Magyar Nemzet, 1992. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-25 / 21. szám
SZOMBAT, 1992. január 25. Kultúra „Ülj ide, gyűlj ide népem, s hallgasd, amit énekelek, amint a hárfa húrjait feszült idegem húrjait jajgatva tépem." (Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)Modern mesterdalnokunknak, Cseh Tamásnak némileg más természetű viadalban kellett és kell porondra lépnie, mint a Nürnbergben vetélkedő Stolzingi Walternak. Saját megismételhetetlen életét és személyiségét kellett igazolnia és megszólaltatnia, éles gondolati közléseket kellett könnyed, jelbeszédes eleganciával közvetítenie; hogy mitől vagyunk keserűek, mi feszít meg bennünket, miután vágyatok oly eszeveszetten ez a nemzedék, amelyet ő nevezett el a „leharcolt alakulatnak", amelyet ki szoktak vonni az arcvonalból. Ezek vagyunk mi, a '40 után születettek, a „la grande génération", akikkel alaposan „kicsellózott a sors" Ottlik generális úr szavaival élve. Mi voltunk (vagyunk is, akik megmaradtunk) azok az egyéniségüket végvárként védelmező mindenre elszántak, akiknek makacssága mindig is irritálta a hatalmaskodókat, akik valahol azért érezték, hosszú távon nem ők számítanak. Nem csodálkoztam soha Tamás kifinomult gyanakvásán, amellyel a sajtót figyelte. Amikor abbahagyták a közös dalkomponálást Bereményi Gézával, azonnal lecsaptak rá, hogy mi van emögött, hogy Csengey Dénes beválik-e mint szövegíró, hogy miből él, hol él és miért él? Cseh Tamást a testvéremnek érzeméreztem az első pillanattól kezdve, és amikor három éve először beszéltünk egymással, nem lepett meg, hogy őt is erdő nevelte, méghozzá történelmi sűrűség: a Bakony, Farkasgyepü környéke. Az erdő sosem ereszti el végleg azokat, akik benne gyerekeskedtek. Melódiáiban a villonos pokolzörejeken túl ott derengett valami a beszennyezhetetlen tisztaságból. Ez a nemzedék, azt hiszem, most már mindent kibír.)* — Tegnap volt csak, hogy Géza átszólt a hétéves pauza után: fogd a gitárt, és gyere át! Lássuk, tudunk-e még dalt írni? Az új dalok immár másfél éve „újak”, és rossz szokásomhoz híven akkora szívvel éneklem őket, hogy mostanra elperzselődtek. Állandóan úton vagyok velük, és alig bírom már ezt a tempót. Ezek a jeges éjszakák, a végtelen vándorlás nagyon megvisel, de az igény akkora, hogy lehetetlen nem útnak indulni. Szeged, Debrecen, Pécs, Sopron, Győr, Békéscsaba, Gyula... mindenütt sokszáz ember előtt adom elő őket. És Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen. - Tudod, nincs annál vérfagyasztóbb, amikor a nézőtéren csend lesz. Erdély varázslatos, tengeralatti csendje ez. Bizony más az a siker, amelynek nincsenek gőzgomolyai és őserdei rikoltásai. Emlékszem a képzelet szálfái között fogadtatására, amit itthon kissé elvontnak éreznek. Ott robbanásig feszült tőle a légkör. Az ember azt érezte meg, ennek a népnek a lelkében ott van az a termékeny réteg, ami a világ keserű ismeretéből rakódott le bennük, ami erős, nem feltétlenül szomorú és halott, sőt... Ez él igazán! A Katona Kamrában (amit én nemes egyszerűséggel spájznak hívok) Zsámbéki Gábor sem akarja levenni az új dalokat - telt házzal megy változatlanul. - Ezeknek a szabadságmámoros napoknak nagy a sodrása. Igen, persze, nagy a zűrzavar, egyre többen gerjesztik is ezt, ők tudják, miért, úgyhogy én szinte suttyomban vagyok most boldog... - Boldogan és türelemmel tartok ki. Egyik „mű-népdalunk” sorai fejezik ki ezt a suta örömöt, ezt a didergő, alig egymásratalálást, ezeket a feszült tétovaságokat:,Mondják, jó nagy marha vagyok / hogy utánad járogatok. / Hát istenem, mit csináljunk / kell, hogy egymás után járjunk!” Meglévő képességeink felszabadultan működnek, így dolgozunk új produkciónkon Bereményi Gézával, aki nagy formában van. A premiert márciusra tervezzük, de... soha még ilyen nehéz szülésünk nem volt! Hogy mi lesz ez? Valami hasonló a Frontátvonuláshoz. A cselekmény középpontjában egy Tímea nevű tanyai lány áll. Szimbolikus alak, akivel „megtörténik” a magyar sors gyalázata és csodája. Dalok viszik, áramoltatják előre a cselekményt, harminc van kész közülük, ami sok is. A színpadon én ülök majd és mesélek. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy-nagy birodalom... Annak a népére valaki nagy álmot bocsátott... Hogy kicsoda, micsoda bocsátotta rájuk az álmot, az el van felejtve. Voltak, akik félálomban voltak, és ezek olykor beszéltek is... Egy részük pedig egyáltalán nem aludt. Némelyek ébren voltak, de tettették, hogy alusznak. Ezek voltak a nagy ravaszok... Közben néha kirobbanok - mert soha semmit nem lehetett tudni!! Egyelőre „titkosítva van” a lényeg. Ha egy kerek hónapig foglalkozhatok vele, teljesen karanténba csukva önmagamat, akkor lesz premier márciusban. Talán túl nagy volt a nekifutás. Olyan ez, mint amikor a versenylovat túl korán vezetik elő, és a futam előtt agyontáncolja magát, vagy amikor az ökölvívó merevre melegít mérkőzés előtt. Milyen kötések legyenek, a dalok az indulati kirobbanásokhoz kapcsolódva vagy más sorrendben következzenek? Ezek még kérdések. Mondom: - Kaptam egy ausztráliai meghívást a Mikes Kelemen Társaságtól (ilyen is van hál’Istennek!), a repülőjegyet és az ottlétet állják. Mondtam, rendben van, de eszükbe ne jusson éttermi pendlizésekbe rángatni. Érdeklődő magyaroknak szívesen énekelek ingyen is. De... Ha már a pénzről beszélünk: állandóan hívnak Nyitrára, Kassára, Pozsonyba, Erdélybe. Ide a saját zsebünkre tudunk csak elmenni. Nagyon de nagyon üdvös lenne egy olyan kulturális alap, amelyből legalább az elemi kiadásokat (benzin, szállás) fedezni lehetne. Hihetetlen, hogy egy dal mire képes. Könnyedén fel tudja oldani azt, amit a politika pulykavörös vastagnyakúságai begörcsösítettek. Hiszek a dalok sajátos hatalmában - sokkal inkább, mint bármikor! * (Az eredendő rokonszenven, az „egy vérből valók vagyunk” érzésén túl, meghallgatva a fentieket, ugyan nem tudom, miért, de most ismét a régi dalok kezdenek életrekelni bennem. Szinte fel sem kell már tennem a lemezt. Lee van Cleef lova dobog a perzselő napban hej, hej, hej!, Antoine és Desirée folytat gyanús csatangolásokat szürrealisztikus helyszíneken, egy kis presszó zsongít és ernyeszt, jó kis hely, sőt príma hely, egy izgató földrajztanárnő után lohol a kamaszhad, Lajos forrás-vízzel hűsítve lüktető pattanásait. És szót kér váratlanul az ördög is egy hófúvásos szentpétervári éjszakán, gúnyosan sipítva hahotázik: bár ifjú ember még ön, Fjodor Mihoáájlovics, hi-hi-híííjjj! Dosztojevszkííjjj! Aztán megrendül egy mély akkord, és az időből alakok gomolyodnak elő, hadvezérek, fejedelmek, szegénylegények, szellőlábú szépasszonyok, váratlanul vadul felsivítanak a történelmi hangszerek, a tárogató, a csimpolya, a duda, itt a magyar dínom-dánom, melyben egy meghajszolt igric átkozódik, végül már összefüggéstelenül az őselemekhez szólva. És persze nem kevésbé felkavaró az a régi-régi tangó sem, amely a lelkünkben hegedül. Játsszuk újra el, hogy semmiről sem tudunk... Játsszuk azt, hogy újra játszunk megint... Játsszuk azt, hogy félünk megint. NE! Ezt az egyet többé ne játsszuk, ha egy mód van rá! Erre a stílusra, ezekre a belső zengésekre és izgalmakra épp akkora feladat vár, mint annak előtte. Sőt... A világ jórészt változatlanul csak elnagyolt, durva jelekből ért, igenből, nemből, nevetésből, sírásból, fehérből, feketéből. Fel kell fedeznünk már, mégpedig sürgősen, hogy az egyik embert a másikhoz különb és rejtelmesebb megértések kötik, mint amiket megszoktunk, és jobb híján úgymond elfogadtunk.) Báróti Szabolcs Cseh Tamás a dal hatalmáról Ne játsszuk azt, hogy félünk megint! kemény egy viadal ez! Kovács Tamás munkája odolányi János történelmi regényei azt a „klasszikus” epikai vállakozást folytatták, amely - Jósika Miklós és Kemény Zsigmond műveitől Móricz Zsigmond nagy Erdély-trilógiájáig - kettős feladatot vállalt. Egyrészt hiteles képet igyekezett adni nemzeti múltunkról, másrészt példázatos módon állást kívánt foglalni a mindenkori jelen „sorskérdéseiben”. A Julianus barát című népszerű történelmi regény, mely iránt a nemrég a televízióban is bemutatott filmváltozat remélhetőleg ismét fel fogja kelteni az olvasók szélesebb körének érdeklődését, maga is ilyen kettős arculatú epikai mű. (És ilyenek a magyar középkorról képet adó történelmi trilógia további kötetei: A vas fiai és a Boldog Margit is.) Egyrészt tehát színes és gazdag freskót ad a 13. századi magyar életről, társadalomról és kultúráról, másrészt állást foglal a 20. századi magyarság önismeretének, tájékozódásának és nemzeti stratégiájának kérdéseiben. A Julianus barát a magyar középkor hiteles arculatát örökítette meg, éspedig nemcsak a mindennapi életet és az emberi szokásokat, hanem az erősen vallásos jellegű - a kereszténység erkölcsi ideáljaitól áthatott köznapi gondolkodást is. Írója jól tudta, hogy a 13. század emberének világképét teljes mértékben a vallási tanítás szabta meg, s a nemzeti tudatnak csak részleges magatartásformáló szerepe lehetett. Az egyes ember a királyság intézménye által összefogott nagyobb emberi közösséggel, és ezen keresztül a keresztény „univerzitással” azonosult. Julianus keleti utazásának érlelődő szándékát, és ennek minden akadályt leküzdő véghezvitelét is a vallásos hit eszményeivel támasztotta alá. „Nem valószínű - mondta Juliánus barát jubilál című megemlékezésében -, hogy valami tudatos nemzeti érzés hajtotta volna őket. A középkorban a nagy katolikus közösség gondolata hevítette az embereket, s nem az emberiséget részekre tagoló nemzeti eszme. De éppen, mert a magyarságban igen erős történelmi tudat élt - különösen akkoriban -, a lelkes szerzetesek nyilván nemcsak egy-két pogány törzs megtérítését tervezték, hanem hangsúlyozottan egy-két magyar törzs megtérítését is!" A volgai misszió szervezőit és végrehajtóit a keresztény egyetemesség eszméje lelkesítette, ugyanakkor az ország messze tekintő történelmi érdeke, amelyet az Árpád-házi uralkodók külpolitikájának hagyománya sugallt. A fiatal magyar államnak ugyanis szüntelenül több fronton kellett küzdelmet folytatnia, részben a német császári terjeszkedéssel, részben a keletről érkező barbár népek - besenyők, kunok, tatárok - támadásaival. E szüntelen küzdelem a viszonylag kicsiny népesség állandó kiegészítését, felfrissítését követelte, ez a politikai kényszerűség indokolta a besenyők és kunok befogadását, ez játszott szerepet a keleten rekedt magyarok iránt támadt érdeklődés alakulásában is. Erre a politikai kényszerűségre utal Béla ifjabbik király és Julianus barát regénybeli megbeszélése: „Julianus tisztában volt a király szándékaival. Tudta, nemcsak a keresztény hívők seregét akarja térítéssel gyarapítani, hanem az ország magyarságáét is a betelepítéssel. Világos volt előtte, hogy Szent István példáját kívánja követni. Ahogy az első király megtérítette az új haza népét, úgy kívánja megtéríteni ő a régi hazáét. De még mint katona is a szent király nyomdokain járt. Mert kívánhatott volna-e hívebb, keményebb, harcratermettebb sereget, mint Magna Hungária népének serege?" A keresztény egyetemesség és az ország (a nemzet) érdeke természetes módon fonódott össze egymással, és, noha Kodolányi ügyelt arra, hogy anakronisztikus eszmék ne bontsák meg művének eszmetörténeti hitelességét, kétségtelenül erősebben hangsúlyozta Julianus nemzeti hivatástudatát. A regény eszmei szerkezetének ezek a hangsúlyai a most már a jelen időhöz kötött írói mondanialó határozott kifejtését szolgálták, azaz Kodolányi nemzet- és társadalompolitikai nézeteinek adtak hangot. A Julianus barát - miként az író egy 1935-ös nyilatkozata leszögezte -, a magyar nép történetének válságos szakaszán kereste a nemzetre leső veszélyek ellenszerét. Kodolányi két veszélyt látott a magyarság számára: a kelet felől támadó szovjet kommunizmust és a nyugatról fenyegető nagynémet terjeszkedést. Regényében mindkét veszedelmet példázatos módon jelenítette meg, midőn a Magna Hungáriát elsöprő tatárokról és a IV. Béla terveit szüntelenül elgáncsoló német császári politikáról képet adott. E felfogása következtében Julianus történetét valósággal nemzetpolitikai példázatnak szánta. „Történelmi regényemben -jelentette ki - arra törekszem, hogy a nagy, széles néprétegek mindennapi életét elevenítsem fel. Ezt azért teszem, mert a XIII. század tragikus sorscsapásaiban azt láttam a legfelemelőbbnek, hogy a Nyugattól elhagyott és Keletről leigázott magyarság a maga ösztönös életakaratával támasztotta fel újra önmagát" .És valamivel később: „éppen ezt az ösztönös életakaratot nem látom ma. Éppen arra tanít a régmúlt, hogy korunk kegyetlen malomkövei között őrlődve a magyarság elvesztette életakaratát, életkedvét, keménységét és öntudatát. Hogy ez így van, azt világosan látom azokból a kutatásokból, amelyeket tizennégy év óta az egyke, a népkultúra süllyedése és a magyarság lelkének megfelelő életformák bomlása körül végeztem." Mint annyian, ő is a nemzet végső pusztulásának látomásával viaskodott, s történelmi regényeiben a megmaradás lehetőségét mérte fel, pontosabban azokat a gondolatokat próbálta megfogalmazni, amelyek véleménye szerint a szellem erejével támogathatják a megmaradás érdekében folytatott erőfeszítéseket. Ezek a gondolatok a népi írómozgalom általánosabb eszmei összefüggésrendszerének voltak részei, mindazonáltal azokat a személyes jellegű válaszokat fejezték ki, amelyeket Kodolányi huszadik századi történelmünk nagy kérdéseire adott. „Kétségtelen - írta 1941-ben keltezett Kelet népe című tanulmányában -, hogy a magyarság célja, hivatása, küldetése csak egy lehet, a jelenben csakúgy, mint volt a múltban és lesz a jövőben: a megmaradás.” Ugyanebben az írásban ennek eszközeit is megjelölte: ,A kis népek feltámadásának vagy megmaradásának elengedhetetlen feltétele a történelmi múlt s a fajta jellegének ismerete. (...) Lábunk kétségbeesetten tapogat szilárd talaj, tekintetünk örök irányok csillaga után. Mindenki érzi, hogy két feladat sürgőssége szorongat: tisztáznunk kell a világban való helyzetünket s tisztáznunk kell mivoltunkat, tehát belső erőnk mértékét." A Julianus barát tehát nemcsak időszerű történelmi figyelmeztetés, hanem nemzetkarakterológiai példázat is. Arra utal, hogy „kelet népének”, miközben a nyugati kultúrában kell helyét és hivatását megtalálnia, meg kell őriznie hagyományos tulajdonságait és értékeit. Mindez arra vall, hogy Kodolányi műve nem egyszerűen cselekményes és érdekes történelmi regény, hanem tanítás is, amely a nemzeti önismeretet kívánja nevelni és erősíteni. Pomogáts Béla Julianus barát Történelem és példázat. Ma®ir Nemzet 11 Tamás Menyhért: Évszakaink képeskönyve Térkép Képzeld: hattyú kuporgott a jégen esett vállad szelídült madár utánzatába Hattyú? Néma? Alkonyi? Nap-szikrázatú mint mikor a jég nem is jég olvadt tükrében azt sem tudod: lenn vagy vagy fenn Akár az első Szilveszter-éjt válladra font karom miképp a hattyú evezőstolla esztendők ezrére ültette az Időt Tavaszkép Szavainkra fű fa virág árnyas fenyves nyomul réseiben, osztott sugárban gyógyuló arcom márciusra született remény vihető átalvihető sarjadás tudva tudott ikresülés testébe-merült igézet Nyárkép Távoli partig nyelvel a nádas Kert-közel pálcányi diófám készül hogy emlékezetemet betöltse köztesen hazatérhetetlen ágai a szerelem -szárnyak magosát szomjúhozza Őszkép Másul a szél rongyosít, kérgére hagyja az ágat -levélre levél egyikük sem érzi magát megcsalatva Vadgaz levedlett kígyóbőrt barbárit Ahányszor Érted nyúlok költözést sajog a madarak torka! (Velence-Sukoró, 1991)