Magyar Nemzet, 1990. november (53. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-05 / 259. szám

LAPOLVASÓ Korforduló az irodalomban? Alföld A debreceni Alföld márciusban körkérdést intézett „a teljes wazgyar irodalom meghatározó képviselőihez" annak reményében, hogy a kollektív bölcsesség majd „irányadóvá válhat a további tudományos kutatás számára", amikor újra, át- vagy megírják a legújabb kori magyar irodalom történetét Ennek az eljövendő munkának a prófétálása nem újkeletű. Aki megjelentekor csak kezébe vette a Magyar irodalom története „spenót”-nak becézett tomuszait, az nyomban láthatta, hogy ezt bizony egyszer (kétszer vagy még többször) még át-, újra- avagy megírják. Mikor? Ha megszűnik a körkérdésben is emlegetett „ideológiai terror”, ha az irodalmi értékek felől irodalmi értékek alapján lehet dönteni. Ha a művészi tényeket erősebben tisztelik, mint a politikai elvárásokat Ha a mű fog számítani és nem az író megbízhatóságáról kiállított káderlap. Mikor tehát? Tehát most. Vagy legalábbis itt az ideje azt hinni, hogy rövidesen bekövetkezik az egyik út, meg, újra. Szerkesztői, szervezői, Irodalomtörténeti bölcsességre vall, hogy legrégibb, folyamatos működésű folyóiratunk felteszi a jövendő „spenót” megírásának alapkérdéseit; milyennek látja 45 utáni irodalmunkban az értékek átrendeződését; az irányzatok kérdését; a határon túli magyar irodalom integrálódásának lehetőségét, mi sikkadt el, mit értékelt túl a divat. Szeptemberi számában kezdi meg a folyóirat a válaszok közlését, s ha a „teljes magyar irodalom meghatározó képviselői" mind feleltek a körlevélre, akkor nagyon valószínű, hogy jövő ilyenkorig ez lesz egyik állandó rovata a lapnak. És ez nem baj. Részben kiderül majd belőle, hogy kiket tart meghatározónak az Alföld, ezek közül kik válaszoltak, s milyen kollektív bölcsességre támaszkodhatok az a reményteli kutató vagy csapat, amelyik eztán világra vajúdja az értékálló kézikönyvet. Az eddig megjelent nyolc válasz megegyezik abban, hogy a korábbi irodalomirányítás, az irányítón irodalomtörténet-írás, egyáltalán, a politika felől diktált értékrend maga volt a penetra. Domokos Mátyás azonban ezzel el is hárítja magától a kérdéseket: ő maga soha nem ismert más mértéket és értéket az irodalomban, mint amit maga annak talált, de a valóban független individuális állásfoglalás közhasznú voltában nem bízik. Hiányzik hozzá a tolerancia. Határ Győző legjobban a politika és irodalom összekeverőire haragszik: „Leszórni a nagyralátó pióca-publicisztikát az irodalom testéről és visszaszorítatni a maga területére" — követeli, majd reményét fejezi ki, hogy megszületik a szellem csúcsdiszcriplínája, „egy új műfaj magyar nyelven. A filozófia". Nádas Péter emlékképet idéz fel azokból az időkből, amikor Béládi Miklós és Tóth Dezső épp Debrecenben vitatkoztak arról: folyamatos vagy szakaszos-e irodalmunk fejlődése. Nyilván nem ez volt a valódi ellentét közöttük, hanem az, hogy a politikai fordulat új és értékesebb művészetet teremtett-e. Nádas úgy találja, hogy „az irodalom, nem áll közvetlen kapcsolatban a szociológiai eszközökkel értékelhető társadalmi folyamatokkal"... „az írók mindig átcipelik a szellemi poggyászukat ezeken az időhatárokon, s a bármiként megváltozott történelmi feltételek között is azt hasznosítják, amit más történelmi feltételek között sajátítottak el." Ebből a válaszból — nyilván részrehajlón — azt is kihallani vélem, hogy sem a magyar irodalom mármeglévő értékei, sem a születendők szempontjából nem a szabad választások kiírása lesz a korszakhatár. Ha már határokat állítani kell az irodalomban — márpedig az oktatás miatt bizonyos betájolásokra szükség van — akkor művek megjelenéséhez érdemes kötni azokat. De ettől még senki se higgye, hogy egy remekmű megjelenésének napján sarkonfordul minden alkotó és értékbecslő, mert „fordulat állt be, korszakhatárhoz érkeztünk”. Gyertyán Ervin a múlt hibáinak elősorolása mellett a jövő hibáira hívja föl a figyelmet: ha minden szocialista, kommunista meggyőződésű író ezentúl „gyanús" lesz, ki fogják ebrudalni Lengyel Józsefet, Háy Gyulát, Gaál Gábort és másokat. Lengyel Balázs főként a Révai-féle kultúrpolitika népieket túlfuttató vonásait ostorozza, majd azt, hogy ma is nagyobb hírnévre jut az író politikai szerepe folytán, mint művészi érdemeiért, holott csak a mű számít Igaza van, ugyanakkor kétlem, hogy a segesvári tömegsírt bárki többre értékelné a Szeptember végén-nél, avagy bármelyik élő politikus-írónkat dicsfény övezné honatyai szerepléséért. Vas István nagy bölcsességgel — néha szomorkás iróniával is — láttatja, hogy a zsarnoki évek felvirágoztatták a műfordítás- és gyermekirodalmat. Finoman különbséget tesz az irodalompolitika káros volta és a politika irodalomban vitt szerepe között. Az előbbi mindenkor káros, utóbbi fontos tényező. Hasonlóan árnyalatos amit a határon túli irodalom integrálódásáról mond. Az irodalomtörténet-írás szempontjából az országon kívüli magyar irodalom beillesztése adminisztratív kérdés. Az irodalom szempontjából fel sem merül, mert „a lakosságot el lehet csatoltni Magyarországtól, de a magyar verset nem lehet elcsatolni a magyar irodalomtól". Századunk legjobb kritikusának Schöpflin Aladárt vallja, szerény biztonságáért. Ezt kéri és kívánja a jövendőnek is szilárd értékszempontok helyett. Méltán, hiszen a „szilárd” igen közel áll az egyoldalúsághoz, s abból egyenesen következik, hogy aki Tersánszky mellett szilárd, az nem lehet képes Szentkuthyt fölfedezni, aki Nagy Lajos mellett tör lándzsát, az Ottlik felett pálcát fog törni. Jókai Anna ezzel szemben hisz az abszolút értékekben („amit az idő és a helyzet nem tud érvényteleníteni"). „Enért nem ismerek olyast értéket, ami — ha valaha sikerült írásban rögzíteni — véglegesen elveszhet." Sajnos nem tudok ellenpéldával élni, mert ami véglegesen elveszett, az számomra is elveszett. De gyanítom, hogy az idők folyamán nemcsak a fércművek égtek el az alexandriai könyvtárban vagy másutt. Mindenesetre varázslatos az a lelkesedés, ahogy az írónő arra biztat, hogy halhatatlan műveket alkossunk és bízzunk a halhatatlanságukban. Tandori Dezső vallomásos prózájából azt hüvelyezem ki, hogy bár nem kevés akadályt ismer a múltból, amelyek nehezítették az irodalmi érték individuális felismerését, mégis úgy találja, hogy a magyar irodalom nem vált sérültté, hiszen a tehetség jellemzője éppen az, hogy kivívja önazonosságát. Sértettségek viszont vannak. Ha jól értem vallomását, ő sértetlennek tudja magát, de vezekelhetnékje van, mert a „dolgokról jószerén nem is tudtam”. Nincs okom kételkedni az őszinteségében: mackóbabák, verébfiak között élt, alkotott és talán el is hitte, hogy a par exellemce irodalmi érték miatt közli írásait a lapok mindenike. Holott gyakran a szerkesztői kényelem nyitott előtte utat: Tandoriból az utóbbi évtizedben már nem lehetett baj. Miatta senkinek sem kellett igazolójelentést írni. Tépelődő sorait olvasva, úgy hiszem, nem volna szabad boldogságának szigetéről piacgazdasággal, számonkérésekkel kiűzni. Végtelenített mikrokozmosz az övé. A fenti ismertetés szolgáljon az irodalmi értékről hallani vágyók tájékoztatására. A jövendő irodalomtörténész, tudom, nem sok hasznát veheti. Vigasztal viszont a tudat, hogy a szubjektív válaszok is inkábbjellemrajzértékűek, mint tudományos fogódzók. (berkes) A sokáig tiltott, a határon elszedett könyvek között tartjuk számon „a két Fehérváryt", vagyis a Nemzetőr kiadó gondozásában 1978-ban megjelent Börtönvilág Magyarországon 1945—1956, valamint az 1984-ben napvilágot látott Szovjetvilág Magyarországon 1945—1956 című köteteket. Mindkét összeállítás szerzője Fehérváry István — mind ez ideig az 1945 utáni politikai perek adatait ezekben a könyvekben lehet csak fellelni. A kutatók számára nem kétséges, hogy ez a két kötet temérdek pontatlanságot, névelírást, dátumtévesztést tartalmaz, az első átlapozásra is kiderül: a szerző nem a történettudományok szakembere, de mégis: a jelölt időszak kutatásához a Fehérváry-könyvek megkerülhetetlenek, mondhatni ez a két könyv a kályha, ahonnan el lehet indulni. Szeptember közepén a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének gondozásában a Börtönvilág Magyarországon című összeállítás idehaza is napvilágot látott, s ez alkalomból a szerző, Fehérváry István ismét hazalátogatott az amerikai Santa Fé városából. Könyvekre ez idáig csak úgy hivatkoztunk, hogy „a Fehérváry”, önről nagyon kevéset tudunk, saját könyvében is szűkszavúan szól önmagából, csak mint a Zách Sándor és társainak ügye egyik, tizenöt év kényszermunkára ítéltjéről tesz említést. Kicsoda ön, Fehérváry Istvánt — Budapesten születtem, 1925- ben. Édesapám Mohácson volt városi főmérnök. Tizenegy évesen a pécsi Zrínyi Miklós kadétiskolába kerültem, 1943-ban a repülőakadémián avattak fel zászlósnak. A háborúban nem volt szerepem, 45 plán, miután igazoltak, megkérdezték, akarok-e továbbra is a katonaságnál szolgálni.. Nem akartam. Nem volt ebben sok politikai megfontolás, én már előzőleg is túl szűk,nek tartottam az egyenruhát. A Műegyetemre iratkoztam be, s itt kerültem kapcsolatba, részben itthoni és részben nyugati csoportokkal, akik arra való hivatkozással, hogy küszöbön áll a harmadik világháború, s akkor nekünk, magyaroknak, tennünk kell majd valamit, szervezkedtek. Körülbelül ennyi volt akkor az én szerepem. Ha néhány esztendeje mondom ezt, nyilván azzal vádolnak meg, hogy kisebbítem a szervezkedésben való részvételem, most meg nem akarok meg nem történt dolgokkal hősködni. Lényeg, hogy 1948-ban, amikor az AVH fölszámolta Hadvári Pál ezredes valóban ellenállásra készülő szervezetét, engem is elértek. Illetve: ez kicsit kalandosabb történet, mert mikor hazamentem volna, a házmester figyelmeztetett, hogy a lakásomon várnak rám, én erre sarkonfordultam, és október 6-án átszöktem Ausztriába. Bécsben éltem, egy gyümölcskereskedőnél dolgoztam három hónapot, akkor találkoztam egy másik menekülttel, Dózsa Attilával, akit viszont egy szovjet—magyar provokátor csalt kelepcébe, s amikor utánamentem Dózsának, én is a szovjet KGB kezébe kerültem. Akkortájt Bécs tele volt mindenféle kémközpontokkal, mindenki szervezkedett, mindenki mindenki ellen, senki nem lehetett, biztos, hogy ki megbízható, s ki nem. Hát ennyi. Hadd kérdezzem meg: végül is mi bőllit az ön szerepe, miként szervezkedett? — Nézze, én nagyon keveset tudtam az egészről, a lényeg az volt, hogy össze kell fogni azokat az embereket, akik hajlandók egy adott pillanatban valamifajta partizánakcióra. Ha tényleg kitör a háború Nyugat és Kelet között, akkor majd ejtőernyővel rádiókat meg fegyvereket dobnak nekünk le. S mondjuk vállaltam én is, hogy számíthatnak rám. Tehát ön, s önök voltak a „szervezkedő reakció”. De milyen realitása volt ennek, s egyáltalán ön miért vállalkozott? — Nem volt kétségem, hogy hazánk a szovjet vazallusává züllik, s ez a kommunista ideológia, az egész hatalmi berendezkedés ellene van a magyar nép természetes viselkedésének. Önt nyilván skrlsőjobboldalinak sorolták be. — Hát tényleg oda soroltak, de én soha nem tartottam magam ilyen embernek. Amit én hazulról hoztam, az, hogy egyfajta rendnek kell lennie a társadalomban, de ugyanakkor mindig hittem abban, hogy a szociális változás az elengedhetetlen az ország életében, ezért a nagybirtokok és a nagyvállalatok államosítását még helyeseltem is, mert azt gondoltam, ez a nép és a munkások javát fogja szolgálni. Önt tehát, mint egy összeesküvés résztvevőjét fogják el Bériben ... — Nem mondtam még, hogy megpróbáltam megszökni, ezért nagyon megbüntettek ... Mit jelentett ez? Megverték? — Nem. Ennél rosszabb volt. Februárban, télvíz idején három napig félmeztelenül, mezítláb kellett állnom egy félméterszer félméteres kalitkában, s a szemembe állandóan négy erős reflektor világított. Mindez Bécsben? — Nem, már Baden bei Wienben, a szovjet KGB főhadiszállásán. Aztán heteken keresztül folyt a kihallgatásom, alig értettem, hogy miről van szó, a kihallgatóim oroszul beszéltek, a tolmács viszont csak németül beszélt, azt is rosszul, és én sem tudtam túl jól németül. Aztán egyszercsak közölték: nem tudom én milyen paragrafusok alapján szovjet bíróság elé állítanak. Húsz év kényszermunkát kaptam. Megint eltelt egy kis idő, megint kihallgatásra vittek, s akkor azt kérdezték: akarok-e magyar bíróság elé állni? Nem akartam. Mégis, egy nap Dózsa Attilával áthoztak bennünket Magyarországra, s az egykori Hadik laktanyában a katonapolitikai osztályon újrakezdődött a kihallgatás. Ott az előadóm Berkesi András őrnagy úr volt, aki állítólag ma Magyarországon kiváló regényíró. Én csak mint kihallgatót ismerem, s még véletlenül sem tudnék róla egyetlen jó szót mondani. Vert és veretett heteken keresztül. Ezt meg kell mondanom. Abban a persorozatban, amelyben engem végül is tizenöt évi kényszermunkára ítéltek, öt vádlottat akasztottak fel. Megjártam a Gyűjtőfogházat, a váci börtönt, s azt kell mondanom, hogy 53-ig, a Nagy Imre-kormányig az AVH börtöne maga volt a pokol. Az őrség úgy bánt velünk, ahogy akart, a megvasalást, mint büntetési formát csak 53 júniusában szüntették meg, s az év decemberében engedték csak meg, hogy legalább egy levlapon értesítsük a hozzátartozóinkat, hogy egyáltalán élünk. Mikor szabadult? — Csak 56 szeptember végén, mikor már minden reményemet elvesztettem, hiszen közölték: akit addig nem engedtek szabadon, az már marad. Aztán mégis kezembe nyomták a szabaduló levelet: hat hónapi feltételes szabadláb .,, Nem sok ideje maradt „tájékozódni" ... — A forradalom Mohácson ért, s mint a múlt rendszer bebörtönzöttjét azonnal beválasztottak a városi forradalmi bizottságba. Én láttam el a futárszolgálatot Mohács és Pest között. Kikkel volt kapcsolatban Pesten? — Tollas Tiborral, Gérecz Attilával. A forradalom leverése után sok embernek segítettem, hogy átjuthasson Jugoszlávia felé a határon. Aztán magam is, meglehetősen kalandos úton — a magyaróvári laktanya fogságából megszökve — újra Ausztriában kötöttem ki. Alapítottam egy kis építőipari vállalatot, megnősültem, 1966-ban átköltöztünk Marokkóba, majd 1969-től Amerikában, Santa Fében élünk. Az ottani egyetem diákügyek igazgatójaként mentem nyugdíjba a múlt esztendő végén. Isse után tizenkét esztendővel jelent meg a Börtönvilág Magyarországon rmű munkája, amely korántsam teljes felsorolása, dokumentálása a magyarországi politikai pereknek. Hogyan született meg ez a könyv? — Vissza kell mennem a börtönéveimhez. A Kisfogházban körülbelül nyolcvan kivégzést hallottam — ezt értse szó szerint, hiszen hallottuk a halálba menők kiabálását: „Éljen a szabad Magyarország!”, „Magyarországért halok meg!’’. Ekkor ivódott belém, hogy ezek a bajtársaim nem halhatnak meg hiába, névtelenül, hogy valamiképp meg kell őket örökíteni. A börtönökben az ember a suttogva folytatott beszélgetések során sok mindent megtudott: kinek ki volt a bírája, kit kivel együtt, és miért ítéltek el. Bécsben már elkezdtem írásba foglalni az addig az agyamban őrzött adatokat, aztán Londonban megismerkedtem dr. Ispánki Bélával, aki a Mindszenty-per vádlottja volt, ő is gyűjtötte az adatokat. A pontosítások, kiegészítések miatt több mint másfélezer levelet írtam a világ minden részébe, a válaszolók újabb és újabb adatokat, újabb és újabb neveket, címeket írtak meg nekem, újabb levelek mentek, szóval így, valóságos mozaikként állt össze mindkét könyv anyaga. Tehát a résztvevők személyes emlékei alapján készült a kötete? — Igen, hiszen semmilyen dokumentum, még ítélet sem igen állt egyikőnk rendelkezésére sem, pereink úgynevezett dupla nullás ügyek voltak. Ön könyve utószavában így írt „Sokak aggodalmának megnyugtatására kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy a könyvben Szereplő nevek, adatok, események leírásához otthon élő bajtársaim közül senki semmilyen formában nem járult hozzá ..Ön tényleg nem kapott itthonról információkat, vagy ez csak amolyan Alnyilatkozat? — Tényleg nem kaptam, s rigorózusan nem is kértem. A börtönben megtanultam, hogy senkit nem keverhetek gyanúba, ezért egyetlen otthon maradt elítéltet sem kerestem meg sem levélben, sem üzenettel. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy az otthoniak nevét, ha megtudtam, ne örökítsem meg. Gondolom, hogy temérdek levélben számoson egymásnak ellentmondó adat, név szerepelt. Miként pontosított? — Újabb és újabb levelekkel, az ,,adatszolgáltató” bajtársaimmal megismertetve a másképp emlékezők álláspontját, amit aztán vagy megcáfoltak, vagy megerősítettek. Egy-egy adat olykor nyolc-tíz levélváltás után véglegesült. Ha véglegesült... Hiszen könyvének első kiadása számtalan tévedést tartalmaz, hogy mást ne mondjak... de Inkább nem is mondok példát. .. — Nem vitás, hogy nagyon sok adat megkérdőjelezhető, s bizonyára ez így van a mostani magyar kiadással is, noha számos nevet, évszámot, ítéletet pontosítottam a ’78-as kiadás után. Sajnos, biztos vagyok abban, hogy még újabb és újabb javításokra szorul a kötet, annál is inkább, mert nyilvánvaló, hogy az általam összegyűjtött perek lajstroma csupán töredéke a valójában lezajlott pereknek. Egy átfogó, teljes kép csak a levéltárak és a belügyi archívumok megnyitása után rajzolható fel. Ezt a munkát el is kell majd végezni, lehetőleg minél előbb, hiszen méltatlan állapot, hogy több száz, több ezer ártatlanul meggyilkolt embernek a nevéről sem tudunk. De hát azt kell hogy mondjam: ez a feladat már nem énrám vár. Én amit az elmúlt évtizedekben megtehettem, azt megtettem. Mi történt azokkal a levelekkel, amiket ön kapott? — Santa Fében van egy külön irodám, ott vannak, ládákban állnak. S mit kezd majd az iratokkal? — Mit kezdhetnék? Egy napon majd autóra rakom, s kiviszem a szeméttelepre. Nem kellene átadnia esettet valamelyik magyar múzeumnak? — Gondolja, hogy érdekelné őket? Nem tudom, talán, ha megkeresnének, én nem tudom, hol kopogtassak. Beszélgetésünk elején ön elmondta, hogy harminckét év után a temetésre jött haza először, a Januárban, amikor e könyv korrektúrája miatt jutott Budapestre, megpróbálták önt aktívabb politizálásra bizatni. Ezt elhárított. Miért? — Nekem az a felfogásom, hogy mi, akik harminc éven át ettük az emigráció kenyerét, kevés beleszólásra vagyunk jogosítva. Amit tehettünk, azt megtettük. Lehet, hogy ebben nincs teljesen igazam. De számomra összeegyeztethetetlen, hogy politikai tőkét kovácsoljak abból, amit elemi kötelességemnek éreztem. Murányi Gábor Börtönvilág Magyarországon Beszélgetés Fehérváry Istvánnal ZENEI JEGYZETEK Egy kortalan virtuózról RUGGIERO RICCI évtizedek óta vissza-viszatérő vendége zenei életünknek, a művészetéről kapott benyomás azonban — amennyire ezekre az elmúlt évtizedekre vissza tudok emlékezni — változatlan. Nemcsak ő maga tűnik kortalannak, de időtlen a hegedű játéka is: hibáival és erényeivel együtt az. Illetve, ha valami vele kapcsolatban az idők folyamán változik, az éppen a hibáinak elbírálása. Ezeket a hiányosságokat ugyanis nemhogy évtizedek, de félórák alatt küszöböli ki bámulatos módon. Nyilvánvaló, hogy Ricci hosszabb bemelegítésre tart igényt, mint általában a művészek; kétségtelen az is, hogy ezt kizárólag a pódiumon, a közönség jelenlétében szerezheti meg, a művészszobában történő előzetes gyakorlás nem gyújtja lángra képzeletét, de még a hangszer megszólaltatásának — a szó szoros értelmében a kisujjában levő — fortélyait sem idézi fel számára eléggé. Így azután minden hangversenye egyetlen, merészen a magasba lendülő vonalat ír le a kínlódó erőfeszítéstől a háló nélkül véghez vitt kötéltánc bravúros mutatványáig. Az a hallgató, aki például idei első — szóló — hangversenyén ismerkedett meg Ruggiero Ricci játékával. Beethoven Esz-dúr szonátája (op. 12) alapján úgy dönthetett, hogy ennek a művésznek a nagyklaszszikához kevés köze van, de már a második számként felhangzó Bach-partita (a Chaconne-nal végződő d-moll hangnemű) kivívja megbecsülését Ricci iránt, hogy azután a műsor második részében önfeledten tapsoljon a Paganini-capricciók balkéz-pizziccitóinak és meglepetéssel észlelje, milyen hatalmas tónusa van a Kreisler-recitativo előadójának. A zenekari hangversenyen ezzel szemben két Bach-versenymű vált a bemelegítés jobb sorsra érdemes tárgyává, míg a ráadások közül éppen az E-dúr partita közismerten nehéz prelúdiumával aratott viharos sikert ez a nagyszerű, különös művész. Ami Ricci előadói alkatának a leginkább megfelel, az Paganini muzsikája. Itt soha nem érhet bennünket csalódás, ezért érdemes jegyet váltanunk a világhírű virtuóz hangversenyeire, mert ilyen hegedűjátékban ritkán lehet részünk. Ricci alkotó módon, a társszerző illetékességével interpretálja Paganinit, ehhez a kifejezésmódhoz van a leggazdagabb „szókészlete”, ezt a technikát valósítja meg a leginkább magától értetődő természetességgel. Ha olykor egy-egy nagy virtuózra azt, mondjuk, hegedűvel jött a világra, nos, Ricci minden bizonnyal Paganinit játszott már ekkor. SZÓLÓESTJÉN kitűnő partnere volt Nagy Péter, aki a balul sikerült Beethoven-szonátát valamennyire élvezhetővé tette és Saint-Saens ritkán hallható dmoll szonátájában is jeleskedett. A zenekari esten az Állami Hangversenyzenekar működött közre Lukács Ervin vezényletével. Bach d-moll kettősversenyében Szenthelyi Miklós próbált alkalmazkodni megannyi gátló körülményhez , a még indiszponált vendégszólistához, a pontatlan és túl hangos zenekarhoz, amelyből természetét meghazudtolva harsogott ki a csembaló máskor éppen csak érzékelhető hangja. Bach E-dúr hegedűversenyében ezt a harcot Ricci egymaga kellett, hogy megvívja, de az első tétel tempóját illetően alulmaradt: ő lassabban szerette volna, a karmester gyorsabban kívánta, a közönség pedig ízlése szerint szurkolt az ellenfeleknek. Hibátlan volt ezzel szemben a Paganini-versenymű kísérete, elősegítve a hegedűművész produkciójának fényes diadalát. Pándi Marianne Hétfő, 1990. november 5.