Magyar Nemzet, 1992. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-29 / 24. szám
10 MagyarNomzet Fulbright Iroda Budapesten Hétfőn, a Professzorok Házában . Andrásfalvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszter és Charles Thomas, az Amerikai Egyesült Államok nagykövete nemzetközi sajtótájékoztatót tartott a Magyar-Amerikai Oktatási Csereprogramok Irodájának budapesti megnyitása alkalmából. A Fulbrightprogramot Arkansas állam egykori szenátora, J. William Fulbright teremtette meg 1946-ban „az Egyesült Államok és a többi ország népei közti kölcsönös megértés elmélyítésére”. A széles körű oktatási program alapelve az, hogy személyes, közvetlen kapcsolatok épüljenek ki diákok, tanárok, kutatók között A Magyar Köztársaság és az Amerikai Egyesült Államok 1990. december 6-án írta alá a megállapodást az oktatási cserebizottság létrehozásáról. A budapesti Fulbright Iroda megnyitása a kapcsolatok új minőségi szintjét és Magyarország különös megbecsülését jelenti. Az ösztöndíjakat meg kell pályázni, a tudomány bármely területéről lehet jelentkezni. Az elbírálást amerikai és magyar szakemberekből álló bizottság végzi. A végleges döntést a tizenkét tagú tanács hozza. A magyar kormány tizenkétmillióval járult hozzá a Fulbright Iroda elhelyezéséhez, s a következőkben is körülbelül ennyivel támogatja a programot. Az Amerikai Egyesült Államok az alapprogramra 1991-92. évre egymillió-kétszázezer dollárt költött, ezen kívül speciális programokra külön alapokat teremtenek. Dr. Brückner Huba, az új iroda ügyvezető igazgatója elmondta, hogy a jövőben szorgalmazni kívánják, hogy minél több kétnyelvű gimnáziumban tanító angoltanár utazhasson Amerikába egy évre. Helyettük amerikai tanárok fognak tanítani Magyarországon. Az Iroda a Professzorok Házában található, információs központként is működik. (ferci) . Kultúra SZERDA, 1992. január 29. Új finn kiadvány kultúránkról Betiltott filmek, sikeres könyvek JAANA JANHILA szerkesztésében, Studia Hungarologica néven új, mind tartalmában, mind pedig nyomdai minőségében magas színvonalú kötet jelent meg a finnországi Jyväskyläban. A könyv címe (Kultuur in Unkari, A kultúra Magyarországa) jelzi, hogy a kiadó magas mércét állított maga elé. Hogyan válhatott éppen a közép-finnországi Jyväskylä magyar tudományos műhellyé? Nem kis szerepe van ebben Tuomo Lahdelma bölcsészdoktornak. Tuomo Lahdhelma doktori dolgozatát Finnországban Ady Endre költészetéről írta, jobban megérzi a magyar kultúra nagyjainak igazi szerepét és jelentőségét, mint nem egy egyetemi berkekben ténykedő budapesti, szegedi, debreceni vagy pécsi társa. Lahdelma professzor bevezetőjében szól Jyväskylä egyetemének széles körű magyarságkutató tevékenységéről, mely mind a nyelvi, zenei, mind pedig a matematikai és a honismereti, valamint a történelmi kérdések irányában nyitott. Landelma szemléletére tudományos sokrétűség és lélekelemző érzékenység jellemző. Tanulmányában így vizsgálja meg August Ahlquist (1826-1889) véleményét a magyar műveltség múlt századi színvonaláról. Ahlquist a finn műveltség múlt századi esősze, a Helsinki Egyetem bölcsészprofesszora, a Finn Irodalmi Társaság vezetőségi tagja. Protestáns-germán szemléletű művelődéspolitikai útmutatásaival Európa irányába akarta terelni a finn kultúrát. E terelőhadjáratában azonban olyan elemi erővel fel-feltörő népi tehetséget nem ismert fel, mint Aleksis Kivi, kinek azóta számtalan nyelvre lefordított Hét testvér című regényét se nem értette, sem pedig nem értékelte. Tanítványának és kollegájának, Arvid Genetznek, a finn szellemi függetlenség egyik megalapozójának azt írja Budapestre, hogy „Magyarországon már nincs mit tanulnia, utazzon inkább Nyugatra". Tuomo Lahdelma jó érzékkel mutat reá, hogy kultúránkkal szembeni magatartását mennyire személyes, nevelésében meghatározott és kicsinyes, bizonyos fokig kispolgári felsőbbrendűségi érzelmek uralják. A múlt században kétségkívül markáns finn irodalmi ízlésirányítóként föllépő bölcsészprofesszor még azt is szemére veti a magyarságnak, hogy „Szentpéterváron élénken emlékeznek még arra, miként gúnyolódtak a háború idején az oroszokkal". MATTI VAINIO, a Jyväskyläi Egyetem zenetudományi tanszékének professzora Bartók Béla és Kodály Zoltán jelentőségét és kutatási módszereik finn gyökereit vizsgálja. Rámutat Ilmari Krohn finn népzenekutató és Vikár Béla (a Kalevala ismert magyar fordítója) szellemi kapcsolatára s e kapcsolat eredményeinek jelentkezésére Bartók és Kodály életművében. Vainio tanulmánya azt is jól érzékelteti, miként hat Bartók és Kodály zenéje Ady Endre és Illyés Gyula költészetére, s ez azután hogyan épül be Hannu Launonen és Jávorszky Béla, Anna Maria Rattila és Viljo Tervonen mesteri fordításai révén a finn kultúrába. Dalok és verspaloták címen Hannu Launonen Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Nagy László, Weöres Sándor és Juhász Ferenc legjellemzőbb munkáit elemzi. Weöres játékosságát, világunk egészének hagyományait átfogó megformálásbéli tökéletességét dicséri. Csoórinál a gondolati mélységeket (amely Madách és Kölcsey irodalmi rokonává teszi) fedezi fel a tanulmány írója, Nagy László és Juhász Ferenc költészetét egymáshoz tartja közel állónak, de míg Nagy László a magyar népköltészettel rokonítható, Juhász - Lamonert szerint - vogul és osztják rokonaink hősi énekeihez áll közelebb. AARNE LAURILA A társadalom és a kultúra viszonya Magyarországon címen értekezik a második világháború utáni magyar lehetőségekről és lehetetlenségekről. Megtudjuk, hogy 1944 és 1948 között Finnországban minden magyar filmet betiltottak, 1948 és 1954 között pedig Magyarországon tiltották be finn könyvek kiadását. Az úgynevezett népi demokráciák időszakában , mely se népinek, sem pedig demokráciának nem nevezhető tájainkon - Laurila szerint az írók és a filmkészítők harcolták ki maguknak a legnagyobb mozgásteret. Elismeréssel nyilatkozik Laurila arról, hogy az évszázadok során a magyarságnak sikerült fennmaradnia, magával hozott kultúrája értékeit megőriznie és beilleszkednie környezete szláv és német műveltségébe. Önnön értékeinek megbecsülése és a más értékei iránti türelem Szent István intelmei óta a magyar kultúrpolitika legjobb hagyományaihoz tartozik. Az Árpád-kor magyar fiatalsága mind Nyugatot, mind pedig Keletet egyaránt ismerte, házasságok révén mindkét irányba kötődött. Az 1400-as és az 1500-as évek magyar fiatalsága Londonba, Oxfordban és Cambridge-ben tanult. A rendszerváltás előtti évek kultúrpolitikájára Aame Laurila talál elismerő szavakat is. Szerinte ezek az évek előkészítették a békés - nem Romániához és Grúziához, Jugoszláviához hasonló - átmenetet, és olyan irodalmi értékek kül- és részben belföldi megjelentetését tették lehetővé, mint Konrád György európai színvonalon álló könyvei. Erkki Huhtamo Moziklip címen aggódó sorokat vet papírra a magyar film sorsa miatt. Szerinte a politikai igazodás helyébe az áruvá vált kultúra lép, a népiesek magas szintű kísérleteinek helyébe pedig a dokumentáció, a beszélgetések. A magyar kísérleti film válságban van. Anna Marija Raitila magyar vallásos versek művészi fokú finn fordítója, itt Magyar költő a nemzet pásztorának szerepében című tanulmánnyal jelentkezik, Petőfi, Ady, Illyés és Kányádi ország- és nemzetféltő költészetét elemzi. Raitila asszony nemcsak kutatóként érti, hanem költőként is érzi értékeinket. OSMO PERONEN A magyar matematika új Euklideséről és Arkhimedeséről. Bolyai Jánosról és Erdős Pálról ír. Hangsúlyozza, hogy mennyire elengedhetetlen a szellem szabad kibontakozása a tudományos kutató számára. Ezért ment Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede és Wigner Jenő az Egyesült Államokba. 1990-ben Kyotóban, Japán nemzetközi matematikai kongresszusán Magyarország négy meghívással nagyhatalomként szerepelt (persze csupán a számok világában). Megelőzte az egy-egy meghívottal érkező Finn- és Svédországot. Erdős Pált Pekonen korunk legnagyobb matematikusai között tartja számon, a sorsát úgy mutatja be, hogy benne összefonódik a zsidó és a magyar sors tragikuma. Solle Kallioniemi zongoraművésznő Nem, nem soha címet adja (magyarul!) írásának. Férje, Garam Lajos. 1939-ben, amikor Sztálin csapatai reázúdulnak Kelet-Finnországra, magyar tábori papként finn önkéntesnek jelentkezik. 1944 végén az egész családot (öt gyermekével együtt) Finnországon belül internálják. Hogy milyen is egy önálló - de ebben az időben Sztálintól erősen irányított - ország lágerélete, arra jellemző, hogy ez idő tájt Kallioniemi asszony Mikszáth Kálmán egyik regényét fordítja le és adja ki Suomiban. Az is jellemző a háború utáni finn viszonyokra, hogy az 1945-1948 közötti - különben kommunista - Ytjö Leino (1897-1961) belügyminiszter 1946-ban Kallioniemi asszony szüleit leányuk internálásának megszűnéséről személyesen értesíti. Kallioniemi asszony legalább kétszáz magyar dalt fordított finnre. A kultúra Magyarországa alapos, a szerzőket is bemutató német nyelvű összefoglalókkal és igen jól megszerkesztett névmutatóval zárul. Szép példa ez arra, mit tehetnek magyarságkutatóink ott, ahol a szellemi szabadság már jó hét évtizede biztosítva van. Hasonló magas mérce szerint fölállított folytatást várunk Jyväskyläból. Szabó T. Adam* Tegnap a finn nagykövetségen Tytti Isohookana-Asunmaa kulturális miniszter asszony megnyitotta a független Finnország kiáltásának 75. évfordulóján kezdődő ünnepi eseménysorozatot és A mai finn kerámia- és üvegművészet című kiállítást. A miniszterasszony délután az ELTE Bölcsészettudományi Karán előadást tartott Finnország nemzetközi kultúrpolitikájának alapelveiről és fő céljairól. Versenyben toporogva Nagy-nagy vetélkedő a világ. Mérkőznek a gyermekeink, ki tud jobb osztályzatot, jobb pontot szerezni, s rivalizálunk mi, felnőttek is, kinek van több pénze, jobb cucca, nagyobb hatalma, frissebb információja. De még az idősek is mérkőznek egymással, kinek kevesebb a nyugdíja, súlyosabb a betegsége, a panasza. És, miközben loholunk ész nélkül az életméretűvé növelt konkurenciaharcban, észre sem vesszük, hogy voltaképpen egy helyben topogunk. Az a gyerek is túlhajszolt és felszínes tudású, aki az élen halad az iskolai, továbbtanulási hajcihőben, az a felnőtt is elégedetlen, aki messze maga mögött hagyta a többieket az anyagi (s hatalmi) javak megőrzéséért rendezett versenyfutásban, és azoknak az öregeknek sem telnek másképp a napjaik, mint a többieknek, akik nagydíjat nyerhetnének panaszáriáikkal. π Az élet nevű versenyfutásunk hiábavalóságára csak ritka pillanatokban döbbenünk rá. Az intézmények között támasztott vetélkedők nevetséges helybenjárására azonban gyakran találni példákat. Csak oda kell figyelni a verseny érdekében - különválasztott két közszolgálati tévéadóra, a TV 2-re és a TV 2-re, vagy az ő kihívásukra alapított magántelevíziókra, s máris kitetszik, a nagy nyüzsgésben, vetélkedésben voltaképpen nincs előrehaladás. Amikor beindult, Tévé a tévében címmel lehetett csak méltatni a titokzatos kalózakciónak tetsző Tévé-tévé adásait. Most, jó fél évvel első programjainak megismerése után, megint csak azt lehet mondani róla: lényegében nem jobb, nem más, mint a Nagy Teleízió. Miért is volna más? - tűnődöm legutóbbi két adásának, a múlt csütörtöki és pénteki összeállításnak a láttán. Hiszen „agytrösztjei” voltaképpen ugyanazok, akik a Magyar Televíziónak is megszabták és még jó ideig megadják az arculatát. Filmvásárlók, akik úgy tartják, a művészfilmeknél többet ér a krimi, a sci-fi (még ha közepes minőségű, még ha csapnivaló, akkor is), riporterek, műsorvezetők, akik szerint bombasztikusnak és kötekedőnek lenni „kifizetődőbb”, mint tárgyilagosnak és mértéktartónak - ők adnak irányt és formát a Tévé-tévé óráinak, kitartóan és rendületlenül. Mivel nem tudnak „naprakészek” lenni - egy hét is eltelik, amíg fölvett anyaguk szűk körű adásukba bekerül - a legjobb ötletük is konzervként jelenik meg a néző előtt. Konzervből azonban éppen eleget fogyaszt a két közszolgálati program közönsége, így lesz azután idejét múlt - és ezáltal kissé unalmas - a könyvkiadásról folytatott hosszadalmas beszélgetés Zöld Ferenc vezérigazgatóval, ezért válik ég és föld között lebegővé, azaz sehová nem kapcsolódóvá az „önmaguktól félő” cigány értelmiségiekkel készült riport , vagy a „vízöntő kor gyermekeinek”, a Harmadik szem című újság szerkesztőinek a bemutatása. Csak akkor vonzó a Tévé-tévé, ha a megszokott színvonalánál is alacsonyabb régiókban tevékenykedik a heti tévéműsor a TV 2-en és a TV 2-n. Ha végképp nincs nézhető filmje a közszolgálati televíziónak, boldogan menekül sokadszor is I Hrabal és Menzel elragadó filmmeséjéhez, a Sörgyári capriccio- hoz a Tévé-tévé kazettáinak tulajdonosa; ha nincs izgalmas tévébeszélgetés sehol a láthatáron, élményt ad a Keresztkérdések című, rendszeresen jelentkező stúdióbeszélgetés is. Nem műsorvezetője, Mester Ákos, nem is a keresztkérdések feltevésére meghívott újságírók teljesítménye miatt. (Ők ugyanis - a legutóbbi szereplésük alapján elmondható - rosszul teljesítenek. Hetekkel, hónapokkal ezelőtt agyonrágott témákat szednek elő, kötekednek, élcelődnek, miközben időszerű s fontos kérdések megtárgyalatlanul maradnak.) Nem, az élményt a keresztkérdések össztüzét álló vendég adja (ha adja), éppen azzal a képességével, hogy minden firtatásra tud elfogadható választ adni, nem jön ki a türelméből, játéknak, szellemi tornának tekinti a replikázást. Ilyen élményt adó riportalanya volt a Tévé-tévének Szabó Iván, a nemrégiben kinevezett ipari és kereskedelmi miniszter. Szabó Iván ideális riportalany voltát már a választások alkalmával megismerhette a televízió közönsége s a nagypolitika. Nem is nagyon értem, miért nem használta ki eddig jobban a tömegtájékoztatás, hogy van olyan kormánypárti, közéleti ember, aki mindenkivel szót ért és akivel mindenki szót érthet, mert józan gondolkozású, mert ismeri a közszereplés minden csínját. Szabó Ivánnak a Tévé-tévé stúdiójában eltöltött egy órája mindenesetre olyan társalgást eredményezett, amit mindenkinek érdemes volna megismernie. Nem tudom, milyen az „átjárhatóság" a Magyar Televízió és a Tévé-tévé között. De akármilyen is, az olyan általános figyelemre érdemes programjaikat, mint amilyen olykor-olykor a keresztkérdések adása, be kellene mulania a közszolgálati televíziónak is. Mondjuk, kicserélve az ugyancsak Mester Ákos nevéhez fűződő Exkluzívokkal a Keresztkérdéseket. Nézők serege járna jól - alkalmanként - e cserékkel. Família Kft. Hamiskás dolog volna persze hallgatni azokról a ritka esetekről, amikor a meghirdetett verseny jó eredménnyel jár. Vagy: csaknem jó eredményei. A Família Kft. című televíziós családregény - nem vitás - a Szomszédok versenytársa kíván lenni. Mai magyar család története sok részben, sok humorral és életszerűen elbeszélve - ez az Orbán Adorján ötletéből szervezett, rendezett Família Kft. Mérhetetlenül jobb mulatság, mint amilyen a Szomszédok valaha is volt. „Győzelme” azonban aligha nyilváníttatik ki a televízión belül, hiszen az a Szomszédok háttérbe szorítását, esetleg megszűntét jelentené. A Szomszédok pedig — úgy látszik - örök életű, így azután nem marad más lehetőség a néző számára, csak az, hogy ő maga helyezi a „győztesre” a díjat, és A Hét előtt el nem mulasztja el megtekinteni a Família Kft.-t. Hadd örüljünk olykor a tévékészülékünk előtt! LG. Ember és szerep A Németh László Társaság tervei Ötvan esztendővel ezelőtt, 1932-ben indította el Németh László egyszemélyes folyóiratát, a Tanú-t: „Nem Figyelő, hanem Tanú. Nemcsak szemtanúja annak, ami van, hanem bizonyo ságtevő amellett, ami örök. Azontúl, hogy írás, erkölcs!" - írta 1936-ig élő periodikájának bevezetőjében. Az 1987-ben, Hódmezővásárhelyen megalakult Németh László Társaság Budapesten, az írószövetség klubjában tartotta sajtótájékoztatóját; mire készülnek 1992-ben? Szomorú valóság, hogy az alig fél évtizede élő irodalmi egyesület egymás után két elnökét temette el: az íróhoz bírálva-szeretve ragaszkodó Király István professzort s a szegedi tudományegyetemen tanító, hódmezővásárhelyi illetőségű Grezsa Ferencet, a Németh László-i életmű feldolgozóját. Az esztéta és szépíró Sándor Iván, a Társaság harmadik elnöke tartotta a nemcsak tényekre, hanem korunk eszmevilágára is kitekintő beszámolót. Napjaink szellemi látképéről szólva, az el nem mondott szavak veszedelmét idézte fel. „Ha nem mondjuk ki a kimondhatót - szellemi, morális és történelmi űr támad körülöttünk. A világ válságáról a XX. század első felében figyelmeztetően szólt Spengler, Ortega, Bergyajev. És most, a század végén, van-e mai világszellem? Változatlanul él a Tanú 1932-es tanítása: «... a kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság...«” Ezek után, Sándor Iván elnök, valamint a Társaság jelen lévő elnökségi tagjai (Monostori Imre, a tatabányai Új Forrás főszerkesztője és Olasz Sándor, a szegedi Tiszatáj főszerkesztő-helyettese) a programról szóltak. " Két ankét idézi fel a hatvan éves Tarni szellemiségét. Az egyik a mai modern prózát mér fel Szegeden, a 30-es évek modern magyar elbeszélő-irodalmának előzményeire utalva (Kosztolányi és Krúdy, Füst Milád és Pap Károly) a másik a Tanú színhelyén (Kecskeméten, Tóth László nyomdájában készült a folyóirat, ahol a szedést is „szedés”-nek mondták...) a mai magyar irodalom tájékozódási pontjait kívánja felmérni. Kész kötetek állnak együtt Németh Lászlóról: összegyűjtött interjúk (Magvető), az író levelezésének első kötete (az új Századvég kiadónál), a Németh Lászlóra vonatkozó teljes bibliográfia (Petőfi Irodalmi Múzeum). Forrásértékű az író édesapjának, az első világháborús időszakban orosz fogságot szenvedett tanárembernek a naplója, amelyből Németh László gyermek- és ifjúkoráról kapunk hiteles életképeket. A Kortárs folyóirat hamarosan közli az író leányának, Németh Magdának történészi búvárlattal összegyűjtött krónikáját arról az időszakról, amikor nem volt tanácsos naplót írni... (1944 tavasza, a német megszállástól az 1945 őszéig tartó, mintegy másfél esztendő - mivel ekkoriban az írót üldözték.) Kristó Nagy István felhívta a figyelmet arra az ellentmondásra, miszerint mind a háború alatti jobboldali, mind az 1945 utáni „baloldali” cenzúra mennyire kérdőjelessé tette a Németh Lászlóművek hiteles kiadását. A kritikai revízió, az eredeti kéziratokkal vagy még a „békebeli” időkben történt első kiadásokkal való összevetés elkerülhetetlen. E sorok írója 1956-ban az Égető Eszter felelős szerkesztője volt a Magvető Kiadónál. A regényt a Rákosi-idők egyik legmegbízhatóbb belső cenzora csak úgy engedte kiadni, ha az írót megszemélyesítő Méhes Zoltán nem hal meg (az eredeti változatban öngyilkos lesz), hanem életével is „hitet tesz” a jövő, az 1945-től bekövetkező történelmi fordulat mellett... Indoklás: ha Németh László netalán folytatni kívánná Égető Eszter további történetét, már az úgymond „új világ”-ban, Méhes Zoltán személye (azaz az író alteregója) maradjon meg egy fejlődés-regény esetleges hősének... A regény a 60-as években, a könyv IV. kiadásánál kapta „vissza” eredeti formáját, Méhes Zoltán tragikus öngyilkosságával. További megbeszélés tárgya volt a Társaság vezetői, valamint a megjelent írók és irodalomtörténészek, folyóiratszerkesztők között, hogy a Németh László-i életmű (és életrajz) ütközőpontjait (miért vállalta el a 30-as években a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetését? - hogyan értelmezte az író „kisebbségben” elméletét? - viszonya a zsidósághoz, különös tekintettel a jó barát Pap Károlyra - az Utazás, a szovjetunióbeli látogatás háttere - . Ha én miniszter lennék tanulmány keletkezése, ne féligazságok vagy eltorzított tények tükrében lássuk. Kialakulhat tehát végre olyan Németh László-kép, amelyik mentes a két véglet - rajongók és átkozódók szélsőségeitől. Tóbiás Áron A. Tóth Sándor rajza Németh Lászlóról