Magyar Nemzet, 1992. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-25 / 21. szám

Kultúra SZOMBAT, 1992. január 25. 10 MagyarNemzeí Dombokká vált évszázadok NAPLÓ A PEDAGÓGUSOK 98 SZÁZALÉKA tud □ közoktatási törvénytervezetről, 92 százalékuknak van véleménye ró­la. Vélemények a közoktatásról című cikkünkben a pénteki számban ezek az adatok hibásan szerepeltek, ezért olvasóinktól és a közvélemény-kutatást végző intézménytől elnézést kérünk. UITZ BÉLA GRAFIKÁ11913-1925 cím­mel január 26án, vasárnap délelőtt tizenegy órakor kiállítás nyílik meg az óbudai Kassák Múzeumban. A tárlat anyagát az elmúlt évben nagy sikerrel mutatták be Európa egyik leg­rangosabb grafikai múzeumában, a bécsi Albertinában. A NÉPZENEI KONCERTSOROZAT ke­retében január 26-án este nyolc óra­kor az idén húszesztendős Vízöntő együttes fellépésére kerül sor a Szak- szervezetek Fővárosi Művelődési Há­zában. CSOÓRI SÁNDOR Nappali Hold című eszékötete megjelenésének alka!m6 bál január 27-én, hétfőn délután hal árakor előadást tart a Magyar De­mokrata Fórum Bem téri székház6 ban. (1027 Budapest, Bem tér 3., III. emelet 37.) A MAGYAR ÍRÓSZÖVETSÉG klubjá­ban, csütörtök délután Lator László, a műfordító szakosztály elnöke átadta az 1991-ben nyomtatásban megje­lent legjobb műfordításokért három kategóriában odaítélt Forintos díja­kat. A díjjal járó jelképes 1 Ft a szak­ma legmagasabb erkölcsi elismerése. A próza kategória díját a Brassóban élő Lendvay Éva kapta, Ana Blandia- na A megálmodptt című novellásköte- lének fordításáért. A dráma kategóri­ában Márton Lászlót és Révész Ágo­tát díjazta a zsűri, Shakespeare A windsori víg nők című színdarabjá­nak fordításáért. A líra díját Somlyó György kapta, Paul Valéry verseinek átültetéséért. A KRÁTER MŰHELY EGYESÜLET ma délután négy órai kezdettel tartja nyil­vános közgyűlését a Tölgyfa Galériá­ban. (II., Henger u.2., pincehelyiség.) A mai magyar irodalomért, műfordí­tásért és könyvkiadásért Kráter Alapít­ványt hoznak létre. MIKÉNT AZ EMBEREK­NEK, a tárgyaknak, úgy látszik, a ki­állításoknak is megvan a maguk sor­sa. Egy vidéki kiállításé az, hogy többnyire nem ragyoghat annyira a figyelem középpontjában, mint egy fővárosi vagy külföldi tárlat. Az el­múlt év talán legizgalmasabb régé­szeti kiállítása is kis htján visszhang- talanul peregne le az „idő homokórá­ján”, ha nem keltette volna fel a kül­föld figyelmét. Igaz, a Szolnoki Ga­léria Dombokká váll évszázadok cí­mű bronzkori kiállításának életében a sors fonalát pödrő egyik párka a pénztelenség volt, amelynek követ­keztében háromhetes kényszerű „szénszünet” után csak január köze­pén ébredt Csipkerózsika-álmából. Ez az álom kétszázezer forint megta­karítást jelentett a vidék legnagyobb kiállítócsamokát működtető szolnoki Damjanich János Múzeumnak. Még szerencse, hogy a takarékossági cél­zatú pauzát a szeptemberben nyitott kiállítás „leporolására”, felfrissítésé­re is felhasználták. így tavaszig, a tárlat szolnoki zárásáig újra teljes ér­tékű látványélményt jelenthet a láto­gatóknak. Félő azonban, hogy egyre több közgyűjteményük kovácsol majd a jövőben hasonló módon a szükségből erényt, és hovatovább már csak hat hónapos kiállítási éva­dokról szólhatunk. Beszéljünk azonban most arról, amiben gazdagok vagyunk. Arról a szellemi teljesítményről, amelyet ez a kiállítás bemutat, és amely méltán hívta fel magára nemcsak a nemzet­közi szakma figyelmét, hanem az előzményeket tekintve a külföldi kö­zönség érdeklődését is. A Kárpát-medence, és ezen belül a magyar alföld páratlanul gazdag régészeti leletekben. Hogy ezt tud­juk, az annak a magyar régészeti ku­tatásnak az érdeme, amely ugyan alig több, mint százesztendős, de ezen idő alatt nemzetközileg is fi­gyelmet keltő eredményeket ért el. A kiállítás - bár ez csupán rejtett szán­déka lehetett - a maga módján a ma­gyar régészet kezdetei előtt is tiszte­leg, hiszen a bronzkor kutatása közel egyidős e honi tudományággal: a tárlaton szerepelnek az első magyar bronzkori ásatások, az 1876-os nagyrévi, tiszaugi és tiszafüredi fel­tárások leletei is, időrendben az utol­só pedig a Túrkeve-Terehalmon 1990-ben napvilágra került anyag. A kiállítás egybéként tíz múzeum válo­gatott anyagát mutatja be a bronzkor négyszáz éves szakaszából. Több nép, több kultúra emlékeit őrzi ebből az időszakból hazánk földje. E kultúrák közös jellemzője, hogy kisebb és nagyobb emberi kö­zösségek állandó településeit hozták létre. Ezek a települések a generáci­ók hosszú során egymásra rétegződő lakószintek következtében halom­ként emelkedtek ki sík környezetük­ből, olykor sáncokkal, árkokkal kö­rülvéve, megerősítve. Az ilyen hal­mokat a régészeti kutatás arab szóval telinek nevezi. Innen a telikultúrák elnevezés is. Az arab név nem vélet­len, közvetlen kapcsolatra utal a kis- ázsiai bronzkori nagy kultúrákkal. Ami a magyar alföldön néhány ház­ból álló „falusi” vagy néhány tucat­ból álló „városi” település, amely re­gionális politikai, gazdasági és kultu­rális központ lehetett, az Kis-ázsiá- ban többezres lélekszámú metropo­lisszá növekedett, és egy birodalom székhelye volt - közepén egy mes­terséges telle 1, a zikkuránal. A te/íkultúrák elterjedésének legészakibb határa éppen a magyar alföld és peremterületei. Ezen a vi­déken a természeti és a történelmi adottságok miatt kitűnően nyomon követhetők a különböző bronzkori népcsoportok egymás elleni küz­delmei és a kultúrák egymásra ré­tegződése is. Részben ezért a meg­különböztetett nemzetközi figye­lem a magyarországi lelőhelyek és kutatások iránt. A SZOLNOKI KIÁLLÍTÁS az egy légterű, körgalériás bemutatóte­rem adottságait kihasználva egy hal­mot, telit modellez, a leleteket való­ságos feltárási helyüknek megfelelő­en mutatja be. Kár, hogy a további­akban, más terembeli adottságokat követve ez a bemutatási forma már nem lehetséges. A kiállítás tartalmi részét népes kutatócsoport, zömmel Βόηα István régészprofesszor tanítványai dolgoz­ták ki. Az előkészítő, szervező mun­kát három intézmény: az Eötvös Lo- ránd Tudományegyetem régészeti tanszéke, a szolnoki Damjanich Mú­zeum, valamint a hozzá kapcsolódó nemzetközi konferenciát is ideszá­mítva, a Magyar Tudományos Aka­démia Régészeti Intézete koordinálta. A kiállítás megnyitásával egy idő­ben, szeptemberben egy hétig tartó tudományos konferenciát is rendez­tek Szolnokon. Tíz ország kutatóinak részvételével negyven előadás hang­zott el a korról. Az ilyen találkozások fő tudományos értékét - az elhang­zott előadásokon - az adja, hogy a közvetlen eszmecserében egymás legfrissebb kutatási eredményeivel is megismerkedhetnek a szakemberek. Számunkra igen előnyös és talán a világ számára sem hátrány, hogy a magyar kutatók bekapcsolódhatnak a nemzetközi tudományos életbe. Az előadásokból összeállított kötetet, miként négy éve, ezúttal is a Régé­szeti Intézet adja ki németül. A könyv remélhetőleg még a kiállítás ez évi budapesti vendégszereplése előtt megjelenik. MILYEN TERMÉSZETES le­írni, hogy .miiként négy éve...” pe­dig e közbevetett mondat mögött mi­lyen sok munka rejlik! Négy évvel ezelőtt ugyanis nemzetközi konfe­renciával összekötve a bronzkort megelőző űjkőkor magyarországi emlékeiről rendeztek hasonló nagy régészeti kiállítást, amely külföldön is sikert aratott. A mostani Dombok­ká vált évszázadok elnevezésű kiállí­tás is vándorútra kel. A májustól ese­dékes néhány hónapos nemzeti múze­umi vendégszereplés után ez év no­vemberében Freiburgban, 1993-ban pedig még további három német nagyvárosban, köztük Frankfurtban és Hamburgban mutatják be. Innen Franciaországba utazik. 1933 végé­től 1994 közepéig a dijoni és a borde- aux-i közönség is láthatja. Ezekre az alkalmakra a hatvan­nyolc oldalas, színvonalas magyar szakmai katalógusnál bővebb és gazdagabb kiállítású német, illetve francia nyelvű kiadvány jelenik majd meg - a vendéglátók költsé­gén. Ilyen kulturális propagandára nekünk nem is futná, és a külföldi partnereknek^ akik a kiállítás szelle­mi gazdagságát csodálják, arról sem kell tudniuk, hogy a szervezők mi­lyen keservesen szedték össze az itt­honi megvalósításhoz szükséges anyagiakat. Szerencsére találtak né­hány szponzoráló vállalatot és intéz­ményt is. (A katalógusban kinyom­tatott két szerény sor adja hírül, hogy a közreműködők, a fotóművész, a szerkesztő, továbbá a szerzők és a grafikusok honoráriumukkal járul­nak hozzá az amúgy jutányosán szá­mított nyomdai költségekhez.) Rideg Gábor Örömök MINDEN ELLENKEZŐ híreszte­léssel szemben a zenekritikus szeret di­csérni - még ha ez gyakran nehezebb is, mint bírálni. Szeret dicsérni, mert ez azt jelenti, jó koncenrtet hallott. Január 20-án Vashegyi György két együttese, a zeneakadémisták alkotta Orfeo Ka­marazenekar és Purcell kórus kará­csonyi témájú koncerttel lépett fel a Zeneakadémia közönsége előtt. Vas­hegyi remekműveket felfedező „túrá­ján” kevéssé ismert szerzőhöz érke­zett: a XVII. század második felének francia komponistájához, Marc-Anto- ine Charpentierhez. A Te Deum számtalan átiratban is népszerűvé vált nyitőtételére ugyan nem jellemző ez az ismeretlenség, a mű egészére már inkább, nem is beszélve a másik Char- pentier-darabról (In nativitatem Do­mitii Canticum), mely valószínűleg most hangzott el először Magyaror­szágon. Charpentier zenéje minden­esetre üde színfoltja hangversenyéle­tünknek, s ezt nem csökkenti az a tény sem, hogy a kis oratórium talán ke­vésbé jelentős mű, mint a Te Deum. Az előadás a Vashegyi nevével fémjelzett koncertek nyomdokain ha­ladt, a korábbi „gyermekbetegségek” egynémelyikét levetkezvén, s új eré­nyekkel gazdagodván. A zenekar és a kórus zenélését továbbra is magasabb színvonalúnak érzem, mint a kórusból alkalmanként szólistaként előlépő éne­kesek szereplését. Magyarán: a zene­karjátékát hallgatva már eszembe sem jut, hogy fiatal, pályakezdő muzsiku­sok ülnek a pódiumon, ám egy-egy képzetlenebb énekhangban még ott kí­sért a növendékhangverseny-hangulat Maga a kórus viszont igen szépen szól, különösen a három kontratenorral is megerősített, magvas alt szólam hatott optimális megoldásnak. így aztán a tut- ti tételek - a maguk jól választott tem­pójával és sodró lendületével - sokkal kedvezőbb benyomást keltettek, mint az énekszólók egynémelyike. A két igazi szólista közül Fers Márta illesz­kedett harmonikusabban az előadásba. Szűcs Ferenc baritonja igen karakte­risztikus, de időnként még kissé érdes­sé teszik a technika hiányosságai. HIBÁT KÖVETEIT EL, aki a karácsonyi Canticum kissé súlytala­nabbra sikerült befejezése után haza­ment a szünetben, a koncert ugyanis a második félidőben jutott a csúcspont­jához. A közfelfogás szerint Bach ze­néjét nehezebb jól játszani, mint ki­sebb mesterekét. Érdekes, hogy mégis épp a két Bach-kantáta előadása emel­kedett ki ezen az estén: mintha csak „emelnék magukkal” a remekművek Vashegyit és együttesét. Mindkét Bach-kantáta egy nagyobb oratorikus művel tart kapcsolatot: a BWV 191-es darab a h-moll mise néhány tételének enyhe átdolgozása, míg a BWV 248/4. mű a Karácsonyi oratórium ne­gyedik része. E nagyszerű kompozíci­ók megszólaltatása maradéktalan örö­möt szerzett a hallgatóknak. A GLORIA IN EXCELSIS DEO nagy kórustablói arról tanúskodtak, mennyire otthonosan mozog a kar­mester a nagy formák világában, s mennyire jártas máris a nagy appará­tus kézben tartásában. A Falit mit Danken kantáta kisebb részleteiben is sok szépséget tárt fel. Mukk József egyre jobban ráérez a barokk evangé­lista szerepkörére. A középső és a ma­gas fekvésben hangjának megvan az a meleg fénye, amely időnként a legen­dás magyar evangélista tenor, Réti Jó­zsef éneklésére emlékeztet. Nagysze­rűen sikerült a kantáta „gyöngysze­me", a visszhanghatással játszó szop­rán ária is, amelyben nemcsak Fers Márta, hanem a visszhangot éneklő (s a műsorfüzet .jóvoltából” névtelenül maradt) hölgy, és az oboaszólamot megszólaltató Hamar Gergely is em­lékezetes szépséggel zenélt. A tenor ária két virtuóz hegedűszólamának gazdái, a zenekar koncertmestere és a második hegedű szólamvezetője megmutatták, hogy melyek ennek a jó zenekari hangzásnak biztos pontjai, alappillérei. Farkas Zoltán Szakadt A MAI ágrólszakadt összetett szavunk régi múltra tekinthet vissza. Hajdan alighanem „akasztófáról sza- kadt”-at jelentett. Már a XVI. szá­zadból adatolható az „akasztófáról szakadt”, s így bizonyára még régeb­ben alakult ki ez a kifejezés. Aki az akasztó ágról vagy fáról valamiképp leesett, és élve maradt, újabb bünte­tésként többnyire száműzetésbe ke­rült, mégegyszer nem akasztották föl. A régi akasztófák egyébként gyakorta élő fák voltak, egyes ki­nyúló águk alkalmas lehetett a halál- büntetés végrehajtására. Még a XIV. századból van följegyzésünk „akasz­tófa” nevű élőfákról. - Volt a régi­ségben egy „fáról szakadt” szókap­csolatunk is. Ez abból a káromlás­ként fölfogott állításból való, hogy valaki „nem embertől származott”. Hasonló blaszfémia volt a középkor­ban az „eb vagy kutya kölyke” kife­jezés, sokszor a boszorkány is eb ágyában született ez időben. A mai ágrólszakadt melléknév több jelentésű. A hontalan, a jött- ment, az ismeretlen embert is szokás (volt) így nevezni, de minden ron­gyos, piszkos, elhanyagolt külsejű személyt is lehetett ágrólszakadt- nak mondani: „Egy ágrólszakadt koldus ült az útszélen” - mutatja be a magyar irodalmi nyelvre hagyat­kozó értelmező szótárunk ezt a fajta használatot. A Petőfi-szótárból tud­hatni, hogy nagy költőnk szintén ha­sonló jelentésben ismerte a szót, amikor így írt: „Ott ballag (...) / Egy ágról-szakadt siheder (...) / Kebelén kenyere, hátán háza”. Egy adat van Petőfi Sándor nyelvéből a szó főnévi használatára, ekkor „toprongyos öl­tözetű, koldus külsejű személy”-t je­lent: „Honvéd vagyok, mint az ág­rólszakadt, csak hogy / Mezítláb . nem járok”. (Eredeti helyesírásban közlöm az idézeteket.) Néhány éve a mindennapok köz­nyelvében a szakadt szó önmagában is föllelhető az „ágrólszakadt" faj­tájú jelentésekben. Mondják sze­gény emberre, aki az alacsonyabb igényszintű stílusában csóró, eset­leg szakadt csóró. EGY NYELVMŰVELŐ KÖNYVBEN a szakadtat közelebbi részletezés nélkül - talán az elektro­mos berendezésekkel kapcsolatos „szakadt vezeték”-félékre gondolva - szaknyelvi eredetűnek tartják. Ta­lán valószínűbb más származtatás, hiszen egy ideje a toprongyos, pisz­kos, elhanyagolt külső egyes társa­dalmi csoportok körében szinte divat lett. Az efféle megjelenést mestersé­gesen állítják elő: ,JSzakadtra kell venni a figurát...” címmel közöl di­vattanácsokat egy nagyvárosunknak egyik napilapja. S egyik ajánlása: „A farmerra nem kell vigyáznod, sőt ak­kor menő (...), ha minél rojtosabb, szakadtabbnak látszol benne.” Né­melyik popzenész alighanem jó pél­da lenne az ifyetén viseletre. Sőt: egyikükről ország-világ tudhatta an­nak idején, hogy „e szakadt ország szakadt elnökéinek ajánlotta magát. S itt már természetesen nem csupán a ruházatról van szó, a magatartás, a képességek, a fölkészültség „sza­kadt". Az ilyenféle fölhasználás újabban a nyelvi műveltségben gaz­dagabbaknál is meg-megjelenik tré­fás nyelvi lelemény gyanánt. EGYETEMI OKTATÓ munka­társam említette: „Ma egy szakadt hallgató vizsgázott nálam.” - Külön­ben az ilyetén jelenségeket tapadás­nak nevezi a nyelvészet, a feketekávé- ból a fekete szóra tapadt, rakódott az egész szerkezet jelentése, az ágról- szakadt esetében pedig a szakadna. Körültekintő használat nélkül a gondolatok nyelvi köntöse mindig is könnyen szakadt, így a választé­kos beszédnek és írásnak óvatosan kell bánnia e „szakadt” nyelvi fejle­ménnyel. Bűky László Dedinszky Erika születésnapjára Hollandiába 1957-ben került ki. Ettől kezdve két, igencsak eltérő történel­mű országhoz, kultúrához kapcsolódó viszony határozza meg életét. A hetve­nes évek elejétől kezdi meg a magyar kultúra rendszeres, szinte minden művé­szeti ágra kiterjedő megismertetését Hollandiában. Rangos irodalmi folyóira­tokban jelennek meg kiváló versfordításai. A Hollandiában mindaddig szinte teljesen ismeretlen magyar költészetet: Weöres Sándort, Pilinszky Jánost, Csoóri Sándort, Oravecz Imrét ismerhették meg a holland olvasók az ő válo­gatásában és fordításában A hallgatás tornya című kötetéből. A magyar kultú­ra egységét hangsúlyozandó határainkon kívül élő költőket is felvett az anto­lógiába: Tolnai Ottót, Bakucz Józsefet és Vitéz Györgyöt. 1981-ben Veress Miklóst, 1982-ben Csoóri Sándort, 1984-ben Pilinszky Jánost mutatja be a holland verskedvelő közönségnek önálló kötetekkel. Meghívja őket az éven­ként megrendezett rotterdami költőtalálkozóra (Poetry International). Az ő nevéhez fűződik Hernádi Gyula, Örkény István és Galgóczi Erzsébet egy-egy művének holland fordítása. Örkény Rózsakiállítás című regényéért 1981-ben megkapja a Martinus Nijhoff díjat, mely a legelőkelőbb műfordítói díj Hollan­diában. A Tweede Ronde című irodalmi folyóirat 1984-es téli száma, melyet Kondor Béla rajzai illusztrálnak, szintén Dedinszky Erika nevét jegyzi: válo­gatásában és szakavatott fordításában olyan költők és prózaírók mutatkozhat­tak be többek között Hollandiában, mint Gutái Magda, Balázsovics Mihály, Kiss Anna, Thinsz Géza, Tandori Dezső, Orbán Ottó, Kukorelly Endre, Péntek Imre, Takács Zsuzsa, Csáth Géza, Eörsi István, Kertész Ákos. Értékes tanul­mányt írt a magyarországi cigánykultúráról, az ő szerkesztésében jelent meg egy cigány költőnk és prózaírónk munkáit tartalmazó kötet, magyar filmhete­ket, kiállításokat szervezett, a Kaláka együttessel, valamint Henk Baten- burghel magyar költők megzenésített verseit szólaltatta meg hollandul, és hol­landokat magyarul. Oda s vissza rádiós és televíziós programokat készített a magyar irodalomról, kultúráról, amelynek terjeszthetőségében szenvedélye­sen hitt. Különben aligha vágta volna ilyen kemény fába a fejszéjét: Hollan­diában ugyanolyan reménytelen vállalkozás egy ismeretlen, kis nép irodalmát fordítani, megszerettetni és megértetni, mint Magyarországon. Élete állandó ingázásban telt, fáradtságot nem ismerve repült a két ország közt ide-oda. Nem volt a magyar irodalomnak olyan vonatkozása, eseménye, amiről ne tudott volna. A holland irodalmat is a szívén viselte. Az Európa kiadónál az ő válogatásában, és javarészt az ő fordításában jelent meg egy kortárs holland költői és egy prózai antológia, több mai holland regény az ő közvetítésével lá­tott napvilágot. Személyiségében végérvényesen összeolvadt a holland és a magyar kultúra, mindkettőt egyforma érzékenységgel látta, olvasta, elemezte, fordította. Mindig sietett, mindig szervezett, tárgyalt, könyvért harcolt. Ha itt­honjárt, soha nem volt ideje beszélgetni. Csak a leveleiben. Ki tudja, hová rohant akkor is, amikor egy súlyos baleset egyszerre csak le­lassította ezt a vibráló, lázas lobogást. Épp az akkoriban megrendezett magyar- országi holland kulturális fesztivál előkészítésén dolgozott. Kétségbeesve talál­gattuk, mi lesz vele. És ki veszi át a munkát? Szellemének elképesztő ereje döb­benetes módon kiemelte a betegségből. Azóta csendesebben él ugyan hollandiai otthonában, de hallom, hogy dolgozik, olvas, figyel továbbra is. És a fia, aki egyébként Hollandiában született, magyar írókat fordít, magyar kultúrával fog­lalkozik. Lehet-e többet tenni értünk, irodalmunkért, kultúránkért, egymás iga­zán mély, szerető megértéséért? Gera Judit

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék