Magyar Nemzet, 1992. november (55. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-09 / 264. szám
2 Magyar Nemzet Nemzetközi élet HÉTFŐ, 1992. november 9. A KÜLPOLITIKAI HELYZET ■ A MÚLT ELEMZÉSÉBE röpítette vissza a hírügynökségeket Alexander Dubcek hét végi halálhíre. A távirati irodák sorra közölték vezető politikusok méltató nyilatkozatait, a Reuter pedig úgy jellemezte az egykori prágai tavasz vezérét, mint „a szovjet katonai hatalommal szemben tanúsított csehszlovák ellenállás jelképét". Ugyancsak a múltba nézésre ösztönöz, de nagyon is időszerű tanulságokkal jár az a két nagyszabású tüntetés, amelyet Ausztriában és Németországban szerveztek az antiszemitizmus ellen. Miközben olykor-olykor arról hallani, hogy „túl sok" a tiltakozás az egész Európában tapasztalható antiszemita kilengések ellen, szomszédunkban a lényeget tekintve az összes politikai párt és egyházi szervezet rendezett tüntetést Kismartonban. A benini tüntetés lényegében botrányba fulladt, mert az államfő csak hosszú percek után tudta elkezdeni beszédét. Von Weizsöckert kövekkel, Kohl kancellárt tojással dobálták meg, de a rendőrség azt tette, ami kötelessége: közbelépett. A nácik ötvennégy évvel ezelőtti „kristályéjszakája" 54. évfordulóján az elnök egyértelműen és határozottan elítélt mindenfajta idegengyűlöletet, antiszemitizmust. Ezen a demonstráción is részt vett minden politikai párt, a bajor keresztény szocialistákat leszámítva. Aligha tagadható, hogy a berlini és kismartoni tüntetéseknek van üzenetük Közép-Kelet-Európa számára: a politikai centrum nem flörtölhet szélsőségesekkel. ■ A JÖVŐT IS FAGGATJÁK az elemzők, ezúttal főként amiatt, hogy milyen lesz a megválasztott demokrata párti elnök külpolitikája. A washingtoni magyar nagykövet az MTI-nek kifejtette, aligha változik lényegesen Bill Clinton alatt az Egyesült Államok eddigi nemzetközi vonala, s ez Közép-Európára is vonatkozik. A Reuter hírelemzésében úgy vélekedett, hogy a Clinton-kabinet első komoly külpolitikai kihívását Oroszország fokozódó politikai és gazdasági válsága adja majd. ■ A JELEN GONDJAIT ÉS VITÁIT nyilván pontosan tükrözik az orosz elnök ma kezdődő londoni megbeszélései. Akár elődje, Gorbacsov, Jelcin is beszédet mond a brit parlamentben, és várhatóan áttekintik az orosz belpolitikai válságot, a gazdasági segítségnyújtás lehetőségeit, a volt birodalom perifériáin dúló polgárháborúkat. Más szinten és más keretben, de a vendéglátó sincs könnyű helyzetben, hiszen a Maastricht-vita és a GATT-polémia miatt John Major kül- és belpolitikai figyelme egyaránt megosztott. Ami az említett kereskedelmi csatározásokat illeti, az EK alelnöke azt mondta, hogy mind az Egyesült Államoknak, mind Brüsszelnek kompromisszumra kell törekednie, különben valóban kirobbanhat az üzleti „háború". Az EK külügyminiszterei ma ülnek össze tanácskozásra, a külkereskedelmi tárcák vezetőinek angliai eszmecseréje után pedig Möllemann német miniszter azt mondta, ha az agrárviszály tisztázása továbbra sem sikerül, csúcstalálkozót kell rendezni Bush elnök, Major kormányfő és Delors EK-vezér részvételével. A hazánkat legközelebbről érintő vitával ismét foglalkozott a The New York Times, megállapítván, hogy a Duna elterelése miatt több helyütt kiszáradtak a kutak és halak ezrei pusztulnak el. A tekintélyes lap úgy látja, hogy mindkét fél az EK bizottságában reménykedik, s abban látják az esetleges kompromisszumot, hogy a szlovákok vállalják majd, nem járatják csúcsra az erőművet, főként nyáron, amikor több vízre van szükség. (M. J.) Dubcek történelmi szerepe (Folytatás az 1. oldalról) Augustin Marián Húska, a pozsonyi kormánypárt, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom alelnöke azt hangsúlyozta, hogy Dubceket a külföldi közvélemény is a diktatúra elleni szembenállás vezető személyiségének tartotta. Nem egészen három éve, 1989 decemberében az Európa Parlament így ítélhette oda neki a Szaharov-díjat, s ennek köszönhető, hogy a ’68-as prágai változásokat tankokkal megállíttató Szovjetunió új vezetője, Mihail Gorbacsov is fogadta Moszkvában, mintegy nemes elégtételül. Az utolsó szovjet vezető vasárnapi búcsúbeszédében meleg szavakkal emlékezett meg Dubcekről, s kijelentette, hogy 1968-nak példaként kellett volna szolgálnia az egész kommunista világ számára. „Ha követtük volna a Csehszlovákia által kezdett utat, elkerülve a torzulásokat és a szélsőségeket, azt hiszem, mások lennénk, más lenne a világ, és ma nem lenne oly nehéz véghezvinni e változásokat”-mondta, s hozzátette, „tisztelettel adózom ezen ember emléke előtt és meghajtok előtte”. Az Egyesült Államok új elnöke, Bill Clinton hangsúlyozta, bár szomorúsággal tölti el a szlovák politikus halála, de ő legalább megérhette a keleteurópai demokrácia születését A Bundestag elnöke, Rita Süssmuth a demokrácia egyik legjelentősebb harcosa által meghozott áldozatokról szólt a német szociáldemokraták elnöke, Björn Engholm pedig kiemelte, Dubcek bátorsága és kitartása sokakat buzdított tettre. Fischer osztrák parlamenti elnök úgy nyilatkozott, a politikus honfitársai, Ausztria, sőt az egész világ számára a „harckocsik támogatta kommunizmussal” szembeni ellenállás jelképévé vált. Zselev bolgár államfő szerint az új Európa demokráciáit nagy veszteség érte Dubcek halálával. .. . . A tragikus balesete előtt néhány órával a CSTK hírügynökségnek adott interjújában is a „csehszlovák uniót” támogató Alexander Dubcekről Csehországban a kormányzó Polgári Demokrata Párt alelnöke, Petr Cernák nemzetközi nagyságát, s éppen a közös állam fennmaradását, fejlődését célzó erőfeszítéseit emelte ki. Jirí Horák, a cseh szociáldemokraták elnöke szerint Dubcek életútja azé a volt kommunistáé, aki becsületes ember, ezért kell megjárnia a maga kálváriáját. Szlovákiában Peter Weiss, a Demokratikus Baloldal Pártjának elnöke a szlovák elnöki posztra legalkalmasabb személyiség elvesztését fájlalta, Ivan Gasparovic parlamenti elnök pedig úgy fogalmazott, eltávozott az a szlovák, aki alkotója volt a cseh-szlovák közösségnek, s aki utat nyithatott volna az országnak az új politikai, gazdasági és emberi viszonyok kialakításakor. Mint az MTI jelentette, részvéttáviratot küldött Pozsonyba a Magyar Szocialista Párt is, legendás vezetőként emlékezve Dubcekre. Meciart rendreutasították a pozsonyi parlamentben Válás, törvény nélkül POZSONY Hétfőn a csehországi Zidlochovicében találkozik újra a szlovák és a cseh kormány, hogy folytassák azoknak a szerződéseknek a megbeszélését, amelyek január elseje után a két önálló köztársaság közti együttműködést szabályozzák. Az előzetes tervek szerint a két héttel ezelőtt Javorinéban megkötött tizenhat szerződést most további tíz egészítené ki, s ez a szerződésrendszer biztosítaná, hogy a különválás után gazdasági, humanitárius és szociális, továbbá bel-, és külbiztonsági szempontból is zökkenőmentes legyen az együttműködés a csehek és a szlovákok között. Gond azonban van bőven ezekkel a szerződésekkel, s egyre többen kongatják Csehszlovákiában a vészharangot a „bársonyos válás” felett. Klaus cseh és Meciar szlovák kormányfő ugyan már az EK-nak is átadta a két kormány által megfogalmazott memorandumot a vámunióról, csakhogy maga a szerződés még nem érvényes, hiszen még a nemzeti parlamentek sem ratifikálták, ráadásul a szlovák alkotmány értelmében a ratifikálásról népszavazást kell tartani, amiről még szintén nincs törvény. A szövetségi parlament félbeszakított ötödik együttes ülése a nemzetek kamarája szlovák részében nem hagyta jóvá a pontosított szövetségi kormányprogramot, ami azt jelenti, hogy a szövetségi kabinetnek immár nincs is programja. A miniszterelnök szerint a kormány esetleg bizalmi szavazást kér majd, de hozzátette, számára a mostani döntés de facto már a bizalommegvonást jelenti. A szlovák parlamentben a már megkötött szerződések jóváhagyása körül kezdődött huzavona. Az erről tárgyaló ülésen Vladimir Meciar a magyarázat közben többször is vádló hangnemben szólt a csetiekről, áttételesen a németekről és a magyarokról is, amit kifogásolt Ján Carnogursky, a kereszténydemokraták képviselője, volt kormányfő. Kérdéseire Meciar olyan stílusban reagált, hogy a nemzeti tanács elnöke kénytelen volt figyelmeztetni a kormányfőt, fékezze magát, s alkalmazza a parlament tárgyalási hangnemét. Neszméri Sándor A prágai tavasz hőse A NÉHÁNY HÉT MÚLVA függetlenné váló Szlovákia alighanem a legmagasabb közjogi méltóságra emelte volna Alexander Dubceket, Csehszlovákia egykori pártvezetőjét, az úgynevezett emberarcú szocializmus kísérletének hősét. Havel volt elnököt leszámítva szétváló északi szomszédainknál - a történelem jóvoltából teljesen érthetően - nincs olyan politikus, aki vetekedni tudott volna Dubcek 1968-ból örökölt és mindmáig megőrzött tekintélyével. Minden rendezők legnagyobbika, a véletlen azonban másként intézkedett. Végzetesnek bizonyult a szeptember elsejei autóbaleset, a hosszú szenvedés után elhunyt politikus munkássága immár lezárult, s végérvényesen a történelem lapjaira tartozik. Pedig korántsem így indult a hetvenéves Alexander Dubcek pályája: az egykori géplakatost, mint oly sok más társát, ,jó káderként” pártkarrierre szemelték ki fölöttesei. Végig is járta, sok közép-európai társával együtt, ezt a „szamárlétrát”: volt járási párttitkár, tanult a pozsonyi egyetem jogi karán, s persze a moszkvai pártfőiskolán is. Volt szövetségi KB-titkár, majd 1963-tól a szlovák kommunisták vezetője. A fordulat 1968 januárjában következett be, amikor a sztálinista Novotny helyébe Alexander Dubceket választották a szövetségi kommunista párt első titkári tisztségébe. Megkezdődött a prágai tavasz, amely az 1953-as berlini felkelés, majd az 1956-os budapesti forradalom után, ezek tapasztalatait is fontolóra véve az egypárti szocialista diktatúra szigorú, fagyos telétől próbált olvadást kicsikarni. Dubcek demokratizáló intézkedéseit, fokozatos, de határozott lépéseit egy emberarcú, demokratikus, ám egyszersmind szocialistának is mondott társadalom megteremtésére lélegzetvisszafojtva figyeltek Kelet-Európában éppúgy, mind földrészünk nyugati felén vagy az óceán túlsó oldalán. TÖREKVÉSEI mai szemmel teljesen érthetőek, ám akkor a Brezsnyev-doktrína bukásra ítélte őket. A „korlátozott szuverenitás” elmélete nem viselte el a dubceki reformokat, s Kádár hiába próbált közbenjárni, a Kreml irányításával öt szocialista ország hadseregei véget vetettek az „emberarcú” kísérletnek. Dubcek rövid ideig még vállalhatott közszereplést, ám mindössze két esztendővel a prágai tavasz leverése után kizárták abból a pártból, amelynek ifjúkora óta elkötelezett tagja volt. De hiába tűnt el valahol Szlovákiában egy erdőgazdaság alkalmazottjaként, neve és kísérlete ugyanúgy a tisztességes és erkölcsös politizálás jelképévé vált, mint megannyi, olykor tragikusabb sorsú közép-európai elvbarátjáé, így például a mi Nagy Imrénké. A kemény Juscik-diktatúra összeomlása, a bársonyos forradalom újra fölemelte az egykori pártvezetőt, előbb a Nyilvánosság az Erőszak Ellen elnevezésű mozgalomban, majd a szociáldemokratáknál talált otthonra, s az utóbbiak még a közelmúltban is elnökükké választották, pedig tudták, hogy haldoklik. Persze, Dubcek már „csupán” jelképes, szinte pártok fölötti politikusként vehetett volna részt a szlovák közéletben, ha a tragikus és remélhetően valóban véletlen baleset nem szakítja meg életét. POLITIKAILAG nézve minden reformerek, kompromisszumkereső középutasok sorsa érte utol: az emberarcú kísérlet idején balról bírálták, mert úgymond jobboldali, az utóbbi időben viszont a jobbra tolódó csehszlovákiai politikában olykor túlzottan baloldalinak tartották. De joviális személyisége, embersége, mértéktartó nézetei túlélik a konjunktúralovagokat, a handabandázókat, az ál- és szájhősöket, csakúgy, mint közép-európai sorstársai, az úgynevezett reformkommunisták, még akkor is, ha az emberarcú szocializmus eszméje végül is illúziónak bizonyult. Érdemeit joggal méltatta az összes cseh és szlovák politikus, köztük Carnogursky, a pozsonyi kereszténydemokraták vezetője, aki Szlovákia nagy fiának nevezte Dubceket. Tegyük hozzá, nemcsak Szlovákiáé, hanem Közép- Európáé is, hiszen méltó és kiemelkedő részese volt annak a lázadássorozatnak, amely az embertelenség ellen, zajlott le az elmúlt évtizedek során a szovjet birodalomban. Nevét így őrzi meg a történelem. Martin József Jó légkörű a magyar és a szlovák katonai körzetek határ menti együttműködése mondja Fülöp Imre alezredes, a HM kutatóintézetének munkatársa - A januári különváláshoz közelítő Csehszlovákiában megkezdődött a hadsereg és a haditechnikai eszközök felosztása is. Fülöp Imre alezredes, a HM Stratégiai és Védelmi Kutatóintézetének vezető munkatársa szerint Szlovákia legfeljebb ötszáz harckocsihoz, 25 harci helikopterhez, száz harci repülőgéphez, négyszáz tüzérségi eszközhöz juthat. A mintegy negyven-ötvenezer fős haderő és a haditechnika szinten tartásához a szövetségi védelmi költségvetés harmadára, évi 850 millió dollárra lenne szükség - a magyar honvédelmi költségvetés előreláthatólag ennél úgy százmillióval kevesebbel lesz kénytelen beérni jövőre. A hagyományos fegyverek csökkentéséről kötött párizsi szerződés logikája szerint Szlovákiának az osztozkodás után a magyar haditechnikai eszközöknek körülbelül a fele, kétharmada jutna. Van-e valamilyen jelzés arra, hogy esetleg ennél nagyobb hadsereget óhajtanának kiépíteni Szlovákiában? - A jelzett haditechnika mintegy 60-80 ezres haderő korszerű felszerelését biztosítja. Reguláris erők tekintetében ennél nagyobb kötelékre nem is számolhatunk. De a szlovák tartalékos hadkötelesek száma ezt lényegesen meghaladja: a lakosság három százalékára, mintegy 150 ezer főre tehető. Bizonyos jelzések szerint a szlovák vezetés foglalkozik a gondolattal, hogy ezt a fennmaradó 70-90 ezres állományt úgynevezett területvédelmi szerepkörben használja fel. A területvédelmi csapatok az állam szuverenitását veszélyeztető, nagyméretű agresszió elhárítására használhatók fel, tehát a legvégső esetben. Könnyű fegyverzettel felszerelve alapvetően objektumvédelem, helységvédelem és a reguláris csapatok támogatása lenne a feladatuk. Ezen csapatok egyértelműen csak korlátozott védelmi feladatokat oldhatnak meg, támadó tevékenységre nem alkalmasak. Mivel a párizsi szerződés a haditechnika, a fegyverzet adott fajtáit, típusait korlátozza, így az általuk használandó gyalogsági fegyverek nem esnek ebbe a körbe. Szlovákiában van a föderáció hadiiparának 70-75 százaléka. Amennyire nyomon követhető a szlovákiai hadiipar konverziója, tehát polgári célokra történő átállítása, ez egyre növekvő nehézségekbe ütközik. Egyrészt anyagi gondok mutatkoznak, másrészt az elbocsátások gerjesztette feszültségeket a kormány nem meri felvállalni. Ezen tényezők sem sarkallhatják Meciart arra, hogy a hazai technikára építve nagyobb reguláris hadsereget próbáljon meg felállítani? Valóban, az anyagi áldozatok és humánpolitikai megfontolások miatt a Meciar-kormány a konverziót ha nem is állította le, de erőteljesen csökkenti, és feltételezhetően - hiszen ez kézenfekvő - a haditechnikai eszközök egy részét a szlovák hadsereg felszerelésére fordítja. De figyelembe kell venni, hogy a Meciar-kormány a hagyományos csehszlovák fegyverexport folytatására törekszik, tehát a Közel-Keleten keres új piacokat, vagy a régi kapcsolatokat igyekszik felújítani. Ez arra mutat, hogy nagyon is szüksége van arra a devizára, amit ebből kaphat. A szlovák fegyveres erők ellátására fordított eszközök „holt beruházásnak" minősülnek. Tehát nem viszik előre a nemzetgazdaság ügyét. A hadsereg eddig is szovjet licencek alapján készített, de csehszlovák gyártmányú fegyverekkel volt felszerelve. Gyakorlatilag nem feltételezhető, hogy most kiselejteznék a megkapott eszközöket azért, hogy helyettük ugyancsak hazai gyártásból újakat állítsanak be. Továbbá: a párizsi szerződéseket nagyon szigorúan ellenőrzik, naivitás azt gondolni, hogy titokban az engedélyezettnél akár csak egy harckocsival is több rendszerbe állítható. Mellesleg az engedélyezett szint fenntartása is igen nagy terhet ró a szlovák költségvetésre. A párizsi szerződés egyébként az országok lakossága és területe alapján állította fel a korlátokat. A szovjet utódállamok között is eszerint történt az osztozkodás, így adódik, hogy a csehek és szlovákok is 2:1 arányban részesednek a szövetségi államnak engedélyezett arzenálból. Közbevetőleg: Nyugat-Európában hogyan fogadják a szlovák fegyverexport változatlan irányait, hat-e ez a politikai kapcsolatokra? - Konkrét információkkal nem rendelkezem erről. Viszont végiggondolva a problémát, Nyugat-Európa már a terroristáknál felfedezett csehszlovák robbanóanyagügy óta különös figyelemmel kíséri az innen származó fegyverexportot, és a nagyon szigorú (részben ENSZ-, részben európai integrációs) határozatokat ismerve biztos, hogy negatív reakciókat váltana ki egy válságterületre, válságövezetbe irányuló szlovák fegyverexport. Hogy milyen súllyal, milyen jelentőséggel bírna, ez az adott helyzettől függ. Körvonalazódik-e már a szlovák honvédelmi doktrína? A 90-es csehszlovák katonai doktrína külső segítségként a NATO-ra számított Kizárható-e az, hogy az elmúlt időkben elhangzott szlovák politikai nyilatkozatok, amelyek a magyar katonai fenyegetés érzetét próbálták kelteni, netán új - helyesebben történelmi - szövetségesek felé tapogatóznak? Mivel Szlovákiának jelenleg elfogadott katonai doktrínája vagy védelmi koncepciója valóban nincs, így a szlovák vezetés által követendő irányt egyelőre csak közvetetten lehet megítélni. Egyrészről biztos, hogy (már csak a tehetetlenség miatt is) jó néhány elemet át fognak venni a jelenlegi szövetségi katonai, védelmi doktrínából. Ezt a mintakeresésen túl valószínűsíti az európai biztonságpolitikai légkör, s az, hogy a térségen belül mások is nagyon hasonló elképzeléseket alakítottak ki, éppen a térség stabilitása érdekében, így a lengyel, a csehszlovák, a magyar védelmi elképzelések egyaránt tartalmazzák azt, hogy egyetlen államot sem tekintenek ellenségnek, nincsenek ellenséges szándékaik, a fegyveres erőiket csak az országhatárokon belül, a saját területi integritás és a szuverenitás védelmére alkalmazzák. Tehát ha a szlovákok most ellenséget jelölnének meg, túl a belső fogyasztásra szánt politikai nyilatkozatok szintjén, ez szöges ellentétben állna a jelenlegi európai biztonságpolitikai trendekkel,és feltétlen erőteljes negatív reakciót váltana ki - nemcsak a környező országok részéről, hanem Nyugat-Európából is, ahová ugye, Pozsony útja Bécsen keresztül vezet, miként Meciar hangsúlyozta. Ezért is gondolom azt, hogy a szlovák kormánynak előbbutóbb a nacionalizmuson túlmutató, racionálisabb irányba kell lépnie biztonságpolitikai téren, ellenkező esetben kockáztatja részben a regionális együttműködésen belüli helyét, részben pedig a nyugat-európai integrálódást. Persze vannak olyan hangok, de ezek inkább kissé figyelmeztetésjellegűek, hogy ha kiszorulna ezekből a regionális és kontinentális integrációkból, akkor kénytelen lenne a régi szövetségeseihez, a régi kapcsolataihoz fordulni. Ezen kimondva, ki nem mondva, a kisantantra gondolnak. Hivatalosan ugyan ez még sehol sem hangzott el, csupán magánbeszélgetések, esélylatolgatások szintjén, mintegy végső megoldásként. Ám egy ilyen szövetkezés ellen, amelynek egyesítő ereje a magyarellenes nacionalizmus lenne, számos racionális érv szól. Ha a Magyarországra gyakorolható nyomás lehetőségeit vizsgáljuk, úgy politikai, gazdasági, végső esetben katonai téren egyik ország vezetése sincs abban a helyzetben, hogy eséllyel próbálkozhatnának akár közösen is a Magyar Köztársaság ellen fellépni. Gazdasági téren ezek az országok arra törekszenek, hogy a régión belüli gazdasági kapcsolatok építésével javítsanak a saját helyzetükön. Katonai szempontból pedig, ha belegondolunk, a történelmi kisantant lehetőségét alapvetően a mögötte álló nagyhatalmak biztosították, Anglia és Franciaország. Tehát egy esetleges katonai fellépés Magyarország ellen csak akkor lenne hatásos, ha valami közös politikai célt tudnának kitűzni, és ezt Európával elfogadtatni - ami szerintem elképzelhetetlen. Hiszen azon túl, hogy bizonyos mértékű politikai szembenállás van a kisebbségek ügyében, nem sok közös célt tudnak felmutatni. A belső problémáival lekötött Szerbia, a gazdasági, politikai gondjaival, a rendszerváltás kínjaival küszködő Románia és a még most létrejövő Szlovákia részéről egy összehangolt katonai akciót sem politikai céljait, sem katonai lehetőségeit, sem gazdasági hátterét tekintve nem tartok reálisnak. A romániai fordulat idején kiderült, hogy a magyar és a román katonai vezetés kapcsolata lényegesen jobb, mint amilyen a politikai vezetőké volt Milyen a viszony a szlovákiai tisztikarral? Mivel a szlovák védelmi minisztérium még nem jött létre, a szlovák katonai vezetés még csak ezután áll fel, így a kapcsolatépítés csak a szervezetek kialakulását, a személyek kiválasztását követően kísérhető figyelemmel. De említést érdemel, hogy a Szlovákia területén lévő, úgynevezett keleti körzet alakulatainak a parancsnokaival az északi határok közelében elhelyezkedő magyar alakulatok parancsnokai rendkívül jó viszonyt tartanak fenn. Ha szlovák részről ezek a személyek vagy ez a kör marad a fenti alakulatoknál, akkor a határ menti légkör is jó marad. Véleményem szerint, ahogy a román katonai vezetéssel is korrekt a magyar katonai vezetés kapcsolata, úgy a szlovákokkal is hasonlóan jó lehet. Talán a katonai szférában az ideológia nem terheli annyira a kapcsolatokat, mint a politikában, így reálisnak vélem a hosszú ideje ismételt magyar javaslatot a nyitott laktanyák rendszerére. Járjunk át egymáshoz, ismerjük meg egymást, vagy szóljunk oda egymásnak telefonon, ha kimegy egy zászlóalj gyakorlatra. A kapcsolatépítésnek ezek az egyszerű, de rendkívül hatékony formái, ha a katonai vezetés szintjén a rendszeres érintkezéssel párosulnak, véleményem szerint alkalmasak a folyamatos és stabil együttműködés fenntartására. Lambert Gábor