Magyar Nemzet, 1990. november (53. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-05 / 259. szám

» Történelmi lecke Ne gondolja a tisztelt olvasó, hogy ami itten áll... No de, lássuk előbb a szöveget: „Háromszoros éljen Németország egyesült szabad államainak! Három­­­szoros éljen a szövetkezett köztársa­sági Európának!” Tehát: ne gondolja a tisztelt olva­só, hogy e szavak mostanában hang­zottak el, hogy csak mostanában kap­csolták össze a német és az európai egység eszméjét. Ezt a három­szoros éljent másfél évszázaddal eze­lőtt, 1832-ben fogalmazták meg (az egyesülés szempontjából egyébként sikertelen) „hambachi találkozón”. Szinte valamennyi német állam küldöttei részt vettek ezen hazafiai lelkesedéssel, de „elbizakodottság és gőg nélkül”, miként a korabeli tudó­sításokból kiderül. Pedig mindez olyan, mintha ma mondanák, vála­szul erre a kérdésre: „Rejt-e veszélyt Európa szempontjá­ból a német egyesülés?” /íja Mieck, a nyugat-berlini Freie Universität professzora nem aggó­dik: — Bismarck híre rosszabb, mint a valóság. A „vaskancellár” ezt mond­ta az 1871-es egyesülés után: „Németország ki van elégítve”. Jogos félelmeket Németország csak a vil­­mosi időkben kezdett ébreszteni. És a holnap? A város másik oldalán a Humboldt Universität docense Detlef Nakath más világban nőtt fel mint a profesz­­szor. Véleménye mégis hasonló. A múlt század első felében—a ma­gyar reformkorhoz hasonlóan — itt is nemzeti hevület fűtötte az embere­ket: a harminckilenc önálló német ál­lam, államocska egyesítésének a vá­gya. A Szent Római Birodalmat Na­póleon szétverte, bár ez egyébként sem alkotott soha igazi egységet. A Bécsi Kongresszus sem váltotta be a reményeket, nem hozott létre alkot­mányos polgári államot. Ezekben az időkben lengett először a nemzeti ér­zés és a demokrácia jeleként a fekete­­vörös-arany zászló, és az 1848-ig ter­jedő korszakban óta Hoffmann von Fallersleben "A németek dalát", amely így kezdődik: „Deutschland, Deutschland über Alles”. Vagyis: „Németország mindenekfelett”. A dal csak sokkal később lett himnusszá s a nagyhatalmi gőg jelképévé. Ere­detileg semmi rossz szándékot nem fejeztek ki e sorok, csak azt az érzést, hogy a haza mindenekfelett áll. Negyvennyolc náluk is kudarcba fulladt, s az első valóban egységes né­met államot 1871-ben Bismarck, a porosz „vaskancellár” teremtette meg Erre az egyesülésre, em­lékszik most mindenki, aki a jelen fej­leményeket történelmi távlatokba helyezi, s kérdi: nem hasonlít-e a mai egyesülés a régihez? Hiszen azt két világháború is követte, a nagybaj­uszú Vilmosé és a kisbajuszos Hitleré. A nyilatkozatokat, amelyeket a Bundestag és a Volkskammer (az ok­tóber 3-a előtti két német parlament) tett, s amelyek szerint Németország tiszteletben tartja a határokat és nin­csenek területi követelései, komo­lyan kell venni, mert nemcsak mond­ják, így is gondolják. A szónokok a mostani választási gyűléseken újra és újra megismétlik Helmut Kohl mondatát: „Egységes Németország, az egységes Európá­ban”. A német tévében beszélgetést közvetítettek Helmut Schmidt ex­­kancellárral legújabb könyve megje­lenése alkalmából. Elégedett az ese­ményekkel, de a honfitársai címére intézett figyelmeztetést nem engedi el: Franciaország — Németország — Lengyelország! Ez a jó béke. De az is­tenért, csak bele ne­ essetek semmi gőgbe, elbizakodottságba! Szavaiban több évszázad történel­mi leckéi csengenek. (ti.) A MAGYAR NEMZET RIPORTMELLÉKLETE Nofretete visszatér a Múzeumi Szigetre A SZOMSZÉD RÉTJE — különösen, ha nem is tőszomszéd — mindig szebben virulónak látszik. Nálunk a közvélemény általában így tekint a „szerencsés keletnémetek­re”. Tu felix DDR! (Még beházasod­nod sem kell...) Közelről nézve azonban színeire bomlik a kép. Rádiós újságíró kollé­gák félelmeiről hallok: megszűnik a Berliner Rundfunk, vagy legalábbis „karcsúsítva” lesz, országos adó he­lyett helyi állomássá fejlődik vissza, miként az egykori NDK Televízió is. Már sokan munkanélküliek. Bezárt az egyik nagy múzeum, az Unter den Lindenen egy szép, történelmi épü­letben, az egykori porosz királyi és német császári fegyvertárban be­rendezett Museum für deutsche Geschichte; Mint legátpolitizáltabb nemzeti tantár­gy — a történelem, a különösképpen a német történelem — nem maradhat meg többé az eddigi irányelvek fogságában. Követni fog­ja, nyilván, még számos múzeum vagy múzeumi részleg. A korábbi munkatársak pedig, kik a marxiz­mus-leninizmus napi alkalmazásá­nak sajátosan szőrszálhasogató NDK-változatán nevelkedtek, most megismerkedhetnek „a kapitalizmus farkastörvényeivel”, amelyeket ez idáig csak­ emlegettek... Tárgyilagosabb áttekintést kíván­nék kapni, s dr. Werner Knopp pro­fesszor, a Porosz Kulturális Tulajdon Alapítvány elnöke, az egyesítés két­napos ünnepét követő első munka­nap rengeteg tennivalója közben is alkalmat talál a beszélgetésre (igaz, késve érkezik, mert a város két fele közt keletkezett közlekedési dugó­ban elakadt, s miután elbúcsúztunk, még előttem rohan el). — Mindenekelőtt meg kell szün­tetni a párhuzamosságokat — mond­ja. — Nem lehet fenntartani ennyi múzeumot Ismét egyesíteni kell olyan töredékgyűjteményeket, ame­lyek eredetileg összetartoztak és csak a háború következményeképpen vál­tak szét. VÉLETLENÜL TUDOM, hogy Berlin — és az ország— négyhatalmi megszállása után az az alapelv érvé­nyesült: mi hol maradt meg a bunke­rekbe menekített műkincsek közül, az ott marad. így került a nevezetes egyiptomi gyűjtemény néhány da­rabja (köztük a titokzatos mosolyú Nofretete fáraóné mellszobra) Nyu­­gat-Berúnbe, míg a nagyobb rész ke­leten, a Múzeumi Szigeten maradt. Ámde húsz évvel a háború után, 1965-ben a város nyugati felén, a charlottenburgi kastély előterében az egyik testőrlaktanya Egyiptomi Mú­zeumként nyitt meg, s utóbb ebbe még építészeti emlékeket is te­lepítettek (például az abusiri szikla­templom maradványait), kissé kon­kurálva a város keleti felén lévő Per­gamon Múzeummal, az antik világ architekturális remekeinek kiállítójá­val. Most azt, amit itt benépesítettek, lebontják és újra felépítik ott? — Ez természetesen nem fog egyik napról a másikra végbemenni — mondja dr. Werner Knopp. — De nincs olyan európai főváros, amely megengedhetné magának, hogy csak ennél a példánál maradjunk, két egyiptomi múzeumot. Egyelőre azonban (és ezen a kelet-berlini gyűj­teményekben dolgozó kollégákkal már tavaly óta együtt munkálko­dunk) a készletek felmérése folyik, az elvek egyeztetése. S mint bizonyára tudja: a Múzeumi Szigeten az egyik épület, a múlt század közepéről szár­mazó Új Múzeum még mindig csak kiégett rom, azt újjá kell építeni. A többi is gyenge állapotban van, erő­teljes renoválási munkák várnak ránk... — Jól értem, hogy még a múlt év­ végi tüntetések, a novemberi népfel­kelés előtt hozzákezdtek közös ak­ciókhoz? — kérdezem, fennakadva egy mintegy zárójelben elhangzott félmondaton. vak Alapítványhoz tartoznak a nagy állami könyvtárak. A Deutsche Tri­büne című utánközlő, tallózó lapban olvasom, hogy a város két felén lévő könyvtárak igazgatói közös nyilatko­zatot adtak ki. Eszerint elélységesen egyetértenek az újraegyesítéssel, ha­bár a következő öt-tíz évben „rendkí­vüli erőfeszítéseket” fog követelni a feladat, hogy a két, „milliós állomá­nyú könyvtárat, amelyek a háborút követő években gyökeresen más irá­nyú fejlődésnek indultak, a két könyvtárépület megtartása mellett” — milyen kifejező a német szó: — „egymáshoz vezessék’(azaz egyesít­sék). Mint írják, még a háborús vesz­teségeket is csak most fogják tudni igazán felmérni. A három operaház egyesítésének gondjairól Götz Friedrich profesz­­szorral, a nyugat-berlini Deutsche Oper főintendánsával beszélgethet­tem. Bizonyára a személyében is leg­illetékesebbel, lévén kelet-berlini disszidens, aki ifjú éveiben ,1953 és 1972 között a Komische Oper hír­neves vezetője, Walter Felsenstein ta­nítványa volt. Immáron maga is nagy hírnévnek örvend, ám a város általa is támadt, a három operaház fenntar­tása mellett foglaltunk állást. A Lin­den Opera, már csak adottságai foly­tán is, a hagyományosabb német ope­rakultúrát vinné tovább. A Komische Oper­a vígopera és a musical otthona maradna. A mi házunk pedig prog­resszív módon volt befogadója a világ modern áramlatainak, mindig képes volt a sokféleségre. AZT KÉRDEZEM, amit nyilvá­nos szereplésükkor a hallgatóság so­raiból is kérdezett valaki: vajon együtt fognak-e tudni működni a há­rom intendánsok, tekintettel arra, hogy ez a poszt az NDK-ban nyilvánvalóan párttagsághoz volt kötve? — Nekem úgy kell tárgyalnom — feleli Götz Friedrich —, akár egy dip­lomatának. Amíg­­ a tárgyalópart­nerem, addig vele, ha megbízói kicse­rélik, akkor utódjával. Ám van egy nagy könnyebbségünk, s ennélfogva remélem, hogy a mi területünkön az egyesítés kevesebb problémával, ta­lán kevesebb emberi tragédiával fog járni, s ez annak köszönhető, hogy a mi világunk a zene. (e. m.) — Én Budapestnek azért vagyok külön is hálás — feleli mosolyogva a professzor —, mert a Budapesti Kul­turális Fórum alkalmával, 1985-ben, találkoztam először olyan körülmé­nyek között, olyan légkörben kelet­német kollégákkal, hogy a párbeszéd elkezdődhetett közöttünk. S többé nem is szakadt meg! A SORS KIFÜRKÉSZHETET­LEN ÚTJ­AI... a nemzetek életében. A Budapesti Kulturális Fórumot, s ez akkoriban már nyitr titok volt Pesten, tizennyolc évvel ezelőtt elhagyott fe­lére csak idén január végén tehette be újra a lábát. Mégpedig ifjúsága szín­helyén, a Komische Oper épületében megrendezett, nyilvános Intendan­tengespräch egyik részvevőjeként, a lapok szerint a közönség tapssal üdvözölte. A három opera intendánsai foly­tattak nyilvános vitát és válaszoltak a közönség kérdéseire ezen az összejövetelen (a harmadik az Unter den Lindenen lévő Deutsche Staats­oper). A német újraegyesülés alkalmából a szövetségi kormány a budapesti német nagykövetség közve­títésével látogatásra hívta a Magyar Nemzet négy munkatársát: Ember Máriát, Martin Józsefet, Tatár Imrét és Weyer Bélát. Beszámolóik, riport­jaik, tudósításaik olvashatók e mellékletben, a demokratikus ellenzék féllegalitás­ban összehívott nemzetközi dialógus kezdeményezésére, ellenakcióként hirdette és szervezte meg az akkor még Lázár-kormány. S lám, sok eset­ben közömbös lehet, mi volt a szerve­zők célja, a lényeg, hogy a párbeszéd­re lehetőség adódott. Ugyancsak a Porosz Kulturális Ja­— Mint „főellenség”, aminek szá­mítottam, mint „veszedelmes ember” — mondja szerény irodájában Götz Friedrich —, talán valóban alkalmas vagyok annak megsejtésére, mit érez­hetnek most odaát a kollégák. Ezért az én jelszavam: szolidaritás. A há­rom intendáns közös nyilatkozatá­ban, amelynek nagy sajtóvisszhangja A bonni parlament A bonni parlamentben ma már együtt élnek az NSZK-ban és az NDK-ban megválasztott képviselők, a következő elosztásban: Kereszténydemokrata Unió— Keresztény­szociális Unió Német Szociáldemokrata Párt Szabaddemokrata Párt Zöldek/Szövetség 90 Demokratikus Szocializmus Pártja Pártonkívüliek 305 képviselő 226 képviselő 57 képviselő 48 képviselő 24 képviselő 3 képviselő A német parlamentben tehát összesen 663 képviselő foglal helyet. A következő választások december 2-án lesznek. Hétfő 1990. november 5. Európai Németország! Egy esztendővel ezelőtt nyit meg a fal, egy hónapja már, hogy ismét léte­zik egységes Németország, s nem egészen egy hónap múlva rendezik meg az első össznémet választásokat a második világháború óta. E három esemény jelöli ki az új európai politi­ka egyik legszámottevőbb — Közép- Európa számára hosszú távon is meg­határozó — mozgásirányát. A fal megnyílása, majd leomlása önmagá­ban is jelképezi a szabadság és a de­mokrácia elveinek és az ezeken az el­veken alapuló államépítésr­­ — szer­vezési gyakorlatnak a diadalát a dik­tatúra fölött. A hazugságra és az egyéni jogok korlátozására épített ál­lam szenvedett súlyos vereséget—hi­szen a falat még föl sem húzták, de az NDK akkori vezére máris hazudott. „Senkinek sincs­­szándékában falat építeni’ — mondta Walter Ulbricht 1961. június 15-én egy nemzetközi sajtóértekezleten. Nem egészen két hónap múlva már állt az „államha­tár”. Három labda Miután szétverték a téglákat, le­bontották a szögesdrótokat, eltakarí­tottak m­inden belső hat­árt, mind a 78 milliós Németországon belül, mind azon kívül gyakran tették föl és teszik föl még sokáig a kérdést, milyen új országot „örököl” Kelet-Európa, a földrész és tulajdonképpen az egész világ? Mert a tekintetben megoszla­nak a véleményen, hogy az új német állam mennyire lesz világhatalom, de azt senki nem kétli, hogy a teljes szu­verenitását visszanyerő Németor­szágra nagyobb nemzetközi szerep vár, mint az egykori szövetségi köztársaságra. (A németek részt vesznek majd a veszteségben, mond­ta egy ízben Bush elnök.) Bizonyos evidenciák, persze, változatlanok: Bonn, s majdan Berlin legfontosabb szövetségesének Washingtont tekin­ti, első számú mozgásterének a NA­­TO-t és az Európai Közösséget, de a demokratizálódó Közép-Európa mi­att felértékelődnek a kelet-nyugati kapcsolatok. Ezért mondhatta egy német elemző: a Rajna, illetve a Spree partján három­­újítóval zsong­lőrködnek. Ma még szinte lehetetlen megjósolni, hogy a keleti „labda” hosszabb távon háttérbe szorítja-e az amerikait vagy az európait, de a vi­lágpolitika mai előterében a nagyobb német szerep elsősorban az európai viszonylatokra hat, s egyelőre érin­tetlenül hagyja az atlanti viszonyt. Nem nukleáris hatalom Németor­szág, és semmi jel nem mutat arra, hogy ezen változtatni akarnának, de a nagyobb világpolitikai befolyásnak még csak nem is e kiemelkedő hagyo­mányos katonai erő az alapja, hanem az ország gazdasági potenciálja, a szi­lárd márka, a rendkívül dinamikus export (a szövetségi köztársaság összexportja 323 milliárd dollár, a volt NDK-é ehhez képest elhanya­golható: 31 milliárd. Az együttes ki­vitel tehát nem nagy mértékben nő: a 354 milliárd messze meghaladja a legnagyobb közös piaci partnerekét, mert a francia export 168 milliárd, a brit 145, az olasz 129, a holland pedig 103 milliárd dollár.) Lengyelek és franciák A nyugati partnerek az EK-en be­lül valószínűleg nem éreznek a kibő­vülő Németország gazdasági befolyá­sában olyan minőségi változást, mint amilyent Kelet-Európa. Ha a rend­szerváltás kínjait átélő, s a föltámadó nacionalizmus kísértésével szembe­néző térség magához tudja vonni a nyugati tőkét, akkor mind földrajzi közelsége, mind hagyományai, mind dinamizmusa folytán az Európai Közösségbe ágyazódó német nagyi­parnak van a legjobb esélye egy mi­nőségi áttörésre. Magas rangú szovjet elemző írta a közelmúltban, hogy a szovjet gazdaságot a német tőke mentheti meg a teljes csődtől és ká­osztól. Bizonnyal nemcsak a Szovje­tunióban, hanem egész Kelet-Euró­­pában, sőt földrészünkön is sokan vannak, akik a történelem árnyai mi­att bizalmatlanok egy ilyen német „előretöréssel” szemben. Néhány napja egy lengyel közvéle­ménykutatás tanúsította, hogy a len­gyelek nagyobb része legalábbis fenntartásokkal fogadja az egyesült Németországot, s hasonló eredmény­re jutott egy francia szondázás. Érde­mes figyelni a trendre: a fal átütése­kor még hatvan százalék helyeselte a két német állam egyesítését, néhány hete viszont már csak 37 százalék örült az új, megnagyobbodott ország­nak, 32 százalék közömbös maradt, míg a megkérdezettek 27 százaléka fejezte ki aggodalmát. A fenntartáso­kat, kifogásokat és félelmeket foglal­ta össze egy összeállítás, amely a közelmúltban jelent meg az egyik né­met kiadónál: „Félelem Németor­szágtól” címmel. Fokozottan fontos, sőt talán élet­bevágóan lényeges a kérdés, milyen­nek mutatja pillanatnyilag magát az egyesített Németország? Mélyen jel­képértelmű, hogy az egyesülés nap­ján a Brandenburgi kapu mögött csak a tizenkét csillagos, kék Európa­­zászlót pillanthatták meg az ott sétáló tíz- és tízezrek. Ezt a benyomást erő­sítik meg a vezető politikusok állás­­foglalásai : az Európa­ gondolata ve­­zérfonaluk és vezérmotívumuk. A higgadt önelemzés készsége és a vi­lágra nyitottság együttesen érlelhette meg a mai német politikának ezt az alapgondolatát. Az egyesülés nél­külözte a túláradó nacionalizmust, ellenben mindegyik politikus számot vetett a náci múlt terhes örökségével, kitért a Holocaustra, elismerte a szomszédok aggodalmait. Az önvizs­gálat kiterjedt arra is, hogy az egyesü­lés nem ígérkezik gondtalan díszme­netnek: az államfő október 3-án arról is beszélt, hogy Németország keleti felében egzisztenciákat sújt és idegi­leg is megviselhet embercsoportokat az átmenet. Willy Brandt egyik nyi­latkozatában arról szólt, hogy a kele­ten felnőtt nemzedékek tapasz­talati világa alapvetően eltér a nyuga­tiakétól. Amíg ez nem változik, és eh­hez időre van szükség, addig a nyuga­tiak ne terheljék meg fölöslegesen a keletiek önértékelését. A „közép” országa Az okos, higgadt elemzés tehát már az átalakulás küszöbén előrelátja az örömök mellett és mögött föltoluló gondokat. Tanulhatnának ebből Ke­let-Európa jó néhány fővárosában, amint a német megnyilatkozásokat jellemző toleranciából is. A külföldi polgártársak— közöttük tehát a ven­dégmunkások és leszármazottaik — iránt megbecsülést hirdetett mind­egyik vezetői állásfoglalás, jól tud­ván, hogy csakis a nemzetfogalom nyitott és befogadó értelmezése mu­tathat a jövő irányába etnikailag oly nagyon kevert Európánkban. A világgazdasághoz szorosan kötődő német államot az eufória napjaiban sem érintette meg a pro­vincializmus lehelete. Az egészséges nemzettudat racionális higgadtságá­val tekintenek a mai német vezetők hazájuk helyére és szerepére a világ­ban, s arra a megnövekedett felelős­ségre, amelyet az egyesült német ál­lam századvégünk nemzetközi viszo­nyainak alakításában vállalni fog, mert vállalni kényszerül, a többi között a szovjet birodalom meg­gyengülése nyomán. Igazat lehet adni annak a német publicistának, aki azt írta, ez az ország — „a közép"országa lesz, s nem a szélsőségeké, nem a zárt­ságé, nem a határoké. Lehet, hogy Thomas Mann álma most valósul meg: nem német Európa, hanem — oly sok történelmi tragédia és gyötre­lem után — európai Németországban születőben. (m. j.)

Next