Magyar Nemzet, 1990. november (53. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-05 / 259. szám

Hétfő, 1990. novem6er 5. LAPOLVASÓ Börtönvilág Magyarországon Beszélgetés Fehérváry Istvánnal Korforduló az irodalomban? Alföld A debreceni Alföld márciusban körkérdést intézett „a teljes wft­­gyar irodalom meghatározó kép­viselőihez" annak reményében, hogy a kollektív bölcsesség majd „irányadóvá válhat a további tudományos kutatás számára", amikor újra-, át- vagy megírják a legújabb kori magyar irodalom történetét Ennek az eljövendő munkának a prófétálása nem újkeletű. Aki megjelentékor csak kezébe vette a Magyar irodalom története „spenót”-nak becézett tomuszait, az nyomban láthatta, hogy ezt bizony egyszer (kétszer vagy még többször) még át-, új­ra- avagy megírják. Mikor? Ha megszűnik a körkérdésben is emlegetett „ideológiai terror”, ha az irodalmi értékek felől irodal­mi értékek alapján lehet dönte­ni. Ha a művészi tényeket erő­sebben tisztelik, mint a politikai elvárásokat Ha a mű fog számí­tani és nem az író megbízható­ságáról kiállított káderlap. Mi­kor tehát? Tehát most. Vagy legalábbis itt az ideje azt hinni, hogy rövidesen bekövetkezik az egyik át, meg, újra. Szerkesztői, szervezői, Iroda­lomtörténeti bölcsességre vall, hogy legrégibb, folyamatos mű­ködésű folyóiratunk felteszi a jövendő „spenót” megírásának alapkérdéseit; milyennek látja 45 utáni irodalmunkban az érté­kek átrendeződését; az irányza­tok kérdését; a határon túli ma­gyar irodalom integrálódásának lehetőségét, mi sikkadt el, mit értékelt túl a divat. Szeptemberi számában kezdi meg a folyóirat a válaszok közlését, s ha a „teljes magyar irodalom meghatározó képviselői" mind feleltek a körlevélre, akkor na­gyon valószínű, hogy jövő ilyen­korig ez lesz egyik állandó rova­ta a lapnak. És ez nem baj. Rész­ben kiderill majd belőle, hogy kiket tart meghatározónak az Alföld, ezek közül kik válaszol­tak, s milyen kollektív bölcses­ségre támaszkodhatok az a re­ményteli kutató vagy csapat, amelyik eztán világra vajúdj a az értékálló kézikönyvet. Az eddig megjelent nyolc vá­lasz megegyezik abban, hogy a korábbi irodalomirányftás, az irányítón irodalom történet-írás, egyáltalá.n. a politika felől dik­tált értékrend maga volt a pe­netra. Domokos Mátyás azonban ezzel el is hárítja magától a kér­déseket: ő maga soha nem is­mert más mértéket és értéket az irodalomban, mint amit maga annak talált, de a valóban füg­getlen individuális állásfoglalás közhasznú voltában nem bízik. Hiányzik hozzá a tolerancia. Ha­tár Győző legjobban a politika és irodalom összekeverőire ha­ragszik: „Leszórni a nagyralátó pióca-publicisztikát az irodalom testéről és visszaazorítatni a ma­ga területére" — követeli, majd reményét fejezi ki, hogy meg­születik a szellem csúcsdiszclip­­línája, „egy új műfaj magyar nyelven. A filozófia". Nádas Pé­ter emlékképet idéz fel azokból az időkből, amikor Béládi Mik­lós és Tóth Dezső épp Debrecen­ben vitatkoztak arról: folyama­tos- vagy szakaszos-e irodalmunk fejlődése. Nyilván nem ez volt a valódi ellentét közöttük, hanem az, hogy a politikai fordulat új és értékesebb művészetet terem­tett-e. Nádas úgy találja, hogy „az irodalom, nem áll közvetlen kapcsolatban a szociológiái esz­közökkel értékelhető társadalmi folyamatokkal",,. „az írók min­dig áitcipelik a szellemi poggyá­szukat ezeken az időhatárokon, s a bármiként megváltozott törté­nelmi feltételek között is azt hasznosítják, amit más történel­mi feltételek között sajátítottak el." Ebből a válaszból — nyilván részrehajlón — azt is kihallani vélem, hogy sem a magyar iro­dalom már 'meglévő értékei, sem a születendők szempontjából nem a szabad választások kiírása lesz a korszakhatár. Ha már határokat állítani kell az irodalomban — márpedig az oktatás miatt bizonyos betá­jolásokra szükség van — akkor művek megjelenéséhez érdemes kötni azokat. De ettől még senki se higgye, hogy egy remekmű megjelenésének napján sarkon­­fordul minden alkotó és érték­becslő, mert „fordulat állt be, korszakhatárhoz érkeztünk”, Gyertyán Ervin a múlt hibáinak elősorolása mellett a jövő hibái­ra hívja föl a figyelmet: ha min­den szocialista, kommunista meg­győződésű író ezentúl „gyanús" lesz, ki fogják ebrudalni Lengyel Józsefet, Hág Gyulát, Gaól Gá­bort és másokat. Lengyel Balázs főként a Révaí-féle kultúrpoliti­ka népieket túlfuttató vonásait ostorozza, majd azt, hogy ma is nagyobb hírnévre jut az író po­litikai szerepe folytán, mint mű­vészi érdemeiért, holott csak a mű számít Igaza van, ugyanak­kor kétlem, hogy a segesvári tö­megsírt bárki többre értékelné a Szeptember vépén-nél, avagy bármelyik élő politikus-írónkat dicsfény övezné honatyai szerep­léséért. Vas István nagy bölcses­séggel — néha: szomorkás iró­niával is — láttatja, hogy a zsar­noki évek felvirágoztatták a mű­fordítás- és gyermek irodalmat. Finoman különbséget tesz az irodalompolitika káros volta és a politika irodalomban vitt sze­repe között. Az előbbi minden­kor káros, utóbbi: fontos ténye­ző. Hasonlóan árnyalatos amit a határon túli irodalom integráló­dásáról mond. Az irodalomtör­­ténet-írás szempontjából az országon kívüli magyar irodalom beillesztése ad­minisztratív kérdés. Az irodalom szempontjából fel sem merül, mert „a lakosságot el leihet csa­tokul Magyarországtól, de a ma­gyar verset nem lehet elcsatolni a magyar irodalomtól". Száza­dunk legjobb kritikusának Schöpflin Aladárt vallja, szerény biztonságáért. Ezt kéri és kíván­ja a jövendőnek is szilárd érték­­szempontok helyett. Méltán: hi­szen a „szilárd” igen közel áll az egyoldalúsághoz, s abból egyene­sen következik, hogy aki Ter­­sánszky mellett szilárd, az nem lehet képes Szentkuthyt fölfe­dezni, aki Nagy Lajos mellett tör lándzsát, az Otllik felett pálcát fog törni. Jókaii Anna ezzel szemben hisz az abszolút értékekben („amit az idő ás a helyzet nem tud érvény­teleníteni"). „Énért nem ismerek olyast értékét, ami — ha valaha sikerült Írásban rögzíteni — vég­legesein elveszhet." Sajnos nem tudok ellenpéldával élni, mert ami véglegesen elveszett, az szá­momra is' elveszett. De gyaní­tom, hogy az idők folyamán nem­csak a fércművek égtek el az alexandriai könyvtárban vagy másutt. Mindenesetre varázsla­tos az a lelkesedés, ahogy az író­nő arra biztat, hogy halhatatlan műveket alkossunk és bízzunk a halhatatlanságukban. Tondori Dezső vallomásos prózájából azt hüvelyezem ki, hogy bár nem kevés akadályt ismer ä múltból, amelyek nehezítették az irodal­mi érték individuális felismeré­sét, mégis úgy találja, hogy a magyar irodalom nem vált sé­rültté, hiszen a tehetség jellem­zője éppen az, hogy kivívja ön­azonosságát. Sértettségek viszont RUGGIERO RICCI évtizedek óta vissza-viszatérő vendége ze­nei életünknek, a művészetéről kapott benyomás azonban — amennyire ezekre az elmúlt év­tizedekre vissza tudok emlékezni — változatlan. Nemcsak ő ma­ga tűnik kortalannak, de Időtlen a hegedű játéka is: hibáival és erényeivel együtt az. Illetve, ha valami vele kapcsolatban az idők· folyamán változik, az éppen a hi­báinak elbírálása. Ezeket a hiá­nyosságokat ugyanis nemhogy évtizedek, de félórák alatt küszö­böli ki bámulatos módon. Nyil­vánvaló, hogy Ricci hosszabb be­melegítésre tart igényt, mint ál­talában a művészek; kétségtelen az is, hogy ezt kizárólag a pódiu­mon, a közönség jelenlétében szerezheti meg, a művészszobá­ban történő előzetes gyakorlás nem gyújtja lángra képzeletét, de még a hangszer megszólalta­tásának — a szó szoros értelmé­ben a kisujjában levő — forté­lyait sem idézi fel számára elég­gé, Így azután minden hangver­senye egyetlen, merészen a ma­gasba lendülő vonalat ír le a kínlódó erőfeszítéstől a háló'nél­kül véghez vitt kötéltánc bravú­ros mutatványáig. Az a hallgató, aki például idei első — szóló — hangversenyén ismerkedett meg Ruggiero Ricci játékával, Bee­thoven Esz-dúr szonátája (op. 12) alapján úgy dönthetett, hogy ennek a művésznek a nagyklasz­­szikához kevés köze van; de már a második számként felhangzó Bach-partita (a Chaconne-nal végződő d-moll hangnemű) ki­vívja megbecsülését Ricci iránt, hogy azután a műsor második részében önfeledten tapsoljon a Paganini-capricciók baíkéz-pizzi­­cdtóinak és meglepetéssel észlel­je, milyen hatalmas tónusé van a Kreisler-recitativo előadójának. A zenekari hangversenyen ezzel szemben két Bach-versenymű vált a bemelegítés jobb sorsra érdemes tárgyává, míg a ráadá­vannak. Ha jól értem vallomá­sát, ő sértetlennek tudja magát, de vezekelhetnékje' van, mert a „dolgokról jószerén nem is tud­tam”. Nincs okom kételkedni az őszinteségében: mackóbabák, ve­­rébfiak között élt, alkotott és ta­lán el is hitte, hogy a par exel­lemce irodalmi érték miatt közli írásait a lapok mindenike. Holott gyakran a szerkesztői kényelem nyitott előtte utat: Tandoriból az utóbbi évtizedben már nem lehetett baj. Miatta senkinek sem kellett igazolójelentést írni. Tépelődő sorait olvasva, úgy hi­szem, nem volna szabad boldog­ságának szigetéről piacgazdaság­gal, számonkérésekkel kiűzni. Végtelenített mikrokozmosz az övé. A fenti ismertetés szolgáljon az irodalmi értékről hallani vá­gyók tájékoztatására. A jövendő irodalomtörténész, tudom, nem sok hasznát veh.eti. Vigasztal vi­szont a tudat, hogy a szubjektív válaszok is inkább .jellemrajz­­értékűek, mint tudományos fo­gódzók. (berkes) sok közül éppen az E-dúr partita közismerten nehéz prelúdiumá­val aratott viharos sikert ez a nagyszerű, különös művész. Ami Ricci előadói alkatának a legin­kább megfelel, az Paganini mu­zsikája. Itt soha nem érhet ben­nünket csalódás, ezért érdemes jegyet váltanunk a világhírű vir­tuóz hangversenyeire, mert ilyen hegedűjátékban ritkán lehet ré­szünk. Ricci alkotó módon, a társszerző illetékességével inter­pretálja Paganinit, ehhez a kife­jezésmódhoz van a leggazdagabb „szókészlete”, ezt a technikát valósítja meg a leginkább magá­tól értetődd természetességgel. Ha olykor egy-egy nagy virtuóz­ra azt. mondjuk, hegedűvel jött a világra, nos, Ricci minden bi­zonnyal Paganinit játszott már ekkor. SZÓLÓESTJÉN kitűnő partne­re volt Nagy Péter, aki a balül sikerült Beethoven-szonátát va­lamennyire élvezhetővé tette és Saint-Saens ritkán hallható d­­moll szonátájában is jeleskedett. A zenekari esten az Állami Hangversenyzenekar működött közre Lukács Ervin vezényleté­vel. Bach d-moll kettősversen vé­ben Szenthelyi Miklós próbált alkalmazkodni megannyi gátló körülményhez — a még indlsz­­ponált vendégszólistához, a pon­tatlan és fúl hangos zenekarhoz, amelyből természetét meghazud­tolva harsogott ki a csembaló máskor éppen csak érzékelhető hangja. Bach E-dúr hegedűverse­nyében ezt a harcot Ricci egy­maga kellett, hogy megvívja, de az első tétel tempóját illetően alulmaradt: ő lassabban szeret­te volna, a karmester gyorsab­ban kívánta, a közönség pedig ízlése szerint szurkolt az ellenfe­leknek. Hibátlan volt ezzel szem­ben a Paganinl-versenymű kísé­rete, elősegítve a hegedűművész produkciójának fényes diadalát. Pándl Marianne A sokáig tiltott, a határon el­szedett könyvek között tartjuk számon „a két Fehérváryt", vagy­is a Nemzetőr kiadó gondozásá­ban 1978-ban megjelent Börtön­­világ Magyarországon 1945—1956, valamint az 1984-ben napvilágot látott Szovjetvilág Magyarorszá­gon 1945—1956 című köteteket. Mindkét összeállítás szerzője Fe­hérváry István — mind ez ideig az 1945 utáni politikai perek ada­tait ezekben a könyvekben lehet csak fellelni. A kutatók számára nem kétséges, hogy ez a két kö­tet temérdek pontatlanságot, név­­elírást, dátumtévesztést tartal­maz, az első átlapozásra is kide­rül: a szerző nem á történettu­dományok szakembere, de mégis: a jelölt időszak kutatásához a Fehérváry-könyvek megkerül­­hetetlenek, mondhatni ez a két könyv a kályha, ahonnan el lehet indulni. Szeptember közepén a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének gondozásában a Börtönvilág Ma­gyarországon című összeállítás idehaza is napvilágot látott, s ez alkalomból a szerző, Fehérváry István ismét hazalátogatott az amerikai Santa Fé városából. Könyvekre ez Idáig csak úgy hi­vatkoztunk, hogy „a Fehérváry”, önről nagyon kévéiét tudunk, sa­ját könyvében is szűkszavúan szél önmagáiról, csak mint a Zách Sán­dor és társainak Ogye egyik, ti­zenöt év kényszermunkára Ítélt­jéről tesz említést. Kicsoda ön, Fe­hérváry Istvánt — Budapesten születtem, 1925- ben. Édesapám Mohácson volt városi főmérnök. Tizenegy éve­sen a pécsi Zrínyi Miklós kadét­iskolába kerültem, 1943-ban a re­pülőakadémián avattak fel zász­lósnak. A háborúban nem volt szerepem, 45 plán, miután iga­zoltak, megkérdezték, akarok-e továbbra is a katonaságnál szol­gálni.. Nem akartam. Nem volt ebben sok politikai megfonto­lás, én már előzőleg is túl szűk-, nek tartottam az egyenruhát. A Műegyetemre iratkoztam be, s itt kerültem kapcsolatba, rész­ben itthoni és részben nyugati csoportokkal, akik arra való hi­vatkozással, hogy küszöbön áll a harmadik világháború, s akkor nekünk, magyaroknak, tennünk kell majd valamit, szervezked­tek. Körülbelül ennyi volt akkor az én szerepem. Ha néhány esz­tendeje mondom ezt, nyilván az­zal vádolnak meg, hogy kisebbí­tem a szervezkedésben való rész­vételem, most meg nem akarok meg nem történt dolgokkal hős­­ködni. Lényeg, hogy 1948-ban, amikor az AVH fölszámolta Had­­vári Pál ezredes valóban ellenál­lásra készülő szervezetét, engem is elértek. Illetve: ez kicsit ka­landosabb történet, mert mikor hazamentem volna, a házmester figyelmeztetett, hogy a lakáso­mon várnak rám, én erre sarkon­­fordullam, és október 6-án át­szöktem Ausztriába. Béosben él­tem, egy gyümölcskereskedőnél dolgoztam három hónapot, akkor találkoztam egy másik menekült­tel, Dózsa Attilával, akit viszont egy szovjet—magyar provokátor csalt kelepcébe, s amikor utána­mentem Dózsának, én is a szov­jet KGB kezébe kerültem. Akkor­tájt Bécs tele volt mindenféle kémközpontokkal, mindenki szer­vezkedett, mindenki mindenki el­len, senki nem lehetett, biztos,· hogy ki megbízható, s ki nem. Hát ennyi, Hadd kérdezzem meg: végül Is mi bél Alit az ön szerepe, mikéin szervezkedett? — Nézze, én nagyon keveset tudtam az egészről, a lényeg az volt, hogy össze keli fogni azokat az embereket, akik hajlandók egy adott pillanatban valamifajta partizánakcióra. Ha tényleg ki­tör a háború Nyugat és Kelet kö­zött, akkor majd ejtőernyővel rá­diókat meg fegyvereket dobnak nekünk le. S mondjuk vállaltam én is, hogy számíthatnak rám. Tehát ön, s önök voltak a „szer­vezkedő reakció”. De milyen reali­tása volt ennek, s egyáltalán ön miért vállalkozott? — Nem volt kétségem, hogy hazánk a szovjet vazallusává zül­­lik, s ez a kommunista ideológia, az egész hatalmi berendezkedés ellene van a magyar nép termé­szetes viselkedésének. Ont nyilván sirIsöjobboldslInak sorolták he. — Hát tényleg oda soroltak, de én soha nem tartottam magam ilyen embernek. Amit én hazulról hoz­tam, az, hogy egyfajta rendnek kell lennie a társadalomban, de ugyanakkor mindig hittem abban, hogy a szociális változás az el­engedhetetlen az ország életében, ezért a nagybirtokok és a nagy­­vállalatok államosítását még he­lyeseltem is, mert azt gondol­tam: ez a nép és atnunkások ja­vát fogja szolgálni. Ont tehál, mint egy összeesküvés résztvevőjét fogják el Bériben ,., — Nem mondtam még, hogy megpróbáltam megszökni, ezért nagyon megbüntettek .,. Mit jelentett ez? Megverték? — Nem. Ennél rosszabb volt. Februárban, télvíz idején három napig félmeztelenül, mezítláb kellett állnom egy félméterszer félméteres kalitkában, s a sze­membe állandóan négy erős ref­lektor világított. Mindez Bécsben? — Nem, már Baden bei Wien­­ben, a szovjet KGB főhadiszállá­sán. Aztán heteken keresztül folyt a kihallgatásom, alig értet­tem, hogy miről van szó, a kihall­gatóim oroszul beszéltek, a tol­mács viszont csak németül be­szélt, azt is rosszul, és én sem tudtam túl jól németül. Aztán egyszercsak közölték: nem tu­dom én milyen paragrafusok alapján szovjet bíróság elé állí­tanak. Húsz év kényszermunkát kaptam. Megint eltelt egy kis idő, megint kihallgatásra vittek, s ak­kor azt kérdezték: akarok-e ma­gyar bíróság elé állni? Nem akar­tam. Mégis, egy nap Dózsa Atti­lával áthoztak bennünket Ma­gyarországra, s az egykori Hadik laktanyában a katonapolitikai osztályon újrakezdődött a kihall­gatás. Ott az előadóm Berkesi András őrnagy úr volt, aki állí­tólag ma Magyarországon kiváló regényíró. Én csak mint kihall­gatót ismerem, s még véletlenül sem tudnék róla egyetlen jó szót mondani. Vert és veretett hete­ken keresztül. Ezt meg kell mon­danom. Abban a persorozatban, amelyben engem végül is tizenöt évi kényszermunkára ítéltek, öt vádlottat akasztottak fel. Meg­jártam a Gyűjtőfogházat, a váci börtönt, s azt kell mondanom, hogy 53-ig, a Nagy Imre-kormá­­nyig az AVH börtöne maga volt a pokol. Az őrség úgy bánt ve­lünk, ahogy akart, a megvasalást, mint büntetési formát csak 53 jú­niusában szüntették meg, s az év decemberében engedték csak meg, hogy legalább egy levlapon értesítsük a hozzátartozóinkat, hogy egyáltalán élünk. Mikor szabadult? — Csak 56 szeptember végén, mikor már minden reményemet elvesztettem, hiszen közölték; akit addig nem engedtek szaba­don, az már marad. Aztán mégis kezembe nyomták a szabaduló levelet: hat hónapi feltételes sza­badláb ,,, Nem sok ideje maradt „tájéko­­zódnl" i.. — A forradalom Mohácson ért, s mint a múlt rendszer bebörtön­­zöttjét azonnal beválasztottak a városi forradalmi bizottságba. Én láttam el a futárszolgálatot Mohács és Pest között. Kikkel volt kapcsolatban Pesten? rántsam teljes felsorolása, doku­mentálása a magyarországi politi­kai pereknek. Hogyan született meg ez a könyv? — Vissza kell mennem a bör­tönéveimhez. A Kisfogházban kö­rülbelül nyolcvan kivégzést hal­lottam — ezt értse szó szerint, hi­szen hallottuk a halálba menők kiabálását: „Éljen a szabad Ma­gyarország!”, „Magyarországért halok meg!’’. Ekkor ivódott be lém, hogy ezek a bajtársaim nem halhatnak meg hiába, névtelenül, hogy valamiképp meg kell őket örökíteni. A börtönökben az em­ber a suttogva folytatott beszél­getések során sok mindent meg­tudott: kinek ki volt a bírája, kit kivel együtt, és miért ítéltek el. Bécsben már elkezdtem írásba foglalni az addig az agyamban őrzött adatokat, aztán Londonban megismerkedtem dr. Ispánki Bé­lával, aki a Mindszenty-per vád­lottja volt, ő is gyűjtötte az ada­tokat. A pontosítások, kiegészíté­sek miatt több mint másfélezer levelet írtam a világ minden ré­szébe, a válaszolók újabb és újabb adatokat, újabb és újabb neveket, címeket írtak meg ne­kem, újabb levelek mentek, szó­val így, valóságos mozaikként állt össze mindkét könyv anyaga. Tehát a résztvevők személyes emlékei alapján készült a köte­le? — Igen, hiszen semmilyen do­kumentum, még ítélet sem igen állt egyikőnk rendelkezésére sem, pereink úgynevezett dupla nul­lás ügyek voltak. On könyve utöszavában Így irt „Sokak aggodalmának megnyugta­tására kötelességemnek tartom ki­jelenteni· hogy a könyvben Sze­replő nevek, adatok, események le­írásához otthon élő baJtArsaim kö­zül senki semmilyen formAban nem járult hozzá ..On tényleg nem kapott itthonról in formációkat· vagy ez csak amolyan Alnyilatko­­xat? — Tényleg nem kaptam, s ri­gorózusan nem is kértem. A bör­tönben megtanultam, hogy sen­kit nem keverhetek gyanúba, ezért egyetlen otthon maradi el­ítéltet sem kerestem meg sem le­vélben, sem üzenettel. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy az otthoniak nevét, ha meg­tudtam, ne örökítsem meg. Gondolom, hogy i temérdek le­vélben számúién egymásnak el­lentmondó adat, név szerepelt. Mi­ként pontosított? — Üjabb és újabb levelekkel, az ,.adatszolgáltató” bajtársaim­mal megismertetve a másképp emlékezők álláspontját, amit az­tán yagy megcáfoltak, vagy meg­erősítettek. Egy-egy adat olykor nyolc-tíz levélváltás után végle­gesült. Ha véglegesült.., Hiszen köny­vének első kiadása számtalan té­vedést tartalmaz, hogy _ mást ne mondjak... de Inkább nem is mondok példát. ·. — Nem vitás, hogy nagyon sok adat megkérdőjelezhető, s bizo­nyára ez így van a mostani ma­gyar kiadással is, noha számos nevet, évszámot, ítéletet pontosí­­tottam a ’78-as kiadás után. Sajnos, biztos vagyok abban, hogy még újabb és újabb javításokra szorul a kötet, annál is inkább, mert nyilvánvaló, hogy az álta­lam összegyűjtött perek lajstro­ma csupán töredéke a valójában lezajlott pereknek. Egy átfogó, teljes kép csak a levéltárak és a belügyi archívumok megnyitá­sa után rajzolható fel. Ezt a mun­kát el is kell majd végezni, le­hetőleg minél előbb, hiszen mél­tatlan állapot, hogy főbb száz. több ezer ártatlanul meggyilkolt embernek a nevéről sem tudunk. De hát azt kell hogy mondjam: ez a feladat már nem énrám vár. Én amit az elmúlt évtizedekben megtehettem, azt megtettem. M| történi azokkal a levelekkel, amiket ön kapott? — Santa Fében van egy külön irodám, oít vannak, ládákban állnak. S mit kezd majd az iratokkal? — Mit kezdhetnék? Egy napon majd autóra rakom, s kiviszem a szeméttelepre. Nem kellene átadnia esettet va­lamelyik magyar múzeumnak? — Gondolja, hogy érdekelné őket? Nem tudom, talán, ha megkeresnének, én nem tudom, hol kopogtassak. — Tollas Tiborral, Gérecz At­tilával. A forradalom leverése után sok embernek segítettem, hogy átjuthasson Jugoszlávia fe­lé a határon. Aztán magam is, meglehetősen kalandos úton — a magyaróvári laktanya fogságából megszökve — újra Ausztriában kötöttem ki. Alapítottam egy kis építőipari vállalatot, megnősül­tem, 1966-ban átköltöztünk Ma­rokkóba, majd 1969-től Ameriká­ban, Santa Fében élünk. Az olta­ni egyetem diákügyek igazgató­jaként mentem nyugdíjba a múlt esztendő végén. isse után tizenkét eietendövel Jelent meg a Börtönvilág Magyar­­országon rimü munkája, amely ko. Beszélgetésünk elején ön cl­­mondta, hogy harminckét év után a temetésre Jött haza először, a Ja­nuárban, amikor* e könyv korrek­túrája miatt uuzott Budapestre, megpróbálták önt aktívabb politi­zálásra bfzutni. Ezt elháiítoiu. Miért? — Nekem az a felfogásom, hogy mi, akik harminc éven át ettük az emigráció kenyerét, ke­vés beleszólásra vagyunk jogo­sítva. Amit tehettünk, azt meg­tettük. Lehet, hogy ebben nincs teljesen igazam. De számomra összeegyeztethetetlen, hogy poli­tikai tőkét kovácsoljak abból, amit elemi kötelességemnek érez­tem. Murányi Gábor ZENEI JEGYZETEK Egy kortalan virtuózról

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék