Magyar Nemzet, 1991. április (54. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-17 / 89. szám
SZERDA, 1991. április 17. A TÉVÉ MŰSORÁRÓL Ez is doboz, az is doboz Eltűnt, mert eltüntették a képernyőről a valóságfeltáró, kellemetlen igazságokkal szembesülni kényszerülő dokumentumfilmeket — panaszolják a Magyar Dokumentum Műhely tagjai. Igaz és jogos a panaszuk. Jóvátehetetlen hiányok támadtak abból, hogy a hivatalos fórumok — mindenekelőtt a Magyar Televízió — a nyolcvanas évek második felében, a világfordító időkben is csak és főleg azokat a dokumentaristákat engedték dolgozni, akik a pártállam ízlése szerinti valóságot rögzítették, nem mást. Hogy az ily módon keletkezett, „féloldalas" dokumentáció mégsem teremt tragikus helyzetet közelmúltunk értékelésekor, az főként annak köszönhető, hogy akadtak olyan csoportok is a dokumentumfilmesek között, akik a tiltásokkal és elvonásokkal mit sem törődve dolgoztak. Dolgoztak saját zsebből, szegényesen, az örökös dobozba záratás esélyével is számolva. S hogy utódainknak mégis lehetnek majd képekkel, mozgóképekkel igazolható adalékaik a rendszerváltást előkészítő tettekről és emberekről, a rendszerváltás vértelen, de mégis fájdalmas drámáiról, az jórészt e félhivatalosan és illegálisan működő dokumentum-műhelyeknek lesz köszönhető. Az már a jelen furcsaságaihoz tartozik, hogy miközben a mozgóképvilág nagy harcai folynak, panasznapokkal, fenyegetőzésekkel, szervezkedésekkel megtűzdelve, a halaszthatatlan, mondhatni: életfontosságú munkát megint (és még mindig) a „félhivatalosak” és „illegálisak” végzik el. Csengey arcképe Mint egy tarkónlövés, úgy érte a közvéleményt a hír, hogy Csengey Dénes harmincnyolc éves országgyűlési képviselőt holtan találták lakásán. A Híradó — a megrendüléstől? a gyakorlatlanságtól? — suta és semmintmondó mondatokból állít össze hirtelenjében nekrológot róla, miközben egy ország torkát szorítja marokra a részvét, egy nép gondolatait robbantja szét a kérdés: miért? Másnap a napilapokban — tisztelet a kivételnek, ha van — ügyetlen, sőt kegyeletsértő mondatok jelennek meg gyászbeszéd gyanánt és helyett, noha abban mindenki — barát és ellenfél, elvbarát és politikai ellenlábas is — egyetért. Csengey Dénes hirtelen eltávozása az élők sorából mindnyájunknak vesztesége, mindnyájunknak szóló (égi?) intelem. Akik tudják, mi a tennivaló, hogy oldódjék a torokszorító görcs, hogy megnyugtató feleletet kapjon a gondolatrobbantó kérdezősködés, azok a voltaképpen még mindig a partvonalon kívül tébláboló „félhivatalosak”, a Fekete Dobozok. Akik még 1988- ban fölismerték, kik azok a fontos és ígéretes személyiségek, akikről portréfilmet kell készíteni a jövőnek. Annak a jövőnek, amelyet ők, a fontosak és az ígéretesek készítenek elő, s teremtenek meg. Fekete Dobozék 1988 óta beszéltették — okos, higgadt és tárgyilagos kérdésekkel irányítva — a vallomástevőket, a jelen nagy embereit, azokat, akikről — két sorban vagy több fejezetben? — a történelemkönyvek majd tanítani fognak. És amikor a „hivatalosak", a „hivatásosak" nem tudnak mit kezdeni egy váratlan és értelmetlen halál hírével Fekete Dobozék előlépnek egy jól szerkesztett-vágott portréfilmmel, amelyből minden megtudható a tragikus halált halt Csengey Dénes életéről. Minden, még az is, amit az igazságügyi orvosszakértők esetleg nem árulnak el a nyilvánosságnak. Minden megtudható e filmből, amelyet a kiadott műsortól eltérően illesztettek adásba az első program rugalmasan dolgozó szerkesztői. Dacos, konok, szép elszántsága, cigarettacsikk-hegyeket teremtő, dohányos szenvedélye, kudarcos ifjúsága, fölemelkedésre mindig kész, jó természete, politikai hitvallása (mely szerint a balatonszentgyörgyi vasutas fontosabb kell, hogy legyen a hazának, mint az újrateremtődő, éppen most formálódó „maharadzsaréteg"), mosolyának gyermeki huncutsága, tekintetének lázas komolysága. S megtudható az is, amiről a film szavakkal nem beszél. Hogy tudniillik, annyi daccal, konoksággal, szép elszántsággal, cigarettázó szenvedéllyel, az egyszerű emberek, és csakis az egyszerű emberek iránti empátiával, gyermeki mosollyal és felelősségteljes, lázas komolysággal, amennyivel Csengey Dénes járta a mindennapokat, a mi századunkban, a mi évtizedeinkben nincs esély a hosszú és békés életre. Sok, csúnya bántás érte az utóbbi hetekben, hónapokban Csengey Dénest merész írásai, politikai megnyilvánulásai miatt. De, úgy tűnik föl, még ezeket is képes — utólag — jóvátenni a legnagyobb nyilvánosság előtt bemutatott Igaz, és Csengey Dénes személyiségéhez minden tekintetben méltó portréfilm. E film ugyanis éppen olyan „engesztelő szózatként” lengett halálhíres halálának ténye fölött, mint egykoron Kölcsey gyászbeszéde a súlyos bírálattal elnémított Berzsenyi koporsója fölött. És, ne feledjük, ezt a kiengesztelődést sokak nevében a Fekete Doboz kis csapata vitte végbe. Pár ifjú ember, kik közül az egyiknek a neve, Vági Gáboré a film befejeződésekor föltűnő „stáblistán” éppen úgy gyászkeretben szerepelt, ahogyan eztán Csengey Dénes neve is szerepelni fog. Vers — mindennap? Nemcsak az emberekkel, a művekkel, a remekművekkel is gyilkos nemtörődömséggel bánik gyakorta a kereskedő szellemű kor. A költészetet például először a huszadrendű dolgok közé sorolta a világ, majd szinte teljesen kiszorította az emberek látómezejéből. Ennek a kiszorításnak egyik sajnálatos tanúbizonysága, hogy a Magyar Televízióban megszűnt a Vers a mindenkinek című, évek óta rendszeresen jelentkező, olcsó, s mégis hasznos műsorsorozat. Gúnyolta, csúfnevekkel illette, szidta is csakugyan a közönség a szombat esténként megjelenő, párperces tévéverseket. Volt, amikor megérdemelte a gúnyt is, a dühöt is, a Vers — mindenkinek hiszen ügyetlen versválasztások, alkalmatlan versmondók, művésziesdi rendezések is találtattak szép számmal a több száz televíziós költemény között. Ámde voltak olyan pillanatai is a Vers a mindenkinek című adássorozatnak, amikor megállt a képernyő körül a levegő, emelkedetté vált a hétvégi, sörös-papucsos otthoni hangulat, és érezte az is, aki nemigen foglalkozott sohasem versolvasással-hallgatással, hogy angyal szállt át a szobán. A költészet angyala. Ezekről a megrendült pillanatokról persze nem készült „nézői észrevétel”, címzettje nem lett e leveleknek a tévé elnöke, a belügyminiszter vagy a művelődési miniszter — kinek hogy’ nem hozta följelentésirogató rosszkedve —, hiszen az áhítatát senki nem szokta nyilvánosságra hozni, postára adni. Mégis érzékelhető, hogy mostanában hiányoznak egynémelyeknek a versmondó tévépercek, hogy szegényebbekké tette a nézők egyes rétegeit az, aki nemet mondott a Vers — mindenkinek folytatására. A szerkesztők — mindenekelőtt Farkas Katalin — nem a politikai műsorok szerzőinek, gazdáinak a példái szerint cselekedtek mégsem. Nem kavartak vihart, sajtóbotrányt műsoruk beszüntetésének a hírére, hanem kötelességtudóan elkészítettek egy költészetnapi műsort. Amelyben — hogy, hogy nem — valamennyi riportalanyuk arról beszélt, milyen hallatlanul nagy a jelentősége a költészetnek a mindennapokban. Hogyan tud átsegíteni bennünket — legyen az ember akár politikus, gazdálkodó, pénzügyi szakember, művész — az élet kis- és nagy nehézségein egy-egy verssor, egy-egy lelkünkben fölcsendülő költemény, amit talán még gyermekéveinkben, az iskolapadban vagy éppen a televízió közvetítésével ismertünk meg. A költészet mellett hitet tevők szavai után egy-egy vers következett. Régi fölvételek, újabbak és legújabbak, gyönyörűek és dadogók, ügyesen vagy ügyetlenül választottak, de egytől egyig mind a költészetért a képernyőn is jelen levő költészetért korteskedett. Vers — mindennap? kérdezte a költészetnapi tévéösszeállítás és végignézve negyvenöt percét, nem lehetett másként válaszolni a címbeli kérdésre, csakis igennel. Igen, legyen jelen valamilyen formában az élet mindennapjaiban a költészet, és akkor talán sikerül ép lélekkel megúsznunk a köznapok nehézségeit. A „dobozon” kívül rekedtek és kívülállók vágya s reménye ez, ki tudja, meghallgatásra kerül-e „odabent”? Lőcsei Gabriella Könyvesház Nyina Berberova: Budberg báróné „Ó meg kicsoda? — faggattak a barátaim, amikor megtudták, hogy Muráról, Marija Zakrevszkaja - Benkendorf - Budbergről írok könyvet. — Afféle Mata Hart? Vagy inkább Lou Salomé?" „Maga nem bronzból van, hanem vasból. A vasnál is keményebb a világon" — udvarolt hízelgő szavakkal Gorkij élettársának, Marija Budberg bárónénak, Alias Murának. Az asszony, akinek élete ugyan a leírtak alapján annyira nem tűnik legendásnak, mint ahogy azt a kitűnő stílusban író Nyina Berberova szeretné, Gorkijon kívül sok más hírességgel is szoros kapcsolatba került. Ennek köszönhetően rengeteg kulissza-, sőt hálószobatitkot tudhat meg a szenzációra éhes olvasó a könyvből. Az már más kérdés, hogy a Szovjetunió korai időszakát oly jól ismerő szerző miért épp Murát választotta hősnőjéül. Talán azért, mert hosszú ideig élt egy fedél alatt vele. A vállalkozás mindenképpen dicséretes — komolyságát mi sem bizonyítja jobban, mint a fejezetek élén található Shakespeare-idézetek —, s talán maga Berberova sem gondolta volna, mennyire tanulságos lesz. A századeleji „felső párezer" életének adatokkal, részletekkel, idézett levelekkel fűszerezett ismertetése a nagy októberi forradalom rettegett vezetőinek emberközelbe hozatala olyan cselekményesen, pörgő stílusban történik, hogy az a szórakoztatáson túl felveti a műfaj eldönthetetlenségének problémáját is. A fülszöveg kultúrhistóriaként és krimiként kínálja a könyvet, amely igazából átmenet a regény és a történelemkönyv között. Szereplői közül ugyan talán az „orosz Mata Hariról” tudjuk meg a legkevesebbet. Ellenben, aki kíváncsi Gorkij, Wells életére, a forradalom dokumentált vonulatára. Sztálin tetteinek az orosz értelmiségre gyakorolt hatására, no és szereti a kissé kiszínezett, olvasmányos, élvezetes könyveket, melyek néhány oldalát nyugodtan át lehet lapozni, bátran kiveheti a 120 forintot a zsebéből. A könyv elolvasása után már csak azt nem tudom, hogy Mura végül is német, angol, vagy szovjet kémnő volt? Az a gyanúm, talán csak egy legendává magasztalt egyszerű szerető ... (Magvető) Egressy Zoltán Kultúra Mit tett az emigráció? címmel tart költői estet Tollas Tibor április 19-én, pénteken este fél 6-tól a Tilos az A kávéház pinceklubjában (VIII., Mikszáth Kálmán tér 2.). Az előadást követően a szerző dedikálja az 1989-ben szamizdat kiadásban megjelent Varázskör a Forgószélben című gyűjteményes verseskötetét, amely a helyszínen is megvásárolható. Emigráns egyetemisták Beszélgetés Várallyay Gyulával A hír csak ennyi, itthon járt és kiadásra váró könyvéből előadást tartott nemrég Várallyay Gyula, a Történelmi Igazságtétel Bizottság szervezésében. Aztán kezembe került, ideadták, Rainer M. Jánosnak, 1956 értő kutatójának a lektori jelentését, amely Várallyay Gyulának a kéziratát az emigráns diákszövetségről Borbándi Gyula alapművét kiegészítő, fontos, szakszerű munkának tartja. Várallyay Gyula neve lexikonokban, de még Borbándi nevezetes, A magyar emigráció életrajza című monográfiájában sem szerepel, úgyhogy egy tévedéssel kezdtem ismerkedő beszélgetésünket. Úgy hallottam, hogy először Nagy Imréék újratemetésére jött haza. — Nem így van. Én 1965 óta rendszeresen hazajártam a családlátogatásra. Tizenkilenc és fél éves voltam, amikor elkerültem innen, 1956 novemberében. Volt politikai oka annak, hogy „dreszidens” lett? — Nem tudom, mi az a „politikai ok”. Nézze, a forradalom idején különböző diákgyűléseken vettem részt, másodéves mérnökhallgató voltam a Műegyetemen. A diákotthon bizottságának munkájában aktívan részt vállaltam, nemzetőr is voltam. Kaptam, tehát hordtam fegyvert, amivel a diákotthont őriztem én is, de a puskát egyetlenegyszer sem sütötetm el. De ennyi „részvétel” is elegendőnek látszott ahhoz, hogy novemberben úgy érezzem: tanácsosabb, ha odébb állok, mert esetleg a nyakamba varrnak valamit. Kinttartózkodásomat eredetileg egy-két esztendőre terveztem, úgy fogtam fel, mintha tanulmányúton lennék. Miként alakult az élete az emigrációban? — Ausztrián keresztül Németországba mentem, s bár tudtam németül, nem éreztem ott jól magam. Kikeveredtem Amerikába, s Bostonban a „szokásos” tányérmosogatással kezdtem. Angolul tudott? — Egy szót se. De fél esztendő alatt egész jól megtanultam, s irtózatos nagy szerencsém volt, mert attól a szervezettől, amelyik Amerikában regisztrálta az összes menekült diákot — s mivel nálam volt a leckekönyvem, bizonyítani is tudtam, hogy mérnökhallgató vagyok —, a Harvardra kaptam ösztöndíjat Mindjárt az elején bekerültem az ottani magyar diákszövetségbe, 1959-ben meg is választottak a szövetség elnökévé. A szervezet Genfben székelt, úgyhogy egy esztendőre a megbízatásom idejére visszajöttem Európába. Még egyetemistaként? — Igen, megszakítottam a tanulmányaimat. Ez a diákszervezet, amelynek először a Szabad Magyar Egyetemisták Szövetsége volt a hivatalos neve, tulajdonképpen arról nevezetes, hogy nem volt egyetlen pocakosodó, korosodó vezetője sem. Diákok voltunk mindannyian. Keveset tudunk róla. · · — A Szabad Magyar Egyetemisták Szövetsége 1957. június 1- jén alakult meg, tizenhárom országban, szanaszéjjel élő ötvenhatos diákok alakították meg. Később, 1961-ben a nevünket MEFESZ-re változtattuk, a forradalom alatti MEFESZ tradícióit vállalva. A névválasztás talán nem volt szerencsés, mondhatnám anakronisztikus volt, hiszen mi a magyar diákságot nem képviselhettük, csak magunkat, s azokat, akik minket megválasztottak. E beszélgetésre készülve megpróbáltam utána nézni, hogy mit írt a szervezetükről Borbándi Gyula. S akárhogy lapozgattam a könyvet, böngésztem a névmutatót, az ön neve nem szerepelt a vezetőké között. — Ezen nem csodálkozom, hiszen a diákszövetségi munkában Nyiri Gyula néven vettem részt, Borbándi is ezen a néven említ. Édesanyám és édesapám idehaza éltek, és sokan éreztük úgy, hogy jobb óvatosnak lenni. Ez lett utóbb az igazi neve is? — Nem. Csak a diákszövetségben használtam. A hazai „illetékesek” előtt ez biztosan nem maradt titok, de reménykedtem abban, hogy „értékelik" ezt az érzékenységet, óvatosságot. Hány tagja volt az önök szervezetének? — Mintegy nyolcezer diák. Egy 1960-as itthoni statisztika szerint 28—29 ezer egyetemista volt akkor Magyarországon, s ha ezt vesszük alapul, akkor ugye a magyar egyetemistáknak közel egyötödét mi képviseltük, igaz, külföldön. Mozgalmunknak, szervezetünknek kezdettől fogva két fő célja volt. Az egyik — beismerve azt, hogy már maga a létünk politikum — elmondani, ismertetni a világban mindazt, ami 1956-ban Magyarországon valójában történt, milyen céljai voltak forradalmunknak, s milyen kemény volt utána a megtorlás. Ez volt az elsődleges cél, a másik pedig a hagyományos érdekvédelmi munka. Az évtizedfordulón természetesen mi a politikai tevékenységünket tartottuk fontosnak. Amikor például tudomásunkra jutott,, hogy Bibó István igen beteg, nemzetközi kampányt kezdtünk mi is annak érdekében, hogy Bibót engedjék szabadon. Hetvenhét nemzeti diákszövetséget sikerült a követelésünk mögé állítani. Volt egy másik akciónk is, amikor tudomásunkra jutott, hogy idehaza fiatalkorúakat, gyerekeket végeznek ki megtorlásként. Ez Nyugat- Európában nagy felháborodást váltott ki, más kérdés, hogy ez ellen csak utólag tudtunk tiltakozni. De: tiltakoztunk. A politikai emigrációról szólva nem kerülhető meg az a kérdés sem: mennyire vettek részt, mint egyetemi fiatalok, a „felnőttek” politikai csatározásaiban? — Nagyon jól tudtuk, szinte percek alatt felmértük, hogy az emigráció megosztott, és temérdek a meddő, a fölösleges vita. Mint szervezet, semmilyen politikai csoporthoz nem csatlakoztunk. Hadd olvassak fel az alapszabályunkból egy idevonatkozó passzust: „A Szabad Magyar Egyetemisták Szövetsége különböző vallási és világnézetű magyar diákok független közössége, mely szervezetileg nem tartozik semmilyen párt-, politikai csoport vagy társadalmi egyesülethez. Hajlandó együttműködni minden azonos célokat követő és azonos szellemű egyénnel, illetve szervezettel.” Mi igyekeztünk mindvégig ebben a szellemben tevékenykedni, s távoltartottuk magunkat az emigrációs politika bonyolult és sokszor személyi ellentétek által fűtött ellentéteitől. Meddig maradt fenn a szervezetük? — 1967 januárjában szűntünk meg, önmagunkat számolva fel. Mi már a kezdet kezdetén tudtuk, hogy a diákszövetség nem tarthat örökké. Bíztunk ugyanis abban, hogy sikeresen befejezzük a tanulmányainkat, s mint mondtam, nem volt célunk kopaszodó vagy ősz hajjal diákszövetségi tagoknak maradni..." Más, és nem mellékes kérdés, hogy a baráti közösségek megmaradtak. Miként alakult az ön pályája? — Én 1961-ben, amikor visszatértem Amerikába, nagymértékben visszavonultam. Tanultam, , mérnök lettem, elkerültem egy nemzetközi konzultáns céghez. Nyolc évig a világ legkülönbözőbb tájain dolgoztam, 1973-ban pedig a Világbanktól kaptam ajánlatot, s azóta ennél a cégnél vagyok, jelenleg a Világbank varsói irodájában. Ön végül is szakmai karriert futott be, a politikától eltávolodott. Miként támadt az az ötlete, hogy megírja annak a diákszervezetnek a történetét, amelynek egy ideig aktív munkatársa és vezetője is volt? — Közeledett a forradalom harmincadik évfordulója, s ez valahogy mindenkit elemzésre ösztökélt. 1986 elején egy másik kollégám, Papp László írt egy rövidebb füzetet az észak-amerikai magyar diákok tevékenységéről. Ez indított el engem abba az irányba, hogy talán érdemes lenne egy hosszabb, átfogóbb, dokumentáltabb munkát is elkészíteni. S úgy gondoltam, ezt csak olyan valaki írhatja meg, aki részt vett benne, aki tudja, hol és miként lehet a dokumentumokat összeszedni. Elhatároztam, hogy megpróbálom, hadd lássák a jövő generációi, miket tettek azok a fiatalok, akik innen, Magyarországról hajdan elmentek. És bár résztvevője voltam a mozgalmunknak, talán nem az elfogultság mondatja velem, hogy ez a társaság elkötelezett demokrataként tevékenykedett. Így 1986 őszén kiterjedt levelezésbe kezdtem. Kértem a világ különböző tájaira elvetődött társaimat, küldjék meg nekem a még meglevő irataik másolatát, vessék papírra az emlékeiket. Mindezek alapján állítottam össze kissé terjedelmessé sikeredett kéziratomat. A kézirat azóta is kézirat, noha mindazok, akik olvasták, úgy nyilatkoznak róla, hogy az emigráció történetének igen fontos dokumentuma az ön munkája. — Megtiszteltetésnek veszem az ilyen megnyilatkozásokat, örülök nekik, s remélem, hogy a kéziratból egyszer könyv is lesz. A Történelmi Igazságtétel Bizottságban megvan a szándék a kiadásra, de hát egy ilyesfajta munka megjelentetése pénzt igényel. S talán nem ok nélkül hiszem, hogy nemcsak a diaszpórában élő magyarok között tarthatna számot érdeklődésre a kötet, hanem most már idehaza is. Murányi Gábor Könyvszalon Párizsban Frankfurtban minden év őszén vásáron vonultatja fel azévi kínálatát a könyvszakma Európa felé orientálódó része. Párizs előkelőbb. Könyvszalon fogadja a Gutenberg-galaxis kitartó híveit minden év márciusának végén. Az időpont turistaszempontból nem túl kellemes. Esős, komor arcát mutatta az idén isa fény városa, de itt volt hely a naptárban. A résztvevők javának épp csak annyi ideje maradt, hogy ki- és becsomagoljon, és induljon Bolognába, a gyermek- és ifjúsági könyvek seregszemléjére. Tizenegyedik születésnapját ünnepelte csupán a Salon du Livre, és máris kinőtte az 1900- as világkiállításra épült Grand- Palais-t. Az idén már a Petit- Palais-ba is benyomult egy bibliofil kiállítás erejéig, de a távlati tervek szerint a Champs-Élysées többi környékbeli épületeit igénybe véve, egy hatalmas vásárközpontot alakítanak ki. Az első lépést már megtették, az eddig csak nemzeti fórumra beengedték a külföldieket is. A mindenre időben érkező amerikaiak mellett németeket, sőt, görögöket is láttam. A volt keleti tömböt természetesen a románok képviselték. Standjukon nagy választékot vonultattak fel kiadványaikból. Persze még az Öböl-háború a sztár. Több kiadó már kész könyvvel várta a látogatókat a győzelem mérlegeiről. Csendesen terjengett csupán a hír Szaddám Huszein Hachette-részvényéről. De hát minden csoda három napig tart, a Salon du Livre viszont egy hétig. Ami ebből a legjobban érdekelné a magyar olvasót, arról, sajnos, nem beszélhetek. A magyar könyvkiadás nyomát nem tudtam felfedezni. Még a komputer segítségével sem. A 13 000 nm-es kiállítás 1200 kiadója négy magyar könyvvel képviselt bennünket. A legkisebb standot bérlő, cégét saját egzotikus szépségével is reklámozó Viviane Hamy tavaly egy Karinthy Frigyes- és Tormay Cecil-művel lépett fel új, kezdő kiadóként. Az idén Kosztolányi Pacsirtáját kínálja. Nem az olvasók közömbösségére, saját lehetőségeire panaszkodik. Nincsenek műfordítók. A legtöbb esetben magyar nyersanyagkészítők és francia stílszerkesztők összepárosításával oldják meg a feladatot, mint a két Szentkúthy-kötet kiadója is. A kiadványsort egy szép Magyarország útikönyv egészíti ki, és zárja le a Jaguár kiadónál. Úgy tűnik, turisztikai szempontból megnőtt az érdeklődés irántunk. Nem lehetnek illúzióink, de valahogy szorongató, hogy enynyi látszik belőlünk a sokat emlegetett Európa-háznak ebből az előkelő díszterméből. Persze nem minden rajtunk múlik. A franciák a könyvkiadásban is nehezebb partnereink, mint a nálunk magukat otthon érző praktikus németek, és a dinamikusan terjeszkedő amerikaiak. Nyugaton az ő struktúrájuk emlékeztet leginkább az államcentrikus keleti modellre, és ez néha a legegyszerűbb dolgokat is bonyolulttá teszi, megalázó procedúrává változtat egy közönséges jogkérést, és oly furcsa helyzeteket teremt, hogy amíg a francia kultúrkormányzat anyagilag is támogatná egy ottani mű magyar megjelenését, addig a jogtulajdonos kiadó is sajnálja az idejét. A mi áraink mellett meglehet, hogy a kapott százalék nem kecsegteti munkára. De ez az ő szempontjuk. A miénk, hogy még nem jutottunk el idáig. És nem is túlzottan törekszünk erre, amint a párizsi magyar ház sorsa körüli ügyekből is következtethetünk. Karcsics Magda Van Gogh vasárnap elrabolt 20 festménye közül 12 kedd óta ismét látható a nagy holland festő amszterdami múzeumában. A három megrongálódott kép restaurálásához azonban legalább egy évre lesz szükség. A vasárnapi titokzatos rablás körülményeit tovább vizsgálják, de a két tettesről egyelőre semmiféle információval nem rendelkezik a rendőrség. A 20 felbecsülhetetlen értékű festményt egyébként két órával a rablás és 35 perccel a riasztás után után egy gépkocsiban találták meg az egyik amszterdami pályaudvar előtt. Magyar Nemzet 11