Magyar Nemzet, 1990. november (53. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-05 / 259. szám

2 Fél pohár víz A magyar—német gazdasági és ke­reskedelmi kapcsolatok latolgatása az optimista és a pesszimista ember esetét idézi a félig töltött pohár vízzel. Erre, mint tudjuk, életunt és rossz­kedvű embertársunk azt mondja: fé­lig üres pohár, míg ugyanezt a lát­ványt az örök bizakodó emígy minő­síti: a pohár fáig tele vin. Az egykori NDK ahogy errefelé ezzel az eposzi jelzővel az ifj tarto­mányt emlegetik — volt Magyaror­szág második legfontosabb kereske­delmi partnere az ugyancsak az egy­kori jelzőt kiérdemelt szocialista tá­borban, míg az egykorinak koránt­sem tűnő tőkés világot évek óta az NSZK képviselte az első helyen a ma­gyar külkereskedelemben. Nyilván­való tehát, hogy ha a két forgalmat összedjük, akkor az új Németország számunkra a legfontosabb partner­e lehet. Az Ikarus esete Ha persze csak úgy össze lehet adni az eddigi kapcsolatokat. De hát ép­pen itt kezdődik az optimizmus és a pesszimizmus kettéválasztása. — Alapkérdés az önök számára, hogy miként közelítik meg a feladatot — mondja Helmut Giesecke, a Né­met Ipari és Kereskedelmi Kamarák Szövetségének osztályvezetője Bonn­ban. — Itt van például az Ikarus esete. Többezer buszt szállított a korábbi években az NDK-ba a rubelért, mi­velhogy az keleti piac volt. Most az NDK nyugati piac lett, s lehet úgy megközelíteni a dolgot, hogy azok most már a márkájukért csak Merce­dest fognak venni, a piac elveszett. De úgy is lehet felfogni — s csak így szabad felfogni — hogy többezer busszal már benn vagyok egy piacon. Giesecke úr egészen belemelege­dett, olyan lelkesen érvelt az Ikarus piaci részesedésének megőrzése mel­lett. Azért nem titkolta bizonyos fokú általános csalódottságát sem: — Nem tudom megérteni, miért adták föl kezdeti előnyüket a magya­rok. Ugye, önök voltak az elsők, akikkel már a hetvenes években nyu­gati módon lehetett tárgyalni, üzletet kötni. Önök voltak az elsők, akik ko­moly kooperációkat kezdtek nyugati cégekkel. Önök voltak az elsők a piacgazdasági kísérletekkel. Nem ér­tem, miért nem használták ki ezt az előnyt? Hol maradt az áttörés? Hát igen, az itteni dinamizmushoz képest úgy tűnik, nem vagyunk elég­gé mozgékonyak. Egbert Steinke, a berlini , most már össz-berlini Ipari és Kereskedelmi Kamaránál ugyan­csak több aktivitást tanácsol, amikor az kerül szóba, az üzletekben alig lát­ni magyar árut. — A magyar árut tudatosan ma­gyarként kellene eladni. Kérem, önöknek itt különösen tavaly óta ak­kora „szimpátia-bónusuk” van, amit sokkal de sokkal jobban ki kellett vol­na használni. Egész marketingstraté­giát lehetett volna arra építeni, hogy ez meg az a termék magyar, abból az országból jött, akik kinyitották a ha­tárokat, akik segítettek. Biztos, hogy sokat számított volna. Bizonyára így van, sok magyar vál­lalat számára már az is vívmány len­ne, ha terjeszkedés helyett egyszerű­en meg tudná őrizni piaci pozícióit. Sokan ugyanis térvesztéstől, ráfize­téstől tartanak. Helmut Giesecke szerint azonban ezeknek sem szabad kétségbe esniük: Kitől ne féljünk ? Azok a magyar vállalatok, aki­ket hátrányosan érint a német egyesí­tés, a gazdasági és valutaunió, közöljék velünk, hogy lássuk a prob­lémát. Úgy tűnik, az újságíró tiszte sok esetben az optimizmusra ösztönző jó­­tanácsok feljegyzése. Joachim Stef­fen például, a bonni gazdasági mi­nisztériumban kifejezetten „útrava­lóként” fogalmazza meg a magyar gazdaság fellendítésére vonatkozó intelmeit. — A privatizációt kell mindenek előtt előbbre vinniük, s teljesen meg kell nyitni az országot a nyugati tőke előtt. Nem szabad félni, hogy idege­neké, mondjuk a japánoké lesz az or­szág. Manhattan fele, a Rockefeller­ Center a japánoké — de attól az még Amerikában van. Itt nálunk is sok minden exil-kuvaitiaké — de azért német. De a legfontosabb a verseny megteremtése. Nem elég a nagyválla­latokat papíron privatizálni — fel kell őket osztani egymással versenyző egységekre. Hogyan — miként, mely vállalato­kat — erről már Münchenben a bajor gazdasági minisztériumban beszélt dr. Wolfgang Wehse, aki évek óta a magyar kapcsolatok egyik felelős irá­nyítója. ő is a lehetőségekről szólt — de már konkrétan, s elégedetlenül. — Nem váltak be azok az elképze­lések, amelyeket a Magyarországnak nyújtandó bajor hitelhez fűztünk. A 200 millió­­ márkás keretből eddig összesen nyolcmilliót fizettünk ki, s hetven millióról folyik tárgyalás. Pe­dig a fuldoklónak minden kis ágat meg kellene ragadnia... Pénzforrások Hát még kétszázötvenmillió már­kát. A helyzet azonban az, hogy a ma­gyarországi bankok közötti nézetel­térések következtében a pénz kihasz­nálatlanul hever. Talán majd most valamennyit fel lehet használni azok­nak a cégeknek, melyeket a magyar ipari és kereskedelmi miniszter és a bajor gazdasági miniszter megbeszé­lései alapján a bajorok kiválasztanak — mondjuk négy-öt ismertebb, jóne­vű hazai vállalatot —, nemzetközi ta­nácsadó cégekkel megvizsgáltatják őket, majd összehozzák olyan megfe­lelő nyugati — s ha lehet, természete­sen bajor céggel, amellyel együtt­működve nemzetközileg is verseny­­képessé válhat. Az egyébiránt szívélyes magyar­­bajor gazdasági kapcsolatok egén mintha picinyke felhő suhant volna át a közelmúltban: a Pentagonale ötlete nem aratott sikert Münchenben. " Attól tartunk, hogy az egyes ré­giók kívánatos együttműködését központosított állami törekvésekkel zavarják meg így—hangzik dr. Wehse komoly intelme magyar barátainak — s természetesen azt sem szeret­nénk, hogy egy tőlünk északra, s egy tőlünk délre húzódó tengely között a „levegőben lógva” maradna Bajoror­szág. Az újságíró közbevetésére, misze­rint Magyarország aligha fogja tudni átrajzolni Európa térképét, politiku­sainktól pedig igazán nem kell sajnál­ni egy kis utazást, kellemesebb, többet ígérő témára váltunk. Eszerint ha végül is lesz Bécs—Budapest vi­lágkiállítás — amit egyébként remél­nek — akkor Bajorország állandó pa­vilonnal jönne Pestre — és nem Bécs­­be. Tudják, persze hogy tudják, hogy sok magyar polgárnak kisebb gondja is nagyobb a világkiállításnál, de: — Nézzék meg, 1948 és 1952 között hogy nézett ki Németország. Csak két dolog volt meg, a piacgazda­ság, és az emberek tenniakarása. * Tenniakarás, és nem kivárás, ami most dr. Wehse szerint Magyarorszá­gon tapasztalható. Meg talán volt egy harmadik dolog, egy kis pénz is, ne­vezetesen a Marshall-terv, vetné közbe az újságíró, ám erre is van vá­lasz: — Pénz lesz önöknél is. Csak szá­molják össze, mennyit is tesz ki a már említett bajor hitel, a baden-würtem­­bergi hitel, a szövetségi kormány hi­tele, a közös piaci hitel, a világbanki és az IMF-hitelek, OECD-források — lassan kijön egy szép summa. Csak fel kell tudni használni. Nos, igen. Szóval a kérdés válto­zatlanul az, hogy a pohár félig tele, vagy félig üresen áll-e előttünk. (n. b.) Kitörölhetetlenül emlékezetem­ben maradt egy kép: Kelet-Berlin, Friedrichstrasse, Metró- és vasútállo­más. Azon kevesek közé tartoztam, — aki külföldi lévén — átmehetett Nyugatra. Bent a csarnokban valami fölfelé húzta tekintetem: a magasban katona állt, a múltakra emlékeztető egyenruhában, arogánsan szétter­pesztett csizmás lábbal, mellette far­kaskutya. Nézett, ellenőrzött. Mintha a pályaudvari vastraverzek között egy, a hitleri időkről szóló színdarab díszletét láttam volna. Most október 3-án ismét Berlin­ben voltam. Minden „Kelet” és „Nyugat” megszorítás nélkül, csak így egyszerűen: Berlinben. Az autó­val elindultunk a város egy pontjáról valahonnan és átkocsiztunk valaho­vá. Önkéntelenül megkérdeztem: „Még Nyugaton vagyunk?”Furcsa: észre se venni, hogy átjöttünk. Pedig az „itt” és az „ott” a szavak járásában, az emberek gondolkodásmódjában, szokásaikban, életük színvonalában megvan, s még sokáig marad. A fal hosszú ideig kettévágta a várost és két világot teremtett. A volt sen­kiföldjén, amelyen csak élete kockáz­tatásával szökhetett át valaki, ma fia­tal mama gyerekkocsit tol. De a berli­ni még mindig így mutat oda: „Halál­sáv!" Ebben a városban az is szenzáció­­számba megy, legalábbis kellemes ér­zést kelt, hogy felülök az Alexan­­derplatzon a magasvasútra, és elme­gyek a Zoo állomásig, a Botanikus­kertig anélkül, hogy... Szóval már megkezdték a két fél összenöveszté­­sét Nem lesz könnyű és nem is túl ha­mar. Sok villamossínt, magasvasút­vonalat, buszjáratot összekötöttek, hajdani metróállomásokat megnyi­tottak. Ez jó, de a legkönnyebb. Lesz­nek keményebb diók is. Két szomszédos kerület a (volt) Keleten Treptow és a (volt) Nyuga­ton Neukölln. A polgármesterek tud­­ják­ legjobban elmondani, hogy sze­retnék, ha összenőne a két városrész. E két kerület (elnézést az idejétmúlt szóhasználatért) „szocialista szerző­dést” kötött, amelynek lényege: a nyugati segíti az új úton meglehető­sen bizonytalanul mozgó keletit. Mindkét polgármester szociálde­mokrata, de míg az utóbbi kissé za­vart tanulóvezető, az előbbi nyugodt, magabiztos, bár valóban kerül min­den fölényeskedést. Amikor a Trep­­tow-i polgármester Michael Brück­­nert kérdem (csak néhány hónappal ezelőtt választották meg e tisztségre), hogyan dolgozik majd, ezt hallom: „A neuköllni kollegák átjönnek, el­mondják, megmutatják...” Küldtek már új irodagépeket a régi elavultak helyett, magyarázzák a politikai és az ügyvitelszervezés módjait Itt hangzott el az első konkrét vá­lasz erre a kérdésre: létezett-e külön NDK mentalitás? A treptowi kolle­gák nem szokták meg az önállóságot — így Frank Bielka a neuköllni pol­gármester. Azelőtt fölülről kapták az utasításokat, fő feladatuk a termelési tervek ellenőrzése volt. Most saját lá­bukra kell állniuk és az önkormány­zatot szervezniük. Anyagilag a kerület lakossága jól kijön az új körülmények között — bi­zonygatja a treptowi polgármester. De amikor az ember a másik oldalt is meghallgatja, az a gondolata támad, hogy a keletiek túlságosan megszok­ták, hogy a mindenkori fennálló rendszert dicsérni illik. A nyugati ugyanis többet beszél a gondokról. A város két fele átmeneti állapotban van: itt Berlinben a legközvetleneb­bül ütközik múlt és a jövő. A jövedel­mek és a szociális juttatások rendsze­re eltérő volt, s egy ideig így is marad. A keletiek a nyugatiak jövedelmének negyven százalékát kapják (nyilván ennyit termelnek meg), de a terhek is — például a lakbérek —, kisebbek. Nézzünk egy példát. Még két eszten­deig eltartják a régi rendelőintézete­ket, amelyek ingyenesek voltak, de a bánásmód közömbös, a felszerelés si­lány, szemben a nyugatival, ahol a biztosítási járulék magas, az egészség­ügy ellátás viszont sokkal­ jobb. De mi lesz ha a treptowiak kezde­nek átjönni dolgozni a kereset száz százalékáért, és otthon élnek a ked­vezményekkel? — Sokáig ez nem tartható —, rán­colja homlokát Neukölln polgármes­tere. — Nem örülnek az egyesülésnek ? Dehogynem. Mindenki örül, hogy elmúltak a nyomasztó idők. Ha a nyugat-berliniek zavartalanul, az NDK határőrök gyanakvó ellenőriz­­getései nélkül akarják élvezni a ter­mészetet, már nem kell kétszáz kilo­métert autózniuk az NSZK-ig. Kimondhatatlan öröm, hogy Berlin most már Berlin. De ez a városfél szomszédban még sok nehézséget ígér, amíg felemelkedik, beilleszke­dik. Pedig nagyratörő álmaik vannak. Berlin október 3-ával hivatalosan Németország fővárosa lett. A tényle­ges székhely azonban változatlanul Bonn. S ezzel megindult a vita, a küz­delem: Berlin maradjon jelképes fő­város, s a kormány és a parlament to­vábbra is a Rajna partján ülésezzen, vagy költözzön át minden ide? Bonn mellett szól a négyévtizedes megszo­kás, sokak személyes érdeke, s az a tény, hogy ezen a tájon van a német gazdaság központja, a politika és a pénz erőcentruma. S még egy, talán a legfontosabb, és a legérdekesebb érv: az állam hivatalos neve változatlanul Német Szövetségi Köztársaság, ez a föderális jelleget hangsúlyozza, auto­nóm tartományok egyesülését. A kis­város Bonn nem fenyeget azzal, hogy a Land­ok fejére nő, Berlin viszont a központosított hatalom hagyomá­nyos jelképe. Igaz csak hetvennégy évig volt a második és a harmadik bi­rodalom fővárosa. Ez már nem két kerület problémája. Az ország súlypontját Berlin túlsá­gosan Keletre vinné — aggódnak a ba­jorok. A másik oldal érve: Berlin híd lehet a Kelet és a Nyugat között, most már Németország új, békés hivatásá­nak jelképeként. A német föderaliz­mus „szétosztotta” a feladatokat a nagyvárosok között: Frankfurtban van a nemzeti bank, Kölnben és Düs­seldorfban a nagyipar szíve, Münc­henben és Stuttgartban a technika. Mi legyen a hárommilliós, nagytörténel­mű Berlinből? Talán óriás múzeum? ki. Berlini bolyongás A KÉT NÉMETORSZÁG O nszk - NDK f.fi Népesség 61 minid 17 midié . Bruttó nemzeti termék/GNP/ dollárban 697 milliárd 168 mididre az egy lakóéra jutó BNT/GNP/dollárbai11.020 9769 Infláció 2,5% 2­ 3% db Hadi költségvetés a BNT százalékában 3,3 % 6,3% Export dollárban 183 milliárd 25 milliárd Import dollárban 158 milliárd 23 milliárdé A háztartások évi átlagos jövedelme/adólevonás után, dollárban/24 000 12000 ¥ Oktatási kiadások /a költségvetés százalékában/ 9% 6X 11 Gyermekhalandóság /ezer születésre/9 8 4·­ Gépkocsi /száz háztartásra/ 83 48 □ Televízió - készülék: ermnes/összes /száz háztartásra/ CD/IZO 39/118 TS. Telefon /száz háztartásra/ 927 4 Belső W. C. a lakások százalékában/ 95% 60/.11· Vallóé·katolikus/ protestáns 421.41* 60.387. (A Time­s magazin ábrája nyomán készítette Simon Károly) A Florestan-ügy Már akkor sejteni lehetett, hogy itt valami „nem stimmel”, amikor a nyi­tány vége felé a színpad két oldalán a húszas-harmincas évek ayatt, elhor­dott ruháiban asszonyok kezdtek fel­sorakozni. Kezükben kis és még ki­sebb csomagok... Úgy álltak ott, mint akiknek engedélyük van cso­magbeadásra. Amikor aztán felment a függöny és egy Stuttgartban bizonyára sohasem látott egyenruhába bújtatott férfi ki­tartóan szemügyre vette a feléje nyúj­tott papirosokat, egyeztette a nála le­vő listával, majd néhány csomag át­vétele után váratlanul úgy döntött, hogy ő­ ma már nem gyakorol több kegyet..., akkor nyilvánvaló volt, hogy olyan világban játszódik mind­ez, ahol zsarnokság van. S ott zsar­nokság van... 1985 novemberében volt az ősbe­mutatója Jurij Ljubimov Fidelió­já­­nak a stuttgarti Állami Operában — egy évvel a híres szovjet rendező ha­zulról való elüldözése, állampolgár­ságának megvonása után. Még min­dig adják, pedig ő nemrégiben már hazautazott. A közönség pedig, a né­zőtéren, az erkélypáholyokban nem­hogy egy köhögést, egy to­rokköszörülést sem engedélyez ma­gának. A rendezés súlya — és termé­szetesen Beethoven zenéjének ereje, de ezt mondanom fölösleges — nehe­zedik, hát ránk a szó szoros értelmé­ben lebilincselően. Az „államfogoly”-ról, Flor­es­tan­ról itt sem tudunk meg többet, mint más Fidelio-rendezésekben. Ám szá­zadunk jogtiprásai hitelesítik a hihe­tetlent: lehet valakit indokolás nélkül is fogva tartani. Majd megérkezik hátrakulcsolt kezekkel, sietős, apró léptekkel (nem biztos, hogy a terem­ben mindenki ráismert) Lenin járás­módját utánozva — vagy tán Diser­­zsinszkij­ét, aki Leninét...? — az a magas rangú csekista, aki a várható felülvizsgálat előtt szeretné eltüntetni a foglyot... A titokzatos rabot, aki egy reggel arra ébredt, hogy perbe fogták... e változatban szépreményű csekistá­­nak öltözve próbálja megtalálni a fe­lesége. Tanúi vagyunk, amint fontos utasítások és új hírek hozójaként be­állít egy kis papírkofferrel..., amilyet Stuttgart utcáin aligha láthattak a já­rókelők. Külön rendezői tréfa, hogy a koffer zárja nem akar engedelmes­kedni... Ebben az apróságban épp úgy benne van Ljubimov minden dü­he, mint a reflektorok fény­kévéiben, amelyek a színpad fölött imbolyog­­nak. Hogy a fény milyen fontos Ljubimov számára, azt budapesti rendezésein is tapasztalhattuk. Itt a börtönrácsok­kal felszabdalt, jelzett tér e fénypász­máktól válik elevenné, egyszersmind egyhangúvá, őröket is látunk állni őrtornyokban, járni a trepnin. A ra­bok tömege pedig Ljubimovnál nem szenvedélyes énekszóval zengi a sza­badság utáni vágyát, hanem csendes reménytelenségben zömmögött zenét hallat inkább. Halkan felelget rá a rá­cson innen a beszélőre váró, csomag­gal várakozó nők csodálatosan szép kórusa. A Stuttgarter Zeitung kritikája kie­melte, Ljubimov „mindenekelőtt fi­gyelmesen elolvasta a librettót és megállapította, hogy abban sehol sincs leírva — a zenéből áradó ígéret­tel és a korábbi rendezői gyakorlattal ellentétben —, hogy a végén vala­mennyi fogoly kiszabadul”. Az ő ál­tala színpadra állított változatban nem is szabadul ki más, mint Flores­­tan; a többiek maradnak. Az „állam­fogoly” számára még idejében jött a megváltás, egy szenilis-jóságosra maszkírozott, leg-leg-legmagasabb rangú tábornok személyében. Ez az aranyos Mikulás mellesleg gyorsan, rövid úton megfosztja váll-lapjától, parancsnoki sapkájától a... kártevőt, ki ez idáig nyilván megtévesztette alá­­fölérendeltjeit é­s belöki a foglyok közé. Túl direkt némajáték, igaz, de vajon nem így ment ez? S a mesévé stilizált véghez illik is. Hogy azután egy fanyar gesztussal Ljubimov elve­gye a kedvünk a részleges hepiend fölött érzett ellágyulástól, mert éles lámpák fényében ingva megpillant­juk saját magunkat, a nézőtér tükörképét. Fölöttünk mintha lóbál­­ná a lámpákat a sztyeppei szél. A börtönparancsnok lányát, Mar­­cellinát, aki beleszeret a sudár cse­kista ifjúba — a magyar Laki Kriszti­na énekelte, s ő kapta az első nyíltszí­­ni tapsot. A sudár csekista ifjú, azaz Leonora asszony szerepében Luana DeVol megérdemelt sikert aratott. Toni Krämer— egyébként az egyet­len azok közül, akik az öt éve színre vitt új betanulásban a régi maradt, a többiek többször cserélődtek — csak erőteljes, zengő hanggal jellemezte Florestant. A Gulag-szigetvilágba áthelyezett Fidelio így is remekművek örökérvé­­nyűségét bizonyította. Még akkor is, ha az olyan rendezői-berendezői asz­­szociációkat, mint az, hogy a börtönparancsnokok viszonylagos jómódját Marcellina összecsukható vasalóasztala hivatott jelezni... — mi, véletlenül betoppant kelet-közép­európaiak értjük csak igazán...(e. m.) Magyar Nemzet /mellé­klet Hétfő, 1990. november 5. Ho! a baloldal mostanában? Wolf Biermann az NDK-t búcsúz­tatta. Azt az NDK-t, ahol éveken ke­resztül írta, komponálta és énekelte dalait, mindig bosszantva, s egyre in­kább dühítve a mindenkori hatalma­sokat, míg azok 1976-ban meg nem unták, s egy NSZK-beli vendégsze­replését kihasználva egész egyszerű­en megszabadultak Biermanntól: ké­rés nélkül „elbocsátották” az NDK- állampolgárságból. Biermann szimbólum volt, s még inkább az lett 1976 után. A szellemi ellenállás, a bornírt hatalmasokkal és az általános népbutítással vívott harc szimbóluma, a társadalmi igaz­ságosság gitáros Don Quijotéja. Merthogy Biermann meggyőződéses baloldali. „Egyetlen könnyet sem hullatok ezért az NDK-ért" mondja koncertje elején, ami persze nincs ellentmon­dásban azzal, hogy ő szerette ezt az országot, szerette az embereket. An­nál nagyobb dühvel és megvetéssel szól most Hagerról, Krenzről, Lin­­dermannról, a volt vezetőkről. Honeckerrel valamivel engedéke­nyebb: ő legalább előre megszenved­te a magáét a koncentrációs táborok­ban, volt meggyőződése, s így volt mit elárulnia is — mondja keserűen. Ez a keserűség sok baloldali értelmiségi életérzése ma: a kizsákmányolás­mentes, igazságos társadalom eszmei lehetőségétől is megfosztotta őket az NDK gyakorlati 41 éve. Az'egyesítés felőestéjén például­ a­ Humboldt­ Egyetem Marx—Engedj auditóriumában. A névnek ebben 3ψ esetben semmi köze a rendezvény­hez, bár két fent­ nevezett honfitár­­sukkal szem­ben még az egységesítés eufóriájában is toleránsnak mutat­koztak a németek. Itt mindössze any­­nyi történt, hogy az Unter den Linde­­nen lévő egyetemi épületnek ebbe az előadótermébe hirdették meg Von Biermann koncertjét. / 1 • Biermann, a modern bárd, a kob­zos, a politikai igric, a társadalom­kritikát és művészetet egyetlen gitár­ral és hangjával gyakorló figura hitére zsúfolásig megtelt a terem. Sőt, vide­ók és hatalmas kivetítővásznak segít­ségével más előadókba is továbbítani kellett a képet, meg persze mindene­kelőtt a hangot. „Wolf, gyere velünk a Kollwitz­­térre!”, kiabál föl neki a színpadra egy fiatal, hosszú hajú asszony, egy kisgyerek kezét fogva, „megalapítjuk az Utópia Köztársaságot!". „Jövök már, jövök", mormogja Biermann, majd mielőtt a következő dalba kezd, még elábrándozik egy kicsit: „Az Utópia Köztársaság a szívünkben van. Ezért aztán sem elfoglalni, sem megsemmisíteni nem lehet.” Még néhány percig létezett az NDK, amikor a magát szocialistának nevezett országból kiakolbólított Bi­ermann arról is dalolt, akinek orosz­lánrésze volt az egyesítésben, Gor­­bacsovról. Mint mondta, kétszeresen is hálásak lehetnek a Szovjetuniónak, a szovjet páncélosoknak. Először azért, mert 1945-ben idejöttek, s megszabadították őket a fasizmustól, másodszor azért, mert 1989-ben — bár itt voltak — nem avatkoztak közbe. A közönség pisszenés nélkül hallgatta, majd dörgő tapssal fogadta az okfejtést és a Gorbacsov-dalt. Az egységhez, úgy tűnik, toleran­cia is tartozik. (u. b.) Villanások A (volt Kelet)-Berlin klasszikusan szép koncerttermében Schauspielha­­usban orosz karmester vezényletével orosz szerzőktől, orosz zongora- és hegedűművész közreműködésével adtak koncertet. Ugyanekkor a­­volt Nyugat­-Berlin modern Filharmó­nia-csarnokában Sosztakovics­­szimfónia ment. A szovjet csapatok kivonulnak, zeneszerzőik­be. Jó cse­re. A nagyszabású berlini Bismarck­­kiállításon, amely átfogja a múlt szá­zad európai reformmozgalmait is, külföldi turistacsoport áll meg Kos­suth, Andrássy, Széchenyi képe előtt. Az idegenvezetőnő magyaráz: „A magyar felkelés elbukott, mert nem akarták megadni nemzetiségeiknek azokat a jogokat, amelyeket ők az osztrákoktól megkaptak”. Pont. A csoport megy tovább.

Next