Magyar Nemzet, 1990. november (53. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-05 / 259. szám
» Történelmi lecke Ne gondolja a tisztelt olvasó, hogy ami itten áll... No de, lássuk előbb a szöveget: „Háromszoros éljen Németország egyesült szabad államainak! Háromszoros éljen a szövetkezett köztársasági Európának!” Tehát: ne gondolja a tisztelt olvasó, hogy e szavak mostanában hangzottak el, hogy csak mostanában kapcsolták össze a német és az európai egység eszméjét. Ezt a háromszoros éljent másfél évszázaddal ezelőtt, 1832-ben fogalmazták meg (az egyesülés szempontjából egyébként sikertelen) „hambachi találkozón”. Szinte valamennyi német állam küldöttei részt vettek ezen hazafiai lelkesedéssel, de „elbizakodottság és gőg nélkül”, miként a korabeli tudósításokból kiderül. Pedig mindez olyan, mintha ma mondanák, válaszul erre a kérdésre: „Rejt-e veszélyt Európa szempontjából a német egyesülés?” /íja Mieck, a nyugat-berlini Freie Universität professzora nem aggódik: — Bismarck híre rosszabb, mint a valóság. A „vaskancellár” ezt mondta az 1871-es egyesülés után: „Németország ki van elégítve”. Jogos félelmeket Németország csak a vilmosi időkben kezdett ébreszteni. És a holnap? A város másik oldalán a Humboldt Universität docense Detlef Nakath más világban nőtt fel mint a profeszszor. Véleménye mégis hasonló. A múlt század első felében—a magyar reformkorhoz hasonlóan — itt is nemzeti hevület fűtötte az embereket: a harminckilenc önálló német állam, államocska egyesítésének a vágya. A Szent Római Birodalmat Napóleon szétverte, bár ez egyébként sem alkotott soha igazi egységet. A Bécsi Kongresszus sem váltotta be a reményeket, nem hozott létre alkotmányos polgári államot. Ezekben az időkben lengett először a nemzeti érzés és a demokrácia jeleként a feketevörös-arany zászló, és az 1848-ig terjedő korszakban óta Hoffmann von Fallersleben "A németek dalát", amely így kezdődik: „Deutschland, Deutschland über Alles”. Vagyis: „Németország mindenekfelett”. A dal csak sokkal később lett himnusszá s a nagyhatalmi gőg jelképévé. Eredetileg semmi rossz szándékot nem fejeztek ki e sorok, csak azt az érzést, hogy a haza mindenekfelett áll. Negyvennyolc náluk is kudarcba fulladt, s az első valóban egységes német államot 1871-ben Bismarck, a porosz „vaskancellár” teremtette meg Erre az egyesülésre, emlékszik most mindenki, aki a jelen fejleményeket történelmi távlatokba helyezi, s kérdi: nem hasonlít-e a mai egyesülés a régihez? Hiszen azt két világháború is követte, a nagybajuszú Vilmosé és a kisbajuszos Hitleré. A nyilatkozatokat, amelyeket a Bundestag és a Volkskammer (az október 3-a előtti két német parlament) tett, s amelyek szerint Németország tiszteletben tartja a határokat és nincsenek területi követelései, komolyan kell venni, mert nemcsak mondják, így is gondolják. A szónokok a mostani választási gyűléseken újra és újra megismétlik Helmut Kohl mondatát: „Egységes Németország, az egységes Európában”. A német tévében beszélgetést közvetítettek Helmut Schmidt exkancellárral legújabb könyve megjelenése alkalmából. Elégedett az eseményekkel, de a honfitársai címére intézett figyelmeztetést nem engedi el: Franciaország — Németország — Lengyelország! Ez a jó béke. De az istenért, csak bele ne essetek semmi gőgbe, elbizakodottságba! Szavaiban több évszázad történelmi leckéi csengenek. (ti.) A MAGYAR NEMZET RIPORTMELLÉKLETE Nofretete visszatér a Múzeumi Szigetre A SZOMSZÉD RÉTJE — különösen, ha nem is tőszomszéd — mindig szebben virulónak látszik. Nálunk a közvélemény általában így tekint a „szerencsés keletnémetekre”. Tu felix DDR! (Még beházasodnod sem kell...) Közelről nézve azonban színeire bomlik a kép. Rádiós újságíró kollégák félelmeiről hallok: megszűnik a Berliner Rundfunk, vagy legalábbis „karcsúsítva” lesz, országos adó helyett helyi állomássá fejlődik vissza, miként az egykori NDK Televízió is. Már sokan munkanélküliek. Bezárt az egyik nagy múzeum, az Unter den Lindenen egy szép, történelmi épületben, az egykori porosz királyi és német császári fegyvertárban berendezett Museum für deutsche Geschichte; Mint legátpolitizáltabb nemzeti tantárgy — a történelem, a különösképpen a német történelem — nem maradhat meg többé az eddigi irányelvek fogságában. Követni fogja, nyilván, még számos múzeum vagy múzeumi részleg. A korábbi munkatársak pedig, kik a marxizmus-leninizmus napi alkalmazásának sajátosan szőrszálhasogató NDK-változatán nevelkedtek, most megismerkedhetnek „a kapitalizmus farkastörvényeivel”, amelyeket ez idáig csak emlegettek... Tárgyilagosabb áttekintést kívánnék kapni, s dr. Werner Knopp professzor, a Porosz Kulturális Tulajdon Alapítvány elnöke, az egyesítés kétnapos ünnepét követő első munkanap rengeteg tennivalója közben is alkalmat talál a beszélgetésre (igaz, késve érkezik, mert a város két fele közt keletkezett közlekedési dugóban elakadt, s miután elbúcsúztunk, még előttem rohan el). — Mindenekelőtt meg kell szüntetni a párhuzamosságokat — mondja. — Nem lehet fenntartani ennyi múzeumot Ismét egyesíteni kell olyan töredékgyűjteményeket, amelyek eredetileg összetartoztak és csak a háború következményeképpen váltak szét. VÉLETLENÜL TUDOM, hogy Berlin — és az ország— négyhatalmi megszállása után az az alapelv érvényesült: mi hol maradt meg a bunkerekbe menekített műkincsek közül, az ott marad. így került a nevezetes egyiptomi gyűjtemény néhány darabja (köztük a titokzatos mosolyú Nofretete fáraóné mellszobra) Nyugat-Berúnbe, míg a nagyobb rész keleten, a Múzeumi Szigeten maradt. Ámde húsz évvel a háború után, 1965-ben a város nyugati felén, a charlottenburgi kastély előterében az egyik testőrlaktanya Egyiptomi Múzeumként nyitt meg, s utóbb ebbe még építészeti emlékeket is telepítettek (például az abusiri sziklatemplom maradványait), kissé konkurálva a város keleti felén lévő Pergamon Múzeummal, az antik világ architekturális remekeinek kiállítójával. Most azt, amit itt benépesítettek, lebontják és újra felépítik ott? — Ez természetesen nem fog egyik napról a másikra végbemenni — mondja dr. Werner Knopp. — De nincs olyan európai főváros, amely megengedhetné magának, hogy csak ennél a példánál maradjunk, két egyiptomi múzeumot. Egyelőre azonban (és ezen a kelet-berlini gyűjteményekben dolgozó kollégákkal már tavaly óta együtt munkálkodunk) a készletek felmérése folyik, az elvek egyeztetése. S mint bizonyára tudja: a Múzeumi Szigeten az egyik épület, a múlt század közepéről származó Új Múzeum még mindig csak kiégett rom, azt újjá kell építeni. A többi is gyenge állapotban van, erőteljes renoválási munkák várnak ránk... — Jól értem, hogy még a múlt év végi tüntetések, a novemberi népfelkelés előtt hozzákezdtek közös akciókhoz? — kérdezem, fennakadva egy mintegy zárójelben elhangzott félmondaton. vak Alapítványhoz tartoznak a nagy állami könyvtárak. A Deutsche Tribüne című utánközlő, tallózó lapban olvasom, hogy a város két felén lévő könyvtárak igazgatói közös nyilatkozatot adtak ki. Eszerint elélységesen egyetértenek az újraegyesítéssel, habár a következő öt-tíz évben „rendkívüli erőfeszítéseket” fog követelni a feladat, hogy a két, „milliós állományú könyvtárat, amelyek a háborút követő években gyökeresen más irányú fejlődésnek indultak, a két könyvtárépület megtartása mellett” — milyen kifejező a német szó: — „egymáshoz vezessék’(azaz egyesítsék). Mint írják, még a háborús veszteségeket is csak most fogják tudni igazán felmérni. A három operaház egyesítésének gondjairól Götz Friedrich profeszszorral, a nyugat-berlini Deutsche Oper főintendánsával beszélgethettem. Bizonyára a személyében is legilletékesebbel, lévén kelet-berlini disszidens, aki ifjú éveiben ,1953 és 1972 között a Komische Oper hírneves vezetője, Walter Felsenstein tanítványa volt. Immáron maga is nagy hírnévnek örvend, ám a város általa is támadt, a három operaház fenntartása mellett foglaltunk állást. A Linden Opera, már csak adottságai folytán is, a hagyományosabb német operakultúrát vinné tovább. A Komische Opera vígopera és a musical otthona maradna. A mi házunk pedig progresszív módon volt befogadója a világ modern áramlatainak, mindig képes volt a sokféleségre. AZT KÉRDEZEM, amit nyilvános szereplésükkor a hallgatóság soraiból is kérdezett valaki: vajon együtt fognak-e tudni működni a három intendánsok, tekintettel arra, hogy ez a poszt az NDK-ban nyilvánvalóan párttagsághoz volt kötve? — Nekem úgy kell tárgyalnom — feleli Götz Friedrich —, akár egy diplomatának. Amíg a tárgyalópartnerem, addig vele, ha megbízói kicserélik, akkor utódjával. Ám van egy nagy könnyebbségünk, s ennélfogva remélem, hogy a mi területünkön az egyesítés kevesebb problémával, talán kevesebb emberi tragédiával fog járni, s ez annak köszönhető, hogy a mi világunk a zene. (e. m.) — Én Budapestnek azért vagyok külön is hálás — feleli mosolyogva a professzor —, mert a Budapesti Kulturális Fórum alkalmával, 1985-ben, találkoztam először olyan körülmények között, olyan légkörben keletnémet kollégákkal, hogy a párbeszéd elkezdődhetett közöttünk. S többé nem is szakadt meg! A SORS KIFÜRKÉSZHETETLEN ÚTJAI... a nemzetek életében. A Budapesti Kulturális Fórumot, s ez akkoriban már nyitr titok volt Pesten, tizennyolc évvel ezelőtt elhagyott felére csak idén január végén tehette be újra a lábát. Mégpedig ifjúsága színhelyén, a Komische Oper épületében megrendezett, nyilvános Intendantengespräch egyik részvevőjeként, a lapok szerint a közönség tapssal üdvözölte. A három opera intendánsai folytattak nyilvános vitát és válaszoltak a közönség kérdéseire ezen az összejövetelen (a harmadik az Unter den Lindenen lévő Deutsche Staatsoper). A német újraegyesülés alkalmából a szövetségi kormány a budapesti német nagykövetség közvetítésével látogatásra hívta a Magyar Nemzet négy munkatársát: Ember Máriát, Martin Józsefet, Tatár Imrét és Weyer Bélát. Beszámolóik, riportjaik, tudósításaik olvashatók e mellékletben, a demokratikus ellenzék féllegalitásban összehívott nemzetközi dialógus kezdeményezésére, ellenakcióként hirdette és szervezte meg az akkor még Lázár-kormány. S lám, sok esetben közömbös lehet, mi volt a szervezők célja, a lényeg, hogy a párbeszédre lehetőség adódott. Ugyancsak a Porosz Kulturális Ja— Mint „főellenség”, aminek számítottam, mint „veszedelmes ember” — mondja szerény irodájában Götz Friedrich —, talán valóban alkalmas vagyok annak megsejtésére, mit érezhetnek most odaát a kollégák. Ezért az én jelszavam: szolidaritás. A három intendáns közös nyilatkozatában, amelynek nagy sajtóvisszhangja A bonni parlament A bonni parlamentben ma már együtt élnek az NSZK-ban és az NDK-ban megválasztott képviselők, a következő elosztásban: Kereszténydemokrata Unió— Keresztényszociális Unió Német Szociáldemokrata Párt Szabaddemokrata Párt Zöldek/Szövetség 90 Demokratikus Szocializmus Pártja Pártonkívüliek 305 képviselő 226 képviselő 57 képviselő 48 képviselő 24 képviselő 3 képviselő A német parlamentben tehát összesen 663 képviselő foglal helyet. A következő választások december 2-án lesznek. Hétfő 1990. november 5. Európai Németország! Egy esztendővel ezelőtt nyit meg a fal, egy hónapja már, hogy ismét létezik egységes Németország, s nem egészen egy hónap múlva rendezik meg az első össznémet választásokat a második világháború óta. E három esemény jelöli ki az új európai politika egyik legszámottevőbb — Közép- Európa számára hosszú távon is meghatározó — mozgásirányát. A fal megnyílása, majd leomlása önmagában is jelképezi a szabadság és a demokrácia elveinek és az ezeken az elveken alapuló államépítésr — szervezési gyakorlatnak a diadalát a diktatúra fölött. A hazugságra és az egyéni jogok korlátozására épített állam szenvedett súlyos vereséget—hiszen a falat még föl sem húzták, de az NDK akkori vezére máris hazudott. „Senkinek sincsszándékában falat építeni’ — mondta Walter Ulbricht 1961. június 15-én egy nemzetközi sajtóértekezleten. Nem egészen két hónap múlva már állt az „államhatár”. Három labda Miután szétverték a téglákat, lebontották a szögesdrótokat, eltakarítottak minden belső határt, mind a 78 milliós Németországon belül, mind azon kívül gyakran tették föl és teszik föl még sokáig a kérdést, milyen új országot „örököl” Kelet-Európa, a földrész és tulajdonképpen az egész világ? Mert a tekintetben megoszlanak a véleményen, hogy az új német állam mennyire lesz világhatalom, de azt senki nem kétli, hogy a teljes szuverenitását visszanyerő Németországra nagyobb nemzetközi szerep vár, mint az egykori szövetségi köztársaságra. (A németek részt vesznek majd a veszteségben, mondta egy ízben Bush elnök.) Bizonyos evidenciák, persze, változatlanok: Bonn, s majdan Berlin legfontosabb szövetségesének Washingtont tekinti, első számú mozgásterének a NATO-t és az Európai Közösséget, de a demokratizálódó Közép-Európa miatt felértékelődnek a kelet-nyugati kapcsolatok. Ezért mondhatta egy német elemző: a Rajna, illetve a Spree partján háromújítóval zsonglőrködnek. Ma még szinte lehetetlen megjósolni, hogy a keleti „labda” hosszabb távon háttérbe szorítja-e az amerikait vagy az európait, de a világpolitika mai előterében a nagyobb német szerep elsősorban az európai viszonylatokra hat, s egyelőre érintetlenül hagyja az atlanti viszonyt. Nem nukleáris hatalom Németország, és semmi jel nem mutat arra, hogy ezen változtatni akarnának, de a nagyobb világpolitikai befolyásnak még csak nem is e kiemelkedő hagyományos katonai erő az alapja, hanem az ország gazdasági potenciálja, a szilárd márka, a rendkívül dinamikus export (a szövetségi köztársaság összexportja 323 milliárd dollár, a volt NDK-é ehhez képest elhanyagolható: 31 milliárd. Az együttes kivitel tehát nem nagy mértékben nő: a 354 milliárd messze meghaladja a legnagyobb közös piaci partnerekét, mert a francia export 168 milliárd, a brit 145, az olasz 129, a holland pedig 103 milliárd dollár.) Lengyelek és franciák A nyugati partnerek az EK-en belül valószínűleg nem éreznek a kibővülő Németország gazdasági befolyásában olyan minőségi változást, mint amilyent Kelet-Európa. Ha a rendszerváltás kínjait átélő, s a föltámadó nacionalizmus kísértésével szembenéző térség magához tudja vonni a nyugati tőkét, akkor mind földrajzi közelsége, mind hagyományai, mind dinamizmusa folytán az Európai Közösségbe ágyazódó német nagyiparnak van a legjobb esélye egy minőségi áttörésre. Magas rangú szovjet elemző írta a közelmúltban, hogy a szovjet gazdaságot a német tőke mentheti meg a teljes csődtől és káosztól. Bizonnyal nemcsak a Szovjetunióban, hanem egész Kelet-Európában, sőt földrészünkön is sokan vannak, akik a történelem árnyai miatt bizalmatlanok egy ilyen német „előretöréssel” szemben. Néhány napja egy lengyel közvéleménykutatás tanúsította, hogy a lengyelek nagyobb része legalábbis fenntartásokkal fogadja az egyesült Németországot, s hasonló eredményre jutott egy francia szondázás. Érdemes figyelni a trendre: a fal átütésekor még hatvan százalék helyeselte a két német állam egyesítését, néhány hete viszont már csak 37 százalék örült az új, megnagyobbodott országnak, 32 százalék közömbös maradt, míg a megkérdezettek 27 százaléka fejezte ki aggodalmát. A fenntartásokat, kifogásokat és félelmeket foglalta össze egy összeállítás, amely a közelmúltban jelent meg az egyik német kiadónál: „Félelem Németországtól” címmel. Fokozottan fontos, sőt talán életbevágóan lényeges a kérdés, milyennek mutatja pillanatnyilag magát az egyesített Németország? Mélyen jelképértelmű, hogy az egyesülés napján a Brandenburgi kapu mögött csak a tizenkét csillagos, kék Európazászlót pillanthatták meg az ott sétáló tíz- és tízezrek. Ezt a benyomást erősítik meg a vezető politikusok állásfoglalásai : az Európa gondolata vezérfonaluk és vezérmotívumuk. A higgadt önelemzés készsége és a világra nyitottság együttesen érlelhette meg a mai német politikának ezt az alapgondolatát. Az egyesülés nélkülözte a túláradó nacionalizmust, ellenben mindegyik politikus számot vetett a náci múlt terhes örökségével, kitért a Holocaustra, elismerte a szomszédok aggodalmait. Az önvizsgálat kiterjedt arra is, hogy az egyesülés nem ígérkezik gondtalan díszmenetnek: az államfő október 3-án arról is beszélt, hogy Németország keleti felében egzisztenciákat sújt és idegileg is megviselhet embercsoportokat az átmenet. Willy Brandt egyik nyilatkozatában arról szólt, hogy a keleten felnőtt nemzedékek tapasztalati világa alapvetően eltér a nyugatiakétól. Amíg ez nem változik, és ehhez időre van szükség, addig a nyugatiak ne terheljék meg fölöslegesen a keletiek önértékelését. A „közép” országa Az okos, higgadt elemzés tehát már az átalakulás küszöbén előrelátja az örömök mellett és mögött föltoluló gondokat. Tanulhatnának ebből Kelet-Európa jó néhány fővárosában, amint a német megnyilatkozásokat jellemző toleranciából is. A külföldi polgártársak— közöttük tehát a vendégmunkások és leszármazottaik — iránt megbecsülést hirdetett mindegyik vezetői állásfoglalás, jól tudván, hogy csakis a nemzetfogalom nyitott és befogadó értelmezése mutathat a jövő irányába etnikailag oly nagyon kevert Európánkban. A világgazdasághoz szorosan kötődő német államot az eufória napjaiban sem érintette meg a provincializmus lehelete. Az egészséges nemzettudat racionális higgadtságával tekintenek a mai német vezetők hazájuk helyére és szerepére a világban, s arra a megnövekedett felelősségre, amelyet az egyesült német állam századvégünk nemzetközi viszonyainak alakításában vállalni fog, mert vállalni kényszerül, a többi között a szovjet birodalom meggyengülése nyomán. Igazat lehet adni annak a német publicistának, aki azt írta, ez az ország — „a közép"országa lesz, s nem a szélsőségeké, nem a zártságé, nem a határoké. Lehet, hogy Thomas Mann álma most valósul meg: nem német Európa, hanem — oly sok történelmi tragédia és gyötrelem után — európai Németországban születőben. (m. j.)