Magyar Nemzet, 1990. október (53. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-24 / 249. szám

4 A TÉVÉ MŰSORÁRÓL Üstökösök a közvilágításra A legelső, valóban szabad ok­tóber huszonharmadikát megle­hetősen szerény műsorösszeállí­­tással köszöntötte a Magyar Te­levízió. Két mozifilmet mutattak be. Bárdos Péternek az inkább csak külföldön díjazott filmgro­­teszkjét, a Szamárköhögést, vala­mint Erdélyi János és Zsigmond Dezső idehaza is méltóképpen el­ismert Vérrel és kötéllel című do­kumentumfilmjét. Mindegyik mű a maga műfaja és értéke szerint kapott helyet a műsorrendben, és remélhetőleg ezen adottságaik sze­rint találtak maguknak nézőket is. Anélkül azonban, hogy a nemzeti ünneppé lett októberi nap „agyonünneplését" szorgal­maznám, úgy érzem, e két vég­letes mű, a nevetgélésre csiklan­dozó 56-os torzó, meg a feloldha­tatlan drámaiságú dokumentum­­film kevés arra, hogy sokeszten­dős hallgatás és hazudozás után minden nézői réteg a maga nagy­ságában és teljességében ismer­hesse meg és fogadhassa el a for­radalom tényét, történetét és po­litikai, erkölcsi kisugárzását. Aki­ben az elmúlt napokban föltá­madt a vágy, hogy a nagy idők nagy tanúival „társaloghasson” a televízió révén, mint már annyi­szor szűkös korszakok alkalmá­val, legfeljebb a portréfilmekben lelt vigasztalást, üstökösöket néz­hetett — közvilágításra befogva —, ahogyan egy Kodály Zoltán­­idézetben is hallhattuk az elmúlt hét egyik „üstökösműsorában”. Haraszti Sándorné A Haraszti Sándornéról készült portréfilm (az Országos Széché­nyi Könyvtár Soros-gyűjtemé­nyének szánt, terjedelmes fölvé­tel részletei) két szempontból is időszerű műsornak mondható. A napokban töltötte be századik esztendejét Haraszti Sándorné, s ez a tekintélyes évforduló önma­gában is megérdemli a televíziós nyilvánosságot. De ez a szikrázó szellemiségű, bátor és higgadt asszony a század forradalmi moz­galmainak tanújaként arra is ki­válóan alkalmas, hogy — szüle­tésnapi és történelmi évfordulók­tól függetlenül — meghitten pon­tos beszámolókkal hitelesítse a történelmet. A filmet készítő és közzétévő kis csapat, Hanák Gábor és mun­katár­sai, érzékelhetően arra tö­rekedett a tizenöt órányi, eredeti anyag ..összevágásánál"*, hogy teljes curriculum vitae-t adjanak "az elbeszélőről. Olyan életrajzot, amely nem csupán megélőjéről, de annak társadalmi hátteréről is élményt adó képet fest. Az öt­­venperces műsor ily módon meg­lehetősen sokáig időzött a gyer­mek- és ifjúi évőknél, a század­­fordulós v­idéki élet jellegzetessé­geinél,­társasági s családi szo­kásainál. Ab­ba bánta valaki is, hogy figyelme megtapadt ezek­nél a részleteknél. Hiszen, bár a magyar próza igen sokat és igen színvonalasan foglalkozik ezzel a korral és ezzel a társadalmi, tár­sasági régióval, annak női s eman­cipációs ismertetésével, jószerint még ez a gazdag irodalom is adós maradt. Irénke néni elbe­széléséből viszont mindenki meg­tudhatta, milyen lehetőségek vár­tak az ő lánykorában a tanulni vágyó „nőneműekre”, mit ért a diplomás nő kis- és nagyváros­ban, és mit a társaságban, kivált­képpen, ha hagyományaihoz és vallásához ragaszkodó zsidó csa­ládból származott. Ezeknél a „történelmi és tár­sadalomtörténeti leckéknél" el­időzve nem maradt viszont elég műsorperc az asszonyévek elbe­szélésére. Pedig legalább olyan izgalmas és színes kép kereke­dett (volna) a Haraszti Sándor mellett eltöltött évekről is, mint a kezdetekről, ha többet kaphat­tunk volna a továbbiakban is Irénke néni szavaiból. A törté­nelem azonban (illegalitás '45 előtt, börtönbüntetés Rákosi Má­tyás uralkodása idején, újabb re­mények Nagy Imre oldalán, ro­mániai száműzetés 1956 után, és így tovább) csak „futószalagon” következhetett, bánatára azoknak, akik egy-két fejezetét ismerik már Haraszti Sándorné életének, és kárára azoknak, akiknek a te­levízióbeli volt az első találkozá­­suk Irénke nénivel. No persze, a „futószalagos" tör­ténelmi visszaemlékezés is adott éppen elegendő töprengeni valót a hétfői délutáni portréfilm meg­­tekintőjének. Hiszen, Haraszti Sándorné, miként a férje is, a megújuló hit embere. Ők ketten töltötték az életüket valamire — hallhattuk —, az életet és embert jobbító eszmére, s nem és nem csalódtak benne. Legfeljebb az eszméiket végrehajtókban, kisa­játítókban, lejáratókban. És ez­zel a következetes ragaszkodá­sukkal a hitükhöz, tiszteletet éb­resztenek nem csupán maguk iránt, de az iránt is, amihez ra­gaszkodnak. Egy sárba rántott, vérrel és hazugsággal mocskolt eszme iránt. A baloldaliság iránt. Schiff András Egészen másfajta portré az, amelyet Bársony Ágnes és Mérei Anna „szállított” az elmúlt hé­ten, mint Hanák Gáboréké. De­rűsebb és nagyvilágibb. Ámbátor egy valami mégis közös az idős asszony és a fiatal művész, Schiff András televíziós arcmásában. A következetes ragaszkodás az éle­tük hajnalán fölfedezett ideához. Schiff András ideája a komoly­zene mindenhatósága. Ennek szolgálatában hagyta el hazáját, „tágabb teret keresve fejlődésé­nek”, sok esztendővel ezelőtt, és ezért tér vissza újra meg újra előadóművészként, mesterkurzust tartó pedagógusként mostanában. No persze, ha csupán erről szólt volna az egyórás televíziós mű­sor, miért ment el, és miért tért vissza egy páratlanul tehetséges pianista, tiszteletteljesen unat­kozhattunk volna, akár a gondo­san válogatott zenei betétek el­lenére is. De szerencsénkre a film főszereplőjének meg a készí­tőinek egyébre is futotta az igye­kezetéből. Egy kis korrajzra. Korrajz a hatvanas—hetvenes évekről, Schiff András művészi készülődésének, tanulóéveinek idejéből és mostanról. Természe­tesen a világjáró zongoraművész sajátos szemszögből látja maga körül a világot. Koncertdobogók, zeneakadémiai katedrák árnyéká­ból és magasából. De ezek a meg­látások is sokatmondók és jel­legzetesek. A nagy művészegyé­­niségek dicsérete (akik képesek voltak a rossz légkörű országban is jó atmoszférát teremteni ma­guk és növendékeik körül), a sze­replési lehetőségek siralmassága („nyugaton az ember hangver­senyt ad, Magyarországon hang­versenyt kap” — tartja Schiff András), a bizonyos, ígéretes te­hetségeket pátyolgató kultúrpoli­tika fanyar elismeréssel nyugtá­zott tevékenysége — mindez ha­zánkat értékelő és pontosító ész­revétel az egész világot átölelő, érzékeny művész megfogalmazá­sában. Értékelés az országról, ér­tékelés az országnak, amely — ki tudja, milyen szerencsés geneti­kai „összjáték” következtében — termi az üstökösöket, de megtar­tani s visszahívni, ragyogtatni s száguldani hagyni vagy engedi őket, vagy sem. Biblia A „vagy sem” tipikus esete Nádas Péter írói indulása, majd ennek az indulásnak a folytatá­sa. Ha kis körben, használatos, anyanyelvünkön termett irodal­mi műről lehet azt mondani, meg­jelenése olyan volt, akár az üstö­kösé, akkor Nádas Péter első írá­sának, amelyből most A Biblia című tévéjáték készült — megje­lentét nyugodtan illethetjük ezzel a metafórával. Olyan területet világított be ez az írás, amilyet nem volt szokás észrevenni se, nemhogy megvilágítani. S oly' szenvedélyes őszinteséggel vitte végbe az író e megvilágítást, aho­gyan megint csak nem volt szo­kás akkoriban. (Azóta sem?) A pártarisztokrácia úrhatnámsá­­gát, régi urakon is túltevő em­bertelenségét ábrázolja a gyer­meki rácsodálkozás megrendítő tisztánlátásával a bibliás kisre­gény. Színtere az ötvenes évek világa, de 1967-ben, kiadásának esztendejében senkiben nem tá­madt kétség afelől, hogy a törté­net számos helyzete, megállapítá­sa és következtetése eleven való­ság. A cselédnyúzó, cselédgyanú­sító funkcionáriusok, kiknek gyermekei születési előjogokat él­veznek társaikkal szemben, a nyolcvanas éveknek is meglehe­tősen ismert szereplői voltak, és bizonyos jelekből arra lehet kö­vetkeztetni, azok is maradnak még egy darabig. Csoda-e hát, hogy a kisregényt robbanásszerű föltűnte után igyekeztek minden módon feledtetni, hogy film — bármennyire is filmre való a me­séje — nem lehetett belőle? Várkonyi Gábor tévéjátékán föl-föltűnik az óvatosság, hátha most is baj, származik a bibliás szomorúhistóriából? Óvatosság? Visszafogottság? Az első rettene­tes képsorok után (a történet gyermekszereplője brutális ke­gyetlenséggel agyonveri a kutyá­ját) eltűnik a feszültség a dráma a feszült helyzeteket és drámai szituációkat szinte futószalagon gyártó történetből. Minden és mindenki pontos és árnyalt az öt­venes évekbeli, mozgóképes raj­zolatban: Törőcsik Mari hátbor­zongató hitelességgel „hozza” a korlátolt és szívtelen kommunis­ta újgazdagok „prototípusát”, és mégis életidegen marad ez a já­ték. Képeskönyv, amely szenve­délyek nélkül ábrázol. Szenvedé­lyek nélkül, és ügyelve arra, hogy a megalázottaktól is, a megalá­zóktól is kellő távolságban ma­radhasson az ember. Néző­ mi­nőségében is. Így azonban sem a Bibliáról (amely a tévéjátékban amolyan kellék csupán), sem ma­gunkról, sem a világról nem le­het igazat szólani. Lőcsei Gabriella Magyar Nemzet A RÁDIÓ MELLETT Egy év elmúlt... Ötvenhat kapcsán kinek-kinek más jut az eszébe. Nekem, aki akkor még nem éltem, nem a forradalom vagy a felkelés má­morosnak idézett napjai, és nem a vérengzés, én ezeket csak hír­adófelvételeikből ismerem. Nekem ötvenhat elsősorban az elmente­ket, a „disszidenseket” jelenti. Azt a több százezer magyart, aki akkor, azokban a zavarossá váló időkben nem a felszabadulást, ha­nem a reményt kereste, a jobb, emberibb élet reményét egy má­sik országban. Régen érte olyan nagy veszteség a magyarságot, mint akkor, azoknak az emberek­nek a távozásával. Útnak indult mindenki, öreg és fiatal, megma­radt értékeivel vagy anélkül? csu­pán saját erejében bízva, aki úgy látta — s az elkövetkező évtize­dek történelme ismeretében jól látta —, hogy nem szabad ma­radnia. Naponta elcsodálkozunk azon, mennyire tele van a világ ma­gyarral. A legidegenebbül csen­gő nevű emberek szólalnak meg magyarul rádióban, televízióban, érzik és vallják magukat ma, harmincnégy esztendő elmúltá­val is magyarnak, óhazát soha nem látott tizenévesek lesznek kí­váncsiak szüleik egykori orszá­gára, ami egy kicsit, a lelkük mé­lyén az ő országuk is. Sokan vannak ma is, akik ne­kiindulnak a világnak, ők már nem a bizonytalanságba mennek, várja őket egy munkahely, az elő­re lefoglalt lakás, esetleg ismerő­sök, barátok, rokonok. Hogy ha­zatérnek-e, elindulásukkor talán még ők sem tudják. Majd meglát­ják, mi lesz velük, a kapu, az otthon kapuja most már nyitva áll előttük. Hollauer Tibor Elmegyek, elmegyek... címmel ezekről a mai vándorok­ról készített riportot. Azt próbál­ta megtudni, kik és miért keres­nek ma máshol boldogulást. Pén­zért, szakmai lehetőségekért, er­kölcsi, politikai okokból? A ri­portból feltáruló kép alapján ilyen is, olyan is van közöttük. Ma, a nyilvántartás megszűntével a hatóságok azt sem tudják, há­nyan vannak. Ma mindenki, aki érvényes útlevél birtokában in­dul útnak, s annak érvényességi ideje alatt más országban tartóz­kodik, jogosan van külföldön. Évek múltán majd talán össze lehet számolni, hányan nem­­tér­tek haza. Három kutató közül egyet, ha hazavár az intézeti igaz­gató. Azt mondja, ha valaki három évnél többet dolgozik Magyaror­­ságtól távol, akkor már szinte re­ménytelen a visszailleszkedése. Elszokik a hazai nehézségektől, a munkáját folyton kísérő korlá­toktól. Meg nagyon is hozzászo­kik ahhoz, hogy egy fizetésből el tudja tartani a családját. A gim­nazisták azt gondolják, nyugaton jobb élni, mint itthon, mert ott több pénzt lehet keresni. Ők még nem tudják, hogy egy ember éle­tét nemcsak a pénz határozza meg, hogy ahhoz hozzá tartozik az otthon érzete is. Ez is kell a biztonsághoz. Az idősebbek kö­zül már egy megszólaló sem akadt, aki hosszabb időre képes lett volna távol maradni. A nagy kér­dés, amelyre ma még senki nem tudja a választ, az: tudnak-e az itthon maradottak olyan vonzó életet, hazát teremteni, amelyik visszacsalogatja majd a bizonyta­lankodókat. Ha nem, ismét, naiv, túlságosan is nagy vérveszteséget kell elszenvednünk. Mert menni kell, világot látni, és megismer­ni, ma már nem kivételes lehető­ség, hanem a világhoz való tar­tozás egyik ismérve. S jó lenne, ha visszatérni nem lenne senki­től sem áldozat, tisztelendő haza­fias tett. Akadtak rádiósok, akiknek er­ről az újkeletű ünnepünkről nem a hajdani népfelkelés, hanem a Magyar Köztársaság kikiáltásá­nak az évfordulója jutott az eszükbe. Lehet ravasz politikai húzásnak, de nagyvonalú gesztus­nak is tekinteni, hogy Szűrös Má­­tyás éppen október 23-án hagyta el a nép szócskát az államfor­mánk megjelöléséből, ekként té­ve hivatalos ünneppé azt a na­pot, amit akkor, egy esztendő­vel ezelőtt még képtelen lett vol­na az akkori kormányzat ünnep­pé nyilvánítani. Hogy mennyi minden történt ebben a történel­mi mércével mérve igencsak rö­vidke egy esztendőben, arra Lász­ló Péter, Mihancsik Zsófia és Vi­­csek Ferenc kétórás dokumen­­tum-összeálítása, az Itt a Magyar Köztársaság beszél! című műsor kitűnő emlékezet­­frissítővel szolgált. A­ hallgató csak csodálkozott saját feledé­­ken­ységén, mert alig akarta el­hinni, hogy ezek a már-már fele­désbe merült, régmúlt s főként idejétmúlt dolgok nem egészen egy éve még élő, napi kérdések, felkavaró szenzációk voltak. Csen­desnek tehát aligha lehet nevez­ni ezt a mostani rendszerváltást — hogy forradalom volt-e, majd a történészek eldöntik —, legfel­jebb csa­k vértelennek, s már ez is nagy dolog. Hisz nincs egy esz­tendeje, hogy az ország karácso­nyát álmatlanná tették a romá­niai forradalom eseményei, hogy Végvári őrnagy lebuktatta a le­hallgatókat, hogy iratokat éget­tek, és senki nem akadályozta meg Antoniewitz Rolandot, leg­feljebb­ letagadta, hogy ismerte az egész ország, s hogy leváltották a híradós stábot. Ma meg mai eszünkbe sem jut Roland, nem vigyáz senki Végvári őrnagyra, s ki gondol már arra, hogy milyen volt a híradó Aczél Endrével, vagy hogy miért nem közvetítet­te a tévé a március 15-i ünnepsé­get. Ma már egészen más dolgok foglalkoztatnak bennünket: lesz-e benzináremelés és mikor, meg, hogy lesz-e munkahelye a test­vérünknek néhány hónap múlva. Pedig mennyi minden történt, mennyi dolog foglalkoztatott ben­nünket akkor, s mennyi minde­nért mentünk veszekedésbe tor­kolló vitára a barátainkkal. Meny­nyi minden osztott meg bennün­ket, s miközben a megosztottság megmaradt, az okára, eredetére már nem is emlékszünk. Nos, ezekre az elfelejtett események­re most, e műsor kapcsán volt módunk emlékezni. Nem lehetett könnyű dolga a válogatást végző szerkesztőknek, ha meg akarták találni a válogatás arányaiban a ma oly kényes egyensúlyt, hogy ne érhesse őket az elfogultság vádja sem egyik, sem másik, sem pedig a harmadik oldalról. Mert­hogy oldal, nézet, vélemény, ál­láspont és ellenálláspont van ele­gendő, arról ismét meggyőződhe­tünk. Remélem, nemcsak mi, fele­dékeny rádióhallgatók, hanem a mindenre túlságosan is jól em­lékező politikusok is végighall­gatták ezt a műsort. Egyrészt, hogy okuljanak a mások hibái­ból, de legfőképpen, hogy ráéb­redjenek arra, mit nem kellene csinálniuk. Ennek az egy eszten­dős gyermeknek még sok gyen­géje van. A mi kis botladozó de­mokráciánk még messze van at­tól, hogy megtanuljon biztosan, magabiztosan járkálni a világ színe előtt. Csak röviden A Mérleg az álmatlanok mű­sora. Azoké, akik nem átallanak még éjféltájban sem odafigyel­ni akciófilmnél komolyabb dol­gokra, nem sajnálják mozgatni az agyukat. A Mérleget hívják például rétegműsornak, mégis at­tól félek, hogy egyre keskenyebb az a réteg, amelyet még ébren lehet tartani, s rá lehet bírni, fi­gyeljen oda bajokra, gondokra, adósságkezelésre, a nép hangjá­ra, vagy éppen a levéltárak gond­jaira, új helyzetére. Rékai Gábo­ron igazán nem múlott, ha vala­ki elszenderedett, ő igazán min­den tőle telhetőt megtett a mű­sora sikeréért. Rendkívül kor­rekt másfél órát készített, többek között mikrofon elé ültette Sáp­vári Ágnest, a Fővárosi Levéltár nemrég nyugdíjba ment igazga­tóját, s vele arról beszélgetett, kinek, minek dolgoznak a levél­tárosok, vajon a hatalmas irat­halmokat érdemes-e őrizgetni, kiderül-e majd abból valami az utókor számára, vagy jobb, ha néhányat elteszünk belőlük, s a többit szemétre dobjuk. Egyálta­lán, hogy kell-e, ildomos-e most turkálni közelmúltunk dokumen­tumai között, vagy jobb lenne azokat is zárolni, ahogyan megtet­ték azt a franciák kétszáz éve a forradalmuk irataival? A választ valószínűleg erre a kérdésre ki­ki tudja magában. Sokan vannak, akiknek akadnak mélységesen mély titkaik. Honthy Kinga Szerda, 1990. október 24. „Már akkor tudta, mi a fény... ” Waldmüller-kiállítás Bécsben A Kunstforum legújabb kiállí­tását szeptemberben nyitották meg Bécsben. A december 16-ig megtekinthető tárlat az eddigi legnagyobb retrospektív kiállí­tás osztrák­­földön Ferdinand Georg Waldb­üler alkotásaiból. Klaus Albrecht Schröder, aki a­­ Kunstforum megnyitása óta évi k­ét jelentős kiállítással lepi meg az érdeklődőket — százhuszonhat festményen keresztül mutatja be az 1865-ben elhunyt ismert és el­ismert festő életművét, akit egyik legkiemelkedőbb biedermeier fes­tőként emlegetnek. Waldmüller portréfestőként in­dult. Amikor fiatalon nagy mes­terek képeit másolta, a hátteret egy-egy tájképfestő barátjára bíz­ta — de az eredménnyel nem volt elégedett. Foglalkozni kezdett a természet visszaadásával, s egyre többet festett a szabadban. Elvei ellenkeztek a kor nézeteivel, így bécsi akadémiai katedrájáról is lemondott. Waldmüller korábban vonult ki a természetbe festeni, mint az impresszionizmus útját előkészítő barbizoni festők, de el­szigetelt maradt, míg az ő nyom­dokán merész újítók indultak el. Waldmüller olyan tökéllyel adta vissza a természetet, hogy tállvá marad az erm­ber szája egy-egy árnyék, napsütötte fal, virág vagy hegyvonulat láttán. A fölényes pleine air festésmódhoz nála szi­gorú realizmus társult, s talán ezért is tekintik mindössze egy sokszor méltánytalanul lenézett kor reprezentánsának, s nem a korát s önmagát magasabb szin­ten megvalósító művésznek. A természethrűség mellett má­sik fontos alapelve az ember eti­kai nevelése, jobbítása volt. Az emberi kapcsolatok sok-sok ked­ves (Szegény parasztok szenteste megajándékoznak egy vándorló kolduscsaládot; Gyermekek egy bevonuló kalapját díszítik) és kí­nos (Az elárverezés; Az elárve­rezés után; Az utolsó borjú) pil­lanatát örökítette meg. Egy 1841- ből való kisméretű, kompozíció nélküli szőlőtanulmányos a nap­fény hatását vizsgálja, a Csökö­nyös iskolásfiú című képpel ne­velni s felvidítani akar. Szá­munkra külön érdekel az a Va­­duzból való festmény, amelyen Waldmüller a taorminai színház romjait éppen abból a látószög­ből ábrázolta, mint később a pleine air festés nagy „prófétája”, Csontváry. Waldmüllert, akiről Arthur Roessler azt mondta: „Már akkor tudta, mi a fény, már akkor tud­ta, mi a levegő!", igen nagyra értékelték Bécs szecessziós mű­vészei is. Ludwig Hevesi „Bécs összecesszionistájának" nevezte, akinek „egész élete a maradiak önfejűsége elleni harc volt". Ma­gyarországon, ahol sajnos cseppet sem ismeretlen ez a harc, egyha­mar nem lesz ilyen, hatvankét gyűjteményből összeállított Wald­müller-kiállítás. Zay Balázs NAPLÓ „Vannak olyan korok és helyzetek, amikor kiáltani kell!'* — így kezdte 1986 őszén Temesvárott egyik igehir­detését Tőkés László, ma már erdélyi püspök. Ez a prédikáció ma olvasható abban a -­ most a református sajtó­osztály kiadásában­­ megjelent kö­tetben, amelynek címe: „Ahol az Úr­nak Lelke, ott a szabadság", s amely Tőkés László 1986-ban s 1989/90-ben elmondott beszédeit, igehirdetéseit tartalmazza. Halk szóval kiáltott­a, szava talán éppen ezért hatott mélyre és messzire. Vannak idők, vallja Tő­kés László, amikor az egyháznak is fel kell emelnie szavát, nem szabad vétkes hallgatásba burkolóznia. Ő maga, veszélyekkel dacolva, elöl járt a csöndes kiáltásban — és intelmét mindenkinek meg kell hallania és szív­­lestle. A Nagyváradi Területi Mú­zeumban vasárnap délelőtt­i kiál­­lítás nyílt a debreceni Déri Mú­zeum néprajzi anyagából. DŐLT SOROK A felcsendülő ABC-ről Mióta egyre hangosabban szólnak a vészharangok az iskolapadból félanalfabétaként kikerülő korcsoportok miatt — mert szólnak, csak társadalmi zajok túlharsogják­ a zsipásukat — azóta (hála az újabban időszerűségre, sikerre törekvő könyvkiadásnak!) „Képes ABC"-t „Képes, verses ABC" követ, annak pedig „Daloló ABC" lép a nyo­mába. A sort most a „Zengő ABC” folytatja. A mai iskolások dédanyáinak, ükapáinak tette könnyebbé a betű­olvasás elsajátítását Móra Ferenc „Zengő ABC"-je. Az utóbbi évti­zedekben a mesemondó nevét viselő gyermekkönyvkiadó jóvoltából közkézen forgott egy olyan kötet, amely a Móra-mű egy-egy sorát gondolta tovább, hisz ezeket a rímeket kibontva, akár több könyvet is írhatna a meglódult fantáziájú tollforgató, aki veszi magának a folytatás bátorságát. Ezúttal Rigó Béla vállalkozott a merész feladatra, méghozzá úgy, hogy ne torzuljon el a több mint százéves eredeti mű természetközeli életfelfogást őrző világa. A kötetben például ilyen szavakat leltem: csalit, cserény, cserje, csermely, gyurgyalag, kartács, kesely, mente, nyenyere, pipitér, szűr, zsandár, zsellér, zsindely. Nem elma­rasztalni kívánom ezzel a kötetet gondozó Herkules Kiadót, ellenke­zőleg, az utóhang érvelésével értek egyet. „Ha olykor még a szülők­nek is értelmező szótárt kell a kézbe vennie, az se baj, nyelvünk, mű­veltségünk kincstáráról van szó. Jó, ha minél többet megőrzünk be­lőle — amíg lehet." Magam kissé borúlátóbban fogalmaznék: nyel­vünk, műveltségünk e kincseit immár csak visszacsempészni lehet a köztudatba. Azt viszont már-már kötelező megtenni. Móra Ferenc szándéka az volt, hogy játékos módon, fülbemászó strófákkal könnyítse meg a betűkkel, szavakkal birkózó emberpalán­ták dolgát. Most fel is csendül a Zengő ABC, mégpedig Lukácsy Ka­talin zenéjére, a Zizi-labor hangszerelésében, az ABC-s könyvhöz csatolt magnetofonkazettáról. A dallam, a muzsika jókedvű tanu­lásra sarkall. Vidámságot tükröznek Rusz Lívia könyvbéli illusztrá­ciói is. Megítélésünk szerint talán még sok is az örömből a figurák­tól hemzsegő rajzokon, ahol még a vadász karjaiba szaladó nyuszi szája körül is mosoly bujkál. Viháncolnak­­a Diósi Katalin leírta so­rok is, szinte kiugrálnak belőlük — az iskolástól távoli rajzolatú — betűk. A színek tobzódása,­a figurák kavalkádja, a szövegek burjánzása talán csak az én szememben tűnik túlzottnak. Könnyen meglehet, hogy a videóhoz, de legalább televízióhoz szokott, mi több: azon ne­velkedett korosztályokat csak némi harsányság árán lehet megnyerni a betűfejtés ügyének. Márpedig így állhat a helyzet, ha több iskolá­ban — határainkon túliban is — sajátos módszerré kezdik avatni a Zengő ABC elgondolását. Valóban minden eszközt, cselt, trükköt be kell vetni a siker reményében. (mátraházi) BBC-TANFOLYAMOK ANGLIÁBAN) A BBC újabb hathetes tanfolyamokat indít 1991-ben magyar rádiós és televíziós szakemberek számára. A tanfolyam analitikus, és gyakorlati betekintést nyújt az angol rádió és televízió működésébe, különös tekintettel a média, illetve a kor­mány, parlament és társadalom kapcsolatára és az ezzel kapcsolatos szerkesztői dilemmákra. A tanfolyamok színhelye Anglia; a résztvevők minden költségét angliai közület fedezi. A tanfolyamra jelentkezhetnek az állami vagy magán rádió-, illetve televízióháló­­zatban dolgozó szerkesztők és tapasztalt újságírók. Az alapos angolnyelv-tudás elengedhetetlen feltétel. A BBC pályázati bizottsága december elején Budapestre érkezik, hogy további szelekció végett, a levelek alapján alkalmasnak talált jelentkezőkkel elbeszélges­sen. A tanfolyamra csakis angol nyelvű jelentkezéseket fogadhatunk el. A levél­ben a pályázók vázolják képesítéseiket és eddigi pályafutásukat, és írják meg, miként remélik kamatoztatni a tanfolyamon elsajátított ismereteket további munkájukban. Kérjük, mellékeljék otthoni vagy hivatali telefonszámukat is. A pályázatokat legkésőbb 1990. november 9-ig az alábbi címre küldték: BBC Magyar Osztály (Tanfolyam), 1397 Budapest 62. Pf. 518.

Next