Magyar Nemzet, 1990. augusztus (53. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-02 / 180. szám
I Magyar Nemzet PRIVÁT A tulajdonreformot tartja a rendszerváltás legfontosabb elemének a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének nemrég kiadott állásfoglalása. A már-már közhelynek számító megállapítás még akkor is igaz, ha az újjáalakult szakszervezet alaposan elkésett, amikor napirendjére tűzte a privatizáció kérdéseit. Nehezen oszlatható el a gyanakvás, miszerint a SZOT utódszervezete kétségessé vált legitimitását is szeretné megerősíteni a fent említett dokumentum néhány tetszetős megfogalmazásával. Bárhogy is van, a „jobb későn, mint soha” elv alapján maga a kérdések felvetése, a valós problémák megfogalmazása napjainkban, a hazai privatizáció néhány balul sikerült lépése után is időszerűnek mondható. Tünékeny ábránd volt azt hinni: elég, ha képletesen kiakasztjuk az árcédulát a magyar üzemekre, s rövid idő alatt kecsegtetőbbnél kecsegtetőbb ajánlatokkal ostromolnak meg minket a nemes gesztustól meghatott tőkések. A gazdaság strukturális válsága, a korszerűtlen ipar, az elavult, munkaerő-pazarló technológiák kevéssé vonzzák a befektetőket. Aki pedig eleve lemond tőkéje gyors megtérüléséről, az igyekszik áron alul, azaz a veszteséges vállalatok tőkeértékén megszerezni az évtizedek alatt lerobbant cégeket. Alapvető társadalmi érdek — fejtegeti az állásfoglalás —, hogy csak az állam által pénzügyileg, gazdaságilag„rendbetett" vállalatokat privatizáljuk, már csak azért is, mert az így elérhető vételár messze meghaladja a szükséges ráfordításokat. Angliában valóban találunk több szép példát erre, de a dokumentumkészítők nyilván elfelejtkeztek arról, hogy a magyar gazdaság legnagyobb gondja éppen az akuttá vált tőkehiány, a vállalatok privatizáció előtti rendbehozatalához pedig főként erre lenne szükség. Az állam pénzügyi helyzetét pregnánsan mutatja a bérlakások tulajdonba adása is. Az ingatlankezelő vállalatok még akkor sem tudják rendbehozni a tönkrement állagú házakat, ha ezután sokkal jobb áron adhatnák el azokat a benne lakóknak. Kétségtelen, ha az egész állami vállalati vagyont azon az áron privatizálnánk, amennyit ebben az állapotban adnának érte, még a konvertibilis adósságállományt sem tudnánk kiegyenlíteni, emellett a nemzeti vagyon a külföld kezére jutna. Mégis, nem hiszem, hogy a mai helyzet, ha egyszer valóban ki akarunk lábalni belőle, túlságosan sok alternatívát kínálna. Tudomásul kell vennünk: a privatizációhoz ugyanaz szükségeltetik, mint a beruházásokhoz, a fejlesztéshez, a nyugati színvonalú bérekhez: pénz, pénz és megint csak pénz. Gazdaságilag kilátástalan, kvázi félgyarmati sorba akkorjuthatunk, ha nem teszünk valamit azért, hogy a külföldi tőke a privatizáció után is ittmaradjon az országban. Ha a külföldi tőkéscsoportok felvásárolják a nagyüzemek tetemes részét, de a nyereséget nem vihetik ki az országból, kénytelenek lesznek Magyarországon újabb beruházásba kezdeni, ez pedig a nemzeti vagyont gyarapítja. A szakszervezeti dokumentum hatalmas reményeket fűz a munkavállalók tulajdonossá válásának lehetőségéhez. A dolgozók tulajdonszerzése valóban részleges gyógyír lehet a múlt igazságtalanságaira. A vállalati felhalmozás forrásai közé ugyanis éppúgy hozzátartoztak az alacsonyan tartott bérek, mint a dolgozók különböző célokra elvont egyéb jövedelmei. A dolgozói tulajdonnak praktikus, érezhető haszna minden bizonnyal elsősorban a kisüzemekben, a szolgáltatóipar területén lesz. Az ennél nagyobb, több ezer fős nagyvállalatoknál egy-két részvény tulajdonosának lenni tudatilag nem jelent sokkal többet, mint a „Tied a gyár" hazug illúzióját. A munkavállalókat elsősorban az érdekli, hogy tisztességes bért kapjanak a munkájukért. A privatizáció során különös figyelmet kell fordítani arra, hogy az átalakulás ne a dolgozók feje felett, megkérdezésük nélkül történjen meg, mint ahogy ez már többször is előfordult. Természetesen nem arról van szó, hogy a privatizáció során minden egyes munkavállaló a legjelentéktelenebb, tisztán gazdaságinak számító szakkérdésben hallathassa a hangját, hanem az alapvető kérdésben, a vállalat eladását illetően a munkavállalók közösségének egyetértése ne hiányozzon. Kétségtelen, hogy az egyre sürgetőbb bürokratikus akadály nehezíti az átalakítást. Vég nélküli áldemokratikus viták színtere viszont éppúgy nem lehet a privatizáció előtt álló cég, mint ahogy az átalakítás nem a legmegfelelőbb alkalom a hitelét vesztett szakszervezet oroszlánkörmeinek kipróbálására sem. Ha a fő kérdésben nincs konszenzus, akkor ebben más, pártatlan szervnek, az Állami Vagyonügynökségnek vagy a gazdasági bíróságnak kell állást foglalnia. Az MSZOSZ állásfoglalása meglehetősen leegyszerűsíti a privatizáció veszélyeit, mondván, ez azzal a következménnyel járhat, hogy a társadalom egy vékony elitre és egy elszegényedő tömegre válik szét. Nem állítom, hogy a privatizáció végeredményeként nem lesznek sokszázmilliós vagyonokkal rendelkezők, és sajnos, jóval nagyobb számban nyomorgó emberek. Mégis, a társadalom legnagyobb része remélhetőleg jól fizetett alkalmazottakból áll majd. Hozzá kell szoknunk a gazdagsághoz s a szegénységhez, mert ez még mindig jobb, mint tovább sütni az egyenlőség íztelen kenyerét ... Balla Péter Csütörtök, 1990. augusztus 2. Levendel László: I A „humán oldal" üzenete Két hónappal a helyhatósági választások előtt — megint csak megkésve és lassan —■ fordul a figyelem a demokratikus berendezés jelentős erősíthető- .£ ségére. De hogyan? Előbb érte- £ sülnek az emberek a választá- ·., sokkal járó veszekedésekről, feszültséget fokozó fenyegetésekről, leszámolási törekvésekről, ;. , mint a helyi önkormányzatokatban rejlő, alig ismert, a mindennapi életet jobbító lehetőségekigről. Sokan azt remélik — még kormányzati körökben is —, hogy a helyhatósági választások után, a helyi vezetésben megje- ■ lenő új arcok fogják tudatosíta- ■ ni: a rendszerváltás megtörtént. r Elég baj lenne, ha csak ebből érzékelhetnék az emberek a válto?-* zást. Az új arcok megjelenése L.-C. csupán a hatalomban bekövetkező változást jelentheti. Ennél ” azonban többet várnak és akarnának az aktívan nem politizálókra is.Egyre több szó esik a korábban hallgatag, passzív sokaság rossz kedvéről, rossz politikai , közérzetéről, panaszos hangjáról. Ezt sokan egyértelműen kedvezőtlennek tartják a demokrácia jövőjére. Én nem így látom. Ha csendesen, fáradtan is, de a, mindenkit érintő nagy változások hatására megmutatkozik az emberek vágya a jobb életre, felhőtlenebb szabadságra. Ha nem fogalmazódik meg, akkor is. A panaszos, keserű hang a lábadozás jele is lehet. Sokan csalódottak, mert úgy érzik, nem az történik, ami valóban rájuk tartozik a politikában, már csak azért sem, mert nem ők döntenek az ügyek sorrendjéről és a pártpolitikai kérdések előtérbe tolakodnak. Ez a képviseleti demokrácia veleszületett gyengesége, mondhatni: „féllábúsága”. A „másik láb” az önkormányzati demokrácia intézménye, a közvetlen demokrácia élménye lehetne. Mert a „helyettük és érdekükben beszélés” egyenlő a hallgatásba szorítással. Még a fejlett nyugati demokráciákban is megfigyelhető — különösen a fiataloknál —, hogy egyre inkább az egyedi önkifejezésre, önmegvalósításra törekszenek. Nem akarnak a tömeg, az „embermassza” arctalan tagjai lenni. A hátrányos helyzetűek, a nők, az etnikai és a vallási kisebbségek, de még a fogyatékosok is önmagukat kívánják érvényesíteni. Arról pedig szó sem lehet, hogy másokra bízzák érdekeiket, hogy mások beszéljenek helyettük. Ezt a felerősödő tendenciát fejezi ki extrém formában — és így érthető — a deviáns fiatalok (például drogosok) magatartása, vagy a punkszindróma lélektana. Az önképviselet igényét nálunk más táplálja. A közéleti aktivitásra már vagy még érett nemzedéknek nincs pozitív demokratikus élménye. Csak védekezési technikája van — az egész politikával szemben —, és az sem egységes. Az éltesebbek megcsömörlöttek a sok üres beszédtől. Sajátos kelet-európai, de politikailag aktív védekezési módot alakítottak ki a „bla-bla”, a „sóder”, a „bikkfanyelv" átadásával szemben. Megtanulták a szavak és tények összevetését, és egyéni élményeik, alkatuk és lehetőségeik szerint elutasítottak, hallgattak vagy ravaszkodtak. Ötvenhat után már sokan tudták a politika alapvető hazugságát — még ha az összekacsintó „kiegyezés” előnyeit el is fogadták. A fiatalabbak — ha már átestek az iskolai belenevelést követő „politikai pubertáson” — más, radikálisabb védekezést találtak: nem figyeltek oda, jobbára meg sem hallgatók a „szöveget”. Ezért nálunk — itt és most — ha az emberek hallgatnak, kevesen mennek el a választásra, a sok pártba is kevesen lépnek be, a belépők sem elvárhatóan tevékenykednek, nem feltétlenül érdektelenek. A mai passzivitás lehet jelzés is, igénybejelentés a részvétel megfelelőbb, közvetlenebb formájára. Mielőtt sommás véleményt mondunk az emberek közéleti beállítottságáról, inkább érteni, mint ítélni próbáljunk. Ha azt is figyelembe veszszük, hogy nálunk történeti okok miatt fejletlen a közéleti kultúra, gyönge lábon áll a társadalmi tolerancia, túlteng a defenzív közéleti magatartás, akkor nemcsak a közéleti passzivitással, szkepticizmussal, de még akár a teljes nihilizmussal is számolnunk kell. Ugyanezért nemcsak eltűrni kell, hanem fokozott érzékenységgel észrevenni, értelmezni és megérteni az emberek — és különösen a fiatalok — önmeghatározó, önkifejező és önmegvalósító törekvéseit. Mindehhez nélkülözhetetlen a társadalom mélyülő demokratikus berendezkedése és fokozatos humántartalmú telítődése. Az önkormányzati választásnak, a körülötte várható közéleti pezsdülésnek ezt kellene hordoznia. Igen, mondják, hogy a rendszerváltás csak a helyhatósági választás révén válik teljessé. Bár igaz lenne. És mindez szeptember 30-ig! Okos — kijózanító! —. írásában Gombár Csaba azzal tesz hitet az önkormányzati demokrácia mellett, hogy feltárja a „kispolitika” sok gondját, nehézségét, különös figyelemmel ellentmondásos viszonyainkra, demokratikus építkezésünk gyerekbetegségeire. Félő, hogy az alulról építkező, önkormányzati demokrácia évtizedes reményei, az ember- és társadalomformálásban nem fognak azonnal teljesülni. De elindulhatnak a folyamatok, ha a pártpolitika szét nem marcangolja, meg nem eszi ezeket , mint rossz ösztönű macska újszülött kölykeit. A szeptember 30-i választások célja tehát remélhetőleg több és messzebb mutató a helyi hatalomban megjelenő új arcok nyugtató hatásánál. Talán fontosabb volna, hogy végre arról is szó essék a „politikában”, ami az embereket igazán érdekli, mert közvetlenül érinti. És ez nem azonos a számukra többnyire elvont pártpolitikai programokkal vagy a helyi hatalmi törekvésekkel. Különösen erős a késztetés a pártpolitikai szempontok érvényesítésére a városokban, ahol a jelölteket nemigen ismerik. Megfigyelhetjük, hogy a pártállás szerinti megközelítés szembeállítja még azokat is, akik rögtön és őszintén egyet tudnak érteni, ha pártérdekeken felül álló nemzeti, egész társadalmat érintő kérdésről van szó. Ha az annyira szükséges összefogást kívánjuk erősíteni, hozzuk előtérbe az egész lakosságot érintő, és pártállástól vagy pártrokonszenvtől független kérdéseket! Mi érdekli az embereket? A megélhetésük, a munkájuk, annak feltételei, körülményei, a családjuk, gyermekeik iskolázása, jövője, öregeik gondja, maguk és családjuk egészsége, művelődési, hitéleti, szórakozási, sportolási lehetőségeik, a közlekedés, a kommunális szolgáltatások milyensége. Egyetlen kifejezéssel: életük humán viszonylatai. De ezekről sem általánosságokat akarnak hallani — ezt a pártprogramokban, az újságokban megtalálják —, hanem valós, értelmes alternatívákat, amelyekről vitatkozni képesek, és helyi ismereteiket, saját tapasztalataikat a vitában hasznosíthatják. Azt szeretnék, ha igényeiket ők maguk, és nem nekik fogalmaznák meg. Ehhez viszont az kell, hogy a jelöltek az említett problémákban korszerűen és szakszerűen tájékozottak legyenek. Jó volna, ha végre szóhoz jutna az élet humán oldala a politika és a gazdaság mellett, és ezek a kérdések nem az általánosságok és közhelyek szintjén tárgyaltatnának. Szinte félve hozakodom elő az engem közelről érintő, egészségmegőrző, betegségmegelőző nemzeti program ügyével. Sokan azt mondják, e program megbukott. Valójában el sem jutott a széles tömegek tudatába, hogy egészségünk, életkilátásaink súlyos fenyegetettsége mellett e program a jobbítás szakszerűen kidolgozott lehetőségeit is tartalmazza. Micsoda jó alkalom adódna az önkormányzati választás során, hogy végre erről is szó essék! Az emberek olyan ismeretekhez jutnának, mely mélyítené az egészség értéktudatát, és ezzel egészség-magatartásukat a művelt világhoz közelítené. Az elmúlt években humanizációs törekvéseink során tapasztaltuk, hogy azegészségügy, a szociálpolitika, a művelődésügy, iskolaügy, a közéleti kultúra, az „emberi oldal” minden területén dolgoznak nagy szakmai ismerettel és tapasztalattal olyanok, akik fontosnak érzik, hogy a jobbítás lehetőségeiről és módjairól kialakított nézeteik érvényesüljenek a mindennapi életben, a társadalmi gyakorlatban. Hiszem, hogy a belülről vezérelt, elkötelezett, de a szívük szerinti társadalmi cselekvésben sokáig gátolt alkotó értelmiségiek együttműködése megnyerhető, ha a jobb jövőhöz vezető út egyengetéséről van szó. Ez a humán oldal választásokra időzített üzenete. Magyar Nemzet ---- A NAP --------------------------------Egy lelkész halálára július 18-án Kulcsár István háromgyermekes, harminchat éves erdélyi (monoi) református lelkész vonatra ült, Nagybányára indult. Személyesen nem ismertem. Híreink szerint ugyanaznap, azaz július 18-án este, egy nagybányai tízemeletes lakótelepi tömbház szeméttárolójában bukkantak rá Kulcsár István élettelen testére, tetemére. A jelek arról tanúskodnak, hogy agyonverték. Nincs tudomásunk arról, hogy kirabolták volna. Kérjük erdélyi olvasóinkat,ha bármi közelebbit tudnak Kulcsár István életéről és haláláról, értesítsenek. Mi mindössze annyit tudunk még, hogy Nógrádi tiszteletes úr temette el. Szavainkat gondosan mérlegeltük. Annyit tettünk közzé, amennyit a hírhozótól megtudtunk. Nem fűzünk kommentárt a tragikusan szűkszavú hírhez, és legfőképpen: nem bocsátkozunk semmiféle találgatásba. És nem idézünk szélsőséges lapokból, amelyek gyűlöletre, bosszúra uszítanak. Bárkiknek volt az áldozata Kulcsár István, mély megrendülés lett úrrá rajtunk. Három árvájára, özvegy aszszonyára gondolunk. És arra, hogy miként segíthetnénk ... Amennyiben részletesebb ismeretek birtokában leszünk, a szörnyű tragédiára visszatérünk. A hírt egy Erdélyben járt, svédországi magyar család hozta, és közölte dr. Cs. L. barátunkkal. DIURNUS ESZMÉNYKÉP (Kaján Tibor rajul És sajtó. És szabadság. A hírlapírás fedik ki, hogy bírálhatja a működő kormányt, sőt a fennálló rendszert is. A kormány szabadsága ott kezdődik, hogy kritizálhatja — fitymálhatja, leszólhatja, becsmérelheti — az újságok és az elektronikus tömegtájékoztató eszközök tevékenységét. Itt tartunk. Mindenki szabad és mindenki rosszul érzi magát. Daliás idők öt vagy tíz éve. Amikor estefelé fölberregett a K-telefon, ésbárki szólt is bele — titkárnő, takarító, portás —, annak úgy és ugyanúgy kellett megjelennie a másnapi lapban. Amikor a jó Lakatos elvtárs a pénteki főszerkesztői értekezleten azt mennydörögte, hogy minden újságíró reakciós és a szocializmus ellensége. Amikor szilenciumot kaphattunk, mert megvert bennünket a rendőr , vagy épp arra szottyant kedvünk, hogy Nyilvánosság Klubot alapítsunk. Amikor az ÉS tizenhatodik oldalán — persze nevek és helyszínek említése nélkül —, megírtuk, hogy ez az egész úgy büdös, ahogy van. Holott. Éltünk is közben. Nem mindenki menekült a szamizdatba. Ismertük ésbecsültük a demokratikus ellenzék emberfeletti és emberpróbáló munkáját, szurkoltunk a népieknek — Illyésnek, Csorinak, Csurkának, Lecsóknak —, hogy sikerüljön megjelentetniük a Hitelt. Mi, hírlapcsinálók, közben megírtuk a magunk faluriportjait, termelési beszámolóit, parlamenti tudósításait — de megírtuk azt is,hogy nem jól van az, ami van. Aki ezt nem vette észre, az süket vagy vak. Nem lehetett nem észrevenni a botrányt, amikor a botrány kellős közepén éltünk. Márpedig. Itt állunk, és úgy tűnik, mintha egymással szemben állnánk. Őfelsége — mármint a kormány —, és az ő rebellis ellenzéke. Itt és most bátorkodom kijelenteni: néhány-pojácát és mindenkori talpnyalót leszámítva e sajtó zöme előbb akarta a rendszerváltozást, mielőtt az opponáló mozgalmak és az Ellenzéki Kerekasztal létrejöttek volna. Ez a sajtó menten odaállt a forradalom mellé 1956 októberében, amint módja nyílott rá. Ez a sajtó a maga módján elítélte a ’68-as bevonulást, mert a kötelező híradáson túl keveset beszélt róla. Ez a sajtó a Nyers-, a Horn- és a Pozsgay-féle reformok hívéül szegődött, mert akkoriban ez kínálkozott a reális megoldásnak. Túlléptünk rajta? Igen. Ma már tudjuk, hogy a szabadságnak van alternatívája. A még nagyobb szabadság. A demokrácia. Uraim, uraim. Mindenki tette a dolgát. ITUNIUSUIM egy bizonyos téren tudást és tekintélyt szerezni. Oklevelet kapni. A kötelező marxista téziseknek megfelelően irodalmat, történelmet, jogot és orvoslást tanult és tanított az univerzitáson, nyaralóikat épített, magzatokat kapart el, és hozott a világra, társasházakat, káeftéket alapított és bontóperekben veszekedett. Drehált nyolc órán át a gyárban, utána svarcban lehúzott négy órát a szomszéd kisiparosnál, majd — alig egy sarokkal odébb —, megivott három sört és szidta a rendszert. Igaza volt? Csak neki volt igaza! Nekünk volt igazunk, akik mást és másként akartunk. És? Azt mondja az éppen hatalomra jutott párt éppen kinevezett miniszterelnöke, hogy sehol a világon nincs olyan sajtószabadság, mint nálunk. Mosolygunk rajta. Hiszen a sajtószabadsághoz például az is hozzátartozik, hogy valaki lapot alapítson, létező és állami kézben működő orgánumot — kül- és belföldi tőke bevonásával — részvénytársasággá alakítson. Persze, nemkívánatos, hogy a sajtó nagyobbik része valamilyen monopólium kezére kerüljön. Kérem szépen! Nekünk itten most az a dolgunk, hogy a társadalmi fordulatokról, a napi politika változásairól beszámoljunk. Nekünk itten kérdéseket kell fogalmaznunk és részben válaszolnunk is kell rájuk. De felelniük kell azoknak is, akik azt a bizonyos fordulatot végrehajtották. Felelniük kell arra, hogy képzelik a továbbmenetet? Az ellenzékiség után hogy gondolják a kormányzást? Miért olyan felszínesen, mégis rikoltó hangon parlamentálnak, ahogyan teszik? Röstellek “g·1 **£!*?& Házába. Hetekig folyik a vita arról, hogy a negyvenhetes tulajdon alapján történjék-e a földosztás, hogy ki válassza a köztársasági elnököt, hogy ebben és abban a kérdésben kétharmados vagy egyszerű többség szükségeltetik-e. De miközben kiíratott a helyhatósági választások időpontja, nincs önkormányzati törvény. Miközben a dolgozói érdekvédelemről hallottunk szörnyűszép szónoklatokat, az árak emelkedtek, a munkakörülmények romlottak, a dolgozók valahol a béka hátsó fertálya körül tapasztalják és védik a maguk érdekeit. Körülbelül ott, ahol az életszínvonalunk leledzik. Na és? „Békétlenek, ha szavakat keresnek kiközösítettségükre, cenzúrát emlegetnek. Mi egyebet tehetnének? Egy civilizációnyit visszaugorva, a feudalizmusból kiemelkedő szabadság fegyvertárából válogatnak utópiát. Nincs más esélyük a független cselekvésre, csak ez a kortévesztés. Emberi jogok utóvédjei, előőrsnek képzelik magukat.” A cenzúra esztétikája című pamfletét — amelyből idéztünk — a parlamenti ellenzék egyik vezéralakja írta, még 1986-ban. Most nincs cenzúra. Igaz, a sajtó körüli háborúskodásnak esztétikája sincs. Mi, riporterek, vezércikkszerzők, lapszerkesztők meg akarjuk és — mit ad isten — meg fogjuk írni a véleményünket arról a rendről, amelyből egyelőre csak a rendetlenség tűnik az ember szemébe. Bálint B. András 5 A Magyar Nemzet telefaxszáma : 122-3648