Magyar Nemzet, 1990. november (53. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-05 / 259. szám
2 Fél pohár víz A magyar—német gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok latolgatása az optimista és a pesszimista ember esetét idézi a félig töltött pohár vízzel. Erre, mint tudjuk, életunt és rosszkedvű embertársunk azt mondja: félig üres pohár, míg ugyanezt a látványt az örök bizakodó emígy minősíti: a pohár fáig tele vin. Az egykori NDK ahogy errefelé ezzel az eposzi jelzővel az ifj tartományt emlegetik — volt Magyarország második legfontosabb kereskedelmi partnere az ugyancsak az egykori jelzőt kiérdemelt szocialista táborban, míg az egykorinak korántsem tűnő tőkés világot évek óta az NSZK képviselte az első helyen a magyar külkereskedelemben. Nyilvánvaló tehát, hogy ha a két forgalmat összedjük, akkor az új Németország számunkra a legfontosabb partnere lehet. Az Ikarus esete Ha persze csak úgy össze lehet adni az eddigi kapcsolatokat. De hát éppen itt kezdődik az optimizmus és a pesszimizmus kettéválasztása. — Alapkérdés az önök számára, hogy miként közelítik meg a feladatot — mondja Helmut Giesecke, a Német Ipari és Kereskedelmi Kamarák Szövetségének osztályvezetője Bonnban. — Itt van például az Ikarus esete. Többezer buszt szállított a korábbi években az NDK-ba a rubelért, mivelhogy az keleti piac volt. Most az NDK nyugati piac lett, s lehet úgy megközelíteni a dolgot, hogy azok most már a márkájukért csak Mercedest fognak venni, a piac elveszett. De úgy is lehet felfogni — s csak így szabad felfogni — hogy többezer busszal már benn vagyok egy piacon. Giesecke úr egészen belemelegedett, olyan lelkesen érvelt az Ikarus piaci részesedésének megőrzése mellett. Azért nem titkolta bizonyos fokú általános csalódottságát sem: — Nem tudom megérteni, miért adták föl kezdeti előnyüket a magyarok. Ugye, önök voltak az elsők, akikkel már a hetvenes években nyugati módon lehetett tárgyalni, üzletet kötni. Önök voltak az elsők, akik komoly kooperációkat kezdtek nyugati cégekkel. Önök voltak az elsők a piacgazdasági kísérletekkel. Nem értem, miért nem használták ki ezt az előnyt? Hol maradt az áttörés? Hát igen, az itteni dinamizmushoz képest úgy tűnik, nem vagyunk eléggé mozgékonyak. Egbert Steinke, a berlini , most már össz-berlini Ipari és Kereskedelmi Kamaránál ugyancsak több aktivitást tanácsol, amikor az kerül szóba, az üzletekben alig látni magyar árut. — A magyar árut tudatosan magyarként kellene eladni. Kérem, önöknek itt különösen tavaly óta akkora „szimpátia-bónusuk” van, amit sokkal de sokkal jobban ki kellett volna használni. Egész marketingstratégiát lehetett volna arra építeni, hogy ez meg az a termék magyar, abból az országból jött, akik kinyitották a határokat, akik segítettek. Biztos, hogy sokat számított volna. Bizonyára így van, sok magyar vállalat számára már az is vívmány lenne, ha terjeszkedés helyett egyszerűen meg tudná őrizni piaci pozícióit. Sokan ugyanis térvesztéstől, ráfizetéstől tartanak. Helmut Giesecke szerint azonban ezeknek sem szabad kétségbe esniük: Kitől ne féljünk ? Azok a magyar vállalatok, akiket hátrányosan érint a német egyesítés, a gazdasági és valutaunió, közöljék velünk, hogy lássuk a problémát. Úgy tűnik, az újságíró tiszte sok esetben az optimizmusra ösztönző jótanácsok feljegyzése. Joachim Steffen például, a bonni gazdasági minisztériumban kifejezetten „útravalóként” fogalmazza meg a magyar gazdaság fellendítésére vonatkozó intelmeit. — A privatizációt kell mindenek előtt előbbre vinniük, s teljesen meg kell nyitni az országot a nyugati tőke előtt. Nem szabad félni, hogy idegeneké, mondjuk a japánoké lesz az ország. Manhattan fele, a Rockefeller Center a japánoké — de attól az még Amerikában van. Itt nálunk is sok minden exil-kuvaitiaké — de azért német. De a legfontosabb a verseny megteremtése. Nem elég a nagyvállalatokat papíron privatizálni — fel kell őket osztani egymással versenyző egységekre. Hogyan — miként, mely vállalatokat — erről már Münchenben a bajor gazdasági minisztériumban beszélt dr. Wolfgang Wehse, aki évek óta a magyar kapcsolatok egyik felelős irányítója. ő is a lehetőségekről szólt — de már konkrétan, s elégedetlenül. — Nem váltak be azok az elképzelések, amelyeket a Magyarországnak nyújtandó bajor hitelhez fűztünk. A 200 millió márkás keretből eddig összesen nyolcmilliót fizettünk ki, s hetven millióról folyik tárgyalás. Pedig a fuldoklónak minden kis ágat meg kellene ragadnia... Pénzforrások Hát még kétszázötvenmillió márkát. A helyzet azonban az, hogy a magyarországi bankok közötti nézeteltérések következtében a pénz kihasználatlanul hever. Talán majd most valamennyit fel lehet használni azoknak a cégeknek, melyeket a magyar ipari és kereskedelmi miniszter és a bajor gazdasági miniszter megbeszélései alapján a bajorok kiválasztanak — mondjuk négy-öt ismertebb, jónevű hazai vállalatot —, nemzetközi tanácsadó cégekkel megvizsgáltatják őket, majd összehozzák olyan megfelelő nyugati — s ha lehet, természetesen bajor céggel, amellyel együttműködve nemzetközileg is versenyképessé válhat. Az egyébiránt szívélyes magyarbajor gazdasági kapcsolatok egén mintha picinyke felhő suhant volna át a közelmúltban: a Pentagonale ötlete nem aratott sikert Münchenben. " Attól tartunk, hogy az egyes régiók kívánatos együttműködését központosított állami törekvésekkel zavarják meg így—hangzik dr. Wehse komoly intelme magyar barátainak — s természetesen azt sem szeretnénk, hogy egy tőlünk északra, s egy tőlünk délre húzódó tengely között a „levegőben lógva” maradna Bajorország. Az újságíró közbevetésére, miszerint Magyarország aligha fogja tudni átrajzolni Európa térképét, politikusainktól pedig igazán nem kell sajnálni egy kis utazást, kellemesebb, többet ígérő témára váltunk. Eszerint ha végül is lesz Bécs—Budapest világkiállítás — amit egyébként remélnek — akkor Bajorország állandó pavilonnal jönne Pestre — és nem Bécsbe. Tudják, persze hogy tudják, hogy sok magyar polgárnak kisebb gondja is nagyobb a világkiállításnál, de: — Nézzék meg, 1948 és 1952 között hogy nézett ki Németország. Csak két dolog volt meg, a piacgazdaság, és az emberek tenniakarása. * Tenniakarás, és nem kivárás, ami most dr. Wehse szerint Magyarországon tapasztalható. Meg talán volt egy harmadik dolog, egy kis pénz is, nevezetesen a Marshall-terv, vetné közbe az újságíró, ám erre is van válasz: — Pénz lesz önöknél is. Csak számolják össze, mennyit is tesz ki a már említett bajor hitel, a baden-würtembergi hitel, a szövetségi kormány hitele, a közös piaci hitel, a világbanki és az IMF-hitelek, OECD-források — lassan kijön egy szép summa. Csak fel kell tudni használni. Nos, igen. Szóval a kérdés változatlanul az, hogy a pohár félig tele, vagy félig üresen áll-e előttünk. (n. b.) Kitörölhetetlenül emlékezetemben maradt egy kép: Kelet-Berlin, Friedrichstrasse, Metró- és vasútállomás. Azon kevesek közé tartoztam, — aki külföldi lévén — átmehetett Nyugatra. Bent a csarnokban valami fölfelé húzta tekintetem: a magasban katona állt, a múltakra emlékeztető egyenruhában, arogánsan szétterpesztett csizmás lábbal, mellette farkaskutya. Nézett, ellenőrzött. Mintha a pályaudvari vastraverzek között egy, a hitleri időkről szóló színdarab díszletét láttam volna. Most október 3-án ismét Berlinben voltam. Minden „Kelet” és „Nyugat” megszorítás nélkül, csak így egyszerűen: Berlinben. Az autóval elindultunk a város egy pontjáról valahonnan és átkocsiztunk valahová. Önkéntelenül megkérdeztem: „Még Nyugaton vagyunk?”Furcsa: észre se venni, hogy átjöttünk. Pedig az „itt” és az „ott” a szavak járásában, az emberek gondolkodásmódjában, szokásaikban, életük színvonalában megvan, s még sokáig marad. A fal hosszú ideig kettévágta a várost és két világot teremtett. A volt senkiföldjén, amelyen csak élete kockáztatásával szökhetett át valaki, ma fiatal mama gyerekkocsit tol. De a berlini még mindig így mutat oda: „Halálsáv!" Ebben a városban az is szenzációszámba megy, legalábbis kellemes érzést kelt, hogy felülök az Alexanderplatzon a magasvasútra, és elmegyek a Zoo állomásig, a Botanikuskertig anélkül, hogy... Szóval már megkezdték a két fél összenövesztését Nem lesz könnyű és nem is túl hamar. Sok villamossínt, magasvasútvonalat, buszjáratot összekötöttek, hajdani metróállomásokat megnyitottak. Ez jó, de a legkönnyebb. Lesznek keményebb diók is. Két szomszédos kerület a (volt) Keleten Treptow és a (volt) Nyugaton Neukölln. A polgármesterek tudják legjobban elmondani, hogy szeretnék, ha összenőne a két városrész. E két kerület (elnézést az idejétmúlt szóhasználatért) „szocialista szerződést” kötött, amelynek lényege: a nyugati segíti az új úton meglehetősen bizonytalanul mozgó keletit. Mindkét polgármester szociáldemokrata, de míg az utóbbi kissé zavart tanulóvezető, az előbbi nyugodt, magabiztos, bár valóban kerül minden fölényeskedést. Amikor a Treptow-i polgármester Michael Brücknert kérdem (csak néhány hónappal ezelőtt választották meg e tisztségre), hogyan dolgozik majd, ezt hallom: „A neuköllni kollegák átjönnek, elmondják, megmutatják...” Küldtek már új irodagépeket a régi elavultak helyett, magyarázzák a politikai és az ügyvitelszervezés módjait Itt hangzott el az első konkrét válasz erre a kérdésre: létezett-e külön NDK mentalitás? A treptowi kollegák nem szokták meg az önállóságot — így Frank Bielka a neuköllni polgármester. Azelőtt fölülről kapták az utasításokat, fő feladatuk a termelési tervek ellenőrzése volt. Most saját lábukra kell állniuk és az önkormányzatot szervezniük. Anyagilag a kerület lakossága jól kijön az új körülmények között — bizonygatja a treptowi polgármester. De amikor az ember a másik oldalt is meghallgatja, az a gondolata támad, hogy a keletiek túlságosan megszokták, hogy a mindenkori fennálló rendszert dicsérni illik. A nyugati ugyanis többet beszél a gondokról. A város két fele átmeneti állapotban van: itt Berlinben a legközvetlenebbül ütközik múlt és a jövő. A jövedelmek és a szociális juttatások rendszere eltérő volt, s egy ideig így is marad. A keletiek a nyugatiak jövedelmének negyven százalékát kapják (nyilván ennyit termelnek meg), de a terhek is — például a lakbérek —, kisebbek. Nézzünk egy példát. Még két esztendeig eltartják a régi rendelőintézeteket, amelyek ingyenesek voltak, de a bánásmód közömbös, a felszerelés silány, szemben a nyugatival, ahol a biztosítási járulék magas, az egészségügy ellátás viszont sokkal jobb. De mi lesz ha a treptowiak kezdenek átjönni dolgozni a kereset száz százalékáért, és otthon élnek a kedvezményekkel? — Sokáig ez nem tartható —, ráncolja homlokát Neukölln polgármestere. — Nem örülnek az egyesülésnek ? Dehogynem. Mindenki örül, hogy elmúltak a nyomasztó idők. Ha a nyugat-berliniek zavartalanul, az NDK határőrök gyanakvó ellenőrizgetései nélkül akarják élvezni a természetet, már nem kell kétszáz kilométert autózniuk az NSZK-ig. Kimondhatatlan öröm, hogy Berlin most már Berlin. De ez a városfél szomszédban még sok nehézséget ígér, amíg felemelkedik, beilleszkedik. Pedig nagyratörő álmaik vannak. Berlin október 3-ával hivatalosan Németország fővárosa lett. A tényleges székhely azonban változatlanul Bonn. S ezzel megindult a vita, a küzdelem: Berlin maradjon jelképes főváros, s a kormány és a parlament továbbra is a Rajna partján ülésezzen, vagy költözzön át minden ide? Bonn mellett szól a négyévtizedes megszokás, sokak személyes érdeke, s az a tény, hogy ezen a tájon van a német gazdaság központja, a politika és a pénz erőcentruma. S még egy, talán a legfontosabb, és a legérdekesebb érv: az állam hivatalos neve változatlanul Német Szövetségi Köztársaság, ez a föderális jelleget hangsúlyozza, autonóm tartományok egyesülését. A kisváros Bonn nem fenyeget azzal, hogy a Landok fejére nő, Berlin viszont a központosított hatalom hagyományos jelképe. Igaz csak hetvennégy évig volt a második és a harmadik birodalom fővárosa. Ez már nem két kerület problémája. Az ország súlypontját Berlin túlságosan Keletre vinné — aggódnak a bajorok. A másik oldal érve: Berlin híd lehet a Kelet és a Nyugat között, most már Németország új, békés hivatásának jelképeként. A német föderalizmus „szétosztotta” a feladatokat a nagyvárosok között: Frankfurtban van a nemzeti bank, Kölnben és Düsseldorfban a nagyipar szíve, Münchenben és Stuttgartban a technika. Mi legyen a hárommilliós, nagytörténelmű Berlinből? Talán óriás múzeum? ki. Berlini bolyongás A KÉT NÉMETORSZÁG O nszk - NDK f.fi Népesség 61 minid 17 midié . Bruttó nemzeti termék/GNP/ dollárban 697 milliárd 168 mididre az egy lakóéra jutó BNT/GNP/dollárbai11.020 9769 Infláció 2,5% 2 3% db Hadi költségvetés a BNT százalékában 3,3 % 6,3% Export dollárban 183 milliárd 25 milliárd Import dollárban 158 milliárd 23 milliárdé A háztartások évi átlagos jövedelme/adólevonás után, dollárban/24 000 12000 ¥ Oktatási kiadások /a költségvetés százalékában/ 9% 6X 11 Gyermekhalandóság /ezer születésre/9 8 4· Gépkocsi /száz háztartásra/ 83 48 □ Televízió - készülék: ermnes/összes /száz háztartásra/ CD/IZO 39/118 TS. Telefon /száz háztartásra/ 927 4 Belső W. C. a lakások százalékában/ 95% 60/.11· Vallóé·katolikus/ protestáns 421.41* 60.387. (A Times magazin ábrája nyomán készítette Simon Károly) A Florestan-ügy Már akkor sejteni lehetett, hogy itt valami „nem stimmel”, amikor a nyitány vége felé a színpad két oldalán a húszas-harmincas évek ayatt, elhordott ruháiban asszonyok kezdtek felsorakozni. Kezükben kis és még kisebb csomagok... Úgy álltak ott, mint akiknek engedélyük van csomagbeadásra. Amikor aztán felment a függöny és egy Stuttgartban bizonyára sohasem látott egyenruhába bújtatott férfi kitartóan szemügyre vette a feléje nyújtott papirosokat, egyeztette a nála levő listával, majd néhány csomag átvétele után váratlanul úgy döntött, hogy ő ma már nem gyakorol több kegyet..., akkor nyilvánvaló volt, hogy olyan világban játszódik mindez, ahol zsarnokság van. S ott zsarnokság van... 1985 novemberében volt az ősbemutatója Jurij Ljubimov Fideliójának a stuttgarti Állami Operában — egy évvel a híres szovjet rendező hazulról való elüldözése, állampolgárságának megvonása után. Még mindig adják, pedig ő nemrégiben már hazautazott. A közönség pedig, a nézőtéren, az erkélypáholyokban nemhogy egy köhögést, egy torokköszörülést sem engedélyez magának. A rendezés súlya — és természetesen Beethoven zenéjének ereje, de ezt mondanom fölösleges — nehezedik, hát ránk a szó szoros értelmében lebilincselően. Az „államfogoly”-ról, Florestanról itt sem tudunk meg többet, mint más Fidelio-rendezésekben. Ám századunk jogtiprásai hitelesítik a hihetetlent: lehet valakit indokolás nélkül is fogva tartani. Majd megérkezik hátrakulcsolt kezekkel, sietős, apró léptekkel (nem biztos, hogy a teremben mindenki ráismert) Lenin járásmódját utánozva — vagy tán Diserzsinszkijét, aki Leninét...? — az a magas rangú csekista, aki a várható felülvizsgálat előtt szeretné eltüntetni a foglyot... A titokzatos rabot, aki egy reggel arra ébredt, hogy perbe fogták... e változatban szépreményű csekistának öltözve próbálja megtalálni a felesége. Tanúi vagyunk, amint fontos utasítások és új hírek hozójaként beállít egy kis papírkofferrel..., amilyet Stuttgart utcáin aligha láthattak a járókelők. Külön rendezői tréfa, hogy a koffer zárja nem akar engedelmeskedni... Ebben az apróságban épp úgy benne van Ljubimov minden dühe, mint a reflektorok fénykévéiben, amelyek a színpad fölött imbolyognak. Hogy a fény milyen fontos Ljubimov számára, azt budapesti rendezésein is tapasztalhattuk. Itt a börtönrácsokkal felszabdalt, jelzett tér e fénypászmáktól válik elevenné, egyszersmind egyhangúvá, őröket is látunk állni őrtornyokban, járni a trepnin. A rabok tömege pedig Ljubimovnál nem szenvedélyes énekszóval zengi a szabadság utáni vágyát, hanem csendes reménytelenségben zömmögött zenét hallat inkább. Halkan felelget rá a rácson innen a beszélőre váró, csomaggal várakozó nők csodálatosan szép kórusa. A Stuttgarter Zeitung kritikája kiemelte, Ljubimov „mindenekelőtt figyelmesen elolvasta a librettót és megállapította, hogy abban sehol sincs leírva — a zenéből áradó ígérettel és a korábbi rendezői gyakorlattal ellentétben —, hogy a végén valamennyi fogoly kiszabadul”. Az ő általa színpadra állított változatban nem is szabadul ki más, mint Florestan; a többiek maradnak. Az „államfogoly” számára még idejében jött a megváltás, egy szenilis-jóságosra maszkírozott, leg-leg-legmagasabb rangú tábornok személyében. Ez az aranyos Mikulás mellesleg gyorsan, rövid úton megfosztja váll-lapjától, parancsnoki sapkájától a... kártevőt, ki ez idáig nyilván megtévesztette aláfölérendeltjeit és belöki a foglyok közé. Túl direkt némajáték, igaz, de vajon nem így ment ez? S a mesévé stilizált véghez illik is. Hogy azután egy fanyar gesztussal Ljubimov elvegye a kedvünk a részleges hepiend fölött érzett ellágyulástól, mert éles lámpák fényében ingva megpillantjuk saját magunkat, a nézőtér tükörképét. Fölöttünk mintha lóbálná a lámpákat a sztyeppei szél. A börtönparancsnok lányát, Marcellinát, aki beleszeret a sudár csekista ifjúba — a magyar Laki Krisztina énekelte, s ő kapta az első nyíltszíni tapsot. A sudár csekista ifjú, azaz Leonora asszony szerepében Luana DeVol megérdemelt sikert aratott. Toni Krämer— egyébként az egyetlen azok közül, akik az öt éve színre vitt új betanulásban a régi maradt, a többiek többször cserélődtek — csak erőteljes, zengő hanggal jellemezte Florestant. A Gulag-szigetvilágba áthelyezett Fidelio így is remekművek örökérvényűségét bizonyította. Még akkor is, ha az olyan rendezői-berendezői aszszociációkat, mint az, hogy a börtönparancsnokok viszonylagos jómódját Marcellina összecsukható vasalóasztala hivatott jelezni... — mi, véletlenül betoppant kelet-középeurópaiak értjük csak igazán...(e. m.) Magyar Nemzet /melléklet Hétfő, 1990. november 5. Ho! a baloldal mostanában? Wolf Biermann az NDK-t búcsúztatta. Azt az NDK-t, ahol éveken keresztül írta, komponálta és énekelte dalait, mindig bosszantva, s egyre inkább dühítve a mindenkori hatalmasokat, míg azok 1976-ban meg nem unták, s egy NSZK-beli vendégszereplését kihasználva egész egyszerűen megszabadultak Biermanntól: kérés nélkül „elbocsátották” az NDK- állampolgárságból. Biermann szimbólum volt, s még inkább az lett 1976 után. A szellemi ellenállás, a bornírt hatalmasokkal és az általános népbutítással vívott harc szimbóluma, a társadalmi igazságosság gitáros Don Quijotéja. Merthogy Biermann meggyőződéses baloldali. „Egyetlen könnyet sem hullatok ezért az NDK-ért" mondja koncertje elején, ami persze nincs ellentmondásban azzal, hogy ő szerette ezt az országot, szerette az embereket. Annál nagyobb dühvel és megvetéssel szól most Hagerról, Krenzről, Lindermannról, a volt vezetőkről. Honeckerrel valamivel engedékenyebb: ő legalább előre megszenvedte a magáét a koncentrációs táborokban, volt meggyőződése, s így volt mit elárulnia is — mondja keserűen. Ez a keserűség sok baloldali értelmiségi életérzése ma: a kizsákmányolásmentes, igazságos társadalom eszmei lehetőségétől is megfosztotta őket az NDK gyakorlati 41 éve. Az'egyesítés felőestéjén például a Humboldt Egyetem Marx—Engedj auditóriumában. A névnek ebben 3ψ esetben semmi köze a rendezvényhez, bár két fent nevezett honfitársukkal szemben még az egységesítés eufóriájában is toleránsnak mutatkoztak a németek. Itt mindössze anynyi történt, hogy az Unter den Lindenen lévő egyetemi épületnek ebbe az előadótermébe hirdették meg Von Biermann koncertjét. / 1 • Biermann, a modern bárd, a kobzos, a politikai igric, a társadalomkritikát és művészetet egyetlen gitárral és hangjával gyakorló figura hitére zsúfolásig megtelt a terem. Sőt, videók és hatalmas kivetítővásznak segítségével más előadókba is továbbítani kellett a képet, meg persze mindenekelőtt a hangot. „Wolf, gyere velünk a Kollwitztérre!”, kiabál föl neki a színpadra egy fiatal, hosszú hajú asszony, egy kisgyerek kezét fogva, „megalapítjuk az Utópia Köztársaságot!". „Jövök már, jövök", mormogja Biermann, majd mielőtt a következő dalba kezd, még elábrándozik egy kicsit: „Az Utópia Köztársaság a szívünkben van. Ezért aztán sem elfoglalni, sem megsemmisíteni nem lehet.” Még néhány percig létezett az NDK, amikor a magát szocialistának nevezett országból kiakolbólított Biermann arról is dalolt, akinek oroszlánrésze volt az egyesítésben, Gorbacsovról. Mint mondta, kétszeresen is hálásak lehetnek a Szovjetuniónak, a szovjet páncélosoknak. Először azért, mert 1945-ben idejöttek, s megszabadították őket a fasizmustól, másodszor azért, mert 1989-ben — bár itt voltak — nem avatkoztak közbe. A közönség pisszenés nélkül hallgatta, majd dörgő tapssal fogadta az okfejtést és a Gorbacsov-dalt. Az egységhez, úgy tűnik, tolerancia is tartozik. (u. b.) Villanások A (volt Kelet)-Berlin klasszikusan szép koncerttermében Schauspielhausban orosz karmester vezényletével orosz szerzőktől, orosz zongora- és hegedűművész közreműködésével adtak koncertet. Ugyanekkor avolt Nyugat-Berlin modern Filharmónia-csarnokában Sosztakovicsszimfónia ment. A szovjet csapatok kivonulnak, zeneszerzőikbe. Jó csere. A nagyszabású berlini Bismarckkiállításon, amely átfogja a múlt század európai reformmozgalmait is, külföldi turistacsoport áll meg Kossuth, Andrássy, Széchenyi képe előtt. Az idegenvezetőnő magyaráz: „A magyar felkelés elbukott, mert nem akarták megadni nemzetiségeiknek azokat a jogokat, amelyeket ők az osztrákoktól megkaptak”. Pont. A csoport megy tovább.