Magyar Nemzet, 1991. március (54. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-25 / 70. szám

10 Magyar Nevozet 1957. november elején Ignácz Rózsa megküldte Veres Péternek egy" kis­­adásra előkészített Sinka-verses­­k­önyvhöz írt bevezetőjét, hogy mond­jon róla véleményt. Az írónő tanul­mányában, többek között kifejtette: „A termékeny hallgatás után min­denképpen megérett rá az idő, hogy művel újra közöttünk járjanak-kel­jenek. Hogy életútjának mindazok szemlélői, értői, tápláltjai lehesse­nek, akiknek nevében s akikért unja ezt az utat. Mi mindent gyűjtött, hozott útjáról az irodalomba! Ember kellene hozzá, aki számba vegye mű­veltségét, olvasottságát, tudatossá­gát ... Illő volna számba venni, hogy nyelvkincsünket gazdagítva, a hang­festő igéknek, a képalkotó tájsza­vaknak micsoda bőségét emelte be az Irodalomba, mikor sappogó baboná­ról, pléskenyérről beszél, ezer és ezer képalkotó, ízes, szépen ejthető népi szót használ. Beszédünk zeneiségét kiválóan lehetne tanulmányozni mű­veiből. Stilisztikai ábrázolásul példák dús lelőhelyeként illenék tallózni mű­veiben ... És tanítani is kell, és olvasni és ol­vastatni hangosan."* Az alább közölt írás Veres Péter válasza. Jól sejtette, hogy Sinka István versgyűjteményének kiadása, az adott körülményeket figyelembe véve, nem lesz könnyű feladat. Így aztán csak 1964-ben láttak napvilágot válogatott költeményei „Végy ka­rodra, idő” címmel, s ugyanebben az évben jelenhetett meg, nem kevés változtatással. Ignácz Rózsa előszava is az Új Írás hasábjain. Hegyi Béla alább így érzem — nem halad­ják túl, sőt el sem érik. Leg­alábbis a bemutatott részletek. Éppen ezért a Sinka nagyságát nem ismerő, vagy el nem isme­rő literátorokat nem győzi meg, sőt ellenkezőleg. Ha pedig ebben a műben — értve a Szigetek könyvében — csakugyan egy „életfilozófus”, egy sajátlagos „pogány humanista” vagy „ke­resztény humanista”, esetleg „népi humanista” — (nekem az utóbbi tetszene leginkább, mert magam is erre hajlok) — „filo­zófia” van, nem is elrejtve, ha­nem kifejezve, akkor még ke­vésbé értik és még kevésbé fo­gadják el a róla való himnikus beszédet, ha a verselés és a „vers­világ" (képek újszerűsége, gon­dolatok meglepő eredetisége, ki­fejezések költői heurisztikája stb., stb.) nem frappírozza őket. (Nem tudom, érthető vagyok-e, de mert a Sinka-kérdés nekem is szívügyem; minden kritikus gondolatomat el kell mondanom hozzá. Vajon nem jobb volna-e a régi anyag kiadása után ki­adni az újabb műveket is, és csak azután beszélni róla? Én úgy érzem: igen. Persze semmi értelme sem volna az én fontoskodásomnak, ha —, nem volna értelme. El­végre a költő ír, a kiadó adja ki, s aztán majd döntsön a vi­lág! Ez az egyszerű igazság. Igen, de ehhez még — úgy látszik — előbb el kell jutni. Végső konklúzió? — Benne van az eddigiekben az én véle­ményem, de meg kell hallgatni a mások véleményét is, közte azokét is, akiktől a kiadás függ. Mert a kiadás maga a legfon­tosabb. „Beszéljenek a művek.” Bpest, 1957. nov. 22. Veres Péter FIÓKBA ZÁRT KÉZIRATOK Egy prefáció története A Sinka-előszóhoz Ignácz Rózsa írásának a leg­főbb erénye az értő szeretet. És ez a Sinka esetében — én tu­dom — nagy dolog, mert még a költők se méltányolják. Okait tudom, de itt most nem fesze­getem. Aki új úton jár és újat teremt, itt, ebben az esetben egy egészen új költői világot épít, azt a legkevésbé a szintén épí­tők értik meg, mert hiszen ők is azért élnek és azért b­írnak, hogy egy-egy olyan költői vilá­got teremtsenek, mint a Balas­sié, Csokonaié, Petőfié, Vörös­­martyé, Aranyé, Adyé, József Attiláé. Sinkának ez már sike­rült, másoknak is, de az még nem olyan biztos. Ez talán kicsi világ, de határozott körvonalai vannak, kerek, teremtett világ, ha csak szellemi-lelki világ is. Ennek a felismertetése nagy és nehéz munka, és az Ignácz Rózsa lelkes, itt-ott lelkendező írása éppen azokat nem győzi meg, akik nem hisznek benne, akik nem értik és nem is akar­ják érteni. Nekik ez narodnyik­­nacionalista romantika. És sajnos nem kicsi részben igazuk is van. Aki valamit nem­ ért, annak, hogy lehet abban igaza? Egy dolog bizonyos. Ebben az írásban igazi és jó értelemben vett alázat — nemes alázat van. Ignácz Rózsa nem esett bele Victor Hugo hibájába, aki meg­írt egy himnikus könyvet Shakes­­peare-ről, hogy az is érződik benne: Shakespeare nagy, nagy! óriás! fennséges!, de ez azt je­lenti,­­­­hogy. én... én!. én.!!,­­az...15 értője és e világgal megértetője szintén nagy vagyok!, mert csak nagyok érthetik meg igazán a nagyokat! Nem, az Ignácz Ró­zsa írása igazán szelíd és be­csületes, de attól lehet tartani, túl kevés benne a mai realista értelemben vett tárgyi bizonyí­ték (életsors, osztályi helyzet, tör­ténelmi-társadalmi adottságok, körülmények stb., stb.). Nekem így is jó, mert én minden író egyéniségét tiszteletben tartom, és senkitől se követelek olyas­mit, amit nem tud, vagy nem akar adni, hiszen ha tudná, biz­tosan azt adná. ő ezt érzi , és ezt tartja fontosabbnak, ő úgy érzi, éppen ezt kell elmondani, mert ezt nem tudja a világ. De akár így, akár úgy, mindenki csak azt mondhatja, amit ért, érez, gondol. Ez az egyik igazság. A másik pedig a célszerűség igazsága, amely általában uralkodó helyet foglal el a társadalom világában. No mármost, hogy ne kell­jen okoskodnom tovább, nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt az írást elfogadják. De, ha el is, egy rövid élettörténet és költői történet is kellene hozzá. Kicsoda Sinka István, honnan jött és mit csinált eddig? Azt hiszem, még azt is el kellene mondani, hogy milyen értetlen­séggel találkozott már eleitől fogva, éspedig szinte minden oldalon. Tehát a „hibái” — már amennyire hibákat számolnak fel neki — szintén ebből a sok irányból jövő értetlenség szülte elkeseredésből eredhetnek. Nem valamiféle rosszízű mentegetés­­re gondolok, hanem azokra a tárgyszerű bizonyítékokra, ame­lyeket elég sokan ismerünk. Po­litizálás lenne belőle. És főleg ezeket nem volna sza­bad túlírni: „Beszéljenek a ver­sek!” Az Ignácz Rózsa írása sokkal inkább a Sinkáért való harc egy indító hadmozdulatára volna al­kalmas, mint Sinka István visszatérésére az irodalom —­ a mai irodalom — világába. Ahhoz — szerintem kevesebbet és — tárgyi értelemben — többet kel­lene mondani, mert ott főleg a tárgyi mondanivalónak van ér­téke és — hatása. A költészet ismertetésének tárgya: a költé­szet. Jogos a kérdés: — na jó, de ki írja? És ez még nehezebb kérdés. Éspedig megint a célsze­rűség szempontjából. Persze nagyon nehéz a Sinka­­ügyben érzelmi felindulás nél­kül írni. Én ne tudtam, ma se tudnék. De éppen ezért az új kiadás elé csak­ valami rövidebb és tárgyiasabb írás kellene, s jó volna, ha ezt nem a Sinka-hí­vek írnák. Tudom, ez is nehéz kérdés. Olyan ifjú kritikusokra gondolok, mint — teszem azt — Illés Lajos, Czine Mihály, Bé­­ládi Miklós, vagy akár Király István se volna rossz, ha vállal­ni merné. Az Ignácz Rózsa szép és lelkes tanulmánya pedig némi kevés belső revízió, itt-ott való hang­­szerelési módosítás után (na­gyon szép az Illyés—Veres­r-Sin­­ka párhuzam, még ha egy kis nyilvánvaló költői kerekítés van is benne, ezt a világért se sza­bad kihagyni) egy folyóiratban kellene közölni. Ha majd lesz ilyen. De, gondolom, még ott is valami „szabad fórum" rovatban fogadhatják el. Ami kérdéses lenne, az a Szi­getek könyvére való utalás. Nemcsak azért, mert nem jelent meg, s ki tudja, megjelente­tik-e, hanem inkább azért, mert a versidézetek nem igazolják az Ignácz Rózsa értékeléseit. A Pásztorének, a Kenyérszegő,­­ a balladák, de különösen a Bődi Mariska magaslatait — én leg­ ANYANYELVÜNK Komoly csevej, ly-j? Van egy újszerű, mesterkélt­­nek.. .sőt modorosnak iható sza­vunk, melyet gyakran hallunk; talán magunk is­­használjuk tár­salgás közben, de leírni óvako­dunk, mert bizonytalankodva tennénk, ha néha írásban fel­bukkan, hol csevely, hol csevej alakban találkozunk vele. Az in­gadozást indokolja az is, hogy szavunk — meglepő módon — nincs még sehol szótározva, és sem a Magyar helyesírás sza­bályainak legújabb kiadása, sem a Helyesírási tanácsadó szótár, illetve annak megújított válto­zata, a Helyesírási kéziszótár nem­ tartalmazza, hogy alakját rögzítve, mintegy szentesítse írásmódját, s eligazítsa a bi­zonytalanságot. Érthető hát, hogy ha megkérdezünk valakit, inga­dozik a válasszal, a legtöbben azonban — ösztönösen — az lg-os írásmódra szavaznak. Mi ennek az oka, és hogyan osz­lathatjuk el a kétséget, helyt­álló, nyelvészetileg megalapo­zott döntéssel? Az lg-ra voksolók tudatában nyilván a sok­­ily, m ély képzős, illetve így végződő szó írásképe él: osztály, akadály, szegély, sze­mély, szenvedély, illetve király, borbély, erkély, Erdély stb. De nem kisebb szerepet játszik más ig-re végződő szavak sora: ta­valy, mély, mily(en), bagoly súly stb., elsősorban az ely vé­gűek, amely, gerely, korhely, pehely, székely, tengely, zsin­dely, stb. így, sorozatban, azt a látszatot keltik, hogy egy f­olyt,­­ely képzővel alakultak, holott ilyen csak egy van köz­tük, a kétely (a kételkedik igé­ből), s ez ,is mesterséges, nyelv­újítási csinálmány.· Az agén tí­pusú szavak sokaságának a szem rögzítette látási--emlékképe nyo­mán beidegzett téves analógia terjeszti a képzett szót éreztető csevely írásmódot, pedig -aly, -ely képzőnk valójában nincs. Összeállítható viszont egy má­sik analógiás szósor is: csobaj, dobaj, dörej, kacaj, moraj, robaj, röhej, zörej, zsivaj. E főnevek a megfelelő, -g gyakori tó kép­zős hangutánzó alapigéből (cso­bog, dobog, dörög stb.) keletke­zett származékok: -aj, -ej kép­zővel. E csoporthoz járul a más eredetű, de az előbbiekkel alaki hasonlóságot mutató óhaj és sóhaj. E néhány, szerény­es csopor­tot alkotó szóalak nem tudja ellensúlyozni a nagy tömeg ly végződésű főnév megtévesztő analógiás hatását, amely a cse­vely alakot sugallja. A szóvégi ly betűkép gyakoriságának ösz­tönös, külsőleges­­befolyását azon­ban el kell hárítani a nyelvszer­kezeti összefüggések belső logi­kájának tudatosításával: nyilván­való, hogy a cseveg igének épp olyan szabályos, (-aj), -ej .kép­zős főnévi származéka a csevej, mint a kacag­é a kacaj, a rö­högné a röhej stb. Tehát a J-s írásmód a jogos és helyes, ez illeszkedik be a régóta megálla­podott -aj, -ej képzős szók fenti sorába. És hasonlóképpen írandó a csevej párjaként játékosan fel­ötlő, gúnyos vagy rosszalló ár­nyalatú fecsej főnév is. Majoros Mihály Helfert báró hagyatéka Az 1848—49-es forradalom és szabadságharc emlékére, és a ha­dizsákmányként elhurcolt hon­védlobogók visszajuttatásának 50. évfordulójára kiállítást rendezett a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza. A március 14-i megnyitón dr. Spira György történész tartott rövid beszédet. Emlékeztetett ar­ra, hogy nem ez volt az utolsó forradalom népünk történelmé­ben, amelyet orosz, illetve szovjet hadsereg fojtott vérbe. Kiemelte azonban azoknak az orosz embe­reknek, politikusoknak a maga­tartását,, akik a hatalommal szemben támogatni merték a ma­gyar törekvéseket (M. A. Baku­nyin, N. G. Csernisevszki)). A kiállított anyag túlnyomó­­részt egy olyan gyűjteményből származik, amelyet ez idáig Moszkvában őriztek. A rengeteg történelmi emlék fennmaradása az 1910-ben elhunyt Joseph Hel­fert bárónak köszönhető. Rendkí­vül veszélyesnek ítélte az Euró­pán végigsöprő forradalmi hullá­mot, ezért szenvedélyesen kutatta és gyűjtötte a fellelhető doku­mentumokat. A gyűjtemény a Szovjetunióba 1925-ben került, amikor is — nem tudni pontosan, mi okból — a szovjet állam meg­vásárolta. A bemutatásra került látniva­lók között találhatók litográfiák Kossuth Lajosról, Klapka György­ről, Petőfi Sándorról, gúnyrajzok Metternichről, Windischgrätzről. Szegedi és komáromi csatajelene­tek elevenednek meg egyes ké­peken, míg másokon a győztes uralkodók, I. Miklós,­ Ferenc Jó­zsef láthatók. Korabeli nyomtat­ványok, felhívások, toborzóplaká­­tok gazdagítják, egykori orosz személyiségek arcképei egészítik ki a kiállítást. Pinnyey Szilárd Kultúra ZENEI JEGYZETEK Tavaszi fesztivál I. SOKSZOR TAPASZTALTAM MÁR, hogy az ünnepélyes külső­ségek nem mindig járnak együtt igazi belső értékekkel. Nyitóhang­verseny, amelyet csak a protokoll próbál kiemelni a jelentéktelen­ségből — ismerős képlet. A rádió- és tv-közvetítés, a nemzeti ünnep előestéje a Kongresszusi Központ eleganciája ellenére az idei ta­vaszi fesztiválnak sem a március 14-i nyitókoncert lesz a legmara­dandóbb eseménye. Nem mintha kirívóan gyenge teljesítményt nyújtott volna a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara Ligeti András vezényletével. Ez a zenekar úgy játszott, ahogyan már sokszor hallottuk, és valószí­nűleg még hallani is fogjuk, sem jobban, sem rosszabbul saját át­lagszínvonalánál. Hol van hát a hiba? Semmiképp sem a műsor­választásban. Debussy korai szim­fonikus költeménye, a Tavasz akár a fesztivál mottója is lehet­ne. Csajkovszkij b-moll zongora­versenye a külföldi szólista, a ver­senygyőztes Borisz Berezovszkij miatt került műsorra, Stravinsky Le Sacre du Printemps-ja pedig a Debussy-művel meghirdetett ta­vasz gondolatkör logikus folyta­tása. Ráadásul ez az összeállítás megfelel a „nyitány (vagy egyéb rövid darab) — versenymű — nagy szimfonikus mű” dramatur­giának, amely már régóta jól be­vált receptje a hagyományos­­kon­certeknek. Valami mégis hiány­zott ahhoz, hogy a hangversenyért lelkesedni lehessen. Ligeti And­rás — szokásához híven — parti­túra nélkül vezényelt. Biztonság­gal kalauzolta végig a kompozí­ciókon muzsikusait. Ezt a bizton­ságot a zenekari tagok is átvették, de korántsem oly mértékben, hogy egy-egy későn észbe kapó kürt félszeg belépése, vagy a hangmi­nőség általános elhanyagolása ne vetett volna árnyékot a produk­cióra. Az est legjobb pillanatait Borisz Berezovszkijnak köszön­hettük, aki életkora és tempera­mentuma által illeszkedett a hangverseny „tavasz”-programjá­­ba. Elegánsan, lendületesen, ma­gabiztosan játszotta Csajkovszkij zongoraversenyét. E mű persze csak egy oldalról, a virtuóz kon­certzongorista szerepében képes bemutatni az előadót. Egy rövid ráadásdarab, Barbarina f-moll cavatinája Mozart Figarójából is i igen a 9 .volt ,ahhoz, hogy meg­mutassa : "Berezovszkij mást"" is tud. Meglepő, eredeti ötlettel épp e bájos és „nyitva maradó" da­rabot helyezte a virtuóz hangözön végére. A kérdőjel, melyet Mo­zart oly nagyszerűen ültetett át zenébe a cavatina­­végén, kíván­csivá tett Berezovszkij iránt. Jó lenne őt szólóesten is minél ha­marabb hallani. Elégedetlenségem fő oka a Sacre előadása. Ez a kompozíció nem egyszerűen nagy mű, hanem — bárcsak ne lenne ennyire elkop­tatott a szó! — korszakalkotó, amely ma is szélsőséges állásfog­lalásra késztet. Szeretni vagy gyű­lölni kell. Ligeti András gondo­san, pontosan elvezényelte, s aki ismeri a partitúra ritmikai bo­nyolultságát, tudja, hogy ez már önmagában is elismerésre méltó teljesítmény. De nem elég ahhoz, hogy a mű jelentőségéhez illő le­gyen a megszólaltatás. Ligeti ve­zénylésében túlságosan előtérbe került a (kar)mesterségbeli tudás, a kifejezés rovására. Márpedig amelyik Sacre-előadás egy pilla­natra sem borzongat meg, azzal baj van. Leírni is különös: „a tör­ténelem előtti idők pogány szer­tartásának nagy látomása” — egy­szerűen unalmas volt. Csalódott­ságomat a ráadás, Berlioz Rákó­­czi-indulója sem enyhítette, mely — ünnepi aktualitás ide vagy oda — úgy illett a Sacre-hoz, mint a huszársapka egy Rodin-szobor fejére. ROHMANN IMRE március 18-i zongoraestje nélkülözte az ünne­pélyes külsőségeket. Mégis mara­dandóbb élményt adott, mint a megnyitó. A hangverseny szokvá­nyosnak aligha nevezhető műsora azt jelezte, hogy a zongoramű­vész az átlagnál mélyebben néz a kottába, s a közvetlen előadói fel­adatokon túl másfajta kapcsolatra is törekszik a kompozíciókkal. El­sőként Schubert befejezetlenül maradt (D. 840) C-dúr szonátáját játszotta (a hiányos 3. és 4. tételt saját maga egészítette ki), a kon­cert végén pedig Richard Strauss Saloméjának híres Hétfátyoltán­­cát szólaltatta meg, ugyancsak sa­ját zongoraátiratában. A Schu­­bert-szonáta „mennyei hosszúsá­gú” első két tétele önmagában is megérdemli, hogy ne a mellőzés legyen a sorsa, ezúttal ráadásul a két utolsó tétel befejezésének iz­galmas kísérlete is nagyszerűen sikerült. Kifejezetten erre figyel­ve sem fedeztem föl a zenei folya­matban törést vagy következet­lenséget a Schubert-mű és Roh­­mann kiegészítése között. A 3. té­telből viszonylag kevés hiányzik, ám a finálé rendkívül hatásos, zongoraszerű lekerekítésével a zongorista a kompozíciós munká­ba is alaposabban belekóstolt. Az az előadói magatartás, amely az Intellektuális megközelítés mély­ségére, az érzelmi kifejezésre és a játéktechnika tökéletességére egyaránt nagy súlyt fektet, meg­hozta a gyümölcsét azokban a kompozíciókban is, amelyeket nem „társszerzőként”,­­hanem csu­pán előadóként tárt elénk a zon­goraművész. A Schubert-szonáta után szinte ismeretlen Ljadov- és Muszorgszkij-darabok következ­tek.­­Ezért a felfedezőéiért ugyan­csak hálásak lehetünk Rohmann Imrének. Muszorgszkij „Souvenir d’Enfance" (Gyermekkori emlék) no. 2. című korai zongoradarabjá­ban számos olyan karakter zse­niális előképével találkoztunk, amely a másfél évtizeddel későbbi „Egy kiállítás képei”-ben ölt majd végleges formát. Mintha csak váz­latkönyv lenne e darab a „nagy tárlat” képeihez. Az életmű végé­ről származó vad, „barbaro" típu­sú kompozíciók, a Krímben és a Falun is új színnel gazdagították a nagy zeneszerző portréját. A HANGVERSENY CSÚCS­PONTJA számomra Debussy Images (Képek) I. ciklusának elő­adása volt. A Fények a vízen té­telben az első ütemek csodálato­san finom planói után egyszerre szinte lángra gyúltak Debussy zongoramuzsikájának pompás szí­nei. Nemcsak a billentés ezernyi árnyalatának felvonultatása szer­zett nagy örömet, hanem az a fo­lyamat is, ahogyan — a dinami­kák és hangszínek gondos adago­lása által — a forma egésze nagy­szerű épületté kerekedett. Roh­mann Imre ráadásként Domenico Scarlatti scát szonátáját játszotta. Feltűnő, hogy a nagy zongoristák mennyire vonzódnak e remek mi­niatűrökhöz. (Gondoljunk csak Bartók Scarlatti-felvételeire!) Ma­ga Bartók egy cikkében óva intet­te a zongoristákat, hogy a „korhű” előadás érdekében lemondjanak saját hangszerük lehetőségeiről, és magukra vegyék a csembaló korlátait. Rohmann Imre megfo­gadta e tanácsot, s ízig-vérig zon­goradarabokként játszotta a szo­nátákat, melyek egy-egy zenei poénként koronázták meg a nagy­szerű koncertet. Farkas Zoltán HÉTFŐ, 1991. március 25. Egy hűséges tanú Hosszabban, melegebben szólt a taps a Széchenyi-díjak átadása­kor, mikor segítőjébe kapaszkod­va egy ősz öreg ember lépett Göncz Árpád elé. Isteni csoda folytán Domokos Pál Péter meg­érte az ország felszabadulását, és közel 90 évesen egy sokat küsz­ködő generáció tagjaként, elhunyt kor- és sorstársai nevében is át­vette a nemzet kései háláját jel­képező, többszörösen megszolgált kitüntetést. Bárdos Lajos, Borsos Miklós, Rónay György, Rajeczky Benjamin és sokan mások már itthagytak minket, a friss Kos­­suth-díjas Takács Gyulán kívül más nem állhatott mellette. A járás már nehezére esik a törékeny öregembernek, ám szü­lőföldjéről, véreiről, a székelyek­ről, s maga választotta népéről, a moldvai csángómagyarokról beszélve fel­izzik és erőt sugároz. Nem fogalmaz diplomatikusan, nem fogja vissza indulatait, kese­rűségét. Bár egyike a kevés iga­zán tudós, kutató tanáremberek­nek, nem tudja hűvös tárgyilagos­sággal szemlélni népe megnyomo­­rítását. Néhány éve, amióta né­ha már engedték szóhoz jutni, az Egyetemi Színpadon, a Jurta Szín­házban vagy akárhol, a 90 felé kö­zeledve is eljött,­­beszélt, hogy minél többek lelkiismeretét fel­rázza, hogy oszlassa a hallgatás, elhallgatás és hazugság felhőit veszélybe került testvéreink körül. Akik a Parlamentben most meghatottan ünnepelték, tudják, ki ő. De vajon egyszerű honfi­társai, akik 1987-ig, a Moldvai magyarság című könyve több év­tized utáni újrakiadásáig szinte teljesen el voltak zárva munkás­ságától, mit tudnak róla? Ki ez az ember? Fiatal tanárjelöltként átjött Bu­dapestre, de csak azért, hogy ki­tanulva visszatérjen övéihez a Székelyföldre, amit épp frissiben szakítottak el Magyarországtól. Volt ő minden: tanár, skántor, népdalgyűjtő, nyelvész, kórus- és tánccsoportvezető, levéltári kuta­tó, író, történész, cserkészvezető. Márton Áron, az immár tíz éve halott, 42 éven át hivatalban volt erdélyi püspök szentelésén ő ve­zényelte a kórust a kolozsvári Szent Mihály-templomban! Ak­kor, amikor a vele együtt most kitüntetettek közül többen még meg sem születtek... A háború után Magyarországon rekedve minisztériumi tisztviselő Budapesten, majd ’49-­ben onnan kirúgatván, az általa Bukovinából Magyarországra vezérelt széke­lyek­­körében szántóvető, s ebből adódóan — micsoda korok! — összeesküvő-jelölt az áva börtö­nében. Ezután malterkeverő se­gédmunkás,­ földmérőségéd, végül nagy nehezen általános iskolai, majd gimnáziumi matematika-fi­zika, később ének szakos tanár. Nyugdíjazása óta immár har­mincadik éve ír és ír, levéltárak­ban kutat Münchentől Rómáig. A moldvai magyarok történelméről tanúskodó, soha nem látott doku­mentumokat ásott elő. Dolgozik rendületlenül, s orvosaival alku­szik, hogy dolgozhasson. Isten él­tesse mindannyiiunk javára, s fe­dezzük fel munkásságát épülé­sünkre. Krómer István A Csíksomlyói Stabat Mat Az idei nagypéntek alkalmá­ból az Erdély Művészetéért Ala­pítvány megbízta Terényi Ede kolozsvári szerzőt, hogy készítsen oratóriumot az anyai fájdalomról, komponálja meg a Csíksomlyói Stabat Matert. Olyan művet kértek, melyben az erdélyi anyák fájdalma kap hangot, azoknak az anyáknak zenében kifejezett si­ralma, akik a XX. század máso­dik felében erőszakos halál kö­vetkeztében vesztették el szere­tett fiukat. Mindazokért felzokog majd ez az oratórium — legye­nek magyar, szász vagy román nemzetiségű, római katolikus, protestáns, görögkeleti vagy zsi­dó vallású anyák —, akiknek gyermekei az elmúlt ötven esz­tendőben tragikus körülmények között haltak meg. Azokra is emlékeznek a mű budapesti ősbe­mutatóján, akik a be nem telje­sedett temesvári forradalom ide­jén vesztették ifjú életüket. Mindnyájukért megszólalt a Má­tyás-templom orgonasípja már­cius 22-én este fél nyolckor. Az oratórium szerzője, Terényi Ede kolozsvári zeneszerző, zene­­akadémiai tanár, zenetörténész. Kompozícióban, amelyek idehaza csak szűk szakmai körben ismer­tek, a bartóki örökséget folytat­ja. Megzenésítette Ady, József Attila, Tóth Árpád verseit, zenei emléket állított Misztótfalusi Kis Miklósnak. Új művében a XVII. századi erdélyi magyar muzsika legnagyobb alakjához, Kájoni Já­noshoz fordult. E csíksomlyói szerzetes énekeskönyvéből, az 1678-ban Székelyföldön kinyom­tatott Cantionale Catholicumból vette a zenei nyersanyagot. Az énekeskönyv becses művelődés­­történeti érték, már csak azért is, mert évszázadokon át segítette a hazától elszakadt moldvai ma­gyarságot, hogy anyanyelvét meg­tarthassa. Többek között benne van legszebb magyar nyelvű Má­­ria-siralmunk is. A Cantionale Catholicum 820 éneket tartalmaz, ebből 580 magyar nyelvű, a töb­bi pedig latinul íródott. Kézírásos elődje, a kor hungaricája, a Kájo­­ni-kódex, amelyet jelenleg Bu­karestben őriznek. Csíksomlyó — mondhatni — az európai keresztény kultúra leg­keletibb végvára, művelődési köz­pont. A Kárpátok keleti hegylán­cán túl már csak a háromszázezer moldvai csángómagyar tartozik be­le ebbe a kultúrkörbe. Tőlük ke­letre a bizánci szellemiség ural­kodik. „A Csíksomlyói Stabat Ma­ter annak is bizonysága kíván lenni, hogy nem csupán az anya­országbeli, de az erdélyi magyar­ság is Európához tartozónak érzi magát" — mondja Terényi Ede, akivel az oratórium keletkezésé­ről beszélgettünk. —­ „Nagyon örülök, hogy az Erdély­ Művé­szetéért Alapítvány, melynek a Szülőföldem, Erdély képzőművé­szeti kiállítás óta nagy tekintélye van nálunk, nemcsak a képzőmű­vészekkel, de velünk, az Erdély­ben élő magyar zenészekkel, ze­neszerzőkkel is törődik." Hajdú Demeter Dénes Cluck Orfeo ed Euridice elme ope­rájának április harmadikat olasz nyel­vű előadásával kezdi meg évadját az Arany János Színházban az újjáalakult Budapesti Kamaraopera, amelynek terveiről Selmeczi György, a színház igazgatója számolt be a sajtó munka­társainak péntek délelőtt a MÚOSZ székházában. Az együttes, létrejötté­vel, régi Jogos igényeket kíván f­ielé­­gíteni, hiszen a zenés színpadi iroda­lom nagy többsége kamaraopera. A társulat tervei között szerepel egy­­egy őszi és tavaszi premier, amelyhez nyári vállalkozás is társul. Május vé­gén Vetületek címmel kortárs zenei fesztivált rendeznek, amelyen az idén Mauricio Kagel, Igor Stravinsky, Ki­rály László, Mártha István, Vidovszky László és mások műveiből tartanak bemutatót a Katona József Színházban és másutt. Szép elképzeléseik támo­gatására rangos külhoni és hazai mű­vészekből védnökség alakult; a Bu­dapesti Kamaraopera fővédnöki lisz­tét dr. Habsburg Ottó vállalta el.

Next