Magyar Nemzet, 1990. november (53. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-26 / 277. szám

Hétfő, 1990. november 26. Kere­sténység és liberalizmus •A MAGYAR NEMZET október 2-i számában olvashattuk Lati Károly, SZDSZ országgyűlési képviselő elemzéseit Dobszay János kérdéseire — pártjának „vallásfelfogásáról, a félreérté­sek okairól és a szándékok tisz­tázásáról” ezzel a főcímmel: „A kereszténység és a liberalizmus nem állítható szembe”. Ez a konklúziónak­­szánt megállapí­tás — szerény véleményünk sze­rint, legalábbis keresztény szem­szögből nézve — sajnos opti­mistának tűnik. Elvi szinten minden bizonnyal az, de a tör­ténelmi előzmények, sőt részben a mai tények tanúsága szerint sem felel meg egészen a való­ságnak. Persze alapvetően tisztázni kel­lene, mit értsünk (értenek) ma, most nálunk (náluk) a liberaliz­mus alatt (magyar, „magyaros” liberalizmusról is beszélnek), azon túl, így valamiképp min­dig a Sz­adságeszmével, elkö­teleződés­ van kapcsolatban. De az a kijelentés már sokfelé ágazik szét, számtalan variánst termelt a századok folyamán földrajzilag, történelmileg, szel­lemi, tárgyi irányulásai szerint. Világnézetet, politikai ideológiát és programot, gazdasági rend­szert éppúgy jelenthet, mint gyakorlati (szabadelvű, nyitott, engedékenyebb) emberi felfogást és magatartást. Pártról lévén szó a konkrét megnyilatkozás egészében, minden bizonnyal a politikai értelmezésre kell fő­képpen gondolnunk. És e szem­pontból elég sok konfrontáció kísérte az elmúlt századokban a liberalizmus útját. Ezek közül elég csak a ná­lunk épp száz éve lezajlott egy­házpolitikai küzdelmekre utalni a liberális kormányzatokkal, vagy például a poroszországi „kultúrharcra” Prohászka püs­pök, aki ezen küzdelmek részt­vevője volt, ennek ellenére el­ismerte „a liberalizmus v­ilágtör­­téneti misszióját”, mert „a ki­váltságosok társadalmát meg­törte és a népet szabaddá tette” Ugyanakkor politikai és gazda­sági formájában is „utópiának” tartotta, és világnézeti hátterét szükségképpen elutasította. Az alapprobléma tudniillik az, hogy a liberalizmus a legfőbb emberi értéknek a szabadságot tartja, és sokszor annyira abszolutizálja, hogy az emberi autonómiát min­dennel, még az Istennel szemben is biztosítani akarja, s ezért az egyházakban is csak ezt veszé­lyeztető' littéttshéflye'fttet tudott látni. PERSZE AZÉRT mindkét ol­dal igyekezett minden korban a nélkülözhetetlen koegzisztencia megteremtésére, kompromisszu­mok árán is. Ilyen volt nálunk legutóbb például a hitoktatás jelenlegi felemás megoldása a békesség érdekében. Ez a mód valószínűleg sok volt egyes libe­rális elképzelésekhez képest, de ugyanakkor kevés az egyház hi­vatástudatához mérten, és ahhoz a történelmi feladathoz is, me­lyet a társadalom jó része ma a nemzet szükséges lelki és erköl­csi újjászületésében az egyhá­zaktól elvár. S itt természete­sen nem a fakultatív jelleg a probléma, ami teljességgel kor­rekt az egyházak szerint is, ha­nem például az órák tanrendi elhelyezése, és különösen a hit­oktatók rendezetlen helyzete a tantestületben, a változatlanul megalázó távoltartás és kirekesz­tés, ami óhatatlanul a keserves időkre emlékeztet. Még sok konkrét dolog jö­hetne számításba, amiről beszél­ni lehetne és kell is (ezért ör­vendetes, hogy a kapcsolatfelvé­tel jó szándéka kifejezést nyert). Ez a reflexió mégsem akar el­veszni a részletekben. Inkább elvi szintű tisztázást tartunk szükségesnek a kereszténység és liberalizmus eszmei és történel­mi kapcsolatáról. A múlt század­ban egy ügyben többször is nyi­latkozott az egyház. XIII. Leó például 1888-ban az emberi sza­badság méltóságáról adott ki enciklikát olyan ünnepélyes be­vezetéssel, hogy „az emberi sza­badságot senki oly régen és áll­hatatosan nem hirdette, mint a katolikus egyház, amely ezt ki­nyilatkoztatott hitigazságként őr­zi, ... a történelem folyamán felmerült sok tévedéssel szem­ben is”. Az enciklikának köszön­hető a liberalizmus különböző válfajainak, bölcseleti eredőinek tisztázása, az emberi szabadság bölcseleti és teológiai elemzése, annak megkövetelése az egyén számára, de a határok számbavé­tele is a közösség java és az is­teni eredetű erkölcsi rend szem­pontjából. A liberalizmus a ma­ga világnézeti eredőiben szem­ben áll a keresztény világnézet­tel, mivel a felvilágosodásból merítve nem fogadja el a zsidó­­keresztény vallás isteni eredetét és Jézus istenségét sem.­ De az is igaz, hogy a szabadelvűség álláspontjáról a vallásszabadság és -gyakorlás jogát mindenki számára biztosítja (bár jórészt a­ magánszférába utalva), s ezért a liberális pártok nem követel­nek tagjaiktól világnézeti kö­vetkezetességet. Így tagjai közt valóban vannak hívők is... Az említett egyházi állásfoglalások persze szükségképpen a múlt szá­zadhoz, az akkori liberalizmus­hoz és politikai gyakorlatához kapcsolódtak. És jó lenne meg­tapasztalni, hogy a mai (és ma­gyar) liberalizmus tudja függet­leníteni magát világnézeti örök­ségétől, az „antiklerikális’­ haj­lamtól, és csak a politikai, gaz­dasági, szociális programra kon­centrál. EGY VONATKOZÁSBAN vi­szont még helyesbítésre szorul a megnyilatkozás. Idézzük: „A liberalizmus és kereszténység ta­lálkozásának legékesebb példája a II. Vatikáni Zsinat... Mi sem bizonyítja jobban a liberalizmus­nak, a lelkiismereti és gondol­kodási szabadságnak a keresz­ténységgel való harmóniáját, mint az, hogy a katolikus egy­ház képes volt a liberalizmus szellemében revideálni, megújí­tani önmagát. A liberalizmus szerintem kovász, mely biztosí­tékot nyújt a szüntelen önkont­rollra, a fejlődésre. Az, hogy a katolikus egyház is magáévá tette ezt a szellemiséget, hitele­sen bizonyítja, hogy a vallásos­ság, kereszténység és liberaliz­mus nem egymást kizáró fogal­mak.” A konklúzi­ótól eltekint­ve, melynek tényszerű lehetősé­gét fentebb mi is elismertük, az előzeteket minden egyházát ismerő katolikus határozottan kénytelen visszautasítani. Ilyen vélemények már a zsinat alatt olvashatók voltak — az egyház lényegét nem is sejtő újságírók kommentárjaiban, akik az egy­házat pusztán e világi képződ­ménynek tekintik. A zsinat nem a liberalizmus „kovászából” merített az egy­ház mindig kívánatosnak val­lott megújításához, hanem a krisztusi örömhír ősforrásaiból. Az például, hogy kinyilvánította a lelkiismereti szabadságot, an­nak a kezdettől vallott erkölcsi normának ünnepélyes újrahir­­detése, hogy mindenkinek a sa­ját legjobb lelkiismeretét kell követnie (lásd szent Johanna drámája!) Az, hogy a zsinat megnyílt a világ felé, hogy el­ismerte a más vallásokban, moz­galmakban található értékeket is, annak a változásnak a következ­ménye, hogy az egyház az újkor számtalan egyházellenes, szét­szaggató, szekularizáló, istenta­gadó mozgalmaitól szorongatva — a védekező magatartásból vég­re Knébbé tett rádT Beszédet"kezd­­hetett a világgal és felajánlhatta neki újra szolgálatát, Istentől nyert küldetése szerint. Mert Krisztus az egyháznak és a ben­ne hívőknek adta feladatul és képesítette őket, hogy a föld sója és a világ kovásza legye­nek. Vagy ahogyan a zsinat fo­galmazta: „az egyház a világ egyetemes, üdvözítő szentsége” lévén az a hivatása, hogy meg­szentelje és „lelkesítse” (lelké­vel átjárja), s ezzel segítse bol­dogulásra az emberiséget, vagyis fokoatosan „Isten országává” nemesítse. Ezek a dimenziók aligha rokoníthatók a liberaliz­mus eszméivel, de ez természe­tes is, ezért ne nagyon mérjük össze és elegyítsük a két vilá­got, hanem tartsuk tiszteletben az eszmei, világnézeti distanciá­kat. Így egymás legbensőbb elköte­leződését figyelembe véve meg­kereshetjük a közösen vallott emberi értékeket, és ezeknél az együttműködés gyakorlati fel­adatait — nemzeti létünk újjá­­teremtésében. Dr. Koncz Lajos teol. tanár A rokkantak is tagjai a Hadirokkantak Szövetségének A november 2-án ímegrjeflenyt nyílt le­vélre válaszolóik, amelyet lapjuk­­ban Hajducsek László írt neke­m, mint a Magyar Hadirokkantak Szö­vetség­e elnökének abból az alkalom­ból, hogy két levélben is jelezte, mi­szerint tagja kíván lenni a szövetsé­günknek, s egyikre se kapott választ. Hajducsek László méltitatk­almkodá­sa teljes mértékiben indokolt, s ezért tő­le most és itt elnézést kérek annál is inkább, hisz ő az elsők között jelent­kezett az általam a sajtóban közölt felhívásra. Az alakuló ülésre csak azért nem hívtam meg, mert mint egy­személyes szervező úgy gondoltam­, a súlyosan rokkantakat nehéz helyze­tükre való tekintettel nem­ fárasztom egy nehéz utazással, de őket az ala­­kuló ülés — március 22-én — alapító tagként ismerte el Ezúton közlöm Hajducsek Lászlóval és mindazokkal, akik a szövetségibe eddig jelentkez­tek, hogy senkit sem utasítottunk el. Úgy tekintjük őket, mint az újjáala­kult szövetség tagjait, s amint lesz pénzünk, hogy elkészíttessük­ a be­lépési nyilatkozatot — továbbá bé­lyegre és levélborítókra­k, úgy azt mindenkinek elküldjük. Sajnos ed­dig a részünkre a törvény által biz­tosítandó költségvetési támogatást sem kaptuk meg. A második levélb­e, a levelek gondos áttanulmányozása során sem akad­tam rá, de nem kételkedem abban, hogy ilyen levél­ fel lett adva. A Magyar Nemzet szerk­esztőségeinek külön köszönöm, hogy lapjukban he­lyet adtak egy hadirokkant jogos pa­naszának. Ezt az a­lkal­mat ragadom meg, hogy megkérjem önöket, a jö­vőben adjanak­ rendszeresen helyet lapjukban a szövetséget és tagjait érintő problémáiknak. Vajay István elnök Magyar Nemzet/MELLÉKLET Anakronisztikus címerek Országunk politikailag változó világában jóformán észre sem vettük, hogy ami tegnap tilos és veszedelmes lépés volt, az ma már elfogadott, sőt kívánatos tett. Tegnap még a középületek homlokzatán — a Parlamenten is — a vörös csillagos emblémá­nak kötelező államjelvénye dí­szelgett. A Duna vize sokszoro­san tükrözte a vöröset. Volt olyan városkép a Lánchídról tekintve, ahonnan hat-hét pontból hullám­zott a csillag, mint a középületek státusszimbóluma. Első díszkivilágítási feladatom 1947 körül a­­Lánchíd pillére és láncíve, a János-hegyi kilátó és a Parlament árkádsora volt. De ku­polájára a csillagot (mint archi­tektúrától idegen elemet) nem javasoltam. Ezt később tették fel. Végül is a Lánchíd i­m mente­sült a politikától, így v­olt a Lánc­híd és címereinek sorsa a ma­gyar történelem rendszerváltozá­sainak kőbe írott tanújává. 1849- ben Heinzi osztrák tábornok hiá­ba lövette a Lánchíd budai pil­lérét, mert annak nyugati címe­re is alig sérült meg. 1945 ja­nuár 17—18-án a német hadse­reg hídrobbantása ellenére, sze­rencsésen épen maradt a négy címer. De 1949 augusztusában Bebrits Lajos, az akkori közleke­dés- és postaügyi miniszter „rob­bantott”. .­.! A Lánchíd 1948—49. évi újjá­építése alatt a Roosevelt téren, az Akadémia előtt állott egy kis méretű felvonulási irodaépület. Bebrits miniszter 1949. augusz­tus 6-án tizenkét szakembert — építészt, tudóst, professzort — hí­vott meg ide, köztük engem is. Elénk küldte államtitkárát, aki két ír írópapíron 10 cm átmérő­jű körvonalban egy ceruza és egy vízfestett rajzot tett elénk. Mind­nyájunkat meglepett az idegen szellemben komponált új ország­címer: kalász és kalapács, lent vörös csillag, kék mezőben suga­rak. Elsőként mi tizenketten lát­tuk, hitetlenkedve néztük: heral­dikáikig szokatlan, „színezett jelvényű” giccscímerként hatott. A­­ századokon át törvényes ma­gyar címer megváltoztatási szán­dékát döbbenten fogadtuk. A cí­mercsere gondolatot egyedül Ge­revich Tibor hidalta át. Javasol­ta a kőcímer helyett az olcsób­­ban, gyorsabban megvalósítható színesen zománcozott fémből ké­szített új emblémát. Szóba jött az eozinmázas színes csempe, a Pécs- Zsolnay gyárnak címzett megren­deléssel. Mi, tizenegy szakember feszülten tekintettünk egymásra. Jeleztük, hogy égetéskor a csem­pe zsugorodik! A hídavatáshoz a rövid idő már nem elégséges! Egyébként is meglazulhat a cí­mer, és lezuhan! Végül, ismé­telten, a műemlékvédelemben akkor érvényes 13/1949. számú törvényerejű rendeletre és a kül­földi példákra hivatkoztunk. Hasztalan! Minden szakmai invenciómat összeszedtem. Vázoltam és a gra­fika nyelvén közöltem javaslato­mat. Eszerint az eredeti címerek érintetlenül megmaradtak volna. A két pilon Dunára tekintő két oldalán véltem célszerűen elhe­lyezni a 2-2 új címert. Úgy gon­doltam, hogy ott akár kőből, akár színes zománcból lenne a címer, a múlt öröksége változatlanul megtartható, és a műemléki össz­hatást nem fogja zavarni. A két végoldal pedig a Duna felől lesz látható. Többféle indítványunk zűrzava­rán és az érvényben lévő rendele­teken túltéve magát, Bebrics a Zsolnay cégtől négy címez azon­nali elkészítését rendelte. Letör­­ten távoztunk! Különösen sajná­latosnak tartottuk, hogy az épí­tészetben és szakipari kérdések­ben járatlan művészettörténész, Gerevich professzor, személye az ország érdekei elé került. Máig is titok maradt előttünk, hogy a zománcos csempe rendelésből mégis hogyan lett a kőbe fara­gott, szovjetizált Rákosi-kor­mányzat címere. Lánchidunk szerves részeként a „Széchenyi— Clark-címer” kereken 100 éven át fővárosunk védett műemléki arculatához tartozott. Romjai­ból a Lánchidat újjáépítő Ráko­si-kormánynak — „Gerő, a híd­verő" jelszóval —, az újjáépítés címerbizonyítékaként elvileg in­dokolt volt egy „Bebrits-címer” alkalmazása. Mindez természete­sen anélkül, hogy az eredetiket eltávolítsák. Ahogyan a forradalom megeszi saját gyermekét, úgy tüntette­­nyelte el a Rákosi-kormány cí­merét a Kádár-rezsim. A Bebrits­­féle Népköztársaság címere (a műemléki rendelet sérelmével) 1949—57 között volt látható. Ez­t a címert 1957-ben a munkás-pa­raszt kormány titokban új cí­merrel cserélte fel. Idegen tollak­kal ékeskedve, megismételte a m­űemlékvédelem törvényerejű rendelet megszegését. Ez a jog­talan és kétszeresen anakronisz­tikus címer ellentmondásosan torz helyzetet teremtett. Dalay Tibor, a Lánchíd mi­niszteri biztosa hidat újított. Fi­gyelmeztetésem és tiltakozásom ellenére, 1987-ben változatlanul meghagyta a történelmileg valót­lan címert. Különös az egész ügyben az a körülmény, hogy a címerek cseréi és változatlanul hagyásai a Fővárosi és az Or­szágos Műemlék Felügyelőség sze­me előtt és tudtával történtek. A nyolcvanas években javasol­tam Weichinger Károly profesz­­szor kollégámhoz írt levélben, hogy a címerek műemlékellenes helyzetét tárjuk a nyilvánosság elé. Hiszen az erőszakos történe­teket 1949. év tanúiként már ket­ten ismerjük. Akkor ő még ve­szélyesnek ítélte, és egy ilyen meggondolatlan lépésről lebeszélt. Ma már az ország politikai hely­zete megváltozott. Köztársasá­gunk új kormánya május 2-án az alkotmányozó gyűlését megtar­totta és a helyhatóságok megvá­lasztásán is túl vagyunk. Így el­érkezett annak is az ideje, hogy a Lánchíd és az Alagút diadal­ívein, azoknak záradékai fölött a kicserélt öt címer, valamint a Sikló melletti várfal domborula­tán megmentett nagy magyar cí­mer visszaállíttassék...! Vákár Tibor aranydiplomás építészmérnök Zsámboki Miklós emlékezete kollegáinak, nagyszámú mű­vésztanítványának szinte hihetet­lennek tűnik, hogy az előttük ma is élő humanista szellemű em­ber, a fáradhatatlan művész-pe­dagógus születése óta egy évszá­zad, halála óta három évtized telt el. Zsámboki Miklós munká­jának eredménye ott található mai zenei életünkben, de részt kért a világ több művészegyüttesében is, ahol tanítványai vezető helye­ken példásan állják meg helyü­ket. Régi pedagóguscsaládból szár­mazott, nagyapja a Selmecbányai főiskola tanára és rektora, aty­ja klasszika-filológus gimnáziu­mi tanár, művészettörténész-író és jó kamaramuzsikus volt. Ebben, az időben Vecsei Lajos (Vecsei Ferenc apja) hegedült, atyja brá­­csázott, édesanyja zongorázott a házi kamarazenei estéken. Gyer­mekkorában zongorát és orgo­nát tanult, de a házi kvartett gyakori csellistahiánya arra ösz­tökéli, hogy csellótanulmányok­ba fogjon. A gimnáziumi évek után az egyetem bölcsészeti karán foly­tatja tanulmányait s ezzel pár­huzamosan a Zeneakadémián Schiffer Adolfnál tanul gordon­kát. A művészképzőn Popper Dá­vid tanítványa lett s az egyete­mi absolutórium után mestere buzdítására teljesen a zenei pá­lyának szenteli magát. 1918-ban hazajön a frontról s egy év múl­va Gobbi Alajos, a Nemzeti Ze­nede főigazgatója tanári megbí­zatással látja el. E munkával pár­huzamosan az Operaház zeneka­rában is működik. Szívós, kitar­tó munkával 1920-ban kezdi el Nyelvünk romlik Hány nyelven fogunk beszélni az Európa-házban? kérdezi Ben­­czédy József október 13-i szá­mukban. Meggyőzően érvel! Annyira becsülnek mások min­ket, amennyire önmagunkat be­csüljük. Érdeklődés nyilvánul meg újab­ban különböző néprajzi emlé­keink iránt, népdalok hangzanak el szinte naponta a rádióban, de­ ami a népdallal szorosan össze­tartozik, a szöveg, népünk nyel­ve, az mostoha. Népi őskincseink tájhoz, egy-egy­ vidékhez kötődve alakították nemzetünk életét. Nagy részük emberi alkotás, de a nyelv születésünkkel adott kész­ség, mindnyájan részesei vagyunk. Ténye általános emberi, tartal­ma, változata ugyanakkor nem­zeti. Annál szomorúbb nyelvünk romlását figyelni. Lassan már alig érthető a mindennapi be­széd — különösen a fiataloknál — a hangok összefolynak. Kézi helyesírásunk alig értékel­hető a betűkétségek miatt, sok­szor nehéz elolvasni, vagy nem is lehet. Romlik a nyomtatott szö­veg is. Nagy eredmény, ha csu­pán a vesszők hiányoznak belő­le. Olyan tehát, hogy jó hangsúly, nyelvtani szabályosság, vagy, ami most a legfájóbb: nyelvünk magyarsága, választékos haszná­latának óhaja ilyen bajok mel­lett csodába illik. Nagyon jól ragadta ki a szer­ző a felsorolt idegen szavakat és helyesen tette, hogy közölte ma­gyar jelentésüket. Méltóan vá­lasztotta Kosztolányi Dezsőt pél­damutatónak. Égető szükség lenne akár egy rövidebb szótárra, összegyűjteni a mostanában kitenyésztett, vi­szonylag könnyen magyarítható szavakat nemcsak a tudományok­tól, hanem az átlagnyelvű­­ köz­néptől is. Annak idején több nyelvművelő szótár, könyv tuda­tosan foglalkozott ezzel. Egy szakcikkben olvastam, hogy kép­zőkben egyik leggazdagabb nyelv a mienk. Ha ez így van, könnyen alkothatunk új szavakat idegen­utánzás helyett, vagy legalább olyanoktól szabaduljunk meg, amelyeket a szótár magyarra for­dít. Bizakodva értes­ültem az Anya­nyelvápolók Szövetségéről, olvas­tam utóbbi felhívását (Magyar Nemzet, az idén október 5.) köz­li az „uram”, „asszonyom” illő­nek talált megszólítást. Helyén­való! Grétsy László a kereskedelem szóhasználatának visszásságait panaszolja Könnyű tapasztalni, sajnos. Ezekből most néhány szót kérdezek úgy is, mint naponta vásárló. Mi az, hogy „extrudált” kenyér? Mi a textúráit? Dobozos árun (sütemény?) olvastam. Egyik mosószeren: „antisztatiza?”.. . Er­ről azt hiszem, hogy nem villa­mosít. Az eladók sem tudják megmagyarázni, az átlagosan képzett vásárló még kevésbé érti. Az Anyanyelvápolók megalakulá­­­­sának híre által ismerem azt, hogy „deregulál". Szélsőségesként idézte, és kár, hogy nem írta meg magyarul. Sötét előttem azóta is. A „regulái” ellentéte vagy igekö­­tős alakja? Előre is köszönöm, ha kérdé­seimre választ kapok. Pálfi Szilárd Budapest Letétek kamata A Magyar Nemzet egy korábbi számában közölte dr. Pálmai Gyula tájékoztatását az ügyvédi letétek kamatelszámolásáról, ne­vezetesen arról, hogy a letétek után az ügyfelek részére azért nem fizetnek kamatot, mert az egyébként díjköteles szolgálta­tásért díjat sem számítanak fel. A minisztérium főosztályveze­tőjének tájékoztatása olyan, nem jogi alapokon nyugvó, sőt véle­ményem szerint kifejezetten jog­ellenes gyakorlaton alapszik, amelynek kialakulásában egy­részt a pénzforgalommal kapcso­latos jogi szabályozás hézagai, másrészt az ügyfelek tájékozat­lansága játszott szerepet. Egy meghatározott pénzösszeg letétbe helyezésével kapcsolatban a letétet kezelőnek a következő költségei merülnek fel: néhány perces munkára számított mun­kabér és annak közterhe, nyom­tatványköltség, a letéti számlát vezető bank 1—1,5 ezrelékes forgalmi jutaléka és a munka­­közösségnek a közvetlen ráfordí­tások arányában számítható ál­talános költsége. Ez még cseké­lyebb pénzforgalom esetében sem haladja meg általában a letéti összeg 1—2 százalékát. Ép­pen ennek a költségnek a figye­lembevételével alakult ki a pénz­piacon az a gyakorlat, hogy bi­zonyos lekötött alapokat — pél­dául alapítványi alaptőkét — 2— 3 százalékos díjért kezelnek az alapkezelők. Ez az összeg már a kezelő nem is szerény (ráfor­­dításarányosan mintegy 30—50 százalékos) nyereségét is tartal­mazza, holott az alapítványok esetében a kezelőnek lényegesen több feladatot kell ellátnia (pél­dául mérlegkészítés), mint a le­tét kezelőjének.­­ Ugyanakkor az OTP-számlá­­kon kezelt — akár rövid határidő­re lekötött — tőkék kamata ma mintegy évi 14—15 százaléknál kezdődik. A lekötött tőke kama­ta a letét 10 százaléka, vagy akár annál több is lehet, s ezt a hozamot a letétet kezelő munka­közösség teszi zsebre. Félrevezető tehát a főosztály­­vezető nyilatkozata, a­lattt ez esetben korántsem díjmentes. Sőt inkább túlzottan magas az ügyfél számára a letét díja, hi­szen a letét jogosultja elveszti az inflációs tőkecsökkenést is alig pótló kamatot, miközben a munkaközösség az idegen tőke átmeneti lekötésével a kamatban realizálódó nyereséget számol el. Valójában tehát a letétet kezelő munkaközösség szolgáltatásának is a kamatot a munkaközösség részére kényszerűségből átengedő ügyfél ellenszolgáltatásának fel­tűnő aránytalanságát állapíthat­juk meg, ami az ügyfelet akár a letéti szerződés bírósági megtá­madására is feljogosíthatja. A valóban tisztességes — és piaci szemléletű — megoldás az lenne tehát, ha a munkaközös­ség a letét díját tényleges költsé­gei és nyeresége alapulvételével 2-3 százalékos mértékig felszá­mítaná, de a kamatot az ügyfél javára jóváírná. Ez arra ösztö­nözné a munkaközösséget, hogy bankjaikkal minél előnyösebb le­téti számlaszerződéseket kösse­nek és ezzel ügyfélforgalmukat is növeljék. Dr. Tallós Emil Gödöllő Ismét Károly herceg magyarságáról A Magyar Nemzetiben 1960. novem­ber 3-án megjelent „Mitől magyar Károly herceg?" című cikket szeret­ném néhány adalékkal kiegészíteni. Rhédey Claudia grófnő és Sándor Württemberg­ herceg házasságkötése valóban akadályokba ütközött, és fel­merült a rangon aluliság problémája is, de nem egészen a cikkben emlí­tett formában. A bécsi udvar nem volt hajlandó uralkodó családokkal egyenrangúnak elismerni a Rhédey családot, noha azok Aba Sámuel vé­réből származtak. Ebben feltehető­en politikai és dinasztikus megfonto­lások is közrejátszottak, ugyanis Sándor wüntem­bergi herceg nővérét Ferenc osztrák császár és magyar ki­rály öccse, József nádor vette felesé­gül, ily módon Rhédey Claudia gróf­nő az Uralkodó családjával került ro­konságba. Végül is 1895-ben megtar­tották az esküvőt, amelynek késleke­désében kétségtelenül szerepet ját­szott az apa, Rhédey László sértő­döttsége is. Az Un. morganatkus házasság kö­vetkezményeként Rhédey Claudia és Sándor herceg gyermekei, így a cikkben említett fiú, Ferenc is csak az osztrák Hohenstein­ grófi rangot viselhették. Ferenc XBEI­-ban kapta a Teck hercege címet és 1865-ban kö­tött házasságot Maria Adelakte Cambridge-i királyi hercegnővel. Fráter Zoltán Tamás Budapest 3 hangversenyeit. Kamara- és ön­álló szóló hangversenyeire felfi­gyelnek, s 1921 őszén már a Ze­neakadémia tanári állásával cse­réli fel előbbi két munkakörét. A Zeneakadémia tanárainak a 20-as évek után előadóművészek­ként is élénk vezető szerepük volt Budapest zenei életében. A vo­nós- és­­ zongoratanszék tanárai szinte kivétel nélkül hódoltak a kamarazenélés régi hagyomá­nyainak. A Hubay vezette kvar­tett a főiskola fiatal tanáraival újraalakul (Gábriel Ferenc, Zsolt Nándor, Zsámboki Miklós). A 20-as évektől kezdve a Ze­neakadémia nagytermében tar­tott szólóestjeinek programján a csellóirodalom igényesebb kon­certjei, szonátái mellett helyet kapott zeneszerző kollégáinak szá­mos kompozíciója is. De nem hiányoztak műsorairól a modern szerzők kisebb karakterdarabjai sem, és nem feledkezett meg hőn szeretett mesterének, Poppernek szerzeményeiről. Ezekkel és sok más tettével Zsámboki Miklós példamutató ön­zetlenségről tett tanúbizonyságot. Rendkívül szerette tanítványait, mindent megtett értük, ha szük­séges volt, kottákkal, hangszerrel segítette a rászorultakat. Sokat foglalkozott gyermeknövendé­keivel is. Középfokon erős, szi­lárd technikai alapokról gondos­kodott, magasabb fokon a­rra is volt gondja, hogy tanítványai­nak egyénisége megmaradjon és nyitva álljon számukra a tovább­képzéshez vezető út. 1961. december 8-án váratlan csendes távozásával Zsámboki Miklós, a magyar zeneélet­ egyik legrokonszenvesebb művésze, művészpedagógusa itthagyta ba­rátainak, tisztelőinek nagy tábo­rát. Perényi László, a Zeneművészeti Főiskola nyugalmazott tanára Különb­s kü­lönbfélék !

Next