Magyar Nemzet, 1992. március (55. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-16 / 64. szám
6 MaS®r Nemzet „ ...a dolgot ét magát nézzük... ” Magyar jogállam A március 3-i alkotmánybírósági döntés fölött még mindig nem tértek napirendre azok a politikai erők, amelyek már-már személyes vereségként élték meg a Zétényi-Takács-törvény alkotmányellenessé nyilvánítását. A békés átmenetet egyszerre átélő és figyelő polgár újra eltűnődhetett azon, miért nem képesek sokan a közélet szereplői közül egy-egy nekik nem tetsző fejlemény higgadt értékelésére, arra, hogy a dolgokat annak tekintsék, ami. Az Alkotmánybíróság szerepének mély meg nem értésére utalnak az olyan reagálások, amelyek érzelmi alapon, másfajta erkölcsiséget emlegetve ostorozzák a döntéshozókat, s képtelenek megérteni, hogy hatalommegosztás elvén alapuló demokráciákban a különböző közjogi intézmények egymást ellenőrzik és korrigálják. A parlamentnek a törvényhozás a dolga, a kormánynak az ország operatív irányítása, az Alkotmánybíróságnak pedig, hogy a hatályos alkotmány betartása felett őrködjék, s ha egy jogszabály ellenétes az alaptörvénnyel, orvosolja a sérelmet. Ettől nem válik mindenhatóvá, nem veszi el a képviselők kenyerét sem. Korlátlan hatalommal valóban egyikük sem rendelkezik, de ezt a modern demokráciákban nem is szokta magának vindikálni egyik hatalmi ág sem. Ezért kár, hogy az Alkotmánybíróság határozatát sokan úgy mérlegelték, hogy javukra vagy ellenükre született-e. Pedig az alkotmányt értelmező testülettől csak az várható el, hogy minden más szempontot félretéve, szigorúan a jog logikája szerint mérlegelve minősítsen egy jogszabályt alkotmányosnak vagy azzal ellentétesnek. A mostani döntésnek veszteseit és győzteseit sem a kormánypárt és az ellenzék választóvonala mentén kell keresni, aki így gondolkozik, az végzetesen téved. Talán nem véletlen, hogy egyes külföldi elemzők éreztek rá jobban a döntés igazi érdemére: mérföldkőnek nevezték a jogállammá válás útján, mert mindennél fontosabbnak tartotta azt az elvet, hogy jogállamot csak jogállami eszközökkel lehet és szabad építeni. S amire ezek a szigorúbb jogi követelmények nem adnak módot, azt akkor sem szabad megvalósítani, ha az emberek erkölcsi és igazságérzéke mégoly erősen követelné is. A magyar társadalomban érthetően korántsem olyan magától értetődő ez a gondolkodás, ezért is veszélyes és káros az, hogy a döntést vereségként megélők „elfogadhatatlan erkölcsiségről” beszélnek az Alkotmánybíróság határozatát bírálva, hogy úgy tesznek, mintha a testület a bűnök elévüléséről szólt volna, s nem a büntetés Zétényi javasolta formájának lehetetlenségéről, hogy azt állítják, a testület ezzel a bűnösöket hagyta futni, miközben a határozat csak annyit mondott: így nem lehet őket felelősségre vonni, mert a jogállamban a jog mindenkit véd. Ha mégis ragaszkodnak hozzá, tessék megkeresni a jogállamban elfogadható megoldást. Tetszik, nem tetszik, az elégedetlenek is kénytelenek más megoldás után nézni. A legfrissebb hírek szerint úgy gondolják a súlyos bűncselekményeket elkövetők megbüntetését, hogy az eljárási törvény módosításával csak a bíróság dönthetne arról, egy cselekmény elévült-e vagy sem, s ő szabhatna ki büntetést, még ha azt végrehajtani nem is lehetne. A köztársasági elnök a jogi igazságtétel helyett más utat vázolt fel a héten a parlamentnek. Azt javasolta, hozzon létre a Ház történelmi tényfeltáró bizottságot, amely megnevezné az ország szuverenitását az alkotmányosságot sértő döntések meghozóit. A jelek szerint a koalíció pártjai nem érik be ennyivel, és a magyar nép igazságérzetére és érdekére hivatkozva a már említett jogi megoldásra terjesztenek elő hamarosan újabb javaslatot. Hasonló tántoríthatatlansággal folytatják a koalíciós erők a televízió elsőnökének támadását. A miniszterelnök, miután nem sikerült szót érteni az Amerikából hazautazott elnökkel, s továbbra is elvitatta tőle a Hankiss távollétében villámgyorsan intézkedő alelnök szigorú megrovásának jogát, kissé váratlan fordulattal az Országgyűlés kulturális bizottságához fordult, kérve, vizsgálja meg a kialakult helyzetet és az elnök alkalmasságát e poszt betöltésére. Láthatóan zavarban van e furcsa szerep eljátszására felkérve a bizottság is. Miután jogi vitáról is szó van, a jogi bizottsághoz állásfoglalásért folyamodott. A kulturális bizottság összetételének ismeretében aligha lehet kétséges, hogy a kormányfő végül is milyen választ kap a testülettől, az viszont elég bizonytalan, mihez kezd majd a minősítéssel a miniszterelnök, hiszen több jogi szakértő szerint nem teljes jogú munkáltatója a tévé elnökének, felmentését pedig csupán kezdeményezheti a köztársasági elnöknél, aki minden bizonnyal ragaszkodni fog egy konszenzuson alapuló megoldáshoz. Egy másik elhúzódó vitában, a bírósági elnökök kinevezése körüli diszkusszióban már állást foglalt a tévé ügyében szakértőként felkért alkotmányügyi bizottság. Tizenhárom igennel kilenc nem ellenében úgy ítélte meg, hogy az igazságügy-miniszter nem sértette meg a törvényt, amikor a Pest Megyei Bíróság elnökévé olyan személyt nevezett ki, akinek alkalmasságáról 139 bíró közül csupán 26 volt meggyőződve. Arról nem érkezett hír, hogy a miniszter eljárását megnyugtatónak érzők elgondolkodtak-e azon, vajon a legszerencsésebben érvényesítette-e magasabb szempontjait a tárca vezetője, s nem lett volna-e okosabb más, rendelkezésére álló eszközökkel, például pályázat kiírásával eljutni ugyanoda, amit botrányt kavarva sikerült elérni. A hatalmi törekvésekkel ugyanis lehet egyet nem érteni, de igazán vitatni és megkérdőjelezni őket csak akkor lehet, ha a döntéshozók nem törődnek a formával, a szabályok adta korlátokkal. A közélet nem egy eseménye (így az éppen aktuálisak is) legtöbbször ezért válhatnak üggyé. Hiányozni biztosan nem hiányoznának senkinek sem, aki azt szeretné, hogy valóban a nemzet fontos dolgairól essék szó, és értük fáradozhassanak politikusok és egyszerű polgárok egyaránt. Javorniczky István Nemzet Főszerkesztő, a szerkesztőbizottság elnöke: PETHŐ TIBOR Főszerkesztő-helyettesek: Krasznai Zoltán, Szényi Gábor A szerkesztőbizottság tagjai: Ruffy Péter, Tóth Gábor Vezető publicista: Kristóf Attila Vezető szerkesztő: Bognár Nándor Kiadja a Magyar Nemzet Kiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: Sebestyén Tamás elnök-igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36. Telefon és fax: 122-0888,122-1026, 118-7942, 117-6953 Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál a hírlapkézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és tápellátási Irodánál (Helir) 1900 Budapest XIII., lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: © Athenaeum Nyomda, Budapest Felelős vezető: Losonczy György vezérigazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793 Nézőpont HÉTFŐ, 1992. március 16. Ha az a bizonyos képzeletbeli marslakó avagy idegen világokból felénk tartó űrutazó fantasztikus műszereivel figyel bennünket, alighanem maga is elcsodálkozik azon, hogy e tágasnak semmiképpen sem mondható határok között egyidejűleg mintha két Magyarország létezne. Nemcsak két politikai stratégia, nemcsak két politikai kultúra, hanem két mentalitás, sőt két nyelvhasználat. Hiszen ha általában ugyanazokat a kifejezéseket - „szociális piacgazdálkodás”, „európai felzárkózás”, „népképviseleti demokrácia”, „sajtószabadság” - használják is a kormánypárti és az ellenzéki politikusok, engesztelhetetlen vitáik mindig bizonyítják, hogy a legkevésbé sem értik rajtuk ugyanazt. Még nyilvánvalóbb a „nyelvi” megosztás abban az esetben, ha a konzervatívok és a liberálisok a saját eszmerendszerükről beszélnek a nyilvánosság előtt. A Magyar Fórum és a Beszélő táborának nyelvhasználata valóban két külön politikai nyelvezetet alkot, közöttük szinte reménytelen hidat építeni, s hol az az önkéntes és vakmerő tolmács, aki közvetíteni próbálna a kormánypártiak és az ellenzékiek, a magyar és a szabad demokraták között? A politikai nyelvhasználatnak ez a végzetes kettéhasadása nem először jelenik meg nálunk, minthogy hasonló konfliktusok osztották meg a századforduló után a nemzeti „antiliberálisokat" és a liberálisokat, vagy a harmincas években a népieseket és az urbánusokat. Hogy ismét politikai és kulturális táborokra hivatkozzam, első esetben, mondjuk, a Magyar Figyelő és a Huszadik Század, a másodikban a Válasz és a Szép Szó körét. És az egymással szembefordított nyelvezetek mögött persze ott volt a két - összebékíthetetlennek tetsző mentalitás, a két egymást kizárni kívánó vízió arról, hogy Magyarország jövője milyen legyen. Egyáltalán a jelen vitáinak és kinyilatkoztatásainak kellő megítéléséhez nem árt újraolvasni vagy éppen elolvasni a régi vitákat, az egyszer már hangot kapott elméleteket. Harsányi Kálmán vagy Szabó Dezső régi regényeiben, vagy a másik oldalon Ignotus és Juszt Oszkár írásaiban jelen van szinte mindaz a kérdés, vád és panasz, amely mostanában felizzítja a levegőt. Az, hogy a magyar politikai kultúrának kettős hagyománya és kettős arca van, egyáltalán nem vadonatúj jelenség, és annak is megvan a története, ahogyan ez a két hagyományos politikai kultúra egymásra támad és egymástól radikálisan eltérő politikai nyelvhasználatot vezet be, hogy még a kölcsönös kommunikációnak se maradjanak jó esélyei. Szerencsésebb időszakokban - például az ötvenhatos forradalom idején vagy a nyolcvanas évek közepén, a monori találkozó és a Bibó-emlékkönyv történelmi pillanataiban - csökken vagy éppen megszűnni látszik ez a tragikus veszélyeket felidéző politikai és kommunikációs hasadás. Máskor végzetesen növekszik a szakadék a kétféle politikai mentalitás és kultúra között. Manapság ez a szakadék már szinte áthidalhatatlannak tetszik, s végzetes következményeket rejthet, éppenséggel a történelmi újrakezdés és újjászületés ígéretét s vele egy ország már-már feltámadó bizalmát nyerheti el. Holott igen jeles és hatékony példái vannak annak, hogy ez a korszerűnek látszó politikai és kulturális megoszlás elkerülhető. Mindenekelőtt modern irodalmunk első nagy mozgalmára és műhelyére, a Nyugatra és a körötte gyülekező „nagy nemzedékre” gondolok. A Nyugat ugyanis nem egyszerűen az irodalom és a művészeti gondolkodás műhelye volt, hanem a teljes kultúráé, a szellemé, a társadalomtudományoké és a politikai gondolkodásé is. Mint a huszadik századi magyar szellemiség egyik legátfogóbb és legeredményesebb műhelye, valójában arra törekedett, hogy egyeztesse a hagyományokat és a modernizációt, a nemzeti és a liberális elveket, a magyar és az európai értékeket. Már a főszerkesztő Ignotus hírneves beköszöntő írása, a Kelet népe ezt az értékeket, szemléleteket és mentalitásokat egyeztető kulturális stratégiát körvonalazta. „A nap s az emberiség s a történelem - olvasom - keletről nyugatra tart. Kelet népének is ez az útja... A Csaba útja az égen írt utat honfoglaló kelet népének. S így van megírva, hogy égen és földön, tudásban, szépségben és munkában, mindenütt honfoglaló legyen kelet népe." Ady és Babits, Móricz és Kosztolányi minden tekintetben Kelet és Nyugat, azaz a nemzeti és az európai értékek egyeztetésére és szintézisének létrehozására törekedett. A Nyugat nagy írói szinte kivétel nélkül „vidéki” származásúak voltak s magukkal hozták szűkebb régiójuk szellemét: Ady a Partiumét, Babits a Dunántúlét, Móricz a Tiszavidékét, Kosztolányi a Bácskáét. Egyszersmind ők lettek a magyar urbanitás, (Ady szavaival) a „városos Magyarország” első hiteles képviselői, akik megformálták ennek a magyar urbanitásnak a szellemét. Mindig és következetesen egyszerre, egymással kiegészítve képviselték a nemzeti hagyományt, a nemzeti identitást és a kulturális, társadalmi modernizációt. Jól tudták, hogy a magyarság és az európaiság fogalmát nem lehet elválasztani egymástól: aki nem marad magyar, az gyökértelen lesz Európában, és aki nem lesz európai, az magyarságát is el fogja veszíteni. A jelenben megint olyan kérdésekre és kihívásokra kell válaszolnunk, mint amilyenekre a Nyugat írói egyszer már feleletet adtak. Most ugyancsak egyrészről nemzeti identitásunk helyreállítása, másrészről a teljes (gazdasági, társadalmi, kulturális) modernizáció a nagy közös feladat. A kettőt nem lehet, nem szabad egymástól elszakítani, és még kevésbé egymással szembefordítani. Lehetnek viták és lehetnek szellemi vagy politikai küzdelmek a nemzeti, egyszersmind modernizációs stratégia különféle változatainak hívei között, a magyar politikai életnek mindazonáltal nem a nemzeti identitás vagy az európai modernizáció között kell választania s e választás kényszere szerint felsorakoznia. Ez a választási kényszer, amely mostanra szinte meghatározó szerepet kapott, pusztító végzet lehet, s a „nemzeti” és a „modernizációs” tábor között megnyíló szakadék valóban két egymással feleselő, egymással szembenálló országra oszthatja azt a virtuális Magyarországot, amely mindnyájunké és amelynek mindnyájunk országának is kell maradnia. Pomogáts Béla Pusztító végzet lehet... Két Magyarország Válaszsorok Andrásfalvy Bertalanhoz Törvénye a történelemnek Kedves Miniszter Úr! Hozzám intézett levelében arra kér, hogy vegyek részt egy kuratórium munkájában, 100 millió forint felosztásában, olyan filmek készítésére, melyek híven mutatják be az elmúlt évtizedek történéseit. Felkérésére, hosszas hezitálás után, végül is igent mondok. Ám nem valami nagy meggyőződéssel. Talán inkább csak 56-os eszmetársaim ösztönzésére, nem utolsósorban Pongrátz Gergelyére, aki időközben elvállalta a feladatot. Nehézkességemnek több oka van. Mindenekelőtt az a bizalmatlanság, amit életem súlyos évtizedei kitermeltek bennem. Az a megközelítőleg négy évtized, melyben vesztesnek véltek és az a megközelítőleg két esztendő, melyben győztesnek vélnek az avatatlanok; s a jól kontúrozható tanulság, miszerint a hatalom képtelen megtanulni, hogy nem hatalmiak a pozíciói. A társadalom pozíciói hatalmiak. Nem lehetett volna e feladattal egy olyan önszerveződéssel, még illegálisan alakult, fontos társadalmi missziójú szervezetet megbízni, mint a Történelmi Igazságtétel Bizottság? Céljavesztetten teng-leng, holott nagyobb lenne a feladata, mint az eddigiekben bármikor. A társadalom társadalmi öntisztításában. A történelem és a történelmi ilyenolyan szereplők igaz bemutatásában. Ha a hatalom ezt figyelmen kívül hagyja, ne lepődjön meg a szélsőségeseken, akik átveszik funkcióját. Törvénye ez a történelemnek. Nem tudom ugyanakkor, hogy a legilletékesebbek közé tartozom-e, miközben más területeken ma, 1992 Magyarországán vitathatatlan az illetékességem. Ilyen teszem azt sajtóbéli, irodalombéli illetékességem, még ha a nagy állami akarat és a kisemberi cselédség - kis zsurnaliszta emberi, kis literátoremberi cselédség, illetve kistehetségi önzés-jó szövetségben le is vakart a pályáról. Hol durvábban, hol mosolyosabban. Szívesen vettem volna, ha az ilyen célok támogatására rendelt állami kisembert, ám jelentős tömegében nem cselédi forintokból összeálló milliók elosztására hívott volna meg hasonló tisztelettel. A kuratóriumba. Abban feltétlenül helyem lett volna. Kötelező érvényű helyem. Némi ellensúlynak a teljes, fél, jobb esetben negyed konformizmusok ellenében, hogy ne csupán a teljes, fél, jobb esetben negyed konformizmusok s a színvonalas lélekrohasztás orgánumai részesüljenek belőlük. A teljes progresszió teljes hisztoritásával. (Itt természetesen az óhatalmi konformistákra gondolok, de gondolhatok az újhatalmiakra is. Feltűntek az átfedő emberek, vagy hogy feltűnőbb hangzással mondjam, mindjárt új fogalmat kreálva: a transzkonformisták. Emellett sok a munkám. Még soha nem volt ennyi. Tudja, mindig munkás, teremtő ember voltam. De az árvaság mindent csinálásának kényszere különösen megterhel. Ráadásul nagyon drága. Rámegy ingem-gatyám. Bizonyára értesült róla: egyszemélyes folyóiratot csinálok. Hálából a múltamért. Azért, mert nem adtam el a tisztességemet semmi áron. Ellentétben számos szaktársammal, aki könnyedén eladta és most sokszemélyes lapot csinál, nem egy esetben: kuratóriumi támogatással. Mindezek ellenére mondom az Igent. Fogadja szép gesztusnak a jó felé mozduláshoz. Üdvözlöm barátsággal: Obersovszky (Oby) Gyula nem tudom, hogyan alakul ki egy bűncselekmény. Írtam ugyan néhány krimit, amelyben rafinált gyilkosságokat konstruáltam, részt vettem valódi gyilkosságok nyomozásában is, azt azonban sohasem értettem igazán, miképpen érik meg valakiben a szándék, hogy az elkövetkezőkben csalni, lopni, rabolni, ölni fog. Egyes gyermekeken is észrevehető, hogy könnyebben teszik túl magukat bizonyos dolgokon, mint társaik, a kötelességmulasztás számukra nem gond, a hazugságot jópofaságnak tartják, a tanári tekintélyt hülyeségnek, valószínűleg bármely morális aggályt könnyen elnyom bennük a pillanatnyi önérdek. Nem a csínytevőkről beszélek így, hanem azokról, akik erőszakosan uralni akarják környezetüket, s úgy válnak hangadóvá, hogy hiányzik belőlük a humor, a tehetség, a nagylelkűség és a szeretet. Olykor kisebb közösségekben eluralkodik a „gonosz”; a legtöbb pedagógus találkozott már fegyelmezhetetlen, indolens osztállyal, ahol erénynek számít a „bűn”, s csak az az elismerésre méltó, mi tiltott. Nyilvánvaló: csúnya, alig hihető véletlen kell ahhoz, hogy egy osztályközösség összetétele alapvetően rosszabb legyen a többinél. A különbség okát nem itt kell hát keresnünk, hanem a szellemben, amely bizonyos - reálisan is értékelhető - körülmények folytán kialakul. Ezek a körülmények - általában nevelési, szervezési hibák - teszik lehetővé egy adott körön belül olyan értékrend kialakulását, amely kívülről nézvést riasztó. Bízvást hihetjük, hogy - ritka kivételektől eltekintve - az embert környezete és körülményei formálják erkölcsi lénnyé, természetesen hajlamai és adottságai szerint. Ez az erkölcsiség nem velünk született, felneveléséhez állandó szokások és értékek rendje kell, kioltásához pedig elég valamely kívülről vagy belülről származó defektus. Ne higgyük hát, hogy korunkban és társadalmunkban — bár a bűnözés félelmetesen növekszik - több a rossz ember, mint azelőtt vagy egyebütt. Mindebben inkább az az elgondolkoztató, hogy ily módon, a körülmények hatása alatt szembeötlővé vált: az ember milyen könnyen hajlik a rosszra, önérdekből vagy szükségtől hajtva, mily könnyen lépi át gátlásait. Nagyon silánynak látszik most az az erkölcsi vértezet, amellyel neveltetésünk bennünket felruházott. Én mégis azt hiszem, lennie kell olyan embernek, aki elégedettebb, ha éhezik, mint hogyha lop, aki jobban érzi magát, hogyha fázik, mint hogyha csal, aki készségesebben hal meg, mint ahogy öl. Ezek maradi, csöppet sem liberális gondolatok, s társadalmunkban nem uralkodók. Sajnálom is, hogy elő kell hozakodnom velük, hiszen sokkal egyszerűbb azt mondani: a szükség erkölcsileg bárkit a konvenciók fölé emel. Szerencsésebb jó szót szólni a szegény tolvajokról, a frusztrált betörőkről, a legegyszerűbb eljárás pedig: megbocsátani. Kegyet gyakorolni azokkal, akik vétkeztek mások ellen. A kegyelem valóban a legrokonszenvesebb dolog volna, ha eltörölné a bűnt, nemcsak a büntetést. Túl ezen, az engedékenység elegáns is, népszerűsít, mások fölé emel. Mindez annak a kapcsán jutott eszembe, hogy láttam a tévében egy gyilkost, aki a második emberölését akkor követte el, amikor a börtönből „családtervezésre” hazaengedték új feleségéhez. Hogy mi lett a régivel? ,JErzsiért töltöttem éppen a tizennégyet..." - mondta a hevülékeny úr a riporternek a legtermészetesebb jóindulattal. Családját most úgy tegezte meg, hogy egy fővel, az új asszonykával csökkentette. Nyilván azért engedték haza. Erről az esetről egyszer említést tettem már, csak most ismét oly meglepő volt, szinte mulatságos... Hogy min mulat ilyenkor az ember, azt nem tudom.