Magyar Nemzet, 1990. augusztus (53. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-30 / 203. szám

Csütörtök, 1990. augusztus 30. Magyar Nemzet / melléklet Székely góbéságok címmel újra megjelentené a Tevan kiadó az 1910-ben kiadott anekdota-gyűjte­ményt, amelyet akkor a Péterffy-asztal baráti kör gyűjtött össze és rendezett sajtó alá. A kötetet Gáspár Antal illusztrációi teszik még vonzóbbá. Az Újonnan megje­lent könyvből közöljük a kedvcsinálónak az alábbi adomákat és rajzokat. Az aranyosszéki itatóvályú Nagy ceremóniával jár az, ami a község­be, mert abba nem fér bele az ökör feje, költségére készül. így volt ez akkor is, mi- A bíró úz illendőképpen megvédés­kor egyik aranyosszéki községben a leg­­mezte a vályúkészítőt, aki pedig megér­­előre marhaitatót készítettek. Az átvétel­ demlette, mert sógorság volt, hez kivonult az elöljáróság. Mindenik gó- Ugyan Mihály, hát ide nézzl — és bele* bénák volt valami gáncsolnivalója. Gyé- dugta a fejét a vályúba bíró uram. — Mi­­resi Mihály az itatóvályú üregét kicsinyei­­kor láttál te ennél nagyobb ökörfejet? A tükrös cibere Még a cibereleves is csak úgy jó, ha füstölt disznóhús főtt benne, vagy leg­alább szalonnatepertyűs rántással készí­tik. Hanem a csíki góbét nem szerette a fe­lesége. Nem is főzött neki zsíros ciberét, hanem csak valami vízfélét. Nézegeti a góbé, de az asszony is beleszálad — Mit nézeget kend? — Mert én, édes feleség, az Istennek sem eszem olyan ciberét, amelyikbe meg­látom magam!... Az öngyilkos góbé Elkeseredett Márton Péter, aztán ki­mondotta, hogy beleöli magát a Küküllő­­be. Neki is ment a folyónak, és mindenki azt hitte, hogy belehalt. Pedig másnap mosolygós arccal köszöngetett szerencsés jó reggelt az ismerősöknek, akik a tavaszi víztől rémségesen megáradt folyóban gondolták Pétert — Hát te, Péter, nem haltál a K­üküllő­be? — Hagyjátok el hé, mert az úgy meg­nőtt, hogy közel sem tudtam menni hoz­zál... c jr maim nem kizárólag egyéni jóindulaton múlott, ki tudja, hogy van most a határ a vatikáni változások bizonyára itt is érezhetők. Ble­­yerné olyasmit mondott, hogy a szerzetes nem köteles tudni, mi történik a holttest­tel a templom elhagyása után. Nagy ta­lány nem lehet előtte, mindenesetre mó­dot adott a részletek elhallgatására. Való­színűleg a ferences nem tudja, hogy nem­csak ő nem kíséri el a halottat a temetőbe, a család se, a gyülekezet tagjai se. Esztike telefonbejelentésének ez volt az egyik meglepetése. Kende nehezményezte az özvegy hatá­rozatát, de nem vitatkozott, elfogadta. Nem gondolhatott másra, csak arra, hogy Esztike meg akarja kímélni mindnyájukat a mauzóleumban eltöltendő percek ke­gyetlenségétől. Emlékezett rá, hogy a hamvakat úgyis csak később adják ki. A temetőigazgatóság levélben értesíti a csa­ládot, amikor átvehetik az urnát. Ugyan­akkor felajánlják, hogy otthagyhatják a hamvakat, elhelyezhetik a temető falá­ban, vagy a mauzóleumban. — A család nem tart igényt a hamvakra —,jegyezte meg az özvegy halkan, amikor Kende a beszélgetésben ehhez a ponthoz ért — Miért nem? — lepődött meg a férfi. Bleyerné nem sokat kertelt. Manapság nem kell nagyon modernnek lenni ahhoz, hogy valaki belássa, mennyire meddő és céltalan urnát rendelni, a temetőben he­lyet bérelni, csak huszonöt évre adják, és hol leszünk mi már huszonöt év múlva! Az se jó megoldás, hogy az urnát otthon tartják. Száz és százezer amerikai viszi ott­honról otthonra szerettei maradványát, míg valahol elhagyják. A lapok megírták, hogy naponta több ezer urna fejezi be a szeméttelepen. Kende jól hallotta ugyan az asszony minden szavát, de azok jelentését nem fogta fel. Rossz előérzettel kérdezte, mi történik László hamvaival, ha azt a család nem igényli? Esztike kész volt a válasszal. Oda kerül, ahová mindazoké, akiknek hamvát nem igénylik. Sietve hozzátette, hogy a helyes megoldást nem könnyű megtalálni és az egész dolog természetesen kizárólag csa­ládi belügy. Gábor dermedtségét a belügy szó emlí­tése oldotta fel. Nem belügy. Nem is kizá­rólagos. Mérsékelte magát, erőltetett nyugalommal mutatott rá arra, hogy Ble­­yer a családon kívül egy nagyobb közösségnek is tagja volt. E nagyobbnak is léteznek megfontolandó jogigényei. Alkalom nyithat egyszer arra, hogy az utolsó parlamentáris ellenzék vezérének hamvait a hazai föld véglegesen befogad­hatja. A közeljövő nem tűnik túl rózsás­nak, de senki se tudja, mit hoz a távolabbi jövő, mi történik tíz, húsz, vagy ötven év múlva. Bleyer László földi maradványait az ország egyszer nemzeti ereklyének te­kintheti. Szabad-e ezt a lehetőséget, bár­mennyire csekély jelenleg, örökre meg­semmisíteni? Kendét mélyen bántotta, hogy egyálta­lán szükség volt a magyarázatra, de még reméli, folytatni akarta. — Ugyan — szakította félbe az asszony és ellenségessé vált a hangja —, harminc­nál több évet töltöttünk idegenben. Erős túlzás, amit mond. Érzelmi szálak, vagy kapcsolat fennmaradásáról szó sincs. Ele­inte reméltünk, de aztán feladtuk. Gábor erre már csak legyintett. A tünet ismerős volt A külföldi évtizedek könnyen kikezdik és olykor megsemmisí­tik a menekültek valamikor józan ítélőké­pességét. Esztike egyszerűen nem veszi többé tekintetbe, hogy az országban máig nem tartottak szabad választásokat. Nem szűnt meg a katonai megszállás. Érzelem­nyilvánításra a lehetőség, ennek megfele­lően, meglehetősen korlátozott. A kifa­­kadás alaptalan. Bleyernét nem érte mel­lőzés. Csakhogy meggyőzhető-e erről, és alkalmas-e az adott pillanat vitára? Ken­de elköszönt A pap az evangéliumot befejezve át­ment az oltár másik oldalára. Csuháját és a miseinget gondosan elsimítva leült ol­dalt. Az első padsorban felemelkedett a pirospozsgás férfi, tisztelettel bólintott az oltár felé, majd félig hátrafordulva, a gyá­szoló közönség irányába anni kezdte, hogy Bleyer László élete elválaszthatatlan volt a párttól. És belefogott a párt törté­netének ismertetésébe. Részletezte a két háború közti éveket, majd a háborús esz­tendőket és ami azok után következett, adatokkal és számokkal tűzdelve, meg­említve hébe-hóba az elhunyt személyét és szerepét is. A szónok eredetileg műsza­ki ember volt, mérnöknek tanult. Politikai pályafutása során ékesszólás, vagy meg­győző kifejezési készség ugyan nem segí­tette előre, viszont kéznél volt a kellő pil­lanatban, ha ez a megállapítás illendően alkalmazható olyan közszereplőre, akit előbb a németek fogtak le, börtönöztek be és ítéltek halálra, majd később a Rákosi­­rendszer részesített hasonló bánásmód­ban. A pirospozsgás szárnyaszegett mon­datokkal tapogatódzott a zárószólamok felé és Kende olyasfajta boldogtalanságot fedezett fel magában, mint amilyen teg­nap az Esztikével folytatott beszélgetés után nehezedett rá. Középen a koporsó egyre magányo­sabbnak, a lepel egyre fakóbbnak tűnt. Gábor fiatal korában az idősebb emberek gyakran emlegették, hogy temetni, azt az­tán tudunk. Gúnyos utalás volt ez arra, hogy igazi értékeinket csak holtuk után becsüljük. Ehhez a megjegyzéshez elve­szett a jogcím. Temetni se tudunk. Az Úrfelmutatásnál mindannyian le­térdeltek. Kende, kerülve a feltűnést, óvatosan végigsöpört szemével a padso­rokon. Azt találgatta, elvegyült-e a gyá­szolók között néhány amerikai? Eljött-e valaki a külügyből? Képviseli-e valaki az emberi jogokat védelmező intézménye­ket? Eljöttek-e kelet-európai sorstársa­ink megbízottai? Bleyert Nyugatra érke­zése után a napilapok, a folyóiratok, a rá­dió hősnek nyilvánították, a szabadság bajnokának, de a szertartás csendjét most nem zavarták nyüzsgő fényképészek, jegyzetelő újságírók, kamerák. Mi taga­dái eltűntek már előbb a hős életéből, és a végbúcsú se csalogatta vissza őket, Bleyer László, az igazat megvallva, réges-régen terhessé vált. Javaslatait, terveit intéseit elsüllyesztették. A szabadság tegnapi baj­noka kegyvesztett, majd szerény kegydí­jas lett. Kedve, élénksége, érdeklődése megcsappant Megöregedett. Megkese­redett. — Elfuccsoltam az életemet —, fakadt ki egyszer Gábornak. — És tudod, nem is nagyon okolhatom magam érte. A gyom­rom nem volt elég erős ezekhez az időkhöz. A környékbeliek közül néhányan ál­doztak. Kendének eszébe jutott csalódá­sa, amikor lassacskán rá kellett ébrednie, hogy László alkatánál, vérmérsékleténél fogva nem a legmegfelelőbb személy volt a külföldi hős-szerepre. Nem tanult meg igazán jól angolul, nem tudott franciául. Otthon kitűnő szervező volt, itt azonban nem boldogult a politikailag vegyes egye­sületek összefogásával. Otthon a vezetők­re, kormányfőkre, nagykövetekre korlá­tozódott kapcsolata. Amerikában a kor­mányzat harmad, vagy negyedrangú tit­kári karával kellett beérnie a rövid hős­korszak lezártával. Nem volt mindig tü­relmes velük és azok se vele. Nem vált népszerűvé az emigráció diplomáciai alvi­lágában, pedig minden reggel elismételte önmagának, hogy elsőszámú hazafias kötelessége baráti kapcsolatok létesítése. Szegény Laci, gyakran furdalta a lelkiis­meret. — Hülye vagyok—panaszolta. —Job­ban kell vigyázni! Mit érünk vele, ha iga­zunk van és utálnak érte? Amerika a meg­bocsátás hona. Ezt használjuk ki, ha tény­leg politikusok vagyunk és nem csak an­nak hisszük magunkat Gábor előtt most egy másik Bleyer je­lent meg. A képviselőházi padsorból emelkedett fel. Hangja áttörte a terem lármáját: — Hitvány, hazug rágalmazói — kiál­totta. A másik oldal vezére elsápadt, megka­paszkodott ültében. Az egy­ész Ház meghökkent egy másodpercre. Az él-ko­alíciós párt személyi kultuszának szerves része volt az elsápadó főtitkár istenítése. Talán önkéntelenül arra vártak minden oldalon, nem sújt-e le Zeusz villáma azonnal a szentségtörőre. Csak a vész­­csengő szólalt meg és a terem lassan kiü­rült Kende mindig szívesen emlékezett erre a pillanatra, de igazságtalanságnak talál­ta, hogy ezzel eljelentékte­lenit, legalább átmenetileg, számtalan más lényeges részletet Bleyer életéből. A tunya mame­­luk kormányzat ingerlését és ostorozását negyvenöt előtt. A földalatti mozgalom szervezését a német bevonulás után. A csendes, elszánt munkát negyvenöt tava­szától, amellyel a megszálló hatalomnak olyan kínos meglepetést szerzett pártja diadalával. László személyes varázsa és furfangja kovácsolta össze még egyszer, utoljára a szétbomló polgári pártot, és a többségi képviselőcsoport az ő buzdításá­ra és javaslatára szavazta meg a miniszter­­elnök visszahívását és megfedd­ését. Első­rangú parlamenti vezető volt a többségi és az ellenzéki oldalon egyaránt. Sokáig nagy erőfeszítéssel fegyelmezte magát, az ellene és a pártja ellen indított hajsza leg­végén hördült csak fel, elvesztve béketű­rését. Hangja kísértetiesen cseng vissza. Az emléktől egészen elérzékenyült. A koporsóban fekvő barát a döntő pillanat­ban, a legnagyobb veszélyben megállta a helyét. Hányan mondhatjuk ezt el ma­gunkról? Bleyert egyedül viszik ki a teme­tőbe, még özvegye és lánya se kíséri utolsó útjára. Hamvaira se tartanak igényt. El­képzelhető-e, hogy Esztike valami titkot őriz, amelynek feltárása meglepné és megborzongatná az egész világot, ugyan­akkor megmagyarázná mindazt, ami még mindig érthetetlen? Elnyetné a házasság néhány válságosabb szakaszában nem maradt teljesen zárkózott, több olyan részlettel ismertette meg a külvilágot, amely szigorúan véve nem tartozik a nyil­vánosságra. Nem valószínű, hogy az együttélés válságaiban éppen a legsúlyo­sabb titkokat illetően maradt volna néma. Az özvegy eljárásának háttere csak sze­mélyi lehet, nem politikai, döntötte el Gá­bor magában. A pap az oltár közepénél két karját fe­léjük tárta: vége a misének. A templom jobb és bal szárnyában felvonultak és ké­szenlétbe helyezkedtek a gyászhuszárok. A szegény, feketébe bújtatott nyugdíja­sokról most még jobban lerítt, hogy nem­csak a huszársághoz, de más katonai fegy­vernemhez se lehetett sok közük annak idején. Csak a koporsó beszentelése ma­radt hátra. Erzsébet fél lépéssel közelebb került az ifjabb Kendéhez, eltüntetve tel­jesen a köztük lévő távolságot Ezzel a mozdulattal üzente a férfinek, hogy me­rev figyelése nyugtalanító. A ferences a koporsó mögé lépett, meghintette szenteltvízzel, körbejárva minden égtáj felől megismételte a mozdu­latot. Esztike a pap felé fordult, de tekin­tete üres volt. Mi történt közte és László között? Kende a Bleyer-házasságot csak töredékeiben ismerte. Esztike kereske­delmit végzett és egy ügyvédi irodában dolgozott, ott találkozott Lacival, a fiatal ügyvéddel. Nyolc, vagy kilenc évvel ké­sőbb egybekeltek, már abban az időben, amikor a második világháború kezdődött. Bleyer, a budai patríciuscsalád sarja, so­káig nem merte otthon bejelenteni. A nagy szerelmek ennyi idő alatt gyakran kiégnek. A házasságkötés esélye minden évnegyed elmúltával csökken. Kilenc év­vel az első találkozás után Lászlót talán az új politikai fejlemények is ösztönözték a kapcsolat törvényes rendezésére. Ekkor már előrelátható volt, hogy a háború egyik szakaszában Esztike előbb-utóbb majd üldözöttnek minősül. Ennek a ve­szélynek feltehetően szerepe volt abban, hogy Bleyer végül bejelentette házas­ságkötési szándékát édesanyjának. Nem vitás, a maga idejében ez a kiállás legalább olyan kockázatosnak tűnhetett, mint ké­sőbbi fellépése a képviselőházban, szem­beszegülése a vezető párt főtitkárával. Az olaszországi nászútról hazatérve a férj nyakig merült a munkába és a gyerek megszületése után már sejthették, hogy hamarosan mindhármuk élete veszélyben lesz. Esztike és lánya hamis papírokkal külön bujkált, Laci katonatiszti szabad­ságlevéllel jutott át a rémnapokon, ámbár sose szolgált a hadseregben. A bujkálás veszélye a fizikai távolság ellenére is összetartó pont volt és ellentétek csak az új világ kezdete után mutatkoztak. Laci villámgyorsan országosan ismert szemé­lyiséggé vált, sokfelől vizsgált, ellenőrzött népmozgalmi vezetővé. Esztike élvezte az ezzel együttjáró feltűnést, szókimondása sokfelé népszerűsítette, másfelől viszont nem könnyítette meg férje közszereplé­sét. Az asszony időnkénti hangosabb za­­bolátlansága egyeseket az előző korszak fékevesztett junkerasszonyaira emlékez­tette. A párhuzam ártott Bleyernek és ár­tott pártjának. Esztike talán a benne újra ébredő félelem hatása alá került. Minden­esetre, férj és feleség között a stílus­különbség általánosan ismertté vált. Amerikába érkezve a házasságot tartósító külső erők eltűntek és elérkeztek az ideig­lenes különélés válságához. Az özvegy arckifejezése, tartása megint változott. Sápadtsága újra kimerültséget és szomorúságot tükrözött. Fejét balra fordítva figyelte, ahogy a pap a tömjéne­­zővel térdet hújt az oltár előtt és a koporsó felé tart. Gáborban újra a szánakozás ke­rekedett felül. Esztike annak idején, Laci elköltözése után, foggal-körömmel har­colt érte. Nem a régi élettársat kapta visz­­sza, hanem egy csüggedtebb, fáradtabb, figyelmetlenebb családtagot. Az átmeneti különélés nyilvánossága talán nem gyó­gyuló sebet nyitott. Megbocsáthatatlan­­nak bizonyult-e ez a közjáték? Elképzel­hető. Gábor mégis kételkedett az ilyen egyszerű magyarázatban. Az igazi élet­tára, nemre való tekintet nélkül, képes a másik hibás lépésének megbocsátására, erősíthette magában. Erzsébetre pillan­tott. Ő megtette. Biztos, hogy nem hordoz magában bosszúvágyat múltbeli közjáté­kok miatt. Kende észrevette, hogy a férj és a feleség kapcsolatának általános vizsgá­lata hirtelen elszemélyesedett. Kényel­metlennek és céltalannak találta a fordu­latot. Bleyerné talán a hűtlenséget meg­bocsájtotta, és egy másik sérelmet nem fe­ledhetett soha. Gábor emlékezett rá, hogy egyidőben üzleti vállalkozásokba kezdett, majd felszámolta azokat és lakásuk falán egyre több Van Gogh, Gauguin, Monet és Pissarro modorában készült kép jelent meg. Esztike festett. A képek később el­tűntek. Gábor egyszer megkérdezte Lász­lót, mi történt a festményekkel. — Egy bizonyos határon túl ilyesmik­kel az ember nem élhet együtt —, vála­szolt bosszús hangon Bleyer. A feleletből arra lehetett következtetni, hogy a képek eltávolítása nem volt tapintatos,­­fájda­lommentes művelet. Kendéék, erre gya­nakodva, sohase érdeklődtek Esztikétől a galéria feloszlásának körülményeiről. A gyászhuszárok lassan, körülménye­sen körbefordultak a koporsót tartó guru­lóasztallal. A ferences a ravatal elé lépett, lesütött szemmel megindult, a koporsó lassan úszott a kijárat felé. A kaput kinyi­tották, a napfény végigszáguldott rajtuk, az özvegy lányával és a pirospozsgással kilépett a padsorból, és a koporsó mögé kanyarodott. A gyászolók keresztet ve­tettek és lehajtották fejüket, amikor a ko­porsó elgördült mellettük. Gábor tekinte­te egy másodpercre találkozott Esztike szemével. Szegény asszony. Nem bocsá­tott meg. Mi az, amit nem? A hosszúra nyúlt jegyességet? Az osztály-, vagy Inti­­túrkülönbséget? Az életmentést? A hűt­lenséget? A képek eltávolítását? Számta­lan más ok lehet. Jogos vagy képzelt sére­lem. A mérleget mindenki magában vonja meg. A jelek azt mutatják, hogy Esztike úgy találta, kettőjük mérlege Lászlóval nem neki kedvez. Kende jó ideje tudta, hogy annak a legnehezebb megbocsátani, akinek inkább mi tartozunk, mint fordít­va. Lány az anyjának, fiú az apának, üldözött a bújtatójának nehezen feled. A templomlépcsőnél valamennyien megtorpantak. A gyászhuszárok gondo­san levették a kopott leplet, felemelték a kocsi hátsó ajtaját és becsúsztatták a ko­porsót. A motor már járt, a pap eltűnt va­lamerre. Az­ öreg Kende ismerősöktől köszönt el, Bleyerné tanácstalanul várt A legtöbben nem tudták, hogyan fejezzék be a búcsúztatást. A vezető mellé beült az egyik gyászhuszár, a többiek elhelyezked­tek egy másik autóban. A halottaskocsi előbb hátrált, jelezte, hogy kifordul a jár­da mellől, aztán elérte a sarkot, jobbra fordult és eltűnt előlük. (1984) Simonyi Imre HEGYEK, SÍKSÁGOK A hegyen túl feltehetően síkság következik. Innét azt nem látni ám a bölcsek és vének , így gondolják mivel már apáik is így gondolták és így tanították. Hogy aztán a síkságon túl újabb síkság következne (vagy csupán ugyanaz folytatódik?) esetleg egy másik hegy emelkedne s azon túl megint síkság és megint hegy (és így tovább) ezt még a szent öregek sem állítják teljes bizonyossággal. Csupán arról beszélnek (amennyit látnak) hogy akinek szomorúsága van a hegyen a síkság felé van az indulóban s akinek szomorúsága van a síkon az egyre kapaszkodnék a tetőre. Ennél többet aztán a bölcs doktorok sem tudnak. S ha mégis tudnak velem nem közölték. ELFOGYHATOTT Elalszom, míg elalhatok. És ébredek, míg van mire. — Kinek van ennyi semmije, hogy abból rakhat osztagod­? Adott, ameddig adhatott álmot, ébredést — de mire? az élet. — De hogy ennyire elfogyhatott­­?

Next