Magyar Nemzet, 1991. július (54. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-11 / 161. szám

CSÜTÖRTÖK, 1991. július 11. Magyar Nemzet a dolgot­ott magát nézzük...” Szakszervezetlenül A kisvárosi nyomdász kft. dol­gozói rettegnek. Miközben a cég évi húszmilliós nyereséggel zár, nekik minimálbért fizet az igaz­gató. - Akinek nem tetszik, az ve­heti a munkakönyvét, mindenki helyébe legalább tíz jelentkező akad - szokott érvelni a vezető. A kft.-ben nem működik egyetlen szakszervezet sem. Senki nem akad, aki az igazgató elébe állna, s azt mondaná:,,Nincs az rendjén, hogy háromnapi túlórázásért csak 500 forintot fizet!” Úgy tűnik, mára mind több munkavállaló jut a vidéki kft. dolgozóinak sorsára. Ki azért, mert munkahelyén egyáltalán nem működik szakszervezet, ki pedig azért, mert a vállalati ér­dekképviseleti szervezet az ener­giáit harcra fecsérli. A harcban mára súlytalanná vált a legfonto­sabb feladat: a dolgozói érdek­­képviselet. Helyébe a politikai hatalomért, a vagyonért vívott küzdelem lép. A parlament mege­légelte a marakodást, s most ma­ga akarja lezárni a szakszerveze­tek közötti vitát. Kérdés persze, hogy mennyire bölcs ez a döntés. A mérleg egyik serpenyőjébe egy szakszervezeti törvény kerül majd, amelynek alapján új vá­lasztásokat imnák ki, s bizonnyal igazságosan osztoznak majd a va­gyonon is. Ám félő, hogy a másik serpenyőbe egy szétzilált szak­­szervezeti rendszer kerül. S míg a marakodás folyik, szép lassan ki­múlik a vörösnek, rózsaszínnek bélyegzett, ám számarányában kétségkívül legerősebb magyar­­országi érdekképviseleti szerve­zet. Ugyanakkor varázsszóra nem erősödnek meg sem a munkásta­nácsok, sem a liga szervezetei. Nem kell prófétának lenni ahhoz, hogy megjósolható legyen: előbb vagy utóbb a munkavállalók, a választók maguk veszik kezükbe sorsukat. Ma, amikor szinte mindenki fél a munkanélküliségtől, s négy­­millióan élnek a létminimum alatt, s nincs, aki a munkavállaló­kat a privatizáció, a piacgazda­ságra való áttérés során képvisel­né, a következmények könnyen kiszámíthatók. Az erős szakszervezetek léte a kormánynak, sőt a társadalomnak is érdekében állna. Biztosítékot je­lentene az érdekvédelmi szervek működése, hisz e szervezetek in­tézményes keretek között adhatnak nyomatékot követeléseiknek. Azaz a munkavállalói megmozdulások kiszámíthatóvá válnának. A szak­­szervezetek szétzilálódásával azon­ban a folyamatok kezelhetetlenné válnak, nem lesz partner, aki leülne a kormánnyal tárgyalni. Forró a jú­lius. A vasasok, a borsodi bányá­szok már szervezkednek. Könnyen megeshet, hogy a tömegeket a fel­gyülemlett indulat az utcára viszi. S akkor nem lehet már CB-n utasítást adni: „Fiúk, hagyjátok abba!” (cseke) Államvallás menetoszlopban Nemrégiben este tizenegy és éjfél között a kettes csatornán Felvonulás cím­mel a Koreai NDK fennállásának negyvenedik évfordulójáról láthattak lengyel kisfilmet a későn fekvők. Három évvel látványos összeveszésünk után viszolyognék a modern történe­lem leghosszabb egyszemélyi diktatúrájának (43 év!) „bátor” leleplezésétől. Az este emléke mégsem hagy nyugodni. Ez a film nekem napok óta úgy tér vissza, mint a darwini elmélet paradox elfordítása. Mint a törzsfejlődés végén megje­lent homo sapiens átirányítása egy olyan létformába, ahol a lények - bár telje­sen emberszabásúak — megnyilvánulásai már jóformán gépiesek. . Tévedés ne essék. Nem arról van szó, hogy ott náluk Kelet-Ázsiában a Ráko­­si-koszak tízszer hosszabbra „sikerült” már eddig is, mint a Duna táján. Rákosi vagy Sztálin kultusza éppúgy nem tévesztendő össze az ő világukkal, mint Or­well félelem irányította Nagy Testvér országa. Észak-Koreában a kultusz egész egyszerűen boldogságvallás. Minden szép és minden jó az országban, és ez a sok jó a vezetőtől és fiától származik, aki az ő örököse. Az óvodai jelenetben lát­hattuk, a gyerekek ezt a nagy vezér életrajzával együtt négyéves korukban kez­dik megismerni, és aztán egészen az egyetem elvégzéséig szünet nélkül tanul­ják. Egyszerű hit ez, nem is érti a kívülálló, miért kell olyan sokáig tanulni, ami­kor a világ annyi más tanulnivalóval is szolgál. Olyan hit ez, amely minden más vallás meglétét kizárja.­­Miért gondolom, hogy ez a társadalom különbözik minden más kommunista berendezkedésű államtól? Hiszen a felvonulások, az „erőt sugárzó” tömegde­monstrációk Havannától Szófiáig, Berlintől Moszkváig mindenütt a rendszer legitimációjának kedvelt eszközei voltak. Phenjanban a legapróbb részletekig tökéletesen megrendezett és pontosan beidomított szertartások abszolút tökéle­tességükkel éppen azt a célt parodizálják, melyet szolgálni hivatottak. A vezér iránti rajongás „spontaneitása” körülbelül ugyanolyan hatású, mint az istenített ember nagyságának, jóságának, áldozatkészségének, bölcsességének nagysza­bású jelzőkben bővelkedő bemutatása, poémákban, operákban és táncjátékok­ban. Ebben az országban minden róla és családjáról szól. Még a legszerényebb útszéli emlékmű is azt példázza, hogy egy nap a vezér felesége meg akarta néz­ni a Gyémánt-hegy vízesését, de útközben eszébe jutott, hogy még nem főzte meg az ebédet a férjének. Itt, a kőoszlop helyén jutott eszébe a mulasztás. Ez az „Istenember” mindössze abban különbözik a valóditól, hogy nem halt kínhalált a keresztfán, hanem eddigi nyolcvan évének nagyobbik felét egy palo­tában élte, népének korlátlan uraként. A film egyetlen „kilógó”, európai szemmel is emberi jelenete az a kezdő kép­sor, amikor a repülőtéren unottan és fásultan üldögél a fogadóbizottság, hogy azután vezényszóra szempillantás alatt lelkes tömeggé szerveződjék. Még mit lehet elkövetni egy jóravaló néppel? És meddig? " · Köröspataki Kiss Sándor Első személyben A pöttyös Rudiról Ötödikesek lehettünk, még arra is emlékszem, hogy az énekóra előtti szünetben, a zeneteremben üldögél­tünk. Rendes helyeken ez garantált pi­henést jelent, csak nálunk nem volt így, hiszen ének-zenei tagozatra jár­tunk, én ráadásul még botfülű is vol­tam. Hja, kérem, a protekció, engem antitálentumként is felvettek az áhított zeneibe, mások hiába ácsingóztak, ez még akkor történt. Hozzátenném, meglakoltam mindenért, hisz a pro­tekciózás következtében hat éven át kényszerítettek fuvolatanulmányokra, talán elég, ha annyit mondok, sosem kellett nyílt színen fellépnem. Mindez csak mellékszál. A zenete­remben ültünk tehát, kitartóan féltem, hisz feleltetés várt ránk énekből, aki sosem próbált tehetségesek közt bot­­fülűként dalolni, nem tudja ezt átérez­ni. Egyszer csak hozzám fordult a Ti­­vi (ő volt az első Tivadar, akivel éle­temben találkoztam, elgondolkodtató volt, hogy hívhatnak így valakit), és aszongya: .Judit. Én...én mindent ne­ked adnék... komolyan” aztán habo­zott egy kicsit, és pontosított...kivéve a Túró Rudimat”. Na igen. Tivadar legvonzóbb tulaj­donsága mindig is az a Túró Rudi volt, amelyet gondos édesanyja nap mint nap becsomagolt az uzsonnája mellé, és bár rendes srác volt, soha senkinek nem adott belőle egy falatot sem. Tetszenek még emlékezni a pöttyös Túró Rudira? Akkoriban, a hetvenes években persze még csak pöttyös Túró Rudi volt, szó se esett az azóta elharapódzott citromos, naran­csos, gesztenyés, kakaós, kókuszos, csak a jóisten tudja, miféle Rudikról, mely fajtáknak száma a rendszervál­tás előrehaladtával egyre csak nő. A Túró Rudival egyébként úgy voltam, mint az antireklám Tonicot népszerűsítő hőse: eltartott egy dara­big, amíg megtanultam szeretni. Az édesítetlen túró a keserű csokoládéval eleinte ehetetlennek tűnt, volt benne valami rémes, de ahogy teltek az évek, nemcsak megszoktam, kívánni is kezdtem. Persze lehet, hogy csak azért, mert nem volt más. Azóta minden megváltozott. A túró nemcsak édes, hanem ízesített is, és a fene tudja, valahogy a csokoládé sem olyan. Lehet, hogy marhaság, de nekem akkor is hiányérzetem van. Jók ezek a flancos Rudik, de tessék mondani, azt a régit, a pöttyöset, azt miért nem le­het kapni? (n.kósa) C­laus Offe, a Brémai Egyetem ta­nára június végén a Magyar Szociológiai Társaság kongresszusá­ra érkezett hazánkba. A szociálde­mokrata irányultságú, társadalomtu­dósként ismert német professzortól a magyar demokrácia helyzetéről alko­tott véleményét kérdeztük. - Mi, magyarok szeretjük összeha­­sonlítgatni más országokkal: vajon „demokratikusabbak" vagyunk-e, mint ők, vagy sem. Mérhető-e valami­lyen módon egy rendszer demokrati­kus volta, és ha igen, ön szerint hol tart Magyarország ebben a vetélkedésben?­­ Azt hiszem, a „demokratikus­­ság”, mint olyan, nem mérhető. Ami megfogható és leírható, azok a gaz­dasági, etnikai, korosztályi és egyéb konfliktusok, amelyek egy adott tár­sadalomban megjelennek. A rend­szer demokratikussága szempontjá­ból két dolognak van jelentősége: egyrészt annak, hogy a különböző, egymással ütköző érdekek mennyire fejeződhetnek ki intézményes formá­ban, másrészt annak, hogy mennyire képes megoldani a keletkező konf­liktusokat. A kettő közötti különbsé­get érzékeltetendő: a mostani jugosz­láviai események például arra utal­nak, hogy ott számos eltérő érdek felszínre kerülhet ugyan, de a konf­liktusokat megoldani nem képesek. - E szempontok szerint hogyan ítélné meg Magyarországot? - Előrebocsátom, hogy a magyar társadalomnak legfeljebb megfigye­lője, de nem kutatója vagyok; amit tu­dok az itteni helyzetről, azt jobbára baráti beszélgetésekből tudom. Ezek alapján úgy látom, hogy van jó né­hány olyan konfliktus, ami még nem került a felszínre, még nem artikulá­lódik az intézményrendszerben. Pél­dául törvényszerű, hogy a privatizá­ció sok embert hátrányosan fog érin­teni, nőni fog a munkanélküliség, megindulhat az elszegényedési folya­mat, és így tovább. Ezek a problémák nem jelennek meg eléggé a nyilvá­nosságban, nem vitatkoznak eleget róluk. Azt hiszem, a kormány sem fektet elég súlyt arra, hogy ez megtör­ténjen. Az érdekütközések kifejező­dését az is késlelteti, hogy a magyar politikai rendszerben létezik ugyan egy kifejlett centrum és jobboldal, de gyakorlatilag hiányzik a palettáról a szociáldemokrácia. Ezt egyébként nem én találtam ki, a magyar köztár­sasági elnök hasonlóképpen nyilatko­zott a Spiegelnek néhány héttel ez­előtt. Az önökétől eltér egyébként a romániai és a bulgáriai rendszer, ahol még mindig meghatározó szerepük van a szocialista pártoknak... - Úgy gondolja, hogy ezekben az országokban a posztkommunista pár­tok képesek betölteni a modern szo­ciáldemokrata pártok szerepét? - Dehogyis, pontosan az ellenkező­jére gondolok! Éppen ezek a pártok nehezednek rá"ott az esetleges szoci­áldemokrata kezdeményezésekre. Ma­gyarországon sokkal jobbak a távlati esélyek, mivel - bár jelenleg még min­dig masszívan antiszocialista a köz­hangulat - a volt uralkodó párt ellen­zékbe szorult, és jelen van a párton be­lül egy erős szociáldemokrata kisebb­ség, amelynek van esélye a fejlődésre. - Nálunk sokan úgy érzik, hogy már így is túl sok konfliktussal kell megküzdenünk. Vagy talán nem azokról a konfliktusokról esik szó, amelyekről kellene? - A jobbközép irányultságú kormá­nyok tipikus attitűdje, hogy állandóan panaszkodnak a társadalom konfliktu­sok általi túlterheltsége miatt. Ideoló­giai eszközeik is ennek megfelelőek: a nemzeti egység, az összefogás szük­ségessége nevében utasítják el a „baj­keverőket”, akik úgymond „eltúloz­zák a konfliktusokat”. Ez egyébként Németországban éppúgy igaz, mint Magyarországon. Egy erős populista vezető hatalomra kerülése esetén pe­ teremtő­ dig fennálhat az a veszély, hogy az el­térő érdekek kifejezésére alkalmas, már meglévő intézmények használa­tától, a parlamentarizmustól is elri­aszthatja a társadalmat. Félő, hogy ez az „antikonfliktusos" tendencia meg­erősödhet Kelet-Közép-Európában. Magyarországnak mindenképpen tá­vol kellene tartania magát ettől.­­ A társadalomnak mégis van egy tűrőképessége, amit igencsak próbá­ra tehet egy hirtelen konfliktusdöm­­ping... - A jobboldal és a baloldal politi­kai üzenete eltérő ebben a kérdés­ben. Jómagam inkább a szociálde­mokrata felfogással értek egyet, amely szerint a konfliktus teremtő erő, vagyis nagyon értékes, hiszen így egy adott probléma megoldásá­hoz több párt erejét is fel lehet hasz­nálni. Ahol például erős szakszerve­zetek vannak, ott a munkaadó is rá van kényszerítve az aktív megoldás­­keresésre. Csak konfliktusokon ke­resztül képzelhető el hatékony elő­relépés.­­ Eddig tehát a konfliktusok intéz­ményes megjelenésének szükséges­ségéről beszéltünk. Ön azt mondta, hogy a demokrácia másik kritériuma a konfliktusok békés megoldására való képesség.­­ Igen. A konfliktusok megoldása, vagyis az igazságos béke megterem­tése a gazdag országokban könnyebb, a bizonytalan helyzetűek­­ben nehezebb. A megoldások haté­konysága tehát az adott ország gaz­dasági fejlettségétől függ. - Valóban a gazdaság az egyetlen kulcskérdés? - Ez alapvető fontosságú. Gondol­ja el, egy igazán veszélyes helyzet­ben, mondjuk egy süllyedő hajón mindenki a mentőcsónakhoz fut, és ha abban nem jut hely valamennyi utas­nak, a leggyengébbeket fogják kilök­ni. Az tehát az alapkérdés, hogy ren­ ere­ delkezésre állnak-e az eszközök, amelyekkel meg lehet javítani a hajót. - Magyarország hajóját vajon meg lehet javítani? - Nézze, valamennyire követtem a magyarországi privatizációs és repri­vatizációs vitákat, és azt az elsődle­ges következtetést tudom elmondani, hogy a privatizációnak nem minden formája vezet feltétlenül a felvirág­záshoz. A privatizáció akkor eredmé­nyezheti a társadalom fejlődését, ha a megnövekedett hatékonyságból szü­lető többletvagyon valamilyen mó­don valóban hozzájárul a konfliktu­sok megoldásához. A rosszul megva­lósított privatizáció viszont súlyo­sabb konfliktusokat gerjeszthet, mint azok az alapkonfliktusok, amelyek megoldása céljából az állam rászánta magát a privatizációra! Azaz a gyógyszer mellékhatása súlyosabb lehet, mint maga a betegség.­­ A másik észrevételem a magyar gazdaság fejlődésével kapcsolatban a következő. Az ország nyilvánvalóan képtelen lesz a szükséges reformokat megvalósítani a közös piaci országok­kal való együttműködés nélkül. De ennek az együttműködésnek is - kedvezőtlen esetben — lehet konflik­tusgerjesztő hatása! Például ha egy prosperáló magyar vállalatot adnak el nyugati vállalkozónak, akkor ez utób­bit kötelezni kellene arra, hogy vala­milyen módon segítse elő az itteni konfliktusok megoldását. Ez a „köte­lezés” persze valamilyen szerződéses „trükk” formájában kell hogy történ­jen. Kifejezésre kell juttatni: te kapsz egy olcsó vállalatot olcsó munkaerő­vel, de ezért adj valamit cserébe, járulj hozzá a mi fejlődésünkhöz. Ellenkező esetben az emberek felismerik, hogy tisztességtelen üzlet köttetett, és olyan ellenérzések alakulhatnak ki a társa­dalomban általában a nyugati tőkével szemben, ami megint csak a fejlődés gátja lehet Bethlenfalvy Gábor A konfliktus. E Európai pszichológia E­ gyetértünk a mesterrel (ki más lehetne, mint Esterházy), hogy rossz pontot érdemel, aki Európát emleget. Mégis miért jönnek akkor össze magukra adó tudósok „európai pszichológia” jelszó alatt? Múltjára e szakmában is büszke lehet az öreg földrész. Nemcsak a régmúltra igaz ez, hanem a modern (értsd: kísérlete­ző, szaktudományos, nem spekula­tív) pszichológia is Európában jött létre vagy 120-130 éve. Ma azonban - az ötvenes évektől kezdve - a tudo­mányos kimenet mennyiségét tekint­ve s azt, hogy ki hová függeszti te­kintetét, az amerikai pszichológia dominál. Az európaiak átélik és elis­merik alárendelt szerepüket. Amíg az európai pszichológia vezetett, nem nevezte magát európainak. A pszichológiában az európai gon­dolat első nagy hulláma ideologikus felhangú volt Elsősorban a szociál­pszichológiában jelent meg, s nagy szerepet játszottak benne a baloldali, sőt­­ akár marxista s kelet-európai ku­tatók is. A hetvenes évek hangja ez, a pozitivizmusviták kora, mikor a pszi­chológiában is megfogalmazódik az elégedetlenség azzal a társadalomtu­dománnyal és társadalomképpel, mely hisz a társadalom megismerhetőségé­ben, a tudományos ismeretek egységes kánonjában, s a világ holmi evolúciós jobbításában. A pszichológiában en­nek európai kritikája nem közvetlenül Habermas vagy a frankfurtiak ideoló­giai leleplező attitűdjéből fakadt, ha­­nem lágyabb, de mégiscsak balos el­lenérzésekből. A­ pszichológia, hang­zott a tézis, különösen a szociál­pszi­­chológia, nem lehet pozitivista, be kell látnia tudományos téziseinek meg­konstruált, s így sokszor érdek befo­lyásolta jellegét, ugyanakkor észre kell vennie, hogy világképe egydimenziós gondolkodást, az emberi élet egyféle rendjét sugallja. Pedig az ember­­ ön­magát megteremtő lény, aki belső vi­lágában sem determinált, mindig szembe kell néznie a szabadsággal. Tertium datur, hangzott a máshonnan ismerős jelszó a brit Tajfel vagy a fran­cia Moscovici szájából. Lehet tudomá­nyos, de nem pozitivista, megismeré­sünket előrevivő, nem karosszékben űzött, tapasztalati, de mégis elkötele­zett pszichológiát művelni. Nem szűnt meg ez a típusú euró­paiság, bár sokszor német ízeket ka­pott. Megjelentek a valóban frank­furti kritikai pszichológiák s egyéb mozgalmak, melyek hegeli vagy fe­nomenológiai alapokon próbálják re­konstruálni a száraznak érzett pszi­chológiát. Eközben meglehetősen exkluzív társaságok jöttek létre, me­lyek paradox helyzetet teremtettek. Alternatívát kerestek, s eközben ők maguk igencsak bezárkóztak egy tí­pusú gondolkodásmódba. A nyolcvadás évekre az „európai” jelszó értelme azonban a pszichológi­ában is megváltozott. Kezdi azt jelen­teni, hogy integratív, olyan pszicholó­gia, mely nem tagadja az amerikait, hanem verseng vele. A tudomány egyik legfontosabb klasszikus elemét fedezik fel újra. Ez az elem a közössé­gek, a láthatatlan közösségek megléte. Mára a sokat mozgó világban ezek a közösségek egyre láthatóbbakká vál­nak. Sorra alakulnak az afáziakutatók, a gépi nyelvészek, a kognitív kutatók, a fejlődéstanászok európai egyletei. Ezek többnyire már nem exkluzív, egy szemléletből kiinduló, hanem egy cél érdekében összejáró egyletek. A cél a kritikus gondolkodó tömegek lét­rehozása. Annak elérése, hogy a kicsi, szegény, elszigetelt európai is talál­kozzon másokkal, hogy egymás gon­dolkodását segítsék, hogy legyen ki­vel beszélni. Kommunikációs európa­iság ez, ahol a tudományos gyűlések nyári egyetemekkel s hasonló dolgok­kal járnak együtt, melyeken megenge­dő módon még amerikaiak is akadnak. A hangsúly nem a kizáráson van, ha­nem a kimenet jobbításán. Ennek iga­zi eszköze pedig az együttlét. Abba az Európa-felfogásba illesz­kedik ez a hangsúlyváltozás, mint amit az oktatási területen is látunk. Lényege a kapcsolatok megteremté­se, új, a korábbinál szerteágazóbb há­lózatok kialakítása abból a hitből ki­indulva, hogy a tudás kapcsolatokban jön létre. A terjeszkedés azonban, s ez a mi régiónkra kacsintó tekintetekre is igaz, nem jótékonyságelvű. A hálóza­tokba csak az integrálódik, aki nyújta­ni tud valamit. Nem segítés, hanem a kapni akarás vezérli a toborzókat. Nem kész dolgokat várnak tőlünk, ha­nem a ritka kincset, az észt. A végső bizonyítványosztás még odébb van. A negyedévi értesítő azon­ban bocsánatos jelszó­választásról szá­mol be. Az „európai” e tudományos gyülekezetekben már nem valami többletet s kiemelkedést jelez, valami­féle rátarti büszkeséget, hanem a fel­zárkózás igényét. Nemcsak mi aka­runk felzárkózni, hanem az európaiak is, s ebben egyenrangú félnek tekinte­nek minket. Nincs protekció, az ele­­settség figyelembevétele. Megtisztel­nek még ak­kor is, amikor nem fogad­nak be - hiszen egyenlőnek tartanak. Július 8. és 12. között rendezi a Magyar Pszichológiai Társaság a Bu­dapest Kongresszusi Központban a Π. európai pszichológuskongresszust. A cikk apropóját ez adja: Pléh Csaba Nézőpont Ebben a különös, furcsa nyárban, otthon, Budán előveszek egy nagyalakú borítékban érkezett karácsonyi üdvözlőlapot, amelynek oldalait kinyitva halk, finom dallamot hallani. E dallam, amelyet „Lord” küldött, a barátom, már a túlvilágról érkezik. A New York-palota második emeletén, amelytől a közeljövőben elbúcsúzik a Magyar Nemzet, 1951 és 1956 októbere között műkö­dött egy másik szerkesztőség is, A Béke és Szabadság című hetilapé. Tagjai között szo­morú rendet vágott az idő: munkatársai nagy része a forradalom leverettetése után külföldre menekült. Vajda István Bécsben vált német nyelven publikáló íróvá és történésszé (Félix Austria), Méray Tibor a párizsi Irodalmi Új­ság szerkesztője lett,­ Aczél Tamás egyetemi tanár a Columbia egyetemen, New Yorkban. Egykori szerkesztői közül elköszönt a földi léttől Fazekas György, miután megjárta a ro­mániai száműzettetés pokolútjait és a megtor­lás börtöneit. Kertész Róbert, a 8 Órai Újság híres Hitlerellenes Vasmacskakovácsy Szve­­tozárja Amerikába távozott, lánya és unokája után vágyódva kivándorló-útlevéllel hagyta el az országot, és az Egyesült Államokban halt meg. Vajda Pista cikkírás közben fordult le a székről, írógépe mellől távozott el örökre. Le­gendás főszerkesztőnk, Haraszti Sándor, a MUOSZ elnöke Nagy Imrét követte a számű­zetésbe, majd itthon hunyt el a megtorlás bör­tönévei után. Boldizsár Iván is elment néhány esztendeje: utolsó főszerkesztőnk, Nemes György, eltávozott feleségét gyászolva, ron­gált egészségével, de itthon él. A talán egykor híres képes hetilap fotóripor­terei közül Dénes László előbb Izraelben tűnt fel (ingujjra vetkőzve tanácskozott Ben Gurionnal, láttam ezt a képet), majd Kanadában telepedett le, ahol magas állami kitüntetést vett át (a pöt­töm ember furcsán hatott frakkban, ezt a képet is láttam). Reismann János, aki megjárta Rákosi börtöneit, itthon maradt a Szent István körúti la­kásban, Európa országait, közötte Magyarorszá­got járta, és tette közzé híres fényképalbumait E sorok írójának állandó kísérőtársa, Ráth Károly fotóművész, aki a felkelésben nem vett részt ugyan, de a harcokban megsebesült feleségét menekíteni kényszerült, az asszonyt a karjaiban vitte át az aknamezőn, és Hainsburghben tele­pedett le. Amerikában elvált, angol nőt vett feleségül, s legutóbb kedves Wendyjével a floridai Jack­sonville mellett nyugdíjasként élt. Gyakran járt haza, ilyenkor felidéztük egy-egy tokajhegyal­jai vagy szabadszentkirályi riportsorozatunkat Már nem fényképezett. A keze remegett, nem tudta többé olyan halkan, olyan mesterien megközelíteni riportalanyait és olyannyira ész­revétlenül elkattintani a gépét. Június 7-én egy jacksonville-i magyar barátja hívott fel telefo­non a halálhírével. (Wendy tudta, hogy nem tu­dok angolul, én tudtam, hogy Wendy nem ért magyarul.) A pékmunkás fiának elegáns, főúri megjele­nése miatt Lord volt a beceneve. „Nálunk csak egy munkáskáder van, mondta volt egy vizsgála­ton Boldizsár, de Lord az is.” Lord érrendszeri betegségben (soha nem dohányzott) és hipertó­niában (270-es vérnyomás) szenvedett. Egy jacksonville-i kórházban halt meg 78 éves korá­ban. Feleségének csak magyarul írhattam rész­vétlevelet, majd csak lefordítja valaki, ha már nem élnék. A rumosok közül („Riportok a rum­ról”) bizonyára kevesen. Talán még emlékeznek rá a Hegyalján vagy Szabadszentkirályon, ahová azokban az időkben alig akarták felvenni egyik sürgönyét: „Szabad is? Szent is? Király is? Nem lesz ez kissé sok?” Lord barátom, mint annyian mások, idegen földben pihen. Amely azért nem egészen ide­gen, mert menekültjeinknek, ha hazát nem is, de otthont adott, magához ölelve a számkive­tetteket. Ruffy Péter Magyar Német 7

Next