Magyar Nemzet, 1992. október (55. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-24 / 251. szám

SZOMBAT, 1992. október 24. Fókusz A bujdosás Nincs olyan ember, aki élete során ne kényszerülne legalább egyszer emigrációba. Hazát vagy lakhelyet cserél, eszmét, hitet vált, életformát vagy házasságot, állást vagy szerepet - ez az egyén számára mind emigrációnak számít. És mert az új körülmények között soha nem maradéktalanul boldog az, aki egyik élethelyzetből a másikba bujdosik, a menekülések színhelyén előbb-utóbb fölértékelődik az elhagyott múlt, mindmegannyi emlékével, tár­gyi tartozékával, hagyományával egyetemben. És ugyanakkor föltámad a bi­zonyítási vágy is: megmutatni az elhagyott réginek, mire képes a kivándorló, mennyi teremtő erő, segítőkészség és szeretet lakozik benne a régi életdarab iránt. Ez a pszichológiai folyamat élteti az öregdiák-szövetségeket, a lokálpat­rióták klubjait, a nemzetiségi alapon működő művelődési s művészeti köröket, és voltaképpen ez hívta életre azt a kiállítást is, amelyet október 23. előestéjén Antall József miniszterelnök nyitott meg a budavári palota E épületében, a Budapesti Történeti Múzeumban. Az emigráció a hazáért (1945-től napjain­kig) - ez a címe a magyar muzeológia tán egyik legáttekinthetetlenebb és leg­vegyesebb anyagú tárlatának, ám alighanem pontosabb volna a cím, ha így hangzana: Az emigráció hazatért. Ez történt ugyanis, amikor e tekintélyes anyag összegyűjtése s elrendezése elkezdődött, az 1945 óta megannyi kény­­szerűség, megfontolás, vágy vagy üldöztetés hatására emigrációba vonult em­berek (akik talán a nagyvilág különböző pontjain, egymás szomszédságában élve többet törődnek az őket egymástól elválasztó mozzanatokkal, mint azzal, ami összeköthetné őket) most együtt jelennek meg idehaza, a magyar állami­ságot (is) jelképező budavári palotában. Együtt és egységben a nemzettel. Ezt az egységet hangsúlyozta megnyitó beszédében a miniszterelnök, amidőn ar­ról szólt, helyesebb, ,fia nem emigrációról, hanem külföldön élő magyarokról beszélünk’, vagy amikor arra figyelmeztetett, ne legyen gondja senkinek sem arra, kinek milyen az állampolgársága, ki miért kettős állampolgárságú, hiszen a gyökerek megtartása a fontos, mert ezáltal nyerhetünk régi és új polgáro­kat a hazának”. Voltaképpen ezt az egységet tudatosította mindenkiben a kiál­lítás fő-fő szervezője, dr. Harsányi Lajos is Los Angelesből, elmondván, mi­ként támogatta e kiállítás megrendezésének gondolatát a teljes emigráció, és miként csatlakoztak az itthoniak is, áldozatos munkával segédkezvén abban, hogy a világ legkülönbözőbb pontjairól összegyűlt, húszezernél is több tárgy megfelelő módon kerüljön a nagyközönség elé. (Ő számolt be arról a tervről is, amely szerint Magyarországon múzeuma lesz az emigrációnak.) A nemzeti egység és egyetértés látványos bizonyságának tekintve a buda­vári kiállítást, nem minősül lefokozásnak sem az áttekinthetetlenségre, sem az anyagok vegyességére utaló kifejezés. Szinte természetes ugyanis, hogy­­érté­kes művek, például a XX. századi magyar képzőművészet legnagyobbjai kö­zül elszármazók munkái amatőrök készítményeivel kerülnek egy terembe, hogy az amerikái magyar cserkészek trikóinak szomszédságában a történe­lemtudomány fontos kötetei pillanthatók meg. Ezek a tárgyak, újságlapok, ki­adványok, fotók és dokumentumok ugyanis mind-mind azt tanúsítják -Zakar András könyve például, az Elhallgatott fejezetek a magyar történelemből, Cs. Szabó László A forradalom oknyomozó történelme című kiadványa, a Kéthly Anna szerkesztette Népszava ’62. január elsejei száma, a Nemzetőr ’57-es címlapja, Zsolnai Tibor Ludas Mátyása 1950-ből, Csóka István, ki a nagyvi­lág legjobb kiállítótermei számára csak Stephen Csóka volt, Ekhós szekere, Vén Zoltán grafikája, a magyar zenekultúra terjesztéséért munkálkodó Dániel Ernő életének több dokumentuma­­, hogy szellemi, művészi s történelmi fo­lyamatosságról azért beszélhet nehéz históriája ellenére is a magyarság, mert mindazok a folyamatok, amelyek itthon tiltottak, sőt üldözöttek voltak, külföl­dön tovább éltek. És ha a határokon túl elfáradt vagy elidegenedett a hazától az espigráció.,,?,yé^d/p/^/észtél(”kapott itthonról - igaz, alkalmanként óriási „vérveszteséget" hagyva idehaza. És az egység - ha nem is igen tudtunk róla - lápi, mégis megmaradt, egészen a bujdosás végéig. Mert a bujdosásnak, úgy tűnik, vége lett csakugyan a magyarság számára. A nagyvilágban is, itthon is. Remélhetőleg. Lőcsei Gabriella ­ GÖRGEY GÁBOR Út az AdriáhozG­yerekkoromban, még a háború előtt, apám gyakran megszö­kött a nagy családi nyaralá­sok elől egy kis saját adriai nyaralás­ra. Testvéröccsével mentek, titokza­tos férfikettesben, és rendszerint Lussin Piccolo szigetére, mely az olasz uralom idején a mai Mali Lo­­sinj neve volt. Nyilván úgy éltek ott ketten, mint Marci Hevesen, olasz fennhatóság alatt, családi fennható­ság nélkül, legalábbis gyerekként így képzeltem, különösen, amikor a két családapa visszaérkezett és napbarní­tott arcukról sugárzott a tengeri élve­zetek visszfénye. Mitikussá nőtt ben­nem az Adria szigetvilága. Azután egyik nyáron bennünket is magukkal vittek, a családot, teljes apparátussal, lehettem talán hat­vagy hétéves. Máig ragyog bennem az a nyár. Vonattal mentünk, viaduk­tokon át, már ezek a viaduktok hal­latlan hatással voltak rám, ahogy a pálya kanyarából visszanézett az em­ber a pilléreivel valószínűtlen mély­ségbe nyúló, csipkeszerű építmény­re: ezen dübörögtünk át a hosszú sze­relvénnyel, ez a pókháló tartott meg minket? Azután az egyik kanyar után hirtelen felfénylett a hajnali tenger! Ezt a pillanatot semmihez sem tu­dom hasonlítani, megkerülhetetlen a közhely, elállt a lélegzetem a lát­ványtól és az eufóriától. Máig így va­gyok vele, megszokhatatlan a pilla­nat gyönyörűsége, mikor először pil­lantom meg a tengert. Gyerekként át­éltem mindazt, amit az emberiségnek a tenger jelentett, csak nem tudtam megfogalmazni. „Tenger! Tenger!” - üvöltöttem anyámnak, amint ma­gamhoz tértem. És később, felnőtt­ként, emlékeztem erre, mikor a „Tha­lassza! Thalassza!” homéroszi­ ujjon­­gásával találkoztam. „Milyen magas a tenger!” - gondoltam, és később, latinos diákként elégedetten fedez­tem föl, hogy a rómaiak így hívták a tengert: aqua alta - magas víz. Való­ban, mint egy üvegpalota, úgy épül a horizontra a tenger hatalmas tömbje. Nem véletlen, hogy az emberiség kü­lönböző mítoszainak jó része tenger­rel kapcsolatos. Azután jöttek a nehéz évtizedek, a háború, 1945 után a romokból tá­­pászkodás, a Rákosi-puccs, az ötve­nes évek, az ’56 utáni megtorlás. Majd a hatvanas évek derekán vala­miféle nyögvenyelős kiegyezés tár­sadalom és hatalom között, ennek egyik eredményeként a még-meg­­emelt rés a vasfüggönyön, megalázó megszorításokkal, de mégis lehetett utazni! Nyugatra háromévenként, de a félbaráti Jugoszláviába minden évben mehettek a magyarok. Úgy­hogy amint volt rá pénzünk, rohan­tam - apám gyakorlatát ilyen tekin­tetben nem követve - családostul a dalmát tengerpartra. Azt az egyetlen gyerekkori utazást idéztem és ker­gettem ezeken az adriai nyaraláso­kon, és az általában hiábavaló nosz­talgiázásokkal ellentétben - teljes sikerrel. Minden úgy volt és olyan volt, ahogy ama régi nyár élt ben­nem - kivéve Mali Losinjt, illetve Lussin Piccolót, mely emlékéhez képest fénytelenebbé vált és össze­zsugorodott. Végigpróbálgatva a szigeteket, megkerestük a magunk Lussin Piccolóját - s ez Korcula lett. A zöld sziget. Maga a mediterrán édenkert. Évről évre ide vándorol­tunk, napfényben és tengerben für­dő édenkertünkbe. (A politikai ka­tasztrófa érzékelésén túl ezért élem meg a dalmáciai és boszniai tragé­diát napról napra személyes tragé­diaként, mert ez az én tájam is. Mos­tartól Splitig és Dubrovnikig emlék fűz minden szögletéhez.) Ekkor született bennem a felis­merés: minden országnak szüksége volna tengerre! Geográfiai igazság­talanság minden tenger nélküli or­szág. Meggyőződésem, hogy tenger nélkül egy nép klausztrofóbiában kénytelen élni. És tele van komple­xusokkal. Csehországot, előkelő an­golos tájékozatlansággal, legalább Shakespeare megajándékozta egy kis irodalmi tengerrel. Nem sok, de ez is valami. A tengerpart: kapu a lehetséges szabadság felé. Nyitás a végtelenbe. Egy nép, melynek ten­gerpartja van, már nem lehet annyi­ra görcsösen magába zárkózott, be­tegesen köldöknéző, nemzeti ka­tasztrófahangulatokba zuhanó. Min­den kikötő éltető nyílás, melyen át a nagyvilág árad az ország testébe. A kikötő: a sokarcú világ mása, a sok­féleség, a változatos emberiség el­fogadásának vására. Minden ország vágyik egy kis tenger után. Oroszor­szág - főként szegény szomszédai! - történelmét évszázadok óta meg­határozza az a bizonyos délfelé nyo­mulás a meleg tengerekhez. (Nem mindegy ugyanis, jeges vagy meleg tenger jut valakinek. Nemcsak ke­reskedelmi, hanem néplélektani szempontból se mindegy). Magyar­­országnak is volt tengeri kijárata egykor, bár a horvátok nem nagyon örültek ennek a ténynek. Trianon traumája, az elcsatolt magyar népes­ségen túl, nem kis részben ott is je­lentkezett, hogy nem maradt egy korty tengerünk sem. És kineveztük a Balatont­­ magyar tengernek. Az isztriai és dalmáciai nyaralá­sokon, Opatija-Abbázia tengerparti sétányán és Rijeka-Fiume kikötőjé­ben csatangolva találtam ki egy ál­mot, minden határkiigazítástól és revizionizmustól menteset, olyan jó viszonyt kellene kialakítani, törté­nelmi kiengesztelődéssel, a két nép, illetve állam között, hogy nekünk, magyaroknak is legyen egy kis kijá­ratunk az Adriára. Még olyan bo­londság is megfordult a fejemben, hogy elkerülendő a territoriális el­lentéteket, egy betonlábakon álló út­pálya is - modern óriásviadukt - megtenné, Letenye és Rijeka között. És ott kaphatnánk valami dokkot, ahol a hajóink kiköthetnek. (Lám, milyen buta álmokat szül egy állító­lag gondolkodó főben is - rólam van szó - a tengertelen nemzet kóros klausztrofóbiája.) És mit olvasok valamikor, tán 1992 elején az újságban? Nyilván hálából, hogy a szerb-horvát konf­liktusban olyan kiegyensúlyozottan szerepelt a magyar politika - Horvát­ország felajánlotta nekünk Rijekában a szabadkikötő lehetőségét! Ujjong­tam, amikor az újságban olvastam a hírt. Persze hogy ez a megoldás, nem pedig az én gyermekded elképzelé­sem. De mégiscsak a régi álmom lát­szik megvalósulni! Felnőtt állami­­ságú, korszerű formában. Nyilvánva­ló, hogy ez a megoldás, ha egyszer az államhatárt, mint olyat annak tekint­jük majd, ami: közmegegyezéses ál­lam- és közigazgatási választóvonal­nak, amely azonban nem elválaszt, hanem összeköt. Átjárható és lé­­giesíthető.­­ A hír olvastán azt hittem, erre a nagylelkű és bölcs horvát ajánlatra, a kiengesztelődés egyik fontos gesztu­sára és zálogára az enyémhez hason­ló ujjongással lecsap a kormányzat, sajtó, közvélemény. Ezt el kell fo­gadni, meg kell köszönni - de mennyire, hogy meg kell köszönni! -, megtárgyalni és kidolgozni. Ehe­lyett mi történt azóta? Süket csönd honol a téma körül. Mintha valami nem túl előnyös ajánlattal, nem ép­pen kelendő árut kínáltak volna fel nekünk, és hallgatással akarnának szép csöndben napirendre térni fölöt­te. Engem pedig valósággal megőrjít, hogy jó magyar szokás szerint me­gint lekössük a vonatot. Az NDK-be­­li menekültek előtti történelmi jelen­tőségű határnyitásunkat sem fölöztük le eléggé és idejében. Most megint elmulasztunk egy nagy lehetőséget? Ébredjünk fel végre, mielőtt horvát barátaink első hálarohamuk elmúltával megbánják ajánlatukat. Vagy netán megsértődnek, hogy ennyire nem tulajdonítunk jelentő­séget nagylelkűségüknek. Ébred­jünk fel. Történelmi pillanat tanúi - de­hogyis tanúi, szereplői vagyunk, uraim! Magyar Nemzet 7 Vendetta A TITKOS DIPLOMÁCIA egyik érdekfeszítő epizódjáról leb­benti fel a fátylat Strobe Talbott, a Time magazin egyik nagy tekinté­lyű szakírója. A hetilap legfrissebb számában elbeszéli, miként igye­kezett Washington biztosítékokat kapni nem egészen egy évvel ez­előtt, hogy Oroszország ne fordul­hasson távozó elnöke, Gorbacsov ellen. Baker külügyminiszter ta­valy decemberi útja előtt, röviddel Gorbacsov távozását és a Szovjet­unió szétesését megelőzően, két amerikait - köztük a Time szakíró­ját- kérték föl Gorbacsov szűkebb környezetéből, hogy a State De­partment rövidesen Moszkvába ér­kező gazdájának hozzák tudomá­sára: „valakik ügyet gyártanak” a még hivatalban lévő államfő ellen, s figyelmeztették a Gorki-hívők Washingtont, ne engedje meg, hogy baja essék a politikusnak. Az augusztusi puccs napjaiban tankra mászó és immár legitim orosz elnök, Borisz Jelcin jó ideig megfogadta az óceán túlsó oldalá­ról érkezett intelmet,é s nem bán­totta a reformfolyamatot beindító, külföldön mindig nagyon népsze­rű, odahaza sokat szidott exfőtit­­kárt és államfőt. Gorbacsov pom­pás limuzint kapott, amelyen ugyan már nem a Kremlbe ment, hanem csupán frissen megszerve­zett alapítványának a központjába, de haja szála nem görbült meg, sőt járta a világot. A BÉKE nem sokáig tartott. A régi és új államfő között kialakított törékeny személyes egyensúlyt megbillenthette, hogy a Kreml egykori lakója nemritkán támadá­sokra ragadtatta magát utódja poli­tikájával szemben. A katasztrofális gazdasági csődtömeggel szembenézni kény­szerülő, az utódállamokba szakadt 26 milliós orosz kisebbség védel­mére hivatkozó „nemzeti-haza­fias” ellenzék mind keményebb támadásait elviselni próbáló Jel­cint környezetében mind többen sürgették, föl kell tárni a múltat, meg kell büntetni a bűnösöket, így kezdeményezte az alkotmánybíró­ság a tanúkihallgatásokat a kom­munista uralomról, az SZKP múlt­járól. A megjelenést azonban Gor­bacsov megtagadta, közölvén, még bilincsben sem hajlandó egy poli­tikai perben tanúskodni. Az ezt követő kemény intézke­désekre fölfigyelt a Nyugat, s csaknem bizonyosra vehető, hogy Kohl kancellár személyes közben­járásának nagy szerepe volt abban, hogy az exelnök végül mégis el­mehetett Berlinbe, Brandt temeté­sére. De nem kapott útlevelet Olaszországba, így Bolognában tá­vollétében avatták díszdoktorrá. A tatár a neki szánt széken ár­válkodott, önmagában is tanús­kodván arról a történelmi léptékű és egész Kelet-Európát sújtó di­lemmáról, hogy milyen legyen az igazságszolgáltatás, miként tudhat úrrá lenni a térség önnön múltján, s hol húzódik a határ a megérde­melt felelősségre vonás és a pót­cselekvés között. Mert igaza van Talbottnak ab­ban, hogy az egész Gorbacsov­­ügy nem csupán a régi és az új el­nök vitája, Jelcin esetleges ven­­dettája, s nem is csak az orosz va­lóságot jellemző huzavona. A le­galitás „primitív és zavaros termé­szete” abban mutatkozik meg, hogy hiányosak a jogi alapok, és egyelőre nem világos, kit, miért lehet, szabad vagy kell felelősség­re vonni. Miről tudott a Szaharo­­vot kiszabadító, a párturalmat fo­kozatosan lebontó, de a kemény­vonalasok és a reformerek között talán túl hosszú ideig tojástáncot járó volt főtitkár? Felelősségre vonható-e az iszonyú katyni mé­szárlásért, pontosabban csupán azért, mert tudott a Sztálin bűnös­ségét igazoló dokumentumokról, de azokról nem tájékoztatta a nagyvilágot? Netán a mind több oldalról szorongatott Jelcin-csapat pillanatnyi politikai érdekének ép­pen az felel meg, ha a gazdasági gondokról a figyelmet ebbe az irányba tereli? A BŰNBAKKERESÉS KÍ­­SÉRTETE nemcsak Oroszorszá­got járja be, hanem az egész poszt­szocialista világot is, s a történe­lem csúnya fintora, hogy a veszély Gorbacsovot is elérte, akinek pe­dig immár biztosított helye van a huszadik század panteonjában. Függetlenül attól, hogy hatéves irányítása alatt tovább sodródott a szakadék felé a szovjet-orosz gaz­daság, ahol az idén az infláció az 1500 százalékot is elérheti, az ipa­ri termelés esik, a reálbérek pedig megfeleződtek. Ez a gazdasági „si­ralomvölgy” kedvezhet a szlavo­­fil-narodnyik gyökerekből táplál­kozó nacionalista erőknek, de az eddigiek azt mutatják, a Nyugat nagyon is zokon venné, ha Gorba­­csovnak baja esnék. Még akkor is, ha az exelnök néha zavarosan nyi­latkozik, és mintha önmaga sem tudná eldönteni, kíván-e még vala­ha is politikai szerepre vállalkozni. A NYUGATTÓL és a Valuta­­alaptól segítséget váró Jelcin-csa­­­pat aligha engedheti meg magának a látványos kirakatpert, igaz, eled­dig erről nincs szó. Az alkotmány­­bíróság nem bonyolódott boszor­kányüldözésbe - mondta egy neves amerikai szakértő, hozzátéve, hogy a kihallgatások célja „nem az egyes ember bűnösségének a meg­állapítása, hanem az, hogy a régi rendszer nem volt legitim”. A baj azonban, hogy alig van új rend­szer, s hiányoznak a felelősségre vonás pontos jogi szabályai. Íme, a Gorbacsov-ügy üzenete egész Kö­zép- és Kelet-Európának: ha a tár­sadalom figyelmének a fókuszá­ban nem is az igazságtétel áll, a térség a múlt bevallásának kínjai­tól nem szabadulhat. S Gorbacsovnak végül is nem lehet kifogása az ellen, hogy ta­núskodjék a perben. De ha bűn­baknak kiáltják ki a kommunista rendszer csődtömegéért és bűnei­ért, az menthetetlenül visszahull a több tűz közé szorult Jelcinre, s a mai elnök gyengeségéről, sőt megingásáról árulkodnék. Martin József Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, JUHÁSZ GYULA, RUFFY PÉTER Főszerkesztő: KRASZNAI ZOLTÁN Főszerkesztőhelyettesek: SZÉNYI GÁBOR, TÓBIÁS ÁRON Publicisztikai szerkesztő: TÓTH GÁBOR Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Vezető szerkesztő: BOGNÁR NÁNDOR Kiadja a Magyar Nemzet Kiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: SEBESTYÉN TAMÁS elnök-igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36. Telefon és fax: 2664252, 2664253, 2664256,­­2664257, 2664141. Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlap­kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és lapellátási Irodánál (Hetid 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1339 Budapest, postafiók 149. Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás:­­ Athenaeum Nyomda, Budapest Felelős vezető: Vida József igazgató HU ISBN 0133-285 X HU ISSN 0237-3793

Next