Magyar Nemzet, 1992. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-25 / 21. szám

SZOMBAT, 1992. január 25. Kultúra „Ülj ide, gyűlj ide népem, s hallgasd, amit énekelek, amint a hárfa húrjait feszült idegem húrjait jajgatva tépem." (Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus)­­Modern mesterdalnokunknak, Cseh Tamás­nak némileg más természetű viadalban kellett és kell porondra lépnie, mint a Nürnberg­­ben vetélkedő Stolzingi Walternak. Saját megismételhetetlen életét és személyisé­gét kellett igazolnia és megszólaltatnia, éles gondolati közléseket kellett könnyed, jelbeszédes eleganciával köz­vetítenie; hogy mitől vagyunk keserűek, mi feszít meg bennünket, mi­után vágya­­tok oly eszeveszetten ez a nemzedék, amelyet ő nevezett el a „leharcolt alaku­latnak", amelyet ki szoktak vonni az arcvonalból. Ezek vagyunk mi, a '40 után születettek, a „la grande générati­­on", akikkel alaposan „kicsellózott a sors" Ottlik generális úr szavaival élve. Mi voltunk (vagyunk is, akik megmarad­tunk) azok az egyéniségüket végvárként védelmező mindenre elszántak, akiknek makacssága mindig is irritálta a hatal­­maskodókat, akik valahol azért érezték, hosszú távon nem ők számítanak. Nem csodálkoztam soha Tamás kifinomult gyanakvásán, amellyel a sajtót figyelte. Amikor abbahagyták a közös dalkompo­nálást Bereményi Gézával, azonnal le­csaptak rá, hogy mi van emögött, hogy Csengey Dénes beválik-e mint szöveg­író, hogy miből él, hol él és miért él? Cseh Tamást a testvéremnek érzem­­éreztem az első pillanattól kezdve, és amikor három éve először beszéltünk egymással, nem lepett meg, hogy őt is erdő nevelte, méghozzá történelmi sű­rűség: a Bakony, Farkasgyepü környé­ke. Az erdő sosem ereszti el végleg azo­kat, akik benne gyerekeskedtek. Meló­diáiban a villonos pokolzörejeken túl ott derengett valami a beszennyezhetetlen tiszta­ságból. Ez a nemzedék, azt hiszem, most már min­dent kibír.)* — Tegnap volt csak, hogy Géza átszólt a hét­éves pauza után: fogd a gitárt, és gyere át! Lássuk, tudunk-e még dalt írni? Az új dalok immár másfél éve „újak”, és rossz szokásomhoz híven akkora szívvel éneklem őket, hogy mostanra elperzselődtek. Állandóan úton va­gyok velük, és alig bírom már ezt a tempót. Ezek a jeges éjszakák, a végtelen vándorlás nagyon meg­visel, de az igény akkora, hogy lehetetlen nem út­nak indulni. Szeged, Debrecen, Pécs, Sopron, Győr, Békéscsaba, Gyula... mindenütt sokszáz ember előtt adom elő őket. És Erdélyben, Sepsi­­szentgyörgyön, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen. - Tudod, nincs annál vérfagyasztóbb, amikor a nézőtéren csend lesz. Erdély varázslatos, tenger­­alatti csendje ez. Bizony más az a siker, amelynek nincsenek gőzgomolyai és őserdei rikoltásai. Em­lékszem a képzelet szálfái között fogadtatására, amit itthon kissé elvontnak éreznek. Ott robbaná­sig feszült tőle a légkör. Az ember azt érezte meg, ennek a népnek a lelkében ott van az a termékeny réteg, ami a világ keserű ismeretéből rakódott le bennük, ami erős, nem feltétlenül szomorú és ha­lott, sőt... Ez él igazán! A Katona Kamrában (amit én nemes egyszerűséggel spájznak hívok) Zsámbé­­ki Gábor sem akarja levenni az új dalokat - telt házzal megy változatlanul. - Ezeknek a szabadságmámoros napoknak nagy a sodrása. Igen, persze, nagy a zűrzavar, egy­re többen gerjesztik is ezt, ők tudják, miért, úgy­hogy én szinte suttyomban vagyok most boldog... - Boldogan és türelemmel tartok ki. Egyik „mű-népdalunk” sorai fejezik ki ezt a suta örömöt, ezt a didergő, alig­ egymásratalálást, ezeket a fe­szült tétovaságokat:,Mondják, jó nagy marha va­gyok / hogy utánad járogatok. / Hát istenem, mit csináljunk / kell, hogy egymás után járjunk!”­­ Meglévő képességeink felszabadultan mű­ködnek, így dolgozunk új produkciónkon Beremé­nyi Gézával, aki nagy formában van. A premiert márciusra tervezzük, de... soha még ilyen nehéz szülésünk nem volt! Hogy mi lesz ez? Valami hasonló a Frontátvonuláshoz. A cselek­mény középpontjában egy Tímea nevű tanyai lány áll. Szimbolikus alak, akivel „megtörténik” a ma­gyar sors gyalázata és csodája. Dalok viszik, ára­moltatják előre a cselekményt, harminc van kész közülük, ami sok is. A színpadon én ülök majd és mesélek. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy-nagy birodalom... Annak a népére valaki nagy álmot bocsátott... Hogy kicsoda, micsoda bo­csátotta rájuk az álmot, az el van felejtve. Voltak, akik félálomban voltak, és ezek olykor beszéltek is... Egy részük pedig egyáltalán nem aludt. Néme­lyek ébren voltak, de tettették, hogy alusznak. Ezek voltak a nagy ravaszok... Közben néha kirobbanok - mert soha semmit nem lehetett tudni­!!­­ Egyelőre „titkosítva van” a lényeg. Ha egy kerek hónapig foglalkozhatok vele, teljesen karan­ténba csukva önmagamat, akkor lesz premier már­ciusban. Talán túl nagy volt a nekifutás. Olyan ez, mint amikor a versenylovat túl korán vezetik elő, és a futam előtt agyontáncolja magát, vagy amikor az ökölvívó merevre melegít mérkőzés előtt. Mi­lyen kötések legyenek, a dalok az indulati kirobba­násokhoz kapcsolódva vagy más sorrendben kö­vetkezzenek? Ezek még kérdések. Mondom: - Kaptam egy ausztráliai meghívást a Mikes Kelemen Társaságtól (ilyen is van hál’Istennek!), a repülőjegyet és az ottlétet állják. Mondtam, rendben van, de eszükbe ne jusson éttermi pendlizé­­sekbe rángatni. Érdeklődő magyarok­nak szívesen énekelek ingyen is. De... Ha már a pénzről beszélünk: állandóan hívnak Nyitrára, Kassára, Pozsonyba, Erdélybe. Ide a saját zsebünkre tudunk csak elmenni. Nagyon de nagyon üdvös lenne egy olyan kulturális alap, amely­ből legalább az elemi kiadásokat (ben­zin, szállás) fedezni lehetne. Hihetet­len, hogy egy dal mire képes. Könnye­dén fel tudja oldani azt, amit a politika pulykavörös vastagnyakúságai begör­­csösítettek.­­ Hiszek a dalok sajátos hatalmában - sokkal inkább, mint bármikor! * (Az eredendő rokonszenven, az „egy vérből valók vagyunk” érzésén túl, meghallgatva a fentieket, ugyan nem tu­dom, miért, de most ismét a régi dalok kezdenek életrekelni bennem. Szinte fel sem kell már tennem a lemezt. Lee van Cleef lova dobog a perzselő napban hej, hej, hej!, Antoine és Desirée folytat gyanús csatangolásokat szürrealiszti­­kus helyszíneken, egy kis presszó zson­gít és ernyeszt, jó kis hely, sőt príma hely, egy izgató földrajztanárnő után lohol a kamaszhad, Lajos forrás-vízzel hűsítve lüktető pattanásait. És szót kér váratlanul az ördög is egy hófúvásos szentpétervári éjszakán, gúnyosan sipítva hahotázik: bár ifjú ember még ön, Fjodor Mihoáájlovics, hi-hi-híííjjj! Doszto­jevszkííjjj! Aztán megrendül egy mély akkord, és az időből alakok gomolyodnak elő, hadvezérek, feje­delmek, szegénylegények, szellőlábú szépasszo­nyok, váratlanul vadul felsivítanak a történelmi hangszerek, a tárogató, a csimpolya, a duda, itt a magyar dínom-dánom, melyben egy meghajszolt igric átkozódik, végül már összefüggéstelenül az őse­lemekhez szólva. És persze nem kevésbé felka­varó az a régi-régi tangó sem, amely a lelkünkben hegedül. Játsszuk újra el, hogy semmiről sem tu­dunk... Játsszuk azt, hogy újra játszunk megint... Játsszuk azt, hogy félünk megint. NE! Ezt az egyet többé ne játsszuk, ha egy mód van rá! Erre a stílusra, ezekre a belső zengésekre és iz­galmakra épp akkora feladat vár, mint annak előt­te. Sőt... A világ jórészt változatlanul csak elna­gyolt, durva jelekből ért, igenből, nemből, nevetés­ből, sírásból, fehérből, feketéből. Fel kell fedez­nünk már, mégpedig sürgősen, hogy az egyik em­bert a másikhoz különb és rejtelmesebb megérté­sek kötik, mint amiket megszoktunk, és jobb híján úgymond elfogadtunk.) Báró­ti Szabolcs Cseh Tamás a dal hatalmáról Ne játsszuk azt, hogy félünk megint! kemény egy viadal ez! Kovács Tamás munkája odolányi János történelmi regényei azt a „klasszikus” epikai vállakozást folytatták, amely - Jósika Miklós és Kemény Zsigmond műveitől Móricz Zsig­­mond nagy Erdély-trilógiájáig - kettős fel­adatot vállalt. Egyrészt hiteles képet igyeke­zett adni nemzeti múltunkról, másrészt példá­­zatos módon állást kívánt foglalni a minden­kori jelen „sorskérdéseiben”. A Julianus ba­rát című népszerű történelmi regény, mely iránt a nemrég a televízióban is bemutatott filmváltozat remélhetőleg ismét fel fogja kel­teni az olvasók szélesebb körének érdeklődé­sét, maga is ilyen kettős arculatú epikai mű. (És ilyenek a magyar középkorról képet adó történelmi trilógia további kötetei: A vas fiai és a Boldog Margit is.) Egyrészt tehát színes és gazdag freskót ad a 13. századi magyar életről, társadalomról és kultúráról, másrészt állást foglal a 20. századi magyarság önisme­retének, tájékozódásának és nemzeti stratégi­ájának kérdéseiben. A Julianus barát a magyar középkor hite­les arculatát örökítette meg, éspedig nemcsak a mindennapi életet és az emberi szokásokat, hanem az erősen vallásos jellegű - a keresz­ténység erkölcsi ideáljaitól áthatott­­ köznapi gondolkodást is. Írója jól tudta, hogy a 13. szá­zad emberének világképét teljes mértékben a vallási tanítás szabta meg, s a nemzeti tudat­nak csak részleges magatartásformáló szerepe lehetett. Az egyes ember a királyság intézmé­nye által összefogott nagyobb emberi közös­séggel, és ezen keresztül a keresztény „univer­zitással” azonosult. Julianus keleti utazásának érlelődő szándékát, és ennek minden akadályt leküzdő véghezvitelét is a vallásos hit eszmé­nyeivel támasztotta alá. „Nem valószínű - mondta Juliánus barát jubilál című megemlé­kezésében -, hogy valami tudatos nemzeti ér­zés hajtotta volna őket. A középkorban a nagy katolikus közösség gondolata hevítette az em­bereket, s nem az emberiséget részekre tagoló nemzeti eszme. De éppen, mert a magyarság­ban igen erős történelmi tudat élt - különösen akkoriban -, a lelkes szerzetesek nyilván nem­csak egy-két pogány törzs megtérítését tervez­ték, hanem hangsúlyozottan egy-két magyar törzs megtérítését is!" A volgai misszió szervezőit és végrehaj­tóit a keresztény egyetemesség eszméje lel­kesítette, ugyanakkor az ország messze tekin­tő történelmi érdeke, amelyet az Árpád-házi uralkodók külpolitikájának hagyománya su­­gallt. A fiatal magyar államnak ugyanis szün­telenül több fronton kellett küzdelmet foly­tatnia, részben a német császári terjeszkedés­­sel, részben a keletről érkező barbár népek - besenyők, kunok, tatárok - támadásaival. E szüntelen küzdelem a viszonylag kicsiny né­pesség állandó kiegészítését, felfrissítését kö­vetelte, ez a politikai kényszerűség indokolta a besenyők és kunok befogadását, ez játszott szerepet a keleten rekedt magyarok iránt tá­madt érdeklődés alakulásában is. Erre a politikai kényszerűségre utal Béla ifjabbik király és Julianus barát regénybeli megbeszélése: „Julianus tisztában volt a ki­rály szándékaival. Tudta, nemcsak a keresz­tény hívők seregét akarja térítéssel gyarapí­tani, hanem az ország magyarságáét is a be­telepítéssel. Világos volt előtte, hogy Szent István példáját kívánja követni. Ahogy az el­ső király megtérítette az új haza népét, úgy kívánja megtéríteni ő a régi hazáét. De még mint katona is a szent király nyomdokain járt. Mert kívánhatott volna-e hívebb, keményebb, harcratermettebb sereget, mint Magna Hun­gária népének serege?" A keresztény egyetemesség és az ország (a nemzet) érdeke természetes módon fonó­dott össze egymással, és, noha Kodolányi ügyelt arra, hogy anakronisztikus eszmék ne bontsák meg művének eszmetörténeti hiteles­ségét, kétségtelenül erősebben hangsúlyozta Julianus nemzeti hivatástudatát. A regény eszmei szerkezetének ezek a hangsúlyai a most már a jelen időhöz kötött írói mondania­­ló határozott kifejtését szolgálták, azaz Kodo­lányi nemzet- és társadalompolitikai nézetei­nek adtak hangot. A Julianus barát - miként az író egy 1935-ös nyilatkozata leszögezte -, a magyar nép történetének válságos szaka­szán kereste a nemzetre leső veszélyek ellen­szerét. Kodolányi két veszélyt látott a ma­gyarság számára: a kelet felől támadó szovjet kommunizmust és a nyugatról fenyegető nagynémet terjeszkedést. Regényében mind­két veszedelmet példázatos módon jelenítette meg, midőn a Magna Hungáriát elsöprő tatá­rokról és a IV. Béla terveit szüntelenül elgán­csoló német császári politikáról képet adott. E felfogása következtében Julianus törté­netét valósággal nemzetpolitikai példázatnak szánta. „Történelmi regényemben -jelentette ki - arra törekszem, hogy a nagy, széles nép­rétegek mindennapi életét elevenítsem fel. Ezt azért teszem, mert a XIII. század tragikus sorscsapásaiban azt láttam a legfelemelőbb­­nek, hogy a Nyugattól elhagyott és Keletről leigázott magyarság a maga ösztönös élet­akaratával támasztotta fel újra önmagát" .És valamivel később: „éppen ezt az ösztönös életakaratot nem látom ma. Éppen arra tanít a régmúlt, hogy korunk kegyetlen malomkö­vei között őrlődve a magyarság elvesztette életakaratát, életkedvét, keménységét és ön­tudatát. Hogy ez így van, azt világosan látom azokból a kutatásokból, amelyeket tizennégy év óta az egyke, a népkultúra süllyedése és a magyarság lelkének megfelelő életformák bomlása körül végeztem." Mint annyian, ő is a nemzet végső pusztulásának látomásával viaskodott, s történelmi regényeiben a meg­maradás lehetőségét mérte fel, pontosabban azokat a gondolatokat próbálta megfogal­mazni, amelyek véleménye szerint a szellem erejével támogathatják a megmaradás érde­kében folytatott erőfeszítéseket. Ezek a gondolatok a népi írómozgalom ál­talánosabb eszmei összefüggésrendszerének voltak részei, mindazonáltal azokat a szemé­lyes jellegű válaszokat fejezték ki, amelyeket Kodolányi huszadik századi történelmünk nagy kérdéseire adott. „Kétségtelen - írta 1941-ben keltezett Kelet népe című tanulmá­nyában -, hogy a magyarság célja, hivatása, küldetése csak egy lehet, a jelenben csakúgy, mint volt a múltban és lesz a jövőben: a meg­maradás.” Ugyanebben az írásban ennek esz­közeit is megjelölte: ,A kis népek feltámadá­sának vagy megmaradásának elengedhetetlen feltétele a történelmi múlt s a fajta jellegének ismerete. (...) Lábunk kétségbeesetten tapo­gat szilárd talaj, tekintetünk örök irányok csillaga után. Mindenki érzi, hogy két feladat sürgőssége szorongat: tisztáznunk kell a vi­lágban való helyzetünket s tisztáznunk kell mi­voltunkat, tehát belső erőnk mértékét." A Julianus barát tehát nemcsak időszerű történelmi figyelmeztetés, hanem nemzet­­karakterológiai példázat is. Arra utal, hogy „kelet népének”, miközben a nyugati kultú­rában kell helyét és hivatását megtalálnia, meg kell őriznie hagyományos tulajdonsá­gait és értékeit. Mindez arra vall, hogy Ko­dolányi műve nem egyszerűen cselekmé­nyes és érdekes történelmi regény, hanem tanítás is, amely a nemzeti önismeretet kí­vánja nevelni és erősíteni. Pomogáts Béla Julianus barát Történelem és példázat. Ma®ir Nemzet 11 Tamás Menyhért: Évszakaink képeskönyve Térkép Képzeld: hattyú kuporgott a jégen­­ esett vállad szelídült madár utánzatába Hattyú? Néma? Alkonyi? Nap-szikrázatú mint mikor a jég nem is jég olvadt tükrében azt sem tudod: lenn vagy vagy fenn Akár az első Szilveszter-éjt válladra font karom miképp a hattyú evezőstolla esztendők ezrére ültette az Időt Tavaszkép Szavainkra fű fa virág árnyas fenyves nyomul réseiben, osztott sugárban gyógyuló arcom márciusra született remény vihető átalvihető sarjadás tudva tudott ikresülés testébe-merült igézet Nyárkép Távoli partig nyelvel a nádas Kert-közel pálcányi diófám készül hogy emlékezetemet betöltse köztesen hazatérhetetlen ágai a szerelem -szárnyak­ magosát szomjúhozza Őszkép Másul a szél rongyosít, kérgére hagyja az ágat -levélre levél egyikük sem érzi magát megcsalatva Vadgaz levedlett kígyóbőrt barbárit Ahányszor Érted nyúlok költözést sajog a madarak torka! (Velence-Sukoró, 1991)

Next