Magyar Nemzet, 1991. július (54. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-11 / 161. szám
CSÜTÖRTÖK, 1991. július 11. Magyar Nemzet a dolgotott magát nézzük...” Szakszervezetlenül A kisvárosi nyomdász kft. dolgozói rettegnek. Miközben a cég évi húszmilliós nyereséggel zár, nekik minimálbért fizet az igazgató. - Akinek nem tetszik, az veheti a munkakönyvét, mindenki helyébe legalább tíz jelentkező akad - szokott érvelni a vezető. A kft.-ben nem működik egyetlen szakszervezet sem. Senki nem akad, aki az igazgató elébe állna, s azt mondaná:,,Nincs az rendjén, hogy háromnapi túlórázásért csak 500 forintot fizet!” Úgy tűnik, mára mind több munkavállaló jut a vidéki kft. dolgozóinak sorsára. Ki azért, mert munkahelyén egyáltalán nem működik szakszervezet, ki pedig azért, mert a vállalati érdekképviseleti szervezet az energiáit harcra fecsérli. A harcban mára súlytalanná vált a legfontosabb feladat: a dolgozói érdekképviselet. Helyébe a politikai hatalomért, a vagyonért vívott küzdelem lép. A parlament megelégelte a marakodást, s most maga akarja lezárni a szakszervezetek közötti vitát. Kérdés persze, hogy mennyire bölcs ez a döntés. A mérleg egyik serpenyőjébe egy szakszervezeti törvény kerül majd, amelynek alapján új választásokat imnák ki, s bizonnyal igazságosan osztoznak majd a vagyonon is. Ám félő, hogy a másik serpenyőbe egy szétzilált szakszervezeti rendszer kerül. S míg a marakodás folyik, szép lassan kimúlik a vörösnek, rózsaszínnek bélyegzett, ám számarányában kétségkívül legerősebb magyarországi érdekképviseleti szervezet. Ugyanakkor varázsszóra nem erősödnek meg sem a munkástanácsok, sem a liga szervezetei. Nem kell prófétának lenni ahhoz, hogy megjósolható legyen: előbb vagy utóbb a munkavállalók, a választók maguk veszik kezükbe sorsukat. Ma, amikor szinte mindenki fél a munkanélküliségtől, s négymillióan élnek a létminimum alatt, s nincs, aki a munkavállalókat a privatizáció, a piacgazdaságra való áttérés során képviselné, a következmények könnyen kiszámíthatók. Az erős szakszervezetek léte a kormánynak, sőt a társadalomnak is érdekében állna. Biztosítékot jelentene az érdekvédelmi szervek működése, hisz e szervezetek intézményes keretek között adhatnak nyomatékot követeléseiknek. Azaz a munkavállalói megmozdulások kiszámíthatóvá válnának. A szakszervezetek szétzilálódásával azonban a folyamatok kezelhetetlenné válnak, nem lesz partner, aki leülne a kormánnyal tárgyalni. Forró a július. A vasasok, a borsodi bányászok már szervezkednek. Könnyen megeshet, hogy a tömegeket a felgyülemlett indulat az utcára viszi. S akkor nem lehet már CB-n utasítást adni: „Fiúk, hagyjátok abba!” (cseke) Államvallás menetoszlopban Nemrégiben este tizenegy és éjfél között a kettes csatornán Felvonulás címmel a Koreai NDK fennállásának negyvenedik évfordulójáról láthattak lengyel kisfilmet a későn fekvők. Három évvel látványos összeveszésünk után viszolyognék a modern történelem leghosszabb egyszemélyi diktatúrájának (43 év!) „bátor” leleplezésétől. Az este emléke mégsem hagy nyugodni. Ez a film nekem napok óta úgy tér vissza, mint a darwini elmélet paradox elfordítása. Mint a törzsfejlődés végén megjelent homo sapiens átirányítása egy olyan létformába, ahol a lények - bár teljesen emberszabásúak — megnyilvánulásai már jóformán gépiesek. . Tévedés ne essék. Nem arról van szó, hogy ott náluk Kelet-Ázsiában a Rákosi-koszak tízszer hosszabbra „sikerült” már eddig is, mint a Duna táján. Rákosi vagy Sztálin kultusza éppúgy nem tévesztendő össze az ő világukkal, mint Orwell félelem irányította Nagy Testvér országa. Észak-Koreában a kultusz egész egyszerűen boldogságvallás. Minden szép és minden jó az országban, és ez a sok jó a vezetőtől és fiától származik, aki az ő örököse. Az óvodai jelenetben láthattuk, a gyerekek ezt a nagy vezér életrajzával együtt négyéves korukban kezdik megismerni, és aztán egészen az egyetem elvégzéséig szünet nélkül tanulják. Egyszerű hit ez, nem is érti a kívülálló, miért kell olyan sokáig tanulni, amikor a világ annyi más tanulnivalóval is szolgál. Olyan hit ez, amely minden más vallás meglétét kizárja.Miért gondolom, hogy ez a társadalom különbözik minden más kommunista berendezkedésű államtól? Hiszen a felvonulások, az „erőt sugárzó” tömegdemonstrációk Havannától Szófiáig, Berlintől Moszkváig mindenütt a rendszer legitimációjának kedvelt eszközei voltak. Phenjanban a legapróbb részletekig tökéletesen megrendezett és pontosan beidomított szertartások abszolút tökéletességükkel éppen azt a célt parodizálják, melyet szolgálni hivatottak. A vezér iránti rajongás „spontaneitása” körülbelül ugyanolyan hatású, mint az istenített ember nagyságának, jóságának, áldozatkészségének, bölcsességének nagyszabású jelzőkben bővelkedő bemutatása, poémákban, operákban és táncjátékokban. Ebben az országban minden róla és családjáról szól. Még a legszerényebb útszéli emlékmű is azt példázza, hogy egy nap a vezér felesége meg akarta nézni a Gyémánt-hegy vízesését, de útközben eszébe jutott, hogy még nem főzte meg az ebédet a férjének. Itt, a kőoszlop helyén jutott eszébe a mulasztás. Ez az „Istenember” mindössze abban különbözik a valóditól, hogy nem halt kínhalált a keresztfán, hanem eddigi nyolcvan évének nagyobbik felét egy palotában élte, népének korlátlan uraként. A film egyetlen „kilógó”, európai szemmel is emberi jelenete az a kezdő képsor, amikor a repülőtéren unottan és fásultan üldögél a fogadóbizottság, hogy azután vezényszóra szempillantás alatt lelkes tömeggé szerveződjék. Még mit lehet elkövetni egy jóravaló néppel? És meddig? " · Köröspataki Kiss Sándor Első személyben A pöttyös Rudiról Ötödikesek lehettünk, még arra is emlékszem, hogy az énekóra előtti szünetben, a zeneteremben üldögéltünk. Rendes helyeken ez garantált pihenést jelent, csak nálunk nem volt így, hiszen ének-zenei tagozatra jártunk, én ráadásul még botfülű is voltam. Hja, kérem, a protekció, engem antitálentumként is felvettek az áhított zeneibe, mások hiába ácsingóztak, ez még akkor történt. Hozzátenném, meglakoltam mindenért, hisz a protekciózás következtében hat éven át kényszerítettek fuvolatanulmányokra, talán elég, ha annyit mondok, sosem kellett nyílt színen fellépnem. Mindez csak mellékszál. A zeneteremben ültünk tehát, kitartóan féltem, hisz feleltetés várt ránk énekből, aki sosem próbált tehetségesek közt botfülűként dalolni, nem tudja ezt átérezni. Egyszer csak hozzám fordult a Tivi (ő volt az első Tivadar, akivel életemben találkoztam, elgondolkodtató volt, hogy hívhatnak így valakit), és aszongya: .Judit. Én...én mindent neked adnék... komolyan” aztán habozott egy kicsit, és pontosított...kivéve a Túró Rudimat”. Na igen. Tivadar legvonzóbb tulajdonsága mindig is az a Túró Rudi volt, amelyet gondos édesanyja nap mint nap becsomagolt az uzsonnája mellé, és bár rendes srác volt, soha senkinek nem adott belőle egy falatot sem. Tetszenek még emlékezni a pöttyös Túró Rudira? Akkoriban, a hetvenes években persze még csak pöttyös Túró Rudi volt, szó se esett az azóta elharapódzott citromos, narancsos, gesztenyés, kakaós, kókuszos, csak a jóisten tudja, miféle Rudikról, mely fajtáknak száma a rendszerváltás előrehaladtával egyre csak nő. A Túró Rudival egyébként úgy voltam, mint az antireklám Tonicot népszerűsítő hőse: eltartott egy darabig, amíg megtanultam szeretni. Az édesítetlen túró a keserű csokoládéval eleinte ehetetlennek tűnt, volt benne valami rémes, de ahogy teltek az évek, nemcsak megszoktam, kívánni is kezdtem. Persze lehet, hogy csak azért, mert nem volt más. Azóta minden megváltozott. A túró nemcsak édes, hanem ízesített is, és a fene tudja, valahogy a csokoládé sem olyan. Lehet, hogy marhaság, de nekem akkor is hiányérzetem van. Jók ezek a flancos Rudik, de tessék mondani, azt a régit, a pöttyöset, azt miért nem lehet kapni? (n.kósa) Claus Offe, a Brémai Egyetem tanára június végén a Magyar Szociológiai Társaság kongresszusára érkezett hazánkba. A szociáldemokrata irányultságú, társadalomtudósként ismert német professzortól a magyar demokrácia helyzetéről alkotott véleményét kérdeztük. - Mi, magyarok szeretjük összehasonlítgatni más országokkal: vajon „demokratikusabbak" vagyunk-e, mint ők, vagy sem. Mérhető-e valamilyen módon egy rendszer demokratikus volta, és ha igen, ön szerint hol tart Magyarország ebben a vetélkedésben? Azt hiszem, a „demokratikusság”, mint olyan, nem mérhető. Ami megfogható és leírható, azok a gazdasági, etnikai, korosztályi és egyéb konfliktusok, amelyek egy adott társadalomban megjelennek. A rendszer demokratikussága szempontjából két dolognak van jelentősége: egyrészt annak, hogy a különböző, egymással ütköző érdekek mennyire fejeződhetnek ki intézményes formában, másrészt annak, hogy mennyire képes megoldani a keletkező konfliktusokat. A kettő közötti különbséget érzékeltetendő: a mostani jugoszláviai események például arra utalnak, hogy ott számos eltérő érdek felszínre kerülhet ugyan, de a konfliktusokat megoldani nem képesek. - E szempontok szerint hogyan ítélné meg Magyarországot? - Előrebocsátom, hogy a magyar társadalomnak legfeljebb megfigyelője, de nem kutatója vagyok; amit tudok az itteni helyzetről, azt jobbára baráti beszélgetésekből tudom. Ezek alapján úgy látom, hogy van jó néhány olyan konfliktus, ami még nem került a felszínre, még nem artikulálódik az intézményrendszerben. Például törvényszerű, hogy a privatizáció sok embert hátrányosan fog érinteni, nőni fog a munkanélküliség, megindulhat az elszegényedési folyamat, és így tovább. Ezek a problémák nem jelennek meg eléggé a nyilvánosságban, nem vitatkoznak eleget róluk. Azt hiszem, a kormány sem fektet elég súlyt arra, hogy ez megtörténjen. Az érdekütközések kifejeződését az is késlelteti, hogy a magyar politikai rendszerben létezik ugyan egy kifejlett centrum és jobboldal, de gyakorlatilag hiányzik a palettáról a szociáldemokrácia. Ezt egyébként nem én találtam ki, a magyar köztársasági elnök hasonlóképpen nyilatkozott a Spiegelnek néhány héttel ezelőtt. Az önökétől eltér egyébként a romániai és a bulgáriai rendszer, ahol még mindig meghatározó szerepük van a szocialista pártoknak... - Úgy gondolja, hogy ezekben az országokban a posztkommunista pártok képesek betölteni a modern szociáldemokrata pártok szerepét? - Dehogyis, pontosan az ellenkezőjére gondolok! Éppen ezek a pártok nehezednek rá"ott az esetleges szociáldemokrata kezdeményezésekre. Magyarországon sokkal jobbak a távlati esélyek, mivel - bár jelenleg még mindig masszívan antiszocialista a közhangulat - a volt uralkodó párt ellenzékbe szorult, és jelen van a párton belül egy erős szociáldemokrata kisebbség, amelynek van esélye a fejlődésre. - Nálunk sokan úgy érzik, hogy már így is túl sok konfliktussal kell megküzdenünk. Vagy talán nem azokról a konfliktusokról esik szó, amelyekről kellene? - A jobbközép irányultságú kormányok tipikus attitűdje, hogy állandóan panaszkodnak a társadalom konfliktusok általi túlterheltsége miatt. Ideológiai eszközeik is ennek megfelelőek: a nemzeti egység, az összefogás szükségessége nevében utasítják el a „bajkeverőket”, akik úgymond „eltúlozzák a konfliktusokat”. Ez egyébként Németországban éppúgy igaz, mint Magyarországon. Egy erős populista vezető hatalomra kerülése esetén pe teremtő dig fennálhat az a veszély, hogy az eltérő érdekek kifejezésére alkalmas, már meglévő intézmények használatától, a parlamentarizmustól is elriaszthatja a társadalmat. Félő, hogy ez az „antikonfliktusos" tendencia megerősödhet Kelet-Közép-Európában. Magyarországnak mindenképpen távol kellene tartania magát ettől. A társadalomnak mégis van egy tűrőképessége, amit igencsak próbára tehet egy hirtelen konfliktusdömping... - A jobboldal és a baloldal politikai üzenete eltérő ebben a kérdésben. Jómagam inkább a szociáldemokrata felfogással értek egyet, amely szerint a konfliktus teremtő erő, vagyis nagyon értékes, hiszen így egy adott probléma megoldásához több párt erejét is fel lehet használni. Ahol például erős szakszervezetek vannak, ott a munkaadó is rá van kényszerítve az aktív megoldáskeresésre. Csak konfliktusokon keresztül képzelhető el hatékony előrelépés. Eddig tehát a konfliktusok intézményes megjelenésének szükségességéről beszéltünk. Ön azt mondta, hogy a demokrácia másik kritériuma a konfliktusok békés megoldására való képesség. Igen. A konfliktusok megoldása, vagyis az igazságos béke megteremtése a gazdag országokban könnyebb, a bizonytalan helyzetűekben nehezebb. A megoldások hatékonysága tehát az adott ország gazdasági fejlettségétől függ. - Valóban a gazdaság az egyetlen kulcskérdés? - Ez alapvető fontosságú. Gondolja el, egy igazán veszélyes helyzetben, mondjuk egy süllyedő hajón mindenki a mentőcsónakhoz fut, és ha abban nem jut hely valamennyi utasnak, a leggyengébbeket fogják kilökni. Az tehát az alapkérdés, hogy ren ere delkezésre állnak-e az eszközök, amelyekkel meg lehet javítani a hajót. - Magyarország hajóját vajon meg lehet javítani? - Nézze, valamennyire követtem a magyarországi privatizációs és reprivatizációs vitákat, és azt az elsődleges következtetést tudom elmondani, hogy a privatizációnak nem minden formája vezet feltétlenül a felvirágzáshoz. A privatizáció akkor eredményezheti a társadalom fejlődését, ha a megnövekedett hatékonyságból születő többletvagyon valamilyen módon valóban hozzájárul a konfliktusok megoldásához. A rosszul megvalósított privatizáció viszont súlyosabb konfliktusokat gerjeszthet, mint azok az alapkonfliktusok, amelyek megoldása céljából az állam rászánta magát a privatizációra! Azaz a gyógyszer mellékhatása súlyosabb lehet, mint maga a betegség. A másik észrevételem a magyar gazdaság fejlődésével kapcsolatban a következő. Az ország nyilvánvalóan képtelen lesz a szükséges reformokat megvalósítani a közös piaci országokkal való együttműködés nélkül. De ennek az együttműködésnek is - kedvezőtlen esetben — lehet konfliktusgerjesztő hatása! Például ha egy prosperáló magyar vállalatot adnak el nyugati vállalkozónak, akkor ez utóbbit kötelezni kellene arra, hogy valamilyen módon segítse elő az itteni konfliktusok megoldását. Ez a „kötelezés” persze valamilyen szerződéses „trükk” formájában kell hogy történjen. Kifejezésre kell juttatni: te kapsz egy olcsó vállalatot olcsó munkaerővel, de ezért adj valamit cserébe, járulj hozzá a mi fejlődésünkhöz. Ellenkező esetben az emberek felismerik, hogy tisztességtelen üzlet köttetett, és olyan ellenérzések alakulhatnak ki a társadalomban általában a nyugati tőkével szemben, ami megint csak a fejlődés gátja lehet Bethlenfalvy Gábor A konfliktus. E Európai pszichológia E gyetértünk a mesterrel (ki más lehetne, mint Esterházy), hogy rossz pontot érdemel, aki Európát emleget. Mégis miért jönnek akkor össze magukra adó tudósok „európai pszichológia” jelszó alatt? Múltjára e szakmában is büszke lehet az öreg földrész. Nemcsak a régmúltra igaz ez, hanem a modern (értsd: kísérletező, szaktudományos, nem spekulatív) pszichológia is Európában jött létre vagy 120-130 éve. Ma azonban - az ötvenes évektől kezdve - a tudományos kimenet mennyiségét tekintve s azt, hogy ki hová függeszti tekintetét, az amerikai pszichológia dominál. Az európaiak átélik és elismerik alárendelt szerepüket. Amíg az európai pszichológia vezetett, nem nevezte magát európainak. A pszichológiában az európai gondolat első nagy hulláma ideologikus felhangú volt Elsősorban a szociálpszichológiában jelent meg, s nagy szerepet játszottak benne a baloldali, sőt akár marxista s kelet-európai kutatók is. A hetvenes évek hangja ez, a pozitivizmusviták kora, mikor a pszichológiában is megfogalmazódik az elégedetlenség azzal a társadalomtudománnyal és társadalomképpel, mely hisz a társadalom megismerhetőségében, a tudományos ismeretek egységes kánonjában, s a világ holmi evolúciós jobbításában. A pszichológiában ennek európai kritikája nem közvetlenül Habermas vagy a frankfurtiak ideológiai leleplező attitűdjéből fakadt, hanem lágyabb, de mégiscsak balos ellenérzésekből. A pszichológia, hangzott a tézis, különösen a szociálpszichológia, nem lehet pozitivista, be kell látnia tudományos téziseinek megkonstruált, s így sokszor érdek befolyásolta jellegét, ugyanakkor észre kell vennie, hogy világképe egydimenziós gondolkodást, az emberi élet egyféle rendjét sugallja. Pedig az ember önmagát megteremtő lény, aki belső világában sem determinált, mindig szembe kell néznie a szabadsággal. Tertium datur, hangzott a máshonnan ismerős jelszó a brit Tajfel vagy a francia Moscovici szájából. Lehet tudományos, de nem pozitivista, megismerésünket előrevivő, nem karosszékben űzött, tapasztalati, de mégis elkötelezett pszichológiát művelni. Nem szűnt meg ez a típusú európaiság, bár sokszor német ízeket kapott. Megjelentek a valóban frankfurti kritikai pszichológiák s egyéb mozgalmak, melyek hegeli vagy fenomenológiai alapokon próbálják rekonstruálni a száraznak érzett pszichológiát. Eközben meglehetősen exkluzív társaságok jöttek létre, melyek paradox helyzetet teremtettek. Alternatívát kerestek, s eközben ők maguk igencsak bezárkóztak egy típusú gondolkodásmódba. A nyolcvadás évekre az „európai” jelszó értelme azonban a pszichológiában is megváltozott. Kezdi azt jelenteni, hogy integratív, olyan pszichológia, mely nem tagadja az amerikait, hanem verseng vele. A tudomány egyik legfontosabb klasszikus elemét fedezik fel újra. Ez az elem a közösségek, a láthatatlan közösségek megléte. Mára a sokat mozgó világban ezek a közösségek egyre láthatóbbakká válnak. Sorra alakulnak az afáziakutatók, a gépi nyelvészek, a kognitív kutatók, a fejlődéstanászok európai egyletei. Ezek többnyire már nem exkluzív, egy szemléletből kiinduló, hanem egy cél érdekében összejáró egyletek. A cél a kritikus gondolkodó tömegek létrehozása. Annak elérése, hogy a kicsi, szegény, elszigetelt európai is találkozzon másokkal, hogy egymás gondolkodását segítsék, hogy legyen kivel beszélni. Kommunikációs európaiság ez, ahol a tudományos gyűlések nyári egyetemekkel s hasonló dolgokkal járnak együtt, melyeken megengedő módon még amerikaiak is akadnak. A hangsúly nem a kizáráson van, hanem a kimenet jobbításán. Ennek igazi eszköze pedig az együttlét. Abba az Európa-felfogásba illeszkedik ez a hangsúlyváltozás, mint amit az oktatási területen is látunk. Lényege a kapcsolatok megteremtése, új, a korábbinál szerteágazóbb hálózatok kialakítása abból a hitből kiindulva, hogy a tudás kapcsolatokban jön létre. A terjeszkedés azonban, s ez a mi régiónkra kacsintó tekintetekre is igaz, nem jótékonyságelvű. A hálózatokba csak az integrálódik, aki nyújtani tud valamit. Nem segítés, hanem a kapni akarás vezérli a toborzókat. Nem kész dolgokat várnak tőlünk, hanem a ritka kincset, az észt. A végső bizonyítványosztás még odébb van. A negyedévi értesítő azonban bocsánatos jelszóválasztásról számol be. Az „európai” e tudományos gyülekezetekben már nem valami többletet s kiemelkedést jelez, valamiféle rátarti büszkeséget, hanem a felzárkózás igényét. Nemcsak mi akarunk felzárkózni, hanem az európaiak is, s ebben egyenrangú félnek tekintenek minket. Nincs protekció, az elesettség figyelembevétele. Megtisztelnek még akkor is, amikor nem fogadnak be - hiszen egyenlőnek tartanak. Július 8. és 12. között rendezi a Magyar Pszichológiai Társaság a Budapest Kongresszusi Központban a Π. európai pszichológuskongresszust. A cikk apropóját ez adja: Pléh Csaba Nézőpont Ebben a különös, furcsa nyárban, otthon, Budán előveszek egy nagyalakú borítékban érkezett karácsonyi üdvözlőlapot, amelynek oldalait kinyitva halk, finom dallamot hallani. E dallam, amelyet „Lord” küldött, a barátom, már a túlvilágról érkezik. A New York-palota második emeletén, amelytől a közeljövőben elbúcsúzik a Magyar Nemzet, 1951 és 1956 októbere között működött egy másik szerkesztőség is, A Béke és Szabadság című hetilapé. Tagjai között szomorú rendet vágott az idő: munkatársai nagy része a forradalom leverettetése után külföldre menekült. Vajda István Bécsben vált német nyelven publikáló íróvá és történésszé (Félix Austria), Méray Tibor a párizsi Irodalmi Újság szerkesztője lett, Aczél Tamás egyetemi tanár a Columbia egyetemen, New Yorkban. Egykori szerkesztői közül elköszönt a földi léttől Fazekas György, miután megjárta a romániai száműzettetés pokolútjait és a megtorlás börtöneit. Kertész Róbert, a 8 Órai Újság híres Hitlerellenes Vasmacskakovácsy Szvetozárja Amerikába távozott, lánya és unokája után vágyódva kivándorló-útlevéllel hagyta el az országot, és az Egyesült Államokban halt meg. Vajda Pista cikkírás közben fordult le a székről, írógépe mellől távozott el örökre. Legendás főszerkesztőnk, Haraszti Sándor, a MUOSZ elnöke Nagy Imrét követte a száműzetésbe, majd itthon hunyt el a megtorlás börtönévei után. Boldizsár Iván is elment néhány esztendeje: utolsó főszerkesztőnk, Nemes György, eltávozott feleségét gyászolva, rongált egészségével, de itthon él. A talán egykor híres képes hetilap fotóriporterei közül Dénes László előbb Izraelben tűnt fel (ingujjra vetkőzve tanácskozott Ben Gurionnal, láttam ezt a képet), majd Kanadában telepedett le, ahol magas állami kitüntetést vett át (a pöttöm ember furcsán hatott frakkban, ezt a képet is láttam). Reismann János, aki megjárta Rákosi börtöneit, itthon maradt a Szent István körúti lakásban, Európa országait, közötte Magyarországot járta, és tette közzé híres fényképalbumait E sorok írójának állandó kísérőtársa, Ráth Károly fotóművész, aki a felkelésben nem vett részt ugyan, de a harcokban megsebesült feleségét menekíteni kényszerült, az asszonyt a karjaiban vitte át az aknamezőn, és Hainsburghben telepedett le. Amerikában elvált, angol nőt vett feleségül, s legutóbb kedves Wendyjével a floridai Jacksonville mellett nyugdíjasként élt. Gyakran járt haza, ilyenkor felidéztük egy-egy tokajhegyaljai vagy szabadszentkirályi riportsorozatunkat Már nem fényképezett. A keze remegett, nem tudta többé olyan halkan, olyan mesterien megközelíteni riportalanyait és olyannyira észrevétlenül elkattintani a gépét. Június 7-én egy jacksonville-i magyar barátja hívott fel telefonon a halálhírével. (Wendy tudta, hogy nem tudok angolul, én tudtam, hogy Wendy nem ért magyarul.) A pékmunkás fiának elegáns, főúri megjelenése miatt Lord volt a beceneve. „Nálunk csak egy munkáskáder van, mondta volt egy vizsgálaton Boldizsár, de Lord az is.” Lord érrendszeri betegségben (soha nem dohányzott) és hipertóniában (270-es vérnyomás) szenvedett. Egy jacksonville-i kórházban halt meg 78 éves korában. Feleségének csak magyarul írhattam részvétlevelet, majd csak lefordítja valaki, ha már nem élnék. A rumosok közül („Riportok a rumról”) bizonyára kevesen. Talán még emlékeznek rá a Hegyalján vagy Szabadszentkirályon, ahová azokban az időkben alig akarták felvenni egyik sürgönyét: „Szabad is? Szent is? Király is? Nem lesz ez kissé sok?” Lord barátom, mint annyian mások, idegen földben pihen. Amely azért nem egészen idegen, mert menekültjeinknek, ha hazát nem is, de otthont adott, magához ölelve a számkivetetteket. Ruffy Péter Magyar Német 7