Magyar Nemzet, 1992. október (55. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-15 / 244. szám

10 Magyar Nit CSÜTÖRTÖK, 1992. október 15. Színház Szegény árva János vitéz „Kicsi homályosságok, vajúdások s sajgások között is látjuk mi már, mint veszi birtokba a ma­gyar talentum végre a színpadot is" - írja Ady a Budapesti Naplóban a János vitéz századik előadá­sát köszöntve 1905. február 18-án. Négy hónap alatt ért meg száz előadást Bakonyi Károly minisz­teri fogalmazó, dr. Kacsoh Pongrác vidéki mate­matika-fizika szakos tanár és a „legelvölőbb trubadúr”, Heltai Jenő Petőfi Sándor elbeszélő költeménye által ihletett daljátéka. Újabb négy hó­nap, és Beöthy László legendás Király Színházi­ban már a kétszázadik előadást ünnepli a közön­ség. 1920 januárjában a félezredik János vitéz tom­boló sikere megkérdőjelezi Hevesi Sándor kijelen­tését: „A legnagyobb siker Az ember tragédiája óta”, hiszen a daljátéknál nagyobb siker nem volt a magyar színpadon. Csak a Király Színházban 686-szor ment. 1927 szilveszterén hangsúlyozot­tan egyetlen jótékonysági előadására betanulja a Nemzeti, aztán a különleges premiert harmincöt is­métlés követi. 1931-ben bemutatja az Operaház a fiatal Ferencsik vezényletével, Oláh Gusztáv dísz­leteivel, Palló Imrével és Orosz Júliával a fősze­repben. 1936 nyarán a szegedi Dóm téren huszon­ötezren nézik meg. Sokan emlékeznek később Sárdy János diadalára. Szánalmas és kisszerű tévedés a János vitéz­ben holmi ideológiai üzenetet, mondjuk a ma­gyar nemzeti öntudat diadalát látni. Pedig egye­sek hajlottak erre, a tanácskormány művelődés­­ügyi népbiztosa második rendelkezésével lepa­rancsolta a színpadról a daljátékot. Révai József sem állhatta a magyar lobogóval diadalmaskodó huszárokat. Tündérmesénél többet kihallani Kacsohék daljátékából aligha lehet. Csakis a mesebeli va­rázslat csalt könnyeket a nagy francia színésznő, Sarah Bernhard szemébe, amikor megtekintette a Király Színház főpróbáját, ez hatotta meg a fin­neket, az osztrákokat, az amerikaiakat... Molnár Antal zenetudós szerint a dalmű „összpontosított átérzés, meghatódás, fölemelkedés", majd hozzá­fűzi: „a kezdetleges lélek számára”. Érdekes módon a János vitéz előadásain a nézők afféle kezdetleges lélekké válnak, még a Parsifal-ra­jongók is (mint Bókay János írja Kacsoh­ élete regényében.) Időről időre érdemes elővenni a János vitézt, hiszen a kedves mese, a változatos, fülbemászó dallamok ma is meghódítják a színházban oly elő­szeretettel „kezdetlegessé" váló­ lelkeket. A Nem-­­zeti Színház a nyári előadások után bevitte a kő­­színházba a darabot, s jól tette. Hogy nem lesz Ki­rály Színház-beli sikerszéria, az csak részben mú­lik a közönségen, legalább annyira azon a drama­turgiai munkán, melyet az 1992-es bemutató miatt fontosnak láttak elvégezni, „hogy Petőfi szelleme­ A Hevesi Sándor téren­ hez közelebb vigyék a darabot”. Bakonyi Károly, a librettista prózai összekötő szövegének a kiikta­tása, helyére a Petőfi-sorok becsempészése tán ne­mes igyekezet, de a daljáték egészétől idegen. Hi­szen a Heltai-versek (Kacsoh ezeket zenésítette meg, nem Heltai írt a dallamokhoz szöveget) más kor és más műfaj sajátos remekei, melyek jóval közelebb állnak Bakonyi szelleméhez, mint a ma­gyar irodalom kétségkívül egyik legsikeresebb al­kotásához, a megunhatatlan, az eredeti János vi­tézhez. Bakonyi az operett lehetőségeit ismerve dolgozta át Petőfi meséjét, nagy leleménnyel beik­tatva Jancsi barátját, Bagót. Nem túlzás-e elorozni e figurát, és szájába adni a Petőfi-verseket és -soro­kat? Ez az újfajta Bagó a darab elején a legidege­nebb a daljáték szellemétől, amikor kiáll a szín­padra, és elszavalja Petőfi Színészdalit. (A sors különös iróniája, hogy a daljátékot diadalra vivő Beöthy László a bemutató fergeteges Kukorica Jancsijának, Fedák Sárinak a­­ csapodársága miatt , tette a később szállóigévé vált kijelentést:.A szí­­­ nész nem ember.”) A dramaturgiai munkának van egy m­ásik, a da­rab műfajától idegen jellegzetessége. Bizonyos eseményeket, történéseket, viszonyokat lélektani­lag is indokolni akar. A gonosz mostoha nem csúf öregasszony, hanem szép fiatal nő, akit a női hiú­ság, a féltékenység hajt Iluska elveszejtésében (Szegény Papadimitriu Athina ezzel a lélektani motivációval teljesen idegen stílust lop be a darab­ba, igen tehetségesen.) Kimaradt a Beöthy László direktor által java­solt és mindig nagy sikert aratott befejezés: Jancsi és Iluska Bagó társaságában visszatér a szülőfalu­ba. A Nemzetiben Petőfi szellemét követve ott ma­radnak Tündérországban. A dramaturgiai beavatkozás nem tett jót a „kezdetleges” lelkek János vitézének, márpedig az emelkedett lelkeknek kár adózni, ők a meg­szépített János vitézt is messzire kerülik. Ha a színrevivők restelkedés helyett nyíltan bevallják, hogy el akarják andalítani a közönséget (ráfér), bizonyára fergeteges közönségsiker lesz az elő­adás. De akkor aztán külsőségekben is mindent bele! Jöjjön a nagyzenekar, legyen parádés a díszlet, a jelmez! Igen ám, de a Nemzetinek minderre nem fu­totta. A gépzene, még akkor is, ha a hangszere­lést végző Kemény Gábor néhány megoldása ki­tűnő, illúzióromboló. Megértjük a színház nehéz anyagi helyzetét, de ha világsztár énekel náluk, akinek hangja pénzben is kifejezhető kincset ér, talán meg kellene adni neki a hozzá illendő kísé­retet. Persze nem csak a zenekarról van szó. Gulyás Dénes mellett az egyébként jól éneklő prózai szí­nészek hangja is erőtlennek hat. Pedig a kiváló te­norista végtelen alázattal fogja vissza hangját part­­nerei mellett, igyekezvén elhitetni, hogy a figurá­lisan remek, érdekes hangon éneklő Götz Anna a lehető legméltóbb partnere. Úgyszintén Kovács Adél, aki prózai társulatban bizonyára kiváló fran­cia királylány, csinos, szeszélyes, tisztán éneklő rokokó baba, akit a közönség azonnal a szívébe zár. Agárdy Gábor oly fergetegesen komédiázik, hogy elfeledjük, hangja már nem a régi. Ahogy Bessenyei Ferencé sem, aki láthatóan vergődik a Bagó-narrátor szerepben. (Az Egy rózsaszál kezdetű dal, a darab legnagyobb slágere Gulyás mellett a valóságosnál kopottabbnak ható hangon is óriási siker.) Baj van az előadás külsőségeivel is. A díszlet­ként funkcionáló „életfa-hölgyek” csökkentik az amúgy sem nagy színpadi tér bejátszhatóságát, így a kis számú statisztéria is lökdösődni kénytelen. A ruhakeretet, úgy látszik, kimerítették a francia ud­var pazar jelmezei, így a többi helyszín (falu, Tün­dérország) öltözéke­i szegényesre s ami nagyobb baj, ötlettelenre sikeredett. És mégis, ennek a felemás János y//?zneje van­nak nagy pillanatai, hála a mesének, Kacsoh zene­szerzői erényeinek és Gulyás Dénes istenáldotta tehetségének. Osztovits Ágnes Cötz Anna és Gulyás Dénes Romulus a Pesti Színházban A Római Birodalom bukását megjelenítő darab nyitja meg Dürren­matt érett színpadi műveinek sorát. Első változatát 1949-ben mutatták be Baselben, a másodikat pedig 1957- ben Zürichben. Magyarországon 1967-ben az ősbemutató alapjául ez utóbbi változat szolgált, Fáy Árpád fordításában. Most a Pesti Színházban Tordy Géza állítja színpadra A nagy Romulust - éppen negyed évszá­zaddal az első hazai bemutató után. A címszerepet Kern András alakítja. A történet 476 március idusán zajlik. Romulus, a birodalom utolsó császára a legképtelenebb tervet hajtja végre, amit uralkodó valaha is kieszelhetett: „nem avatkozik a vi­lágtörténelembe”, a birodalmat hagyja a germánok kezére jutni: a véráldozatokon felduzzasztott biro­dalom Romulus szerint rég halott­ ,flóma önmagát árulta el. Ismerte az igazságot, és mégis az erőszakot választotta. Tudta, mi az emberség, s mégis a zsarnokságot választotta.” Németh László szerint Dürrenmatt e darabban bohócmaszkot öltött, hogy moralista hajlamait kibontsa. Néha úgy érezzük, tragédia zajlik a sze­münk előtt, maga a világ fordult ki sarkából. .Eredj aludni, prefektus, napjaink üres pózzá alacsonyítják hősiességedet” - e szavakkal küldi el hírnökét a császár. Az összeomló birodalomban egyedül az üzlet vi­rágzik, a pénz uralkodik. A „történelmietlen történelmi” komédia a német birodalom össze­omlása után, a szovjet nagyhatalom megerősödésekor keletkezett. Üze­nete­­nyilvánvaló: diktatúrák válto­gatják egymást a történelem során, a sok hamis érték között az igaz emberség több figyelmet érdemel­ne. Mindig érvényes mondadója el­lenére idehaza nem tartozott a sű­rűn játszott színdarabok közé. Az 1967-es, Madách Színhéz-beli ősbemutató visszafogott kritikája a Film-Színház-Muzsikában a nyugati imperializmus bírálatát látta A nagy Romulusban. Dürrenmatt, Brecht tanít­ványa - Fáy Árpád szerint — „vérbeli színpadművész, komédiásaikat, aki úgy játszik színházat, hogy a hatáskel­tés minden sípját-regiszterét a legjobb pillanatban szólaltatja meg”. Az egy­kori kritika azonban csupán néhány sorban említi - elfogadhatónak minő­sítve - a színészek alakítását és a dísz­let- és jelmezválasztást. Pedig olyan nagyszerű művészek léptek színpadra huszonöt évvel ezelőtt, mint Pécsi Sán­dor, Ilosvay Katalin, Márkus László, Huszti Péter, Greguss Zoltán, Körmen­di János, Zenthe Ferenc, Mensáros László és Juhász Jácint. S hogy Romu­lus szerepe mekkora lehetőséget rejt a szerepformálásra, semmi nem bizo­nyítja jobban, mint a szerzőnek a szín­darabhoz fűzött rövid jegyzete. A vígszínházi változatban a csá­szári rezidencia ütött-kopott maradvá­nyai között rendetlen, ámde római öl­tözéknek még elfogadható köntös-tó­gában és házipapucsban jelenik meg az uralkodó. Júlia császárné, a Haza Any­ja leginkább lerobbant viceházmester­re emlékeztet, akár modorát, akár meg­jelenését tekintve. A germán kultúra előretörését jelzik több szereplőnél a tóga alól - mint lárva bábburkából — előbukkanó öltönyök és nadrágok. A darab aktualitását emeli ki a rendező Caesar Rupf nadrággyáros kereskedő alakjának és környezetének napjainkba illeszkedő megformálásával is. A próbán a rendező elbeszélése szerinti felfordulásban egyedül­­a császárt megszemélyesítő Kérn András, őrzi meg rhindvégig belső nyugalmát és következetességét, s bár ez gyakran ki­csinyes és komikus megnyilvánulá­sokban fejeződik ki, mégsem válik iga­zán nevetségessé az ő Romulusa. Ahhoz, hogy a sok váratlan ne­hézségen és kényszerű megtorpaná­son átküzdött új Romulus-feldolgozás visszhangra találjon a nézőknél, sok , mmDW­ Wfill9ág 9%rfájl.Árpád­i így vé­­lekedett Dürrenmattról: „drámái nem (rpiffifpjl m­elatt nyerik el végső formájukat, hanem a színház­ban, a rendezővel, dramaturggal s a­­közönséggel együttműködve”. (1.­L) Színház vagy templomA MAGYAR NEMZET október 3-i számában a Színház és templom című írás jó ügyhöz méltó buzgalommal igyekszik érdeklődést kelteni egy kiadvány iránt, amelynek címe: A Nemzet Színházáért. Mint olvasom, az írást a Magyarok Világszö­vetsége jelentette meg, Csoóri Sándor fele­lősségére. Hozzám nem jutott el a kis füzet, de nagyon fontosnak tartom, hogy végre fel­épüljön a Nemzeti Színház. Nem is azért, mert életem három tanulságos éve telt el ezen munkálkodva, de mert ezt az egyre rosszabb helyzetbe kerülő magyar kultúra egyik lehet­séges kitörési pontjának érzem. De milyen irányba? Erről szólnék a füzetkéből közölt részletek és egyéb vélekedések kapcsán. Először pontosítsunk néhány tényt. Szük­séges ez, mert a levegőben repkedő pontatlan adatok, fél- és negyedigazságok gyakran té­vesztik meg a jó szándékú tájékozatlanokat. Azt olvasom: „A szabadság első pislákoló fé­nyeinél, 1989-ben negyedszázados hitegetés után a Nemzeti felépítését is elkezdte követel­ni a sokadalom. A Németh-kormány nagy si­etséggel munkához is látott, rövid határidejű pályázatot írtak ki, kormánybiztost neveztek ki..." Fontosnak tartom tisztázni, hogy nem negyedszázados, hanem több mint egy évszá­zados hitegetésről van itt szó. Már a millenni­umra hangosan követelték, hogy épüljön vég­re igazi épület a régi, ideiglenesnek épített helyett Az 1896-os követelést pénzhiányra hivatkozva hessegették el, majd a XX. század hajnalán még a régit is lebontották, és a Nem­zetit botrányos körülmények között költöztet­ték ideiglenesen a Népszínházba. 1913-14-ben is volt épületpályázat—nem valósult meg. A két világháború között is volt gyűjtés - nem lett belőle semmi. 1945-ben nagy ígéretek, a 60-as években újabb pályá­zat - vagyis évszázados méltatlan történet az, amelynek a hajdani Népszínház 1964-es le­bontása, csak az egyik - lélek, nem utolsó - nyomorult fordulata. Ez a bontás indokolat­lan és kártékony volt, főleg azért, mert nem előzte meg az új felépítése. De ha nem bont­­tatják le, akkor is fel kellett volna építeni egy igazi, nem ideiglenes Nemzeti Színházat. Er­ről Klebelsberg Kunó írásai, tucatnyi kordo­kumentum és a volt Nemzeti­ Népszínház adottságai egyaránt tanúskodnak. Nem 1989-ben kezdték el követelni a fel­építést, hanem egy évtizeddel korábban mozdultak meg a művészeti szövetségek, és az általuk kierőszakolt gyűjtésben több száz­ezer ember szavazott 230 millió forint ado­mánnyal. Kormánybiztost nem ’89-ben a Németh-kormány, hanem ’87-ben a Grósz­­kormány nevezett ki - hogy miért és hogyan, az külön megérne néhány oldalt. Ami pedig azt a kijelentést illeti, hogy: „Ez különös - mondják -, gyanús sietséggel összehozott ak­ció volt..." Nos, erről csak annyit, hogy a helykijelölő procedúrával, az épületpályá­zattal, a megvalósíthatósági tanulmányterv­vel, az adományok előnyös kamatoztatásá­val és sok minden egyébbel, több mint száz szakember dolgozott három évig, amíg 1990-ben le nem állították az egészet. Most pedig a füzet szerint minden eddigi pályáza­tot, döntést semmisnek kell tekinteni! Ugyan kik és hányan és milyen ismeretek alapján kívánnak ennyi munkát és felhalmozott ta­pasztalatot a szemétre vetni? És honnan a magabiztosság annak kijelentéséhez, hogy: „A pályázatot megnyert terv olyan heves és általános ellenérzést váltott ki, mint a vízlép­cső Nagymarosnál." Mi igazolja ezt a meg­állapítást? Hogyan lehet általános ellenér­zésről beszélni, amikor befagyasztották a munkát, mielőtt a közvélemény részletesen megismerhette volna a tervet, amit mégis csak az ország kiváló építészeiből és színhá­zi szakembereiből álló, tizennégy tagú zsűri sok forduló után egyhangúan javasolt az első helyre. Az pedig, hogy szép számmal vannak olyanok is, akiknek nem tetszik - ez érthető és természetes. Olyan terv nem volt és nem is lesz, ami mindenki ízlésének megfelel. A mi Parlamentünket eklektikus zagy­vaságnak írták le a század elején, és vannak, akik an­nak tartják ma is. A bécsi operaház két építő­je közül az egyik öngyilkos lett, mert nem bírta idegekkel a durva támadásokat. Az Eiffel-torony felépítését hangos botránnyal fogadta sok francia, és ma a Bastille-opera áll a támadások kereszttüzében. De hát mit javasol a füzetecske? Már az alcím is felszólító módban mutatja az irányt. „Épüljön fel 1996-ra a Templom, az összma­­gyarság Nemzeti Színháza.” Az a baj, hogy ez a füzet, mint olvasom, az összmagyarság véleményét óhajtja kifejezni, ezzel szemben igen sokan vagyunk az összmagyarság tagjai között, akik úgy véljük, hogy a színházat nem szabad összekeverni a templommal, már csak azért sem, mert ez ellenkezik a magyar szín­játszás legértékesebb tradícióival. Petőfi, Arany, Vörösmarty, a kegyetlen, szkeptikus, erotikus Shakespeare-t fordították magyarra, nem pedig a korabeli áhítatos színpadi tan­meséket Nem vezetett templomot Paulay Ede, aki, miközben szintre vitte Az ember tragédiáját, tucatnyi pikáns francia vígjáté­kot is játszott. És nem tekintette templomnak a színházat Németh Antal, Hevesi Sándor, Gellért Endre sem. A templomban nem illik nevetni, tilos a vér, az irónia, az érzékiség, ott nincs helye Shakespeare-nek, Moliére-nek. Örkény művei is kereshetnek maguknak más deszkát. De ez a kapcsolás sérti a templomot is, hiszen ott Istennel kíván találkozni az em­ber, a jó színházban pedig a nagyon is embe­rivel kell szembenéznie. Másfelől azonban a templom példája na­gyon is hasznos lehetne. Gondoljuk meg, hogy Itáliában a templom milyen eleven vá­rosközpont. Vicenzában áll Palladio baziliká­ja a reneszánsz egyik legtökéletesebb alkotá­sa. Az emeleten maga a templom, de a föld­szinten üzletek, vendéglők sokasága működik mind a mai napig. Lám, milyen bölcs az egy­ház! Az igén kívül mást is pártol, hogy növel­je a hívők számát és jókedvét, és emellett ta­lán anyagilag sem közömbös az, amivel a bér­lők az épület fenntartásához hozzájárulnak. E példa nyomán gondoltam én az új Nemzeti Színházat a kultúrához vonzó, önmaga eltar­tását is segítő városközponttá alakítani. Ezzel­­ szemben áll a füzet lesújtó ítélete: „Nem Pompidou-palotát, nem megalomániás, min­denre használható zűrzavaros kulturális köz­pontot, hanem templomot akarunk." MIT LEHET KEZDENI ezzel a tárgy­­ismeret teljes hiányára valló kinyilatkozta­tással? Hiszen a Pompidou Központ nem színház, nincs is benne színház, sosem volt színházi funkciója. A füzet óhajtása szerint: „A magyarság történelmi útját, szellemisé­gét szimbolizáló és reprezentáló, külsejében is magyar Nemzeti Színházat" kell meg­álmodni. Álmodni persze lehet - de az angolok­­, akik gondolom, se színházból, se hazaszere­tetből nem szorulnak leckére - nem ily fenn­­költ, de finoman szólva nehezen megfogható célokat követtek, amikor felépítették nemzeti színházukat. Az ő betonépületük legfeljebb a kor építészeti stílusát reprezentálja, de nem szimbolizál semmit. Csupán tökéletes, kor­szerű színház, és attól, hogy a hangsúly a mű­ködésen van, még nagyon is nemzeti. Kiváló a fény- és hangtechnika, a nézőtér minden helyéről remekül látni, hallani, de a színészek komfortja is példás. Van ott két kamarate­rem, állandó kiállítás, két csatlakozó vendég­lő. Működik a légkondicionálás, és lakható az előcsarnok, gazdag a büfé, és még a WC- ért sem kell sorban állni. Ezenkívül az épület egész nap működik, több funkcióval, és mű­során számos, igencsak templomiatlan mű szerepel kiváló előadásban. Ami pedig az 1996-os felépítés naiv óha­ját illeti: igen, ha 1990 nyarán nem áll le min­den, akkor a világkiállításra talán-talán állna az új Nemzeti Színház. Sokat segíthetett volna Csoóri Sándor, ha annnak idején ugyanúgy odaáll a hároméves munka, a több mint ezer­oldalnyi, kézzelfogható javaslat, tanulmány, terv mellé, mint most a füzetecske mögé. De ma mire alapozott a délibábos kívánság, ami­kor mindjárt elmúlik 1992, és az 1993-as költsévetésben nem szerepel semmi az új Nemzeti Színházról? Pedig fel kellene építe­ni! Még akkor is, ha a cikkben szereplő állí­tással ellentétben éppen a 80-as évek vége óta ezt egyre kevésbé pártolja a közvélemény. Népszerűtlen a színházépítés gondolata, mert szegény az ország. Az emberek megélhetési gondokkal küzdenek, fuldoklik az egészség­ügy, az oktatás. Csökkenő nyugdíjak idején, félmillió munkanélküli országában frivol do­log új színházról álmodozni. Mégis meg kellene próbálni! Miért? Azért, mert - ha már a szimbólumoknál tartunk - ez szimbolizálná, hogy Magyarország a kultúrát mindenkor és minden körülmények között leg­fontosabb értékei között tartja számon. Mert egy korszerű színház nemzetközi rend­ezvé­­nyei talán ide vonzanák a világ értelmiségét, és ez segíthetne feléleszteni azt az egyre halvá­nyuló érdeklődést, amit Bartók, Kodály, Mol­nár, Vasarely, Solti, az elmúlt magyar filmmű­vészet és annyi más tehetséges ember ébresz­tett az ország iránt. Mert az egész magyar nyelvű színjátszás gyakorlati, a hétköznapokat is támogató központjaként segíthetne a fenn­maradásban, és mert a magyar kultúra mai, re­ménytelennek tűnő helyzetében Noé bárkája­ként mentené az értékeket a jövő számára. De ne legyenek illúzióink! Egy színház érdekében ma a magyar polgár nem mozgósítható se szimbólumokkal, se identitásparádéval - jól tudom, hogy az általam felvázolt célokkal sem. Már az is nagy eredmény lenne, ha a köz­vélemény csupán elfogadná egy új Nemzeti építését. A tudomásulvételhez azonban köze­lebb vinne egy új, színes, lüktető városközpont által támogatott, civilizált színház ígérete, mint a szimbólumokkal, reprezentációval cif­rázott, patetikus memorandum. 1987-BEN azért vállaltam a munkát, mert úgy láttam, hogy akkor már feladták a színház felépítését. A kijelölt városligeti helyre visszaültették a fákat, a vezetésben boldogan tűnődtek azon, hogy mennyivel ke­vesebb adomány jött a vártnál. Sokan mások is igyekeztek politikai pecsenyét sütni a Nemzeti Színház hamvadni látszó tervei fö­lött. Néhány elszánt „nemzetist” kivéve a tár­sadalom mélyen hallgatott. A mai álmodozók még csak meg se mukkantak. Csak 1989-ben, amikor kétéves munka nyomán kezdett ki­bontakozni, hogy talán mégiscsak lesz vala­mi, akkor szólaltak meg néhányan a tokaji írótáborban és egy másik egyesületben: „Nem tetszik a menyasszony." Csak nem őket említik ma sokadalomként?! Több mint két éve nem foglalkozom az üggyel. Annyit tudok, hogy a 230 millió fo­rint adomány, amit 430 millióra növelve ad­tam tovább, ma is kamatozik. Mi lehet az a fordulat, kompromisszum, megoldás, ami ekkora késés után, ilyen nehéz gazdasági helyzetben feje tetejéről a talpára állíthatná az egészet? Nem tudom, kiestem a dologból. Azt azonban tudom, hogy az új Nemzeti Színházat fel kell építeni, és hogy e cél eléréséhez közelebb visz a megoldások keresése, mint a kinyilatkoztatás és a hamis tényekre hivatkozó vádaskodás. Szinetár Miklós

Next