Magyar Nemzet, 1991. november (54. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-07 / 261. szám

10 MaraTiNomzol NAPLÓ A MAGYAR ÁLLAMI HANGVERSENY­­ZENEKAR is részt vesz a kanadai ma­gyar napokon. Torontóban ma lép fel Kodály Galántai táncok, Brahms D- dúr hegedűverseny és Dvorák IX. szimfónia című művével, majd ugyan­ezzel a műsorral szerepel november 1 -én Montreálban. Mindkét hang­versenyen Szabadi Vilmos hegedű­művész lesz a szólista, vezényel: Ko­­bayashi Ken-ichiro. November 8-án Ottawában ad koncertet az együttes, amelyen Kodály Psalmus Hungaricu­­sa - kanadai szólistával és kórussal -, valamint Brahms Magyar táncai hangzanak el. Vezényel: Takács Mik­lós, a Montreáli Filharmóniai Tár­saság zeneigazgatója. A MUSICA GOENCZY KFT. osztrák vállalat hangszerkiállítást rendez november 7. és 15. között a Magyar Állami Operaház előcsarnokában, amelyen Magyarországon először valamennyi Bösendorfer zongoramo­­dellt, valamint a saját gyártmányú pi­­anínóikat mutatják be. A kiállítás min­den napján hangszerbemutatót tarta­nak. Ma Nagy Pétert, 8-án Kemenes Andrást, 9én Gonda Jánost, 16én Fellegi Ádámot, 1­2én Szokolay Ba­lázst, 12én Zsoldos Bálintot, 13-án Szakcsi Lakatos Bélát, 14én Vukán Györgyöt, 15én pedig Lukács Juditot hallgathatják az érdeklődők. ALGÉRIAI TEXTILEK - HÍMZÉSTÖRTÉ­NET címmel nyílik meg kiállítás no­vember­bén, pénteken délután 3 óra­kor a Néprajzi Múzeumban (Buda­pest V., Kossuth Lajos tér 12.). A kiál­lítást Mohamed Bentabet, az algériai Népi Hagyományok és Művészetek Nemzeti Múzeumának igazgatója nyitja meg. Találkozás Vénusszal A zenekar, mint a társadalmi in­tézményrendszereknek, illetve a de­mokratizmus működésének szimbó­luma és modellje, zenekar és kar­mester viszonya, a karmester szere­pe jó néhány rendezőt megihletett már. Elég, ha csak Fellini Zenekari próbájára és Wajda A karmesterért gondolunk. Szabó István amerikai színekben, de nagyrészt Magyaror­szágon forgatott új filmjének már mindjárt nem is egy zenekar a fősze­replője (az egyik), hanem egy bo­nyolultabb „művészetcsináló” orga­nizmus: egy operaház a maga komp­lexitásában, zene-, ének- és táncka­rával, adminisztratív és technikai személyzetével, ilyen-olyan vezetői­vel s természetesen sztárjaival. De hogy a képlet bonyolultabb legyen, a helyszín egy nagy hagyományú, de­mokráciájára büszke ország főváro­sában található. A párizsi Európa­­operában kell történetünk hősének, a Magyarországról érkezett vendég­karmesternek, Szántó Zoltánnak a demokratikus játékszabályok, a szakszervezeti előírások, anyagi kö­vetelések, sztrájkok, fenyegetések és intrikák erdeiben utat vágnia a maga és a Mű számára a premierig. (A sztori, legalábbis ez a része önélet­rajzi fogantatású. Szabó is rendezett, ő is Wagnert, s a filmbelihez hason­ló nehéz körülmények között a pári­zsi operában.) Szabót is izgatja a kérdés, hogy egyénnek és közösségnek milyen ál­dozatot kell hoznia a közös célért, ho­gyan és meddig működőképes a de­mokrácia. Hogyan születhet a kö­zönyből és a káoszból rend és harmó­nia, a sokféle, nemegyszer egymás­nak feszülő szándékból, akaratból miképpen hozható létre az alkotás. A helyszín és az opera egyszerre azonos önmagával és többszörösen jelképes értelmű is. A párizsi Euró­­pa-opera nemcsak egy alkotóműhely ellentmondásokkal, konfliktusokkal terhes mikrokozmosza, de tulajdon­képpen az oly sokat emlegetett Euró­­pa-ház lakói és „házmestere” nem éppen zökkenőmentes együttélésé­nek szimbóluma. A még meg sem fo­galmazódott házirend be nem tartá­sából adódott súrlódások és veszeke­dések lehetséges modellje. De persze, a Találkozás Vé­nusszal egyáltalában nem csak azt a folyamatot kíséri végig, ahogy Szán­tó megküzd a művész-bürokratákkal és a bürokrata-művészekkel, ahogy a sok nehézség ellenére sem adja fel, s a botránnyal fenyető bemutatón si­kerre viszi Wagner Tannhäuserét. A film másik vezérszólama egy találko­zásé és szerelemé. A karmester és a Vénuszt alakító világhírű énekesnő, Karin Andersen (Glenn Close előve­zetésében) szeretnek egymásba. Először kerülgetik, kicsit idegenül méregetik egymást, hogy azután - miután tisztázták a közöttük levő fél­reértéseket - annál gyorsabban és he­vesebben találjanak egymásra. Elfogadom, hogy a filmet csak az operaházi hercehurcára, bonyodal­makra építve nem lehetett volna elad­ni. Kell egy szerelem, magas hőfokú érzelmek, szenvedély és szenvedés. Elválás, kétségek, majd önfeledt, könnyes, eksztatikus összeborulás. Mondom: elfogadom a szerelmi szál szükségességét, de Szántó és Karín Andersen,Jamaija” - számomra leg­alábbis - teljességgel hiteltelen, mert nem belülről ábrázolt, hanem csak a felszínen és külsőségeiben. Érzelem- és dühkitörések, összeveszések és ki­békülések váltogatják egymást, s a néző nem is igazán érti - vagy leg­alábbis nem éli át ami a szerelme­sekkel történik. A férfi főszereplő, Niels Arestrup nemigen érdemel di­cséretet. Meglehetősen színtelen, fő­leg pedig a szerelmi jelenetekben, bár meglehet, ez főleg a figura és a törté­net ilyen irányú megíratlanságának a számlájára írható. Amennyire konvencionális (kon­­venciálisan semmitmondó) Szántó és Karín kapcsolatának az ábrázolása, azzal szemben viszont annyira eleven és találó az operaházi társulat tagjai­nak a megjelenítése. Szabó egy-két vonással hús-vér személyiségeket te­remt, pontosan jellemzi őket, érzékel­tetve törekvéseiket, vonzalmaikat és ellenszenveiket. Érdekes: az alakok mintha a rendező egy korábbi korsza­kának alkotásaiból, a Tűzoltó utca 25-ből és a Budapesti mesékből lép­nének elő, csak éppen más közegben, más „ruhába” bújva. Legalábbis Sza­bó ugyanolyan beleérző képességgel és szeretettel állítja őket elénk. A figurák között különösen jó az évtizedekkel korábban idegenbe szakadt magyar származású opera­házi főtitkár, Jean Gabor az izraeli Moscu Alcalay megformálásában, s a Menzel Az én kisfalum című film­jéből már ismerős, most von Schnei­dert játszó Maria Labuda pedig egé­szen kitűnő. A karakteresebbnél karakteresebb színészek kiválasz­tása nyilván a szereposztó rendező ízlését, tájékozottságát dicséri. (Ez a funkció - tudván, hogy a magyar fil­mekből szinte mindig ugyanaz a ti­zenöt-húsz arc köszön vissza - bi­zony nálunk is elkelne.) Szabó továbbment azon az úton, amelyre a Mephistóval lépett, de ezút­tal nem egyszerűen közönségfilmet rendezett, hanem - hiszen a produkció amerikai - a hollywoodi dramaturgia és szemléletmód követelményeinek teljességgel megfelelőt. Olyat, ame­lyet a világ minden táján el lehet adni. Tegyük hozzá, a magyar filmszakma meglehetős sznobságát ismerve, hogy ez egyáltalában nem bűn, nem szé­gyen. Sőt! Szabó abszolút profi­t - ez nagyon fontos! - igen kulturált és szó­rakoztató filmet rendezett. Olyat, amelyre szakmai gőgje, arisztokratiz­musa miatt, s talán effajta tehetsége hí­ján kevés hazai kollegája lenne képes. Pedig bizony nálunk is elkelnének az ilyen igényes és ízléses, mindenkihez szóló művek. (InterCom) Gervai András LEGYEN A VÁSÁRLÓNK! Nagykőrös belvárosában, kedvező helyen üzlethelyiségeket­­ kínálunk megvételre 20-200 m! alapterület nagyságban. I Egyéni igényeit kielégítjük. Érdeklődni lehet: ■ OTP nagykőrösi fiókjánál 06-20-50-766 | OTP Pest megyei Igazgatóság I Ingatlanforgalmazási Osztályán 1­118-7285 telefonon. K­ÉT NAGYMÚLTÚ EGYÜT­TESÜNK sorozata emel­kedett ki­ az elmúlt hetek ze­nei eseményei közül: a Bartók vo­nósnégyes négy hangversenyből ál­ló Mozart-ciklussal járult hozzá a nagy bécsi mester egész éves ün­nepléséhez, a Liszt Ferenc Kamara­­zenekar koncertsorozata pedig nemrég kezdődött, s novemberben még három estét tartogat a zeneked­velő közönségnek. Szinte lehetetlen észre nem ven­ni a két kezdeményezés közös vo­násait. Változó világunkban válto­zik a koncertrendezés is. A kor szel­lemét megérezvén mindkét együttes a kezébe vette saját sorsa irányítá­sát. Mint köztudott, a Liszt Ferenc Kamarazenekar, egyesületté alakul­va s az Óbudai Társaskört választ­ván otthonául, új művészi (és gaz­dasági) vállalkozásba kezdett. Ötré­szes hangversenyciklusuk e vállal­kozás első nagy erőpróbája. A Bar­tók vonósnégyes is a hazai zenei élet egyik új szereplőjére, a Musica Goenczy cégre bízta koncertjei megrendezését. Aligha kell e he­lyen méltatnom, mennyire helyesen teszik ezek a művészek, hogy meg­hallják az „idők szavát", s pályájuk jelen pillanatában a megújulás útjá­ra lépnek. A döntés helyessége enélkül is nyilvánvaló. Számomra egyetlen kérdés fontos: vannak-e (s ha igen, melyek) e megújulásnak művészi eredményei. A kvartett és a kamarazenekar abban is osztozik, hogy ugyanott (a legjobb helyen) keresi a feltöltődés, a felfrissülés, az új ihlet forrását: a nagyszerű vendégművészekkel, szó­listákkal való együttműködésben. Egy alkalommal még a művész sze­mélye is megegyezett: Frankl Péter éppúgy partnere volt a két Mozart­­zongoranégyesben a Bartók-kvartett tagjainak, mint ahogyan a Liszt Fe­renc Kamarazenekar első estjén is ő vállalta két Mozart-versenymű ma­gánszólamát. A kamarazenekarral föllépő „sztárok” sorát egy másik vi­lághírű, hazatérő vendégművész, Schiff András folytatta. Én magam a Bartók vonósnégyes ciklusának há­rom hangversenyéről és a Schiff András nevével fémjelzett esemény­ről számolhatok be. A TÍZ BÉCSI MOZART­­KVARTETT mindegyike elhangzott a Bartók vonósnégyes sorozatában. E pompás vonulat megszólaltatása nagy nyeresége lett a Mozart-év ha­zai zenei krónikájának. A Bartók vo­nósnégyes játékának erényei talán az első koncerten (október 14-én) tárul­koztak fel a legteljesebben. Kiforrott, kidolgozott produkciókat hallhat­tunk, melyeket több évtizedes össz­munka érlelt ilyenné. Az együttes já­ték, az „egy húron pendülés” ilyen mértékű harmóniája lehetővé tette, hogy a műfaj legbensőbb lényegével találkozzék a hallgató; ez a legben­sőbb lényeg leginkább azzal a hason­lattal fogalmazható meg, amellyel egy XVIII. századi teoretikus jelle­mezte a vonósnégyest: „négy intelli­gens ember szellemes beszélgetése”. A Bartók-kvartett különösen ért a nagy pillanatok érzékeltetéséhez. Egy-egy fontos formarészhez való érkezés rendre jelentős mozzanattá válik ebben a természetes agogikák­­ban bővelkedő előadásban. Az együttes másik erőssége a menüettek életre keltése. E tételtípus kedélyes­sége, dobbantásai, hangsúlyai, időn­ként pajkos huncutsága is mindig maradéktalanul érvényre jutott. Kü­lönösen emlékezetes marad a d-moll kvartett (K. 421) viharos menüettjé­be rejtett bájos D-dúr trió megszólal­tatása, mely mosolyt csalt az értő hallgató ajkára. De nem tévesztette el hatását a 458-as Köchel-számú B- dúr kvartett nyitótételének dallamos­sága, fináléjának magával ragadó lendülete sem. A második estén Frankl Péter ke­rült a­ figyelem középpontjába a g­­moll zongoranégyesben; a két vonós­négyes-produkció kissé háttérbe szo­rult (ámbár a 428-as Esz-dúr vonósné­gyes haydni humorú fináléjának elő­adása méltán keltett nagy tetszést). Frankl muzikalitása, kamarazenei ér­zékenysége, felszabadult és felszaba­dító erejű játéka lebilincselő. E zon­gorázás hátterében minden pillanat­ban ott érezhető az a szeretet, amellyel a művész a kompozíció iránt viseltetik, s az öröm, hogy eljátszhatja azt. Dy módon valamiképp a csodála­­tos szépséggel való első találkozás él­ményét adja meg az előadás. Az utolsó hangversenyen (októ­ber 25-én) fokozottabban felszínre kerültek a Bartók vonósnégyes játé­kának árnyoldalai. Mert mindennek két oldala van: egy pályája zenitjén túljutott kvartett megadhatja az együttes játék, az érett, bölcs in­terpretáció örömét, de óhatatlanul jelentkezik a hang fényének tm­egko­­pása s az intonáció alkalmankénti tisztátalansága. E jelek elsősorban az 589-es jegyzékszámú B-dúr vo­nósnégyes előadására vetettek ár­nyékot. Ugyanakkor mégsem ezzel a benyomással kellett távoznunk a hangversenyről: a Dissonanzen­­kvartett (K. 465) lassú tételének egy szakaszát, az első hegedű és a cselló megindító párbeszédét hallgatván vált igazán világossá, mi mindent kaphatunk egy érett, kései stílusá­hoz, az aratás korszakához érkezett kvartett előadásától. SCHIFF ANDRÁS JELENLÉ­TE valóságos zeneünneppé tette a Liszt Ferenc Kamarazenekar októ­ber 24-i hangversenyét. A zongora­­művész az est valamennyi műsor­számában meghatározó szerepet ka­pott, hiszen Bach V. brandenburgi versenyét - még ha szerzője nem is nevezi csembalókoncertnek, de - e műfaj első hírnökeként tartja szá­mon a zenetörténet. Igazán a histori­kus régizenejáték elkötelezettjének tartom magam. Szívesebben hallga­tom a régi műveket eredeti vagy leg­alábbis korhű hangszereken, s ezen előadói felfogás nagy egyéniségei­nek, Harnoncourtnak, Gardinernek vagy Kuijkennek egy-egy interpretá­cióját alapvető élményként őrzöm. Mégis, ezen az estén eszembe sem jutott a historizmus kérdését fesze­getni, amikor a Bach-mű zongorás előadásban hangzott fel. Ugyan ki­nek lenne kedve a csembaló hiányán keseregni, amikor Schiff ezerarcú billentésének varázsos színeiben gyönyörködik! Zongorázása a reve­­láció erejével hat, minden egyes hangjára oda kell figyelni. Minde­nekelőtt a csodálatos basszusokra, amelyek telt, meleg színükkel szinte magukon hordozzák az egész zene­kari hangzást. A brandenburgi ver­seny lélegzetelállító pillanataivá vál­tak a magára maradó zongoraszólam bűvészmutatványai az első tétel vé­gén. Schiff itt, a természeti jelensé­gek őserejével feltörő virtuozitással, az érzéki öröm teljességével ajándé­kozta meg hallgatóit. Nemcsak a kö­zönség, a muzsikuspartnerek is en­nek az interpretációnak bűvöletében éltek: ez érződött Sebők Erika fuvo­la- és Rolla János hegedűszólamán is, s nem kevésbé a zenekar ihletett játékán, amely újjászületett alakjá­ban állította elénk az évtizedek óta repertoáron tartott és többször is le­mezre vett darabot. A brandenburgi verseny után Schiff András Mozart Esz-dúr (K. 449) és B-dúr (K. 595) zongoraver­senyét játszotta. Hogyan lehetne ezt a zongorázást néhány szóval jelle­mezni? Acélos, erőteljes, de soha­sem durva, lágy, bensőséges, de so­hasem puhány vagy feminin. Egy­­egy trilla körül szinte felforrósodik a levegő. S a kadenciák..., a kaden­­ciákban ott van a rögtönzés régen elvesztett, de a nagy előadók játé­kában mindig újjászülető öröme. Egy bizonyos művészi színvonal fölött oktalanság az előadókat egy­máshoz hasonlítani, rangsorolni. Egy dolog bizonyos: Schiff András a nagy muzsikusok ama kiválasztott csoportjába tartozik, akiknek tagjai a pillanat varázsában arról győzik meg közönségüket, hogy a lehető legjobb, sőt, az egyedül lehetséges előadást hallják. Farkas Zoltán ZENEI JEGYZETEK Megújulás Bartók-kvartett, Liszt Ferenc Kamarazenekar Kultúra CSÜTÖRTÖK, 1991. november 7. „Az égen most rácsok feszülnek...” Gérecz Attila hazaérkezett Ma délelőtt tíz órakor Budapes­ten, a Klauzál téren emléktáblát avat­nak fel egy e helyütt, harmincöt esz­tendeje meghalt fiatalembernek, Gé­recz Attilának a tiszteletére. Az em­léktábla mellé - mementóként és iro­dalmi felfedezésként,­­ verseskönyv is kerül, Gérecz Attila műveinek összegyűjtött kiadása. Az a huszon­hét éves fiú ugyanis, akit 1956. no­vember hetedikén még az alkony be­állta előtt szovjet golyók öltek meg, költő is volt, nem csak szabadsághar­cos. Költészetéről akkoriban csak ke­veseknek volt tudomásuk. Börtöntár­sainak, családtagjainak. Ugyanis kü­lönböző fegyházakban Vácott, a Gyűjtőben és Márianosztrán virág­zott ki Gérecz Attila lírája. De később is csak ők, az egykori zárkatársak, az édesanya, a kamaszkori barátnő men­tették, őrizték és népszerűsítették a karcsú kötetnyi verset. Gérecz Attila, a mártírköltő hazájában sokáig tiltott és idegen volt. Határainkon túl, az Amerikában élő magyarok ellenben pontosan tud­ták, kit kell tisztelniük Gérecz Attilá­ban. Legelső versét, az Így bocskoro­­san címűt csapatnyi amerikás magyar fiatal tudja kívülről, ugyanis ez a „belépő” a Gérecz Attiláról elnevezett cserkészcsapatba. „Így bocskorosan ugye megnevettek, / hogy márványt tömni hegynek indulok? !A számon pi­masz mosolygás a jelszó, s füttyöm csi­bészes: én is feljutok!" - írta Vácott, 1954 májusában. Amikor zsebéből előhúzta e sorokat, hogy rabtársainak­­ a későbbi Füveskert-antológia szer­zőinek megmutassa, csak azon csodál­koztak a rabköltők, Tóth Bálint, Tollas Tibor, Kárpáti Kamil, Béri Géza és mások, hogy ez a legelső vers Gérecz Attila életében. „Annyira érett, teljes értékű volt" - emlékeznek. Húszéves korában tartóztatták le Gérecz Attilát összeesküvés és haza­árulás vádjával. Tizenöt évnyi bör­tönbüntetésre ítélték. (Vádlott-társai közül hármat fölakasztottak.) Ígére­tes sportolói pályát tört ketté ez az ítélet, Gérecz Attila ugyanis a ma­gyar öttusa-válogatott keretének tag­ja volt, amikor letartóztatták. Edzői­nek és a mostanában előkerült sport­dokumentációk bizonysága szerint nagy sikerek várományosa volt, hi­szen pisztolylövésben például „maga mögé utasította” a későbbi olimpiai és világbajnokot, Benedek Gábort is. 1954 júniusában, nem sokkal az első vers világrajötte után, „a gyakorlat­ban kamatoztatta” Gérecz Attila mindazt, amit az edzéseken egykor elsajátított. Kihasználva a zöldárt, a jéghideg - a jegyzőkönyvek tanúsá­ga szerint tizennégy fokos­­ Dunán át megszökött a váci fegyházból. Hi­ába üldözték motorcsónakokkal, el­jutott a fővárosba, ahol azután ba­rátoknak hitt árulók adták az ávósok kezére. Szökéséért három év szigorí­tott börtönbüntetést kapott. (Harminc nap szigorított magánzárka koplalta­­tással, harminc nap sötétzárka, har­minc nap magánzárka, majd kezdő­dik elölről a rotáció. Ezt jelentette akkoriban a Gyűjtőben a szigorított börtön.) Akkorra azonban rabtársak és fegyőrök szemében dicsőséget vont már Attila köré heroikus szöké­se és költészete. Szökését ugyanis öt­száz soros versben örökítette meg. A Töredék, a hosszúvers azután csakugyan töredék maradt, prózaváz­latokkal, tervekkel és költői remeklé­sekkel elegy, halhatatlan lírai forgács. Gérecz Attila ugyanis ’56. október har­mincadikén szabadult ki börtönéből, a győztes szabadságharcnak köszönhe­tően. Természetes volt számára, hogy azonnal kiszabadítójának szolgálatába áll. Mivel a Kossuth rádió többszöri közlése szerint a börtönükből szaba­dult írókat várta az írószövetség, oda sietett. Akikkel ott találkozott, régi is­merősei voltak. Velük együtt fogal­mazta meg Tamási Áron lakásán a rab­ságból szabadult írók kiáltványát, ame­lyet november elsején tettek közzé a rádióban. A szeretésről, a megbocsá­tásról és a nemzeti méretű összefogás­ról szólt e kiáltvány, amelynek hiteles kézirata mindmáig nem került elő. November negyedike után azon­ban másfajta szolgálatot várt a sza­badságharc mindenkitől, Gérecz Atti­lától is. Nagy Imre felhívása után azonnal csatlakozott a harcolókhoz. Először a Nemzeti Színház körüli harcban vett részt. A Szabad Nép székházában sáncolta el magát, majd a Corvin Áruházban. Két szovjet tan­kot tett harcképtelenné - emlékeznek rá egykori harcostársai, Zsótér And­rás, Csaszkóczy Emil. Új harcállásuk­ból, a Dohány utcai Continental Szál­lóból kitörvén, a harmadik tankból Attilát sebezték halálra. Jó emberek vonszolták be testét egy kapualjba, jó emberek értesítették édesanyját a (legkisebb) fiú haláláról. Jó emberek segédkeztek a fiatal lánynak, a ka­maszkori szerelem címzettjének a le­pedőbe bugyolált testet eltemetni. Jó emberek közölték verseit a határokon túl, és - évtizedekig titokban­­ ideha­za. Jó emberek segédkeztek abban is, hogy a Stádium Könyvkiadó, Kárpáti Kamil szerkesztésében méltó kötet­ben adhassa közre a mártírköltő halá­lának harmincötödik évfordulóján az összegyűjtött verseket. Előszór Göncz Árpád írt a versek elé, hogy képesek legyünk „a csaknem nemzeti méretű feledékenység harmincöt éves ködös, zúzos hómezején áthatolni hozzá.” Gérecz Attila tehát - úgy tetszik - végre hazaérkezett. Hazaérkezett oda, hol legutolsó versének tanúsága sze­rint: „Az égen most rácsok feszülnek, szalagok, s mint lelken a soha meg nem írhatott verssorok." Lőcsei Gabriella Gustave Dóré Dante-illusztrációja Gé­recz Attila könyvéből BIOPTRON 2 svájci orvosi lámpa megrendelhető a KOBOLD Kft.-nél. Felhasználási területe: bőrgyógyászatban, sebészetben, rheumatológiában, fizikoterápiában, traumatológiában, sportorvoslásban. Telefon: 160-2355 ________________ 427)

Next