Magyar Nemzet, 1990. augusztus (53. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-30 / 203. szám
Csütörtök, 1990. augusztus 30. Magyar Nemzet / melléklet Székely góbéságok címmel újra megjelentené a Tevan kiadó az 1910-ben kiadott anekdota-gyűjteményt, amelyet akkor a Péterffy-asztal baráti kör gyűjtött össze és rendezett sajtó alá. A kötetet Gáspár Antal illusztrációi teszik még vonzóbbá. Az Újonnan megjelent könyvből közöljük a kedvcsinálónak az alábbi adomákat és rajzokat. Az aranyosszéki itatóvályú Nagy ceremóniával jár az, ami a községbe, mert abba nem fér bele az ökör feje, költségére készül. így volt ez akkor is, mi- A bíró úz illendőképpen megvédéskor egyik aranyosszéki községben a legmezte a vályúkészítőt, aki pedig megérelőre marhaitatót készítettek. Az átvétel demlette, mert sógorság volt, hez kivonult az elöljáróság. Mindenik gó- Ugyan Mihály, hát ide nézzl — és bele* bénák volt valami gáncsolnivalója. Gyé- dugta a fejét a vályúba bíró uram. — Miresi Mihály az itatóvályú üregét kicsinyeikor láttál te ennél nagyobb ökörfejet? A tükrös cibere Még a cibereleves is csak úgy jó, ha füstölt disznóhús főtt benne, vagy legalább szalonnatepertyűs rántással készítik. Hanem a csíki góbét nem szerette a felesége. Nem is főzött neki zsíros ciberét, hanem csak valami vízfélét. Nézegeti a góbé, de az asszony is beleszálad — Mit nézeget kend? — Mert én, édes feleség, az Istennek sem eszem olyan ciberét, amelyikbe meglátom magam!... Az öngyilkos góbé Elkeseredett Márton Péter, aztán kimondotta, hogy beleöli magát a Küküllőbe. Neki is ment a folyónak, és mindenki azt hitte, hogy belehalt. Pedig másnap mosolygós arccal köszöngetett szerencsés jó reggelt az ismerősöknek, akik a tavaszi víztől rémségesen megáradt folyóban gondolták Pétert — Hát te, Péter, nem haltál a Küküllőbe? — Hagyjátok el hé, mert az úgy megnőtt, hogy közel sem tudtam menni hozzál... c jr maim nem kizárólag egyéni jóindulaton múlott, ki tudja, hogy van most a határ a vatikáni változások bizonyára itt is érezhetők. Bleyerné olyasmit mondott, hogy a szerzetes nem köteles tudni, mi történik a holttesttel a templom elhagyása után. Nagy talány nem lehet előtte, mindenesetre módot adott a részletek elhallgatására. Valószínűleg a ferences nem tudja, hogy nemcsak ő nem kíséri el a halottat a temetőbe, a család se, a gyülekezet tagjai se. Esztike telefonbejelentésének ez volt az egyik meglepetése. Kende nehezményezte az özvegy határozatát, de nem vitatkozott, elfogadta. Nem gondolhatott másra, csak arra, hogy Esztike meg akarja kímélni mindnyájukat a mauzóleumban eltöltendő percek kegyetlenségétől. Emlékezett rá, hogy a hamvakat úgyis csak később adják ki. A temetőigazgatóság levélben értesíti a családot, amikor átvehetik az urnát. Ugyanakkor felajánlják, hogy otthagyhatják a hamvakat, elhelyezhetik a temető falában, vagy a mauzóleumban. — A család nem tart igényt a hamvakra —,jegyezte meg az özvegy halkan, amikor Kende a beszélgetésben ehhez a ponthoz ért — Miért nem? — lepődött meg a férfi. Bleyerné nem sokat kertelt. Manapság nem kell nagyon modernnek lenni ahhoz, hogy valaki belássa, mennyire meddő és céltalan urnát rendelni, a temetőben helyet bérelni, csak huszonöt évre adják, és hol leszünk mi már huszonöt év múlva! Az se jó megoldás, hogy az urnát otthon tartják. Száz és százezer amerikai viszi otthonról otthonra szerettei maradványát, míg valahol elhagyják. A lapok megírták, hogy naponta több ezer urna fejezi be a szeméttelepen. Kende jól hallotta ugyan az asszony minden szavát, de azok jelentését nem fogta fel. Rossz előérzettel kérdezte, mi történik László hamvaival, ha azt a család nem igényli? Esztike kész volt a válasszal. Oda kerül, ahová mindazoké, akiknek hamvát nem igénylik. Sietve hozzátette, hogy a helyes megoldást nem könnyű megtalálni és az egész dolog természetesen kizárólag családi belügy. Gábor dermedtségét a belügy szó említése oldotta fel. Nem belügy. Nem is kizárólagos. Mérsékelte magát, erőltetett nyugalommal mutatott rá arra, hogy Bleyer a családon kívül egy nagyobb közösségnek is tagja volt. E nagyobbnak is léteznek megfontolandó jogigényei. Alkalom nyithat egyszer arra, hogy az utolsó parlamentáris ellenzék vezérének hamvait a hazai föld véglegesen befogadhatja. A közeljövő nem tűnik túl rózsásnak, de senki se tudja, mit hoz a távolabbi jövő, mi történik tíz, húsz, vagy ötven év múlva. Bleyer László földi maradványait az ország egyszer nemzeti ereklyének tekintheti. Szabad-e ezt a lehetőséget, bármennyire csekély jelenleg, örökre megsemmisíteni? Kendét mélyen bántotta, hogy egyáltalán szükség volt a magyarázatra, de még reméli, folytatni akarta. — Ugyan — szakította félbe az asszony és ellenségessé vált a hangja —, harmincnál több évet töltöttünk idegenben. Erős túlzás, amit mond. Érzelmi szálak, vagy kapcsolat fennmaradásáról szó sincs. Eleinte reméltünk, de aztán feladtuk. Gábor erre már csak legyintett. A tünet ismerős volt A külföldi évtizedek könnyen kikezdik és olykor megsemmisítik a menekültek valamikor józan ítélőképességét. Esztike egyszerűen nem veszi többé tekintetbe, hogy az országban máig nem tartottak szabad választásokat. Nem szűnt meg a katonai megszállás. Érzelemnyilvánításra a lehetőség, ennek megfelelően, meglehetősen korlátozott. A kifakadás alaptalan. Bleyernét nem érte mellőzés. Csakhogy meggyőzhető-e erről, és alkalmas-e az adott pillanat vitára? Kende elköszönt A pap az evangéliumot befejezve átment az oltár másik oldalára. Csuháját és a miseinget gondosan elsimítva leült oldalt. Az első padsorban felemelkedett a pirospozsgás férfi, tisztelettel bólintott az oltár felé, majd félig hátrafordulva, a gyászoló közönség irányába anni kezdte, hogy Bleyer László élete elválaszthatatlan volt a párttól. És belefogott a párt történetének ismertetésébe. Részletezte a két háború közti éveket, majd a háborús esztendőket és ami azok után következett, adatokkal és számokkal tűzdelve, megemlítve hébe-hóba az elhunyt személyét és szerepét is. A szónok eredetileg műszaki ember volt, mérnöknek tanult. Politikai pályafutása során ékesszólás, vagy meggyőző kifejezési készség ugyan nem segítette előre, viszont kéznél volt a kellő pillanatban, ha ez a megállapítás illendően alkalmazható olyan közszereplőre, akit előbb a németek fogtak le, börtönöztek be és ítéltek halálra, majd később a Rákosirendszer részesített hasonló bánásmódban. A pirospozsgás szárnyaszegett mondatokkal tapogatódzott a zárószólamok felé és Kende olyasfajta boldogtalanságot fedezett fel magában, mint amilyen tegnap az Esztikével folytatott beszélgetés után nehezedett rá. Középen a koporsó egyre magányosabbnak, a lepel egyre fakóbbnak tűnt. Gábor fiatal korában az idősebb emberek gyakran emlegették, hogy temetni, azt aztán tudunk. Gúnyos utalás volt ez arra, hogy igazi értékeinket csak holtuk után becsüljük. Ehhez a megjegyzéshez elveszett a jogcím. Temetni se tudunk. Az Úrfelmutatásnál mindannyian letérdeltek. Kende, kerülve a feltűnést, óvatosan végigsöpört szemével a padsorokon. Azt találgatta, elvegyült-e a gyászolók között néhány amerikai? Eljött-e valaki a külügyből? Képviseli-e valaki az emberi jogokat védelmező intézményeket? Eljöttek-e kelet-európai sorstársaink megbízottai? Bleyert Nyugatra érkezése után a napilapok, a folyóiratok, a rádió hősnek nyilvánították, a szabadság bajnokának, de a szertartás csendjét most nem zavarták nyüzsgő fényképészek, jegyzetelő újságírók, kamerák. Mi tagadái eltűntek már előbb a hős életéből, és a végbúcsú se csalogatta vissza őket, Bleyer László, az igazat megvallva, réges-régen terhessé vált. Javaslatait, terveit intéseit elsüllyesztették. A szabadság tegnapi bajnoka kegyvesztett, majd szerény kegydíjas lett. Kedve, élénksége, érdeklődése megcsappant Megöregedett. Megkeseredett. — Elfuccsoltam az életemet —, fakadt ki egyszer Gábornak. — És tudod, nem is nagyon okolhatom magam érte. A gyomrom nem volt elég erős ezekhez az időkhöz. A környékbeliek közül néhányan áldoztak. Kendének eszébe jutott csalódása, amikor lassacskán rá kellett ébrednie, hogy László alkatánál, vérmérsékleténél fogva nem a legmegfelelőbb személy volt a külföldi hős-szerepre. Nem tanult meg igazán jól angolul, nem tudott franciául. Otthon kitűnő szervező volt, itt azonban nem boldogult a politikailag vegyes egyesületek összefogásával. Otthon a vezetőkre, kormányfőkre, nagykövetekre korlátozódott kapcsolata. Amerikában a kormányzat harmad, vagy negyedrangú titkári karával kellett beérnie a rövid hőskorszak lezártával. Nem volt mindig türelmes velük és azok se vele. Nem vált népszerűvé az emigráció diplomáciai alvilágában, pedig minden reggel elismételte önmagának, hogy elsőszámú hazafias kötelessége baráti kapcsolatok létesítése. Szegény Laci, gyakran furdalta a lelkiismeret. — Hülye vagyok—panaszolta. —Jobban kell vigyázni! Mit érünk vele, ha igazunk van és utálnak érte? Amerika a megbocsátás hona. Ezt használjuk ki, ha tényleg politikusok vagyunk és nem csak annak hisszük magunkat Gábor előtt most egy másik Bleyer jelent meg. A képviselőházi padsorból emelkedett fel. Hangja áttörte a terem lármáját: — Hitvány, hazug rágalmazói — kiáltotta. A másik oldal vezére elsápadt, megkapaszkodott ültében. Az egyész Ház meghökkent egy másodpercre. Az él-koalíciós párt személyi kultuszának szerves része volt az elsápadó főtitkár istenítése. Talán önkéntelenül arra vártak minden oldalon, nem sújt-e le Zeusz villáma azonnal a szentségtörőre. Csak a vészcsengő szólalt meg és a terem lassan kiürült Kende mindig szívesen emlékezett erre a pillanatra, de igazságtalanságnak találta, hogy ezzel eljelentéktelenit, legalább átmenetileg, számtalan más lényeges részletet Bleyer életéből. A tunya mameluk kormányzat ingerlését és ostorozását negyvenöt előtt. A földalatti mozgalom szervezését a német bevonulás után. A csendes, elszánt munkát negyvenöt tavaszától, amellyel a megszálló hatalomnak olyan kínos meglepetést szerzett pártja diadalával. László személyes varázsa és furfangja kovácsolta össze még egyszer, utoljára a szétbomló polgári pártot, és a többségi képviselőcsoport az ő buzdítására és javaslatára szavazta meg a miniszterelnök visszahívását és megfeddését. Elsőrangú parlamenti vezető volt a többségi és az ellenzéki oldalon egyaránt. Sokáig nagy erőfeszítéssel fegyelmezte magát, az ellene és a pártja ellen indított hajsza legvégén hördült csak fel, elvesztve béketűrését. Hangja kísértetiesen cseng vissza. Az emléktől egészen elérzékenyült. A koporsóban fekvő barát a döntő pillanatban, a legnagyobb veszélyben megállta a helyét. Hányan mondhatjuk ezt el magunkról? Bleyert egyedül viszik ki a temetőbe, még özvegye és lánya se kíséri utolsó útjára. Hamvaira se tartanak igényt. Elképzelhető-e, hogy Esztike valami titkot őriz, amelynek feltárása meglepné és megborzongatná az egész világot, ugyanakkor megmagyarázná mindazt, ami még mindig érthetetlen? Elnyetné a házasság néhány válságosabb szakaszában nem maradt teljesen zárkózott, több olyan részlettel ismertette meg a külvilágot, amely szigorúan véve nem tartozik a nyilvánosságra. Nem valószínű, hogy az együttélés válságaiban éppen a legsúlyosabb titkokat illetően maradt volna néma. Az özvegy eljárásának háttere csak személyi lehet, nem politikai, döntötte el Gábor magában. A pap az oltár közepénél két karját feléjük tárta: vége a misének. A templom jobb és bal szárnyában felvonultak és készenlétbe helyezkedtek a gyászhuszárok. A szegény, feketébe bújtatott nyugdíjasokról most még jobban lerítt, hogy nemcsak a huszársághoz, de más katonai fegyvernemhez se lehetett sok közük annak idején. Csak a koporsó beszentelése maradt hátra. Erzsébet fél lépéssel közelebb került az ifjabb Kendéhez, eltüntetve teljesen a köztük lévő távolságot Ezzel a mozdulattal üzente a férfinek, hogy merev figyelése nyugtalanító. A ferences a koporsó mögé lépett, meghintette szenteltvízzel, körbejárva minden égtáj felől megismételte a mozdulatot. Esztike a pap felé fordult, de tekintete üres volt. Mi történt közte és László között? Kende a Bleyer-házasságot csak töredékeiben ismerte. Esztike kereskedelmit végzett és egy ügyvédi irodában dolgozott, ott találkozott Lacival, a fiatal ügyvéddel. Nyolc, vagy kilenc évvel később egybekeltek, már abban az időben, amikor a második világháború kezdődött. Bleyer, a budai patríciuscsalád sarja, sokáig nem merte otthon bejelenteni. A nagy szerelmek ennyi idő alatt gyakran kiégnek. A házasságkötés esélye minden évnegyed elmúltával csökken. Kilenc évvel az első találkozás után Lászlót talán az új politikai fejlemények is ösztönözték a kapcsolat törvényes rendezésére. Ekkor már előrelátható volt, hogy a háború egyik szakaszában Esztike előbb-utóbb majd üldözöttnek minősül. Ennek a veszélynek feltehetően szerepe volt abban, hogy Bleyer végül bejelentette házasságkötési szándékát édesanyjának. Nem vitás, a maga idejében ez a kiállás legalább olyan kockázatosnak tűnhetett, mint későbbi fellépése a képviselőházban, szembeszegülése a vezető párt főtitkárával. Az olaszországi nászútról hazatérve a férj nyakig merült a munkába és a gyerek megszületése után már sejthették, hogy hamarosan mindhármuk élete veszélyben lesz. Esztike és lánya hamis papírokkal külön bujkált, Laci katonatiszti szabadságlevéllel jutott át a rémnapokon, ámbár sose szolgált a hadseregben. A bujkálás veszélye a fizikai távolság ellenére is összetartó pont volt és ellentétek csak az új világ kezdete után mutatkoztak. Laci villámgyorsan országosan ismert személyiséggé vált, sokfelől vizsgált, ellenőrzött népmozgalmi vezetővé. Esztike élvezte az ezzel együttjáró feltűnést, szókimondása sokfelé népszerűsítette, másfelől viszont nem könnyítette meg férje közszereplését. Az asszony időnkénti hangosabb zabolátlansága egyeseket az előző korszak fékevesztett junkerasszonyaira emlékeztette. A párhuzam ártott Bleyernek és ártott pártjának. Esztike talán a benne újra ébredő félelem hatása alá került. Mindenesetre, férj és feleség között a stíluskülönbség általánosan ismertté vált. Amerikába érkezve a házasságot tartósító külső erők eltűntek és elérkeztek az ideiglenes különélés válságához. Az özvegy arckifejezése, tartása megint változott. Sápadtsága újra kimerültséget és szomorúságot tükrözött. Fejét balra fordítva figyelte, ahogy a pap a tömjénezővel térdet hújt az oltár előtt és a koporsó felé tart. Gáborban újra a szánakozás kerekedett felül. Esztike annak idején, Laci elköltözése után, foggal-körömmel harcolt érte. Nem a régi élettársat kapta viszsza, hanem egy csüggedtebb, fáradtabb, figyelmetlenebb családtagot. Az átmeneti különélés nyilvánossága talán nem gyógyuló sebet nyitott. Megbocsáthatatlannak bizonyult-e ez a közjáték? Elképzelhető. Gábor mégis kételkedett az ilyen egyszerű magyarázatban. Az igazi élettára, nemre való tekintet nélkül, képes a másik hibás lépésének megbocsátására, erősíthette magában. Erzsébetre pillantott. Ő megtette. Biztos, hogy nem hordoz magában bosszúvágyat múltbeli közjátékok miatt. Kende észrevette, hogy a férj és a feleség kapcsolatának általános vizsgálata hirtelen elszemélyesedett. Kényelmetlennek és céltalannak találta a fordulatot. Bleyerné talán a hűtlenséget megbocsájtotta, és egy másik sérelmet nem feledhetett soha. Gábor emlékezett rá, hogy egyidőben üzleti vállalkozásokba kezdett, majd felszámolta azokat és lakásuk falán egyre több Van Gogh, Gauguin, Monet és Pissarro modorában készült kép jelent meg. Esztike festett. A képek később eltűntek. Gábor egyszer megkérdezte Lászlót, mi történt a festményekkel. — Egy bizonyos határon túl ilyesmikkel az ember nem élhet együtt —, válaszolt bosszús hangon Bleyer. A feleletből arra lehetett következtetni, hogy a képek eltávolítása nem volt tapintatos,fájdalommentes művelet. Kendéék, erre gyanakodva, sohase érdeklődtek Esztikétől a galéria feloszlásának körülményeiről. A gyászhuszárok lassan, körülményesen körbefordultak a koporsót tartó gurulóasztallal. A ferences a ravatal elé lépett, lesütött szemmel megindult, a koporsó lassan úszott a kijárat felé. A kaput kinyitották, a napfény végigszáguldott rajtuk, az özvegy lányával és a pirospozsgással kilépett a padsorból, és a koporsó mögé kanyarodott. A gyászolók keresztet vetettek és lehajtották fejüket, amikor a koporsó elgördült mellettük. Gábor tekintete egy másodpercre találkozott Esztike szemével. Szegény asszony. Nem bocsátott meg. Mi az, amit nem? A hosszúra nyúlt jegyességet? Az osztály-, vagy Intitúrkülönbséget? Az életmentést? A hűtlenséget? A képek eltávolítását? Számtalan más ok lehet. Jogos vagy képzelt sérelem. A mérleget mindenki magában vonja meg. A jelek azt mutatják, hogy Esztike úgy találta, kettőjük mérlege Lászlóval nem neki kedvez. Kende jó ideje tudta, hogy annak a legnehezebb megbocsátani, akinek inkább mi tartozunk, mint fordítva. Lány az anyjának, fiú az apának, üldözött a bújtatójának nehezen feled. A templomlépcsőnél valamennyien megtorpantak. A gyászhuszárok gondosan levették a kopott leplet, felemelték a kocsi hátsó ajtaját és becsúsztatták a koporsót. A motor már járt, a pap eltűnt valamerre. Az öreg Kende ismerősöktől köszönt el, Bleyerné tanácstalanul várt A legtöbben nem tudták, hogyan fejezzék be a búcsúztatást. A vezető mellé beült az egyik gyászhuszár, a többiek elhelyezkedtek egy másik autóban. A halottaskocsi előbb hátrált, jelezte, hogy kifordul a járda mellől, aztán elérte a sarkot, jobbra fordult és eltűnt előlük. (1984) Simonyi Imre HEGYEK, SÍKSÁGOK A hegyen túl feltehetően síkság következik. Innét azt nem látni ám a bölcsek és vének , így gondolják mivel már apáik is így gondolták és így tanították. Hogy aztán a síkságon túl újabb síkság következne (vagy csupán ugyanaz folytatódik?) esetleg egy másik hegy emelkedne s azon túl megint síkság és megint hegy (és így tovább) ezt még a szent öregek sem állítják teljes bizonyossággal. Csupán arról beszélnek (amennyit látnak) hogy akinek szomorúsága van a hegyen a síkság felé van az indulóban s akinek szomorúsága van a síkon az egyre kapaszkodnék a tetőre. Ennél többet aztán a bölcs doktorok sem tudnak. S ha mégis tudnak velem nem közölték. ELFOGYHATOTT Elalszom, míg elalhatok. És ébredek, míg van mire. — Kinek van ennyi semmije, hogy abból rakhat osztagod? Adott, ameddig adhatott álmot, ébredést — de mire? az élet. — De hogy ennyire elfogyhatott?