Magyar Nemzet, 1991. február (54. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-11 / 35. szám

Hullámtér Levelemben hozzászólni kívá­nok dr. Oláh János:­­ „ökológiai folyómedri gátak — Nagymaro­son: ártérbővítést!" című cikké­hez. Hogy a magyar nyelvet min­denki egységesen értelmezze, jó lenne, h­a szerzőik is elfogadnák a szaknyelv meghatározásait. Ha ugyanis Nagymarosnál ártérbő­­vítést hajtanának végre, ez Vi­­segrád és Nagymaros belterületi biztonságát, sőt a Visegrád—Dö­­mös közút és Nagymaros—Ze­­begény közúti és vasútközleke­­dését veszélyeztetné. A szerző fel­tehetően a „hullámtér" bővítésé­re gondolt, ami nem azonos az ártérrel. Vagy inkább arra, hogy a nagymarosi munkagödör terü­letét árasszák el ismét és hagy­ják meg Dunának a ma is a ha­józást szolgáló „csatornát”, amit az építkezés miatt hoztak létre. Sajnos a szerző ugyanabba a hibába esik, amit a vízimérnök terhére rótt: az eredeti folyami állapot megváltozta­tását nemcsak szentesíti, hanem még meg is fe­jeli. Hol van az „ökológiai gát” egy előre nem látott folyami be­avatkozásnál, aminek hidrauli­kai­, hordaléklerakódási­­következ­ményeit sem látja előre? Ami a magyar folyókat illeti: nevezhetjük a folyócsatornázást a „denaturálás” szélsőséges pél­dájának. Csakhogy, a természet saját magát is denaturálhatja, s az talán jobb a civilizálódó em­beriségnek? Jobb, ha a folyó ak­kor hagyja el régi medrét, amikor elviszi a termőföldet, esetleg egyes lakott helyeket, utakat, vasuta­kat is? A magyar vízügyi szolgálatot régebben „kultúrmérnöki szol­gálatnak” nevezték. Nem ok nél­kül. A magyar vízimérnök tudta, hogy nemzetünk életképességé­nek és boldogulásának egyik leg­főbb alapja a föld volt, amely meghálálja a ráfordított munkát, és ennek nyomán adja csak meg a mindennapi kenyerünket. Ah­hoz azonban, hogy ez a magyar föld teremhessen, először (Szé­chenyi István elgondolása nyo­mán), mentesíteni kellett az árvi­zektől, ezt követően a belvizek­től és a felfakadó italajvizektől. A magyar vízimérnök nemcsak a mindennapi kenyér megtermelé­sét segítette, hanem­­tudta azt is, hogy a természet élővilágát is kötelessége megőrizni. Vagy nem a Kvassay Jenő által létrehozott első hazai vízjogi törvény­­rendel­kezett először a vízszennyezések­ről, amit azután a későbbi korok következetesen megszegtek? Persze az ipar, a lakosság, sőt a mezőgazdaság is az idők folya­mán vízszennyezővé lépett elő. De a vízszennyezésekért, a ter­mészetrombolásokért a folyósza­bályozások a felelősek? Nem in­kább a szigorúan megkövetelt szennyvíztisztításra volna szük­ség, mint a folyószabályozások ökológiájáról elmélkedni? Aki úgy gondolja, hogy a Tisza kanyarulatait egyenes átvágások­kal rövidítették meg, az nézze meg a térképet, s látni fogja, hogy ezek az átvágások­ enyhe hajlású ívek. A szabályozással a Tisza ártere mit sem változott, az hazánkban továbbra is mintegy 21 ezer négyzetkilométer, vegyíts az országnak több mint ötöde. Ilyen nagy területen él lakossá­gunk az árvizek szintje alatt, ilyen nagy területen védik a ti­szai gátak és a mellékfolyóik gát­jai az ország kenyerét, iparát, közlekedését, lakhatását. A hul­lámtér — a gátak között — be­szűkült, de még ez is 1500 négy­zetkilométer, csak a Tisza men­tén, összegzésként: Mai nehézsé­geink mellett is illetlenség, ha elfelejtjük régi vízimérnök (,„cul­­túrménök”) elődeink hazát is felvirágoztató érdemeit, s még nagyobb illetlenség az, ha újra fel akarjuk fedezni azt, amit ők már száz éve tudtak és ha enged­ték, gyakorolták is. Vágás István mérnök, címz. műegyetemi tanár, a műszaki tudomány doktora Vissz­hang ξ... A MAGYAR NEMZET MELLÉKLETE A „Világ" és a szabadkőművesség A­­ Magyar Nemzetben megje­lent igényes cikkében Lakatos Éva a „Világ” című lapot „sza­badkőműves lapnak” minősítet­te. Ez a jelző tömören foglalja össze a lap szerkesztésére, mun­katársaira, hangnemére és kelet­kezésére vonatkozó tényeket. A magyar szabadkőművesség körében már 1869-ben javasolták a közönség tájékoztatására szol­gáló szabadkőműves napilap megindítását. Az egyik legrégibb páholy, az 1871-ben alakult, fő­leg műszaki értelmiségieket, mérnököket tömörítő „Galilei”­­páholy „Galilei” címen havi fo­lyóiratot javasolt, Sgalitzer Gyu­la és Mandello Károly szerkesz­tésében. Az utóbbiak szerkesztet­ték a „belső” terjesztésű „Galilei” című folyóiratot. A belső terjesz­tésű szabadkőműves lapok közül a leghosszabb életű a „Kelet” cí­mű folyóirat volt. A bajai „Hon­­szeretet’ ’-páholy 1906. november 10-én azt javasolta, hogy a Kele­tet alakítsák át két részre. Az egyik legyen továbbra is zárt kö­rű, a másik pedig a svájci „Alpi­na” páholynál már jól bevált módszerhez hasonlóan ismertesse a szabadkőművességet, és tartal­mazzon a profán közönség tájé­koztatására szánt egyéb cikkeket is. Az utóbbit egyes nézetek sze­rint „mint népfolyóiratot, Ingyen kellene terjeszteni­” Erre a költ­ségek miatt nem került sor. Elve­tették a nagyváradi „László ki­rály” páholy ifjúsági lap tervét is. Az egyes páholyokban kezdett központi kérdéssé válni a szabad­­kőműves lap ügye. A Kelet ha­sábjain a lap ellen a legsúlyosabb ellenérv az volt, hogy nem lenne az szabad sajtó, mert a helyes Irányt a különböző nézetek össze­csapása adja. Ha csak szabadkő­műves nézeteket közöl a lap, ak­kor egyoldalúvá válik. 1909-ben a Nagygyűlés kívánatosnak tartot­ta a szabadkőműves sajtó támo­gatását. Ezt a határozatot az „Eötvös”-páholy magáévá tette. A főmester, dr. Bálint Lajos ügy­véd, egész életét, minden vagyo­nát a lap alapításának, majd fenntartásának szentelte. A szük­séges ötezer előfizető toborzására a páholy nevében Bálint Lajos vezetésével néhány tag körútra indult. Márciusban egyetlen hét alatt 700 előfizető jelentkezett, és tízezer korona gyűlt össze Győ­rött és Kassán. A nagyváradi, zombori, aradi, mezőtúri és fiu­mei utat követően a budapesti páholyok meglátogatására került sor. Decemberre kilátás volt a szükséges előfizetőkre és összeg­re! A lap irányvonala: „politikai kérdésekkel foglalkozik, de csu­pán az elvek, és nem a pártok vagy személyek szempontjából”. „A demokratikus Magyarország megteremtésének módozatai fog­lalkoztatnák lapunkat." A sza­badkőműves alkotmány tiltja a beavatkozást a napi pártpolitiká­ba. 1909. III. 17-én felmerült a gond, hogy a Nagypáholy politi­kai szervezetet szolgál — öntu­datlanul — a lap támogatásával. A Kelet megszüntetését és a meg­takarított összegnek a lapra for­dítását Bálint Lajos elvetette, mert a Nagypáholy nem támo­gathat profán politikai lapot. In­kább ötszázezer korona alaptőké­vel rt.-t alapítottak. Háromezer , ebből „elsőbbségi” részvény, 200 K/db árban. Ezeket lehetőleg szabadkőműveseknek adták el, névre szólóan. Kétszázezer „törzsrészvényt” osztottak szét „ingyen” a páholyok között, a ta­gok befizetésének arányában. Ezek lesznek az „alapítók”, de részvényüket őrzésre átadják a páholyuknak. Ezek bemutatóra szólók, hogy bármelyik páholytag szavazhasson vele az rt. ülésén. A napilap nevére kitűzött pályá­zat alapján 1910. januárban meg­született a „Világ” elnevezés. Ezt március 6-án hivatalosan elfo­gadták. A Br. Eötvös József Irodalmi és Nyomdai Rt. alakuló értekezletét Bálint Lajos Gyár u. (Nagymező u.) 4. sz. alatti lakásán, 12 páholy képviselőjével rendezte. Tagjai: dr. Bálint Lajos, Bálint Gyula, dr. Farkasházy Hugó, Fónagy Béla, Kerekes Antal, Pfeifer Ignác dr. dr. Radvány Manó, Szalai Mihály, Szakács Antal. A lapindítást az Országgyűlés megnyitására, már­cius 24-re lett volna előnyös rög­zíteni, de néhány előfizető hiánya miatt csak március 30-án indul­hatott meg a „Világ”. A Glóbus Nyomdában készült, melynek igazgatója Szalai Mihály volt, a „Reform”-páholy főmestere. Ge­rd Ödön, a ,,Reform”-páholy tag­ja szerkesztette, szellemi irányát Martin (Nyitrai) József, az Eötvös­­páholy titkára vezette. Az első fő­szerkesztő dr. Bálint Lajos lett, majd tőle Purjesz Lajos, az Új­ságíró Szövetség főtitkára vette át a felelős, majd főszerkesztést. 1945 után, 1949-ig dr. Sapka Gé­za, a magyar szabadkőművesek nagymestere szerkesztette a lapot. A kitűnő lapot a külső támadá­sokon kív­ül sok belső vád is érte, méghozzá legtöbb a hangja miatt, amelyet egyesek durvának tartot­tak. Színes, kifejező, világos, élénk stílusát ma csak dicsérhet­jük. A másik részről éppen keve­sellték a Világ radikalizmusát. A lap gyakran közölt nyílt tudósí­tást a szabadkőművesekről. Ezzel segítette a szabadkőművesség sze­mérmes titkolódzásából származó sokféle félreértés tisztázását. Dr. Bálint Lajos a páholyokhoz kül­dött körlevelében ismertette, hogy a „Világ” jogilag profán, de erkölcsileg szabadkőműves. 1910. október 23-án késő estébe nyúló vitát rendeztek a szabadkőműve­sek a „Világ”-ról, mint ezt a le­véltár kiadatlan irataiból meg­tudhatjuk. Többek között Szende Pál nem tartotta elég agresszív­nak, mások, például a „Hungá­­ria”-páholy túlságosan is erősza­kosnak ítélte. Dr. Perl Gyula, a győri páholy nevében sokallotta a gazdasági és politikai részt, „a családok nőtagjai számára” hiá­nyolta az irodalmat és a művé­szetet. (Ezt pótolták utóbb!) A brassói „Pannónia”-páholy min­den tagja előfizette a Világot, mert „a Világ feladatának teljes magaslatán áll, hazai napilap­jaink­­bármelyikét, azzal a mit nyújt, felülmúlja, tendenciája és törekvései jogosak és időszerűek, szellemi niveauja kifogástalan.” A lapban a szabadkőművesség legkiválóbbjai: Ady Endre, Bölö­­ni György, Juszt Oszkár, Kosz­tolányi Dezső, Rá­cz Gyula, Szen­de Pál, Színi Gyula, Varannai Aurél, Zigány Zoltán, és még so­kan mások írtak. Rajtuk kívül számos haladó gondolkodású ki­válóság írt a lapba, köztük Mó­ricz Zsigmond is. A lap hasábjain hamarosan kiálltak az általános, egyenlő és titkos választójog mel­lett, az uzsoratőke és a nagybir­tok ellen. Ezért később nemegy­szer üres hasábokkal kellett meg­jelennie, főleg a háborús évek­ben. 1926-ban betiltották. A szegény tanítók megsegíté­sére karácsonyi gyűjtést indítot­tak a „Világ”-ban. Rossz anyagi helyzetben élő tanítóknak ingyen küldték a lapot. A világháború­ban az oroszok által lerombolt egyik kárpátaljai falut, Mezőla­­borcot a szabadkőművesek a Vi­lágban meghirdetett gyűjtés segít­ségével építették újjá Fónagy Bé­la építész önfeláldozó szervezé­sében, „Kőművesfalva" néven. Ma ez a falu Csehszlovákiához tartozik. Átkeresztelték Medzila­­borce-ra. Dr. Bálint Lajos szerkesztése idején a lap nemzeti irányzatot követett. A későbbiekben a de­mokratikus követelések kerültek előtérbe, de a magyarság szolgá­latát sohasem hanyagolta el. Haypál Benő, ref. lelkész, a „Sas”-páholy főmestere, a Nagy­páholy főszónoka szerint „A Vi­lág elérte azt a magasságot, amely hivatásánál fogva megilleti.” Dr. Bókay Árpád nagymester úgy nyilatkozott, hogy a Világ nem a magyar szabadkőművesség hiva­talos lapja, hanem önálló és füg­getlen, de szolgálja a szabadkő­művességet, igyekszik híveket szerezni a liberalizmusnak és a haladásnak. A magyar szabadkőművesek annyira fontosnak és jónak ítél­ték a Világot, hogy támogatásá­ra, fenntartására ún. „Rendelke­zési alap”-ot hoztak létre. Min­den szabadkőműves 20—20 ko­ronával járult hozzá tagdíján fe­lül a Világ kiadásaihoz. A „Mauthner-díjat”, amelyet Mauthner Mihály fiai édesapjuk emlékére hoztak létre, a Világ kapta a következő indoklással: „A háború alatt a Világ értékes szo­ciális, gazdasági és kulturális munkásságot fejtett ki.” Ebből a díjból 40 tanítónak tudtak ingyen küldeni egy éven át lapot. A „Vi­lág” sokat foglalkozott a pedagó­gia és a pedagógusok gondjaival. Mint a szabadkőművesség általá­ban, a Világ is legfontosabbnak a kultúra támogatását, felvirágoz­tatását tartotta. A kultúra pedig a pedagógusokon áll vagy bukik. Dr. Berényi Zsuzsanna Ágnes Budapest Hol vannak az kérdezi a Tábornok úr és a Professzor úr. Azért örülök a kér­désnek, mert eddig ezzel a témá­val senki nem foglalkozott. Mi­vel érdekelt vagyok az ügyben, bátorkodom véleményemet rövi­den összefoglalni. Tudom azt, hogy levelemmel sokan nem ér­tenek egyet, ezért is igyekszem a tényekre szorítkozni. Hol vannak az egyetemisták? 1. Jelentős részük 1956. novem­ber 4. után nyugatra menekült (így például a Soproni Erdészeti és Bányászati Egyetem gyakorla­tilag kitelepült). Jelentős részük gazdasági vezető, tudós, vagy po­litikus tett. 2. Az egyetemisták egy része bírósági büntetésben részesült, és közülük sokan soha nem végez­hették el az egyetemet. Ezeknek az egyetemistáknak egy része kis­iparos lett, vendéglős, vagy más szabad foglalkozású. 3. Másik részük tevékenységü­ket (az 1956. november 4. előttit) utóbb mint „Párt”-megbízatást állították be, és így behódoltak a „Forradalmi Munkás-Paraszt Kor­­mány”-nak, és alapító MSZMP- tagok lettek. Ezáltal kölcsönösen legitimitást biztosítottak egymás­nak. Cikkében Frenkl professzor úr egy ilyen professzort mutat be. Akik nem léptek be az MSZMP­ egyetemisták?­ be, igen elenyészően kaptak ve­zető állást, még osztályvezetői ál­lást sem, mert feltétele volt min­dig az állások betöltésének az MSZMP-tagság. Sőt, most is úgy jelennek meg az álláshirdetések, hogy ötéves vezetői gyakorlatot kérnek, márpedig ez MSZMP-tag­­ságot jelent. Így kizárták, és je­lenleg is kizárják az ’56-os egye­temistákat a vezetés minden le­hetőségéből. 4. Végezetül talán a legkisebb részüket fegyelmi bizottság elé állították (például a Budapesti Orvostudományi Egyetemen az Eü.M. 0035/1957. Tvk. sz. rende­letével fegyelmi bizottság léte­sült. Elnöke dr. Zoltán Imre, a határozatokat dr. Gegesi Kiss Pál, mint rektor írta alá­, és az ok­tatói kar és a hallgatók megfé­lemlítése végett kizárták őket az egyetemről. Az 1956-os egyetemistákat mind a mai napig hátrányosan megkü­lönböztetik és gondoskodnak ró­la, hogy a hátra levő pár évben (már mind 55 éves kor felett van­nak)­ ne kapjanak megfelelő ál­lást.Remélem, hogy a többi levélíró vagy ’56-os egyetemista Frenkl professzor úrnak fog igazat adni, és az idillikus 35 évet ismertetik. Dr. Zilahy Tibor gyógyszerész Segítsük a várpalotai kórházat Az egészségügy egyre sová­nyabb költségvetésének részlete­zésébe aligha kell belebonyolód­nom. Városunkban 1991. január­jában kerül műszaki átadásra be­fejezés előtt álló, új kórházunk. Kórházépítésünk Magyarországon egyedülálló volt. Minisztériumi és megyei támogatás nélkül váro­sunk önerőből vágott neki két év­vel ezelőtt egy új kórház meg­építésének. Régi kórházunkat ösz­­szeomlás fenyegeti, e régi épület valamint munkásszállónak épült. A műszaki átadás elérkezett, de az új önkormányzat a kórház be­rendezéséhez anyagi támogatást — szűkös anyagi helyzete miatt — nem tud adni. Amennyiben kórházunkat nem sikerül beren­dezni, úgy a város és városkör­nyék közel 60 000 lakosa marad kórházi ellátás nélkül. Mi, a kór­ház-rendelőintézet dolgozói, egy napi munkabérü­nket ajánlot­tuk fel az új kórház berendezésé­hez. Az Egészségügyben Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének (EDDSZ) helyi alapszervezete vállalta fel a közérdekű célú ado­mányozást, annak lebonyolítását. Ezért végső kétségbeesésünkben felhívással fordulunk önökhöz, hogy amennyiben kérésünk meg­hallgatásra talál, úgy anyagi ere­jükhöz mérten támogassák kez­deményezésünket. Az adományo­zás önkéntes, az adományozókról a közvélemény nyilvános tájékoz­tatást kap és nevük a kórház ál­tal vezetett emlékkönyvben kerül megörökítésre. Ehhez szükséges, hogy az adományozó az átutalás, illetve feladás tényét az átutalás­kor, illetve feladáskor a követke­ző szöveggel rögzítse: „Kórház részére, közérdekű célú ado­mány.” Az adományokat a Városi Kór­ház Várpalota OTP-nél vezetett 871—429117 számlájára lehet át­utalni, illetve befizetni. Az ado­mány az adóalapból leírható! Kérésünk oka, a rendelkezésre álló anyagi eszközök kimerülése, mely orvosi műszerek, kórházi bútorok beszerzését lehetetlenné teszi. Dr. Beleznay Gábor, az EDDSZ várpalotai alapszervezetének titkára In memoriam Kicsi Antal Azt hittem, legalább halálának tizedik évfordulóján (1990. no­vember 30.), eszébe jut valaki (k)­­nek. Ám hiába böngészgettem de­cemberben—januárban az erdélyi és a magyarországi sajtót, ez ide­ig nem akadtam az emlékezés jelére sehol sem. Pedig, akik is­merték őt — főleg a vele egyírá­­sú literátorok —, jól tudhatják, nem volt ő azért annyira jelen­téktelen, figyelemre méltatlan írástudó ember, mint amilyenre netán vezetékneve alapján­­kö­vetkeztetni lehetne. Negyvennégy éves korában végzett vele a súlyos szívbeteg­ség, amiről csak egy-két kezelő­orvosa tudott, de aminek ő maga éveken át nem tulajdonított je­lentőséget. Intenzíven, makacs el­szántsággal dolgozott, szinte élete utolsó pillanatáig. Mindenekelőtt a katedrán, mint kiváló magyar szakos tanárpedagógus, az egy­kori kolozsvári Bolyai Tudo­mányegyetem 1958-as évjáratá­nak eminens végzettje: másfél évtizedig (1960—1975) irodalom­­történész tanársegéd, majd ad­junktus a marosvásárhelyii ta­nárképző főiskolán, amelynek „leépítése” miatt aztán, a hiva­talos szervek az általános és lí­ceumi oktatásiban „jelölték ki” neki­­az egyetlen elhelyezkedési lehetőséget, az „Al. Papiu-Ilari­­an” líceumban kapott magyar­órákat, hogy — mint utólag ki­derült — az „illetékes hatósá­­gok”-nak állandóan szeme előtt lehessen! A napi zsúfolt és ne­héz iskolai foglalatosság köze­pette is fáradhatatlanul tevé­kenykedett a tudományos kuta­tás és publicisztika területén. Már korábban megírta Kováts Józsefről, a két világ­háború kö­zötti, fiatalon elhunyt erdé­lyi magyar elbeszélőről szóló mo­nográfiáját (írod. k., Bukarest, 1969), gondozta és sajtó alá ren­dezte az író Emberek útra kelnek című, érdekes, emlékiratszerű „kórház”-regényét, majd Tompa László költői munkásságáról írt doktori értekezést (Kriterion, 1978). Élete utolsó éveiben szen­vedélyesen vetette bele magát Balázs Ferenc írói-népnevelői munkásságának, szellemi hagya­tékának vizsgálatába, aminek egy torzóban maradt, bár így is szá­mottevő monografikus tanulmány lett az eredménye. Ütött-kopott „trabcsi”-jával — ahogyan kis­kocsiját nevezte — bejárta mind­azokat a tájaikat és helyeket, ahol az erdélyi magyar irodalmi-szel­lemi életre vonatkozóan egyálta­lán dokumentálódni lehetett: Kolozsvár, Nagyvárad, Székely­­udvarhely, Sepsiszentgyörgy. Kéziratos irodalmi hagyatékokat kutatott fel, rengeteg irodalom­­történeti dokumentumot, írói le­velezéseket, kiadatlan műveket, adalékokat tett­­közzé. Tompa László, Benedek Elek, Tamási Áron tevékenységéről, a maros­vásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság történetéről stb. az irodalmi sajtóban. A hat­vanas—hetvenes évek fordulóján — a tanárképző főiskola adjunk­tusaként —, folytatásos cikksoro­zatban mutatta be a romániai magyar irodalom első, húsz esz­tendejének legjelentősebb élet­műveit, alakulásának fő erővona­lait, igen hasznos segítséget nyújtva ezáltal a kisebbségi ma­gyar középiskolák tanárainak és a diákok ezreinek a nemzetiségi kulturális értékek tudatosításá­ban,­­megismerésében (Brassói La­pok 1969—71-es évfolyamai). Ez utóbbi tevékenységéhez kapcsoló­dik, hogy még közvetlenül az egyetem elvégzése után, egy ide­ig (1958—60) a nemzetiségi tan­könyvkiadónál dolgozott, igyeke­zett — amennyire akikor lehetett — minél jobb és használhatóbb irodalmi olvasókönyveket szer­keszteni az általános és közép­iskolák számára. És végül, de ko­rántsem utolsósorban — Kicsi Antal költő is volt — bár önálló kötete sohasem jelent meg. Ígé­retes poéta tehetségként tűnt fel az ötvenes évek elején. Földes Lászlónak, a­­kolozsvári Utunk akkori főszerkesztőjének felfede­zettje. Versei mindenesetre a ko­rabeli proletkultos romániai ma­gyar költői termés átlagából messze kiemelkedtek, amelyek­ben a székely népi sors legmé­lyéről hozott szociális igazságke­resés indulata együtt szólalt meg az akikor még valóban remény­kedni tudó ember tiszta és naiv hitével. Aztán egyre ritkábban, majd egyáltalán nem közölt ver­seket. A nyilvánosság előtt in­kább műfordításokban kamatoz­tatta tehetségét, kortárs román költőket tolmácsolt magyarul. De mindezen túl — éppen, mint a művészi alkotómunka belső tit­kainak, műhelykérdéseinek jó is­merője —, kitűnő elemzője-kom­­mentátora tudott lenni minden lírai műnek a katedrán, kollégái és tanítványai körében, s egy­szersmind különösen a „második Forrás-nemzedék” egyik-másik tehetséges kezdőjének éles sze­mű kritikusa, ösztönző tanács­adója is. Marosvásárhelyi kis gar­zonlakása éveken át valósággal találkozóhelye volt az irodalom­­barátoknak és a fiatal tollforga­tóknak. Mint ember is, felejthe­tetlenül eredeti, színes egyéniség volt, jólelkű, nyíltszívű barát, szellemes beszédpartner, követ­kezetes és meggyőzően világos lo­gikájú vitatkozó, akiben a racio­nalitás szerencsésen fonódott ösz­­sze az ironikus árnyalatú humor­ral. Csekély érdemleges elisme­rést kapott közérdekű fáradozá­saiért életeiben, de a ritka siker­élményeknek szinte gyerekes ön­­feledtséggel tudott örülni. Jellem­ző példája ennek a hetvenes évek közepéről egy kézírásos dediká­­ció, amit az anyaországból pos­tázott irodalomtörténeti különle­­nyomaton olvashatott: „A Nagy Kicsi Antalnak. Ismeretlenül is baráti üdvözlettel és jókívánsá­gokkal: Czine Mihály.” Tavaly nyáron, amikor Maros­­vásárhelyen jártam, felkerestem sírját a református temetőben. Sírhantja közelében magas fenyő­fa ágaskodott az égnek. Miközben az elmúlásról tűnődtem, hirtelen belém nyilallt, hiszen itt, tulaj­donképpen az egykori Securitate tőszmaszédságá­ban, betonkeríté­se mellett állok. Hát igen — gon­doltam —, a sors különös fintora: mintha Kicsi Anitra még holtá­ban is vizslató szemek vigyázná­nak! A sírkö­vön frissen elhe­lyezett virágok dacoltak a tűző napfénnyel. Máthé József Gyömrő

Next