Magyar Nemzet, 1991. április (54. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-17 / 89. szám

SZERDA, 1991. április 17. A TÉVÉ MŰSORÁRÓL Ez is doboz, az is doboz Eltűnt, mert eltüntették a kép­ernyőről a valóságfeltáró, kelle­metlen igazságokkal szembesülni kényszerülő dokumentumfilme­ket — panaszolják a Magyar Do­kumentum Műhely tagjai. Igaz és jogos a panaszuk. Jóvátehetetlen hiányok támadtak abból, hogy a hivatalos fórumok — mindenek­előtt a Magyar Televízió — a nyolcvanas évek második felében, a világfordító időkben is csak és főleg azokat a dokumentaristá­­kat engedték dolgozni, akik a pártállam ízlése szerinti valóságot rögzítették, nem mást. Hogy az ily módon keletkezett, „félolda­las" dokumentáció mégsem te­remt tragikus helyzetet közel­múltunk értékelésekor, az fő­ként annak köszönhető, hogy akadtak olyan csoportok is a do­kumentumfilmesek között, akik a tiltásokkal és elvonásokkal mit sem törődve dolgoztak. Dolgoz­tak saját zsebből, szegényesen, az örökös dobozba záratás esélyével is számolva. S hogy utódainknak mégis lehetnek majd képekkel, mozgóképekkel igazolható adalé­kaik a rendszerváltást előkészítő tettekről és emberekről, a rend­szerváltás­ vértelen, de mégis fáj­dalmas drámáiról, az jórészt e félhivatalosan és illegálisan mű­ködő dokumentum-műhelyeknek lesz köszönhető. Az már a jelen furcsaságaihoz tartozik, hogy mi­közben a mozgóképvilág nagy harcai folynak, panasznapokkal, fenyegetőzésekkel, szervezkedé­sekkel megtűzdelve, a halasztha­tatlan, mondhatni: életfontossá­gú munkát megint (és még min­dig) a „félhivatalosak” és „ille­gálisak” végzik el. Csengey arcképe Mint egy tarkónlövés, úgy ér­te a közvéleményt a hír, hogy Csengey Dénes harmincnyolc éves országgyűlési képviselőt holtan találták lakásán. A Híradó — a megrendüléstől? a gyakorlatlan­ságtól? — suta és semmintmondó mondatokból állít össze hirtelen­jében nekrológot róla, miközben egy ország torkát szorítja marok­ra a részvét, egy nép gondolatait robbantja szét a kérdés: miért? Másnap a napilapokban — tiszte­let a kivételnek, ha van — ügyet­len, sőt kegyeletsértő mondatok jelennek meg gyászbeszéd gyanánt és helyett, noha abban mindenki — barát és ellenfél, elvbarát és politikai ellenlábas is — egyetért. Csengey Dénes hirtelen eltávozá­sa az élők sorából mindnyájunk­nak vesztesége, mindnyájunknak szóló (égi?) intelem. Akik tudják, mi a tennivaló, hogy oldódjék a torokszorító görcs, hogy megnyugtató feleletet kap­jon a gondolatrobbantó kérde­­zősködés, azok a voltaképpen még mindig a partvonalon kívül tébláboló „félhivatalosak”, a Fe­kete Dobozok. Akik még 1988- ban fölismerték, kik azok a fon­tos és ígéretes személyiségek, akikről portréfilmet kell készíte­ni a jövőnek. Annak a jövőnek, amelyet ők, a fontosak és az ígéretesek készítenek elő, s te­remtenek meg. Fekete Dobozék 1988 óta beszéltették — okos, hig­gadt és tárgyilagos kérdésekkel irányítva — a vallomástevőket, a jelen nagy embereit, azokat, akik­ről — két sorban vagy több fe­jezetben? — a történelemkönyvek majd tanítani fognak. És­ amikor a „hivatalosak", a „hivatásosak" nem tudnak mit kezdeni egy vá­ratlan és értelmetlen halál hírével Fekete Dobozék előlépnek egy jól szerkesztett-vágott portréfilm­mel, amelyből minden megtud­ható a tragikus halált halt Csen­gey Dénes életéről. Minden, még az is, amit az igazságügyi orvos­szakértők esetleg nem árulnak el a nyilvánosságnak. Minden megtudható e filmből, amelyet a kiadott műsortól elté­rően illesztettek adásba az első program rugalmasan dolgozó szerkesztői. Dacos, konok, szép elszántsága, cigarettacsikk-hegye­ket teremtő, dohányos szenvedé­lye, kudarcos ifjúsága, fölemelke­désre mindig kész, jó természete, politikai hitvallása (mely szerint a balatonszentgyörgyi vasutas fontosabb kell, hogy legyen a ha­zának, mint az újrateremtődő, éppen most formálódó „mahara­­dzsaréteg"), mosolyának gyerme­ki huncutsága, tekintetének lázas komolysága. S megtudható az is, amiről a film szavakkal nem be­szél. Hogy tudniillik, annyi dac­cal, konoksággal, szép elszántság­gal, cigarettázó szenvedéllyel, az egyszerű emberek, és csakis az egyszerű emberek iránti empátiá­val, gyermeki mosollyal és fele­lősségteljes, lázas komolysággal, amennyivel Csengey Dénes járta a mindennapokat, a mi száza­dunkban, a mi évtizedeinkben nincs esély a hosszú és békés életre. Sok, csúnya bántás érte az utóbbi hetekben, hónapokban Csengey Dénest merész írásai, politikai megnyilvánulásai miatt. De, úgy tűnik föl, még ezeket is képes — utólag — jóvátenni a legnagyobb nyilvánosság előtt bemutatott Igaz, és Csengey Dé­nes személyiségéhez minden te­kintetben méltó portréfilm. E film ugyanis éppen olyan „en­gesztelő szózatként” lengett ha­lálhíre­s halálának ténye fölött, mint egykoron Kölcsey gyászbe­széde a súlyos bírálattal elnémí­tott Berzsenyi koporsója fölött. És, ne feledjük, ezt a kiengeszte­­lődést sokak nevében a Fekete Doboz kis csapata vitte végbe. Pár ifjú ember, kik közül az egyiknek a neve, Vági Gáboré a film befejeződésekor föltűnő „stáblistán” éppen úgy gyászke­retben szerepelt, ahogyan eztán Csengey Dénes neve is szerepelni fog. Vers — mindennap? Nemcsak az emberekkel, a művekkel, a remekművekkel is gyilkos nemtörődömséggel bánik gyakorta a kereskedő szellemű kor. A költészetet például először a huszadrendű dolgok közé so­rolta a világ, majd szinte telje­sen kiszorította az emberek látó­mezejéből. Ennek a kiszorításnak egyik sajnálatos tanúbizonysága, hogy a Magyar Televízióban meg­szűnt a Vers a mindenkinek cí­mű, évek óta rendszeresen jelent­kező, olcsó, s mégis hasznos mű­sorsorozat. Gúnyolta, csúfnevekkel illette, szidta is csakugyan a közönség a szombat esténként megjelenő, pár­perces tévéverseket. Volt, amikor megérdemelte a gúnyt is, a dühöt is, a Vers — mindenkinek hiszen ügyetlen versválasztások, alkal­matlan versmondók, művésziesdi rendezések is találtattak szép számmal a több száz televíziós költemény között. Ámde voltak olyan pillanatai is a Vers a min­denkinek című adássorozatnak, amikor megállt a képernyő körül a levegő, emelkedetté vált a hét­végi, sörös-papucsos otthoni han­gulat, és érezte az is, aki nem­igen foglalkozott sohasem vers­­olvasással-hallgatással, hogy an­gyal szállt át a szobán. A költé­szet angyala. Ezekről a megrendült pillana­tokról persze nem készült „nézői észrevétel”, címzettje nem lett e leveleknek a tévé elnöke, a bel­ügyminiszter vagy a művelődési miniszter — kinek hogy’ nem hozta följelentésirogató rosszked­ve —, hiszen az áhítatát senki nem szokta nyilvánosságra hozni, postára adni. Mégis érzékelhető, hogy mostanában hiányoznak egynémelyeknek a versmondó té­vépercek, hogy szegényebbekké tette a nézők egyes rétegeit az, aki nemet mondott a Vers — minden­kinek folytatására. A szerkesztők — mindenekelőtt Farkas Katalin — nem a politikai műsorok szer­zőinek, gazdáinak a példái sze­rint cselekedtek mégsem. Nem kavartak vihart, sajtóbotrányt műsoruk beszüntetésének a híré­re, hanem kötelességtudóan elké­szítettek egy költészetnapi műsort. Amelyben — hogy, hogy nem — valamennyi riportalanyuk arról beszélt, milyen hallatlanul nagy a jelentősége a költészetnek a mindennapokban. Hogyan tud át­segíteni bennünket — legyen az ember akár politikus, gazdálko­dó, pénzügyi szakember, művész — az élet kis- és nagy nehézsége­in egy-egy verssor, egy-egy lel­künkben fölcsendülő költemény, amit talán még gyermekéveink­ben, az iskolapadban vagy éppen a televízió közvetítésével ismer­tünk meg. A költészet mellett hi­tet tevők szavai után egy-egy vers következett. Régi fölvételek, újabbak és legújabbak, gyönyö­rűek és dadogók, ügyesen vagy ügyetlenül választottak, de egy­től egyig mind a költészetért a képernyőn is jelen levő költésze­tért korteskedett. Vers — min­dennap? kérdezte a költészet­napi tévéösszeállítás és vé­gignézve negyvenöt percét, nem lehetett másként válaszolni a címbeli kérdésre, csakis igen­nel. Igen, legyen jelen valami­lyen formában az élet min­dennapjaiban a költészet, és akkor talán sikerül ép lélekkel megúsznunk a köznapok nehéz­ségeit. A „dobozon” kívül reked­tek és kívülállók vágya s reménye ez, ki tudja, meghallgatásra ke­­rül-e „odabent”? Lőcsei Gabriella Könyvesház Nyina Berberova: Budberg báróné „Ó meg kicsoda? — faggattak a barátaim, amikor megtudták, hogy Muráról, Marija Zakrevsz­­kaja - Benkendorf - Budbergről írok könyvet. — Afféle Mata Hart? Vagy inkább Lou Salo­mé?" „Maga nem bronzból van, ha­nem vasból. A vasnál is kemé­nyebb a világon" — udvarolt hí­zelgő szavakkal Gorkij élettársá­nak, Marija Budberg bárónénak, Alias Murának. Az asszony, aki­nek élete ugyan a leírtak alapján annyira nem tűnik legendásnak, mint ahogy azt a kitűnő stílusban író Nyina Berberova szeretné, Gorkijon kívül sok más híresség­gel is szoros kapcsolatba került. Ennek köszönhetően rengeteg ku­lissza-, sőt hálószobatitkot tudhat meg a szenzációra éhes olvasó a könyvből. Az már más kérdés, hogy a Szovjetunió korai idősza­kát oly jól ismerő szerző miért épp Murát választotta hősnőjéül. Talán azért, mert hosszú ideig élt egy fedél alatt vele. A vállalkozás mindenképpen dicséretes — ko­molyságát mi sem bizonyítja job­ban, mint a fejezetek élén talál­ható Shakespeare-idézetek —, s talán maga Berberova sem gon­dolta volna, mennyire tanulságos lesz. A századeleji „felső párezer" életének adatokkal, részletekkel, idézett levelekkel fűszerezett is­mertetése a nagy októberi forra­dalom rettegett vezetőinek em­berközelbe hozatala olyan cselek­ményesen, pörgő stílusban törté­nik, hogy az a szórakoztatáson túl felveti a műfaj eldönthetet­­lenségének problémáját is. A fül­szöveg kultúrhistóriaként és kri­miként kínálja a könyvet, amely igazából átmenet a regény és a történelemkönyv között. Szereplői közül ugyan talán az „orosz Ma­ta Hariról” tudjuk meg a legke­vesebbet. Ellenben, aki kíváncsi Gorkij, Wells életére, a forrada­lom dokumentált vonulatára. Sztá­lin tetteinek az orosz értelmiség­re gyakorolt hatására, no és sze­reti a kissé kiszínezett, olvasmá­nyos, élvezetes könyveket, melyek néhány oldalát nyugodtan át le­het lapozni, bátran kiveheti a 120 forintot a zsebéből. A könyv elol­vasása után már csak azt nem tu­dom, hogy Mura végül is német, angol, vagy szovjet kémnő volt? Az a gyanúm, talán csak egy le­gendává magasztalt egyszerű sze­rető ... (Magvető) Egressy Zoltán Kultúra Mit tett az emigráció? címmel tart költői estet Tollas Tibor áp­rilis 19-én, pénteken este fél 6-tól a Tilos az A kávéház pinceklubjá­ban (VIII., Mikszáth Kálmán tér 2.). Az előadást követően a szer­ző dedikálja az 1989-ben szamiz­­dat kiadásban megjelent Varázs­kör a Forgószélben című gyűjte­ményes verseskötetét, amely a helyszínen is megvásárolható. Emigráns egyetemisták Beszélgetés Várallyay Gyulával A hír csak ennyi, itthon járt és kiadásra váró könyvéből elő­adást tartott nemrég Várallyay Gyula, a Történelmi Igazságté­tel Bizottság szervezésében. Az­tán kezembe került, ideadták, Rainer M. Jánosnak, 1956 értő kutatójának a lektori jelentését, amely Várallyay Gyulának a kéz­iratát az emigráns diákszövetség­ről Borbándi Gyula alapművét kiegészítő, fontos, szakszerű mun­kának tartja. Várallyay Gyula neve lexiko­nokban, de még Borbándi neve­zetes, A magyar emigráció élet­rajza című monográfiájában sem szerepel, úgyhogy egy tévedéssel kezdtem ismerkedő beszélgeté­sünket. Úgy hallottam, hogy először Nagy Imréék újratemetésére jött haza. — Nem így van. Én 1965 óta rendszeresen hazajártam a csa­ládlátogatásra. Tizenkilenc és fél éves voltam, amikor elkerültem innen, 1956 novemberében. Volt politikai oka annak, hogy „dreszidens” lett? — Nem tudom, mi az a „politi­kai ok”. Nézze, a forradalom ide­jén különböző diákgyűléseken vettem részt, másodéves mérnök­­hallgató voltam a Műegyetemen. A diákotthon bizottságának mun­kájában aktívan részt vállaltam, nemzetőr is voltam. Kaptam, te­hát hordtam fegyvert, amivel a diákotthont őriztem én is, de a puskát egyetlenegyszer sem sü­­tötetm el. De ennyi „részvétel” is elegendőnek látszott ahhoz, hogy novemberben úgy érezzem: ta­nácsosabb, ha odébb állok, mert esetleg a nyakamba varrnak va­lamit. Kinttartózkodásomat ere­detileg egy-két esztendőre ter­veztem, úgy fogtam fel, mintha tanulmányúton lennék. Miként alakult az élete az emig­rációban? — Ausztrián keresztül Német­országba mentem, s bár tudtam németül, nem éreztem ott jól magam. Kikeveredtem Ameriká­ba, s Bostonban a „szokásos” tá­nyérmosogatással kezdtem. Angolul tudott? — Egy szót se. De fél esztendő alatt egész jól megtanultam, s irtózatos nagy szerencsém volt, mert attól a szervezettől, amelyik Amerikában regisztrálta az összes menekült diákot — s mivel ná­lam volt a leckekönyvem, bizo­nyítani is tudtam, hogy mérnök­­hallgató vagyok —, a Harvardra kaptam ösztöndíjat Mindjárt az elején bekerültem az ottani ma­gyar diákszövetségbe, 1959-ben meg is választottak a szövetség elnökévé. A szervezet Genfben székelt, úgyhogy egy esztendőre a megbízatásom idejére vissza­jöttem Európába. Még egyetem­istaként? — Igen, megszakítottam a ta­nulmányaimat. Ez a diákszerve­zet, amelynek először a Szabad Magyar Egyetemisták Szövetsége volt a hivatalos neve, tulajdon­képpen arról nevezetes, hogy nem volt egyetlen pocakosodó, korosodó vezetője sem. Diákok voltunk mindannyian. Keveset tudunk róla. · · — A Szabad Magyar Egyete­misták Szövetsége 1957. június 1- jén alakult meg, tizenhárom or­szágban, szanaszéjjel élő ötven­hatos diákok alakították meg. Később, 1961-ben a nevünket MEFESZ-re változtattuk, a forra­dalom alatti MEFESZ tradícióit vállalva. A névválasztás talán nem volt szerencsés, mondhatnám anakronisztikus volt, hiszen mi a magyar diákságot nem képvisel­hettük, csak magunkat, s azokat, akik minket megválasztottak. E beszélgetésre készülve meg­próbáltam utána nézni, hogy mit írt a szervezetükről Borbándi Gyu­la. S akárhogy lapozgattam a könyvet, böngésztem a névmutatót, az ön neve nem szerepelt a veze­tőké között. — Ezen nem csodálkozom, hi­szen a diákszövetségi munkában Nyiri Gyula néven vettem részt, Borbándi is ezen a néven említ. Édesanyám és édesapám idehaza éltek, és sokan éreztük úgy, hogy jobb óvatosnak lenni. Ez lett utóbb az igazi neve is? — Nem. Csak a diákszövetség­ben használtam. A hazai „illeté­kesek” előtt ez biztosan nem ma­radt titok, de reménykedtem ab­ban, hogy „értékelik" ezt az érzé­kenységet, óvatosságot. Hány tagja volt az önök szer­vezetének? — Mintegy nyolcezer diák. Egy 1960-as itthoni statisztika szerint 28—29 ezer egyetemista volt ak­kor Magyarországon, s ha ezt vesszük alapul, akkor ugye a ma­gyar egyetemistáknak közel egy­ötödét mi képviseltük, igaz, kül­földön. Mozgalmunknak, szerve­zetünknek kezdettől fogva két fő célja volt. Az egyik — beismerve azt, hogy már maga a létünk po­litikum — elmondani, ismertetni a világban mindazt, ami 1956-ban Magyarországon valójában tör­tént, milyen céljai voltak forra­dalmunknak, s milyen kemény volt utána a megtorlás. Ez volt az elsődleges cél, a másik pedig a hagyományos érdekvédelmi mun­ka. Az évtizedfordulón természe­tesen mi a politikai tevékenysé­günket tartottuk fontosnak. Ami­kor például tudomásunkra jutott,, hogy Bibó István igen beteg, nem­zetközi kampányt kezdtünk mi is annak érdekében, hogy Bibót en­gedjék szabadon. Hetvenhét nem­zeti diákszövetséget sikerült a kö­vetelésünk mögé állítani. Volt egy másik akciónk is, amikor tu­domásunkra jutott, hogy idehaza fiatalkorúakat, gyerekeket végez­nek ki megtorlásként. Ez Nyugat- Európában nagy felháborodást váltott ki, más kérdés, hogy ez ellen csak utólag tudtunk tilta­kozni. De: tiltakoztunk. A politikai emigrációról szólva nem kerülhető meg az a kérdés sem: mennyire vettek részt, mint egyetemi fiatalok, a „felnőttek” politikai csatározásaiban? — Nagyon jól tudtuk, szinte percek alatt felmértük, hogy az emigráció megosztott, és temér­dek a meddő, a fölösleges vita. Mint szervezet, semmilyen poli­tikai csoporthoz nem csatlakoz­tunk. Hadd olvassak fel az alap­szabályunkból egy idevonatkozó passzust: „A Szabad Magyar Egyetemisták Szövetsége külön­böző vallási­ és világnézetű ma­gyar diákok független közössége, mely szervezetileg nem tartozik semmilyen párt-, politikai cso­port vagy társadalmi egyesület­hez. Hajlandó együttműködni minden azonos célokat követő és azonos szellemű egyénnel, illetve szervezettel.” Mi igyekeztünk mindvégig ebben a szellemben te­vékenykedni, s távoltartottuk ma­gunkat az emigrációs politika bo­nyolult és sokszor személyi ellen­tétek által fűtött ellentéteitől. Meddig maradt fenn a szerveze­tük? — 1967 januárjában szűntünk meg, önmagunkat számolva fel. Mi már a kezdet kezdetén tud­tuk, hogy a diákszövetség nem tarthat örökké. Bíztunk ugyanis abban, hogy sikeresen befejezzük a tanulmányainkat, s mint mond­tam, nem volt célunk kopaszodó vagy ősz hajjal diákszövetségi ta­goknak maradni..." Más, és nem mellékes kérdés, hogy a baráti közösségek megmaradtak. Miként alakult az ön pályája? — Én 1961-ben, amikor vissza­tértem Amerikába, nagymérték­ben visszavonultam. Tanultam, , mérnök lettem, elkerültem egy nemzetközi konzultáns céghez. Nyolc évig a világ legkülönbö­zőbb tájain dolgoztam, 1973-ban pedig a Világbanktól kaptam ajánlatot, s azóta ennél a cégnél vagyok, jelenleg a Világbank var­sói irodájában. Ön végül is szakmai karriert fu­tott be, a politikától eltávolodott. Miként támadt az az ötlete, hogy megírja annak a diákszervezetnek a történetét, amelynek egy ideig aktív munkatársa és vezetője is volt? — Közeledett a forradalom harmincadik évfordulója, s ez va­lahogy mindenkit elemzésre ösz­tökélt. 1986 elején egy másik kol­légám, Papp László írt egy rövi­­debb füzetet az észak-amerikai magyar diákok tevékenységéről. Ez indított el engem abba az irányba, hogy talán érdemes len­ne egy hosszabb, átfogóbb, doku­­mentáltabb munkát is elkészíte­ni. S úgy gondoltam, ezt csak olyan valaki írhatja meg, aki részt vett benne, aki tudja, hol és mi­ként lehet a dokumentumokat összeszedni. Elhatároztam, hogy megpróbálom, hadd lássák a jö­vő generációi, miket tettek azok a fiatalok, akik innen, Magyar­­országról hajdan elmentek. És bár résztvevője voltam a moz­galmunknak, talán nem az elfo­gultság mondatja velem, hogy ez a társaság elkötelezett demokra­taként tevékenykedett. Így 1986 őszén kiterjedt levelezésbe kezd­tem. Kértem a világ különböző tájaira elvetődött társaimat, küld­jék meg nekem a még meglevő irataik másolatát, vessék papír­ra az emlékeiket. Mindezek alap­ján állítottam össze kissé terje­delmessé sikeredett kéziratomat. A kézirat azóta is kézirat, noha mindazok, akik olvasták, úgy nyi­­­­latkoznak róla, hogy az emigráció történetének igen fontos doku­mentuma az ön munkája. — Megtiszteltetésnek veszem az ilyen megnyilatkozásokat, örülök nekik, s remélem, hogy a kéziratból egyszer könyv is lesz. A Történelmi Igazságtétel Bizott­ságban megvan a szándék a ki­adásra, de hát egy ilyesfajta mun­ka megjelentetése pénzt igényel. S talán nem ok nélkül hiszem, hogy nemcsak a diaszpórában élő magyarok között tarthatna számot érdeklődésre a kötet, hanem most már idehaza is. Murányi Gábor Könyvszalon Párizsban Frankfurtban minden év őszén vásáron vonultatja fel azévi kí­nálatát a könyvszakma Európa felé orientálódó része. Párizs elő­kelőbb. Könyvszalon fogadja a Gutenberg-galaxis kitartó híveit minden év márciusának végén. Az időpont turistaszempontból nem túl kellemes. Esős, komor ar­cát mutatta az idén is­­a fény városa, de itt volt hely a naptár­ban. A résztvevők javának épp csak annyi ideje maradt, hogy ki- és becsomagoljon, és induljon Bolognába, a gyermek- és ifjú­sági könyvek seregszemléjére. Tizenegyedik születésnapját ünnepelte csupán a Salon du Livre, és máris kinőtte az 1900- as világkiállításra épült Grand- Palais-t. Az idén már a Petit- Palais-ba is benyomult egy bib­liofil kiállítás erejéig, de a táv­lati tervek szerint a Champs-Ély­sées többi környékbeli épületeit igénybe véve, egy hatalmas vá­sárközpontot alakítanak ki. Az első lépést már megtették, az eddig csak nemzeti fórum­ra beengedték a külföldieket is. A mindenre időben érkező ame­rikaiak mellett németeket, sőt, görögöket is láttam. A volt keleti tömböt természetesen a romá­nok képviselték. Standjukon nagy választékot vonultattak fel ki­adványaikból. Persze még az Öböl-háború a sztár. Több kiadó már kész könyvvel várta a látogatókat a győzelem mérlegeiről. Csendesen terjengett csupán a hír Szaddám Huszein Hachette-részvényéről. De hát minden csoda három na­pig tart, a Salon du Livre viszont egy hétig. Ami ebből a legjob­ban érdekelné a magyar olvasót, arról, sajnos, nem beszélhetek. A magyar könyvkiadás nyomát nem tudtam felfedezni. Még a komputer segítségével sem. A 13 000 nm-es kiállítás 1200 kiadó­ja négy magyar könyvvel képvi­selt bennünket. A legkisebb stan­dot bérlő, cégét saját egzotikus szépségével is reklámozó Viviane Hamy tavaly egy Karinthy Fri­gyes- és Tormay Cecil-művel lé­pett fel új, kezdő kiadóként. Az idén Kosztolányi Pacsirtáját kí­nálja. Nem az olvasók közöm­bösségére, saját lehetőségeire pa­naszkodik. Nincsenek műfordí­tók. A legtöbb esetben magyar nyersanyagkészítők és francia stílszerkesztők összepárosításával oldják meg a feladatot, mint a két Szentkúthy-kötet kiadója is. A kiadványsort egy szép Magyar­­ország útikönyv egészíti ki, és zárja le a Jaguár kiadónál. Úgy tűnik, turisztikai szempontból megnőtt az érdeklődés irántunk. Nem lehetnek illúzióink, de valahogy szorongató, hogy eny­­nyi látszik belőlünk a sokat em­legetett Európa-háznak ebből az előkelő díszterméből. Persze nem minden rajtunk múlik. A fran­ciák a könyvkiadásban is nehe­zebb partnereink, mint a ná­lunk magukat otthon érző prak­tikus németek, és a dinamikusan terjeszkedő amerikaiak. Nyugaton az ő struktúrájuk emlékeztet leg­inkább az államcentrikus keleti modellre, és ez néha a legegy­szerűbb dolgokat is bonyolulttá teszi, megalázó procedúrává vál­toztat egy közönséges jogkérést, és oly furcsa­ helyzeteket teremt, hogy amíg a­ francia kultúrkor­­mányzat anyagilag is támogatná egy ottani mű magyar megjelené­sét, addig a jogtulajdonos kiadó is sajnálja az idejét. A mi áraink mellett meglehet, hogy a kapott százalék nem kecsegteti munkára. De ez az ő szempontjuk. A miénk, hogy még nem jutottunk el idáig. És nem is túlzottan törekszünk erre, amint a párizsi magyar ház sorsa körüli ügyekből is követ­keztethetünk. Karcsics Magda Van Gogh vasárnap elrabolt 20 festménye közül 12 kedd óta is­mét látható a nagy holla­nd fes­tő amszterdami múzeumában. A három megrongálódott kép res­taurálásához azonban legalább egy évre lesz szükség. A vasárnapi ti­tokzatos rablás körülményeit to­vább vizsgálják, de a két tettes­ről egyelőre semmiféle informá­cióval nem rendelkezik a rendőr­ség. A 20 felbecsülhetetlen értékű festményt egyébként két órával a rablás és 35 perccel a riasztás után után egy gépkocsiban találták meg az egyik amszterdami pályaudvar előtt. Magyar Nemzet 11

Next