Magyar Nemzet, 1991. március (54. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-25 / 70. szám
10 Magyar Nevozet 1957. november elején Ignácz Rózsa megküldte Veres Péternek egy" kisadásra előkészített Sinka-verseskönyvhöz írt bevezetőjét, hogy mondjon róla véleményt. Az írónő tanulmányában, többek között kifejtette: „A termékeny hallgatás után mindenképpen megérett rá az idő, hogy művel újra közöttünk járjanak-keljenek. Hogy életútjának mindazok szemlélői, értői, tápláltjai lehessenek, akiknek nevében s akikért unja ezt az utat. Mi mindent gyűjtött, hozott útjáról az irodalomba! Ember kellene hozzá, aki számba vegye műveltségét, olvasottságát, tudatosságát ... Illő volna számba venni, hogy nyelvkincsünket gazdagítva, a hangfestő igéknek, a képalkotó tájszavaknak micsoda bőségét emelte be az Irodalomba, mikor sappogó babonáról, pléskenyérről beszél, ezer és ezer képalkotó, ízes, szépen ejthető népi szót használ. Beszédünk zeneiségét kiválóan lehetne tanulmányozni műveiből. Stilisztikai ábrázolásul példák dús lelőhelyeként illenék tallózni műveiben ... És tanítani is kell, és olvasni és olvastatni hangosan."* Az alább közölt írás Veres Péter válasza. Jól sejtette, hogy Sinka István versgyűjteményének kiadása, az adott körülményeket figyelembe véve, nem lesz könnyű feladat. Így aztán csak 1964-ben láttak napvilágot válogatott költeményei „Végy karodra, idő” címmel, s ugyanebben az évben jelenhetett meg, nem kevés változtatással. Ignácz Rózsa előszava is az Új Írás hasábjain. Hegyi Béla alább így érzem — nem haladják túl, sőt el sem érik. Legalábbis a bemutatott részletek. Éppen ezért a Sinka nagyságát nem ismerő, vagy el nem ismerő literátorokat nem győzi meg, sőt ellenkezőleg. Ha pedig ebben a műben — értve a Szigetek könyvében — csakugyan egy „életfilozófus”, egy sajátlagos „pogány humanista” vagy „keresztény humanista”, esetleg „népi humanista” — (nekem az utóbbi tetszene leginkább, mert magam is erre hajlok) — „filozófia” van, nem is elrejtve, hanem kifejezve, akkor még kevésbé értik és még kevésbé fogadják el a róla való himnikus beszédet, ha a verselés és a „versvilág" (képek újszerűsége, gondolatok meglepő eredetisége, kifejezések költői heurisztikája stb., stb.) nem frappírozza őket. (Nem tudom, érthető vagyok-e, de mert a Sinka-kérdés nekem is szívügyem; minden kritikus gondolatomat el kell mondanom hozzá. Vajon nem jobb volna-e a régi anyag kiadása után kiadni az újabb műveket is, és csak azután beszélni róla? Én úgy érzem: igen. Persze semmi értelme sem volna az én fontoskodásomnak, ha —, nem volna értelme. Elvégre a költő ír, a kiadó adja ki, s aztán majd döntsön a világ! Ez az egyszerű igazság. Igen, de ehhez még — úgy látszik — előbb el kell jutni. Végső konklúzió? — Benne van az eddigiekben az én véleményem, de meg kell hallgatni a mások véleményét is, közte azokét is, akiktől a kiadás függ. Mert a kiadás maga a legfontosabb. „Beszéljenek a művek.” Bpest, 1957. nov. 22. Veres Péter FIÓKBA ZÁRT KÉZIRATOK Egy prefáció története A Sinka-előszóhoz Ignácz Rózsa írásának a legfőbb erénye az értő szeretet. És ez a Sinka esetében — én tudom — nagy dolog, mert még a költők se méltányolják. Okait tudom, de itt most nem feszegetem. Aki új úton jár és újat teremt, itt, ebben az esetben egy egészen új költői világot épít, azt a legkevésbé a szintén építők értik meg, mert hiszen ők is azért élnek és azért bírnak, hogy egy-egy olyan költői világot teremtsenek, mint a Balassié, Csokonaié, Petőfié, Vörösmartyé, Aranyé, Adyé, József Attiláé. Sinkának ez már sikerült, másoknak is, de az még nem olyan biztos. Ez talán kicsi világ, de határozott körvonalai vannak, kerek, teremtett világ, ha csak szellemi-lelki világ is. Ennek a felismertetése nagy és nehéz munka, és az Ignácz Rózsa lelkes, itt-ott lelkendező írása éppen azokat nem győzi meg, akik nem hisznek benne, akik nem értik és nem is akarják érteni. Nekik ez narodnyiknacionalista romantika. És sajnos nem kicsi részben igazuk is van. Aki valamit nem ért, annak, hogy lehet abban igaza? Egy dolog bizonyos. Ebben az írásban igazi és jó értelemben vett alázat — nemes alázat van. Ignácz Rózsa nem esett bele Victor Hugo hibájába, aki megírt egy himnikus könyvet Shakespeare-ről, hogy az is érződik benne: Shakespeare nagy, nagy! óriás! fennséges!, de ez azt jelenti,hogy. én... én!. én.!!,az...15 értője és e világgal megértetője szintén nagy vagyok!, mert csak nagyok érthetik meg igazán a nagyokat! Nem, az Ignácz Rózsa írása igazán szelíd és becsületes, de attól lehet tartani, túl kevés benne a mai realista értelemben vett tárgyi bizonyíték (életsors, osztályi helyzet, történelmi-társadalmi adottságok, körülmények stb., stb.). Nekem így is jó, mert én minden író egyéniségét tiszteletben tartom, és senkitől se követelek olyasmit, amit nem tud, vagy nem akar adni, hiszen ha tudná, biztosan azt adná. ő ezt érzi , és ezt tartja fontosabbnak, ő úgy érzi, éppen ezt kell elmondani, mert ezt nem tudja a világ. De akár így, akár úgy, mindenki csak azt mondhatja, amit ért, érez, gondol. Ez az egyik igazság. A másik pedig a célszerűség igazsága, amely általában uralkodó helyet foglal el a társadalom világában. No mármost, hogy ne kelljen okoskodnom tovább, nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt az írást elfogadják. De, ha el is, egy rövid élettörténet és költői történet is kellene hozzá. Kicsoda Sinka István, honnan jött és mit csinált eddig? Azt hiszem, még azt is el kellene mondani, hogy milyen értetlenséggel találkozott már eleitől fogva, éspedig szinte minden oldalon. Tehát a „hibái” — már amennyire hibákat számolnak fel neki — szintén ebből a sok irányból jövő értetlenség szülte elkeseredésből eredhetnek. Nem valamiféle rosszízű mentegetésre gondolok, hanem azokra a tárgyszerű bizonyítékokra, amelyeket elég sokan ismerünk. Politizálás lenne belőle. És főleg ezeket nem volna szabad túlírni: „Beszéljenek a versek!” Az Ignácz Rózsa írása sokkal inkább a Sinkáért való harc egy indító hadmozdulatára volna alkalmas, mint Sinka István visszatérésére az irodalom — a mai irodalom — világába. Ahhoz — szerintem kevesebbet és — tárgyi értelemben — többet kellene mondani, mert ott főleg a tárgyi mondanivalónak van értéke és — hatása. A költészet ismertetésének tárgya: a költészet. Jogos a kérdés: — na jó, de ki írja? És ez még nehezebb kérdés. Éspedig megint a célszerűség szempontjából. Persze nagyon nehéz a Sinkaügyben érzelmi felindulás nélkül írni. Én ne tudtam, ma se tudnék. De éppen ezért az új kiadás elé csak valami rövidebb és tárgyiasabb írás kellene, s jó volna, ha ezt nem a Sinka-hívek írnák. Tudom, ez is nehéz kérdés. Olyan ifjú kritikusokra gondolok, mint — teszem azt — Illés Lajos, Czine Mihály, Béládi Miklós, vagy akár Király István se volna rossz, ha vállalni merné. Az Ignácz Rózsa szép és lelkes tanulmánya pedig némi kevés belső revízió, itt-ott való hangszerelési módosítás után (nagyon szép az Illyés—Veresr-Sinka párhuzam, még ha egy kis nyilvánvaló költői kerekítés van is benne, ezt a világért se szabad kihagyni) egy folyóiratban kellene közölni. Ha majd lesz ilyen. De, gondolom, még ott is valami „szabad fórum" rovatban fogadhatják el. Ami kérdéses lenne, az a Szigetek könyvére való utalás. Nemcsak azért, mert nem jelent meg, s ki tudja, megjelentetik-e, hanem inkább azért, mert a versidézetek nem igazolják az Ignácz Rózsa értékeléseit. A Pásztorének, a Kenyérszegő, a balladák, de különösen a Bődi Mariska magaslatait — én leg ANYANYELVÜNK Komoly csevej, ly-j? Van egy újszerű, mesterkéltnek.. .sőt modorosnak iható szavunk, melyet gyakran hallunk; talán magunk ishasználjuk társalgás közben, de leírni óvakodunk, mert bizonytalankodva tennénk, ha néha írásban felbukkan, hol csevely, hol csevej alakban találkozunk vele. Az ingadozást indokolja az is, hogy szavunk — meglepő módon — nincs még sehol szótározva, és sem a Magyar helyesírás szabályainak legújabb kiadása, sem a Helyesírási tanácsadó szótár, illetve annak megújított változata, a Helyesírási kéziszótár nem tartalmazza, hogy alakját rögzítve, mintegy szentesítse írásmódját, s eligazítsa a bizonytalanságot. Érthető hát, hogy ha megkérdezünk valakit, ingadozik a válasszal, a legtöbben azonban — ösztönösen — az lg-os írásmódra szavaznak. Mi ennek az oka, és hogyan oszlathatjuk el a kétséget, helytálló, nyelvészetileg megalapozott döntéssel? Az lg-ra voksolók tudatában nyilván a sokily, m ély képzős, illetve így végződő szó írásképe él: osztály, akadály, szegély, személy, szenvedély, illetve király, borbély, erkély, Erdély stb. De nem kisebb szerepet játszik más ig-re végződő szavak sora: tavaly, mély, mily(en), bagoly súly stb., elsősorban az ely végűek, amely, gerely, korhely, pehely, székely, tengely, zsindely, stb. így, sorozatban, azt a látszatot keltik, hogy egy folyt,ely képzővel alakultak, holott ilyen csak egy van köztük, a kétely (a kételkedik igéből), s ez ,is mesterséges, nyelvújítási csinálmány.· Az agén típusú szavak sokaságának a szem rögzítette látási--emlékképe nyomán beidegzett téves analógia terjeszti a képzett szót éreztető csevely írásmódot, pedig -aly, -ely képzőnk valójában nincs. Összeállítható viszont egy másik analógiás szósor is: csobaj, dobaj, dörej, kacaj, moraj, robaj, röhej, zörej, zsivaj. E főnevek a megfelelő, -g gyakori tó képzős hangutánzó alapigéből (csobog, dobog, dörög stb.) keletkezett származékok: -aj, -ej képzővel. E csoporthoz járul a más eredetű, de az előbbiekkel alaki hasonlóságot mutató óhaj és sóhaj. E néhány, szerényes csoportot alkotó szóalak nem tudja ellensúlyozni a nagy tömeg ly végződésű főnév megtévesztő analógiás hatását, amely a csevely alakot sugallja. A szóvégi ly betűkép gyakoriságának ösztönös, külsőlegesbefolyását azonban el kell hárítani a nyelvszerkezeti összefüggések belső logikájának tudatosításával: nyilvánvaló, hogy a cseveg igének épp olyan szabályos, (-aj), -ej .képzős főnévi származéka a csevej, mint a kacagé a kacaj, a röhögné a röhej stb. Tehát a J-s írásmód a jogos és helyes, ez illeszkedik be a régóta megállapodott -aj, -ej képzős szók fenti sorába. És hasonlóképpen írandó a csevej párjaként játékosan felötlő, gúnyos vagy rosszalló árnyalatú fecsej főnév is. Majoros Mihály Helfert báró hagyatéka Az 1848—49-es forradalom és szabadságharc emlékére, és a hadizsákmányként elhurcolt honvédlobogók visszajuttatásának 50. évfordulójára kiállítást rendezett a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza. A március 14-i megnyitón dr. Spira György történész tartott rövid beszédet. Emlékeztetett arra, hogy nem ez volt az utolsó forradalom népünk történelmében, amelyet orosz, illetve szovjet hadsereg fojtott vérbe. Kiemelte azonban azoknak az orosz embereknek, politikusoknak a magatartását,, akik a hatalommal szemben támogatni merték a magyar törekvéseket (M. A. Bakunyin, N. G. Csernisevszki)). A kiállított anyag túlnyomórészt egy olyan gyűjteményből származik, amelyet ez idáig Moszkvában őriztek. A rengeteg történelmi emlék fennmaradása az 1910-ben elhunyt Joseph Helfert bárónak köszönhető. Rendkívül veszélyesnek ítélte az Európán végigsöprő forradalmi hullámot, ezért szenvedélyesen kutatta és gyűjtötte a fellelhető dokumentumokat. A gyűjtemény a Szovjetunióba 1925-ben került, amikor is — nem tudni pontosan, mi okból — a szovjet állam megvásárolta. A bemutatásra került látnivalók között találhatók litográfiák Kossuth Lajosról, Klapka Györgyről, Petőfi Sándorról, gúnyrajzok Metternichről, Windischgrätzről. Szegedi és komáromi csatajelenetek elevenednek meg egyes képeken, míg másokon a győztes uralkodók, I. Miklós, Ferenc József láthatók. Korabeli nyomtatványok, felhívások, toborzóplakátok gazdagítják, egykori orosz személyiségek arcképei egészítik ki a kiállítást. Pinnyey Szilárd Kultúra ZENEI JEGYZETEK Tavaszi fesztivál I. SOKSZOR TAPASZTALTAM MÁR, hogy az ünnepélyes külsőségek nem mindig járnak együtt igazi belső értékekkel. Nyitóhangverseny, amelyet csak a protokoll próbál kiemelni a jelentéktelenségből — ismerős képlet. A rádió- és tv-közvetítés, a nemzeti ünnep előestéje a Kongresszusi Központ eleganciája ellenére az idei tavaszi fesztiválnak sem a március 14-i nyitókoncert lesz a legmaradandóbb eseménye. Nem mintha kirívóan gyenge teljesítményt nyújtott volna a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara Ligeti András vezényletével. Ez a zenekar úgy játszott, ahogyan már sokszor hallottuk, és valószínűleg még hallani is fogjuk, sem jobban, sem rosszabbul saját átlagszínvonalánál. Hol van hát a hiba? Semmiképp sem a műsorválasztásban. Debussy korai szimfonikus költeménye, a Tavasz akár a fesztivál mottója is lehetne. Csajkovszkij b-moll zongoraversenye a külföldi szólista, a versenygyőztes Borisz Berezovszkij miatt került műsorra, Stravinsky Le Sacre du Printemps-ja pedig a Debussy-művel meghirdetett tavasz gondolatkör logikus folytatása. Ráadásul ez az összeállítás megfelel a „nyitány (vagy egyéb rövid darab) — versenymű — nagy szimfonikus mű” dramaturgiának, amely már régóta jól bevált receptje a hagyományoskoncerteknek. Valami mégis hiányzott ahhoz, hogy a hangversenyért lelkesedni lehessen. Ligeti András — szokásához híven — partitúra nélkül vezényelt. Biztonsággal kalauzolta végig a kompozíciókon muzsikusait. Ezt a biztonságot a zenekari tagok is átvették, de korántsem oly mértékben, hogy egy-egy későn észbe kapó kürt félszeg belépése, vagy a hangminőség általános elhanyagolása ne vetett volna árnyékot a produkcióra. Az est legjobb pillanatait Borisz Berezovszkijnak köszönhettük, aki életkora és temperamentuma által illeszkedett a hangverseny „tavasz”-programjába. Elegánsan, lendületesen, magabiztosan játszotta Csajkovszkij zongoraversenyét. E mű persze csak egy oldalról, a virtuóz koncertzongorista szerepében képes bemutatni az előadót. Egy rövid ráadásdarab, Barbarina f-moll cavatinája Mozart Figarójából is i igen a 9 .volt ,ahhoz, hogy megmutassa : "Berezovszkij mást"" is tud. Meglepő, eredeti ötlettel épp e bájos és „nyitva maradó" darabot helyezte a virtuóz hangözön végére. A kérdőjel, melyet Mozart oly nagyszerűen ültetett át zenébe a cavatinavégén, kíváncsivá tett Berezovszkij iránt. Jó lenne őt szólóesten is minél hamarabb hallani. Elégedetlenségem fő oka a Sacre előadása. Ez a kompozíció nem egyszerűen nagy mű, hanem — bárcsak ne lenne ennyire elkoptatott a szó! — korszakalkotó, amely ma is szélsőséges állásfoglalásra késztet. Szeretni vagy gyűlölni kell. Ligeti András gondosan, pontosan elvezényelte, s aki ismeri a partitúra ritmikai bonyolultságát, tudja, hogy ez már önmagában is elismerésre méltó teljesítmény. De nem elég ahhoz, hogy a mű jelentőségéhez illő legyen a megszólaltatás. Ligeti vezénylésében túlságosan előtérbe került a (kar)mesterségbeli tudás, a kifejezés rovására. Márpedig amelyik Sacre-előadás egy pillanatra sem borzongat meg, azzal baj van. Leírni is különös: „a történelem előtti idők pogány szertartásának nagy látomása” — egyszerűen unalmas volt. Csalódottságomat a ráadás, Berlioz Rákóczi-indulója sem enyhítette, mely — ünnepi aktualitás ide vagy oda — úgy illett a Sacre-hoz, mint a huszársapka egy Rodin-szobor fejére. ROHMANN IMRE március 18-i zongoraestje nélkülözte az ünnepélyes külsőségeket. Mégis maradandóbb élményt adott, mint a megnyitó. A hangverseny szokványosnak aligha nevezhető műsora azt jelezte, hogy a zongoraművész az átlagnál mélyebben néz a kottába, s a közvetlen előadói feladatokon túl másfajta kapcsolatra is törekszik a kompozíciókkal. Elsőként Schubert befejezetlenül maradt (D. 840) C-dúr szonátáját játszotta (a hiányos 3. és 4. tételt saját maga egészítette ki), a koncert végén pedig Richard Strauss Saloméjának híres Hétfátyoltáncát szólaltatta meg, ugyancsak saját zongoraátiratában. A Schubert-szonáta „mennyei hosszúságú” első két tétele önmagában is megérdemli, hogy ne a mellőzés legyen a sorsa, ezúttal ráadásul a két utolsó tétel befejezésének izgalmas kísérlete is nagyszerűen sikerült. Kifejezetten erre figyelve sem fedeztem föl a zenei folyamatban törést vagy következetlenséget a Schubert-mű és Rohmann kiegészítése között. A 3. tételből viszonylag kevés hiányzik, ám a finálé rendkívül hatásos, zongoraszerű lekerekítésével a zongorista a kompozíciós munkába is alaposabban belekóstolt. Az az előadói magatartás, amely az Intellektuális megközelítés mélységére, az érzelmi kifejezésre és a játéktechnika tökéletességére egyaránt nagy súlyt fektet, meghozta a gyümölcsét azokban a kompozíciókban is, amelyeket nem „társszerzőként”,hanem csupán előadóként tárt elénk a zongoraművész. A Schubert-szonáta után szinte ismeretlen Ljadov- és Muszorgszkij-darabok következtek.Ezért a felfedezőéiért ugyancsak hálásak lehetünk Rohmann Imrének. Muszorgszkij „Souvenir d’Enfance" (Gyermekkori emlék) no. 2. című korai zongoradarabjában számos olyan karakter zseniális előképével találkoztunk, amely a másfél évtizeddel későbbi „Egy kiállítás képei”-ben ölt majd végleges formát. Mintha csak vázlatkönyv lenne e darab a „nagy tárlat” képeihez. Az életmű végéről származó vad, „barbaro" típusú kompozíciók, a Krímben és a Falun is új színnel gazdagították a nagy zeneszerző portréját. A HANGVERSENY CSÚCSPONTJA számomra Debussy Images (Képek) I. ciklusának előadása volt. A Fények a vízen tételben az első ütemek csodálatosan finom planói után egyszerre szinte lángra gyúltak Debussy zongoramuzsikájának pompás színei. Nemcsak a billentés ezernyi árnyalatának felvonultatása szerzett nagy örömet, hanem az a folyamat is, ahogyan — a dinamikák és hangszínek gondos adagolása által — a forma egésze nagyszerű épületté kerekedett. Rohmann Imre ráadásként Domenico Scarlatti scát szonátáját játszotta. Feltűnő, hogy a nagy zongoristák mennyire vonzódnak e remek miniatűrökhöz. (Gondoljunk csak Bartók Scarlatti-felvételeire!) Maga Bartók egy cikkében óva intette a zongoristákat, hogy a „korhű” előadás érdekében lemondjanak saját hangszerük lehetőségeiről, és magukra vegyék a csembaló korlátait. Rohmann Imre megfogadta e tanácsot, s ízig-vérig zongoradarabokként játszotta a szonátákat, melyek egy-egy zenei poénként koronázták meg a nagyszerű koncertet. Farkas Zoltán HÉTFŐ, 1991. március 25. Egy hűséges tanú Hosszabban, melegebben szólt a taps a Széchenyi-díjak átadásakor, mikor segítőjébe kapaszkodva egy ősz öreg ember lépett Göncz Árpád elé. Isteni csoda folytán Domokos Pál Péter megérte az ország felszabadulását, és közel 90 évesen egy sokat küszködő generáció tagjaként, elhunyt kor- és sorstársai nevében is átvette a nemzet kései háláját jelképező, többszörösen megszolgált kitüntetést. Bárdos Lajos, Borsos Miklós, Rónay György, Rajeczky Benjamin és sokan mások már itthagytak minket, a friss Kossuth-díjas Takács Gyulán kívül más nem állhatott mellette. A járás már nehezére esik a törékeny öregembernek, ám szülőföldjéről, véreiről, a székelyekről, s maga választotta népéről, a moldvai csángómagyarokról beszélve felizzik és erőt sugároz. Nem fogalmaz diplomatikusan, nem fogja vissza indulatait, keserűségét. Bár egyike a kevés igazán tudós, kutató tanárembereknek, nem tudja hűvös tárgyilagossággal szemlélni népe megnyomorítását. Néhány éve, amióta néha már engedték szóhoz jutni, az Egyetemi Színpadon, a Jurta Színházban vagy akárhol, a 90 felé közeledve is eljött,beszélt, hogy minél többek lelkiismeretét felrázza, hogy oszlassa a hallgatás, elhallgatás és hazugság felhőit veszélybe került testvéreink körül. Akik a Parlamentben most meghatottan ünnepelték, tudják, ki ő. De vajon egyszerű honfitársai, akik 1987-ig, a Moldvai magyarság című könyve több évtized utáni újrakiadásáig szinte teljesen el voltak zárva munkásságától, mit tudnak róla? Ki ez az ember? Fiatal tanárjelöltként átjött Budapestre, de csak azért, hogy kitanulva visszatérjen övéihez a Székelyföldre, amit épp frissiben szakítottak el Magyarországtól. Volt ő minden: tanár, skántor, népdalgyűjtő, nyelvész, kórus- és tánccsoportvezető, levéltári kutató, író, történész, cserkészvezető. Márton Áron, az immár tíz éve halott, 42 éven át hivatalban volt erdélyi püspök szentelésén ő vezényelte a kórust a kolozsvári Szent Mihály-templomban! Akkor, amikor a vele együtt most kitüntetettek közül többen még meg sem születtek... A háború után Magyarországon rekedve minisztériumi tisztviselő Budapesten, majd ’49-ben onnan kirúgatván, az általa Bukovinából Magyarországra vezérelt székelyekkörében szántóvető, s ebből adódóan — micsoda korok! — összeesküvő-jelölt az áva börtönében. Ezután malterkeverő segédmunkás, földmérőségéd, végül nagy nehezen általános iskolai, majd gimnáziumi matematika-fizika, később ének szakos tanár. Nyugdíjazása óta immár harmincadik éve ír és ír, levéltárakban kutat Münchentől Rómáig. A moldvai magyarok történelméről tanúskodó, soha nem látott dokumentumokat ásott elő. Dolgozik rendületlenül, s orvosaival alkuszik, hogy dolgozhasson. Isten éltesse mindannyiiunk javára, s fedezzük fel munkásságát épülésünkre. Krómer István A Csíksomlyói Stabat Mat Az idei nagypéntek alkalmából az Erdély Művészetéért Alapítvány megbízta Terényi Ede kolozsvári szerzőt, hogy készítsen oratóriumot az anyai fájdalomról, komponálja meg a Csíksomlyói Stabat Matert. Olyan művet kértek, melyben az erdélyi anyák fájdalma kap hangot, azoknak az anyáknak zenében kifejezett siralma, akik a XX. század második felében erőszakos halál következtében vesztették el szeretett fiukat. Mindazokért felzokog majd ez az oratórium — legyenek magyar, szász vagy román nemzetiségű, római katolikus, protestáns, görögkeleti vagy zsidó vallású anyák —, akiknek gyermekei az elmúlt ötven esztendőben tragikus körülmények között haltak meg. Azokra is emlékeznek a mű budapesti ősbemutatóján, akik a be nem teljesedett temesvári forradalom idején vesztették ifjú életüket. Mindnyájukért megszólalt a Mátyás-templom orgonasípja március 22-én este fél nyolckor. Az oratórium szerzője, Terényi Ede kolozsvári zeneszerző, zeneakadémiai tanár, zenetörténész. Kompozícióban, amelyek idehaza csak szűk szakmai körben ismertek, a bartóki örökséget folytatja. Megzenésítette Ady, József Attila, Tóth Árpád verseit, zenei emléket állított Misztótfalusi Kis Miklósnak. Új művében a XVII. századi erdélyi magyar muzsika legnagyobb alakjához, Kájoni Jánoshoz fordult. E csíksomlyói szerzetes énekeskönyvéből, az 1678-ban Székelyföldön kinyomtatott Cantionale Catholicumból vette a zenei nyersanyagot. Az énekeskönyv becses művelődéstörténeti érték, már csak azért is, mert évszázadokon át segítette a hazától elszakadt moldvai magyarságot, hogy anyanyelvét megtarthassa. Többek között benne van legszebb magyar nyelvű Mária-siralmunk is. A Cantionale Catholicum 820 éneket tartalmaz, ebből 580 magyar nyelvű, a többi pedig latinul íródott. Kézírásos elődje, a kor hungaricája, a Kájoni-kódex, amelyet jelenleg Bukarestben őriznek. Csíksomlyó — mondhatni — az európai keresztény kultúra legkeletibb végvára, művelődési központ. A Kárpátok keleti hegyláncán túl már csak a háromszázezer moldvai csángómagyar tartozik bele ebbe a kultúrkörbe. Tőlük keletre a bizánci szellemiség uralkodik. „A Csíksomlyói Stabat Mater annak is bizonysága kíván lenni, hogy nem csupán az anyaországbeli, de az erdélyi magyarság is Európához tartozónak érzi magát" — mondja Terényi Ede, akivel az oratórium keletkezéséről beszélgettünk. — „Nagyon örülök, hogy az Erdély Művészetéért Alapítvány, melynek a Szülőföldem, Erdély képzőművészeti kiállítás óta nagy tekintélye van nálunk, nemcsak a képzőművészekkel, de velünk, az Erdélyben élő magyar zenészekkel, zeneszerzőkkel is törődik." Hajdú Demeter Dénes Cluck Orfeo ed Euridice elme operájának április harmadikat olasz nyelvű előadásával kezdi meg évadját az Arany János Színházban az újjáalakult Budapesti Kamaraopera, amelynek terveiről Selmeczi György, a színház igazgatója számolt be a sajtó munkatársainak péntek délelőtt a MÚOSZ székházában. Az együttes, létrejöttével, régi Jogos igényeket kíván fielégíteni, hiszen a zenés színpadi irodalom nagy többsége kamaraopera. A társulat tervei között szerepel egyegy őszi és tavaszi premier, amelyhez nyári vállalkozás is társul. Május végén Vetületek címmel kortárs zenei fesztivált rendeznek, amelyen az idén Mauricio Kagel, Igor Stravinsky, Király László, Mártha István, Vidovszky László és mások műveiből tartanak bemutatót a Katona József Színházban és másutt. Szép elképzeléseik támogatására rangos külhoni és hazai művészekből védnökség alakult; a Budapesti Kamaraopera fővédnöki lisztét dr. Habsburg Ottó vállalta el.