Magyar Nemzet, 1992. október (55. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-15 / 244. szám
10 Magyar Nit CSÜTÖRTÖK, 1992. október 15. Színház Szegény árva János vitéz „Kicsi homályosságok, vajúdások s sajgások között is látjuk mi már, mint veszi birtokba a magyar talentum végre a színpadot is" - írja Ady a Budapesti Naplóban a János vitéz századik előadását köszöntve 1905. február 18-án. Négy hónap alatt ért meg száz előadást Bakonyi Károly miniszteri fogalmazó, dr. Kacsoh Pongrác vidéki matematika-fizika szakos tanár és a „legelvölőbb trubadúr”, Heltai Jenő Petőfi Sándor elbeszélő költeménye által ihletett daljátéka. Újabb négy hónap, és Beöthy László legendás Király Színháziban már a kétszázadik előadást ünnepli a közönség. 1920 januárjában a félezredik János vitéz tomboló sikere megkérdőjelezi Hevesi Sándor kijelentését: „A legnagyobb siker Az ember tragédiája óta”, hiszen a daljátéknál nagyobb siker nem volt a magyar színpadon. Csak a Király Színházban 686-szor ment. 1927 szilveszterén hangsúlyozottan egyetlen jótékonysági előadására betanulja a Nemzeti, aztán a különleges premiert harmincöt ismétlés követi. 1931-ben bemutatja az Operaház a fiatal Ferencsik vezényletével, Oláh Gusztáv díszleteivel, Palló Imrével és Orosz Júliával a főszerepben. 1936 nyarán a szegedi Dóm téren huszonötezren nézik meg. Sokan emlékeznek később Sárdy János diadalára. Szánalmas és kisszerű tévedés a János vitézben holmi ideológiai üzenetet, mondjuk a magyar nemzeti öntudat diadalát látni. Pedig egyesek hajlottak erre, a tanácskormány művelődésügyi népbiztosa második rendelkezésével leparancsolta a színpadról a daljátékot. Révai József sem állhatta a magyar lobogóval diadalmaskodó huszárokat. Tündérmesénél többet kihallani Kacsohék daljátékából aligha lehet. Csakis a mesebeli varázslat csalt könnyeket a nagy francia színésznő, Sarah Bernhard szemébe, amikor megtekintette a Király Színház főpróbáját, ez hatotta meg a finneket, az osztrákokat, az amerikaiakat... Molnár Antal zenetudós szerint a dalmű „összpontosított átérzés, meghatódás, fölemelkedés", majd hozzáfűzi: „a kezdetleges lélek számára”. Érdekes módon a János vitéz előadásain a nézők afféle kezdetleges lélekké válnak, még a Parsifal-rajongók is (mint Bókay János írja Kacsoh élete regényében.) Időről időre érdemes elővenni a János vitézt, hiszen a kedves mese, a változatos, fülbemászó dallamok ma is meghódítják a színházban oly előszeretettel „kezdetlegessé" váló lelkeket. A Nem-zeti Színház a nyári előadások után bevitte a kőszínházba a darabot, s jól tette. Hogy nem lesz Király Színház-beli sikerszéria, az csak részben múlik a közönségen, legalább annyira azon a dramaturgiai munkán, melyet az 1992-es bemutató miatt fontosnak láttak elvégezni, „hogy Petőfi szelleme A Hevesi Sándor téren hez közelebb vigyék a darabot”. Bakonyi Károly, a librettista prózai összekötő szövegének a kiiktatása, helyére a Petőfi-sorok becsempészése tán nemes igyekezet, de a daljáték egészétől idegen. Hiszen a Heltai-versek (Kacsoh ezeket zenésítette meg, nem Heltai írt a dallamokhoz szöveget) más kor és más műfaj sajátos remekei, melyek jóval közelebb állnak Bakonyi szelleméhez, mint a magyar irodalom kétségkívül egyik legsikeresebb alkotásához, a megunhatatlan, az eredeti János vitézhez. Bakonyi az operett lehetőségeit ismerve dolgozta át Petőfi meséjét, nagy leleménnyel beiktatva Jancsi barátját, Bagót. Nem túlzás-e elorozni e figurát, és szájába adni a Petőfi-verseket és -sorokat? Ez az újfajta Bagó a darab elején a legidegenebb a daljáték szellemétől, amikor kiáll a színpadra, és elszavalja Petőfi Színészdalit. (A sors különös iróniája, hogy a daljátékot diadalra vivő Beöthy László a bemutató fergeteges Kukorica Jancsijának, Fedák Sárinak a csapodársága miatt , tette a később szállóigévé vált kijelentést:.A szí nész nem ember.”) A dramaturgiai munkának van egy másik, a darab műfajától idegen jellegzetessége. Bizonyos eseményeket, történéseket, viszonyokat lélektanilag is indokolni akar. A gonosz mostoha nem csúf öregasszony, hanem szép fiatal nő, akit a női hiúság, a féltékenység hajt Iluska elveszejtésében (Szegény Papadimitriu Athina ezzel a lélektani motivációval teljesen idegen stílust lop be a darabba, igen tehetségesen.) Kimaradt a Beöthy László direktor által javasolt és mindig nagy sikert aratott befejezés: Jancsi és Iluska Bagó társaságában visszatér a szülőfaluba. A Nemzetiben Petőfi szellemét követve ott maradnak Tündérországban. A dramaturgiai beavatkozás nem tett jót a „kezdetleges” lelkek János vitézének, márpedig az emelkedett lelkeknek kár adózni, ők a megszépített János vitézt is messzire kerülik. Ha a színrevivők restelkedés helyett nyíltan bevallják, hogy el akarják andalítani a közönséget (ráfér), bizonyára fergeteges közönségsiker lesz az előadás. De akkor aztán külsőségekben is mindent bele! Jöjjön a nagyzenekar, legyen parádés a díszlet, a jelmez! Igen ám, de a Nemzetinek minderre nem futotta. A gépzene, még akkor is, ha a hangszerelést végző Kemény Gábor néhány megoldása kitűnő, illúzióromboló. Megértjük a színház nehéz anyagi helyzetét, de ha világsztár énekel náluk, akinek hangja pénzben is kifejezhető kincset ér, talán meg kellene adni neki a hozzá illendő kíséretet. Persze nem csak a zenekarról van szó. Gulyás Dénes mellett az egyébként jól éneklő prózai színészek hangja is erőtlennek hat. Pedig a kiváló tenorista végtelen alázattal fogja vissza hangját partnerei mellett, igyekezvén elhitetni, hogy a figurálisan remek, érdekes hangon éneklő Götz Anna a lehető legméltóbb partnere. Úgyszintén Kovács Adél, aki prózai társulatban bizonyára kiváló francia királylány, csinos, szeszélyes, tisztán éneklő rokokó baba, akit a közönség azonnal a szívébe zár. Agárdy Gábor oly fergetegesen komédiázik, hogy elfeledjük, hangja már nem a régi. Ahogy Bessenyei Ferencé sem, aki láthatóan vergődik a Bagó-narrátor szerepben. (Az Egy rózsaszál kezdetű dal, a darab legnagyobb slágere Gulyás mellett a valóságosnál kopottabbnak ható hangon is óriási siker.) Baj van az előadás külsőségeivel is. A díszletként funkcionáló „életfa-hölgyek” csökkentik az amúgy sem nagy színpadi tér bejátszhatóságát, így a kis számú statisztéria is lökdösődni kénytelen. A ruhakeretet, úgy látszik, kimerítették a francia udvar pazar jelmezei, így a többi helyszín (falu, Tündérország) öltözékei szegényesre s ami nagyobb baj, ötlettelenre sikeredett. És mégis, ennek a felemás János y//?zneje vannak nagy pillanatai, hála a mesének, Kacsoh zeneszerzői erényeinek és Gulyás Dénes istenáldotta tehetségének. Osztovits Ágnes Cötz Anna és Gulyás Dénes Romulus a Pesti Színházban A Római Birodalom bukását megjelenítő darab nyitja meg Dürrenmatt érett színpadi műveinek sorát. Első változatát 1949-ben mutatták be Baselben, a másodikat pedig 1957- ben Zürichben. Magyarországon 1967-ben az ősbemutató alapjául ez utóbbi változat szolgált, Fáy Árpád fordításában. Most a Pesti Színházban Tordy Géza állítja színpadra A nagy Romulust - éppen negyed évszázaddal az első hazai bemutató után. A címszerepet Kern András alakítja. A történet 476 március idusán zajlik. Romulus, a birodalom utolsó császára a legképtelenebb tervet hajtja végre, amit uralkodó valaha is kieszelhetett: „nem avatkozik a világtörténelembe”, a birodalmat hagyja a germánok kezére jutni: a véráldozatokon felduzzasztott birodalom Romulus szerint rég halott ,flóma önmagát árulta el. Ismerte az igazságot, és mégis az erőszakot választotta. Tudta, mi az emberség, s mégis a zsarnokságot választotta.” Németh László szerint Dürrenmatt e darabban bohócmaszkot öltött, hogy moralista hajlamait kibontsa. Néha úgy érezzük, tragédia zajlik a szemünk előtt, maga a világ fordult ki sarkából. .Eredj aludni, prefektus, napjaink üres pózzá alacsonyítják hősiességedet” - e szavakkal küldi el hírnökét a császár. Az összeomló birodalomban egyedül az üzlet virágzik, a pénz uralkodik. A „történelmietlen történelmi” komédia a német birodalom összeomlása után, a szovjet nagyhatalom megerősödésekor keletkezett. Üzenetenyilvánvaló: diktatúrák váltogatják egymást a történelem során, a sok hamis érték között az igaz emberség több figyelmet érdemelne. Mindig érvényes mondadója ellenére idehaza nem tartozott a sűrűn játszott színdarabok közé. Az 1967-es, Madách Színhéz-beli ősbemutató visszafogott kritikája a Film-Színház-Muzsikában a nyugati imperializmus bírálatát látta A nagy Romulusban. Dürrenmatt, Brecht tanítványa - Fáy Árpád szerint — „vérbeli színpadművész, komédiásaikat, aki úgy játszik színházat, hogy a hatáskeltés minden sípját-regiszterét a legjobb pillanatban szólaltatja meg”. Az egykori kritika azonban csupán néhány sorban említi - elfogadhatónak minősítve - a színészek alakítását és a díszlet- és jelmezválasztást. Pedig olyan nagyszerű művészek léptek színpadra huszonöt évvel ezelőtt, mint Pécsi Sándor, Ilosvay Katalin, Márkus László, Huszti Péter, Greguss Zoltán, Körmendi János, Zenthe Ferenc, Mensáros László és Juhász Jácint. S hogy Romulus szerepe mekkora lehetőséget rejt a szerepformálásra, semmi nem bizonyítja jobban, mint a szerzőnek a színdarabhoz fűzött rövid jegyzete. A vígszínházi változatban a császári rezidencia ütött-kopott maradványai között rendetlen, ámde római öltözéknek még elfogadható köntös-tógában és házipapucsban jelenik meg az uralkodó. Júlia császárné, a Haza Anyja leginkább lerobbant viceházmesterre emlékeztet, akár modorát, akár megjelenését tekintve. A germán kultúra előretörését jelzik több szereplőnél a tóga alól - mint lárva bábburkából — előbukkanó öltönyök és nadrágok. A darab aktualitását emeli ki a rendező Caesar Rupf nadrággyáros kereskedő alakjának és környezetének napjainkba illeszkedő megformálásával is. A próbán a rendező elbeszélése szerinti felfordulásban egyedüla császárt megszemélyesítő Kérn András, őrzi meg rhindvégig belső nyugalmát és következetességét, s bár ez gyakran kicsinyes és komikus megnyilvánulásokban fejeződik ki, mégsem válik igazán nevetségessé az ő Romulusa. Ahhoz, hogy a sok váratlan nehézségen és kényszerű megtorpanáson átküzdött új Romulus-feldolgozás visszhangra találjon a nézőknél, sok , mmDW Wfill9ág 9%rfájl.Árpádi így vélekedett Dürrenmattról: „drámái nem (rpiffifpjl melatt nyerik el végső formájukat, hanem a színházban, a rendezővel, dramaturggal s aközönséggel együttműködve”. (1.L) Színház vagy templomA MAGYAR NEMZET október 3-i számában a Színház és templom című írás jó ügyhöz méltó buzgalommal igyekszik érdeklődést kelteni egy kiadvány iránt, amelynek címe: A Nemzet Színházáért. Mint olvasom, az írást a Magyarok Világszövetsége jelentette meg, Csoóri Sándor felelősségére. Hozzám nem jutott el a kis füzet, de nagyon fontosnak tartom, hogy végre felépüljön a Nemzeti Színház. Nem is azért, mert életem három tanulságos éve telt el ezen munkálkodva, de mert ezt az egyre rosszabb helyzetbe kerülő magyar kultúra egyik lehetséges kitörési pontjának érzem. De milyen irányba? Erről szólnék a füzetkéből közölt részletek és egyéb vélekedések kapcsán. Először pontosítsunk néhány tényt. Szükséges ez, mert a levegőben repkedő pontatlan adatok, fél- és negyedigazságok gyakran tévesztik meg a jó szándékú tájékozatlanokat. Azt olvasom: „A szabadság első pislákoló fényeinél, 1989-ben negyedszázados hitegetés után a Nemzeti felépítését is elkezdte követelni a sokadalom. A Németh-kormány nagy sietséggel munkához is látott, rövid határidejű pályázatot írtak ki, kormánybiztost neveztek ki..." Fontosnak tartom tisztázni, hogy nem negyedszázados, hanem több mint egy évszázados hitegetésről van itt szó. Már a millenniumra hangosan követelték, hogy épüljön végre igazi épület a régi, ideiglenesnek épített helyett Az 1896-os követelést pénzhiányra hivatkozva hessegették el, majd a XX. század hajnalán még a régit is lebontották, és a Nemzetit botrányos körülmények között költöztették ideiglenesen a Népszínházba. 1913-14-ben is volt épületpályázat—nem valósult meg. A két világháború között is volt gyűjtés - nem lett belőle semmi. 1945-ben nagy ígéretek, a 60-as években újabb pályázat - vagyis évszázados méltatlan történet az, amelynek a hajdani Népszínház 1964-es lebontása, csak az egyik - lélek, nem utolsó - nyomorult fordulata. Ez a bontás indokolatlan és kártékony volt, főleg azért, mert nem előzte meg az új felépítése. De ha nem bonttatják le, akkor is fel kellett volna építeni egy igazi, nem ideiglenes Nemzeti Színházat. Erről Klebelsberg Kunó írásai, tucatnyi kordokumentum és a volt Nemzeti Népszínház adottságai egyaránt tanúskodnak. Nem 1989-ben kezdték el követelni a felépítést, hanem egy évtizeddel korábban mozdultak meg a művészeti szövetségek, és az általuk kierőszakolt gyűjtésben több százezer ember szavazott 230 millió forint adománnyal. Kormánybiztost nem ’89-ben a Németh-kormány, hanem ’87-ben a Grószkormány nevezett ki - hogy miért és hogyan, az külön megérne néhány oldalt. Ami pedig azt a kijelentést illeti, hogy: „Ez különös - mondják -, gyanús sietséggel összehozott akció volt..." Nos, erről csak annyit, hogy a helykijelölő procedúrával, az épületpályázattal, a megvalósíthatósági tanulmánytervvel, az adományok előnyös kamatoztatásával és sok minden egyébbel, több mint száz szakember dolgozott három évig, amíg 1990-ben le nem állították az egészet. Most pedig a füzet szerint minden eddigi pályázatot, döntést semmisnek kell tekinteni! Ugyan kik és hányan és milyen ismeretek alapján kívánnak ennyi munkát és felhalmozott tapasztalatot a szemétre vetni? És honnan a magabiztosság annak kijelentéséhez, hogy: „A pályázatot megnyert terv olyan heves és általános ellenérzést váltott ki, mint a vízlépcső Nagymarosnál." Mi igazolja ezt a megállapítást? Hogyan lehet általános ellenérzésről beszélni, amikor befagyasztották a munkát, mielőtt a közvélemény részletesen megismerhette volna a tervet, amit mégis csak az ország kiváló építészeiből és színházi szakembereiből álló, tizennégy tagú zsűri sok forduló után egyhangúan javasolt az első helyre. Az pedig, hogy szép számmal vannak olyanok is, akiknek nem tetszik - ez érthető és természetes. Olyan terv nem volt és nem is lesz, ami mindenki ízlésének megfelel. A mi Parlamentünket eklektikus zagyvaságnak írták le a század elején, és vannak, akik annak tartják ma is. A bécsi operaház két építője közül az egyik öngyilkos lett, mert nem bírta idegekkel a durva támadásokat. Az Eiffel-torony felépítését hangos botránnyal fogadta sok francia, és ma a Bastille-opera áll a támadások kereszttüzében. De hát mit javasol a füzetecske? Már az alcím is felszólító módban mutatja az irányt. „Épüljön fel 1996-ra a Templom, az összmagyarság Nemzeti Színháza.” Az a baj, hogy ez a füzet, mint olvasom, az összmagyarság véleményét óhajtja kifejezni, ezzel szemben igen sokan vagyunk az összmagyarság tagjai között, akik úgy véljük, hogy a színházat nem szabad összekeverni a templommal, már csak azért sem, mert ez ellenkezik a magyar színjátszás legértékesebb tradícióival. Petőfi, Arany, Vörösmarty, a kegyetlen, szkeptikus, erotikus Shakespeare-t fordították magyarra, nem pedig a korabeli áhítatos színpadi tanmeséket Nem vezetett templomot Paulay Ede, aki, miközben szintre vitte Az ember tragédiáját, tucatnyi pikáns francia vígjátékot is játszott. És nem tekintette templomnak a színházat Németh Antal, Hevesi Sándor, Gellért Endre sem. A templomban nem illik nevetni, tilos a vér, az irónia, az érzékiség, ott nincs helye Shakespeare-nek, Moliére-nek. Örkény művei is kereshetnek maguknak más deszkát. De ez a kapcsolás sérti a templomot is, hiszen ott Istennel kíván találkozni az ember, a jó színházban pedig a nagyon is emberivel kell szembenéznie. Másfelől azonban a templom példája nagyon is hasznos lehetne. Gondoljuk meg, hogy Itáliában a templom milyen eleven városközpont. Vicenzában áll Palladio bazilikája a reneszánsz egyik legtökéletesebb alkotása. Az emeleten maga a templom, de a földszinten üzletek, vendéglők sokasága működik mind a mai napig. Lám, milyen bölcs az egyház! Az igén kívül mást is pártol, hogy növelje a hívők számát és jókedvét, és emellett talán anyagilag sem közömbös az, amivel a bérlők az épület fenntartásához hozzájárulnak. E példa nyomán gondoltam én az új Nemzeti Színházat a kultúrához vonzó, önmaga eltartását is segítő városközponttá alakítani. Ezzel szemben áll a füzet lesújtó ítélete: „Nem Pompidou-palotát, nem megalomániás, mindenre használható zűrzavaros kulturális központot, hanem templomot akarunk." MIT LEHET KEZDENI ezzel a tárgyismeret teljes hiányára valló kinyilatkoztatással? Hiszen a Pompidou Központ nem színház, nincs is benne színház, sosem volt színházi funkciója. A füzet óhajtása szerint: „A magyarság történelmi útját, szellemiségét szimbolizáló és reprezentáló, külsejében is magyar Nemzeti Színházat" kell megálmodni. Álmodni persze lehet - de az angolok, akik gondolom, se színházból, se hazaszeretetből nem szorulnak leckére - nem ily fennkölt, de finoman szólva nehezen megfogható célokat követtek, amikor felépítették nemzeti színházukat. Az ő betonépületük legfeljebb a kor építészeti stílusát reprezentálja, de nem szimbolizál semmit. Csupán tökéletes, korszerű színház, és attól, hogy a hangsúly a működésen van, még nagyon is nemzeti. Kiváló a fény- és hangtechnika, a nézőtér minden helyéről remekül látni, hallani, de a színészek komfortja is példás. Van ott két kamaraterem, állandó kiállítás, két csatlakozó vendéglő. Működik a légkondicionálás, és lakható az előcsarnok, gazdag a büfé, és még a WC- ért sem kell sorban állni. Ezenkívül az épület egész nap működik, több funkcióval, és műsorán számos, igencsak templomiatlan mű szerepel kiváló előadásban. Ami pedig az 1996-os felépítés naiv óhaját illeti: igen, ha 1990 nyarán nem áll le minden, akkor a világkiállításra talán-talán állna az új Nemzeti Színház. Sokat segíthetett volna Csoóri Sándor, ha annnak idején ugyanúgy odaáll a hároméves munka, a több mint ezeroldalnyi, kézzelfogható javaslat, tanulmány, terv mellé, mint most a füzetecske mögé. De ma mire alapozott a délibábos kívánság, amikor mindjárt elmúlik 1992, és az 1993-as költsévetésben nem szerepel semmi az új Nemzeti Színházról? Pedig fel kellene építeni! Még akkor is, ha a cikkben szereplő állítással ellentétben éppen a 80-as évek vége óta ezt egyre kevésbé pártolja a közvélemény. Népszerűtlen a színházépítés gondolata, mert szegény az ország. Az emberek megélhetési gondokkal küzdenek, fuldoklik az egészségügy, az oktatás. Csökkenő nyugdíjak idején, félmillió munkanélküli országában frivol dolog új színházról álmodozni. Mégis meg kellene próbálni! Miért? Azért, mert - ha már a szimbólumoknál tartunk - ez szimbolizálná, hogy Magyarország a kultúrát mindenkor és minden körülmények között legfontosabb értékei között tartja számon. Mert egy korszerű színház nemzetközi rendezvényei talán ide vonzanák a világ értelmiségét, és ez segíthetne feléleszteni azt az egyre halványuló érdeklődést, amit Bartók, Kodály, Molnár, Vasarely, Solti, az elmúlt magyar filmművészet és annyi más tehetséges ember ébresztett az ország iránt. Mert az egész magyar nyelvű színjátszás gyakorlati, a hétköznapokat is támogató központjaként segíthetne a fennmaradásban, és mert a magyar kultúra mai, reménytelennek tűnő helyzetében Noé bárkájaként mentené az értékeket a jövő számára. De ne legyenek illúzióink! Egy színház érdekében ma a magyar polgár nem mozgósítható se szimbólumokkal, se identitásparádéval - jól tudom, hogy az általam felvázolt célokkal sem. Már az is nagy eredmény lenne, ha a közvélemény csupán elfogadná egy új Nemzeti építését. A tudomásulvételhez azonban közelebb vinne egy új, színes, lüktető városközpont által támogatott, civilizált színház ígérete, mint a szimbólumokkal, reprezentációval cifrázott, patetikus memorandum. 1987-BEN azért vállaltam a munkát, mert úgy láttam, hogy akkor már feladták a színház felépítését. A kijelölt városligeti helyre visszaültették a fákat, a vezetésben boldogan tűnődtek azon, hogy mennyivel kevesebb adomány jött a vártnál. Sokan mások is igyekeztek politikai pecsenyét sütni a Nemzeti Színház hamvadni látszó tervei fölött. Néhány elszánt „nemzetist” kivéve a társadalom mélyen hallgatott. A mai álmodozók még csak meg se mukkantak. Csak 1989-ben, amikor kétéves munka nyomán kezdett kibontakozni, hogy talán mégiscsak lesz valami, akkor szólaltak meg néhányan a tokaji írótáborban és egy másik egyesületben: „Nem tetszik a menyasszony." Csak nem őket említik ma sokadalomként?! Több mint két éve nem foglalkozom az üggyel. Annyit tudok, hogy a 230 millió forint adomány, amit 430 millióra növelve adtam tovább, ma is kamatozik. Mi lehet az a fordulat, kompromisszum, megoldás, ami ekkora késés után, ilyen nehéz gazdasági helyzetben feje tetejéről a talpára állíthatná az egészet? Nem tudom, kiestem a dologból. Azt azonban tudom, hogy az új Nemzeti Színházat fel kell építeni, és hogy e cél eléréséhez közelebb visz a megoldások keresése, mint a kinyilatkoztatás és a hamis tényekre hivatkozó vádaskodás. Szinetár Miklós