Magyar Nemzet, 1991. április (54. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-02 / 76. szám

Magyar Unizol Zrt. 9,50 forint · ALAPÍTOTTA: PETHŐ SÁNDOR KEDI) 1991. április 2., LIV. évfolyam 76. szám Vajúdva A kölcsönös kompromisszum megmentette a múlt héten Moszkvát a súlyos összecsapá­soktól. Alig néhány nappal az­után, hogy a Der Spiegel ha­sábjain Gorbacsov elnök óva­tosan becsomagolt formában, de fölajánlotta, a megreformált unióhoz csatlakozni nem kívá­nók a közép-európaiak módján elválhatnak a Kremltől, a szov­jet főváros némely utcája és te­re a polgárháború rémét idéz­te föl. Mégpedig egy olyan ál­lam szívében, ahol szétesőben az intézmények, ahol alapvető funkciók akadoznak, és ahol az élelmiszerválság minden eddi­ginél nagyobb méreteket öltött. A robbanás elmaradt, de az ost­rom folytatódik, Gorbacsov kihívója, Jelcin a maga számára is sikeresnek tekinti a referendumot — nem alaptalanul­­—, s hamarosan új felhatalmazás birtokában kár­hoztathatja ellenlábasát a köz­pont erőszakos fenntartása, a kommunista apparátus hatal­ma miatt. Ebben Jelcint az értelmiség számottevő része lelkesen támogatja. Szövetségeseik a bányászok. A szovjet energiaszükségletek egyötödét fedezi a szén, s a bá­nyák egynegyedében sztrájkol­nak. Az életkörülmények javí­tása mellett ők is Gorbacsov menesztését sürgetik. Egy ér­telmiségi­ munkás összefogás emelte fel a bolsevikokat 1917- ben, akik a proletariátus dikta­túráját ígérték, de utóbb az országot a párt diktatúrájával „ajándékozták” meg. Ebből nem kémet már a sztrájkolók, viszont demokráciát követel­nek, s persze ennivalót. Képvi­selőiket — hosszú ódzkodás után — a Kremlben is fogadják majd. A bányászoktól — ta­lán még inkább, mint koalíciós társaiktól, a nagyvárosi tünte­tőktől —­függhet a párt, sőt az ország jövője is. A nagyvilág kissé tanácsta­lanul próbálja elemezni az erő­viszonyokat, s fürkészni a ti­tokzatos jövőt. Valóban vége a reform cári illúziónak? Ki is Gorbacsov — kérdezi a neves közíró Hera Lewis —, elszánt reformer, aki taktikai oldalvá­gásokkal próbálja leszerelni a keményvonalasok támadásait — vagy hithű kommunista, aki mindenáron a rendszer meg­mentéséért küzd? A választ nem más adta meg, mint maga Gorbacsov, véli Lewis, ő mind­kettő, s a lényegi választást megpróbálja elkerülni. És milyen Jelcin, aki ugyan­azt a pártkarriert futotta be, mint a peresztrojka fölszálló­­ágának — bármint alakuljon is — történelmi léptékű megala­pozója, tehát ki és milyen Jel­cin? Nyugaton sokan idegen­kednek Jelcintől — írja a The Economist —, „mert túl popu­lista, túl kiszámíthatatlan, túl­zottan szereti az italt, és mert igen, mert túl orosz”. Meddig marad demokrata, kérdik az aggályoskodók, mások inkább arra figyelmeztetnek, hogy Jelcin lassan olyan antikom­­munista koalíció vezérévé lép elő, amilyenhez hasonló szövet­ségek vetettek véget az egy­­párti uralmaknak a szovjet ha­tártól nyugatra. A Jelcin-alter­natívát, mégis kétely és félelem övezi­­ a félelem az ismeret­lentől. Kitágítva az okoskodást, ez a félelem érvényes kissé az egész szovjet-orosz helyzetre. Közel s távol az unió határaitól feszült figyelemmel követik a világhatalom vajúdását. Med­dig tart még, vér és szenny ta­pad-e hozzá, s mit hord egyál­talán méhében az orosz való­ság? A boldogtalan birodalom­nak és népszerűtlen vezérpár­jának sorsát a nyers hatalmi viszonyok döntik el, s a törté­nelem mélyrétegeiben gyökere­ző bizonytalanság sötét árnyé­kot vet a világpolitikára. Martin József A demokrata térnyerés a Munkapárt győzött az alb­án választásokon A függetlenségre szavaztak a grúzok A külpolitikai helyzet ! A GORBACSOV—JELCIN VETÉLKEDÉS köntösében jelenik meg a Szovjetunióban immár minden gazdasági-társadalmi probléma. Jel­cin híveinek és ellentáborának párharca jellemzi az oroszországi nép­­képviselők kongresszusának ülését is. Az oroszországi parlament elnö­két elsősorban a szovjet államszövetség szétzúzásával vádolják, s Jel­cin személyes ambícióit minősítve, ellenzéke úgy fogalmaz, hogy azok a korlátlan elnöki hatalom megszerzését célozzák. Ehhez a vetélkedés­hez kapcsolódik az U. S. News and World Report legújabb számában megjelent közvélemény-kutatás is, mely szerint a szovjet állampolgá­roknak csupán 18 százaléka választaná Gorbacsovot elnöknek, 70 száza­lékuk pedig riválisára, Jelcinre voksolna. Előbbit a legtöbben Közép- Ázsia konzervatív vidékein, míg az utóbbit Oroszországban és a balti köztársaságokban részesítették előnyben. A hatalmi harc veszélyeire hívta fel a figyelmet Sevardnadze is, a japán hírügynökségnek nyilat­kozva. A volt szovjet külügyminiszter hangsúlyozta: amennyiben Gor­bacsov és Jelcin képtelenek megoldani vitájukat, az anarchia párbe­szédre hívta fel a két vezetőt. A VÉGKIFEJLET HÁROM ESHETŐSÉGÉT vázolta Henry Kissin­ger a szovjetunióbeli eseményeket elemezve. Elsőként a központi ha­talom megerősödését, s a monolitikus államhoz való visszatérést emlí­tette. A második eshetőséget a tagköztársaságok laza konföderációja je­lenti, közös kül- és védelmi politikával,, valamint hadsereggel. Végül nem kizárt az sem, hogy a Szovjetunió különböző köztársaságokra hul­lik szét. A volt amerikai külügyminiszter és nemzetbiztonsági főtanács­adó azt jósolja, hogy bármelyik verzió is következik be, huzamosabb ideig lecsökken „egy orosz inváziónak Nagy Péter óta a szomszéd or­szágokra leselkedő veszélye”. Az eszmefuttatás kiemeli, hogy minden­nek végén a világháború utáni diplomácia forradalmian újszerű for­dulata következhet be: a szovjet külpolitika súlypontja áthelyeződne Ázsiára és a Közel-Keletre. Ez azonban az amerikai külpolitikára sem maradna hatás nélkül, amelynek fő működési területe előbb-utóbb a nyugati féltekére tevődne át, gyengítve ezzel a nyugati szövetségen belüli vezető amerikai szerepet is, helyt adva a rugalmas diplomáciá­nak. A Welt am Sonntag­ban megjelent elemzés szerint az ideális vég­eredmény a világ és a Szovjetunió számára is az lenne, ha a szovjet állam elég erős maradna az önvédelemre, de mégsem olyan központo­sított, hogy képes lenne geopolitikai offenzívák végrehajtására. A VARSÓI SZERZŐDÉS katonai szerveinek és struktúráinak fel­számolásáról szóló megállapodás életbelépése kapcsán a kommentárok elsősorban az európai biztonság garantálásával, s a NATO jövőjével foglalkoztak. A Financial Times szerint a NATO-szövetségeseknek kellemetlen egyes kelet-európai országok nyílt vagy burkolt tagfelvé­teli kérelme, hisz az Atlanti Szövetség nem akarja elszigetelni a Szov­jetuniót, és nem akarja provokálni a moszkvai keményvonalas kato­nai vezetőket. A helyzetet bonyolítja az is, hogy a kelet-európai or­szágokból való szovjet csapatkivonás még nem fejeződött be. Ám, ha a szovjet csapatok már a birodalom határain belül lesznek, a brit lap elemzője szerint a NATO akkor sem siet majd úgy kiterjeszteni a szö­vetséget, hogy ismét közvetlenül farkasszemet nézhessen a szovjet ka­tonákkal, mikor épp csak most szabadul meg ettől a túlzott közelség­től. Az óvatos kérdésmegközelítésre jellemző a német külügyminiszter nyilatkozata, amelyben Genscher ellenzi, hogy a felbomlott keleti tömb államai belépjenek a NATO-ba. Szerinte ezek az országok a helsinki folyamat keretében létrehozni kívánt kollektív biztonsági rendszer­ben találhatják meg helyüket. ÚJABB ÁLDOZATOKAT KÖVETELT a szerb-—horvát ellentét. En­nek kapcsán a maribori Vecser című lap egyértelműen Horvátország pártját fogja az események megítélését illetően. Kifejti, hogy először a szerbek lettek, s emlékeztet Milosevics szerb elnök és Tudjman hét­fői találkozójára, amelyben megállapodtak a hidegháborús állapotok rendezéséről.. A lap kiemeli: néhány nappal a kibékülés után a háború most valóban megkezdődött, a két vezető ma már semmiképp sem be­szélhet a horvát—szerb viszony békés rendezéséről. A zágrábi Vecsernji Liszt azt emeli ki, hogy a krímiek megpróbálták kipuhatolni, hogy meddig terjed Horvátország türelme, s megkísérelték kiterjeszteni a „saját” területüket a Plitkovicei Nemzeti Parkra, és így el akarták vágni Észak-Horvátországot Dalmáciától. A horvát hatalomnak nem volt más választása, szavakban már nem lett volna elég választ adni– hangoztatja a lap. (I. G.) pénteki, bocsánatkérésével „lezá­rult” — ,J Schwarzkopf­ úgy sem volt véletlen. A hajdani elnöki be­szédíró és a kormány konzervatív szárnyával jó kapcsolaton lévő Safire azt állítja, Powell vezérka­ri főnököt csakis a sürgős csapat­­kivonás érdekelte, a szaúdi nagy­követ által befolyásolt Baker kül­ügyminiszter a bagdadi szunnita vezetés érdekében kardoskodott, míg Scowcroft nemzetbiztonsági tanácsadó és Irán Quayle alelnök szerette volna a „munkát” bevé­gezni, vagyis végleg elbánni az iraki rezsimmel (Cheney védelmi miniszter hallgatott). Safire ki­hagyta a sorból a jelen volt Ga­­tes-t, ki most épp Bush kezénél van, s ki az alelnökkel együtt a konzervatív szárnyon van (és nem szól a­­publicista az arab szárma­zású Sununu stábfőnök nézetéről sem). S bár a közíró tudtával Je­ruzsálemben sem óhajtanak — a palesztin igényekre gondolva — „kurd államot”. Safire szintén iro­nikusan közli az elnökkel: ha kép­telen volt demokráciát „erőltetni” Irakra, hogy gondolja „rákénysze­ríteni" a térségre az arab—izaeli ■békét? Az ultakonzervatív The Wa­shington Times vezércikke szintén goromba: nemcsak a Fehér Házat már a múlt héten felbőszítő „1956- os hasonlatot” (a magyarok bizta­tását, majd nyugati cserbenhagyá­­sát) emlegeti, hanem még kíno­sabb példával él: a világháború végén a szovjet hadsereg is tétle­nül nézte a lengyel felkelés vér­­befojtását. Lévén a történelem te­li a nagyhatalmi reálpolitikára nézve kínos analógiáikkal, a The New York Timesban egy másik közíró védi és magyarázza a kor­mány helyett a kurd- (és síita-) kérdés kezelését. Leslie Gelb va­sárnap kifejti, hogy „az amerikai érdekek nem mindig szorgalmaz­zák a nemzeti önrendelkezést". S csak azért, mert korántsem csu­pán pár iraki helikopter lelövé­­séről lenne szó, hanem komoly katonai beavatkozás kellene. S „egy kurd haza északon síita ál­lamot jelentene délen”. Gelb nem fejti ki, ám nyilvánvaló hogy — mint Safire is utal rá — a csupa szunnita arab rendszer szövetsé­geseként fellépett Washington nem óhajt óhatatlanul Teherán Washingtoni tudósítónk telexe Kínos kérdések kurdokról Washinton, április 1. Kedélyesre vette a dolgot Flo­ridába repülve George Bush, l­i a vele utazó tudósítóktól meg­hallva, hogy a szenátusi demok­raták vezére, George Mitchell az NBC tévéhálózat vasárnapi vita­műsorában Bagdad helikopterei­nek lelövését javallotta, enyhe iróniával jegyezte meg: „tényleg­ mindig örömmel hallom vélemé­nyét ..Bush nem hagyta magát kizökkenteni akkor sem, amikor afelől érdeklődtek, mit szól a má­sik rangos demokratának, Lee Hamilton képviselőinek a CNN kábeltévében elhangzott hasonló fejtegetéséhez („meg kellene állí­tani azokat a vérfürdőt csináló he­likoptereket”) : „ezt is örömmel­­ hallom”. Korántsem biztos azon­ban, hogy a minivakáció végén is ennyire jó kedvű lehet majd a Fehér Ház lakója, hiszen vasár­nap a kormány iraki „nem be­avatkozását" vezércikkben helyes­lő The Washington Post is azzal az első oldalas szalagcímmel tá­lalt riportot, hogy „az amerikai csapatok elszörnyedve, zavartan­­ szemlélik az iraki támadást egy város ellen”. Hétfőn reggel pe­dig a tévéhíradók kiemelten tu­datták, hogy Bagdad visszaszerez­te az ellenőrzést Kirkuk felett. Miután — emlékeztet rá hétvégi összefoglalójában a The New York Times — a Bush-kormány egy múlt keddi tanácskozáson eldön­tötte: mégsem tesz semmit az ira­ki helikopterek kurdisztáni beve­tése ellen. Ahogy a lap fogalmaz­ta, „amit a Nyugat nem volt haj­landó eltűrni Kelet-Európában", azt — a bagdadi rezsim megtorló akcióit — itt és most tolerálta. „Bush erkölcsi válságáról” el­mélkedik hétfőn ugyane lap ha­sábjain a magát „a kurdok barát­jának” minősítő konzervatív köz­író, William Safire, akinek cikke aligha kellemes olvasmány a va­kációzó elnöknek. Mert bár Mitchell szenátor azért helyeselte a kormány nem beavatkozó poli­tikáját, a publicista azt sejteti, hogy sikerül értesülésekhez jutnia az elnök legbelsőbb köréből. S eszerint a „nagy nyolc” tanácsko­zásán a háború zárónapján ko­rántsem volt egyetértés, tehát a múlt heti — a vezénylő tábornok A BÖRTÖNÖMRE TÁMADTAK a vádlottak és hozzátartozóik. A dulakodás tömegverekedéssé fajult. A bírákat egyre több bűnöző fenyegeti meg életve­szélyesen. (Bírák félelemben — 3. oldal) MÉLYPONTON VAGYUNK, de innen már csak fölfelé ve­zethet az út. Addig csak ezt a néhány évet kell valahogy át­vészelni. (Fodor Gábor opti­mista — 8. oldal) AZ ELHÍZOTT BRONTOSZAURUSZT — azaz a magyar köz­televízió­zást — vajon legyőzik-e a le­endő magántévék? A Magyar Televízió már most készül a várható versenyre... (Hankiss Elemér a moratórium utáni időről beszél — 11. oldal) vonzáskörébe kerülő síita „tá­maszpontot”, így aztán sok olyas­mi hangzik el az amerikai fővá­rosban, ami nem csupán a Közel- Keletre vonatkoztatható, hiszen nemcsak ott „fenyegetné” a stabi­litást az államszakadás, és a „ki­sebbségek kisebbségeit” zaklatás. Egyébként úton Floridába Bush azt elárulta, hogy megkapta a vá­laszlevelet Mihail Gorbacsovtól, a fegyvercsökkentés és csúcstalál­kozó kérdéseiről. Avar János Munkatársunk tiranai telefonjelentése Elkeseredés váltotta fel a lelkesedést a Demokrata Párt főhadiszállásán Tirana, április 1. Kiugróan magas részvételi arány, zavartalan, nyugodt és kulturált szavazás jellemezte vasárnap az albániai parlamen­ti választást, amelynek első for­dulójából sokak számára várat­lanul meggyőző fölénnyel került ki az uralkodó Munkapárt: hétfő esti nem hivatalos, ám megbízhatónak tűnő becslések szerint a kommunisták megsze­rezték a mandátumok kéthar­madát. A győztesek magabiztos­sága és a nagy vesztes, a De­mokrata Párt csalódottsága lát­tán, a megfigyelők máris a bul­gáriai és szerbiai politikai for­gatókönyv megismétlődését jó­solják. A mintegy 1,9 millió albán vá­lasztópolgár több mint 96 száza­léka járult az urnák elé, hogy a tizenegy versengő párt és mozga­lom majd 1200 jelöltjének egyiké­re leadja voksát. A jelek szerint az április 7-én esedékes második fordulóra csak a választókerüle­tek 6 százalékában lesz szükség, míg egy képviselői helyért a je­löltek visszalépése miatt újra ki kell írni a választást. A kialakult erőviszonyokat azonban mindez már alig befolyásolhatja. Úgy fest, a Munkapárt mellett mind­össze két másik szervezet küld­het törvényhozót az albán parla­mentbe: a Demokrata Párt a mandátumok 27 százalékát nyer­te el, jobbára a nagyobb városok­ban, és három helyhez jutott a görög kisebbség mozgalma is. A kormánypárt részéről Xhelil Gjoni KB-titkár értékelte nemzet­közi sajtóértekezletén a történte­ket. Kijelentette, hogy a Munka­párt alapvető politikai tényező maradt a súlyos gazdasági vál­sággal, némely vidékeken riasztó nyomorral küszködő Albániában. Mint mondta, Ramiz Alia pártja elegendő bizalmat kapott, hogy programját végrehajtsa, s ehhez mindenekelőtt a politikai stabi­litás megőrzését sürgette. Hitet tett a politikai pluralizmus és a demokrácia mellett, és szebb jö­vőt, szabadságot, függetlenséget ígért az albánoknak. Hangsúlyoz­ta, hogy Alia államfő-pártelnök nem távozik a Munkapárt éléről, s hozzáfűzte, hogy az ő személye volt a kommunisták győzelmének legfőbb záloga. Sem meg nem erő­sítette, sem meg nem cáfolta azo­kat az értesüléseket, miszerint a voksvadászaton szintén indult Ramiz Aliának , a kormányfőhöz és a külügyminiszterhez hasonló­an — nem sikerült volna az első menetben felülkerekednie vetély­­társain. A vasárnap késő estig tapasz­talható lelkesedést elkeseredés váltotta fel a Demokrata Párt főhadiszállásán, ahol hétfőn reg­gel a szemlátomást kimerült és megtört pártvezér, Sáli Berisha mindazonáltal úgy nyilatkozott a Magyar Nemzet munkatársának, hogy „politikai győzelmet arat­tak”, bár egyidejűleg „bizonyos manipulációkat" emlegetett. A párt feltüzelt híveit is elsősorban megnyugtatni igyekezett Berisha, midőn a székház előtt összesereg­­lett és egész hétfőn kitartó több­ezres tömegnek a „demokratikus erők diadaláról” beszélt. Egy­szersmind — akárcsak később szó­vivője — újólag elutasította a koalíció lehetőségét a Munka­párttal, amelynek nevében egyéb­ként Gjoni szintén nem először, sajtótájékoztatóján „együttmű­ködési készségét” hangoztatta. A külföldi megfigyelők küldött­ségei által összességében demok­ratikusnak ítélt választás után Tiranában sokan sajátos patthely­zet létrejöttétől félnek. Vajon meglesz-e a többségi szavazási rendszer torzító hatása miatt a reálisnál nagyobb parlamenti túl­súllyal és legitimitással rendelke­ző hatalomban a kellő önmérsék­let ahhoz, hogy elviselje a váro­sok utcáit szilárdan birtokló el­lenzék feltehetően heves roha­mait? Vida László Tudósítónk telexe A szovjet parlament rendkívüli állapotot kíván bevezetni Dél-Oszétiában Tbiliszi, április 1. Vasárnap népszavazást rendez­tek Grúziában arról, hogy egyet­­értenek-e a lakosok a független államiság helyreállításával az 1918 május 26-i függetlenségi nyi­latkozatnak megfelelően? Közel három és fél millió választópolgár járulhatott az urnákhoz, harminc százalékuk nem grúz nemzetisé­gű. (A köztársasági törvény sze­rint a népszavazáson nem vehet­tek részt sem a Vörös Hadsereg tagjai, sem azok a grúzok, akik nem a köztársaságban vannak re­gisztrálva.) A választókörzetek felének összeszámlálása után az adatok elsöprő erejű önállósági vágyról tanúskodnak: a részvéte­li arány 95,5 százalékos volt, és a leadott szavazatok 99,37 százaléka igenlő. Abháziában — amelynek a területén, a grúz parlament dön­tése ellenére, az országos refe­rendumot is megtartották, ám az eredmények tisztasága erősen ké­tes, mert a választók több helyen is leszavazhattak — az előzetes adatok szerint 62 százalékos volt a részvételi arány és 99 százalékos a pozitív válasz. Egyelőre nem világos, hogy a köztársasági vezetés milyen to­vábbi lépésekhez akarja felhasz­nálni az eredményeket. A refe­rendumot megelőző napon Zviad Gamszahurdia, a parlament elnö­ke sem volt hajlandó felfedni a kártyáit. Tbiliszi új, osztrákok ál­tal épített luxusszállodájában, Metechiben tartott sajtóértekez­letén megemlítette viszont, hogy sok függ a Nyugat reagálásától és hogy lesznek-e Moszkvával tár­gyalások. (Egyébként a hét végén (Folytatása a 2. oldalon)

Next