Magyar Nemzet, 1990. november (53. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-26 / 277. szám
Hétfő, 1990. november 26. Keresténység és liberalizmus •A MAGYAR NEMZET október 2-i számában olvashattuk Lati Károly, SZDSZ országgyűlési képviselő elemzéseit Dobszay János kérdéseire — pártjának „vallásfelfogásáról, a félreértések okairól és a szándékok tisztázásáról” ezzel a főcímmel: „A kereszténység és a liberalizmus nem állítható szembe”. Ez a konklúziónakszánt megállapítás — szerény véleményünk szerint, legalábbis keresztény szemszögből nézve — sajnos optimistának tűnik. Elvi szinten minden bizonnyal az, de a történelmi előzmények, sőt részben a mai tények tanúsága szerint sem felel meg egészen a valóságnak. Persze alapvetően tisztázni kellene, mit értsünk (értenek) ma, most nálunk (náluk) a liberalizmus alatt (magyar, „magyaros” liberalizmusról is beszélnek), azon túl, így valamiképp mindig a Szadságeszmével, elköteleződés van kapcsolatban. De az a kijelentés már sokfelé ágazik szét, számtalan variánst termelt a századok folyamán földrajzilag, történelmileg, szellemi, tárgyi irányulásai szerint. Világnézetet, politikai ideológiát és programot, gazdasági rendszert éppúgy jelenthet, mint gyakorlati (szabadelvű, nyitott, engedékenyebb) emberi felfogást és magatartást. Pártról lévén szó a konkrét megnyilatkozás egészében, minden bizonnyal a politikai értelmezésre kell főképpen gondolnunk. És e szempontból elég sok konfrontáció kísérte az elmúlt századokban a liberalizmus útját. Ezek közül elég csak a nálunk épp száz éve lezajlott egyházpolitikai küzdelmekre utalni a liberális kormányzatokkal, vagy például a poroszországi „kultúrharcra” Prohászka püspök, aki ezen küzdelmek résztvevője volt, ennek ellenére elismerte „a liberalizmus világtörténeti misszióját”, mert „a kiváltságosok társadalmát megtörte és a népet szabaddá tette” Ugyanakkor politikai és gazdasági formájában is „utópiának” tartotta, és világnézeti hátterét szükségképpen elutasította. Az alapprobléma tudniillik az, hogy a liberalizmus a legfőbb emberi értéknek a szabadságot tartja, és sokszor annyira abszolutizálja, hogy az emberi autonómiát mindennel, még az Istennel szemben is biztosítani akarja, s ezért az egyházakban is csak ezt veszélyeztető' littéttshéflye'fttet tudott látni. PERSZE AZÉRT mindkét oldal igyekezett minden korban a nélkülözhetetlen koegzisztencia megteremtésére, kompromisszumok árán is. Ilyen volt nálunk legutóbb például a hitoktatás jelenlegi felemás megoldása a békesség érdekében. Ez a mód valószínűleg sok volt egyes liberális elképzelésekhez képest, de ugyanakkor kevés az egyház hivatástudatához mérten, és ahhoz a történelmi feladathoz is, melyet a társadalom jó része ma a nemzet szükséges lelki és erkölcsi újjászületésében az egyházaktól elvár. S itt természetesen nem a fakultatív jelleg a probléma, ami teljességgel korrekt az egyházak szerint is, hanem például az órák tanrendi elhelyezése, és különösen a hitoktatók rendezetlen helyzete a tantestületben, a változatlanul megalázó távoltartás és kirekesztés, ami óhatatlanul a keserves időkre emlékeztet. Még sok konkrét dolog jöhetne számításba, amiről beszélni lehetne és kell is (ezért örvendetes, hogy a kapcsolatfelvétel jó szándéka kifejezést nyert). Ez a reflexió mégsem akar elveszni a részletekben. Inkább elvi szintű tisztázást tartunk szükségesnek a kereszténység és liberalizmus eszmei és történelmi kapcsolatáról. A múlt században egy ügyben többször is nyilatkozott az egyház. XIII. Leó például 1888-ban az emberi szabadság méltóságáról adott ki enciklikát olyan ünnepélyes bevezetéssel, hogy „az emberi szabadságot senki oly régen és állhatatosan nem hirdette, mint a katolikus egyház, amely ezt kinyilatkoztatott hitigazságként őrzi, ... a történelem folyamán felmerült sok tévedéssel szemben is”. Az enciklikának köszönhető a liberalizmus különböző válfajainak, bölcseleti eredőinek tisztázása, az emberi szabadság bölcseleti és teológiai elemzése, annak megkövetelése az egyén számára, de a határok számbavétele is a közösség java és az isteni eredetű erkölcsi rend szempontjából. A liberalizmus a maga világnézeti eredőiben szemben áll a keresztény világnézettel, mivel a felvilágosodásból merítve nem fogadja el a zsidókeresztény vallás isteni eredetét és Jézus istenségét sem. De az is igaz, hogy a szabadelvűség álláspontjáról a vallásszabadság és -gyakorlás jogát mindenki számára biztosítja (bár jórészt a magánszférába utalva), s ezért a liberális pártok nem követelnek tagjaiktól világnézeti következetességet. Így tagjai közt valóban vannak hívők is... Az említett egyházi állásfoglalások persze szükségképpen a múlt századhoz, az akkori liberalizmushoz és politikai gyakorlatához kapcsolódtak. És jó lenne megtapasztalni, hogy a mai (és magyar) liberalizmus tudja függetleníteni magát világnézeti örökségétől, az „antiklerikális’ hajlamtól, és csak a politikai, gazdasági, szociális programra koncentrál. EGY VONATKOZÁSBAN viszont még helyesbítésre szorul a megnyilatkozás. Idézzük: „A liberalizmus és kereszténység találkozásának legékesebb példája a II. Vatikáni Zsinat... Mi sem bizonyítja jobban a liberalizmusnak, a lelkiismereti és gondolkodási szabadságnak a kereszténységgel való harmóniáját, mint az, hogy a katolikus egyház képes volt a liberalizmus szellemében revideálni, megújítani önmagát. A liberalizmus szerintem kovász, mely biztosítékot nyújt a szüntelen önkontrollra, a fejlődésre. Az, hogy a katolikus egyház is magáévá tette ezt a szellemiséget, hitelesen bizonyítja, hogy a vallásosság, kereszténység és liberalizmus nem egymást kizáró fogalmak.” A konklúziótól eltekintve, melynek tényszerű lehetőségét fentebb mi is elismertük, az előzeteket minden egyházát ismerő katolikus határozottan kénytelen visszautasítani. Ilyen vélemények már a zsinat alatt olvashatók voltak — az egyház lényegét nem is sejtő újságírók kommentárjaiban, akik az egyházat pusztán e világi képződménynek tekintik. A zsinat nem a liberalizmus „kovászából” merített az egyház mindig kívánatosnak vallott megújításához, hanem a krisztusi örömhír ősforrásaiból. Az például, hogy kinyilvánította a lelkiismereti szabadságot, annak a kezdettől vallott erkölcsi normának ünnepélyes újrahirdetése, hogy mindenkinek a saját legjobb lelkiismeretét kell követnie (lásd szent Johanna drámája!) Az, hogy a zsinat megnyílt a világ felé, hogy elismerte a más vallásokban, mozgalmakban található értékeket is, annak a változásnak a következménye, hogy az egyház az újkor számtalan egyházellenes, szétszaggató, szekularizáló, istentagadó mozgalmaitól szorongatva — a védekező magatartásból végre Knébbé tett rádT Beszédet"kezdhetett a világgal és felajánlhatta neki újra szolgálatát, Istentől nyert küldetése szerint. Mert Krisztus az egyháznak és a benne hívőknek adta feladatul és képesítette őket, hogy a föld sója és a világ kovásza legyenek. Vagy ahogyan a zsinat fogalmazta: „az egyház a világ egyetemes, üdvözítő szentsége” lévén az a hivatása, hogy megszentelje és „lelkesítse” (lelkével átjárja), s ezzel segítse boldogulásra az emberiséget, vagyis fokoatosan „Isten országává” nemesítse. Ezek a dimenziók aligha rokoníthatók a liberalizmus eszméivel, de ez természetes is, ezért ne nagyon mérjük össze és elegyítsük a két világot, hanem tartsuk tiszteletben az eszmei, világnézeti distanciákat. Így egymás legbensőbb elköteleződését figyelembe véve megkereshetjük a közösen vallott emberi értékeket, és ezeknél az együttműködés gyakorlati feladatait — nemzeti létünk újjáteremtésében. Dr. Koncz Lajos teol. tanár A rokkantak is tagjai a Hadirokkantak Szövetségének A november 2-án ímegrjeflenyt nyílt levélre válaszolóik, amelyet lapjukban Hajducsek László írt nekem, mint a Magyar Hadirokkantak Szövetsége elnökének abból az alkalomból, hogy két levélben is jelezte, miszerint tagja kíván lenni a szövetségünknek, s egyikre se kapott választ. Hajducsek László méltitatkalmkodása teljes mértékiben indokolt, s ezért tőle most és itt elnézést kérek annál is inkább, hisz ő az elsők között jelentkezett az általam a sajtóban közölt felhívásra. Az alakuló ülésre csak azért nem hívtam meg, mert mint egyszemélyes szervező úgy gondoltam, a súlyosan rokkantakat nehéz helyzetükre való tekintettel nem fárasztom egy nehéz utazással, de őket az alakuló ülés — március 22-én — alapító tagként ismerte el Ezúton közlöm Hajducsek Lászlóval és mindazokkal, akik a szövetségibe eddig jelentkeztek, hogy senkit sem utasítottunk el. Úgy tekintjük őket, mint az újjáalakult szövetség tagjait, s amint lesz pénzünk, hogy elkészíttessük a belépési nyilatkozatot — továbbá bélyegre és levélborítókrak, úgy azt mindenkinek elküldjük. Sajnos eddig a részünkre a törvény által biztosítandó költségvetési támogatást sem kaptuk meg. A második levélbe, a levelek gondos áttanulmányozása során sem akadtam rá, de nem kételkedem abban, hogy ilyen levél fel lett adva. A Magyar Nemzet szerkesztőségeinek külön köszönöm, hogy lapjukban helyet adtak egy hadirokkant jogos panaszának. Ezt az alkalmat ragadom meg, hogy megkérjem önöket, a jövőben adjanak rendszeresen helyet lapjukban a szövetséget és tagjait érintő problémáiknak. Vajay István elnök Magyar Nemzet/MELLÉKLET Anakronisztikus címerek Országunk politikailag változó világában jóformán észre sem vettük, hogy ami tegnap tilos és veszedelmes lépés volt, az ma már elfogadott, sőt kívánatos tett. Tegnap még a középületek homlokzatán — a Parlamenten is — a vörös csillagos emblémának kötelező államjelvénye díszelgett. A Duna vize sokszorosan tükrözte a vöröset. Volt olyan városkép a Lánchídról tekintve, ahonnan hat-hét pontból hullámzott a csillag, mint a középületek státusszimbóluma. Első díszkivilágítási feladatom 1947 körül aLánchíd pillére és láncíve, a János-hegyi kilátó és a Parlament árkádsora volt. De kupolájára a csillagot (mint architektúrától idegen elemet) nem javasoltam. Ezt később tették fel. Végül is a Lánchíd im mentesült a politikától, így volt a Lánchíd és címereinek sorsa a magyar történelem rendszerváltozásainak kőbe írott tanújává. 1849- ben Heinzi osztrák tábornok hiába lövette a Lánchíd budai pillérét, mert annak nyugati címere is alig sérült meg. 1945 január 17—18-án a német hadsereg hídrobbantása ellenére, szerencsésen épen maradt a négy címer. De 1949 augusztusában Bebrits Lajos, az akkori közlekedés- és postaügyi miniszter „robbantott”. ..! A Lánchíd 1948—49. évi újjáépítése alatt a Roosevelt téren, az Akadémia előtt állott egy kis méretű felvonulási irodaépület. Bebrits miniszter 1949. augusztus 6-án tizenkét szakembert — építészt, tudóst, professzort — hívott meg ide, köztük engem is. Elénk küldte államtitkárát, aki két ír írópapíron 10 cm átmérőjű körvonalban egy ceruza és egy vízfestett rajzot tett elénk. Mindnyájunkat meglepett az idegen szellemben komponált új országcímer: kalász és kalapács, lent vörös csillag, kék mezőben sugarak. Elsőként mi tizenketten láttuk, hitetlenkedve néztük: heraldikáikig szokatlan, „színezett jelvényű” giccscímerként hatott. A századokon át törvényes magyar címer megváltoztatási szándékát döbbenten fogadtuk. A címercsere gondolatot egyedül Gerevich Tibor hidalta át. Javasolta a kőcímer helyett az olcsóbban, gyorsabban megvalósítható színesen zománcozott fémből készített új emblémát. Szóba jött az eozinmázas színes csempe, a Pécs- Zsolnay gyárnak címzett megrendeléssel. Mi, tizenegy szakember feszülten tekintettünk egymásra. Jeleztük, hogy égetéskor a csempe zsugorodik! A hídavatáshoz a rövid idő már nem elégséges! Egyébként is meglazulhat a címer, és lezuhan! Végül, ismételten, a műemlékvédelemben akkor érvényes 13/1949. számú törvényerejű rendeletre és a külföldi példákra hivatkoztunk. Hasztalan! Minden szakmai invenciómat összeszedtem. Vázoltam és a grafika nyelvén közöltem javaslatomat. Eszerint az eredeti címerek érintetlenül megmaradtak volna. A két pilon Dunára tekintő két oldalán véltem célszerűen elhelyezni a 2-2 új címert. Úgy gondoltam, hogy ott akár kőből, akár színes zománcból lenne a címer, a múlt öröksége változatlanul megtartható, és a műemléki összhatást nem fogja zavarni. A két végoldal pedig a Duna felől lesz látható. Többféle indítványunk zűrzavarán és az érvényben lévő rendeleteken túltéve magát, Bebrics a Zsolnay cégtől négy címez azonnali elkészítését rendelte. Letörten távoztunk! Különösen sajnálatosnak tartottuk, hogy az építészetben és szakipari kérdésekben járatlan művészettörténész, Gerevich professzor, személye az ország érdekei elé került. Máig is titok maradt előttünk, hogy a zománcos csempe rendelésből mégis hogyan lett a kőbe faragott, szovjetizált Rákosi-kormányzat címere. Lánchidunk szerves részeként a „Széchenyi— Clark-címer” kereken 100 éven át fővárosunk védett műemléki arculatához tartozott. Romjaiból a Lánchidat újjáépítő Rákosi-kormánynak — „Gerő, a hídverő" jelszóval —, az újjáépítés címerbizonyítékaként elvileg indokolt volt egy „Bebrits-címer” alkalmazása. Mindez természetesen anélkül, hogy az eredetiket eltávolítsák. Ahogyan a forradalom megeszi saját gyermekét, úgy tüntettenyelte el a Rákosi-kormány címerét a Kádár-rezsim. A Bebritsféle Népköztársaság címere (a műemléki rendelet sérelmével) 1949—57 között volt látható. Ezt a címert 1957-ben a munkás-paraszt kormány titokban új címerrel cserélte fel. Idegen tollakkal ékeskedve, megismételte a műemlékvédelem törvényerejű rendelet megszegését. Ez a jogtalan és kétszeresen anakronisztikus címer ellentmondásosan torz helyzetet teremtett. Dalay Tibor, a Lánchíd miniszteri biztosa hidat újított. Figyelmeztetésem és tiltakozásom ellenére, 1987-ben változatlanul meghagyta a történelmileg valótlan címert. Különös az egész ügyben az a körülmény, hogy a címerek cseréi és változatlanul hagyásai a Fővárosi és az Országos Műemlék Felügyelőség szeme előtt és tudtával történtek. A nyolcvanas években javasoltam Weichinger Károly profeszszor kollégámhoz írt levélben, hogy a címerek műemlékellenes helyzetét tárjuk a nyilvánosság elé. Hiszen az erőszakos történeteket 1949. év tanúiként már ketten ismerjük. Akkor ő még veszélyesnek ítélte, és egy ilyen meggondolatlan lépésről lebeszélt. Ma már az ország politikai helyzete megváltozott. Köztársaságunk új kormánya május 2-án az alkotmányozó gyűlését megtartotta és a helyhatóságok megválasztásán is túl vagyunk. Így elérkezett annak is az ideje, hogy a Lánchíd és az Alagút diadalívein, azoknak záradékai fölött a kicserélt öt címer, valamint a Sikló melletti várfal domborulatán megmentett nagy magyar címer visszaállíttassék...! Vákár Tibor aranydiplomás építészmérnök Zsámboki Miklós emlékezete kollegáinak, nagyszámú művésztanítványának szinte hihetetlennek tűnik, hogy az előttük ma is élő humanista szellemű ember, a fáradhatatlan művész-pedagógus születése óta egy évszázad, halála óta három évtized telt el. Zsámboki Miklós munkájának eredménye ott található mai zenei életünkben, de részt kért a világ több művészegyüttesében is, ahol tanítványai vezető helyeken példásan állják meg helyüket. Régi pedagóguscsaládból származott, nagyapja a Selmecbányai főiskola tanára és rektora, atyja klasszika-filológus gimnáziumi tanár, művészettörténész-író és jó kamaramuzsikus volt. Ebben, az időben Vecsei Lajos (Vecsei Ferenc apja) hegedült, atyja brácsázott, édesanyja zongorázott a házi kamarazenei estéken. Gyermekkorában zongorát és orgonát tanult, de a házi kvartett gyakori csellistahiánya arra ösztökéli, hogy csellótanulmányokba fogjon. A gimnáziumi évek után az egyetem bölcsészeti karán folytatja tanulmányait s ezzel párhuzamosan a Zeneakadémián Schiffer Adolfnál tanul gordonkát. A művészképzőn Popper Dávid tanítványa lett s az egyetemi absolutórium után mestere buzdítására teljesen a zenei pályának szenteli magát. 1918-ban hazajön a frontról s egy év múlva Gobbi Alajos, a Nemzeti Zenede főigazgatója tanári megbízatással látja el. E munkával párhuzamosan az Operaház zenekarában is működik. Szívós, kitartó munkával 1920-ban kezdi el Nyelvünk romlik Hány nyelven fogunk beszélni az Európa-házban? kérdezi Benczédy József október 13-i számukban. Meggyőzően érvel! Annyira becsülnek mások minket, amennyire önmagunkat becsüljük. Érdeklődés nyilvánul meg újabban különböző néprajzi emlékeink iránt, népdalok hangzanak el szinte naponta a rádióban, de ami a népdallal szorosan összetartozik, a szöveg, népünk nyelve, az mostoha. Népi őskincseink tájhoz, egy-egy vidékhez kötődve alakították nemzetünk életét. Nagy részük emberi alkotás, de a nyelv születésünkkel adott készség, mindnyájan részesei vagyunk. Ténye általános emberi, tartalma, változata ugyanakkor nemzeti. Annál szomorúbb nyelvünk romlását figyelni. Lassan már alig érthető a mindennapi beszéd — különösen a fiataloknál — a hangok összefolynak. Kézi helyesírásunk alig értékelhető a betűkétségek miatt, sokszor nehéz elolvasni, vagy nem is lehet. Romlik a nyomtatott szöveg is. Nagy eredmény, ha csupán a vesszők hiányoznak belőle. Olyan tehát, hogy jó hangsúly, nyelvtani szabályosság, vagy, ami most a legfájóbb: nyelvünk magyarsága, választékos használatának óhaja ilyen bajok mellett csodába illik. Nagyon jól ragadta ki a szerző a felsorolt idegen szavakat és helyesen tette, hogy közölte magyar jelentésüket. Méltóan választotta Kosztolányi Dezsőt példamutatónak. Égető szükség lenne akár egy rövidebb szótárra, összegyűjteni a mostanában kitenyésztett, viszonylag könnyen magyarítható szavakat nemcsak a tudományoktól, hanem az átlagnyelvű köznéptől is. Annak idején több nyelvművelő szótár, könyv tudatosan foglalkozott ezzel. Egy szakcikkben olvastam, hogy képzőkben egyik leggazdagabb nyelv a mienk. Ha ez így van, könnyen alkothatunk új szavakat idegenutánzás helyett, vagy legalább olyanoktól szabaduljunk meg, amelyeket a szótár magyarra fordít. Bizakodva értesültem az Anyanyelvápolók Szövetségéről, olvastam utóbbi felhívását (Magyar Nemzet, az idén október 5.) közli az „uram”, „asszonyom” illőnek talált megszólítást. Helyénvaló! Grétsy László a kereskedelem szóhasználatának visszásságait panaszolja Könnyű tapasztalni, sajnos. Ezekből most néhány szót kérdezek úgy is, mint naponta vásárló. Mi az, hogy „extrudált” kenyér? Mi a textúráit? Dobozos árun (sütemény?) olvastam. Egyik mosószeren: „antisztatiza?”.. . Erről azt hiszem, hogy nem villamosít. Az eladók sem tudják megmagyarázni, az átlagosan képzett vásárló még kevésbé érti. Az Anyanyelvápolók megalakulásának híre által ismerem azt, hogy „deregulál". Szélsőségesként idézte, és kár, hogy nem írta meg magyarul. Sötét előttem azóta is. A „regulái” ellentéte vagy igekötős alakja? Előre is köszönöm, ha kérdéseimre választ kapok. Pálfi Szilárd Budapest Letétek kamata A Magyar Nemzet egy korábbi számában közölte dr. Pálmai Gyula tájékoztatását az ügyvédi letétek kamatelszámolásáról, nevezetesen arról, hogy a letétek után az ügyfelek részére azért nem fizetnek kamatot, mert az egyébként díjköteles szolgáltatásért díjat sem számítanak fel. A minisztérium főosztályvezetőjének tájékoztatása olyan, nem jogi alapokon nyugvó, sőt véleményem szerint kifejezetten jogellenes gyakorlaton alapszik, amelynek kialakulásában egyrészt a pénzforgalommal kapcsolatos jogi szabályozás hézagai, másrészt az ügyfelek tájékozatlansága játszott szerepet. Egy meghatározott pénzösszeg letétbe helyezésével kapcsolatban a letétet kezelőnek a következő költségei merülnek fel: néhány perces munkára számított munkabér és annak közterhe, nyomtatványköltség, a letéti számlát vezető bank 1—1,5 ezrelékes forgalmi jutaléka és a munkaközösségnek a közvetlen ráfordítások arányában számítható általános költsége. Ez még csekélyebb pénzforgalom esetében sem haladja meg általában a letéti összeg 1—2 százalékát. Éppen ennek a költségnek a figyelembevételével alakult ki a pénzpiacon az a gyakorlat, hogy bizonyos lekötött alapokat — például alapítványi alaptőkét — 2— 3 százalékos díjért kezelnek az alapkezelők. Ez az összeg már a kezelő nem is szerény (ráfordításarányosan mintegy 30—50 százalékos) nyereségét is tartalmazza, holott az alapítványok esetében a kezelőnek lényegesen több feladatot kell ellátnia (például mérlegkészítés), mint a letét kezelőjének. Ugyanakkor az OTP-számlákon kezelt — akár rövid határidőre lekötött — tőkék kamata ma mintegy évi 14—15 százaléknál kezdődik. A lekötött tőke kamata a letét 10 százaléka, vagy akár annál több is lehet, s ezt a hozamot a letétet kezelő munkaközösség teszi zsebre. Félrevezető tehát a főosztályvezető nyilatkozata, alattt ez esetben korántsem díjmentes. Sőt inkább túlzottan magas az ügyfél számára a letét díja, hiszen a letét jogosultja elveszti az inflációs tőkecsökkenést is alig pótló kamatot, miközben a munkaközösség az idegen tőke átmeneti lekötésével a kamatban realizálódó nyereséget számol el. Valójában tehát a letétet kezelő munkaközösség szolgáltatásának is a kamatot a munkaközösség részére kényszerűségből átengedő ügyfél ellenszolgáltatásának feltűnő aránytalanságát állapíthatjuk meg, ami az ügyfelet akár a letéti szerződés bírósági megtámadására is feljogosíthatja. A valóban tisztességes — és piaci szemléletű — megoldás az lenne tehát, ha a munkaközösség a letét díját tényleges költségei és nyeresége alapulvételével 2-3 százalékos mértékig felszámítaná, de a kamatot az ügyfél javára jóváírná. Ez arra ösztönözné a munkaközösséget, hogy bankjaikkal minél előnyösebb letéti számlaszerződéseket kössenek és ezzel ügyfélforgalmukat is növeljék. Dr. Tallós Emil Gödöllő Ismét Károly herceg magyarságáról A Magyar Nemzetiben 1960. november 3-án megjelent „Mitől magyar Károly herceg?" című cikket szeretném néhány adalékkal kiegészíteni. Rhédey Claudia grófnő és Sándor Württemberg herceg házasságkötése valóban akadályokba ütközött, és felmerült a rangon aluliság problémája is, de nem egészen a cikkben említett formában. A bécsi udvar nem volt hajlandó uralkodó családokkal egyenrangúnak elismerni a Rhédey családot, noha azok Aba Sámuel véréből származtak. Ebben feltehetően politikai és dinasztikus megfontolások is közrejátszottak, ugyanis Sándor wüntembergi herceg nővérét Ferenc osztrák császár és magyar király öccse, József nádor vette feleségül, ily módon Rhédey Claudia grófnő az Uralkodó családjával került rokonságba. Végül is 1895-ben megtartották az esküvőt, amelynek késlekedésében kétségtelenül szerepet játszott az apa, Rhédey László sértődöttsége is. Az Un. morganatkus házasság következményeként Rhédey Claudia és Sándor herceg gyermekei, így a cikkben említett fiú, Ferenc is csak az osztrák Hohenstein grófi rangot viselhették. Ferenc XBEI-ban kapta a Teck hercege címet és 1865-ban kötött házasságot Maria Adelakte Cambridge-i királyi hercegnővel. Fráter Zoltán Tamás Budapest 3 hangversenyeit. Kamara- és önálló szóló hangversenyeire felfigyelnek, s 1921 őszén már a Zeneakadémia tanári állásával cseréli fel előbbi két munkakörét. A Zeneakadémia tanárainak a 20-as évek után előadóművészekként is élénk vezető szerepük volt Budapest zenei életében. A vonós- és zongoratanszék tanárai szinte kivétel nélkül hódoltak a kamarazenélés régi hagyományainak. A Hubay vezette kvartett a főiskola fiatal tanáraival újraalakul (Gábriel Ferenc, Zsolt Nándor, Zsámboki Miklós). A 20-as évektől kezdve a Zeneakadémia nagytermében tartott szólóestjeinek programján a csellóirodalom igényesebb koncertjei, szonátái mellett helyet kapott zeneszerző kollégáinak számos kompozíciója is. De nem hiányoztak műsorairól a modern szerzők kisebb karakterdarabjai sem, és nem feledkezett meg hőn szeretett mesterének, Poppernek szerzeményeiről. Ezekkel és sok más tettével Zsámboki Miklós példamutató önzetlenségről tett tanúbizonyságot. Rendkívül szerette tanítványait, mindent megtett értük, ha szükséges volt, kottákkal, hangszerrel segítette a rászorultakat. Sokat foglalkozott gyermeknövendékeivel is. Középfokon erős, szilárd technikai alapokról gondoskodott, magasabb fokon arra is volt gondja, hogy tanítványainak egyénisége megmaradjon és nyitva álljon számukra a továbbképzéshez vezető út. 1961. december 8-án váratlan csendes távozásával Zsámboki Miklós, a magyar zeneélet egyik legrokonszenvesebb művésze, művészpedagógusa itthagyta barátainak, tisztelőinek nagy táborát. Perényi László, a Zeneművészeti Főiskola nyugalmazott tanára Különbs különbfélék !