Magyar Nemzet, 1992. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-25 / 21. szám
10 Magyar Nemzet NAPLÓ A PEDAGÓGUSOK 98 SZÁZALÉKA tud a közoktatási törvénytervezetről, 92 százalékuknak van véleménye róla. Vélemények a közoktatásról című cikkünkben a pénteki számban ezek az adatok hibásan szerepeltek, ezért olvasóinktól és a közvélemény-kutatást végző intézménytől elnézést kérünk. UITZ BÉLA GRAFIKÁI 1913-1925 címmel január 26 án, vasárnap délelőtt tizenegy órakor kiállítás nyílik meg az óbudai Kassák Múzeumban. A tárlat anyagát az elmúlt évben nagy sikerrel mutatták be Európa egyik legrangosabb grafikai múzeumában, a bécsi Albertinában. A NÉPZENEI KONCERTSOROZAT keretében január 26-án este nyolc órakor az idén húszesztendős Vízöntő együttes fellépésére kerül sor a Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Házában. CSOÓRI SÁNDOR Nappali Hold című estékötete megjelenésének alkalmából január 27-én, hétfőn délután hat ólakor előadást tart a Magyar Demokrata Fórum Bem téri székházában. (1027 Budapest, Bem tér 3., III. emelet 37.) A MAGYAR ÍRÓSZÖVETSÉG klubjában, csütörtök délután Lator László, a műfordító szakosztály elnöke átadta az 1991-ben nyomtatásban megjelent legjobb műfordításokért három kategóriában odaítélt Forintos díjakat. A díjjal járó jelképes lét a szakma legmagasabb erkölcsi elismerése. A próza kategória díját a Brassóban élő Lendvay Éva kapta, Ana Blandiana A megálmodott című novelláskötetének fordításáért. A dráma kategóriában Márton Lászlót és Révész Ágotát díjazta a zsűri, Shakespeare A windsori víg nők című színdarabjának fordításáért. A líra díját Somlyó György kapta, Paul Valéry verseinek átültetéséért. A KRÁTER MŰHELY EGYESÜLET ma délután négy órai kezdettel tartja nyilvános közgyűlését a Tölgyfa Galériában. (II., Henger u.2., pincehelyiség.) A mai magyar irodalomért, műfordításért és könyvkiadásért Kráter Alapítványt hoznak létre. Örömök MINDEN ELLENKEZŐ híreszteléssel szemben a zenekritikus szeret dicsérni - még ha ez gyakran nehezebb is, mint bírálni. Szeret dicsérni, mert ez azt jelenti, jó koncertet hallott. Január 20-án Vashegyi György két együttese, a zeneakadémisták alkotta Orfeo Kamarazenekar és Purcell kórus karácsonyi témájú koncerttel lépett fel a Zeneakadémia közönsége előtt. Vashegyi remekműveket felfedező „túráján” kevéssé ismert szerzőhöz érkezett: a XVII. század második felének francia komponistájához, Marc-Antoine Charpentierhez. A Te Deum számtalan átiratban is népszerűvé vált nyitótételére ugyan nem jellemző ez az ismeretlenség, a mű egészére már inkább, nem is beszélve a másik Charpentier-darabról (In nativitatem Domitii Canticum), mely valószínűleg most hangzott el először Magyarországon. Charpentier zenéje mindenesetre üde színfoltja hangversenyéletünknek, s ezt nem csökkenti az a tény sem, hogy a kis oratórium talán kevésbé jelentős mű, mint a Te Deum. Az előadás a Vashegyi nevével fémjelzett koncertek nyomdokain haladt, a korábbi „gyermekbetegségek” egynémelyikét levetkezvén, s új erényekkel gazdagodván. A zenekar és a kórus zenélését továbbra is magasabb színvonalúnak érzem, mint a kórusból alkalmanként szólistaként előlépő énekesek szereplését. Magyarán: a zenekar játékát hallgatva már eszembe sem jut, hogy fiatal, pályakezdő muzsikusok ülnek a pódiumon, ám egy-egy képzetlenebb énekhangban még ott kísért a növendékhangverseny-hangulat Maga a kórus viszont igen szépen szól, különösen a három kontratenorral is megerősített, magvas alt szólam hatott optimális megoldásnak, így aztán a tutti tételek - a maguk jól választott tempójával és sodró lendületével - sokkal kedvezőbb benyomást keltettek, mint az énekszólók egynémelyike. A két igazi szólista közül Feri Márta illeszkedett harmonikusabban az előadásba. Szűcs Ferenc baritonja igen karakterisztikus, de időnként még kissé érdessé teszik a technika hiányosságai. HIBÁT KÖVETETT EL, aki a karácsonyi Canticum kissé súlytalanabbra sikerült befejezése után hazament a szünetben, a koncert ugyanis a második félidőben jutott a csúcspontjához. A közfelfogás szerint Bach zenéjét nehezebb jól játszani, mint kisebb mesterekét. Érdekes, hogy mégis épp a két Bach-kantáta előadása emelkedett ki ezen az estén: mintha csak „emelnék magukkal” a remekművek Vashegyit és együttesét. Mindkét Bach-kantáta egy nagyobb oratorikus művel tart kapcsolatot: a BWV 191-es darab a h-moll mise néhány tételének enyhe átdolgozása, míg a BWV 248/4. mű a Karácsonyi oratórium negyedik része. E nagyszerű kompozíciók megszólaltatása maradéktalan örömöt szerzett a hallgatóknak. A GLORIA IN EXCELSIS DEO nagy kórustablói arról tanúskodtak, mennyire otthonosan mozog a karmester a nagy formák világában, s mennyire jártas máris a nagy apparátus kézben tartásában. A Falt mit Danken kantáta kisebb részleteiben is sok szépséget tárt fel. Mukk József egyre jobban ráérez a barokk evangélista szerepkörére. A középső és a magas fekvésben hangjának megvan az a meleg fénye, amely időnként a legendás magyar evangélista tenor, Réti József éneklésére emlékeztet. Nagyszerűen sikerült a kantáta „gyöngyszeme", a visszhanghatással játszó szoprán ária is, amelyben nemcsak Feri Márta, hanem a visszhangot éneklő (s a műsorfüzetjóvoltából” névtelenül maradt) hölgy, és az oboaszólamot megszólaltató Hamar Gergely is emlékezetes szépséggel zenélt. A tenor ária két virtuóz hegedűszólamának gazdái, a zenekar koncertmestere és a második hegedű szólamvezetője megmutatták, hogy melyek ennek a jó zenekari hangzásnak biztos pontjai, alappillérei. Farkas Zoltán Kultúra SZOMBAT, 1992. január 25. Dombokká vált évszázadok MIKÉNT AZ EMBEREKNEK, a tárgyaknak, úgy látszik, a kiállításoknak is megvan a maguk sorsa. Egy vidéki kiállításé az, hogy többnyire nem ragyoghat annyira a figyelem középpontjában, mint egy fővárosi vagy külföldi tárlat. Az elmúlt év talán legizgalmasabb régészeti kiállítása is kis híján visszhangtalanul peregne le az „idő homokóráján”, ha nem keltette volna fel a külföld figyelmét. Igaz, a Szolnoki Galéria Dombokká vált évszázadok című bronzkori kiállításának életében a sors fonalát pödző egyik párka a pénztelenség volt, amelynek következtében háromhetes kényszerű „szénszünet” után csak január közepén ébredt Csipkerózsika-álmából. Ez az álom kétszázezer forint megtakarítást jelentett a vidék legnagyobb kiállítócsarnokát működtető szolnoki Damjanich János Múzeumnak. Még szerencse, hogy a takarékossági célzatú pauzát a szeptemberben nyitott kiállítás „leporolására”, felfrissítésére is felhasználták, így tavaszig, a tárlat szolnoki zárásáig újra teljes értékű látványélményt jelenthet a látogatóknak. Félő azonban, hogy egyre több közgyűjteményük kovácsol majd a jövőben hasonló módon a szükségből erényt, és hovatovább már csak hat hónapos kiállítási évadokról szólhatunk. Beszéljünk azonban most arról, amiben gazdagok vagyunk. Arról a szellemi teljesítményről, amelyet ez a kiállítás bemutat, és amely méltán hívta fel magára nemcsak a nemzetközi szakma figyelmét, hanem az előzményeket tekintve a külföldi közönség érdeklődését is. A Kárpát-medence, és ezen belül a magyar alföld páratlanul gazdag régészeti leletekben. Hogy ezt tudjuk, az annak a magyar régészeti kutatásnak az érdeme, amely ugyan alig több, mint százesztendős, de ezen idő alatt nemzetközileg is figyelmet keltő eredményeket ért el. A kiállítás - bár ez csupán rejtett szándéka lehetett - a maga módján a magyar régészet kezdetei előtt is tiszteleg, hiszen a bronzkor kutatása közel egyidős e honi tudományággal: a tárlaton szerepelnek az első magyar bronzkori ásatások, az 1876-os nagyrévi, tiszaugi és tiszafüredi feltárások leletei is, időrendben az utolsó pedig a Túrkeve-Terehalmon 1990-ben napvilágra került anyag. A kiállítás egybéként tíz múzeum válogatott anyagát mutatja be a bronzkor négyszáz éves szakaszából. Több nép, több kultúra emlékeit őrzi ebből az időszakból hazánk földje. E kultúrák közös jellemzője, hogy kisebb és nagyobb emberi közösségek állandó településeit hozták létre. Ezek a települések a generációk hosszú során egymásra rétegződő lakószintek következtében halomként emelkedtek ki sík környezetükből, olykor sáncokkal, árkokkal körülvéve, megerősítve. Az ilyen halmokat a régészeti kutatás arab szóval telinek nevezi. Innen a telikultúrák elnevezés is. Az arab név nem véletlen, közvetlen kapcsolatra utal a kisázsiai bronzkori nagy kultúrákkal. Ami a magyar alföldön néhány házból álló „falusi” vagy néhány tucatból álló „városi” település, amely regionális politikai, gazdasági és kulturális központ lehetett, az Kis-ázsiában többezres lélekszámú metropolisszá növekedett, és egy birodalom székhelye volt közepén egy mesterséges tellel, a zikkuránál. A testkultúrák elterjedésének legészakibb határa éppen a magyar alföld és peremterületei. Ezen a vidéken a természeti és a történelmi adottságok miatt kitűnően nyomon követhetők a különböző bronzkori népcsoportok egymás elleni küzdelmei és a kultúrák egymásra rétegződése is. Részben ezért a megkülönböztetett nemzetközi figyelem a magyarországi lelőhelyek és kutatások iránt. A SZOLNOKI KIÁLLÍTÁS az egy légterű, körgalériás bemutatóterem adottságait kihasználva egy halmot, telit modellet, a leleteket valóságos feltárási helyüknek megfelelően mutatja be. Kár, hogy a továbbiakban, más terembeli adottságokat követve ez a bemutatási forma már nem lehetséges. A kiállítás tartalmi részét népes kutatócsoport, zömmel Βόηα István régészprofesszor tanítványai dolgozták ki. Az előkészítő, szervező munkát három intézmény: az Eötvös Loránd Tudományegyetem régészeti tanszéke, a szolnoki Damjanich Múzeum, valamint a hozzá kapcsolódó nemzetközi konferenciát is ideszámítva, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete koordinálta. A kiállítás megnyitásával egy időben, szeptemberben egy hétig tartó tudományos konferenciát is rendeztek Szolnokon. Tíz ország kutatóinak részvételével negyven előadás hangzott el a korról. Az ilyen találkozások fő tudományos értékét - az elhangzott előadásokon - az adja, hogy a közvetlen eszmecserében egymás legfrissebb kutatási eredményeivel is megismerkedhetnek a szakemberek. Számunkra igen előnyös és talán a világ számára sem hátrány, hogy a magyar kutatók bekapcsolódhatnak a nemzetközi tudományos életbe. Az előadásokból összeállított kötetet, miként négy éve, ezúttal is a Régészeti Intézet adja ki németül. A könyv remélhetőleg még a kiállítás ez évi budapesti vendégszereplése előtt megjelenik. MILYEN TERMÉSZETES leírni, hogymiiként négy éve...” pedig e közbevetett mondat mögött milyen sok munka rejlik! Négy évvel ezelőtt ugyanis nemzetközi konferenciával összekötve a bronzkort megelőző újkőkor magyarországi emlékeiről rendeztek hasonló nagy régészeti kiállítást, amely külföldön is sikert aratott. A mostani Dombokká vált évszázadok elnevezésű kiállítás is vándorútra kel. A májustól esedékes néhány hónapos nemzeti múzeumi vendégszereplés után ez év novemberében Freiburgban, 1993-ban pedig még további három német nagyvárosban, köztük Frankfurtban és Hamburgban mutatják be. Innen Franciaországba utazik. 1933 végétől 1994 közepéig a dijoni és a bordeaux-i közönség is láthatja. Ezekre az alkalmakra a hatvannyolc oldalas, színvonalas magyar szakmai katalógusnál bővebb és gazdagabb kiállítású német, illetve francia nyelvű kiadvány jelenik majd meg a vendéglátók költségén. Ilyen kulturális propagandára nekünk nem is futná, és a külföldi partnereknek, akik a kiállítás szellemi gazdagságát csodálják, arról sem kell tudniuk, hogy a szervezők milyen keservesen szedték össze az itthoni megvalósításhoz szükséges anyagiakat. Szerencsére találtak néhány szponzoráló vállalatot és intézményt is. (A katalógusban kinyomtatott két szerény sor adja hírül, hogy a közreműködők, a fotóművész, a szerkesztő, továbbá a szerzők és a grafikusok honoráriumukkal járulnak hozzá az amúgy jutányosan számított nyomdai költségekhez.) Rideg Gábor Szakadt A MAI ágrólszakadt összetett szavunk régi múltra tekinthet vissza. Hajdan alighanem „akasztófáról szakadt”-at jelentett. Már a XVI. századból adatolható az „akasztófáról szakadt”, s így bizonyára még régebben alakult ki ez a kifejezés. Aki az akasztó ágról vagy fáról valamiképp leesett, és élve maradt, újabb büntetésként többnyire száműzetésbe került, még egyszer nem akasztották föl. A régi akasztófák egyébként gyakorta élő fák voltak, egyes kinyúló águk alkalmas lehetett a halálbüntetés végrehajtására. Még a XIV. századból van följegyzésünk „akasztófa” nevű élőfákról. Volt a régiségben egy „fáról szakadt” szókapcsolatunk is. Ez abból a káromlásként fölfogott állításból való, hogy valaki „nem embertől származott”. Hasonló blaszfémia volt a középkorban az „eb vagy kutya kölyke” kifejezés, sokszor a boszorkány is eb ágyában született ez időben. A mai ágrólszakadt melléknév több jelentésű. A hontalan, a jöttment, az ismeretlen embert is szokás (volt) így nevezni, de minden rongyos, piszkos, elhanyagolt külsejű személyt is lehetett ágrólszakadtnak mondani: „Egy ágrólszakadt koldus ült az útszélen” - mutatja be a magyar irodalmi nyelvre hagyatkozó értelmező szótárunk ezt a fajta használatot. A Petőfi-szótárból tudhatni, hogy nagy költőnk szintén hasonló jelentésben ismerte a szót, amikor így írt: „Ott ballag (...) / Egy ágról szakadt siheder (...) / Kebelén kenyere, hátán háza”. Egy adat van Petőfi Sándor nyelvéből a szó főnévi használatára, ekkor „toprongyos öltözetű, koldus külsejű személy”-t jelent: „Honvéd vagyok, mint az ágrólszakadt, csak hogy / Mezítláb , nem járok”. (Eredeti helyesírásban közlöm az idézeteket.) Néhány éve a mindennapok köznyelvében a szakadt szó önmagában is föllelhető az „ágrólszakadt" fajtájú jelentésekben. Mondják szegény emberre, aki az alacsonyabb igényszintű stílusában csóró, esetleg szakadt csóró. EGY NYELVMŰVELŐ KÖNYVBEN a szakadtat közelebbi részletezés nélkül - talán az elektromos berendezésekkel kapcsolatos „szakadt vezeték”-félékre gondolva - szaknyelvi eredetűnek tartják. Talán valószínűbb más származtatás, hiszen egy ideje a toprongyos, piszkos, elhanyagolt külső egyes társadalmi csoportok körében szinte divat lett. Az efféle megjelenést mesterségesen állítják elő: ,,Szakadtra kell venni a figurát...” címmel közöl divattanácsokat egy nagyvárosunknak egyik napilapja. S egyik ajánlása: „A farmerra nem kell vigyáznod, sőt akkor menő (...), ha minél rojtosabb, szakadtabbnak látszol benne.” Némelyik popzenész alighanem jó példa lenne az ilyetén viseletre. Sőt, egyikükről ország-világ tudhatta annak idején, hogy „e szakadt ország szakadt elnökeinek ajánlotta magát. S itt már természetesen nem csupán a ruházatról van szó, a magatartás, a képességek, a fölkészültség „szakadt". Az ilyenféle fölhasználás újabban a nyelvi műveltségben gazdagabbaknál is meg-megjelenik tréfás nyelvi lelemény gyanánt. EGYETEMI OKTATÓ munkatársam említette: „Ma egy szakadt hallgató vizsgázott nálam.” Különben az ilyetén jelenségeket tapadásnak nevezi a nyelvészet, a feketekávéból a fekete szóra tapadt, rakódott az egész szerkezet jelentése, az ágrólszakadt esetében pedig a szakadna. Körültekintő használat nélkül a gondolatok nyelvi köntöse mindig is könnyen szakadt, így a választékos beszédnek és írásnak óvatosan kell bánnia e „szakadt” nyelvi fejleménnyel. Büky László Dedinszky Erika születésnapjára Hollandiába 1957-ben került ki. Ettől kezdve két, igencsak eltérő történelmű országhoz, kultúrához kapcsolódó viszony határozza meg életét. A hetvenes évek elejétől kezdi meg a magyar kultúra rendszeres, szinte minden művészeti ágra kiterjedő megismertetését Hollandiában. Rangos irodalmi folyóiratokban jelennek meg kiváló versfordításai. A Hollandiában mindaddig szinte teljesen ismeretlen magyar költészetet: Weöres Sándort, Pilinszky Jánost, Csoóri Sándort, Oravecz Imrét ismerhették meg a holland olvasók az ő válogatásában és fordításában A hallgatás tornya című kötetéből. A magyar kultúra egységét hangsúlyozandó határainkon kívül élő költőket is felvett az antológiába: Tolnai Ottót, Bakucz Józsefet és Vitéz Györgyöt. 1981-ben Veress Miklóst, 1982-ben Csoóri Sándort, 1984-ben Pilinszky Jánost mutatja be a holland verskedvelő közönségnek önálló kötetekkel. Meghívja őket az évenként megrendezett rotterdami költőtalálkozóra (Poetry International). Az ő nevéhez fűződik Hernádi Gyula, Örkény István és Galgóczi Erzsébet egy-egy művének holland fordítása. Örkény Rózsakiállítás című regényéért 1981-ben megkapta a Martinus Nijhoff díjat, mely a legelőkelőbb műfordítói díj Hollandiában. A Tweede Ronde című irodalmi folyóirat 1984-es téli száma, melyet Kondor Béla rajzai illusztrálnak, szintén Dedinszky Erika nevét jegyzi: válogatásában és szakavatott fordításában olyan költők és prózaírók mutatkozhattak be többek között Hollandiában, mint Gutai Magda, Balázsovics Mihály, Kiss Anna, Thinsz Géza, Tandori Dezső, Orbán Ottó, Kukorelly Endre, Péntek Imre, Takács Zsuzsa, Csáth Géza, Eörsi István, Kertész Ákos. Értékes tanulmányt írt a magyarországi cigánykultúráról, az ő szerkesztésében jelent meg egy cigány költőnk és prózaírónk munkáit tartalmazó kötet, magyar filmheteket, kiállításokat szervezett, a Kaláka együttessel, valamint Henk Batenburghel magyar költők megzenésített verseit szólaltatta meg hollandul, és hollandokat magyarul. Oda - vissza rádiós és televíziós programokat készített a magyar irodalomról, kultúráról, amelynek terjeszthetőségében szenvedélyesen hitt. Különben aligha vágta volna ilyen kemény fába a fejszéjét. Hollandiában ugyanolyan reménytelen vállalkozás egy ismeretlen, kis nép irodalmát fordítani, megszerettetni és megértetni, mint Magyarországon. Élete állandó ingázásban telt, fáradtságot nem ismerve repült a két ország közt ide-oda. Nem volt a magyar irodalomnak olyan vonatkozása, eseménye, amiről ne tudott volna. A holland irodalmat is a szívén viselte. Az Európa kiadónál az ő válogatásában, és javarészt az ő fordításában jelent meg egy kortárs holland költői és egy prózai antológia, több mai holland regény az ő közvetítésével látott napvilágot. Személyiségében végérvényesen összeolvadt a holland és a magyar kultúra, mindkettőt egyforma érzékenységgel látta, olvasta, elemezte, fordította. Mindig sietett, mindig szervezett, tárgyalt, könyvért harcolt. Ha itthon járt, soha nem volt ideje beszélgetni. Csak a leveleiben. Ki tudja, hová rohant akkor is, amikor egy súlyos baleset egyszerre csak lelassította ezt a vibráló, lázas lobogást. Épp az akkoriban megrendezett magyarországi holland kulturális fesztivál előkészítésén dolgozott. Kétségbeesve találgattuk, mi lesz vele. És ki veszi át a munkát? Szellemének elképesztő ereje döbbenetes módon kiemelte a betegségből. Azóta csendesebben él ugyan hollandiai otthonában, de hallom, hogy dolgozik, olvas, figyel továbbra is. És a fia, aki egyébként Hollandiában született, magyar írókat fordít, magyar kultúrával foglalkozik. Lehet-e többet tenni értünk, irodalmunkért, kultúránkért, egymás igazán mély, szerető megértéséért? Gera Judit