Magyar Nemzet, 1990. augusztus (53. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-02 / 180. szám

I Magyar Nemzet PRIVÁT A tulajdonreformot tartja a rendszerváltás legfontosabb ele­mének a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének nemrég kiadott állásfoglalása. A már-már közhelynek számító megállapítás még akkor is igaz, ha az újjáala­kult szakszervezet alaposan elké­sett, amikor napirendjére tűzte a privatizáció kérdéseit. Nehezen oszlatható el a gyanakvás, misze­rint a SZOT utódszervezete két­ségessé vált legitimitását is sze­retné megerősíteni a fent említett dokumentum néhány tetszetős megfogalmazásával. Bárhogy is van, a „jobb későn, mint soha” elv alapján maga a kérdések fel­vetése, a valós problémák meg­fogalmazása napjainkban, a ha­zai privatizáció néhány balul si­került lépése után is időszerűnek mondható. Tünékeny ábránd volt azt hin­ni: elég, ha képletesen kiakaszt­juk az árcédulát a magyar üze­mekre, s rövid idő alatt kecseg­tetőbbnél kecsegtetőbb ajánlatok­kal ostromolnak meg minket a nemes gesztustól meghatott tőké­sek. A gazdaság strukturális vál­sága, a korszerűtlen ipar, az el­avult, munkaerő-pazarló techno­lógiák kevéssé vonzzák a befekte­tőket. Aki pedig eleve lemond tő­kéje gyors megtérüléséről, az igyekszik áron alul, azaz a vesz­teséges vállalatok tőkeértékén megszerezni az évtizedek alatt le­robbant cégeket. Alapvető társa­dalmi érdek — fejtegeti az állás­­foglalás —, hogy csak az állam ál­tal pénzügyileg, gazdaságilag­­„rendbetett" vállalatokat privati­záljuk, már csak azért is, mert az így elérhető vételár messze meghaladja a szükséges ráfordí­tásokat. Angliában valóban talá­lunk több szép példát erre, de a dokumentumkészítők nyilván el­felejtkeztek arról, hogy a magyar gazdaság legnagyobb gondja ép­pen az akuttá vált tőkehiány, a vállalatok privatizáció előtti rendbehozatalához pedig főként erre lenne szükség. Az állam pénzügyi helyzetét pregnánsan mutatja a bérlakások tulajdonba adása is. Az ingatlankezelő válla­latok még akkor sem tudják rendbehozni a tönkrement állagú házakat, ha ezután sokkal jobb áron adhatnák el azokat a benne lakóknak. Kétségtelen, ha az egész állami vállalati vagyont azon az áron privatizálnánk, amennyit ebben az állapotban adnának érte, még a konvertibilis adósságállományt sem tudnánk kiegyenlíteni, emel­lett a nemzeti vagyon a külföld kezére jutna. Mégis, nem hiszem, hogy a mai helyzet, ha egyszer valóban ki akarunk lábalni belő­le, túlságosan sok alternatívát kí­nálna. Tudomásul kell vennünk: a privatizációhoz ugyanaz szüksé­geltetik, mint a beruházásokhoz, a fejlesztéshez, a nyugati színvo­nalú bérekhez: pénz, pénz és me­gint csak pénz. Gazdaságilag ki­látástalan, kvázi félgyarmati sor­ba akkor­­juthatunk, ha nem te­szünk valamit azért, hogy a kül­földi tőke a privatizáció után is ittmaradjon az országban. Ha a külföldi tőkéscsoportok felvásá­rolják a nagyüzemek tetemes ré­szét, de a nyereséget nem vihetik ki az országból, kénytelenek lesz­nek Magyarországon újabb beru­házásba kezdeni, ez pedig a nem­zeti vagyont gyarapítja. A szakszervezeti dokumentum hatalmas reményeket fűz a mun­kavállal­ók tulajdonossá válásá­nak lehetőségéhez. A dolgozók tu­lajdonszerzése valóban részleges gyógyír lehet a múlt igazságta­lanságaira. A vállalati felhalmo­zás forrásai közé ugyanis éppúgy hozzátartoztak az alacsonyan tar­tott bérek, mint a dolgozók kü­lönböző célokra elvont egyéb jö­vedelmei. A dolgozói tulajdonnak praktikus, érezhető haszna min­den bizonnyal elsősorban a kis­üzemekben, a szolgáltatóipar te­rületén lesz. Az ennél nagyobb, több ezer fős nagyvállalatoknál egy-két részvény tulajdonosának lenni tudatilag nem jelent sokkal többet, mint a „Tied a gyár" ha­zug illúzióját. A munkavállalókat elsősorban az érdekli, hogy tisz­tességes bért kapjanak a munká­jukért. A privatizáció során különös fi­gyelmet kell fordítani arra, hogy az átalakulás ne a dolgozók feje felett, megkérdezésük nélkül tör­ténjen meg, mint ahogy ez már többször is előfordult. Természe­tesen nem arról van szó, hogy a privatizáció során minden egyes munkavállaló a legjelentéktele­nebb, tisztán gazdaságinak szá­mító szakkérdésben hallathassa a hangját, hanem az alapvető kér­désben, a vállalat eladását ille­tően a munkavállalók közösségé­nek egyetértése ne hiányozzon. Kétségtelen, hogy az egyre sür­getőbb bürokratikus akadály ne­hezíti az átalakítást. Vég nélküli áldemokratikus viták színtere vi­szont éppúgy nem lehet a privati­záció előtt álló cég, mint ahogy az átalakítás nem a legmegfele­lőbb alkalom a hitelét vesztett szakszervezet oroszlánkörmeinek kipróbálására sem. Ha a fő kér­désben nincs konszenzus, akkor ebben más, pártatlan szervnek, az Állami Vagyonügynökségnek vagy a gazdasági bíróságnak kell állást foglalnia. Az MSZOSZ állásfoglalása meglehetősen leegyszerűsíti a pri­vatizáció veszélyeit, mondván, ez azzal a következménnyel járhat, hogy a társadalom egy vékony elitre és egy elszegényedő tömeg­re válik szét. Nem állítom, hogy a privatizáció végeredményeként nem lesznek sokszázmilliós va­­gyonokkal rendelkezők, és sajnos, jóval nagyobb számban nyomor­gó emberek. Mégis, a társadalom legnagyobb része remélhetőleg jól fizetett alkalmazottakból áll majd. Hozzá kell szoknunk a gaz­dagsághoz s a szegénységhez, mert ez még mindig jobb, mint tovább sütni az egyenlőség íztelen kenye­rét ... Balla Péter Csütörtök, 1990. augusztus 2. Levendel László: I A „humán oldal" üzenete K­ét hónappal a helyhatósági választások előtt — me­­gint csak megkésve és lassan —■ fordul a figyelem a demokratikus berendezés jelentős erősíthető- .£ ségére. De hogyan? Előbb érte- £ sülnek az emberek a választá- ·., sokkal járó veszekedésekről, fe­­­­szültséget fokozó fenyegetések­ről, leszámolási törekvésekről, ;.­ , mint a helyi önkormányzatok­at­ban rejlő, alig ismert, a minden­napi életet jobbító lehetőségek­ig­ről. Sokan azt remélik — még­­ kormányzati körökben is —, hogy a helyhatósági választások után, a helyi vezetésben megje- ■ lenő új arcok fogják tudatosíta-­­ ■ ni: a rendszerváltás megtörtént. r Elég baj lenne, ha csak ebből ér­zékelhetnék az emberek a válto­­­?-* zást. Az új arcok megjelenése L.-C. csupán a hatalomban bekövet­­­­kező változást jelentheti. Ennél ” azonban többet várnak és akar­ná­nak az aktívan nem politizálók­ra is.Egyre több szó esik a koráb­ban hallgatag, passzív sokaság­­ rossz kedvéről, rossz politikai­­ , közérzetéről, panaszos hangjá­­ról. Ezt sokan egyértelműen ked­­vezőtlennek tartják a demokrá­­cia jövőjére. Én nem így látom. Ha csendesen, fáradtan is, de a­­, mindenkit érintő nagy változá­­­­sok hatására megmutatkozik az emberek vágya a jobb életre, felhőtlenebb szabadságra. Ha nem fogalmazódik meg, akkor is. A panaszos, keserű hang a lá­­badozás jele is lehet. Sokan csa­­lódottak, mert úgy érzik, nem az történik, ami valóban rájuk tar­tozik a politikában, már csak azért sem, mert nem ők dönte­­­­­­nek az ügyek sorrendjéről és a pártpolitikai kérdések előtérbe tolakodnak. Ez a képviseleti de­mokrácia veleszületett gyengesé­ge, mondhatni: „féllábúsága”. A „másik láb” az önkormányzati demokrácia intézménye, a köz­vetlen demokrácia élménye le­hetne. Mert a „helyettük és ér­dekükben beszélés” egyenlő a hallgatásba szorítással. Még a­ fejlett nyugati demokráciákban is megfigyelhető — különösen a fiataloknál —, hogy egyre in­kább az egyedi önkifejezésre, önmegvalósításra törekszenek. Nem akarnak a tömeg, az „em­bermassza” arctalan tagjai len­ni. A hátrányos helyzetűek, a nők, az etnikai és a vallási ki­sebbségek, de még a fogyatéko­sok is önmagukat kívánják ér­­vényesíteni. Arról pedig szó sem lehet, hogy másokra bízzák ér­dekeiket, hogy mások beszélje­nek helyettük. Ezt a felerősödő tendenciát fejezi ki extrém for­mában — és így érthető — a de­viáns fiatalok (p­éldául drogo­sok) magatartása, vagy a punk­­szindróma lélektana. Az önképviselet igényét ná­lunk más táplálja. A közéleti aktivitásra már vagy még érett nemzedéknek nincs pozitív de­mokratikus élménye. Csak vé­dekezési technikája van — az egész politikával szemben —, és az sem egységes. Az éltesebbek megcsömörlöttek a sok üres be­szédtől. Sajátos kelet-európai, de politikailag aktív védekezési módot alakítottak ki a „bla-bla”, a „sóder”, a „bikkfanyelv" áta­dásával szemben. Megtanulták a szavak és tények összevetését, és egyéni élményeik, alkatuk és le­hetőségeik szerint elutasítottak, hallgattak vagy ravaszkodtak. Ötvenhat után már sokan tudták a politika alapvető hazugságát — még ha az összekacsintó „ki­egyezés” előnyeit el is fogadták. A fiatalabbak — ha már átestek az iskolai belenevelést követő „politikai pubertáson” — más, radikálisabb védekezést találtak: nem figyeltek oda, jobbára meg sem hallgatók a „szöveget”. Ezért nálunk — itt és most —­ ha az emberek hallgatnak, keve­sen mennek el a választásra, a sok pártba is kevesen lépnek be, a belépők sem elvárhatóan tevé­kenykednek, nem feltétlenül ér­dektelenek. A mai passzivitás le­het jelzés is, igénybejelentés a részvétel megfelelőbb, közvetle­nebb formájára. Mielőtt sommás véleményt mondunk az embe­rek közéleti beállítottságáról, in­kább érteni, mint ítélni próbál­junk. Ha azt is figyelembe vesz­­szük, hogy nálunk történeti okok miatt fejletlen a közéleti kultú­ra, gyönge lábon áll a társadal­mi tolerancia, túlteng a defenzív közéleti magatartás, akkor nem­csak a közéleti passzivitással, szkepticizmussal, de még akár a­ teljes nihilizmussal is számol­nunk kell. Ugyanezért nemcsak eltűrni kell, hanem fokozott ér­zékenységgel észrevenni, értel­mezni és megérteni az emberek — és különösen a fiatalok — ön­meghatározó, önkifejező és ön­­megvalósító törekvéseit. Mind­ehhez nélkülözhetetlen a társa­dalom mélyülő demokratikus be­rendezkedése és fokozatos hu­­mántartalmú telítődése. Az ön­­kormányzati választásnak, a kö­rülötte várható közéleti pezsdü­­lésnek ezt kellene hordoznia. Igen, mondják, hogy a rendszer­­váltás csak a helyhatósági vá­lasztás révén válik teljessé. Bár igaz lenne. És mindez szeptem­ber 30-ig! Okos — kijózanító! —. írásában Gombár Csaba azzal tesz hitet az önkormányzati de­mokrácia mellett, hogy feltárja a „kispolitika” sok gondját, ne­hézségét, különös figyelemmel ellentmondásos viszonyainkra, demokratikus építkezésünk gye­rekbetegségeire. Félő, hogy az alulról építkező, önkormányzati demokrácia évtizedes reményei, az ember- és társadalomformá­lásban nem fognak azonnal tel­jesülni. De elindulhatnak a fo­lyamatok, ha a pártpolitika szét nem marcangolja, meg nem eszi ezeket , mint rossz ösztönű macska újszülött kölykeit. A szeptember 30-i választások célja tehát remélhetőleg több és messzebb mutató a helyi hata­lomban megjelenő új arcok nyugtató hatásánál. Talán fon­tosabb volna, hogy végre arról is szó essék a „politikában”, ami az embereket igazán érdekli, mert közvetlenül érinti. És ez nem azonos a számukra több­nyire elvont pártpolitikai progra­mokkal vagy a helyi hatalmi tö­rekvésekkel. Különösen erős a késztetés a pártpolitikai szem­pontok érvényesítésére a váro­sokban, ahol a jelölteket nem­igen ismerik. Megfigyelhetjük, hogy a pártállás szerinti megkö­zelítés szembeállítja még azokat is, akik rögtön és őszintén egyet tudnak érteni, ha pártérdekeken felül álló nemzeti, egész társa­dalmat érintő kérdésről van szó. Ha az annyira szükséges összefo­gást kívánjuk erősíteni, hozzuk előtérbe az egész lakosságot érintő, és pártállástól vagy párt­­rokonszenvtől független kérdé­seket! Mi érdekli az embereket? A megélhetésük, a munkájuk, an­nak feltételei, körülményei, a családjuk, gyermekeik iskolázá­sa, jövője, öregeik gondja, ma­guk és családjuk egészsége, mű­velődési, hitéleti, szórakozási, sportolási lehetőségeik, a közle­kedés, a kommunális szolgálta­tások milyensége. Egyetlen kife­jezéssel: életük humán viszony­latai. De ezekről sem általános­ságokat akarnak hallani — ezt a pártprogramokban, az újságok­ban megtalálják —, hanem va­lós, értelmes alternatívákat, amelyekről vitatkozni képesek, és helyi ismereteiket, saját ta­pasztalataikat a vitában haszno­síthatják. Azt szeretnék, ha igé­nyeiket ők maguk, és nem ne­kik fogalmaznák meg. Ehhez vi­szont az kell, hogy a jelöltek az említett problémákban korsze­rűen és szakszerűen tájékozottak legyenek. Jó volna, ha végre szóhoz jut­na az élet humán oldala a poli­tika és a gazdaság mellett, és ezek a kérdések nem az általá­nosságok és közhelyek szintjén tárgyaltatnának. Szinte félve ho­zakodom elő az engem közelről érintő, egészségmegőrző, beteg­ségmegelőző nemzeti program ügyével. Sokan azt mondják, e program megbukott. Valójában el sem jutott a széles tömegek tudatába, hogy egészségünk, élet­kilátásaink súlyos fenyegetettsé­ge mellett e program a jobbítás szakszerűen kidolgozott lehető­ségeit is tartalmazza. Micsoda jó alkalom adódna az önkormány­zati választás során, hogy végre erről is szó essék! Az emberek olyan ismeretekhez jutnának, mely mélyítené az egészség ér­téktudatát, és ezzel egészség-ma­gatartásukat a művelt világhoz közelítené. Az elmúlt években humanizá­­ciós törekvéseink során tapasz­taltuk, hogy az­­egészségügy, a szociálpolitika, a művelődésügy, iskolaügy, a közéleti kultúra, az „emberi oldal” minden területén dolgoznak nagy szakmai isme­rettel és tapasztalattal olyanok, akik fontosnak érzik, hogy a jobbítás lehetőségeiről és mód­jairól kialakított nézeteik érvé­nyesüljenek a mindennapi élet­ben, a társadalmi gyakorlatban. Hiszem, hogy a belülről vezé­relt, elkötelezett, de a szívük szerinti társadalmi cselekvésben sokáig gátolt alkotó értelmisé­giek együttműködése megnyer­hető, ha a jobb jövőhöz vezető út egyengetéséről van szó. Ez a humán oldal választások­ra időzített üzenete. Magyar Nemzet ---- A NAP --------------------------------­Egy lelkész halálára július 18-án Kulcsár István háromgyermekes, harminc­hat éves erdélyi (monoi) református lelkész vonatra ült, Nagybányára indult. Személyesen nem ismertem. Híreink szerint ugyanaznap, azaz július 18-án este, egy nagybányai tízemeletes lakótelepi tömbház szeméttárolójá­ban bukkantak rá Kulcsár István élettelen testére, tete­mére. A jelek arról tanúskodnak, hogy agyonverték. Nincs tudomásunk arról, hogy kirabolták volna. Kérjük erdélyi olvasóinkat,­­ha bármi közelebbit tud­nak Kulcsár István életéről és haláláról, értesítsenek. Mi mindössze annyit tudunk még, hogy Nógrádi tiszteletes úr temette el. Szavainkat gondosan mérlegeltük. Annyit tettünk köz­zé, amennyit a hírhozótól megtudtunk. Nem fűzünk kom­mentárt a tragikusan szűkszavú hírhez, és legfőképpen: nem bocsátkozunk semmiféle találgatásba. És nem idé­zünk szélsőséges lapokból, amelyek gyűlöletre, bosszúra uszítanak. Bárkiknek volt az áldozata Kulcsár István, mély meg­rendülés lett úrrá rajtunk. Három árvájára, özvegy asz­­szonyára gondolunk. És arra, hogy miként segíthetnénk ... Amennyiben részletesebb ismeretek birtokában leszünk, a szörnyű tragédiára visszatérünk. A hírt egy Erdélyben járt, svédországi magyar család hozta, és közölte dr. Cs. L. barátunkkal. DIURNUS ESZMÉNYKÉP (Kaján Tibor rajul És sajtó. És szabadság. A hírlapírás fedik ki, hogy bírálhatja a mű­ködő kormányt, sőt a fennál­ló rendszert is. A kormány sza­badsága ott kezdődik, hogy kri­tizálhatja — fitymálhatja, le­szólhatja, becsmérelheti — az újságok és az elektron­­ikus tö­megtájékoztató eszközök tevé­kenységét. Itt tartunk. Mindenki sza­bad és mindenki rosszul érzi magát. Daliás idők­ öt vagy tíz éve. Amikor estefelé fölberregett a K-telefon, és­­bárki szólt is be­le — titkárnő, takarító, portás —, annak úgy és ugyanúgy kel­lett megjelennie a másnapi lap­ban. Amikor a jó Lakatos elv­társ a pénteki főszerkesztői ér­tekezleten azt mennydörögte, hogy minden újságíró reak­ciós és a szocializmus ellensé­ge. Amikor szilenciumot kap­hattunk, mert megvert ben­nünket a rendőr , vagy épp arra szottyant kedvünk, hogy Nyilvánosság Klubot alapít­sunk. Amikor az ÉS tizenha­todik oldalán — persze nevek és helyszínek említése nélkül —, megírtuk, hogy ez az egész úgy büdös, ahogy van. Holott. Éltünk is közben. Nem min­denki menekült a szamizdatba. Ismertük és­­becsültük a de­mokratikus ellenzék emberfe­letti és emberpróbáló munká­ját, szurkoltunk a népieknek — Illyésnek, Cso­rinak, Csurká­­nak, Lecsóknak —, hogy sike­rüljön megjelentetniük a Hi­telt. Mi, hírlapcsinálók, közben megírtuk a magunk faluriport­jait, termelési beszámolóit, par­lamenti tudósításait — de meg­írtuk azt is,­­hogy nem jól van az, ami van. Aki ezt nem vette észre, az süket vagy vak. Nem lehetett nem észrevenni a bot­rányt, amikor a botrány kel­lős közepén éltünk. Márpedig. Itt állunk, és úgy tűnik, mintha egymással szemben áll­nánk. Őfelsége — mármint a kormány —, és az ő rebellis ellenzéke. Itt és most bátorko­dom kijelenteni: néhány­-po­jácát és mindenkori talpnyalót leszámítva e sajtó zöme előbb akarta a rendszerváltozást, mi­előtt az opponáló mozgalmak és az Ellenzéki Kerekasztal létre­jöttek volna. Ez a sajtó menten odaállt a forradalom mellé 1956 októberében, amint módja nyílott rá. Ez a sajtó a maga módján elítélte a ’68-as bevo­nulást, mert a kötelező híradá­son túl keveset beszélt róla. Ez a sajtó a Nyers-, a Horn- és a Pozsgay-féle reformok hívé­ül szegődött, mert akkoriban ez kínálkozott a reális megoldás­nak. Túlléptünk rajta? Igen. Ma már tudjuk, hogy a szabadság­nak van alternatívája. A még nagyobb szabadság. A demok­rácia. Uraim, uraim. Mindenki tette a dolgát. ITUNIUSUIM egy bizo­nyos téren tudást és tekintélyt szerezni. Oklevelet kapni. A kötelező marxista téziseknek megfelelően irodalmat, törté­nelmet, jogot és orvoslást tanult és tanított az univerzitáson, nyaralóikat épített, magzatokat kapart el, és hozott a világra, társasházakat, káeftéket alapí­tott és bontóperekben veszeke­dett. Drehált nyolc órán át a gyárban, utána svarcban lehú­zott négy órát a szomszéd kis­iparosnál, majd — alig egy sa­rokkal odébb —, megivott há­rom sört és szidta a rendszert. Igaza volt? Csak neki volt igaza! Nekünk volt igazunk, akik mást és másként akar­tunk. És? Azt mondja az éppen hata­lomra jutott párt éppen kineve­zett miniszterelnöke, hogy se­hol a világon nincs olyan sajtó­­szabadság, mint nálunk. Mo­­solygunk rajta. Hiszen a sajtó­­szabadsághoz például az is hoz­zátartozik, hogy valaki lapot alapítson, létező és állami kéz­ben működő orgánumot — kül- és belföldi tőke bevonásá­val — részvénytársasággá ala­kítson. Persze, nemkívánatos, hogy a sajtó nagyobbik része valamilyen monopólium kezére kerül­jön­. Kérem szépen! Nekünk itten most az a dol­gunk, hogy a társadalmi fordu­latokról, a napi politika válto­zásairól beszámoljunk. Nekünk itten kérdéseket kell fogal­maznunk és részben válaszol­nunk is kell rájuk. De felelni­ük kell azoknak is, akik azt a bizonyos fordulatot végrehaj­tották. Felelniük kell arra, hogy képzelik a továbbmene­­tet? Az ellenzékiség után hogy gondolják a kormányzást? Mi­ért olyan felszínesen, mégis ri­koltó hangon parlamentálnak, ahogyan teszik? Röstellek “g·1 **£!*?& Házába. Hetekig folyik a vita arról, hogy a negyvenhetes tulajdon alapján történjék-e a földosztás, hogy ki válassza a köztársasági el­nököt, hogy ebben és abban a kérdésben kétharmados vagy egyszerű többség szükségelte­tik-e. De miközben kiíratott a helyhatósági választások idő­pontja, nincs önkormányzati törvény. Miközben a dolgozói érdekvédelemről hallottunk szörnyűszép szónoklatokat, az árak emelkedtek, a munkakö­rülmények romlottak, a dolgo­zók valahol a béka hátsó fer­tálya körül tapasztalják és vé­dik a maguk érdekeit. Körülbe­lül ott, ahol az életszínvona­lunk leledzik. Na és? „Békétlenek, ha szavakat ke­resnek kiközösítettségükre, cenzúrát emlegetnek. Mi egye­bet tehetnének? Egy civilizáció­nyit vissza­ugorva, a feudaliz­musból kiemelkedő szabadság fegyvertárából válogatnak utó­piát. Nincs más esélyük a füg­getlen cselekvésre, csak ez a kortévesztés. Emberi jogok utóvédjei, előőrsnek képzelik magukat.” A cenzúra esztétikája című pamfletét — amelyből idéz­tünk — a parlamenti ellenzék egyik vezéralakja írta, még 1986-ban. Most nincs cenzúra. Igaz, a sajtó körüli háborúsko­dásnak esztétikája sincs. Mi, riporterek, vezércikkszer­zők, lapszerkesztők meg akar­juk é­s — mit ad isten — meg fogjuk írni a véleményünket arról­­ a rendről, amelyből egyelőre csak a rendetlenség tűnik az ember szemébe. Bálint B. András 5 A Magyar Nemzet telefaxszáma : 122-3648

Next