Magyar Nemzet, 1991. november (54. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-07 / 261. szám
10 MaraTiNomzol NAPLÓ A MAGYAR ÁLLAMI HANGVERSENYZENEKAR is részt vesz a kanadai magyar napokon. Torontóban ma lép fel Kodály Galántai táncok, Brahms D- dúr hegedűverseny és Dvorák IX. szimfónia című művével, majd ugyanezzel a műsorral szerepel november 1 -én Montreálban. Mindkét hangversenyen Szabadi Vilmos hegedűművész lesz a szólista, vezényel: Kobayashi Ken-ichiro. November 8-án Ottawában ad koncertet az együttes, amelyen Kodály Psalmus Hungaricusa - kanadai szólistával és kórussal -, valamint Brahms Magyar táncai hangzanak el. Vezényel: Takács Miklós, a Montreáli Filharmóniai Társaság zeneigazgatója. A MUSICA GOENCZY KFT. osztrák vállalat hangszerkiállítást rendez november 7. és 15. között a Magyar Állami Operaház előcsarnokában, amelyen Magyarországon először valamennyi Bösendorfer zongoramodellt, valamint a saját gyártmányú pianínóikat mutatják be. A kiállítás minden napján hangszerbemutatót tartanak. Ma Nagy Pétert, 8-án Kemenes Andrást, 9én Gonda Jánost, 16én Fellegi Ádámot, 12én Szokolay Balázst, 12én Zsoldos Bálintot, 13-án Szakcsi Lakatos Bélát, 14én Vukán Györgyöt, 15én pedig Lukács Juditot hallgathatják az érdeklődők. ALGÉRIAI TEXTILEK - HÍMZÉSTÖRTÉNET címmel nyílik meg kiállítás novemberbén, pénteken délután 3 órakor a Néprajzi Múzeumban (Budapest V., Kossuth Lajos tér 12.). A kiállítást Mohamed Bentabet, az algériai Népi Hagyományok és Művészetek Nemzeti Múzeumának igazgatója nyitja meg. Találkozás Vénusszal A zenekar, mint a társadalmi intézményrendszereknek, illetve a demokratizmus működésének szimbóluma és modellje, zenekar és karmester viszonya, a karmester szerepe jó néhány rendezőt megihletett már. Elég, ha csak Fellini Zenekari próbájára és Wajda A karmesterért gondolunk. Szabó István amerikai színekben, de nagyrészt Magyarországon forgatott új filmjének már mindjárt nem is egy zenekar a főszereplője (az egyik), hanem egy bonyolultabb „művészetcsináló” organizmus: egy operaház a maga komplexitásában, zene-, ének- és tánckarával, adminisztratív és technikai személyzetével, ilyen-olyan vezetőivel s természetesen sztárjaival. De hogy a képlet bonyolultabb legyen, a helyszín egy nagy hagyományú, demokráciájára büszke ország fővárosában található. A párizsi Európaoperában kell történetünk hősének, a Magyarországról érkezett vendégkarmesternek, Szántó Zoltánnak a demokratikus játékszabályok, a szakszervezeti előírások, anyagi követelések, sztrájkok, fenyegetések és intrikák erdeiben utat vágnia a maga és a Mű számára a premierig. (A sztori, legalábbis ez a része önéletrajzi fogantatású. Szabó is rendezett, ő is Wagnert, s a filmbelihez hasonló nehéz körülmények között a párizsi operában.) Szabót is izgatja a kérdés, hogy egyénnek és közösségnek milyen áldozatot kell hoznia a közös célért, hogyan és meddig működőképes a demokrácia. Hogyan születhet a közönyből és a káoszból rend és harmónia, a sokféle, nemegyszer egymásnak feszülő szándékból, akaratból miképpen hozható létre az alkotás. A helyszín és az opera egyszerre azonos önmagával és többszörösen jelképes értelmű is. A párizsi Európa-opera nemcsak egy alkotóműhely ellentmondásokkal, konfliktusokkal terhes mikrokozmosza, de tulajdonképpen az oly sokat emlegetett Európa-ház lakói és „házmestere” nem éppen zökkenőmentes együttélésének szimbóluma. A még meg sem fogalmazódott házirend be nem tartásából adódott súrlódások és veszekedések lehetséges modellje. De persze, a Találkozás Vénusszal egyáltalában nem csak azt a folyamatot kíséri végig, ahogy Szántó megküzd a művész-bürokratákkal és a bürokrata-művészekkel, ahogy a sok nehézség ellenére sem adja fel, s a botránnyal fenyető bemutatón sikerre viszi Wagner Tannhäuserét. A film másik vezérszólama egy találkozásé és szerelemé. A karmester és a Vénuszt alakító világhírű énekesnő, Karin Andersen (Glenn Close elővezetésében) szeretnek egymásba. Először kerülgetik, kicsit idegenül méregetik egymást, hogy azután - miután tisztázták a közöttük levő félreértéseket - annál gyorsabban és hevesebben találjanak egymásra. Elfogadom, hogy a filmet csak az operaházi hercehurcára, bonyodalmakra építve nem lehetett volna eladni. Kell egy szerelem, magas hőfokú érzelmek, szenvedély és szenvedés. Elválás, kétségek, majd önfeledt, könnyes, eksztatikus összeborulás. Mondom: elfogadom a szerelmi szál szükségességét, de Szántó és Karín Andersen,Jamaija” - számomra legalábbis - teljességgel hiteltelen, mert nem belülről ábrázolt, hanem csak a felszínen és külsőségeiben. Érzelem- és dühkitörések, összeveszések és kibékülések váltogatják egymást, s a néző nem is igazán érti - vagy legalábbis nem éli át ami a szerelmesekkel történik. A férfi főszereplő, Niels Arestrup nemigen érdemel dicséretet. Meglehetősen színtelen, főleg pedig a szerelmi jelenetekben, bár meglehet, ez főleg a figura és a történet ilyen irányú megíratlanságának a számlájára írható. Amennyire konvencionális (konvenciálisan semmitmondó) Szántó és Karín kapcsolatának az ábrázolása, azzal szemben viszont annyira eleven és találó az operaházi társulat tagjainak a megjelenítése. Szabó egy-két vonással hús-vér személyiségeket teremt, pontosan jellemzi őket, érzékeltetve törekvéseiket, vonzalmaikat és ellenszenveiket. Érdekes: az alakok mintha a rendező egy korábbi korszakának alkotásaiból, a Tűzoltó utca 25-ből és a Budapesti mesékből lépnének elő, csak éppen más közegben, más „ruhába” bújva. Legalábbis Szabó ugyanolyan beleérző képességgel és szeretettel állítja őket elénk. A figurák között különösen jó az évtizedekkel korábban idegenbe szakadt magyar származású operaházi főtitkár, Jean Gabor az izraeli Moscu Alcalay megformálásában, s a Menzel Az én kisfalum című filmjéből már ismerős, most von Schneidert játszó Maria Labuda pedig egészen kitűnő. A karakteresebbnél karakteresebb színészek kiválasztása nyilván a szereposztó rendező ízlését, tájékozottságát dicséri. (Ez a funkció - tudván, hogy a magyar filmekből szinte mindig ugyanaz a tizenöt-húsz arc köszön vissza - bizony nálunk is elkelne.) Szabó továbbment azon az úton, amelyre a Mephistóval lépett, de ezúttal nem egyszerűen közönségfilmet rendezett, hanem - hiszen a produkció amerikai - a hollywoodi dramaturgia és szemléletmód követelményeinek teljességgel megfelelőt. Olyat, amelyet a világ minden táján el lehet adni. Tegyük hozzá, a magyar filmszakma meglehetős sznobságát ismerve, hogy ez egyáltalában nem bűn, nem szégyen. Sőt! Szabó abszolút profit - ez nagyon fontos! - igen kulturált és szórakoztató filmet rendezett. Olyat, amelyre szakmai gőgje, arisztokratizmusa miatt, s talán effajta tehetsége híján kevés hazai kollegája lenne képes. Pedig bizony nálunk is elkelnének az ilyen igényes és ízléses, mindenkihez szóló művek. (InterCom) Gervai András LEGYEN A VÁSÁRLÓNK! Nagykőrös belvárosában, kedvező helyen üzlethelyiségeket kínálunk megvételre 20-200 m! alapterület nagyságban. I Egyéni igényeit kielégítjük. Érdeklődni lehet: ■ OTP nagykőrösi fiókjánál 06-20-50-766 | OTP Pest megyei Igazgatóság I Ingatlanforgalmazási Osztályán 1118-7285 telefonon. KÉT NAGYMÚLTÚ EGYÜTTESÜNK sorozata emelkedett ki az elmúlt hetek zenei eseményei közül: a Bartók vonósnégyes négy hangversenyből álló Mozart-ciklussal járult hozzá a nagy bécsi mester egész éves ünnepléséhez, a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertsorozata pedig nemrég kezdődött, s novemberben még három estét tartogat a zenekedvelő közönségnek. Szinte lehetetlen észre nem venni a két kezdeményezés közös vonásait. Változó világunkban változik a koncertrendezés is. A kor szellemét megérezvén mindkét együttes a kezébe vette saját sorsa irányítását. Mint köztudott, a Liszt Ferenc Kamarazenekar, egyesületté alakulva s az Óbudai Társaskört választván otthonául, új művészi (és gazdasági) vállalkozásba kezdett. Ötrészes hangversenyciklusuk e vállalkozás első nagy erőpróbája. A Bartók vonósnégyes is a hazai zenei élet egyik új szereplőjére, a Musica Goenczy cégre bízta koncertjei megrendezését. Aligha kell e helyen méltatnom, mennyire helyesen teszik ezek a művészek, hogy meghallják az „idők szavát", s pályájuk jelen pillanatában a megújulás útjára lépnek. A döntés helyessége enélkül is nyilvánvaló. Számomra egyetlen kérdés fontos: vannak-e (s ha igen, melyek) e megújulásnak művészi eredményei. A kvartett és a kamarazenekar abban is osztozik, hogy ugyanott (a legjobb helyen) keresi a feltöltődés, a felfrissülés, az új ihlet forrását: a nagyszerű vendégművészekkel, szólistákkal való együttműködésben. Egy alkalommal még a művész személye is megegyezett: Frankl Péter éppúgy partnere volt a két Mozartzongoranégyesben a Bartók-kvartett tagjainak, mint ahogyan a Liszt Ferenc Kamarazenekar első estjén is ő vállalta két Mozart-versenymű magánszólamát. A kamarazenekarral föllépő „sztárok” sorát egy másik világhírű, hazatérő vendégművész, Schiff András folytatta. Én magam a Bartók vonósnégyes ciklusának három hangversenyéről és a Schiff András nevével fémjelzett eseményről számolhatok be. A TÍZ BÉCSI MOZARTKVARTETT mindegyike elhangzott a Bartók vonósnégyes sorozatában. E pompás vonulat megszólaltatása nagy nyeresége lett a Mozart-év hazai zenei krónikájának. A Bartók vonósnégyes játékának erényei talán az első koncerten (október 14-én) tárulkoztak fel a legteljesebben. Kiforrott, kidolgozott produkciókat hallhattunk, melyeket több évtizedes összmunka érlelt ilyenné. Az együttes játék, az „egy húron pendülés” ilyen mértékű harmóniája lehetővé tette, hogy a műfaj legbensőbb lényegével találkozzék a hallgató; ez a legbensőbb lényeg leginkább azzal a hasonlattal fogalmazható meg, amellyel egy XVIII. századi teoretikus jellemezte a vonósnégyest: „négy intelligens ember szellemes beszélgetése”. A Bartók-kvartett különösen ért a nagy pillanatok érzékeltetéséhez. Egy-egy fontos formarészhez való érkezés rendre jelentős mozzanattá válik ebben a természetes agogikákban bővelkedő előadásban. Az együttes másik erőssége a menüettek életre keltése. E tételtípus kedélyessége, dobbantásai, hangsúlyai, időnként pajkos huncutsága is mindig maradéktalanul érvényre jutott. Különösen emlékezetes marad a d-moll kvartett (K. 421) viharos menüettjébe rejtett bájos D-dúr trió megszólaltatása, mely mosolyt csalt az értő hallgató ajkára. De nem tévesztette el hatását a 458-as Köchel-számú B- dúr kvartett nyitótételének dallamossága, fináléjának magával ragadó lendülete sem. A második estén Frankl Péter került a figyelem középpontjába a gmoll zongoranégyesben; a két vonósnégyes-produkció kissé háttérbe szorult (ámbár a 428-as Esz-dúr vonósnégyes haydni humorú fináléjának előadása méltán keltett nagy tetszést). Frankl muzikalitása, kamarazenei érzékenysége, felszabadult és felszabadító erejű játéka lebilincselő. E zongorázás hátterében minden pillanatban ott érezhető az a szeretet, amellyel a művész a kompozíció iránt viseltetik, s az öröm, hogy eljátszhatja azt. Dy módon valamiképp a csodálatos szépséggel való első találkozás élményét adja meg az előadás. Az utolsó hangversenyen (október 25-én) fokozottabban felszínre kerültek a Bartók vonósnégyes játékának árnyoldalai. Mert mindennek két oldala van: egy pályája zenitjén túljutott kvartett megadhatja az együttes játék, az érett, bölcs interpretáció örömét, de óhatatlanul jelentkezik a hang fényének tmegkopása s az intonáció alkalmankénti tisztátalansága. E jelek elsősorban az 589-es jegyzékszámú B-dúr vonósnégyes előadására vetettek árnyékot. Ugyanakkor mégsem ezzel a benyomással kellett távoznunk a hangversenyről: a Dissonanzenkvartett (K. 465) lassú tételének egy szakaszát, az első hegedű és a cselló megindító párbeszédét hallgatván vált igazán világossá, mi mindent kaphatunk egy érett, kései stílusához, az aratás korszakához érkezett kvartett előadásától. SCHIFF ANDRÁS JELENLÉTE valóságos zeneünneppé tette a Liszt Ferenc Kamarazenekar október 24-i hangversenyét. A zongoraművész az est valamennyi műsorszámában meghatározó szerepet kapott, hiszen Bach V. brandenburgi versenyét - még ha szerzője nem is nevezi csembalókoncertnek, de - e műfaj első hírnökeként tartja számon a zenetörténet. Igazán a historikus régizenejáték elkötelezettjének tartom magam. Szívesebben hallgatom a régi műveket eredeti vagy legalábbis korhű hangszereken, s ezen előadói felfogás nagy egyéniségeinek, Harnoncourtnak, Gardinernek vagy Kuijkennek egy-egy interpretációját alapvető élményként őrzöm. Mégis, ezen az estén eszembe sem jutott a historizmus kérdését feszegetni, amikor a Bach-mű zongorás előadásban hangzott fel. Ugyan kinek lenne kedve a csembaló hiányán keseregni, amikor Schiff ezerarcú billentésének varázsos színeiben gyönyörködik! Zongorázása a reveláció erejével hat, minden egyes hangjára oda kell figyelni. Mindenekelőtt a csodálatos basszusokra, amelyek telt, meleg színükkel szinte magukon hordozzák az egész zenekari hangzást. A brandenburgi verseny lélegzetelállító pillanataivá váltak a magára maradó zongoraszólam bűvészmutatványai az első tétel végén. Schiff itt, a természeti jelenségek őserejével feltörő virtuozitással, az érzéki öröm teljességével ajándékozta meg hallgatóit. Nemcsak a közönség, a muzsikuspartnerek is ennek az interpretációnak bűvöletében éltek: ez érződött Sebők Erika fuvola- és Rolla János hegedűszólamán is, s nem kevésbé a zenekar ihletett játékán, amely újjászületett alakjában állította elénk az évtizedek óta repertoáron tartott és többször is lemezre vett darabot. A brandenburgi verseny után Schiff András Mozart Esz-dúr (K. 449) és B-dúr (K. 595) zongoraversenyét játszotta. Hogyan lehetne ezt a zongorázást néhány szóval jellemezni? Acélos, erőteljes, de sohasem durva, lágy, bensőséges, de sohasem puhány vagy feminin. Egyegy trilla körül szinte felforrósodik a levegő. S a kadenciák..., a kadenciákban ott van a rögtönzés régen elvesztett, de a nagy előadók játékában mindig újjászülető öröme. Egy bizonyos művészi színvonal fölött oktalanság az előadókat egymáshoz hasonlítani, rangsorolni. Egy dolog bizonyos: Schiff András a nagy muzsikusok ama kiválasztott csoportjába tartozik, akiknek tagjai a pillanat varázsában arról győzik meg közönségüket, hogy a lehető legjobb, sőt, az egyedül lehetséges előadást hallják. Farkas Zoltán ZENEI JEGYZETEK Megújulás Bartók-kvartett, Liszt Ferenc Kamarazenekar Kultúra CSÜTÖRTÖK, 1991. november 7. „Az égen most rácsok feszülnek...” Gérecz Attila hazaérkezett Ma délelőtt tíz órakor Budapesten, a Klauzál téren emléktáblát avatnak fel egy e helyütt, harmincöt esztendeje meghalt fiatalembernek, Gérecz Attilának a tiszteletére. Az emléktábla mellé - mementóként és irodalmi felfedezésként, verseskönyv is kerül, Gérecz Attila műveinek összegyűjtött kiadása. Az a huszonhét éves fiú ugyanis, akit 1956. november hetedikén még az alkony beállta előtt szovjet golyók öltek meg, költő is volt, nem csak szabadságharcos. Költészetéről akkoriban csak keveseknek volt tudomásuk. Börtöntársainak, családtagjainak. Ugyanis különböző fegyházakban Vácott, a Gyűjtőben és Márianosztrán virágzott ki Gérecz Attila lírája. De később is csak ők, az egykori zárkatársak, az édesanya, a kamaszkori barátnő mentették, őrizték és népszerűsítették a karcsú kötetnyi verset. Gérecz Attila, a mártírköltő hazájában sokáig tiltott és idegen volt. Határainkon túl, az Amerikában élő magyarok ellenben pontosan tudták, kit kell tisztelniük Gérecz Attilában. Legelső versét, az Így bocskorosan címűt csapatnyi amerikás magyar fiatal tudja kívülről, ugyanis ez a „belépő” a Gérecz Attiláról elnevezett cserkészcsapatba. „Így bocskorosan ugye megnevettek, / hogy márványt tömni hegynek indulok? !A számon pimasz mosolygás a jelszó, s füttyöm csibészes: én is feljutok!" - írta Vácott, 1954 májusában. Amikor zsebéből előhúzta e sorokat, hogy rabtársainak a későbbi Füveskert-antológia szerzőinek megmutassa, csak azon csodálkoztak a rabköltők, Tóth Bálint, Tollas Tibor, Kárpáti Kamil, Béri Géza és mások, hogy ez a legelső vers Gérecz Attila életében. „Annyira érett, teljes értékű volt" - emlékeznek. Húszéves korában tartóztatták le Gérecz Attilát összeesküvés és hazaárulás vádjával. Tizenöt évnyi börtönbüntetésre ítélték. (Vádlott-társai közül hármat fölakasztottak.) Ígéretes sportolói pályát tört ketté ez az ítélet, Gérecz Attila ugyanis a magyar öttusa-válogatott keretének tagja volt, amikor letartóztatták. Edzőinek és a mostanában előkerült sportdokumentációk bizonysága szerint nagy sikerek várományosa volt, hiszen pisztolylövésben például „maga mögé utasította” a későbbi olimpiai és világbajnokot, Benedek Gábort is. 1954 júniusában, nem sokkal az első vers világrajötte után, „a gyakorlatban kamatoztatta” Gérecz Attila mindazt, amit az edzéseken egykor elsajátított. Kihasználva a zöldárt, a jéghideg - a jegyzőkönyvek tanúsága szerint tizennégy fokos Dunán át megszökött a váci fegyházból. Hiába üldözték motorcsónakokkal, eljutott a fővárosba, ahol azután barátoknak hitt árulók adták az ávósok kezére. Szökéséért három év szigorított börtönbüntetést kapott. (Harminc nap szigorított magánzárka koplaltatással, harminc nap sötétzárka, harminc nap magánzárka, majd kezdődik elölről a rotáció. Ezt jelentette akkoriban a Gyűjtőben a szigorított börtön.) Akkorra azonban rabtársak és fegyőrök szemében dicsőséget vont már Attila köré heroikus szökése és költészete. Szökését ugyanis ötszáz soros versben örökítette meg. A Töredék, a hosszúvers azután csakugyan töredék maradt, prózavázlatokkal, tervekkel és költői remeklésekkel elegy, halhatatlan lírai forgács. Gérecz Attila ugyanis ’56. október harmincadikén szabadult ki börtönéből, a győztes szabadságharcnak köszönhetően. Természetes volt számára, hogy azonnal kiszabadítójának szolgálatába áll. Mivel a Kossuth rádió többszöri közlése szerint a börtönükből szabadult írókat várta az írószövetség, oda sietett. Akikkel ott találkozott, régi ismerősei voltak. Velük együtt fogalmazta meg Tamási Áron lakásán a rabságból szabadult írók kiáltványát, amelyet november elsején tettek közzé a rádióban. A szeretésről, a megbocsátásról és a nemzeti méretű összefogásról szólt e kiáltvány, amelynek hiteles kézirata mindmáig nem került elő. November negyedike után azonban másfajta szolgálatot várt a szabadságharc mindenkitől, Gérecz Attilától is. Nagy Imre felhívása után azonnal csatlakozott a harcolókhoz. Először a Nemzeti Színház körüli harcban vett részt. A Szabad Nép székházában sáncolta el magát, majd a Corvin Áruházban. Két szovjet tankot tett harcképtelenné - emlékeznek rá egykori harcostársai, Zsótér András, Csaszkóczy Emil. Új harcállásukból, a Dohány utcai Continental Szállóból kitörvén, a harmadik tankból Attilát sebezték halálra. Jó emberek vonszolták be testét egy kapualjba, jó emberek értesítették édesanyját a (legkisebb) fiú haláláról. Jó emberek segédkeztek a fiatal lánynak, a kamaszkori szerelem címzettjének a lepedőbe bugyolált testet eltemetni. Jó emberek közölték verseit a határokon túl, és - évtizedekig titokban idehaza. Jó emberek segédkeztek abban is, hogy a Stádium Könyvkiadó, Kárpáti Kamil szerkesztésében méltó kötetben adhassa közre a mártírköltő halálának harmincötödik évfordulóján az összegyűjtött verseket. Előszór Göncz Árpád írt a versek elé, hogy képesek legyünk „a csaknem nemzeti méretű feledékenység harmincöt éves ködös, zúzos hómezején áthatolni hozzá.” Gérecz Attila tehát - úgy tetszik - végre hazaérkezett. Hazaérkezett oda, hol legutolsó versének tanúsága szerint: „Az égen most rácsok feszülnek, szalagok, s mint lelken a soha meg nem írhatott verssorok." Lőcsei Gabriella Gustave Dóré Dante-illusztrációja Gérecz Attila könyvéből BIOPTRON 2 svájci orvosi lámpa megrendelhető a KOBOLD Kft.-nél. Felhasználási területe: bőrgyógyászatban, sebészetben, rheumatológiában, fizikoterápiában, traumatológiában, sportorvoslásban. Telefon: 160-2355 ________________ 427)