Magyar Nemzet, 1992. március (55. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-16 / 64. szám

6 MaS®r Nemzet „ ...a dolgot ét magát nézzük... ” Magyar jogállam A március 3-i alkotmánybírósági döntés fölött még mindig nem tértek napirendre azok a politikai erők, amelyek már-már személyes vereségként élték meg a Zétényi-Takács-törvény alkotmányellenessé nyilvánítását. A békés átmenetet egyszerre átélő és figyelő polgár újra eltűnődhetett azon, miért nem képesek sokan a közélet szereplői közül egy-egy nekik nem tetsző fejlemény higgadt értékelésére, arra, hogy a dolgokat annak tekint­sék, ami. Az Alkotmánybíróság szerepének mély meg nem értésére utalnak az olyan reagálások, amelyek érzelmi alapon, másfajta erkölcsiséget emle­getve ostorozzák a döntéshozókat, s képtelenek megérteni, hogy hata­lommegosztás elvén alapuló demokráciákban a különböző közjogi intéz­mények egymást ellenőrzik és korrigálják. A parlamentnek a törvényhozás a dolga, a kormánynak az ország operatív irányítása, az Alkotmánybíróság­nak pedig, hogy a hatályos alkotmány betartása felett őrködjék, s ha egy jogszabály ellenétes az alaptörvénnyel, orvosolja a sérelmet. Ettől nem vá­lik mindenhatóvá, nem veszi el a képviselők kenyerét sem. Korlátlan hatalommal valóban egyikük sem rendelkezik, de ezt a modern demokráciákban nem is szokta magának vindikálni egyik hatalmi ág sem. Ezért kár, hogy az Alkotmánybíróság határozatát sokan úgy mérlegelték, hogy javukra vagy ellenükre született-e. Pedig az alkotmányt értelmező tes­tülettől csak az várható el, hogy minden más szempontot félretéve, szigorúan a jog logikája szerint mérlegelve minősítsen egy jogszabályt alkotmányosnak vagy azzal ellentétesnek. A mostani döntésnek veszteseit és győzteseit sem a kormánypárt és az ellenzék választóvonala mentén kell keresni, aki így gon­dolkozik, az végzetesen téved. Talán nem véletlen, hogy egyes külföldi elemzők éreztek rá jobban a döntés igazi érdemére: mérföldkőnek nevezték a jogállammá válás útján, mert mindennél fontosabbnak tartotta azt az elvet, hogy jogállamot csak jogállami eszközökkel lehet és szabad építeni. S amire ezek a szigorúbb jogi követelmények nem adnak módot, azt akkor sem sza­bad megvalósítani, ha az emberek erkölcsi és igazságérzéke mégoly erősen követelné is. A magyar társadalomban érthetően korántsem olyan magától értetődő ez a gondolkodás, ezért is veszélyes és káros az, hogy a döntést ve­reségként megélők „elfogadhatatlan erkölcsiségről” beszélnek az Alkot­mánybíróság határozatát bírálva, hogy úgy tesznek, mintha a testület a bűnök elévüléséről szólt volna, s nem a büntetés Zétényi javasolta formájának lehe­tetlenségéről, hogy azt állítják, a testület ezzel a bűnösöket hagyta futni, mi­közben a határozat csak annyit mondott: így nem lehet őket felelősségre von­ni, mert a jogállamban a jog mindenkit véd. Ha mégis ragaszkodnak hozzá, tessék megkeresni a jogállamban elfogadható megoldást. Tetszik, nem tetszik, az elégedetlenek is kénytelenek más megoldás után nézni. A legfrissebb hírek szerint úgy gondolják a súlyos bűncselek­ményeket elkövetők megbüntetését, hogy az eljárási törvény módosításá­val csak a bíróság dönthetne arról, egy cselekmény elévült-e vagy sem, s ő szabhatna ki büntetést, még ha azt végrehajtani nem is lehetne. A köztár­sasági elnök a jogi igazságtétel helyett más utat vázolt fel a héten a par­lamentnek. Azt javasolta, hozzon létre a Ház történelmi tényfeltáró bizott­ságot, amely megnevezné az ország szuverenitását az alkotmányosságot sértő döntések meghozóit. A jelek szerint a koalíció pártjai nem­ érik be ennyivel, és a magyar nép igazságérzetére­ és érdekére hivatkozva a már említett jogi megoldásra terjesztenek elő hamarosan újabb javaslatot.­ Hasonló tántoríthatatlansággal folytatják a koalíciós erők a televízió els­ő­nökének támadását. A miniszterelnök, miután nem sikerült szót érteni az Amerikából hazautazott elnökkel, s továbbra is elvitatta tőle a Hankiss távol­létében villámgyorsan intézkedő alelnök szigorú megrovásának jogát, kissé váratlan fordulattal az Országgyűlés kulturális bizottságához fordult, kérve, vizsgálja meg a kialakult helyzetet és az elnök alkalmasságát e poszt betölté­sére. Láthatóan zavarban van e furcsa szerep eljátszására felkérve a bizottság is. Miután jogi vitáról is szó van, a jogi bizottsághoz állásfoglalásért folya­modott. A kulturális bizottság összetételének ismeretében aligha lehet kétsé­ges, hogy a kormányfő végül is milyen választ kap a testülettől, az viszont elég bizonytalan, mihez kezd majd a minősítéssel a miniszterelnök, hiszen több jogi szakértő szerint nem teljes jogú munkáltatója a tévé elnökének, fel­mentését pedig csupán kezdeményezheti a köztársasági elnöknél, aki minden bizonnyal ragaszkodni fog egy konszenzuson alapuló megoldáshoz. Egy másik elhúzódó vitában, a bírósági elnökök kinevezése körüli disz­kusszióban már állást foglalt a tévé ügyében szakértőként felkért alkot­mányügyi bizottság. Tizenhárom igennel kilenc nem ellenében úgy ítélte meg, hogy az igazságügy-miniszter nem sértette meg a törvényt, amikor a Pest Megyei Bíróság elnökévé olyan személyt nevezett ki, akinek alkal­masságáról 139 bíró közül csupán 26 volt meggyőződve. Arról nem érke­zett hír, hogy a miniszter eljárását megnyugtatónak érzők elgondolkodtak-e azon, vajon a legszerencsésebben érvényesítette-e magasabb szempontjait a tárca vezetője, s nem lett volna-e okosabb más, rendelkezésére álló esz­közökkel, például pályázat kiírásával eljutni ugyanoda, amit botrányt ka­varva sikerült elérni. A hatalmi törekvésekkel ugyanis lehet egyet nem ér­teni, de igazán vitatni és megkérdőjelezni őket csak akkor lehet, ha a döntéshozók nem törődnek a formával, a szabályok adta korlátokkal. A közélet nem egy eseménye (így az éppen aktuálisak is) legtöbbször ezért válhatnak üggyé. Hiányozni biztosan nem hiányoznának senkinek sem, aki azt szeretné, hogy valóban a nemzet fontos dolgairól essék szó, és értük fá­radozhassanak politikusok és egyszerű polgárok egyaránt. Javorniczky István Nemzet Főszerkesztő, a szerkesztőbizottság elnöke: PETHŐ TIBOR Főszerkesztő-helyettesek: Krasznai Zoltán, Szényi Gábor A szerkesztőbizottság tagjai: Ruffy Péter, Tóth Gábor Vezető publicista: Kristóf Attila Vezető szerkesztő: Bognár Nándor Kiadja a Magyar Nemzet Kiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: Sebestyén Tamás elnök-igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36. Telefon és fax: 122-0888,122-1026, 118-7942, 117-6953 Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál a hírlap­­kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és tápellátási Irodánál (Helir) 1900 Budapest XIII., lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: © Athenaeum Nyomda, Budapest Felelős vezető: Losonczy György vezérigazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793 Nézőpont HÉTFŐ, 1992. március 16. Ha az a bizonyos képzeletbeli marslakó avagy idegen világokból felénk tartó űrutazó fantasztikus mű­szereivel figyel bennünket, aligha­nem maga is elcsodálkozik azon, hogy e tágasnak semmiképpen sem mondható határok között egyidejűleg mintha két Magyarország létezne. Nemcsak két politikai stratégia, nem­csak két politikai kultúra, hanem két mentalitás, sőt két nyelvhasználat. Hiszen ha általában ugyanazokat a kifejezéseket - „szociális piacgaz­dálkodás”, „európai felzárkózás”, „népképviseleti demokrácia”, „sajtó­­szabadság” - használják is a kor­mánypárti és az ellenzéki politiku­sok, engesztelhetetlen vitáik mindig bizonyítják, hogy a legkevésbé sem értik rajtuk ugyanazt. Még nyilván­valóbb a „nyelvi” megosztás abban az esetben, ha a konzervatívok és a liberálisok a saját eszmerendszerük­ről beszélnek a nyilvánosság előtt. A Magyar Fórum és a Beszélő táborá­nak nyelvhasználata valóban két kü­lön politikai nyelvezetet alkot, közöt­tük szinte reménytelen hidat építeni, s hol az az önkéntes és vakmerő tol­mács, aki közvetíteni próbálna a kor­mánypártiak és az ellenzékiek, a ma­gyar és a szabad demokraták között? A politikai nyelvhasználatnak ez a végzetes kettéhasadása nem először jelenik meg nálunk, mint­hogy hasonló konfliktusok osztot­ták meg a századforduló után a nemzeti „antiliberálisokat" és a li­berálisokat, vagy a harmincas évek­ben a népieseket és az urbánusokat. Hogy ismét politikai és kulturális táborokra hivatkozzam, első eset­ben, mondjuk, a Magyar Figyelő és a Huszadik Század, a másodikban a Válasz és a Szép Szó körét. És az egymással szembefordított nyelve­zetek mögött persze ott volt a két - összebékíthetetlennek tetsző­­ mentalitás, a két egymást kizárni kívánó vízió arról, hogy Magyaror­szág jövője milyen legyen. Egyálta­lán a jelen vitáinak és kinyilatkoz­tatásainak kellő megítéléséhez nem árt újraolvasni vagy éppen elolvasni a régi vitákat, az egyszer már han­got kapott elméleteket. Harsányi Kálmán vagy Szabó Dezső régi re­gényeiben, vagy a másik oldalon Ignotus és Juszt Oszkár írásaiban jelen van szinte mindaz a kérdés, vád és panasz, amely mostanában felizzítja a levegőt. Az, hogy a magyar politikai kul­túrának kettős hagyománya és ket­tős arca van, egyáltalán nem vado­natúj jelenség, és annak is megvan a története, ahogyan ez a két hagyo­mányos politikai kultúra egymásra támad és egymástól radikálisan el­térő politikai nyelvhasználatot ve­zet be, hogy még a kölcsönös kom­munikációnak se maradjanak jó esélyei. Szerencsésebb időszakok­ban - például az ötvenhatos forra­dalom idején vagy a nyolcvanas évek közepén, a monori találkozó és a Bibó-emlékkönyv történelmi pillanataiban - csökken vagy éppen megszűnni látszik ez a tragikus ve­szélyeket felidéző politikai és kom­munikációs hasadás. Máskor végze­tesen növekszik a szakadék a kétfé­le politikai mentalitás és kultúra kö­zött. Manapság ez a szakadék már szinte áthidalhatatlannak tetszik, s végzetes következményeket rejthet, éppenséggel a történelmi újrakez­dés és újjászületés ígéretét s vele egy ország már-már feltámadó bi­zalmát nyerheti el. Holott igen jeles és hatékony pél­dái vannak annak, hogy ez a korsze­rűnek látszó politikai és kulturális megoszlás elkerülhető. Mindenek­előtt modern irodalmunk első nagy mozgalmára és műhelyére, a Nyugat­ra és a körötte gyülekező „nagy nem­zedékre” gondolok. A Nyugat ugyanis nem egyszerűen az irodalom és a művészeti gondolkodás műhelye volt, hanem a teljes kultúráé, a szel­lemé, a társadalomtudományoké és a politikai gondolkodásé is. Mint a hu­szadik századi magyar szellemiség egyik legátfogóbb és legeredménye­sebb műhelye, valójában arra töreke­dett, hogy egyeztesse a hagyományo­kat és a modernizációt, a nemzeti és a liberális elveket, a magyar és az eu­rópai értékeket. Már a főszerkesztő Ignotus hírneves beköszöntő írása, a Kelet népe ezt az értékeket, szemlé­leteket és mentalitásokat egyeztető kulturális stratégiát körvonalazta. „A nap s az emberiség s a történelem - olvasom - keletről nyugatra tart. Ke­let népének is ez az útja... A Csaba útja az égen írt utat honfoglaló kelet népének. S így van megírva, hogy égen és földön, tudásban, szépségben és munkában, mindenütt honfoglaló legyen kelet népe." Ady és Babits, Móricz és Koszto­lányi minden tekintetben Kelet és Nyugat, azaz a nemzeti és az európai értékek egyeztetésére és szintézisé­nek létrehozására törekedett. A Nyu­gat nagy írói szinte kivétel nélkül „vidéki” származásúak voltak s ma­gukkal hozták szűkebb régiójuk szel­lemét: Ady a Partiumét, Babits a Du­nántúlét, Móricz a Tiszavidékét, Kosztolányi a Bácskáét. Egyszers­mind ők lettek a magyar urbanitás, (Ady szavaival) a „városos Magyar­ország” első hiteles képviselői, akik megformálták ennek a magyar urba­­nitásnak a szellemét. Mindig és kö­vetkezetesen egyszerre, egymással kiegészítve képviselték a nemzeti ha­gyományt, a nemzeti identitást és a kulturális, társadalmi modernizációt. Jól tudták, hogy a magyarság és az európaiság fogalmát nem lehet elvá­lasztani egymástól: aki nem marad magyar, az gyökértelen lesz Európá­ban, és aki nem lesz európai, az ma­gyarságát is el fogja veszíteni. A jelenben megint olyan kérdé­sekre és kihívásokra kell válaszol­nunk, mint amilyenekre a Nyugat írói egyszer már feleletet adtak. Most ugyancsak egyrészről nemzeti identitásunk helyreállítása, más­részről a teljes (gazdasági, társadal­mi, kulturális) modernizáció a nagy közös feladat. A kettőt nem lehet, nem szabad egymástól elszakítani, és még kevésbé egymással szembe­fordítani. Lehetnek viták és lehet­nek szellemi vagy politikai küzdel­mek a nemzeti, egyszersmind mo­dernizációs stratégia különféle vál­tozatainak hívei között, a magyar politikai életnek mindazonáltal nem a nemzeti identitás vagy az európai modernizáció között kell választa­nia s e választás kényszere szerint felsorakoznia. Ez a választási kény­szer, amely mostanra szinte megha­tározó szerepet kapott, pusztító vég­zet lehet, s a „nemzeti” és a „moder­nizációs” tábor között megnyíló szakadék valóban két egymással fe­leselő, egymással szembenálló or­szágra oszthatja azt a virtuális Ma­gyarországot, amely mindnyájunké­­ és amelynek mindnyájunk orszá­gának is kell maradnia. Pomogáts Béla Pusztító végzet lehet... Két Magyarország Válaszsorok Andrásfalvy Bertalanhoz Törvénye a történelemnek Kedves Miniszter Úr! Hozzám intézett levelében arra kér, hogy ve­gyek részt egy kuratórium munkájában, 100 mil­lió forint felosztásában, olyan filmek készítésére, melyek híven mutatják be az elmúlt évtizedek történéseit. Felkérésére, hosszas hezitálás után, végül is igent mondok. Ám nem valami nagy meggyőző­déssel. Talán inkább csak 56-os eszmetársaim ösz­tönzésére, nem utolsósorban Pongrátz Gergelyére, aki időközben elvállalta a feladatot. Nehézkességemnek több oka van. Mindenek­előtt az a bizalmatlanság, amit életem súlyos évti­zedei kitermeltek bennem. Az a megközelítőleg négy évtized, melyben vesztesnek véltek és az a megközelítőleg két esztendő, melyben győztesnek vélnek az avatatlanok; s a jól kontúrozható tanul­ság, miszerint a hatalom képtelen megtanulni, hogy nem hatalmiak a pozíciói. A társadalom pozí­ciói hatalmiak. Nem lehetett volna e feladattal egy olyan ön­­szerveződéssel, még illegálisan alakult, fontos tár­sadalmi missziójú szervezetet megbízni, mint a Történelmi Igazságtétel Bizottság? Céljavesztetten teng-leng, holott nagyobb lenne a feladata, mint az eddigiekben bármikor. A társadalom társadalmi öntisztításában. A történelem és a történelmi ilyen­olyan szereplők igaz bemutatásában. Ha a hatalom ezt figyelmen kívül hagyja, ne lepődjön meg a szélsőségeseken, akik átveszik funkcióját. Törvé­nye ez a történelemnek. Nem tudom ugyanakkor, hogy a legilletéke­sebbek közé tartozom-e, miközben más területe­ken ma, 1992 Magyarországán vitathatatlan az il­letékességem. Ilyen teszem azt sajtóbéli, irodalombéli illeté­kességem, még ha a nagy állami akarat és a kisem­­beri cselédség - kis zsurnaliszta emberi, kis literá­­toremberi cselédség, illetve kistehetségi önzés-jó szövetségben le is vakart a pályáról. Hol durváb­ban, hol mosolyosabban. Szívesen vettem volna, ha az ilyen célok támogatására rendelt állami­­ kis­embert, ám jelentős tömegében nem cselédi­­ fo­rintokból összeálló milliók elosztására hívott volna meg hasonló tisztelettel. A kuratóriumba. Abban feltétlenül helyem lett volna. Kötelező érvényű he­lyem. Némi ellensúlynak a teljes, fél, jobb esetben negyed konformizmusok ellenében, hogy ne csu­pán a teljes, fél, jobb esetben negyed konformiz­musok s a színvonalas lélekrohasztás orgánumai részesüljenek belőlük. A teljes progresszió teljes hisztoritásával. (Itt természetesen az óhatalmi kon­formistákra gondolok, de gondolhatok az újhatal­miakra is. Feltűntek az átfedő emberek, vagy hogy feltűnőbb hangzással mondjam, mindjárt új fogal­mat kreálva: a transzkonformisták.­ Emellett sok a munkám. Még soha nem volt ennyi. Tudja, mindig munkás, teremtő ember vol­tam. De az árvaság mindent csinálásának kénysze­re különösen megterhel. Ráadásul nagyon drága. Rámegy ingem-gatyám. Bizonyára értesült róla: egyszemélyes folyó­iratot csinálok. Hálából a múltamért. Azért, mert nem adtam el a tisztességemet semmi áron. Ellentétben számos szaktársammal, aki könnyedén eladta és most sokszemélyes lapot csinál, nem egy esetben: kuratóriumi támogatással. Mindezek ellenére mondom az Igent. Fogadja szép gesztusnak a jó felé mozduláshoz. Üdvözlöm barátsággal: Obersovszky (Oby) Gyula nem tudom, hogyan alakul ki egy bűn­­cselekmény. Írtam ugyan néhány krimit, amelyben rafinált gyilkosságokat konst­ruáltam, részt vettem valódi gyilkosságok nyo­mozásában is, azt azonban sohasem értettem igazán, miképpen érik meg valakiben a szán­dék, hogy az elkövetkezőkben csalni, lopni, ra­bolni, ölni fog. Egyes gyermekeken is észrevehető, hogy könnyebben teszik túl magukat bizonyos dolgo­kon, mint társaik, a kötelességmulasztás számuk­ra nem gond, a hazugságot jópofaságnak tart­ják, a tanári tekintélyt hülyeségnek, valószínűleg bármely morális aggályt könnyen elnyom ben­nük a pillanatnyi önérdek. Nem a csínytevőkről beszélek így, hanem azokról, akik erőszakosan uralni akarják kör­nyezetüket, s úgy válnak hangadóvá, hogy hi­ányzik belőlük a humor, a tehetség, a nagylel­kűség és a szeretet. Olykor kisebb közösségekben eluralkodik a „gonosz”; a legtöbb pedagógus találkozott már fegyelmezhetetlen, indolens osztállyal, ahol erénynek számít a „bűn”, s csak az az elismerés­re méltó, mi tiltott. Nyilvánvaló: csúnya, alig hihető véletlen kell ahhoz, hogy egy osztályközösség összeté­tele alapvetően rosszabb legyen a többinél. A különbség okát nem itt kell hát keresnünk, ha­nem a szellemben, amely bizonyos - reálisan is értékelhető - körülmények folytán kialakul. Ezek a körülmények - általában nevelési, szer­vezési hibák - teszik lehetővé egy adott körön belül olyan értékrend kialakulását, amely kívül­ről nézvést riasztó. Bízvást hihetjük, hogy - ritka kivételektől el­tekintve - az embert környezete és körülményei formálják erkölcsi lénnyé, természetesen hajla­mai és adottságai szerint. Ez az erkölcsiség nem velünk született, felneveléséhez állandó szokások és értékek rendje kell, kioltásához pedig elég va­lamely kívülről vagy belülről származó defektus. Ne higgyük hát, hogy korunkban és társadal­munkban — bár a bűnözés félelmetesen növek­szik - több a rossz ember, mint azelőtt vagy egyebütt. Mindebben inkább az az elgondolkoz­tató, hogy ily módon, a körülmények hatása alatt szembeötlővé vált: az ember milyen könnyen hajlik a rosszra, önérdekből vagy szükségtől hajtva, mily könnyen lépi át gátlásait. Nagyon silánynak látszik most az az erköl­csi vértezet, amellyel neveltetésünk bennünket felruházott. Én mégis azt hiszem, lennie kell olyan embernek, aki elégedettebb, ha éhezik, mint hogyha lop, aki jobban érzi magát, hogyha fázik, mint hogyha csal, aki készségesebben hal meg, mint ahogy öl. Ezek maradi, csöppet sem liberális gondo­latok, s társadalmunkban nem uralkodók. Saj­nálom is, hogy elő kell hozakodnom velük, hi­szen sokkal egyszerűbb azt mondani: a szükség erkölcsileg bárkit a konvenciók fölé emel. Sze­rencsésebb jó szót szólni a szegény tolvajokról, a frusztrált betörőkről, a legegyszerűbb eljárás pedig: megbocsátani. Kegyet gyakorolni azok­kal, akik vétkeztek mások ellen. A kegyelem va­lóban a legrokonszenvesebb dolog volna, ha el­törölné a bűnt, nemcsak a büntetést. Túl ezen, az engedékenység elegáns is, népszerűsít, má­sok fölé emel. Mindez annak a kapcsán jutott eszembe, hogy láttam a tévében egy gyilkost, aki a máso­dik emberölését akkor követte el, amikor a bör­tönből „családtervezésre” hazaengedték új fe­leségéhez. Hogy mi lett a régivel? ,JErzsiért töltöttem éppen a tizennégyet..." - mondta a hevülékeny úr a riporternek a legtermészetesebb jóindu­lattal. Családját most úgy tegezte meg, hogy egy fővel, az új asszonykával csökkentette. Nyilván azért engedték haza. Erről az esetről egyszer említést tettem már, csak most ismét oly meglepő volt, szinte mulat­ságos... Hogy min mulat ilyenkor az ember, azt nem tudom.

Next