Magyar Nemzet, 1992. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-11 / 9. szám

1992. JANUÁR 11. ON ÉS A DIVAT Magyar Nemzet VII Tavasz a télben Ismét jön a hosszú szoknya Még javában tart az amerikai áruházakban, üzletekben - nagy árleszállításokkal - a téli holmik vására, de a tervezők már sorra mutat­ják be 1992-es tavaszi modelljeiket. A bemu­tatott darabok a 40-es évek stílusát idézik, sőt egyes darabok kifejezetten utalnak a II. világ­háborúba való amerikai belépés fél évszázados évfordulójára is. A kulcsszó: varázsos, elbűvölő hatás kel­tése, így visszahosszabbodik a ruha, illetve szoknya hossza, csábosan mély elől vagy ol­dalt elhelyezett hasítékokkal, mintha a divat­­tervezők jókedvre akarnák hangolni a gazda­sági bajok miatti borús hangulatú nőket. A hí­res Calvin Klein azonban makacsul próbálja megőrizni a térd fölötti rövidet, bár ő is terve­zett néhány hosszabb szoknyát. A kihívás a nők részére nagy. Majd a tavasz lesz a döntő­bíró, hogy marad-e a rövid vagy hódít a sze­xis hosszú. Csö­pi HH1 jSEti­gggl­l BSP-i— Privátügy „Miért?” jeligére KEDVES URAM, ezt a kérdést mind­annyian föltehet­jük magunknak, ki előbb, ki utóbb, miért? Miért nem kellünk, miért nem szeretnek már, miért hagynak ott bennünket, miért úgy, miért akkor? A szakítás nemcsak a hiúságunkat sebzi meg. A szakítás annak az eluta­sítása, amit úgy nevezünk, hogy Én. És elvesztése a Másiknak, aki Énünk biztonsága, épsége, integritása szá­mára nélkülözhetetlenül oly fontos. Ön túl az első megdöbbenésen és heveny megrázkódtatáson, keresi a vá­laszt, miért ért véget az Ön és a barátnő­je közötti, több mint tíz évig tartó kap­csolat, éppen akkor, amikor emberi szá­mítások szerint beteljesedhetett volna. Amikor minden külső akadály elhárult, hogy eufemisztikusan fejezzük ki barát­nője férjének halálát és az Önök kap­csolata legalizálódhatott volna. Ez a több mint tíz évig tartó kap­csolat, mint írja „majdnem házasság volt, sőt, talán több, mert intenzí­vebb, mint egy szokványos házas­ság...” A barátnője, lévén lelkiisme­retes asszony, ellátta a férjét, gon­doskodott róla, ám ez a gondosko­dás az Ön számára észrevétlen ma­radt. Ön egy pillanatig sem érezte versenytársnak ezt az ismeretlen férfit. Volt, létezett, mint egy hiva­talos kötelesség. Önök együtt töltöt­ték a hétvégét, a szabadságukat, nyaranként a barátnője kint lakott az Ön Duna parti kis házában, és csak be-beruccant a saját otthonába. Önt ismerték és elfogadták a barátnője felnőtt gyerekei. Már egyikük sem fiatal, Ön hatvan fölött, a barátnője is túl az ötvenen - inkább jól össze­szokott szexuális pár, mint viharzó szerelmesek. És furcsa, sőt, paradox módon, ennek a majdnem ideális kapcsolat­nak vetett véget a férj váratlan halála. „Miért?” kérdi Ön. „Mit vétettem, milyen hibát követtem el?” Kedves Uram, nem hiszem, hogy bárki is megnyugtató, vagy pláne egyértelmű magyarázatot tudna Ön­nek adni. Mert hisz ezerfajta magya­rázat lehetséges. A barátnője utóla­gos bűntudata, ami miatt most mély gyászba burkolózó özvegy, aki elzár­kózik a bűntárs, azaz Ön elől - ez az egyik változat. De ez valahogy nem illik arra az asszonyra, akit Ön, meg­engedem elfogultan, de alighanem mégiscsak szavahihetően jellemez. Nem tudom, gondolt-e arra, hogy minden párhuzamos kapcsolat óha­tatlanul magában rejt hazugságokat. Talán a barátnője sem tudta, hogy az a jelentéktelen férj­­ jelent számára valamit. Talán többet, mint amit be­vallott saját magának, és Önnek. Le­het, hogy ez a párhuzamos kapcsolat adott számára valamiféle egyensúlyt, az adok-kapoknak ez a furcsa egyen­lege, a megosztottság, a kettős szerep varázsa, amiből Ön csak egyet ismert, és elhitte, hogy a másik oldalon ját­szott szerep üres, formális, elhanya­golható. „Emberi számítások szerint” írja Ön, „a kapcsolatunknak most kel­lett volna konszolidálódnia. Most végre nyíltan együtt élhettünk vol­na... békésen, korunkhoz illően...” Nem így történt. Az Ön hibájá­ból? Nem tudom, én csak az Ön elbe­széléséből ismerem a kapcsolatukat. Ám az emberi számításokba az is be­lefér, hogy a barátnője talán belefá­radt mindkét kapcsolatba, és amikor a férje halálával megszűnt az egyik, a másiktól is szabadulni akart. Függet­lennek lenni - ez is egy lehetőség. De bármi is az ok, vagy okok szövevényéről van szó. Önnek el kell fogadnia a döntést. És meg kell tudni békéink Egy tízéves kapcsolat meg­érdemli, hogy méltó módon őrizze meg az emlékezetében. Üdvözlettel Ágnes Az iskolaelőkészítőről „Az iskolában bezzeg majd móresre tanítanak! Ott beléd verik, mi a rend, a fegyelem, a követelmény!" - hallik a nem burkolt fenyegetés úton-útfélen, játszótéren, családi otthonban, ha a szülők már kifogynak a nagyóvodás megregulázására használt érvekből, eszközökből. Egyéb­ként az iskolakezdés talán nagyobb megrázkódtatás a szülőknek, mint gyermeküknek. A kicsik korábban is jártak közösségbe, legalább egy évig, követelményeknek addig is eleget kellett tenniük, ha másféléknek nem, legalábbis a családi ház elvárásainak, egészen zsenge csecsemő­koruktól. Bármennyire engedékeny legyen a família, a civilizációnkban elfogadott viselkedési normákhoz és a közvetlen környezet szokásaihoz egészen kicsi korától alkalmazkodni kénytelen a felcseperedő; vannak veszélyes, tilos és nemszeretem tettek, amelyeket kénytelen elfojtani ma­gában, nem is hisszük, hogy ez mekkora áldozat a csöppségek részéről. Az iskolától inkább a tanulópad koptatásában tapasztalt felnőttek óc­­kodnak, kik oly sokat hallanak a diákok hajszoltságáról, túlterheltségé­ről. Jóval kevesebb megjegyzés üti meg a fülüket arról, hogy a gyermeki agy kihasználtsága általában tízszázalékos, csemetéink tehát már egész­­ kis korukban jóval többre képesek, mint amit megkívánunk tőlük, sőt, szürkeállományuk úgy gyarapszik, ha agytekervényeiket megdolgoztat­ják. Csak nem mindegy, hogyan, milyen módszerrel, miféle pihentetve fejlesztő metódussal. Az aggódó szülők megnyugtatását is szolgálja tehát az a kurzus, amely­nek ötlete három, kisdiákokat oktató tanító néni fejéből pattant ki, akik hirdetményükben azt ígérik, hogy felmérik az iskolába indulók képessé­geit, az esetleg tapasztalt­­ hiányosságokat, igyekeznek megszüntetni, mintegy felkészítik a kicsit a diákéletre. Az óvónénik is ismerik neveltje­ik gyengéit, ilyesmire az iskolaérettségi-vizsgálatnok ugyancsak fényt derítenek, de a bajok orvoslásáról részint az óvodai csoportok népes voltából következően le kell mondani. Gondot okoz az is, hogy másféle munkára készítik fel a három-hat évesekkel foglalkozókat, mint a tanító­kat, s a két gyermeki életforma közötti mély szakadék áthidalására intéz­ményesen mindeddig nem találtak módot. A „problémás" gyerekeket a nevelési tanácsadóba küldik, akinél pöszeséget tapasztalnak, azt lelkiis­meretes környezetük logopédushoz viszi. De számtalan más, gondot sej­tető jelentésre lehetne még felfigyelni. Sok iskolába induló egyáltalán nincs tisztában a számfogalommal, a nehézkes formafelismerés inflexiát sejtet, egyes beszédhibák a hangok elkülönítését teszik később lehetet­lenné. Olyan eseteket is feljegyeztek már, amikor az iskolában derült fény a gyerek ritka fogyatékosságára: minden betűt fejjel lefelé írt, úgy, ahogyan ő látta azokat. Az iskolával riogatás később visszaüt, súlyos gátlást válthat ki a gye­rekből, de a szülői aggodalom is átragad a kicsire, aki szorong a diák­évek során. Ilyen okok tehát szintén szerepet játszanak az óvodások hi­ányos felkészítése és az olvasástanítás buktatói mellett abban, hogy év­ről évre több a tananyaggal küszködő gyerek. Sokuk hihetetlenül rövid ideig képes csak koncentrálni, s ha elkalandozik, messze lemarad a ta­nító néni diktálta iramtól. Ha a „problémás" nebulók vannak többség­ben, hozzájuk kénytelen alkalmazkodni az oktató, ennek az egész osz­tály kárát látja. Szokás a külső sók mellé házitanítót fogadni, de a korrepetálás újabb szo­rongást vált ki ecgyerekből­, félti, hogy sikevesebbre képes társdíhál', így a felzárkóztatás elmarad. A taní­­tónők hármasa közös foglalkozást hirdet a gyerekeknek, kik, három-négyfős ‘dibp'ffzfóikal v éstnék'át Aá 'fölaídábokat, nem különítenék el egymástól a matematikában vagy az olvasásban, betű­vetésben lemaradozottakat, így nem erősítenék a kisebbségérzetet. A „te­rápiában" az is segítene, hogy érzik a gyerekek, nehézségeikkel nincsenek egyedül. E különórákat egyébként is játékosra tervezik, gyerekfolyóiratok­kal kívánnak például kedvet ébreszteni a betűsilabizáláshoz, feladatmeg­oldáshoz. A program készen várja a leendő vagy jelenlegi kisdiákokat. A vállal­kozókedvű Triász (telefon: 1-335-602) pedig az elgondolást helyeslő óvónőpartnert keres. Hetente kétszer két órában találkoznának nevelt­jeikkel. A tandíj annyi, mint általában a magántanároknál. Óránként 200 forint. „A” vitaminnal a ráncok ellen Mitől fél minden nő? A ráncok­tól, amelyek jelzik számára az idő múlását. Ezért egy plasztikai se­bész biztos sikerre számíthat azon kijelentésével, hogy felesleges sok pénzt kiadni a különböző drága krémekre, mert szerinte elegendő, ha a nők az élelmiszerboltokban megvásárolják az alábbi húsz féle élelmiszert. Ezek az alábbiak: spenót, broccoli, kelkáposzta, saláta, sárgarépa, zöldpaprika, sárgaparika, zucchini, kelbimbó, borsó, zöldbab, kukorica, mályva, sárgabarack, banán, őszibarack, tej, máj, tojás, soványsajt. Ki kell próbálni, biztatja az or­vos a nőket. Ezen ételek közül na­ponta minimum hármat felhasz­nálva kell kinek,kinek fantáziája és ízlése szerinti étrendet kialakí­tani és mellé naponta legalább két liter vizet elfogyasztani. Fontos, hogy ezen időszak alatt, de később is kerülni kell a zsíros ételeket és az alkohol fogyasztását. Mi ez a csodaszer, ami ezen élelmiszerekben található: az A vi­tamin, amely a bor számára létfon­tosságú, vagyis e recept szerint „belülről kifelé” veszi fel a harcot a ráncok ellen. A kísérletek azt bizo­nyították, hogy már egy hét eltelte után némi eredmény van, ami tehát egyben biztatást is ad a további he­tekre. Érdemes tehát kipróbálni, hi­szen sebész állítja, hogy már alig húsz nap után a tükör igazolni fogja ennek hitelességét. Mivel annyi mindent kipróbáltunk már, hát ezt sem kellene figyelmen kí­vül hagyni. csöpi

Next