Magyar Nemzet, 1990. október (53. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-24 / 249. szám
4 A TÉVÉ MŰSORÁRÓL Üstökösök a közvilágításra A legelső, valóban szabad október huszonharmadikát meglehetősen szerény műsorösszeállítással köszöntötte a Magyar Televízió. Két mozifilmet mutattak be. Bárdos Péternek az inkább csak külföldön díjazott filmgroteszkjét, a Szamárköhögést, valamint Erdélyi János és Zsigmond Dezső idehaza is méltóképpen elismert Vérrel és kötéllel című dokumentumfilmjét. Mindegyik mű a maga műfaja és értéke szerint kapott helyet a műsorrendben, és remélhetőleg ezen adottságaik szerint találtak maguknak nézőket is. Anélkül azonban, hogy a nemzeti ünneppé lett októberi nap „agyonünneplését" szorgalmaznám, úgy érzem, e két végletes mű, a nevetgélésre csiklandozó 56-os torzó, meg a feloldhatatlan drámaiságú dokumentumfilm kevés arra, hogy sokesztendős hallgatás és hazudozás után minden nézői réteg a maga nagyságában és teljességében ismerhesse meg és fogadhassa el a forradalom tényét, történetét és politikai, erkölcsi kisugárzását. Akiben az elmúlt napokban föltámadt a vágy, hogy a nagy idők nagy tanúival „társaloghasson” a televízió révén, mint már annyiszor szűkös korszakok alkalmával, legfeljebb a portréfilmekben lelt vigasztalást, üstökösöket nézhetett — közvilágításra befogva —, ahogyan egy Kodály Zoltánidézetben is hallhattuk az elmúlt hét egyik „üstökösműsorában”. Haraszti Sándorné A Haraszti Sándornéról készült portréfilm (az Országos Széchényi Könyvtár Soros-gyűjteményének szánt, terjedelmes fölvétel részletei) két szempontból is időszerű műsornak mondható. A napokban töltötte be századik esztendejét Haraszti Sándorné, s ez a tekintélyes évforduló önmagában is megérdemli a televíziós nyilvánosságot. De ez a szikrázó szellemiségű, bátor és higgadt asszony a század forradalmi mozgalmainak tanújaként arra is kiválóan alkalmas, hogy — születésnapi és történelmi évfordulóktól függetlenül — meghitten pontos beszámolókkal hitelesítse a történelmet. A filmet készítő és közzétévő kis csapat, Hanák Gábor és munkatársai, érzékelhetően arra törekedett a tizenöt órányi, eredeti anyag ..összevágásánál"*, hogy teljes curriculum vitae-t adjanak "az elbeszélőről. Olyan életrajzot, amely nem csupán megélőjéről, de annak társadalmi hátteréről is élményt adó képet fest. Az ötvenperces műsor ily módon meglehetősen sokáig időzött a gyermek- és ifjúi évőknél, a századfordulós vidéki élet jellegzetességeinél,társasági s családi szokásainál. Abba bánta valaki is, hogy figyelme megtapadt ezeknél a részleteknél. Hiszen, bár a magyar próza igen sokat és igen színvonalasan foglalkozik ezzel a korral és ezzel a társadalmi, társasági régióval, annak női s emancipációs ismertetésével, jószerint még ez a gazdag irodalom is adós maradt. Irénke néni elbeszéléséből viszont mindenki megtudhatta, milyen lehetőségek vártak az ő lánykorában a tanulni vágyó „nőneműekre”, mit ért a diplomás nő kis- és nagyvárosban, és mit a társaságban, kiváltképpen, ha hagyományaihoz és vallásához ragaszkodó zsidó családból származott. Ezeknél a „történelmi és társadalomtörténeti leckéknél" elidőzve nem maradt viszont elég műsorperc az asszonyévek elbeszélésére. Pedig legalább olyan izgalmas és színes kép kerekedett (volna) a Haraszti Sándor mellett eltöltött évekről is, mint a kezdetekről, ha többet kaphattunk volna a továbbiakban is Irénke néni szavaiból. A történelem azonban (illegalitás '45 előtt, börtönbüntetés Rákosi Mátyás uralkodása idején, újabb remények Nagy Imre oldalán, romániai száműzetés 1956 után, és így tovább) csak „futószalagon” következhetett, bánatára azoknak, akik egy-két fejezetét ismerik már Haraszti Sándorné életének, és kárára azoknak, akiknek a televízióbeli volt az első találkozásuk Irénke nénivel. No persze, a „futószalagos" történelmi visszaemlékezés is adott éppen elegendő töprengeni valót a hétfői délutáni portréfilm megtekintőjének. Hiszen, Haraszti Sándorné, miként a férje is, a megújuló hit embere. Ők ketten töltötték az életüket valamire — hallhattuk —, az életet és embert jobbító eszmére, s nem és nem csalódtak benne. Legfeljebb az eszméiket végrehajtókban, kisajátítókban, lejáratókban. És ezzel a következetes ragaszkodásukkal a hitükhöz, tiszteletet ébresztenek nem csupán maguk iránt, de az iránt is, amihez ragaszkodnak. Egy sárba rántott, vérrel és hazugsággal mocskolt eszme iránt. A baloldaliság iránt. Schiff András Egészen másfajta portré az, amelyet Bársony Ágnes és Mérei Anna „szállított” az elmúlt héten, mint Hanák Gáboréké. Derűsebb és nagyvilágibb. Ámbátor egy valami mégis közös az idős asszony és a fiatal művész, Schiff András televíziós arcmásában. A következetes ragaszkodás az életük hajnalán fölfedezett ideához. Schiff András ideája a komolyzene mindenhatósága. Ennek szolgálatában hagyta el hazáját, „tágabb teret keresve fejlődésének”, sok esztendővel ezelőtt, és ezért tér vissza újra meg újra előadóművészként, mesterkurzust tartó pedagógusként mostanában. No persze, ha csupán erről szólt volna az egyórás televíziós műsor, miért ment el, és miért tért vissza egy páratlanul tehetséges pianista, tiszteletteljesen unatkozhattunk volna, akár a gondosan válogatott zenei betétek ellenére is. De szerencsénkre a film főszereplőjének meg a készítőinek egyébre is futotta az igyekezetéből. Egy kis korrajzra. Korrajz a hatvanas—hetvenes évekről, Schiff András művészi készülődésének, tanulóéveinek idejéből és mostanról. Természetesen a világjáró zongoraművész sajátos szemszögből látja maga körül a világot. Koncertdobogók, zeneakadémiai katedrák árnyékából és magasából. De ezek a meglátások is sokatmondók és jellegzetesek. A nagy művészegyéniségek dicsérete (akik képesek voltak a rossz légkörű országban is jó atmoszférát teremteni maguk és növendékeik körül), a szereplési lehetőségek siralmassága („nyugaton az ember hangversenyt ad, Magyarországon hangversenyt kap” — tartja Schiff András), a bizonyos, ígéretes tehetségeket pátyolgató kultúrpolitika fanyar elismeréssel nyugtázott tevékenysége — mindez hazánkat értékelő és pontosító észrevétel az egész világot átölelő, érzékeny művész megfogalmazásában. Értékelés az országról, értékelés az országnak, amely — ki tudja, milyen szerencsés genetikai „összjáték” következtében — termi az üstökösöket, de megtartani s visszahívni, ragyogtatni s száguldani hagyni vagy engedi őket, vagy sem. Biblia A „vagy sem” tipikus esete Nádas Péter írói indulása, majd ennek az indulásnak a folytatása. Ha kis körben, használatos, anyanyelvünkön termett irodalmi műről lehet azt mondani, megjelenése olyan volt, akár az üstökösé, akkor Nádas Péter első írásának, amelyből most A Biblia című tévéjáték készült — megjelentét nyugodtan illethetjük ezzel a metafórával. Olyan területet világított be ez az írás, amilyet nem volt szokás észrevenni se, nemhogy megvilágítani. S oly' szenvedélyes őszinteséggel vitte végbe az író e megvilágítást, ahogyan megint csak nem volt szokás akkoriban. (Azóta sem?) A pártarisztokrácia úrhatnámságát, régi urakon is túltevő embertelenségét ábrázolja a gyermeki rácsodálkozás megrendítő tisztánlátásával a bibliás kisregény. Színtere az ötvenes évek világa, de 1967-ben, kiadásának esztendejében senkiben nem támadt kétség afelől, hogy a történet számos helyzete, megállapítása és következtetése eleven valóság. A cselédnyúzó, cselédgyanúsító funkcionáriusok, kiknek gyermekei születési előjogokat élveznek társaikkal szemben, a nyolcvanas éveknek is meglehetősen ismert szereplői voltak, és bizonyos jelekből arra lehet következtetni, azok is maradnak még egy darabig. Csoda-e hát, hogy a kisregényt robbanásszerű föltűnte után igyekeztek minden módon feledtetni, hogy film — bármennyire is filmre való a meséje — nem lehetett belőle? Várkonyi Gábor tévéjátékán föl-föltűnik az óvatosság, hátha most is baj, származik a bibliás szomorúhistóriából? Óvatosság? Visszafogottság? Az első rettenetes képsorok után (a történet gyermekszereplője brutális kegyetlenséggel agyonveri a kutyáját) eltűnik a feszültség a dráma a feszült helyzeteket és drámai szituációkat szinte futószalagon gyártó történetből. Minden és mindenki pontos és árnyalt az ötvenes évekbeli, mozgóképes rajzolatban: Törőcsik Mari hátborzongató hitelességgel „hozza” a korlátolt és szívtelen kommunista újgazdagok „prototípusát”, és mégis életidegen marad ez a játék. Képeskönyv, amely szenvedélyek nélkül ábrázol. Szenvedélyek nélkül, és ügyelve arra, hogy a megalázottaktól is, a megalázóktól is kellő távolságban maradhasson az ember. Néző minőségében is. Így azonban sem a Bibliáról (amely a tévéjátékban amolyan kellék csupán), sem magunkról, sem a világról nem lehet igazat szólani. Lőcsei Gabriella Magyar Nemzet A RÁDIÓ MELLETT Egy év elmúlt... Ötvenhat kapcsán kinek-kinek más jut az eszébe. Nekem, aki akkor még nem éltem, nem a forradalom vagy a felkelés mámorosnak idézett napjai, és nem a vérengzés, én ezeket csak híradófelvételeikből ismerem. Nekem ötvenhat elsősorban az elmenteket, a „disszidenseket” jelenti. Azt a több százezer magyart, aki akkor, azokban a zavarossá váló időkben nem a felszabadulást, hanem a reményt kereste, a jobb, emberibb élet reményét egy másik országban. Régen érte olyan nagy veszteség a magyarságot, mint akkor, azoknak az embereknek a távozásával. Útnak indult mindenki, öreg és fiatal, megmaradt értékeivel vagy anélkül? csupán saját erejében bízva, aki úgy látta — s az elkövetkező évtizedek történelme ismeretében jól látta —, hogy nem szabad maradnia. Naponta elcsodálkozunk azon, mennyire tele van a világ magyarral. A legidegenebbül csengő nevű emberek szólalnak meg magyarul rádióban, televízióban, érzik és vallják magukat ma, harmincnégy esztendő elmúltával is magyarnak, óhazát soha nem látott tizenévesek lesznek kíváncsiak szüleik egykori országára, ami egy kicsit, a lelkük mélyén az ő országuk is. Sokan vannak ma is, akik nekiindulnak a világnak, ők már nem a bizonytalanságba mennek, várja őket egy munkahely, az előre lefoglalt lakás, esetleg ismerősök, barátok, rokonok. Hogy hazatérnek-e, elindulásukkor talán még ők sem tudják. Majd meglátják, mi lesz velük, a kapu, az otthon kapuja most már nyitva áll előttük. Hollauer Tibor Elmegyek, elmegyek... címmel ezekről a mai vándorokról készített riportot. Azt próbálta megtudni, kik és miért keresnek ma máshol boldogulást. Pénzért, szakmai lehetőségekért, erkölcsi, politikai okokból? A riportból feltáruló kép alapján ilyen is, olyan is van közöttük. Ma, a nyilvántartás megszűntével a hatóságok azt sem tudják, hányan vannak. Ma mindenki, aki érvényes útlevél birtokában indul útnak, s annak érvényességi ideje alatt más országban tartózkodik, jogosan van külföldön. Évek múltán majd talán össze lehet számolni, hányan nemtértek haza. Három kutató közül egyet, ha hazavár az intézeti igazgató. Azt mondja, ha valaki három évnél többet dolgozik Magyarorságtól távol, akkor már szinte reménytelen a visszailleszkedése. Elszokik a hazai nehézségektől, a munkáját folyton kísérő korlátoktól. Meg nagyon is hozzászokik ahhoz, hogy egy fizetésből el tudja tartani a családját. A gimnazisták azt gondolják, nyugaton jobb élni, mint itthon, mert ott több pénzt lehet keresni. Ők még nem tudják, hogy egy ember életét nemcsak a pénz határozza meg, hogy ahhoz hozzá tartozik az otthon érzete is. Ez is kell a biztonsághoz. Az idősebbek közül már egy megszólaló sem akadt, aki hosszabb időre képes lett volna távol maradni. A nagy kérdés, amelyre ma még senki nem tudja a választ, az: tudnak-e az itthon maradottak olyan vonzó életet, hazát teremteni, amelyik visszacsalogatja majd a bizonytalankodókat. Ha nem, ismét, naiv, túlságosan is nagy vérveszteséget kell elszenvednünk. Mert menni kell, világot látni, és megismerni, ma már nem kivételes lehetőség, hanem a világhoz való tartozás egyik ismérve. S jó lenne, ha visszatérni nem lenne senkitől sem áldozat, tisztelendő hazafias tett. Akadtak rádiósok, akiknek erről az újkeletű ünnepünkről nem a hajdani népfelkelés, hanem a Magyar Köztársaság kikiáltásának az évfordulója jutott az eszükbe. Lehet ravasz politikai húzásnak, de nagyvonalú gesztusnak is tekinteni, hogy Szűrös Mátyás éppen október 23-án hagyta el a nép szócskát az államformánk megjelöléséből, ekként téve hivatalos ünneppé azt a napot, amit akkor, egy esztendővel ezelőtt még képtelen lett volna az akkori kormányzat ünneppé nyilvánítani. Hogy mennyi minden történt ebben a történelmi mércével mérve igencsak rövidke egy esztendőben, arra László Péter, Mihancsik Zsófia és Vicsek Ferenc kétórás dokumentum-összeálítása, az Itt a Magyar Köztársaság beszél! című műsor kitűnő emlékezetfrissítővel szolgált. A hallgató csak csodálkozott saját feledékenységén, mert alig akarta elhinni, hogy ezek a már-már feledésbe merült, régmúlt s főként idejétmúlt dolgok nem egészen egy éve még élő, napi kérdések, felkavaró szenzációk voltak. Csendesnek tehát aligha lehet nevezni ezt a mostani rendszerváltást — hogy forradalom volt-e, majd a történészek eldöntik —, legfeljebb csak vértelennek, s már ez is nagy dolog. Hisz nincs egy esztendeje, hogy az ország karácsonyát álmatlanná tették a romániai forradalom eseményei, hogy Végvári őrnagy lebuktatta a lehallgatókat, hogy iratokat égettek, és senki nem akadályozta meg Antoniewitz Rolandot, legfeljebb letagadta, hogy ismerte az egész ország, s hogy leváltották a híradós stábot. Ma meg mai eszünkbe sem jut Roland, nem vigyáz senki Végvári őrnagyra, s ki gondol már arra, hogy milyen volt a híradó Aczél Endrével, vagy hogy miért nem közvetítette a tévé a március 15-i ünnepséget. Ma már egészen más dolgok foglalkoztatnak bennünket: lesz-e benzináremelés és mikor, meg, hogy lesz-e munkahelye a testvérünknek néhány hónap múlva. Pedig mennyi minden történt, mennyi dolog foglalkoztatott bennünket akkor, s mennyi mindenért mentünk veszekedésbe torkolló vitára a barátainkkal. Menynyi minden osztott meg bennünket, s miközben a megosztottság megmaradt, az okára, eredetére már nem is emlékszünk. Nos, ezekre az elfelejtett eseményekre most, e műsor kapcsán volt módunk emlékezni. Nem lehetett könnyű dolga a válogatást végző szerkesztőknek, ha meg akarták találni a válogatás arányaiban a ma oly kényes egyensúlyt, hogy ne érhesse őket az elfogultság vádja sem egyik, sem másik, sem pedig a harmadik oldalról. Merthogy oldal, nézet, vélemény, álláspont és ellenálláspont van elegendő, arról ismét meggyőződhetünk. Remélem, nemcsak mi, feledékeny rádióhallgatók, hanem a mindenre túlságosan is jól emlékező politikusok is végighallgatták ezt a műsort. Egyrészt, hogy okuljanak a mások hibáiból, de legfőképpen, hogy ráébredjenek arra, mit nem kellene csinálniuk. Ennek az egy esztendős gyermeknek még sok gyengéje van. A mi kis botladozó demokráciánk még messze van attól, hogy megtanuljon biztosan, magabiztosan járkálni a világ színe előtt. Csak röviden A Mérleg az álmatlanok műsora. Azoké, akik nem átallanak még éjféltájban sem odafigyelni akciófilmnél komolyabb dolgokra, nem sajnálják mozgatni az agyukat. A Mérleget hívják például rétegműsornak, mégis attól félek, hogy egyre keskenyebb az a réteg, amelyet még ébren lehet tartani, s rá lehet bírni, figyeljen oda bajokra, gondokra, adósságkezelésre, a nép hangjára, vagy éppen a levéltárak gondjaira, új helyzetére. Rékai Gáboron igazán nem múlott, ha valaki elszenderedett, ő igazán minden tőle telhetőt megtett a műsora sikeréért. Rendkívül korrekt másfél órát készített, többek között mikrofon elé ültette Sápvári Ágnest, a Fővárosi Levéltár nemrég nyugdíjba ment igazgatóját, s vele arról beszélgetett, kinek, minek dolgoznak a levéltárosok, vajon a hatalmas irathalmokat érdemes-e őrizgetni, kiderül-e majd abból valami az utókor számára, vagy jobb, ha néhányat elteszünk belőlük, s a többit szemétre dobjuk. Egyáltalán, hogy kell-e, ildomos-e most turkálni közelmúltunk dokumentumai között, vagy jobb lenne azokat is zárolni, ahogyan megtették azt a franciák kétszáz éve a forradalmuk irataival? A választ valószínűleg erre a kérdésre kiki tudja magában. Sokan vannak, akiknek akadnak mélységesen mély titkaik. Honthy Kinga Szerda, 1990. október 24. „Már akkor tudta, mi a fény... ” Waldmüller-kiállítás Bécsben A Kunstforum legújabb kiállítását szeptemberben nyitották meg Bécsben. A december 16-ig megtekinthető tárlat az eddigi legnagyobb retrospektív kiállítás osztrákföldön Ferdinand Georg Waldbüler alkotásaiból. Klaus Albrecht Schröder, aki a Kunstforum megnyitása óta évi két jelentős kiállítással lepi meg az érdeklődőket — százhuszonhat festményen keresztül mutatja be az 1865-ben elhunyt ismert és elismert festő életművét, akit egyik legkiemelkedőbb biedermeier festőként emlegetnek. Waldmüller portréfestőként indult. Amikor fiatalon nagy mesterek képeit másolta, a hátteret egy-egy tájképfestő barátjára bízta — de az eredménnyel nem volt elégedett. Foglalkozni kezdett a természet visszaadásával, s egyre többet festett a szabadban. Elvei ellenkeztek a kor nézeteivel, így bécsi akadémiai katedrájáról is lemondott. Waldmüller korábban vonult ki a természetbe festeni, mint az impresszionizmus útját előkészítő barbizoni festők, de elszigetelt maradt, míg az ő nyomdokán merész újítók indultak el. Waldmüller olyan tökéllyel adta vissza a természetet, hogy tállvá marad az ermber szája egy-egy árnyék, napsütötte fal, virág vagy hegyvonulat láttán. A fölényes pleine air festésmódhoz nála szigorú realizmus társult, s talán ezért is tekintik mindössze egy sokszor méltánytalanul lenézett kor reprezentánsának, s nem a korát s önmagát magasabb szinten megvalósító művésznek. A természethrűség mellett másik fontos alapelve az ember etikai nevelése, jobbítása volt. Az emberi kapcsolatok sok-sok kedves (Szegény parasztok szenteste megajándékoznak egy vándorló kolduscsaládot; Gyermekek egy bevonuló kalapját díszítik) és kínos (Az elárverezés; Az elárverezés után; Az utolsó borjú) pillanatát örökítette meg. Egy 1841- ből való kisméretű, kompozíció nélküli szőlőtanulmányos a napfény hatását vizsgálja, a Csökönyös iskolásfiú című képpel nevelni s felvidítani akar. Számunkra külön érdekel az a Vaduzból való festmény, amelyen Waldmüller a taorminai színház romjait éppen abból a látószögből ábrázolta, mint később a pleine air festés nagy „prófétája”, Csontváry. Waldmüllert, akiről Arthur Roessler azt mondta: „Már akkor tudta, mi a fény, már akkor tudta, mi a levegő!", igen nagyra értékelték Bécs szecessziós művészei is. Ludwig Hevesi „Bécs összecesszionistájának" nevezte, akinek „egész élete a maradiak önfejűsége elleni harc volt". Magyarországon, ahol sajnos cseppet sem ismeretlen ez a harc, egyhamar nem lesz ilyen, hatvankét gyűjteményből összeállított Waldmüller-kiállítás. Zay Balázs NAPLÓ „Vannak olyan korok és helyzetek, amikor kiáltani kell!'* — így kezdte 1986 őszén Temesvárott egyik igehirdetését Tőkés László, ma már erdélyi püspök. Ez a prédikáció ma olvasható abban a - most a református sajtóosztály kiadásában megjelent kötetben, amelynek címe: „Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság", s amely Tőkés László 1986-ban s 1989/90-ben elmondott beszédeit, igehirdetéseit tartalmazza. Halk szóval kiáltotta, szava talán éppen ezért hatott mélyre és messzire. Vannak idők, vallja Tőkés László, amikor az egyháznak is fel kell emelnie szavát, nem szabad vétkes hallgatásba burkolóznia. Ő maga, veszélyekkel dacolva, elöl járt a csöndes kiáltásban — és intelmét mindenkinek meg kell hallania és szívlestle. A Nagyváradi Területi Múzeumban vasárnap délelőtti kiállítás nyílt a debreceni Déri Múzeum néprajzi anyagából. DŐLT SOROK A felcsendülő ABC-ről Mióta egyre hangosabban szólnak a vészharangok az iskolapadból félanalfabétaként kikerülő korcsoportok miatt — mert szólnak, csak társadalmi zajok túlharsogják a zsipásukat — azóta (hála az újabban időszerűségre, sikerre törekvő könyvkiadásnak!) „Képes ABC"-t „Képes, verses ABC" követ, annak pedig „Daloló ABC" lép a nyomába. A sort most a „Zengő ABC” folytatja. A mai iskolások dédanyáinak, ükapáinak tette könnyebbé a betűolvasás elsajátítását Móra Ferenc „Zengő ABC"-je. Az utóbbi évtizedekben a mesemondó nevét viselő gyermekkönyvkiadó jóvoltából közkézen forgott egy olyan kötet, amely a Móra-mű egy-egy sorát gondolta tovább, hisz ezeket a rímeket kibontva, akár több könyvet is írhatna a meglódult fantáziájú tollforgató, aki veszi magának a folytatás bátorságát. Ezúttal Rigó Béla vállalkozott a merész feladatra, méghozzá úgy, hogy ne torzuljon el a több mint százéves eredeti mű természetközeli életfelfogást őrző világa. A kötetben például ilyen szavakat leltem: csalit, cserény, cserje, csermely, gyurgyalag, kartács, kesely, mente, nyenyere, pipitér, szűr, zsandár, zsellér, zsindely. Nem elmarasztalni kívánom ezzel a kötetet gondozó Herkules Kiadót, ellenkezőleg, az utóhang érvelésével értek egyet. „Ha olykor még a szülőknek is értelmező szótárt kell a kézbe vennie, az se baj, nyelvünk, műveltségünk kincstáráról van szó. Jó, ha minél többet megőrzünk belőle — amíg lehet." Magam kissé borúlátóbban fogalmaznék: nyelvünk, műveltségünk e kincseit immár csak visszacsempészni lehet a köztudatba. Azt viszont már-már kötelező megtenni. Móra Ferenc szándéka az volt, hogy játékos módon, fülbemászó strófákkal könnyítse meg a betűkkel, szavakkal birkózó emberpalánták dolgát. Most fel is csendül a Zengő ABC, mégpedig Lukácsy Katalin zenéjére, a Zizi-labor hangszerelésében, az ABC-s könyvhöz csatolt magnetofonkazettáról. A dallam, a muzsika jókedvű tanulásra sarkall. Vidámságot tükröznek Rusz Lívia könyvbéli illusztrációi is. Megítélésünk szerint talán még sok is az örömből a figuráktól hemzsegő rajzokon, ahol még a vadász karjaiba szaladó nyuszi szája körül is mosoly bujkál. Viháncolnaka Diósi Katalin leírta sorok is, szinte kiugrálnak belőlük — az iskolástól távoli rajzolatú — betűk. A színek tobzódása,a figurák kavalkádja, a szövegek burjánzása talán csak az én szememben tűnik túlzottnak. Könnyen meglehet, hogy a videóhoz, de legalább televízióhoz szokott, mi több: azon nevelkedett korosztályokat csak némi harsányság árán lehet megnyerni a betűfejtés ügyének. Márpedig így állhat a helyzet, ha több iskolában — határainkon túliban is — sajátos módszerré kezdik avatni a Zengő ABC elgondolását. Valóban minden eszközt, cselt, trükköt be kell vetni a siker reményében. (mátraházi) BBC-TANFOLYAMOK ANGLIÁBAN) A BBC újabb hathetes tanfolyamokat indít 1991-ben magyar rádiós és televíziós szakemberek számára. A tanfolyam analitikus, és gyakorlati betekintést nyújt az angol rádió és televízió működésébe, különös tekintettel a média, illetve a kormány, parlament és társadalom kapcsolatára és az ezzel kapcsolatos szerkesztői dilemmákra. A tanfolyamok színhelye Anglia; a résztvevők minden költségét angliai közület fedezi. A tanfolyamra jelentkezhetnek az állami vagy magán rádió-, illetve televízióhálózatban dolgozó szerkesztők és tapasztalt újságírók. Az alapos angolnyelv-tudás elengedhetetlen feltétel. A BBC pályázati bizottsága december elején Budapestre érkezik, hogy további szelekció végett, a levelek alapján alkalmasnak talált jelentkezőkkel elbeszélgessen. A tanfolyamra csakis angol nyelvű jelentkezéseket fogadhatunk el. A levélben a pályázók vázolják képesítéseiket és eddigi pályafutásukat, és írják meg, miként remélik kamatoztatni a tanfolyamon elsajátított ismereteket további munkájukban. Kérjük, mellékeljék otthoni vagy hivatali telefonszámukat is. A pályázatokat legkésőbb 1990. november 9-ig az alábbi címre küldték: BBC Magyar Osztály (Tanfolyam), 1397 Budapest 62. Pf. 518.