Magyar Nemzet, 1992. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-29 / 24. szám

10 MagyarNomzet Fulbright Iroda Budapesten Hétfőn, a Professzorok Házában . Andrásfalvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszter és Charles Tho­mas, az Amerikai Egyesült Államok nagykövete nemzetközi sajtótájékozta­tót tartott a Magyar-Amerikai Oktatási Csereprogramok Irodájának budapes­ti megnyitása alkalmából. A Fulbright­­programot Arkansas állam egykori szenátora, J. William Fulbright terem­tette meg 1946-ban „az Egyesült Álla­mok és a többi ország népei közti köl­csönös megértés elmélyítésére”. A szé­les körű oktatási program alapelve az, hogy személyes, közvetlen kapcsolatok épüljenek ki diákok, tanárok, kutatók között A Magyar Köztársaság és az Amerikai Egyesült Államok 1990. de­cember 6-án írta alá a megállapodást az oktatási cserebizottság létrehozásáról. A budapesti Fulbright Iroda megnyitá­sa a kapcsolatok új minőségi szintjét és Magyarország különös megbecsülését jelenti. Az ösztöndíjakat meg kell pá­lyázni, a tudomány bármely területéről lehet jelentkezni. Az elbírálást amerikai és magyar szakemberekből álló bizott­ság végzi. A végleges döntést a tizenkét tagú tanács hozza. A magyar kormány tizenkét­­millióval járult hozzá a Fulb­right Iroda elhelyezéséhez, s a követke­zőkben is körülbelül ennyivel támogat­ja a programot. Az Amerikai Egyesült Államok az alapprogramra 1991-92. év­re egymillió-kétszázezer dollárt költött, ezen kívül speciális programokra külön alapokat teremtenek. Dr. Brückner Hu­ba, az új iroda ügyvezető igazgatója el­mondta, hogy a jövőben szorgalmazni kívánják, hogy minél több kétnyelvű gimnáziumban tanító angoltanár utaz­hasson Amerikába egy évre. Helyettük amerikai tanárok fognak tanítani Ma­gyarországon. Az Iroda a Professzorok Házában található, információs köz­pontként is működik. (ferci) . Kultúra SZERDA, 1992. január 29. Új finn kiadvány kultúránkról Betiltott filmek, sikeres könyvek JAANA JANHILA szerkeszté­sében, Studia Hungarologica néven új, mind tartalmában, mind pedig nyomdai minőségében magas színvo­nalú kötet jelent meg a finnországi Jyväskyläban. A könyv címe (Kultu­­ur in Unkari, A kultúra Magyarorszá­ga) jelzi, hogy a kiadó magas mércét állított maga elé. Hogyan válhatott éppen a közép-finnországi Jyväskylä magyar tudományos műhellyé? Nem kis szerepe van ebben Tuomo Lah­­delma bölcsészdoktornak. Tuomo Lahdhelma doktori dolgozatát Finn­országban Ady Endre költészetéről ír­ta, jobban megérzi a magyar kultúra nagyjainak igazi szerepét és jelentő­ségét, mint nem egy egyetemi ber­kekben ténykedő budapesti, szegedi, debreceni vagy pécsi társa. Lahdelma professzor bevezetőjé­ben szól Jyväskylä egyetemének szé­­les­ körű magyarságkutató tevékeny­ségéről, mely mind a nyelvi, zenei, mind pedig a matematikai és a honis­mereti, valamint a történelmi kérdé­sek irányában nyitott. Landelma szemléletére tudományos sokrétűség és lélekelemző érzékenység jellem­ző. Tanulmányában így vizsgálja meg August Ahlquist (1826-1889) véleményét a magyar műveltség múlt századi színvonaláról. Ahlquist a finn műveltség múlt századi esősze, a Helsinki Egyetem bölcsészpro­fesszora, a Finn Irodalmi Társaság vezetőségi tagja. Protestáns-germán szemléletű művelődéspolitikai útmu­tatásaival Európa irányába akarta te­relni a finn kultúrát. E terelőhadjára­tában azonban olyan elemi erővel fel-feltörő népi tehetséget nem is­mert fel, mint Aleksis Kivi, kinek az­óta számtalan nyelvre lefordított Hét testvér című regényét se nem értette, sem pedig nem értékelte. Tanítvá­nyának és kollegájának, Arvid Ge­­netznek, a finn szellemi függetlenség egyik megalapozójának azt írja Bu­dapestre, hogy „Magyarországon már nincs mit tanulnia, utazzon in­kább Nyugatra". Tuomo Lahdelma jó érzékkel mutat reá, hogy kultú­ránkkal szembeni magatartását mennyire személyes, nevelésében meghatározott és kicsinyes, bizonyos fokig kispolgári felsőbbrendűségi ér­zelmek uralják. A múlt században kétségkívül markáns finn irodalmi ízlésirányítóként föllépő bölcsész­­professzor még azt is szemére veti a magyarságnak, hogy „Szentpétervá­ron élénken emlékeznek még arra, miként gúnyolódtak a háború idején az oroszokkal". MATTI VAINIO, a Jyväskyläi Egyetem zenetudományi tanszéké­nek professzora Bartók Béla és Ko­dály Zoltán jelentőségét és kutatási módszereik finn gyökereit vizsgálja. Rámutat Ilmari Krohn finn népzene­­kutató és Vikár Béla (a Kalevala is­mert magyar fordítója) szellemi kap­csolatára s e kapcsolat eredményei­nek jelentkezésére Bartók és Kodály életművében. Vainio tanulmánya azt is jól érzékelteti, miként hat Bartók és Kodály zenéje Ady Endre és Illyés Gyula költészetére, s ez azután ho­gyan épül be Hannu Launonen és Já­­vorszky Béla, Anna Maria Rattila és Viljo Tervonen mesteri fordításai ré­vén a finn kultúrába. Dalok és verspaloták címen Han­nu Launonen Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Nagy László, Weöres Sándor és Juhász Ferenc legjellemzőbb munkáit elemzi. Weöres játékossá­gát, világunk egészének hagyomá­nyait átfogó megformálásbéli tökéle­tességét dicséri. Csoórinál a gondola­ti mélységeket (amely Madách és Kölcsey irodalmi rokonává teszi) fe­dezi fel a tanulmány írója, Nagy László és Juhász Ferenc költészetét egymáshoz tartja közel állónak, de míg Nagy László a magyar népkölté­szettel rokonítható, Juhász - Lam­o­­nert szerint - vogul és osztják roko­naink hősi énekeihez áll közelebb. AARNE LAURILA A társada­lom és a kultúra viszonya Magyaror­szágon címen értekezik a második vi­lágháború utáni magyar lehetőségek­ről és lehetetlenségekről. Megtudjuk, hogy 1944 és 1948 között Finnor­szágban minden magyar filmet betil­tottak, 1948 és 1954 között pedig Ma­gyarországon tiltották be finn köny­vek kiadását. Az úgynevezett népi demokráciák időszakában , mely se népinek, sem pedig demokráciának nem nevezhető tájainkon - Laurila szerint az írók és a filmkészítők har­colták ki maguknak a legnagyobb mozgásteret. Elismeréssel nyilatko­zik Laurila arról, hogy az évszázadok során a magyarságnak sikerült fenn­maradnia, magával hozott kultúrája értékeit megőriznie és beilleszkednie környezete szláv és német műveltsé­gébe. Önnön értékeinek megbecsülé­se és a más értékei iránti türelem Szent István intelmei óta a magyar kultúrpolitika legjobb hagyományai­hoz tartozik. Az Árpád-kor magyar fiatalsága mind Nyugatot, mind pedig Keletet egyaránt ismerte, házasságok révén mindkét irányba kötődött. Az 1400-as és az 1500-as évek magyar fiatalsága Londonba, Oxfordban és Cambridge-ben tanult. A rendszerváltás előtti évek kul­túrpolitikájára Aame Laurila talál el­ismerő szavakat is. Szerinte ezek az évek előkészítették a békés - nem Romániához és Grúziához, Jugoszlá­viához hasonló - átmenetet, és olyan irodalmi értékek kül- és részben bel­földi megjelentetését tették lehetővé, mint Konrád György európai színvo­nalon álló könyvei. Erkki Huhtamo Moziklip címen aggódó sorokat vet papírra a magyar film sorsa miatt. Szerinte a politikai igazodás helyébe az áruvá vált kultú­ra lép, a népiesek magas szintű kísér­leteinek helyébe pedig a dokumentá­ció, a beszélgetések. A magyar kísér­leti film válságban van. Anna Marija Raitila magyar val­lásos versek művészi fokú finn fordí­tója, itt Magyar költő a nemzet pász­torának szerepében című tanul­mánnyal jelentkezik, Petőfi, Ady, Illyés és Kányádi ország- és nemzet­féltő költészetét elemzi. Raitila asszony nemcsak kutatóként érti, ha­nem költőként is érzi értékeinket. OSMO PERONEN A magyar matematika új Euklideséről és Arkhi­­medeséről. Bolyai Jánosról és Erdős Pálról ír. Hangsúlyozza, hogy mennyire elengedhetetlen a szellem szabad kibontakozása a tudományos kutató számára. Ezért ment Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede és Wigner Jenő az Egyesült Államokba. 1990-ben Kyotóban, Japán nemzet­közi matematikai kongresszusán Ma­gyarország négy meghívással nagy­hatalomként szerepelt (persze csupán a számok világában). Megelőzte az egy-egy meghívottal érkező Finn- és Svédországot. Erdős Pált Pekonen korunk legnagyobb matematikusai között tartja számon, a sorsát úgy mutatja be, hogy benne összefonódik a zsidó és a magyar sors tragikuma. Solle Kallioniemi zongoramű­vésznő Nem, nem­­ soha címet adja (magyarul!) írásának. Férje, Garam Lajos. 1939-ben, amikor Sztálin csa­patai reázúdulnak Kelet-Finnország­­ra, magyar tábori papként finn ön­kéntesnek jelentkezik. 1944 végén az egész családot (öt gyermekével együtt) Finnországon belül internál­ják. Hogy milyen is egy önálló - de ebben az időben Sztálintól erősen irányított - ország lágerélete, arra jel­lemző, hogy ez idő tájt Kallioniemi asszony Mikszáth Kálmán egyik re­gényét fordítja le és adja ki Suomi­­ban. Az is jellemző a háború utáni finn viszonyokra, hogy az 1945-1948 közötti - különben kommunista - Ytjö Leino (1897-1961) belügymi­niszter 1946-ban Kallioniemi asszony szüleit leányuk internálásá­nak megszűnéséről személyesen érte­síti. Kallioniemi asszony legalább kétszáz magyar dalt fordított finnre. A kultúra Magyarországa alapos, a szerzőket is bemutató német nyelvű összefoglalókkal és igen jól megszer­kesztett névmutatóval zárul. Szép pél­da ez arra, mit tehetnek magyarság­­kutatóink ott, ahol a szellemi szabad­ság már jó hét évtizede biztosítva van. Hasonló magas mérce szerint fölállí­tott folytatást várunk Jyväskyläból. Szabó T. Adam* Tegnap a finn nagykövetségen Tytti Isohookana-Asunmaa kulturális miniszter asszony megnyitotta a függet­len Finnország kiáltásának 75. évfordu­lóján kezdődő ünnepi eseménysorozatot és A mai finn kerámia- és üvegművé­szet című kiállítást. A miniszterasszony délután az ELTE Bölcsészettudományi Karán előadást tartott Finnország nemzetközi kultúrpolitikájának alap­elveiről és fő céljairól. Versenyben toporogva Nagy-nagy vetélkedő a világ. Mérkőznek a gyermekeink, ki tud jobb osztályzatot, jobb pontot sze­rezni, s rivalizálunk mi, felnőttek is, kinek van több pénze, jobb cucca, nagyobb hatalma, frissebb informá­ciója. De még az idősek is mérkőz­nek egymással, kinek kevesebb a nyugdíja, súlyosabb a betegsége, a panasza. És, miközben loholunk ész nélkül az élet­méretűvé növelt konkurenciaharcban, észre sem vesszük, hogy voltaképpen egy helyben topogunk. Az a gyerek is túlhajszolt és felszínes tudású, aki az élen halad az iskolai, továbbtanulási hajcihőben, az a felnőtt is elégedet­len, aki messze maga mögött hagyta a többieket az anyagi (s hatalmi) ja­vak megőrzéséért rendezett verseny­­futásban, és azoknak az öregeknek sem telnek másképp a napjaik, mint a többieknek, akik nagydíjat nyer­hetnének panaszáriáikkal. π Az élet nevű versenyfutásunk hiábavalóságára csak ritka pillana­tokban döbbenünk rá. Az intézmé­nyek között támasztott vetélkedők nevetséges helybenjárására azonban gyakran találni példákat. Csak oda kell figyelni a­­ verseny érdekében - különválasztott két közszolgálati tévé­adóra, a TV 2-re és a TV 2-re, vagy az ő kihívásukra alapított magánteleví­ziókra, s máris kitetszik, a nagy nyüzsgésben, vetélkedésben volta­képpen nincs előrehaladás. Amikor beindult, Tévé a tévében címmel lehetett csak méltatni a titok­zatos kalózakciónak tetsző Tévé-tévé adásait. Most, jó fél évvel első prog­ramjainak megismerése után, megint csak azt lehet mondani róla: lényegében nem jobb, nem más, mint a Nagy Tele­­ízió. Miért is volna más? - tűnődöm legutóbbi két adásának, a múlt csü­törtöki és pénteki összeállításnak a láttán. Hiszen „agytrösztjei” volta­képpen ugyanazok, akik a Magyar Televíziónak is megszabták és még jó ideig megadják az arculatát. Filmvá­sárlók, akik úgy tartják, a művész­­filmeknél többet ér a krimi, a sci-fi (még ha közepes minőségű, még ha csapnivaló, akkor is), riporterek, mű­sorvezetők, akik szerint bombaszti­kusnak és kötekedőnek lenni „kifize­tődőbb”, mint tárgyilagosnak és mér­téktartónak - ők adnak irányt és for­mát a Tévé-tévé óráinak, kitartóan és rendületlenül. Mivel nem tudnak „naprakészek” lenni - egy hét is elte­lik, amíg fölvett anyaguk szűk körű adásukba bekerül - a legjobb ötletük is konzervként jelenik meg a néző előtt. Konzervből azonban éppen ele­get fogyaszt a két közszolgálati prog­ram közönsége, így lesz azután idejét múlt - és ezáltal kissé unalmas - a könyvkiadásról folytatott hosszadal­mas beszélgetés Zöld Ferenc vezér­­igazgatóval, ezért válik ég és föld kö­zött lebegővé, azaz sehová nem kap­csolódóvá az „önmaguktól félő” ci­gány értelmiségiekkel készült riport , vagy a „vízöntő kor gyermekeinek”, a Harmadik szem című újság szer­kesztőinek a bemutatása. Csak akkor vonzó a Tévé-tévé, ha a megszokott színvonalánál is alacsonyabb régiók­ban tevékenykedik a heti tévéműsor a TV 2-en és a TV 2-n. Ha végképp nincs nézhető filmje a közszolgálati televíziónak, boldogan menekül so­kadszor is I Hrabal és Menzel elraga­dó filmmeséjéhez, a Sörgyári capric­cio- hoz a Tévé-tévé kazettáinak tulaj­donosa; ha nincs izgalmas tévébe­szélgetés sehol a láthatáron, élményt ad a Keresztkérdések című, rendsze­resen jelentkező stúdióbeszélgetés is. Nem műsorvezetője, Mester Ákos, nem is a keresztkérdések feltevésére meghívott újságírók teljesítménye miatt. (Ők ugyanis - a legutóbbi sze­replésük alapján elmondható - rosszul teljesítenek. Hetekkel, hóna­pokkal ezelőtt agyonrágott témákat szednek elő, kötekednek, élcelődnek, miközben időszerű s fontos kérdések megtárgyalatlanul maradnak.) Nem, az élményt a keresztkérdések össztü­zét álló vendég adja (ha adja), éppen azzal a képességével, hogy minden firtatásra tud elfogadható választ ad­ni, nem jön ki a türelméből, játéknak, szellemi tornának tekinti a repliká­­zást. Ilyen élményt adó riportalanya volt a Tévé-tévének Szabó Iván, a nemrégiben kinevezett ipari és kereskedelmi miniszter. Szabó Iván ideális riportalany voltát már a válasz­tások alkalmával megismerhette a te­levízió közönsége s a nagypolitika. Nem is nagyon értem­, miért nem hasz­nálta ki eddig jobban a tömegtájékoz­tatás, hogy van olyan kormánypárti, közéleti ember, aki mindenkivel szót ért és akivel mindenki szót érthet, mert józan gondolkozású, mert ismeri a közszereplés minden csínját. Szabó Ivánnak a Tévé-tévé stú­diójában eltöltött egy órája minden­esetre olyan társalgást eredménye­zett, amit mindenkinek érdemes volna megismernie. Nem tudom, milyen az „átjárhatóság" a Magyar Televízió és a Tévé-tévé között. De akármilyen is, az olyan általános fi­gyelemre érdemes programjaikat, mint amilyen olykor-olykor a keresztkérdések adása, be kellene mulania a közszolgálati televízió­nak is. Mondjuk, kicserélve az ugyancsak Mester Ákos nevéhez fű­ződő Exkluzívokkal a Keresztkérdé­seket. Nézők serege járna jól - al­kalmanként - e cserékkel. Família Kft. Hamiskás dolog volna persze hallgatni azokról a ritka esetekről, amikor a meghirdetett verseny jó eredménnyel jár. Vagy: csaknem jó eredményei. A Família Kft. című televíziós családregény - nem vitás - a Szomszédok versenytársa kíván lenni. Mai magyar család története sok részben, sok humorral és életsze­rűen elbeszélve - ez az Orbán Ador­ján ötletéből szervezett, rendezett Família Kft. Mérhetetlenül jobb mu­latság, mint amilyen a Szomszédok valaha is volt. „Győzelme” azonban aligha nyilváníttatik ki a televízión belül, hiszen az a Szomszédok háttér­be szorítását, esetleg megszűntét je­lentené. A Szomszédok pedig — úgy látszik - örök életű, így azután nem marad más lehetőség a néző számára, csak az, hogy ő maga helyezi a „győztesre” a díjat, és A Hét előtt el nem mulasztja el megtekinteni a Família Kft.-t. Hadd örüljünk olykor a tévékészülékünk előtt! LG. Ember és szerep A Németh László Társaság tervei Ötvan esztendővel ezelőtt, 1932-ben indította el Né­­­­meth László egyszemélyes folyóiratát, a Tanú-t: „Nem Figye­lő, hanem­ Tanú. Nemcsak szemta­núja annak, ami van, hanem bizonyo­ ságtevő amellett, ami örök. Azontúl, hogy írás, erkölcs!" - írta 1936-ig élő periodikájának bevezetőjében. Az 1987-ben, Hódmezővásár­helyen megalakult Németh László Társaság Budapesten, az írószö­vetség klubjában tartotta sajtótájé­koztatóját; mire készülnek 1992-ben? Szomorú valóság, hogy az alig fél évtizede élő iro­dalmi egyesület egymás után két elnökét temette el: az íróhoz bírálva-szeretve ragaszkodó Király István professzort s a szegedi tu­dományegyetemen tanító, hódmezővásárhelyi illető­ségű Grezsa Ferencet, a Németh László-i életmű fel­dolgozóját. Az esztéta és szépíró Sándor Iván, a Társaság harmadik elnöke tartotta a nemcsak tényekre, hanem korunk eszmevilágára is ki­tekintő beszámolót. Napja­ink szellemi látképéről szól­va, az el nem mondott sza­vak veszedelmét idézte fel. „Ha nem mondjuk ki a ki­­mondhatót - szellemi, morá­lis és történelmi űr támad körülöt­tünk. A világ válságáról a XX. szá­zad első felében figyelmeztetően szólt Spengler, Ortega, Bergyajev. És most, a század végén, van-e mai világszellem? Változatlanul él a Ta­nú 1932-es tanítása: «... a kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlan­ság...«” Ezek után, Sándor Iván elnök, valamint a Társaság jelen lévő el­nökségi tagjai (Monostori Imre, a tatabányai Új Forrás főszerkesztő­je és Olasz Sándor, a szegedi Tisza­­táj főszerkesztő-helyettese) a prog­ramról szóltak. " Két ankét idézi­ fel a hatvan éves Tarni­ szellemiségét. Az egyik a mai modern prózát mér fel Szegeden, a 30-es évek modern magyar elbeszé­lő-irodalmának előzményeire utalva (Kosztolányi és Krúdy, Füst Milád és Pap Károly) a másik a Tanú szín­helyén (Kecskeméten, Tóth László nyomdájában készült a folyóirat, ahol a szedést is „szedés”-nek mondták...) a mai magyar irodalom tájékozódási pontjait kívánja fel­mérni. K­ész kötetek állnak együtt Németh Lászlóról: össze­gyűjtött interjúk (Magve­tő), az író levelezésének első kötete (az új Századvég kiadónál), a Né­meth Lászlóra vonatkozó teljes bibliográfia (Petőfi Irodalmi Múze­um). Forrásértékű az író édesapjá­nak, az első világháborús időszak­ban orosz fogságot szenvedett tanár­­embernek a naplója, amelyből Né­meth László gyermek- és ifjúkorá­ról kapunk hiteles életképeket. A Kortárs folyóirat hamarosan közli az író leányának, Németh Magdá­nak történészi búvárlattal össze­gyűjtött krónikáját arról az idő­szakról, amikor nem volt tanácsos naplót írni... (1944 tavasza, a német megszállástól az 1945 őszéig tartó, mintegy másfél esztendő - mivel ekkoriban az írót üldözték.) Kristó Nagy István felhívta a fi­gyelmet arra az ellentmondásra, miszerint mind a háború alatti jobboldali, mind az 1945 utáni „baloldali” cenzúra mennyire kér­dőjelessé tette a Németh László­­művek hiteles kiadását. A kritikai revízió, az eredeti kéziratokkal vagy még a „békebeli” időkben tör­tént első kiadásokkal való összeve­tés elkerülhetetlen. E sorok írója 1956-ban az Égető Eszter felelős szerkesztője volt a Magvető Kiadónál. A re­gényt a Rákosi-idők egyik legmeg­bízhatóbb belső cenzora csak úgy engedte kiadni, ha az írót megszemélyesítő Méhes Zoltán nem hal meg (az eredeti változatban ön­gyilkos lesz), hanem életé­vel is „hitet tesz” a jövő, az 1945-től bekövetkező törté­nelmi fordulat mellett... In­doklás: ha Németh László netalán folytatni kívánná Égető Eszter további törté­netét, már az úgymond „új világ”-ban, Méhes Zoltán személye (azaz az író alte­­regója) maradjon meg egy fejlődés-regény esetleges hősének... A regény a 60-as években, a könyv IV. ki­adásánál kapta „vissza” eredeti formáját, Méhes Zoltán tragikus öngyilkos­ságával. T­ovábbi megbeszélés tárgya volt a Társas­ág vezetői, valamint a megjelent írók és irodalomtörténé­szek, folyóiratszerkesztők között, hogy a Németh László-i életmű (és életrajz) ütközőpontjait (miért vállal­ta el a 30-as években a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetését? - hogyan értelmezte az író „kisebbség­ben” elméletét? - viszonya a zsidó­sághoz, különös tekintettel a jó barát Pap Károlyra - az Utazás, a szovjet­unióbeli látogatás háttere - . Ha én miniszter lennék tanulmány keletke­zése, ne féligazságok vagy eltorzított tények tükrében lássuk. Kialakulhat tehát végre olyan Németh László-kép, amelyik mentes a két véglet - rajongók és átkozódók­­ szélsőségeitől. Tóbiás Áron A. Tóth Sándor rajza Németh Lászlóról

Next