolgálati tévé-, rádióadások közeljövőjéről, hanem a távközlésben illetékes minisztérium képviselői, valamint azok a vállalkozók is, akik műsoraikkal belépni szándékoznak a hazai médiapiac versengésébe. A vita időpontja: Június 22., péntek, 18 óra. (Kőbányai Vásárváros, K pavilon, konferenciaterem.)