Magyar Nemzet, 1992. október (55. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-24 / 251. szám
SZOMBAT, 1992. október 24. Fókusz A bujdosás Nincs olyan ember, aki élete során ne kényszerülne legalább egyszer emigrációba. Hazát vagy lakhelyet cserél, eszmét, hitet vált, életformát vagy házasságot, állást vagy szerepet - ez az egyén számára mind emigrációnak számít. És mert az új körülmények között soha nem maradéktalanul boldog az, aki egyik élethelyzetből a másikba bujdosik, a menekülések színhelyén előbb-utóbb fölértékelődik az elhagyott múlt, mindmegannyi emlékével, tárgyi tartozékával, hagyományával egyetemben. És ugyanakkor föltámad a bizonyítási vágy is: megmutatni az elhagyott réginek, mire képes a kivándorló, mennyi teremtő erő, segítőkészség és szeretet lakozik benne a régi életdarab iránt. Ez a pszichológiai folyamat élteti az öregdiák-szövetségeket, a lokálpatrióták klubjait, a nemzetiségi alapon működő művelődési s művészeti köröket, és voltaképpen ez hívta életre azt a kiállítást is, amelyet október 23. előestéjén Antall József miniszterelnök nyitott meg a budavári palota E épületében, a Budapesti Történeti Múzeumban. Az emigráció a hazáért (1945-től napjainkig) - ez a címe a magyar muzeológia tán egyik legáttekinthetetlenebb és legvegyesebb anyagú tárlatának, ám alighanem pontosabb volna a cím, ha így hangzana: Az emigráció hazatért. Ez történt ugyanis, amikor e tekintélyes anyag összegyűjtése s elrendezése elkezdődött, az 1945 óta megannyi kényszerűség, megfontolás, vágy vagy üldöztetés hatására emigrációba vonult emberek (akik talán a nagyvilág különböző pontjain, egymás szomszédságában élve többet törődnek az őket egymástól elválasztó mozzanatokkal, mint azzal, ami összeköthetné őket) most együtt jelennek meg idehaza, a magyar államiságot (is) jelképező budavári palotában. Együtt és egységben a nemzettel. Ezt az egységet hangsúlyozta megnyitó beszédében a miniszterelnök, amidőn arról szólt, helyesebb, ,fia nem emigrációról, hanem külföldön élő magyarokról beszélünk’, vagy amikor arra figyelmeztetett, ne legyen gondja senkinek sem arra, kinek milyen az állampolgársága, ki miért kettős állampolgárságú, hiszen a gyökerek megtartása a fontos, mert ezáltal nyerhetünk régi és új polgárokat a hazának”. Voltaképpen ezt az egységet tudatosította mindenkiben a kiállítás fő-fő szervezője, dr. Harsányi Lajos is Los Angelesből, elmondván, miként támogatta e kiállítás megrendezésének gondolatát a teljes emigráció, és miként csatlakoztak az itthoniak is, áldozatos munkával segédkezvén abban, hogy a világ legkülönbözőbb pontjairól összegyűlt, húszezernél is több tárgy megfelelő módon kerüljön a nagyközönség elé. (Ő számolt be arról a tervről is, amely szerint Magyarországon múzeuma lesz az emigrációnak.) A nemzeti egység és egyetértés látványos bizonyságának tekintve a budavári kiállítást, nem minősül lefokozásnak sem az áttekinthetetlenségre, sem az anyagok vegyességére utaló kifejezés. Szinte természetes ugyanis, hogyértékes művek, például a XX. századi magyar képzőművészet legnagyobbjai közül elszármazók munkái amatőrök készítményeivel kerülnek egy terembe, hogy az amerikái magyar cserkészek trikóinak szomszédságában a történelemtudomány fontos kötetei pillanthatók meg. Ezek a tárgyak, újságlapok, kiadványok, fotók és dokumentumok ugyanis mind-mind azt tanúsítják -Zakar András könyve például, az Elhallgatott fejezetek a magyar történelemből, Cs. Szabó László A forradalom oknyomozó történelme című kiadványa, a Kéthly Anna szerkesztette Népszava ’62. január elsejei száma, a Nemzetőr ’57-es címlapja, Zsolnai Tibor Ludas Mátyása 1950-ből, Csóka István, ki a nagyvilág legjobb kiállítótermei számára csak Stephen Csóka volt, Ekhós szekere, Vén Zoltán grafikája, a magyar zenekultúra terjesztéséért munkálkodó Dániel Ernő életének több dokumentuma, hogy szellemi, művészi s történelmi folyamatosságról azért beszélhet nehéz históriája ellenére is a magyarság, mert mindazok a folyamatok, amelyek itthon tiltottak, sőt üldözöttek voltak, külföldön tovább éltek. És ha a határokon túl elfáradt vagy elidegenedett a hazától az espigráció.,,?,yé^d/p/^/észtél(”kapott itthonról - igaz, alkalmanként óriási „vérveszteséget" hagyva idehaza. És az egység - ha nem is igen tudtunk róla - lápi, mégis megmaradt, egészen a bujdosás végéig. Mert a bujdosásnak, úgy tűnik, vége lett csakugyan a magyarság számára. A nagyvilágban is, itthon is. Remélhetőleg. Lőcsei Gabriella GÖRGEY GÁBOR Út az AdriáhozGyerekkoromban, még a háború előtt, apám gyakran megszökött a nagy családi nyaralások elől egy kis saját adriai nyaralásra. Testvéröccsével mentek, titokzatos férfikettesben, és rendszerint Lussin Piccolo szigetére, mely az olasz uralom idején a mai Mali Losinj neve volt. Nyilván úgy éltek ott ketten, mint Marci Hevesen, olasz fennhatóság alatt, családi fennhatóság nélkül, legalábbis gyerekként így képzeltem, különösen, amikor a két családapa visszaérkezett és napbarnított arcukról sugárzott a tengeri élvezetek visszfénye. Mitikussá nőtt bennem az Adria szigetvilága. Azután egyik nyáron bennünket is magukkal vittek, a családot, teljes apparátussal, lehettem talán hatvagy hétéves. Máig ragyog bennem az a nyár. Vonattal mentünk, viaduktokon át, már ezek a viaduktok hallatlan hatással voltak rám, ahogy a pálya kanyarából visszanézett az ember a pilléreivel valószínűtlen mélységbe nyúló, csipkeszerű építményre: ezen dübörögtünk át a hosszú szerelvénnyel, ez a pókháló tartott meg minket? Azután az egyik kanyar után hirtelen felfénylett a hajnali tenger! Ezt a pillanatot semmihez sem tudom hasonlítani, megkerülhetetlen a közhely, elállt a lélegzetem a látványtól és az eufóriától. Máig így vagyok vele, megszokhatatlan a pillanat gyönyörűsége, mikor először pillantom meg a tengert. Gyerekként átéltem mindazt, amit az emberiségnek a tenger jelentett, csak nem tudtam megfogalmazni. „Tenger! Tenger!” - üvöltöttem anyámnak, amint magamhoz tértem. És később, felnőttként, emlékeztem erre, mikor a „Thalassza! Thalassza!” homéroszi ujjongásával találkoztam. „Milyen magas a tenger!” - gondoltam, és később, latinos diákként elégedetten fedeztem föl, hogy a rómaiak így hívták a tengert: aqua alta - magas víz. Valóban, mint egy üvegpalota, úgy épül a horizontra a tenger hatalmas tömbje. Nem véletlen, hogy az emberiség különböző mítoszainak jó része tengerrel kapcsolatos. Azután jöttek a nehéz évtizedek, a háború, 1945 után a romokból tápászkodás, a Rákosi-puccs, az ötvenes évek, az ’56 utáni megtorlás. Majd a hatvanas évek derekán valamiféle nyögvenyelős kiegyezés társadalom és hatalom között, ennek egyik eredményeként a még-megemelt rés a vasfüggönyön, megalázó megszorításokkal, de mégis lehetett utazni! Nyugatra háromévenként, de a félbaráti Jugoszláviába minden évben mehettek a magyarok. Úgyhogy amint volt rá pénzünk, rohantam - apám gyakorlatát ilyen tekintetben nem követve - családostul a dalmát tengerpartra. Azt az egyetlen gyerekkori utazást idéztem és kergettem ezeken az adriai nyaralásokon, és az általában hiábavaló nosztalgiázásokkal ellentétben - teljes sikerrel. Minden úgy volt és olyan volt, ahogy ama régi nyár élt bennem - kivéve Mali Losinjt, illetve Lussin Piccolót, mely emlékéhez képest fénytelenebbé vált és összezsugorodott. Végigpróbálgatva a szigeteket, megkerestük a magunk Lussin Piccolóját - s ez Korcula lett. A zöld sziget. Maga a mediterrán édenkert. Évről évre ide vándoroltunk, napfényben és tengerben fürdő édenkertünkbe. (A politikai katasztrófa érzékelésén túl ezért élem meg a dalmáciai és boszniai tragédiát napról napra személyes tragédiaként, mert ez az én tájam is. Mostartól Splitig és Dubrovnikig emlék fűz minden szögletéhez.) Ekkor született bennem a felismerés: minden országnak szüksége volna tengerre! Geográfiai igazságtalanság minden tenger nélküli ország. Meggyőződésem, hogy tenger nélkül egy nép klausztrofóbiában kénytelen élni. És tele van komplexusokkal. Csehországot, előkelő angolos tájékozatlansággal, legalább Shakespeare megajándékozta egy kis irodalmi tengerrel. Nem sok, de ez is valami. A tengerpart: kapu a lehetséges szabadság felé. Nyitás a végtelenbe. Egy nép, melynek tengerpartja van, már nem lehet annyira görcsösen magába zárkózott, betegesen köldöknéző, nemzeti katasztrófahangulatokba zuhanó. Minden kikötő éltető nyílás, melyen át a nagyvilág árad az ország testébe. A kikötő: a sokarcú világ mása, a sokféleség, a változatos emberiség elfogadásának vására. Minden ország vágyik egy kis tenger után. Oroszország - főként szegény szomszédai! - történelmét évszázadok óta meghatározza az a bizonyos délfelé nyomulás a meleg tengerekhez. (Nem mindegy ugyanis, jeges vagy meleg tenger jut valakinek. Nemcsak kereskedelmi, hanem néplélektani szempontból se mindegy). Magyarországnak is volt tengeri kijárata egykor, bár a horvátok nem nagyon örültek ennek a ténynek. Trianon traumája, az elcsatolt magyar népességen túl, nem kis részben ott is jelentkezett, hogy nem maradt egy korty tengerünk sem. És kineveztük a Balatont magyar tengernek. Az isztriai és dalmáciai nyaralásokon, Opatija-Abbázia tengerparti sétányán és Rijeka-Fiume kikötőjében csatangolva találtam ki egy álmot, minden határkiigazítástól és revizionizmustól menteset, olyan jó viszonyt kellene kialakítani, történelmi kiengesztelődéssel, a két nép, illetve állam között, hogy nekünk, magyaroknak is legyen egy kis kijáratunk az Adriára. Még olyan bolondság is megfordult a fejemben, hogy elkerülendő a territoriális ellentéteket, egy betonlábakon álló útpálya is - modern óriásviadukt - megtenné, Letenye és Rijeka között. És ott kaphatnánk valami dokkot, ahol a hajóink kiköthetnek. (Lám, milyen buta álmokat szül egy állítólag gondolkodó főben is - rólam van szó - a tengertelen nemzet kóros klausztrofóbiája.) És mit olvasok valamikor, tán 1992 elején az újságban? Nyilván hálából, hogy a szerb-horvát konfliktusban olyan kiegyensúlyozottan szerepelt a magyar politika - Horvátország felajánlotta nekünk Rijekában a szabadkikötő lehetőségét! Ujjongtam, amikor az újságban olvastam a hírt. Persze hogy ez a megoldás, nem pedig az én gyermekded elképzelésem. De mégiscsak a régi álmom látszik megvalósulni! Felnőtt államiságú, korszerű formában. Nyilvánvaló, hogy ez a megoldás, ha egyszer az államhatárt, mint olyat annak tekintjük majd, ami: közmegegyezéses állam- és közigazgatási választóvonalnak, amely azonban nem elválaszt, hanem összeköt. Átjárható és légiesíthető. A hír olvastán azt hittem, erre a nagylelkű és bölcs horvát ajánlatra, a kiengesztelődés egyik fontos gesztusára és zálogára az enyémhez hasonló ujjongással lecsap a kormányzat, sajtó, közvélemény. Ezt el kell fogadni, meg kell köszönni - de mennyire, hogy meg kell köszönni! -, megtárgyalni és kidolgozni. Ehelyett mi történt azóta? Süket csönd honol a téma körül. Mintha valami nem túl előnyös ajánlattal, nem éppen kelendő árut kínáltak volna fel nekünk, és hallgatással akarnának szép csöndben napirendre térni fölötte. Engem pedig valósággal megőrjít, hogy jó magyar szokás szerint megint lekössük a vonatot. Az NDK-beli menekültek előtti történelmi jelentőségű határnyitásunkat sem fölöztük le eléggé és idejében. Most megint elmulasztunk egy nagy lehetőséget? Ébredjünk fel végre, mielőtt horvát barátaink első hálarohamuk elmúltával megbánják ajánlatukat. Vagy netán megsértődnek, hogy ennyire nem tulajdonítunk jelentőséget nagylelkűségüknek. Ébredjünk fel. Történelmi pillanat tanúi - dehogyis tanúi, szereplői vagyunk, uraim! Magyar Nemzet 7 Vendetta A TITKOS DIPLOMÁCIA egyik érdekfeszítő epizódjáról lebbenti fel a fátylat Strobe Talbott, a Time magazin egyik nagy tekintélyű szakírója. A hetilap legfrissebb számában elbeszéli, miként igyekezett Washington biztosítékokat kapni nem egészen egy évvel ezelőtt, hogy Oroszország ne fordulhasson távozó elnöke, Gorbacsov ellen. Baker külügyminiszter tavaly decemberi útja előtt, röviddel Gorbacsov távozását és a Szovjetunió szétesését megelőzően, két amerikait - köztük a Time szakíróját- kérték föl Gorbacsov szűkebb környezetéből, hogy a State Department rövidesen Moszkvába érkező gazdájának hozzák tudomására: „valakik ügyet gyártanak” a még hivatalban lévő államfő ellen, s figyelmeztették a Gorki-hívők Washingtont, ne engedje meg, hogy baja essék a politikusnak. Az augusztusi puccs napjaiban tankra mászó és immár legitim orosz elnök, Borisz Jelcin jó ideig megfogadta az óceán túlsó oldaláról érkezett intelmet,é s nem bántotta a reformfolyamatot beindító, külföldön mindig nagyon népszerű, odahaza sokat szidott exfőtitkárt és államfőt. Gorbacsov pompás limuzint kapott, amelyen ugyan már nem a Kremlbe ment, hanem csupán frissen megszervezett alapítványának a központjába, de haja szála nem görbült meg, sőt járta a világot. A BÉKE nem sokáig tartott. A régi és új államfő között kialakított törékeny személyes egyensúlyt megbillenthette, hogy a Kreml egykori lakója nemritkán támadásokra ragadtatta magát utódja politikájával szemben. A katasztrofális gazdasági csődtömeggel szembenézni kényszerülő, az utódállamokba szakadt 26 milliós orosz kisebbség védelmére hivatkozó „nemzeti-hazafias” ellenzék mind keményebb támadásait elviselni próbáló Jelcint környezetében mind többen sürgették, föl kell tárni a múltat, meg kell büntetni a bűnösöket, így kezdeményezte az alkotmánybíróság a tanúkihallgatásokat a kommunista uralomról, az SZKP múltjáról. A megjelenést azonban Gorbacsov megtagadta, közölvén, még bilincsben sem hajlandó egy politikai perben tanúskodni. Az ezt követő kemény intézkedésekre fölfigyelt a Nyugat, s csaknem bizonyosra vehető, hogy Kohl kancellár személyes közbenjárásának nagy szerepe volt abban, hogy az exelnök végül mégis elmehetett Berlinbe, Brandt temetésére. De nem kapott útlevelet Olaszországba, így Bolognában távollétében avatták díszdoktorrá. A tatár a neki szánt széken árválkodott, önmagában is tanúskodván arról a történelmi léptékű és egész Kelet-Európát sújtó dilemmáról, hogy milyen legyen az igazságszolgáltatás, miként tudhat úrrá lenni a térség önnön múltján, s hol húzódik a határ a megérdemelt felelősségre vonás és a pótcselekvés között. Mert igaza van Talbottnak abban, hogy az egész Gorbacsovügy nem csupán a régi és az új elnök vitája, Jelcin esetleges vendettája, s nem is csak az orosz valóságot jellemző huzavona. A legalitás „primitív és zavaros természete” abban mutatkozik meg, hogy hiányosak a jogi alapok, és egyelőre nem világos, kit, miért lehet, szabad vagy kell felelősségre vonni. Miről tudott a Szaharovot kiszabadító, a párturalmat fokozatosan lebontó, de a keményvonalasok és a reformerek között talán túl hosszú ideig tojástáncot járó volt főtitkár? Felelősségre vonható-e az iszonyú katyni mészárlásért, pontosabban csupán azért, mert tudott a Sztálin bűnösségét igazoló dokumentumokról, de azokról nem tájékoztatta a nagyvilágot? Netán a mind több oldalról szorongatott Jelcin-csapat pillanatnyi politikai érdekének éppen az felel meg, ha a gazdasági gondokról a figyelmet ebbe az irányba tereli? A BŰNBAKKERESÉS KÍSÉRTETE nemcsak Oroszországot járja be, hanem az egész posztszocialista világot is, s a történelem csúnya fintora, hogy a veszély Gorbacsovot is elérte, akinek pedig immár biztosított helye van a huszadik század panteonjában. Függetlenül attól, hogy hatéves irányítása alatt tovább sodródott a szakadék felé a szovjet-orosz gazdaság, ahol az idén az infláció az 1500 százalékot is elérheti, az ipari termelés esik, a reálbérek pedig megfeleződtek. Ez a gazdasági „siralomvölgy” kedvezhet a szlavofil-narodnyik gyökerekből táplálkozó nacionalista erőknek, de az eddigiek azt mutatják, a Nyugat nagyon is zokon venné, ha Gorbacsovnak baja esnék. Még akkor is, ha az exelnök néha zavarosan nyilatkozik, és mintha önmaga sem tudná eldönteni, kíván-e még valaha is politikai szerepre vállalkozni. A NYUGATTÓL és a Valutaalaptól segítséget váró Jelcin-csapat aligha engedheti meg magának a látványos kirakatpert, igaz, eleddig erről nincs szó. Az alkotmánybíróság nem bonyolódott boszorkányüldözésbe - mondta egy neves amerikai szakértő, hozzátéve, hogy a kihallgatások célja „nem az egyes ember bűnösségének a megállapítása, hanem az, hogy a régi rendszer nem volt legitim”. A baj azonban, hogy alig van új rendszer, s hiányoznak a felelősségre vonás pontos jogi szabályai. Íme, a Gorbacsov-ügy üzenete egész Közép- és Kelet-Európának: ha a társadalom figyelmének a fókuszában nem is az igazságtétel áll, a térség a múlt bevallásának kínjaitól nem szabadulhat. S Gorbacsovnak végül is nem lehet kifogása az ellen, hogy tanúskodjék a perben. De ha bűnbaknak kiáltják ki a kommunista rendszer csődtömegéért és bűneiért, az menthetetlenül visszahull a több tűz közé szorult Jelcinre, s a mai elnök gyengeségéről, sőt megingásáról árulkodnék. Martin József Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, JUHÁSZ GYULA, RUFFY PÉTER Főszerkesztő: KRASZNAI ZOLTÁN Főszerkesztőhelyettesek: SZÉNYI GÁBOR, TÓBIÁS ÁRON Publicisztikai szerkesztő: TÓTH GÁBOR Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Vezető szerkesztő: BOGNÁR NÁNDOR Kiadja a Magyar Nemzet Kiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: SEBESTYÉN TAMÁS elnök-igazgató Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36. Telefon és fax: 2664252, 2664253, 2664256,2664257, 2664141. Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és lapellátási Irodánál (Hetid 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1339 Budapest, postafiók 149. Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: Athenaeum Nyomda, Budapest Felelős vezető: Vida József igazgató HU ISBN 0133-285 X HU ISSN 0237-3793