Magyar Nemzet, 1990. augusztus (53. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-01 / 179. szám

i Maffiavel is Aligha mennék el szálloda­­portásnak. Különösen nem egy olyan kietlen vidékre, mint Siófok, s pláne nem egy csen­des, már-már lakályos hotelbe. Mert jön a vendég — amíg jön —, és azt mondja: „A 118-ast legyen szíves.” Én szakszerűen megfordulok, ekkor egy durra­nás, némi lőporfüst, és a sza­bóm máris törheti a fejét, ki­től fogja bekasszírozni azt a 12 ezer forintot. De a főnöknek sem jobb, mert időnként leég a berendezés, pedig szóltak már, kéne valaki, aki nagyon tud­na vigyázni a boltra ... Go-go görl se lennék mindenáron, mert ha Józsi menedzselne, ak­kor a Béláéktól félnék, ha vi­szont nem a Béláéktól félnék, akkor a Józsiéktól. Bonyolult, pedig így van. Siófokon rend­őr se lennék az első szóra, mert ha egyben nem vagyok betörő is, kevés a sanszom, önbizalmam nulla, s rendsze­rint az önindító is hiányzik a Ladából. Ránézek arra a nap­barnított, aranyaktól terhes, flegmán rágógumizó porschés­­ra és vagy rögtön bevágok neki egyet — ez ma még teljesen ellentmond a jogállamiságnak —, vagy azonnal beadom a te­­leszerelési kérelmemet. Minek érdemes egyáltalán Siófokra menni, nem tudom. Esetleg vendégnek. Bár hovatovább csak akkor, ha eltartanak azok, akik naponta egymilliót is megkeresnek, állítólag­­ raj­tam. Akkor én vagy nagyon hülye vagyok, vagy azok egy másik bolygóról jöttek. Pedig erről szó sincs. Mint feltétel nélküli magyar állampolgár, elhűlve hallom, hogy Siófok a magyar maffia kegyhelye, a rettegés városa. A vendéglős totális inkognitó­ban, torzított hangon nyilatko­zik a rádiónak, mert immár nem babra megy a játék. Pon­tosan mire megy, milyen játék­társakkal, milyen pályákon, azt nehéz kibogozni, mert akik tudják, azok agyonrecsegtetett hangon feltételezhető rémmesé­ket mondanak, mások éppen önindítót keresnek a hatmillió kilométert lefutott Ladába, be­szélni pedig azért nem beszél­nek, mert nem minden „füle­sült” hites könyvvizsgáló. Ne­kem egyedül a szörnyülködés marad, már annyiban ez az adekvát reakció, vagy az, hogy messze elkerülöm e körzetet. De, mint tudjuk, a maffia olyan, akár egy állandóan da­gadó polip, folyton nyújtogat­ja a csápjait, ez az ország pe­dig elég kicsi, valahol biztos összefutunk. És nem kétséges, ki köszön előre. Annak idején hitetlenkedve néztük, amint Giulio szerves része lesz az éppen készülő autósztrádának, miután meg­fojtották Salvatorét és mielőtt beler ontanák Carlónak, illetve bombát helyeznének Catenag­­gio felügyelő kocsijába. Pedig az olasz maffiafilmek szokás­rendjét illetően aligha lehettek kétségeink. A nagy leszámolá­sok (belezés, betonozás, bom­bázás) csupán sorrendiségük­ben különböztek egymástól. Kifelé jövet reflexszerűen bal­ra, majd jobbra néztünk, s kellett vagy két-három perc, amíg teljesen megnyugodtunk, nem követ senki. Biztonságtu­datunkat — tekintve, hogy a pangás diadalmas korszakát éltük — többnyire a rikkan­csok déltáji rikoltozása bizser­­gette: „Lopott kecskétől szár­mazik az iskolatej!... Szere­­lemféltésből levágta barátnője fülét!... Szárítókötéllel fojtot­ta meg anyósát!... Szemernyi kétségünk nem volt, velünk ez sohase, az élet perifériája, egy­szerűen csak a lapot kell elad­ni. Jól öltözött, kisimult ábrá­­zatú rendőrtisztek adagolták a nyugtatót, itt aztán rend van, a szocialista embertípus erre különösen sokat ad, s az idelá­togató turisták rokonszenvük egyik fokaként, épp a közbiz­tonságot emlegetik. Hogy időn­ként valakit leütnek, kirabol­nak (lásd: rikkancsok), az is épp biztonsághitünket erősíti, hiszen a tettesek viszonylag ha­mar kézrekerülnek. (Akik fel­ismerik, szóljanak. Nyolcvan százalékban felismerik, jelen­tik.) Magyarország nem Olasz­ország. A szervezett alvilágnak itt nincs élettere, az ilyen fel­­tételezés már egyébként is a rendszer iránti bizalmatlanság megnyilvánulása. Amikor aztán úgyszólván in­tézményessé vált a rendszer iránti bizalmatlanság, döbben­ten tapasztaltuk, hogy közben a maffia is intézményesült. Ma­napság mintha gyűröttebb rendőrtisztek mutatkoznának, s szinte szociológiai pontossággal, lényeglátással vázolják, mi ját­szódott le itt az elmúlt tíz év­ben. Az orruk, az orrunk előtt. Uraim, nosza! — mondaná ilyenkor a bűntől még rik­kancshírek formájában is ir­tózó, amúgy demokrata érzel­mű polgár. Hiszen egyetlen nyi­latkozatban annyi a terhelő vallomás, hogy még a tejfölös lángostól is elmegy a kedve, mert nem tudja, gasztronómiai túlkapása (15 Ft­­db) éppen me­lyik gangét erősíti. Nem­­addig, a r­ü­böki felém ekkor mutatóutját a gyűrött rendőrtiszt. Jogállamiság! — mondja. — Se megfigyelés, se lehallgatás, se­­ technika és a körülmények és egyáltalán az, hogy rendőr... Nincs szomo­rúbb egy esdeklő rendőrnél. Különösen, ha okkal esdekel. Minden jogállamiság, demokrá­cia mellett is, attól tartok, sok­szor okkal. Mert aligha lesz jogállamiság egy szétesett bűn­üldözési szervezet csupán morá­lis és paragrafus szerinti felvi­­gyázásával, miközben azon ke­sergünk, hogy a maffia mind­inkább behálózza a gazdasági életet, szinte a felismerhetetlen­­ségig összemos tisztességest és becstelent, szó sincs piacról, csupán a monopóliumok osztó­dásáról. Jó érzékkel megszün­tették a gazdasági rendészetet, pedig, ha , valamikor, akkor most igazán elkelnének a fő­könyvek és más trükkök mágu­sai. A huzamosan sikertelen rendőrség egyben veszélyes is. Mert valamit bizonyítani akar. Rendre lefotózzák majd a 60 kilométeres sebességkorlátozó táblánál a 75-tel száguldozó trabantosokat (a 180-nal mély­repülő BMW-ket, Mazdákat a hazai traffipaxok talán be sem tudják mérni), „megkaparnak” néhány piti ügyeskedőt, miköz­ben naponta az arcukba vigyo­rognak a nagyhalak: kapj el, hekuskám, ha tudsz... A tehetetlenség dühe biztosan mást fog megtalálni. Ezt hív­ják túlkapásnak. Fel kéne építeni a rendőrsé­get. Azt, amelyik megfogja a betörőt, kinyomozza a gyilkost, letöri a gengszterizmust, azt amelyikhez — ilyen a zsaru­sors — sohasem tapad illúzió, de már beéri egy szemernyi rokonszenvel is. A társadalom közérzetjavító intézkedéseket sürget. Az alvilág az amnesztiá­val már megkapta. Néhány, az NSZK-ból kapott szuper rend­őrkocsi, attól tartok, kevés lesz a rendhez. A rendhez, írom, ahhoz a rendhez, amelynek fel­emlegetése csak a félrehajlók és félremagyarázók, a múlha­tatlan üldözési mániában szen­vedők számára jelenti a ko­rábbi diktatúrát. A normális embernek azt, hogy este hábo­rítatlanul hazasétálhasson vagy éppen gondtalanul meg­igyon egy pohár sört. Amely­ről nem a mosólág jut először az eszébe... Szényi Gábor Munkatársunk idején filmjve A regionális együttműködés erősítése Velencében Velence, július 31. Csúcstalálkozóra érkeztek meg kedden Velencében az „Ötök” vezetői. A Duna—Ad­ria közösséghez tartozó államok miniszterelnökei szerdai tár­gyalásaikon az új regionális együttműködés előkészítő sza­kaszát lezárva, immár gyakor­lati kérdésekről is döntenek. Hazánkat a találkozón Antall József kormányfő és Jeszensz­ky­ Géza külügyminiszter kép­viseli. Ausztria, Csehszlovákia, Jugo­szlávia, Magyarország és Olasz­ország vezetői az előkészítő tár­gyalások eredményeként szerdán rögzítik a térségbeli együttmű­ködés politikai elveit, s három­éves munkaprogramot fogadnak el a gazdasági, politikai és kul­turális kapcsolatok fejlesztésé­ről. A szálak szorosabbra fűzé­sének ötlete még a berlini fal le­omlása előtt született, s az együtt­működés újszerűsége — NATO, VSZ-tagállamok semleges és el nem kötelezett ország vesz részt benne — indokolta a viszonylag hosszabb előkészítő munkát. Várhatóan Velencében a konk­rétumokra éhes tudósítók is több­ről számolhatnak be, mint a tisz­teletre méltó elvek hangoztatásá­ról. Az elavult tömblogikán túl­lépő, a mesterséges megosztott­sággal szakító, s a történelmi ha­gyományokhoz visszatérő térség­beli együttműködési törekvés egyben példázza, hogy a megúju­ MEGYEI KÖNYVTÁX #1 fIÉKÍSÉLiK­ Együtt a velencei Pentagonale Csúcsszintre érkezett az „ötök” útkeresése Szovjet hírforrás szerint még az idén újabb Bush—Gorbacsov-találkozó várható A külpolitikai helyzet A DUNA—ADRIA TÉRSÉG ÖT ÁLLAMÁT magába foglaló csúcs­­találkozó, amelyen szerdán az érintett országok együttműködésének a mikéntjét vitatják meg, elöljáróban is nagy figyelmet keltett Eu­rópában. A nyugatiak mindenekelőtt abból a szempontból elemzik a tanácskozást, hogy miként sikerült hidat verni a „keletről érke­zetteknek". Az osztrák hírügynökség azonban úgy tudja, Vranitzky kancellár javaslatot terjeszt majd elő egy európai atomerőmű-mentes övezet létrehozására és ígéreteket szeretne hallani Chalfa­ csehszlo­vák kormányfőtől az ott megépült atomerőművek biztonságáról. Ausztria emellett az EK jelenlegi elnöki tisztét betöltő Olaszország támogatását kéri a Közös Piachoz történő osztrák csatlakozás se­gítéséhez. Csehszlovákia mindenekelőtt a piacgazdaságra való át­térés és a környezetvédelmi gondok szempontjából tulajdonít nagy jelentőséget a találkozónak, s jelentések szerint a napirendi pontok között különleges helyet foglal el a bős—nagymarosi vízi erőmű kérdé­se is. A velencei csúcson értesülések szerint, szó lesz a nemzeti ki­sebbségek helyzetéről is. Vezető brit lapok szintén érdeklődéssel találgatják az „ötök" jö­vőbeni szerepét. A The Daily Telegraph úgy fogalmazott: „Még nem látható, vajon a csoport fontos tényezővé fejlődik-e. Vannak közös érdekeik, ámde a politikai egyeztetés nehéznek bizonyulhat." A lap kiemeli: Olaszország, Magyarország, Csehszlovákia, Ausztria és Ju­goszlávia vezetői tartalmat kívánnak adni egy olyan kelet-nyugati csoportosulásnak, amely Róma reménye szerint hozzájárul az új európai rend megteremtéséhez. A Financial Times szerint a regio­­nális közeledés Olaszország szerint nem ütközik az Európai Közös­ség közös külpolitikájának a kialakításával, ellenkező­leg, inkább segíti azt, annak révén, hogy közelebb hozza a volt kommunista or­szágokat a Közös Piachoz, és az annak tagságára pályázó Auszt­riához. A The Times értékelése szerint a velencei tanácskozás leg­tüskésebb témája az emberi jogi kérdés. A The Guardian szintén azt emeli ki, hogy a „nemzeti­­kisebbségek­­helyzetéről eddig is sok vita volt, és ez tükrözi azt az aggodalmat, hogy a csoport három, volt kommunista országában potenciálisan robbanékonynak bizonyulhat a meginduló etnikai széttöredezés". A lap véleménye, hogy kényes vonatkozás a német újraegyesítés és az ötök egyes tagjainak ezzel kapcsolatos félelme is. „BÉKÉLTETŐ MISSZIÓT” hajtott végre a brit diplomácia irányí­tója, Dougles Hurd, véli a The Times című londoni lap, amikor Genscher nyugatnémet külügyminiszter kétnapos, nem hivatalos lá­togatásán jóvá akarta tenni Nicholas Ridley volt kereskedelmi és ipari miniszter sértő kijelentéseit. Bár hivatalosan cáfolták, hogy a megbeszélésen szóba került volna a lemondott kormánytag állás­pontja, a megfigyelők ezt aligha tartják hihetőnek. Mint megjegy­­­zik, a békéltetés jobb megvilágításba helyezte a brit—német vi­szonyt, ám az európai pénzpolitikával kapcsolatos nézetkülönbségek ugyanolyan mélyek maradtak, mint voltak. A The Times értesülése szerint, Margaret Thatcher a bonni külügyminiszter előtt nem rej­tette véka alá ismert álláspontját, hanem megismételte, hogy az egységes európai valuta nem valósítható meg, és a brit parlament sohasem fogadná el azt. Londont egyébként továbbra is hatása alatt tartja a hétfői gyil­kos bombamerénylet, amely megölte lan Gow konzervatív képvi­selőt. A bűncselekményt kedden, az Ír Köztársasági Hadsereg vál­lalta magára. A vezető brit újságok vezércikkekben sürgetik a kormányt, hogy ne hagyja eltéríteni magát a jelenlegi irányvonalá­tól, amely politikai kibontakozást és a szemben álló csoportok tár­gyalóasztalhoz ültetését célozza. Az MTI tudósítójának sajtószem­léjéből kiviláglik, hogy a The Daily Telegraph úgy fogalmazott: „Az IRA elsődleges célja az, hogy olyan légkört teremtsen, amely­ben lehetetlenné válik a bizalom fenntartása London, Belfast és Dublin között. Ian Gow meggyilkolása — miként a Carlton Club bombázása, vagy a brit katonák megölése Németországban — azt célozza, hogy megnehezítse, sőt, lehetetlenné tegye az észak-írországi vitában érintett felek párbeszédét. A brit kormány kötelessége, s ezt bizonyosan vállalja is, hogy kudarcra ítélje a gyilkos fanati­kusok kisebbségének ezt a követelését." A The Guardian szintén vitába száll azokkal, akik drákói rendszabályokat követelnek Ian Gow halála után. „Ez azt jelentené — írja —, hogy a kormány és a par­lament megadja magát a terrorizmusnak, vagyis pontosan azt adja az IRA-nak, amire az törekszik, propagandaelőnyt. (ZS. E.) ló Európában miként változhat­nak, fejlődhetnek a kapcsolatok. Az együttműködési elvek elfoga­dása mellett a kormányfők üze­netet intéznek a helsinki folya­matban részt vevő államok veze­tőihez, hiszen a velencei csúcs időpontjának kiválasztása is jel­képes értékű: tizenöt esztendeje írták alá a záróokmányt a finn fővárosban. A gyakorlati tennivalókat ösz­­szegzi majd a hároméves mun­katerv. A Duna—Adria közösség egyik fő célja, hogy segítse a ke­let-európai „új demokráciák" fel­zárkózását a földrész fejlettebb feléhez. Különösen sok a tenni­való a gazdasági fejlődést akadá­lyozó lemaradások felszámolása érdekében. A tervek közt kiemelt helyen szerepel a Budapest— Ljubljana—Trieszt autópálya megépítése, s más, a közlekedés, a telekommunikáció fejlesztését célzó együttműködési elképzelés. Hazánk a kis- és középvállala­tok kapcsolataival foglalkozó munkacsoportot vezeti, amely várhatóan a későbbiekben átala­kul az átfogó gazdasági együtt­működést összehangoló csoport­tá. Persze, felmerül a kérdés, lesz-e pénz ezekre az új tervek­re. A jelenlegi szakaszban min­den javaslat mellett szerepelniük kell a pénzügyi feltételekről az elképzeléseknek, ezek az összegek származhatnak az adott országok költségvetéséből, kormányhite­lekből, de nemzetközi intézmé­nyek támogatására is számíthat­nak-A Duna—Adria közösség épp ilyen gyakorlati teendők megol­dását tartja egyik fő feladatá­nak, nem hoz létre intézkedése­ket, rugalmas kapcsolatrendszert kíván kialakítani a résztvevők között. Politikai téren már jelen­tős sikert könyvelhetnek el az „ötök", hiszen a koppenhágai emberi jogi konferencián a nem­zeti kisebbségek kérdéséről kö­zösen előterjesztett javaslatukat elfogadták. A résztvevők közös érdeke az „új demokráciák” hely­zetének megerősítése, s nem ti­tok, hogy a fejlettebb Olaszor­szág és Ausztria gazdasági érde­ke is az „újak" felzárkóztatása. A magyar külpolitikai törek­vésekkel is egybeesik az az új-te­sta térségbeli együttműködés, amely célja szerint nem elvá­lasztja, hanem közelíti hazánkat Európához, lehetőség a kiegyen­súlyozott kapcsolatok kialakítá­sára. Az „ötök" motorjának szá­mító Olaszország, amely jelenleg az Európai Közösség soros elnöki tisztét is betölti, hazánknak ki­emelkedően fontos partner, s Ve­lencében Antall József Andreotti kormányfővel a kétoldalú kap­csolatokat is áttekinti, s szó lesz a magyar miniszterelnök későb­bi római útjáról is. Úton a velencei Marco Polo re­pülőtér felé, Jeszenszky Géza kül­ügyminiszter röviden nyilatko­zott a magyar sajtó képviselői­nek. Diplomáciánk vezetője hang­súlyozta, hogy az ötoldalú vagy pentagonális együttműködésnek korántsem az európai folyamatok­tól való elkülönülés a célja, ha­nem épp egyfajta korszerű mód­ja a közeledés új formájának. Je­szenszky úgy vélte, hogy Európá­ban logikus folyamat a regioná­lis kapcsolatok erősödése, ebben találkoznak az egész földrész és a térségek érdekei egyaránt A tartományok, kisebb egységek önállósága a jövőben növekedni fog, s az ötoldalú együttműködés előzménye is ezt példázza. Már korábban létrejött az Alpok—Ad­ria kezdeményezés a határokon túllépve, a megyék, térségek köz­ti szorosabb kapcsolatok kiépíté­sére. A külügyminiszter azt is elmondotta, elsősorban a közle­kedési, korszerűsítési tervekben az autópályák és vasútvonalak fejlesztésében vár kézzelfogható megegyezéseket, de a rendelke­zésre álló rövid idő ellenére je­lentősek lehetnek a kétoldalú megbeszélések is. A hivatalosan szerdán San Giorgio szigetén megnyíló csúcs­­találkozó előtt a külügyminisz­terek már kedd este asztalhoz ültek egy rövid egyeztetésre. Ezt követően a küldöttségek közös fogadáson találkoztak a közép­európai kulturális fórum vendé­geivel, akik között magyar rész­ről többek között Nemeskürty István, Darvas Iván és Tokodé Ilona is jelen volt. (A kulturális fórumról tudó­sításunk a negyedik oldalon.) Pósa Tibor Kétnapos megbeszélés Irkuts­zkban Sevardnadze és Baker napirendjén szerepel az újabb csúcs előkészítése Feltehetően még az idén sor kerül az újabb szovjet—ameri­kai csúcsértekezletre — tűnt ki Jurij Gremitszkih szovjet külügyi szóvivő keddi kijelen­téseiből. Mint az MTI jelenti, Gremitsz­kih hivatalos formában ugyan nem jelentette be sajtóértekezle­tén a hírt, de egy kérdésre vá­laszolva nem cáfolta meg egy szovjet külügyi tisztviselő keddi nyilatkozatát, amely szerint még ebben az évben megtartják Gor­bacsov és Bush újabb találkozó­ját. Alekszej Obuhov szovjet kül­ügyminiszter-helyettes interjújá­ról van szó, amely szerint Edu­ard Sevardnadze és James Baker szerdán kezdődő irkusztki ta­lálkozójának egyik fő na­pirendi pontja — a szovjet és az amerikai elnök megállapodása alapján — az év végén megtar­tandó csúcsértekezlet előkészíté­se lesz. Gremitszkih kijelentette, hogy nem tudja megcáfolni Obu­­hovot. Tájékoztatása szerint a külügy­miniszteri találkozó másik fontos témaköre a hadászati támadó­fegyverek 50 százalékos csökken­tésére vonatkozó megállapodás lesz. A külügyi szóvivő utalt rá, hogy a nemzetközi kérdések kö­zül a két külügyminiszter kiemel­ten kezeli a novemberi párizsi európai csúcsértekezlettel, és az európai hagyományos fegyverzet csökkentését célzó, s a párizsi ta­lálkozón aláírandó megállapodás előkészítésével kapcsolatos kérdé­seket. Gremitszkih elmondta: a kétnapos megbeszéléssorozatot követően Sevardpadze és Baker közös sajtóértekezletet tart Ir­­kutszkban. A szovjet külügyminiszter egyébként kedden délután érke­zett meg a szibériai városba, ame­rikai kollégája pedig Mongóliából a késő esti órákban. A DPA jelenti: Nem erősítette meg a Fehér Ház, hogy még az idén megtartják Mihail Gorba­csov szovjet és George Bush amerikai elnök találkozóját. Alexie Glenn, helyettes fehér há­zi szóvivő ugyanakkor kedden Washingtonban elképzelhetőnek nevezte, hogy a két nagyhatalom vezetőinek megbeszéléseire a har­mincötök novemberben esedékes párizsi találkozóján sor kerülhet.

Next