Magyar Nemzet, 1990. július (53. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-23 / 171. szám

4 Magyar Nemzet A legnagyobb veszély: a patthelyzet Szelényi Iván az önkormányzatról és a parlament felelősségéről — jó5 pár év telt el azóta, hogy utoljára találkoztunk, de azért magának aligha kell külön indokolnom, miért érdekel módfelett ez az izgalmas időszak, amikor az önkormányzati törvényjavaslat vitáiban csapnak össze az Indulatok — ezzel fogad Szelényi Iván, a Kaliforniai Egyetem (Los Angeles) szociológus professzora, az MTA levelező tagja, aki most idehaza tartózkodik. S ezzel a bővített mondattal már benne is vagyunk a téma sűrűjében. — Szeretném mindjárt elöljáróban az alapvető kiindulási pontomat félreérthetetlenné tenni — mondja, miután röviden elsoroltam, melyek a nézetkülönbségek főbb csomópontjai, amelyekben érdekelne a véleménye. — A legnagyobb veszélynek tudniillik egy esetleges patthelyzet kialakulását érzem, és annak a puszta felvetését is, hogy netán a régi tanácstörvény alapján folynának le a helyi választások. Erről talán a beszélgetés végén még szólnék néhány szót. Húsz év után — magára a törvényjavaslatra térve — ön erre is bizonyára emlékszik —, e kérdésekkel legalább két évtizede foglalkozom. A hetvenes évek elején, amikor az 1971-es tanácstörvény, és az országos településhálózat-fejlesztési koncepció készült, több tanulmányt írtam az önkormányzat és a regionális gazdálkodás témakörében. Ezekben erősen bíráltam a tanácsok összevonásának és általában a falusi önigazgatás felszámolásának politikáját. Érveltem a redisztributív elosztás alapján álló területgazdálkodás ellen. Olyan önfinanszírozó területgazdálkodási rendszer koncepcióját próbáltam kidolgozni, amely kiegészülne egy jóléti redisztribúcióval, különös tekintettel az elmaradott területek, a hátrányos helyzetű falvak érdekeire. Most jelent meg egyébként legújabb könyvem, amelyben az egyik, erről szóló, a hetvenes években igen sok támadást kapott tanulmányom végre — húsz év késéssel — itthon is napvilágot láthatott. Ezért érintenek engem különösen közelről az e témában folyó viták.Énszerintem a most formálódó törvénytervezet a leglényegesebb kérdéseket fölveti, és nagyon is reménykeltő megoldások lehetőségét rejti magában. De még mielőtt ennek egyes részleteiről szólnék, csak nagyon röviden visszapillantanék a magyar önkormányzat történetére, beleértve az államszocializmus előtti rendszert is. A magyar önkormányzati rendszer történetileg az 1951-es tanácstörvényt megelőzően egy elég sajátos, kettős hatalmi struktúrát képviselt. Alulról fölfelé és felülről lefelé építkezett. A megye szintjén a főispán a koronát, a királyi hatalmat képviselte, míg az alispánt helyileg választották. Tehát a rendszer a helyi érdeknek és az országos érdeknek egy, minden szinten történő, folyamatos ütköztetésére épült. Az 1951-es tanácstörvény, bár sok mindent igyekezett a szovjet mintához hasonlítani, a régi, hagyományos szisztéma több elemét is átvette, ,Átkeresztelte". Elvileg megőrizték a két irányú hatalmi építkezés elvét. Mégis több szempontból visszalépés volt a hagyományoshoz képest. A főbbeket említve: megfosztotta a helyi önkormányzatokat az önfinanszírozás lehetőségétől, minden forrást az állami költségvetésben összpontosítottak, amelyet azután különböző normatívák alapján „osztottak le". Ez megnövelte mind az állam, mind pedig a megye „túlhatalmát" is. — A másik óriási negatívum, amelyet én az egyszerűsítés kedvéért körzetesítésnek hívok, a hetvenes években tetőzött. Ennek legeltorzultabb kifejeződési formája a sokat kárhoztatott településhálózat-fejlesztési terv volt, amely — lényegében és hosszabb távon — az ezer fő alatti települések nagyobb részének megszűnését vetítette előre. — Harmadik negatívumként említeném: bár a réges-régi demokratizmust aligha lehet egyfajta piedesztélra állítani, hiszen elég ehhez Mikszáth írásaira utalni, de azért például a községek többségében a bírót vitathatatlanul a legtekintélyesebb, legértelmesebb emberek közül választották. (A korrupciós ügyek és egyéb kiskirálykodások inkább a megyére, vagy a városokra voltak érvényesek.) Ám még ez a kis demokratizmus is minimumra csökkent, a pártirányítás a vezetők megválasztásában túlontúl és itt-ott drasztikusan érvényesült. Hozzáteszem azonban, hogy ezzel nem akarom lebecsülni a jelenlegi tanácsi apparátust, és figyelmeztetnék az igazságtalan általánosítás, a boszorkányüldömére lehet vetni ezt vagy azt, okkal, vagy ok nélkül. Jó volna ezért a szakmai hozzáértést és természetesen a szakmai tiszteszés fenyegető veszélyeire is, jómagam, aki annak idején és most is jártam, járom az országot, különösen a vb-titkáraik körében igen sok jól képzett, településének sorsát szívén viselő, azért küzdeni kész emberrel találkoztam. — Jó lenne tudomásul venni, hogy — bizonyos korosztályokon felül — nálunk nincsenek „hófehérkék”, ebben az országban az MSZMP-nek 800 ezer tagja volt, akik közül ki korábban, ki későbben változtatta meg ebben vagy abban a véleményét, valamiben, valakinek biztosan a szeseget, a morált előtérbe helyezni és ezeket a helyi választásokon a szőkébb, főleg elfogult pártérdekek elé helyezni. Nincsenek „hófehérkék” . Rátérve az új törvényjavaslatra: mi az, amit én egyértelműen pozitívnak ítélek? Mindenképpen határozott és kétségbe vonhatatlan lépés a demokratizmus erősítése felé. Minden ellenkező állítással szemben ésszerű decentralizálási törekvés, akarat tükröződik benne. Azt sem tagadom viszont, hogy számottevő módosításokra is föltétlenül szükség van, hogy ez egyértelműen kifejezésre jusson, garanciát jelentsen, s ezeket a módosításokat — bízom benne — végre is fogják hajtani. A törvényjavaslat gyengíti a központi hatalom szerepét, a hagyományos magyar szisztémához képest, és nemcsak a tanácsi rendszerhez mérten is erősen demokratizál. Ennek két fontos jele van. Az egyik: a jegyző többé nem központi államhatalom képviselője, hanem a helyi érdekeket fejezi ki. A másik: a háború előtti főispáni funkció átalakítása. A „főispán” szó nagyon rossz hangzású, ezért én a továbbiakban inkább kormánybiztost mondok. Igaz, hogy továbbra is kinevezett személyről van szó, de az új törvénytervezet nem ad végrehajtó hatalmat a kezébe, csupán arra jogosítja fel, hogy — törvénysértés esetén — bírósághoz fordulhat. — Az egyik ellenérv úgy szól, hogy ezt a feladatot az ügyész is be tudná tölteni, tehát törvénysértés esetén a helyi ügyész is kezdeményezhetne eljárást. Én — őszintén szólva — egyik irányba sem érzem magam elkötelezettnek, mindegyik megoldásnak van jó és kevésbé kedvező oldala. Az ügyész szerepét én a következők miatt érzem problematikusnak. Az ügyészt föltehetőleg az igaz-s ságügy-miniszter fogja kinevez- ni, így sem a törvényhozói, sem a bírói, hanem a végrehajtó hierarchiának lesz a tagja; ilyen értelemben tehát éppen hogy a kormányzatot képviseli. Ráadásul kezében koncentrálódna a bűnügyi és a közigazgatásügyi bírósági eljárás kezdeményezésének a joga, ami még növelné hatalmát. Ehhez képest, ha mondjuk, a kormánybiztost nem a belügyminiszter, hanem a köztársasági elnök nevezné ki, és a kinevezéhez parlamenti meghallgatást és jóváhagyást írnának elő, akkor ez garancia lehetne arra, hogy a kormánybiztosok nem szűk pártérdekeket képviselnének, ennél fogva jóval függetlenebbek lehetnének. A másik nagy alapkérdés a szintek kérdése. A kormány javaslata megtartaná a megyét, a szabad demokratáknak ellenkező a véleményük. Szerintem a harmadik szint beiktatása nem észszerűtlen törekvés. Én Magyarországot a kétszintű igazgatáshoz képest túl nagynak érzem. A törvényjavaslat azonban semmi olyan anyagi elosztó, vagy más, hatalmi funkciót nem nyújt a majdani megyének, ami miatt az ön által idézett bizalmatlanság indokolt lenne. Sőt én nem bánnám, ha a megyének lenne némi redisztributív joga olyan sajátos gondok megoldására, amelyekben a Belügyminisztérium jóval kevésbé érzékelheti, milyen támogatásra lehet szükség. A főispán és a megye . És itt térnék rá a törvényjavaslat újabb nagy érdemére, ésszerű lépést tesz az önfinanszírozó rendszer irányába. A személyi jövedelemadó helyben maradása is a települések nagyobb részében ezt segíti elő. Tudatában vagyok, hogy ezen belül még számos vitás kérdés merülhet fel, hely híján most csak annyit: én reálisnak ítélem azt, hogy a személyi jövedelemadó egy részét elvonják a magasabb átlagadóbevétellel rendelkező településektől, mert másként a szociálpolitika ellehetetlenül. Amit viszont én hiányolok: egy olyan speciális törvény, amely megtiltaná, hogy a pénzügyminiszter ezeket a bevételeket a költségvetési hiány pótlására használja fel. Egyértelmű paragrafusnak kellene kimondania: a helyi bevételekből elvont eszközöket egy területfejlesztési alapba kell helyezni, és azt kizárólag és egyedül területfejlesztési célokra lehet felhasználni. Így az elvonások számomra elfogadhatókká, racionálisakká válnak. A megye kérdésében elfoglalt álláspontom tehát, hogy ezt nem tudom a magyar közigazgatási rendszert anélkül elképzelni, hogy ne lenne egy harmadik szint, egy megyei szintű demokratikus tanácskozási szervezet, amely netán vétójoggal is rendelkezne. Ám a megye hatalmi szerepét — a javaslatnak megfelelelően — kellőképpen korlátoznám; a megyerendszer alapvető átalakítását szükségesnek tartom. — Befejezésül, de ennek hangsúlyozását mindennél fontosabbnak ítélem, mint mondottam, járom az országot, és mindenütt nagy-nagy ingerültséget tapasztalok a parlament munkájával kapcsolatosan. Felháborítónak tartják a vég nélküli vitákat azon, hogy korona legyen-e a címeren, beírják-e a hitoktatást a leckekönyvbe, szerepeljen-e az „illetve” szó egy szövegben és így tovább. Ha most napokig fognak például azon vitázni, hogy a főispánt főispánnak, kormánymegbízottnak, vagy kormánybiztosnak nevezzék, ezzel mind a kormánypártot, mind az ellenzéket lejáratják. Ezeken a részletkérdéseken külön megbeszéléseken, és jóval, rövidebb idő alatt túl kell jutni, és magán a parlamenti ülésen lényegre törőbb, érdemibb vitát kell folytatni. Az embereket elsősorban az érdekli, megmarad-e munkájuk, megfékezik-e az inflációt, beindul-e végre a magángazdaság, végbemegy-e az ehhez szükséges józan, minden szakszerűséget tiszteletben tartó, nem indulatoktól vezérelt váltás. Ebben kell mimielőbb a tettek mezejére lépni. Amennyiben mindkét oldal csak egymást vádolja inkompetenciával, obstrukcióval, tehetetlenséggel, de nem tesz eleget az említett gyökeres problémák megoldásának, nem kerülhetik el, hogy együtt, az egész parlamentet felelősnek kiáltsák ki a válságos helyzet elmélyüléséért. Ne feledjük el: tökéletes törvény nincs. Ha az alkotmányozásban erre törekedtünk volna, még ma sem lenne választási törvényünk, de még többpártrendszerünk sem. A szükséges módosításokkal ez a törvény anynyival jobbat ígér a jelenlegi tanácsrendszernél, hogy a legnagyobb tragédiának a „lebénulást" érezném, ha a választások a régi alapokon mennének végbe. Az időhúzás pedig csakis ehhez a csúfos véghez vezethet, amit minden erőnkkel el kell kerülnünk — mondotta befejezésül Szelényi Iván. Komor Vilma Az elmúlt két évtized megannyi gazdaságpolitikai cikcakkja — a társadalom széles rétegein kívül — a jogalkotást és a jogalkalmazást viselte meg a legjobban. Hiszen az újabb és újabb közgazdasági szabályozóknak egyedül a jog biztosíthatott szabad utat. Egyremásra születtek tehát a törvények, a rendeletek, a határozatok, a külső és belső utasítások, nemegyszer élesen ellentmondva egymásnak. Jogász legyen a talpán, aki kiismeri magát közöttük. Ilyen kusza helyzetben nyilván nem véletlen, hogy dr. Balsai István igazságügy-miniszter első külföldi útja Ausztriába vezet. S ezt nemcsak a hagyományosan jó kapcsolatok indokolják, hanem az is, hogy szomszédaink jogrendszere évtizedek óta stabil, egy modernnek tűnő felfogás kedvéért nem rúgják fel eddigi elveiket és a bevált gyakorlatot, bizonyítván, hogy a jogot apró finomításokkal is igazítani lehet az európai kívánalmakhoz, nem kell mindent egyszerre felborítani, mert félő, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is az árokba öntjük. Mint mi, ezelőtt negyven évvel. Válás, után Július 19., déli egy óra. A bécsi Európa Szálló különtermében tartott díszebéden dr. Egmont Foregger szövetségi igazságügy-miniszter úr pohárköszöntőt mond. Az ilyenkor szokásos udvariassági formulák után rögtön a két ország viszonyára tér. ,Emuivá nézzük, ami az önök hazájában néhány esztendő alatt történt. Nem biztos, hogy mi, osztrákok erre képesek lettünk volna." Hozzáteszi: országaink sokáig olyan szoros kötelékben éltek, akár a házasok. De mi sok-sok évtizeddel a válás után is egyetértésben maradtunk meg egymás mellett. Magyar kollégája — aki néhány hónapja még ügyvédként dolgozott — erre jegyzi meg válaszában: rengeteg bontóperben vett részt, s neki úgy tűnik, a házasfelek sok esetben jobban kijönnek egymással, néha békében együtt is laknak, miután válás során rendezték anyagi vitáikat. A tárgyalások délután kezdődnek az igazságügyi palota kék szalonjában. A csaknem kétórás megbeszélés középpontjában az áll: a jogállamiság megteremtésének folyamatában milyen segítséget kaphatnánk osztrák barátainktól? Milyen tapasztalataikat lehetne megvalósítani nálunk, hogyan tudnánk bővíteni az együttműködést a bíróságok, a közjegyzők, a szakértők munkája terén ? A részleteket Balsai István a következőképp foglalja össze a tárgyalás után: — A két kabinet között régóta jó a kapcsolat, nem kellett a nulláról indulnunk. Eddig különösen a konzuli ügyek, a válóperek, a vagyonjogi viták területén volt aktív az összmunka. Foregger úr meghívása most lehetővé tette, hogy szélesebb alapokon is együtt dolgozzunk tovább. Jogintézményeink reformja jórészt a tradicionális megoldások visszahozatalát feltételezi; ezek kilencven százaléka ma Ausztriában megtalálható. Tulajdonképpen azt tanulmányozzuk, hol tartanánk most, ha annak idején nem akarjuk szocialista fából vaskarikává eszkábálni jogrendszerünket. — Milyen konkrét témák merültek föl? — A bírósági szervezet átalakításával kapcsolatban azt kérdeztem, mit jelent Ausztriában a bírói függetlenség, a bíróságok önkormányzata, hogy lesz valaki bíró, kinek joga a kinevezés és így tovább. A bírákat — szemben a mi elképzeléseinkkel — az igazságügy-miniszter nevezi ki, de szinte százszázalékosan figyelembe veszi az előterjesztő bírói testület ajánlásait. A legfelső bíróság és az alkotmánybíróság vezetőit a köztársasági elnök nevezi ki. A legfelső bíróságon működik egy fegyelmi tanács, amely egyedül hivatott eljárni a bírák fegyelmi ügyeiben. Ez nálunk is kívánatos lenne, mert Magyarországon jelenleg én vagyok a bírák egyetlen fegyelmi fóruma, ami nem éppen alkotmányos megoldás. Ha már a hazai viszonyoknál tartunk, nem félő-e, hogy a kádári lágy diktatúra emlőin nevelkedett bírói kar, amelynek egy része kiszolgálta a hatalom érdekeit, képtelen lesz alkalmazkodni a valóságos függetlenséghez? ... — Szó sincs róla. A politikai kritika ma sem a napi ítélkezést végző bírákat éri, hanem azt a vékony réteget, amely koránál és magas beosztásánál fogva tényleg tett bizonyos „szívességeket” a helyi vagy a központi pártszerveknek. Az alkalmatlan bírósági vezetők kicserélése már megkezdődött, a frissítést pályázati rendszer bevezetésével képzelem el. — A szövetségi miniszter úr milyen kérdések iránt érdeklődött? — Az állampolgári kapcsolatok sokrétűsége, a növekvő turistaforgalom olykor sajátos feszültségeket indukál. Ausztriában a legkisebb áruházi lopás vagy kiadós verekedés is bűncselekménynek számít, bírói eljárást von maga után. És a tettest akár hetekig fogva tarthatják, nagyjából addig szokták, amíg a kirovandó pénzbüntetést, napokra átszámítva, le nem üli. Praktikus okokból és jószomszédi alapon ők azt szeretnék, ha ezeket a kis tolvajokat és nagylegényeket átadhatnák a magyar hatóságoknak, amelyek már odahaza végeznék az eljárást. Csak egy a bökkenő: az említett esetek zöme Magyarországon szabálysértésnek minősül, nem igényel büntetőpert. Előbb tehát módosítanunk kell a szabálysértési kódexet, s csak azután kerülhet sor a jogos osztrák óhaj teljesítésére. Valószínűleg még az ősz folyamán. Másnap Fries miniszteri tanácsos kalauzolásával Kremsbe utazunk, a büntetés-végrehajtási intézetet megtekintendő. Mi indokolta ezt a látogatást? — tudakolom, mert számomra nehezen elképzelhető, miképp tudnak börtönök és fegyőrök együttműködni. A magyar igazságügy-miniszter szerint ezt a lehetőséget is a küszöbönálló intézményi reformok miatt kérte. Túlzottnak tartja a hazai büntetés-végrehajtási szervezetben a fegyveres őrség arányát. Kilencezer elítéltre hatezer bv-dolgozó jut, többségük — köznyelven szólva — smasszer. Kíváncsi arra is, kötelező-e dolgozni az osztrák börtönökben, és a bv-munkahelyek gazdálkodó szervezetként működnek, mint a mieink, vagy a költségvetés kötelékében? Rabkenyéren kizárólag költségvetési szervként kapjuk a választ. Ami nem csoda, mivel Ausztriában minden elítélt napi ellátása 550 schilling. Ezért teoretikus a kérdésfölvés: kötelező-e dolgozni a raboknak? Nem, de aki nem hajlandó, annak meg kell fizetnie az ellátás költségeit. Azon, hogy miért ilyen horribilis ez az összeg, a kremsi fegyházat végigjárva már nem csodálkozom. Az épület „magja” százesztendős, szerkezetében leginkább a szegedi Csillaghoz hasonlítható. Döngő vasfolyosók mindenfelé, dupla biztonsági berendezés a legveszélyesebb bűnözőknek. Egyetlen derűs hely: a harmadik emeletről nyíló kápolna, amelyben semmi sem tanúskodik arról, hogy börtönben járunk. A zárkák egy-, két- vagy háromszemélyesek. A szomszédos szárnyban sorakoznak a műhelyek. Itt már elelcsodálkozunk: a lakatos- és az asztalosüzemben olyan korszerű berendezéseken dolgoznak a rabok, hogy azokat bármelyik magyar gmk megirigyelhetné. A nyomdában fényszedés, ofszetnyomás. Az egyetlen Linotype szedőgépet, amilyen az Athenaeum és a Szikra Nyomdában tucatjával dolgozik ma is, itt az archaikus tárgynak kijáró áhítattal szemlélik, ha nem is az elítéltek, de a mesterek legalábbis. Az elmúlt tíz évben épült gyárrészlegben aztán valósággal ellátjuk a szánkat. Olyan konyha, pékség, húsfeldolgozó üzem működik itt, amilyenről mi egy kórházban sem álmodhatunk. A tisztaság lenyűgöző, a szakértelem nem kevésbé. Kísérőink kóstolót hoznak a saját készítésű és saját felhasználásra szánt felvágottakból és a rabkenyérből; a magyar miniszter és az osztrák tanácsos jóízűen falatoznak a húsvágó deszkánál, a büntetés-végrehajtás szakkérdéseit fontolgatva. Bár azt hiszem, szavakra itt már nincs is szükség. Ahogy a rekortános sportcsarnokban, a kondicionálóteremben, a szabadidő-helyiségekben sincs. A látottak önmagukért beszélnek. Körsétánk végén Balsai István megjegyzi: most már érti, miért nem látott egyetlen őrnél sem lőfegyvert, sőt gumibotot sem, s miért hord nálunk revolvert szinte valamennyi egyenruhás. Mert míg a magyar börtönökben szinte az egyetlen záróeszköz a kulcs, Kremlben elektronikus zárak, a folyosókat állandóan pásztázó tévékamerák szolgálják a biztonságot. Ilyen körülmények közt értelmetlen a szökési kísérlet, kilátástalan a zendülés. Nagy tanulság ez nekünk, és éppen most, az ismert tavaszi börtönesemények után. Életmód és bűnözés Az elítélt — a közfelfogás szerint — kizárólag magának köszönheti szenvedéseit. Az ENSZ- központ főigazgatójánál, Margaret J. Anstee asszonynál folytatott beszélgetés arról is meggyőzhette Balsai miniszter urat, milyen szerepe lehet a bűnözés alakulásában a megelőzésnek, a környezeti körülmények feltérképezésének, a kábítószer-élvezet, az alkoholizmus és a prostitúció megszüntetésének. — Megtisztelő számomra, hogy az új magyar kormány képviselőjeként először járhatoka bécsi ENSZ-székházban — köszöntötte a vendéglátókat. — Szeretnénk aktívabban részt venni az itt folyó munkában, mert a fenti problémák Magyarországon már-már nyomasztóak, és semmi nem mutat arra, hogy a közeljövőben enyhülnének. Ha pedig a szociális és egészségügyi körülményeken nem változtatunk, az életszínvonalat nem emeljük, a bűnözés csökkenése sem várható. Szeretnénk segítséget kérni önöktől például ahhoz, hogyan lássunk hozzá a halálbüntetés eltörléséhez, amit nálunk az emberek nagy része máig ellenez. A nemzetközi kábítószer-ellenes egyezményhez hazánk már csatlakozott, de a parlament még nem ratifikálta; ha ez megtörténik, végre együtt léphetünk fel a narkóhullám továbbterjedése ellen. Jó volna, ha összeköthetnénk számítógépes rendszereinket; ez igen nagy segítséget — az ENSZ-anyag állandó és teljes áttekinthetőségét jelentené számunkra, amit a bűnmegelőzésben használhatunk. A kérés az ENSZ-központ részéről a legteljesebb egyetértésre talált. „Bár kevés a pénzünk, igyekszünk mindenben támogatni önöket" — felelte Anstee asszony. Örömmel fogadta, hogy Balsai István házigazdái szerepet ajánlott több ENSZ-program lebonyolításához. Az együttműködés útjai tehát kifürkészhetetlenek — mert olyan messzire futnak. — Rendkívül elégedett vagyok az ausztriai látogatás eredményeivel — mondta a második nap végén a magyar miniszter. — Igaz, a tapasztalatcsere ezúttal inkább azt jelentette, mi szereztünk információkat, mi okulhatunk a látottakból és hallottakból. De Foregger úrral és kollégájával megállapodtunk abban, hogy az Intenzív közös munkát folytatni fogjuk. Hiszem, hogy a magyar jogállamiság kibontakozásában jelentős szerepe lehet és lesz az osztrák szakembereknek is. Bálint B. András Balsai István bécsi útjának középpontjában: Segítségnyújtás és együttműködés Hétfő, 1990. július 23. Lehet-e Magyarországon nemzetközi tranzitrepülőtér? Mezei András író telefonált nemrégiben szerkesztőségünkbe, hogy tőkés partnereket talált egy Magyarországon létesítendő nemzetközi tranzitrepülőtér kialakításához. Kálnoki Kiss Sándort, a Közlekedési és Hírközlési Minisztérium helyettes államtitkárát arról kérdeztem, mit tud erről az ötletről és hol tart az előkészítés? — Két évvel ezelőtt merült fel nyugati szakemberek körében, hogy túlterhelt az európai légtér, és Európa két szélén, például Magyarországon és Írországban szükség lenne nemzetközi tranzitforgalom fogadására alkalmas repülőtérre. Írország egyik repülőterét már ilyen jelleggel használják. A kérdés az, hogy van-e Magyarországon bárhol reális alapja egy ilyen ötlet megvalósításának. Felmerült egy elemző tanulmány igénye, a célból, hogy lenne évente 4 millió utas és 100 ezer tonna áru, amelyek szállítása megalapozhatná, hogy kifizetődjék a beruházás. Egy külföldi szakember javaslata szerint mintegy 100 négyzetkilométer vámmentes övezetet kellene létrehozni ezen a területen, a kiszolgáláshoz szükséges ipari bázissal, infrastruktúrával, szállodával. Ez a beruházás 600 millió—1 milliárd dollárba kerülne. Akkor tud működőképessé válni, ha lesz olyan repülőtársaság, amely bázisként használná. — Azt, hogy van-e gazdasági lehetőség egy ilyen repülőtér megvalósítására, egy tanulmánynak kell tisztáznia — mondta a helyettes államtitkár. — Ám e tanulmány elkészíttetése, amelyhez nélkülözhetetlen nemzetközi szakértők bevonása, önmaga 100— 200 ezer dollárba kerül, erre sem a minisztériumnak, sem a külföldi vállalkozónak nincs pénze. Ezért keressük valamilyen úton-módon a finanszírozóját, esetleg egy érdekelt államot, hogy kiderüljön, lehet-e Magyarországon gazdaságosan működtetni egy nemzetközi tranzitrepülőteret. (knyr)