Magyar Nemzet, 1992. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-11 / 9. szám
1992. JANUÁR 11. ON ÉS A DIVAT Magyar Nemzet VII Tavasz a télben Ismét jön a hosszú szoknya Még javában tart az amerikai áruházakban, üzletekben - nagy árleszállításokkal - a téli holmik vására, de a tervezők már sorra mutatják be 1992-es tavaszi modelljeiket. A bemutatott darabok a 40-es évek stílusát idézik, sőt egyes darabok kifejezetten utalnak a II. világháborúba való amerikai belépés fél évszázados évfordulójára is. A kulcsszó: varázsos, elbűvölő hatás keltése, így visszahosszabbodik a ruha, illetve szoknya hossza, csábosan mély elől vagy oldalt elhelyezett hasítékokkal, mintha a divattervezők jókedvre akarnák hangolni a gazdasági bajok miatti borús hangulatú nőket. A híres Calvin Klein azonban makacsul próbálja megőrizni a térd fölötti rövidet, bár ő is tervezett néhány hosszabb szoknyát. A kihívás a nők részére nagy. Majd a tavasz lesz a döntőbíró, hogy marad-e a rövid vagy hódít a szexis hosszú. Csöpi HH1 jSEtigggll BSP-i— Privátügy „Miért?” jeligére KEDVES URAM, ezt a kérdést mindannyian föltehetjük magunknak, ki előbb, ki utóbb, miért? Miért nem kellünk, miért nem szeretnek már, miért hagynak ott bennünket, miért úgy, miért akkor? A szakítás nemcsak a hiúságunkat sebzi meg. A szakítás annak az elutasítása, amit úgy nevezünk, hogy Én. És elvesztése a Másiknak, aki Énünk biztonsága, épsége, integritása számára nélkülözhetetlenül oly fontos. Ön túl az első megdöbbenésen és heveny megrázkódtatáson, keresi a választ, miért ért véget az Ön és a barátnője közötti, több mint tíz évig tartó kapcsolat, éppen akkor, amikor emberi számítások szerint beteljesedhetett volna. Amikor minden külső akadály elhárult, hogy eufemisztikusan fejezzük ki barátnője férjének halálát és az Önök kapcsolata legalizálódhatott volna. Ez a több mint tíz évig tartó kapcsolat, mint írja „majdnem házasság volt, sőt, talán több, mert intenzívebb, mint egy szokványos házasság...” A barátnője, lévén lelkiismeretes asszony, ellátta a férjét, gondoskodott róla, ám ez a gondoskodás az Ön számára észrevétlen maradt. Ön egy pillanatig sem érezte versenytársnak ezt az ismeretlen férfit. Volt, létezett, mint egy hivatalos kötelesség. Önök együtt töltötték a hétvégét, a szabadságukat, nyaranként a barátnője kint lakott az Ön Duna parti kis házában, és csak be-beruccant a saját otthonába. Önt ismerték és elfogadták a barátnője felnőtt gyerekei. Már egyikük sem fiatal, Ön hatvan fölött, a barátnője is túl az ötvenen - inkább jól összeszokott szexuális pár, mint viharzó szerelmesek. És furcsa, sőt, paradox módon, ennek a majdnem ideális kapcsolatnak vetett véget a férj váratlan halála. „Miért?” kérdi Ön. „Mit vétettem, milyen hibát követtem el?” Kedves Uram, nem hiszem, hogy bárki is megnyugtató, vagy pláne egyértelmű magyarázatot tudna Önnek adni. Mert hisz ezerfajta magyarázat lehetséges. A barátnője utólagos bűntudata, ami miatt most mély gyászba burkolózó özvegy, aki elzárkózik a bűntárs, azaz Ön elől - ez az egyik változat. De ez valahogy nem illik arra az asszonyra, akit Ön, megengedem elfogultan, de alighanem mégiscsak szavahihetően jellemez. Nem tudom, gondolt-e arra, hogy minden párhuzamos kapcsolat óhatatlanul magában rejt hazugságokat. Talán a barátnője sem tudta, hogy az a jelentéktelen férj jelent számára valamit. Talán többet, mint amit bevallott saját magának, és Önnek. Lehet, hogy ez a párhuzamos kapcsolat adott számára valamiféle egyensúlyt, az adok-kapoknak ez a furcsa egyenlege, a megosztottság, a kettős szerep varázsa, amiből Ön csak egyet ismert, és elhitte, hogy a másik oldalon játszott szerep üres, formális, elhanyagolható. „Emberi számítások szerint” írja Ön, „a kapcsolatunknak most kellett volna konszolidálódnia. Most végre nyíltan együtt élhettünk volna... békésen, korunkhoz illően...” Nem így történt. Az Ön hibájából? Nem tudom, én csak az Ön elbeszéléséből ismerem a kapcsolatukat. Ám az emberi számításokba az is belefér, hogy a barátnője talán belefáradt mindkét kapcsolatba, és amikor a férje halálával megszűnt az egyik, a másiktól is szabadulni akart. Függetlennek lenni - ez is egy lehetőség. De bármi is az ok, vagy okok szövevényéről van szó. Önnek el kell fogadnia a döntést. És meg kell tudni békéink Egy tízéves kapcsolat megérdemli, hogy méltó módon őrizze meg az emlékezetében. Üdvözlettel Ágnes Az iskolaelőkészítőről „Az iskolában bezzeg majd móresre tanítanak! Ott beléd verik, mi a rend, a fegyelem, a követelmény!" - hallik a nem burkolt fenyegetés úton-útfélen, játszótéren, családi otthonban, ha a szülők már kifogynak a nagyóvodás megregulázására használt érvekből, eszközökből. Egyébként az iskolakezdés talán nagyobb megrázkódtatás a szülőknek, mint gyermeküknek. A kicsik korábban is jártak közösségbe, legalább egy évig, követelményeknek addig is eleget kellett tenniük, ha másféléknek nem, legalábbis a családi ház elvárásainak, egészen zsenge csecsemőkoruktól. Bármennyire engedékeny legyen a família, a civilizációnkban elfogadott viselkedési normákhoz és a közvetlen környezet szokásaihoz egészen kicsi korától alkalmazkodni kénytelen a felcseperedő; vannak veszélyes, tilos és nemszeretem tettek, amelyeket kénytelen elfojtani magában, nem is hisszük, hogy ez mekkora áldozat a csöppségek részéről. Az iskolától inkább a tanulópad koptatásában tapasztalt felnőttek óckodnak, kik oly sokat hallanak a diákok hajszoltságáról, túlterheltségéről. Jóval kevesebb megjegyzés üti meg a fülüket arról, hogy a gyermeki agy kihasználtsága általában tízszázalékos, csemetéink tehát már egész kis korukban jóval többre képesek, mint amit megkívánunk tőlük, sőt, szürkeállományuk úgy gyarapszik, ha agytekervényeiket megdolgoztatják. Csak nem mindegy, hogyan, milyen módszerrel, miféle pihentetve fejlesztő metódussal. Az aggódó szülők megnyugtatását is szolgálja tehát az a kurzus, amelynek ötlete három, kisdiákokat oktató tanító néni fejéből pattant ki, akik hirdetményükben azt ígérik, hogy felmérik az iskolába indulók képességeit, az esetleg tapasztalt hiányosságokat, igyekeznek megszüntetni, mintegy felkészítik a kicsit a diákéletre. Az óvónénik is ismerik neveltjeik gyengéit, ilyesmire az iskolaérettségi-vizsgálatnok ugyancsak fényt derítenek, de a bajok orvoslásáról részint az óvodai csoportok népes voltából következően le kell mondani. Gondot okoz az is, hogy másféle munkára készítik fel a három-hat évesekkel foglalkozókat, mint a tanítókat, s a két gyermeki életforma közötti mély szakadék áthidalására intézményesen mindeddig nem találtak módot. A „problémás" gyerekeket a nevelési tanácsadóba küldik, akinél pöszeséget tapasztalnak, azt lelkiismeretes környezetük logopédushoz viszi. De számtalan más, gondot sejtető jelentésre lehetne még felfigyelni. Sok iskolába induló egyáltalán nincs tisztában a számfogalommal, a nehézkes formafelismerés inflexiát sejtet, egyes beszédhibák a hangok elkülönítését teszik később lehetetlenné. Olyan eseteket is feljegyeztek már, amikor az iskolában derült fény a gyerek ritka fogyatékosságára: minden betűt fejjel lefelé írt, úgy, ahogyan ő látta azokat. Az iskolával riogatás később visszaüt, súlyos gátlást válthat ki a gyerekből, de a szülői aggodalom is átragad a kicsire, aki szorong a diákévek során. Ilyen okok tehát szintén szerepet játszanak az óvodások hiányos felkészítése és az olvasástanítás buktatói mellett abban, hogy évről évre több a tananyaggal küszködő gyerek. Sokuk hihetetlenül rövid ideig képes csak koncentrálni, s ha elkalandozik, messze lemarad a tanító néni diktálta iramtól. Ha a „problémás" nebulók vannak többségben, hozzájuk kénytelen alkalmazkodni az oktató, ennek az egész osztály kárát látja. Szokás a külső sók mellé házitanítót fogadni, de a korrepetálás újabb szorongást vált ki ecgyerekből, félti, hogy sikevesebbre képes társdíhál', így a felzárkóztatás elmarad. A tanítónők hármasa közös foglalkozást hirdet a gyerekeknek, kik, három-négyfős ‘dibp'ffzfóikal v éstnék'át Aá 'fölaídábokat, nem különítenék el egymástól a matematikában vagy az olvasásban, betűvetésben lemaradozottakat, így nem erősítenék a kisebbségérzetet. A „terápiában" az is segítene, hogy érzik a gyerekek, nehézségeikkel nincsenek egyedül. E különórákat egyébként is játékosra tervezik, gyerekfolyóiratokkal kívánnak például kedvet ébreszteni a betűsilabizáláshoz, feladatmegoldáshoz. A program készen várja a leendő vagy jelenlegi kisdiákokat. A vállalkozókedvű Triász (telefon: 1-335-602) pedig az elgondolást helyeslő óvónőpartnert keres. Hetente kétszer két órában találkoznának neveltjeikkel. A tandíj annyi, mint általában a magántanároknál. Óránként 200 forint. „A” vitaminnal a ráncok ellen Mitől fél minden nő? A ráncoktól, amelyek jelzik számára az idő múlását. Ezért egy plasztikai sebész biztos sikerre számíthat azon kijelentésével, hogy felesleges sok pénzt kiadni a különböző drága krémekre, mert szerinte elegendő, ha a nők az élelmiszerboltokban megvásárolják az alábbi húsz féle élelmiszert. Ezek az alábbiak: spenót, broccoli, kelkáposzta, saláta, sárgarépa, zöldpaprika, sárgaparika, zucchini, kelbimbó, borsó, zöldbab, kukorica, mályva, sárgabarack, banán, őszibarack, tej, máj, tojás, soványsajt. Ki kell próbálni, biztatja az orvos a nőket. Ezen ételek közül naponta minimum hármat felhasználva kell kinek,kinek fantáziája és ízlése szerinti étrendet kialakítani és mellé naponta legalább két liter vizet elfogyasztani. Fontos, hogy ezen időszak alatt, de később is kerülni kell a zsíros ételeket és az alkohol fogyasztását. Mi ez a csodaszer, ami ezen élelmiszerekben található: az A vitamin, amely a bor számára létfontosságú, vagyis e recept szerint „belülről kifelé” veszi fel a harcot a ráncok ellen. A kísérletek azt bizonyították, hogy már egy hét eltelte után némi eredmény van, ami tehát egyben biztatást is ad a további hetekre. Érdemes tehát kipróbálni, hiszen sebész állítja, hogy már alig húsz nap után a tükör igazolni fogja ennek hitelességét. Mivel annyi mindent kipróbáltunk már, hát ezt sem kellene figyelmen kívül hagyni. csöpi