Magyar Nemzet, 1992. november (55. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-09 / 264. szám

2 Magyar Nemzet Nemzetközi élet HÉTFŐ, 1992. november 9. A KÜLPOLITIKAI HELYZET ■ A MÚLT ELEMZÉSÉBE röpítette vissza a hírügynökségeket Alexander Dubcek hét végi halálhíre. A távirati irodák sorra közölték vezető politikusok méltató nyilatkozatait, a Reuter pedig úgy jellemezte az egykori prágai tavasz ve­zérét, mint „a szovjet katonai hatalommal szemben tanúsí­tott csehszlovák ellenállás jelképét". Ugyancsak a múltba nézésre ösztönöz, de nagyon is időszerű tanulságokkal jár az a két nagyszabású tüntetés, amelyet Ausztriában és Né­metországban szerveztek az antiszemitizmus ellen. Miköz­ben olykor-olykor arról hallani, hogy „túl sok" a tiltakozás az egész Európában tapasztalható antiszemita kilengések ellen, szomszédunkban a lényeget tekintve az összes poli­tikai párt és egyházi szervezet rendezett tüntetést Kismar­tonban. A benini tüntetés lényegében botrányba fulladt, mert az államfő csak hosszú percek után tudta elkezdeni beszédét. Von Weizsöckert kövekkel, Kohl kancellárt tojással dobálták meg, de a rendőrség azt tette, ami kötelessége: közbelépett. A nácik ötvennégy évvel ezelőtti „kristályéjszakája" 54. évfordulóján az elnök egyértel­műen és határozottan elítélt mindenfajta idegengyűlöletet, antiszemitizmust. Ezen a demonstráción is részt vett min­den politikai párt, a bajor keresztény szocialistákat leszá­mítva. Aligha tagadható, hogy a berlini és kismartoni tün­tetéseknek van üzenetük Közép-Kelet-Európa számára: a politikai centrum nem flörtölhet szélsőségesekkel. ■ A JÖVŐT IS FAGGATJÁK az elemzők, ezúttal főként amiatt, hogy milyen lesz a megválasztott demokrata pár­ti elnök külpolitikája. A washingtoni magyar nagykövet az MTI-nek kifejtette, aligha változik lényegesen Bill Clin­ton alatt az Egyesült Államok eddigi nemzetközi vonala, s ez Közép-Európára is vonatkozik. A Reuter hírelemzé­sében úgy vélekedett, hogy a Clinton-kabinet első ko­moly külpolitikai kihívását Oroszország fokozódó politi­kai és gazdasági válsága adja majd. ■ A JELEN GONDJAIT ÉS VITÁIT nyilván pontosan tükrözik az orosz elnök ma kezdődő londoni megbeszélései. Akár elődje, Gorbacsov, Jelcin is beszédet mond a brit parla­mentben, és várhatóan áttekintik az orosz belpolitikai vál­ságot, a gazdasági segítségnyújtás lehetőségeit, a volt bi­rodalom perifériáin dúló polgárháborúkat. Más szinten és más keretben, de a vendéglátó sincs könnyű helyzetben, hiszen a Maastricht-vita és a GATT-polémia miatt John Ma­jor kül- és belpolitikai figyelme egyaránt megosztott. Ami az említett kereskedelmi csatározásokat illeti, az EK alelnö­­ke azt mondta, hogy mind az Egyesült Államoknak, mind Brüsszelnek kompromisszumra kell törekednie, különben valóban kirobbanhat az üzleti „háború". Az EK külügymi­niszterei ma ülnek össze tanácskozásra, a külkereskedelmi tárcák vezetőinek angliai eszmecseréje után pedig Mölle­mann német miniszter azt mondta, ha az agrárviszály tisz­tázása továbbra sem sikerül, csúcstalálkozót kell rendezni Bush elnök, Major kormányfő és Delors EK-vezér részvéte­lével. A hazánkat legközelebbről érintő vitával ismét foglal­kozott a The New York Times, megállapítván, hogy a Du­na elterelése miatt több helyütt kiszáradtak a kutak és ha­lak ezrei pusztulnak el. A tekintélyes lap úgy látja, hogy mindkét fél az EK bizottságában reménykedik, s abban lát­ják az esetleges kompromisszumot, hogy a szlovákok vál­lalják majd, nem járatják csúcsra az erőművet, főként nyá­ron, amikor több vízre van szükség. (M. J.) Dubcek történelmi szerepe (Folytatás az 1. oldalról) Augustin Marián Húska, a pozso­nyi kormánypárt, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom alelnöke azt hangsúlyozta, hogy Dubceket a kül­földi közvélemény is a diktatúra elleni szembenállás vezető személyiségé­nek tartotta. Nem egészen három éve, 1989 decemberében az Európa Parla­ment így ítélhette oda neki a Szaha­­rov-díjat, s ennek köszönhető, hogy a ’68-as prágai változásokat tankokkal megállíttató Szovjetunió új vezetője, Mihail Gorbacsov is fogadta Moszk­vában, mintegy nemes elégtételül. Az utolsó szovjet vezető vasár­napi búcsúbeszédében meleg szavak­kal emlékezett meg Dubcekről, s ki­jelentette, hogy 1968-nak példaként kellett volna szolgálnia az egész kommunista világ számára. „Ha kö­vettük volna a Csehszlovákia által kezdett utat, elkerülve a torzulásokat és a szélsőségeket, azt hiszem, má­sok lennénk, más lenne a világ, és ma nem lenne oly nehéz véghezvinni e változásokat”-mondta, s hozzátette, „tisztelettel adózom ezen ember em­léke előtt és meghajtok előtte”. Az Egyesült Államok új elnöke, Bill Clinton hangsúlyozta, bár szomo­rúsággal tölti el a szlovák politikus ha­lála, de ő legalább megérhette a kelet­európai demokrácia születését A Bun­destag elnöke, Rita Süssmuth a demok­rácia egyik legjelentősebb harcosa által meghozott áldozatokról szólt a német szociáldemokraták elnöke, Björn Eng­­holm pedig kiemelte, Dubcek bátorsá­ga és kitartása sokakat buzdított tettre. Fischer osztrák parlamenti elnök úgy nyilatkozott, a politikus honfitársai, Ausztria, sőt az egész világ számára a „harckocsik támogatta kommunizmus­sal” szembeni ellenállás jelképévé vált. Zselev bolgár államfő szerint az új Európa demokráciáit nagy veszteség érte Dubcek halálával. .. . . A tragikus balesete előtt néhány órával a CSTK hírügynökségnek adott interjújában is a „csehszlovák uniót” támogató Alexander Dubcekről Cseh­országban a kormányzó Polgári De­mokrata Párt alelnöke, Petr Cernák nemzetközi nagyságát, s éppen a közös állam fennmaradását, fejlődését célzó erőfeszítéseit emelte ki. Jirí Horák, a cseh szociáldemokraták elnöke szerint Dubcek életútja azé a volt kommunis­táé, aki becsületes ember, ezért kell megjárnia a maga kálváriáját. Szlová­kiában Peter Weiss, a Demokratikus Baloldal Pártjának elnöke a szlovák el­nöki posztra legalkalmasabb személyi­ség elvesztését fájlalta, Ivan Gasparo­­vic parlamenti elnök pedig úgy fogal­mazott, eltávozott az a szlovák, aki al­kotója volt a cseh-szlovák közösség­nek, s aki utat nyithatott volna az or­szágnak az új politikai, gazdasági és emberi viszonyok kialakításakor. Mint az MTI jelentette, részvét­­táviratot küldött Pozsonyba a Magyar Szocialista Párt is, legendás vezető­ként emlékezve Dubcekre. Meciart rendreutasították a pozsonyi parlamentben Válás, törvény nélkül POZSONY­­ Hétfőn a csehor­szági Zidlochovicében találkozik újra a szlovák és a cseh kormány, hogy folytassák azoknak a szerződéseknek a megbeszélését, amelyek január­ else­­je után a két önálló köztársaság közti együttműködést szabályozzák. Az előzetes tervek szerint a két héttel ez­előtt Javorinéban megkötött tizenhat szerződést most további tíz egészítené ki, s ez a szerződésrendszer biztosíta­ná, hogy a különválás után gazdasági, humanitárius és szociális, továbbá bel-, és külbiztonsági szempontból is zökkenőmentes legyen az együttmű­ködés a csehek és a szlovákok között. Gond azonban van bőven ezek­kel a szerződésekkel, s egyre többen kongatják Csehszlovákiában a vész­harangot a „bársonyos válás” felett. Klaus cseh és Meciar szlovák kor­mányfő ugyan már az EK-nak is át­adta a két kormány által megfogalma­zott memorandumot a vámunióról, csakhogy maga a szerződés még nem érvényes, hiszen még a nemzeti par­lamentek sem ratifikálták, ráadásul a szlovák alkotmány értelmében a rati­fikálásról népszavazást kell tartani, amiről még szintén nincs törvény. A szövetségi parlament félbesza­kított ötödik együttes ülése a nemzetek kamarája szlovák részében nem hagy­ta jóvá a pontosított szövetségi kor­mányprogramot, ami azt jelenti, hogy a szövetségi kabinetnek immár nincs is programja. A miniszterelnök szerint a kormány esetleg bizalmi szavazást kér majd, de hozzátette, számára a mosta­ni döntés de facto már a bizalommeg­vonást jelenti. A szlovák parlament­ben a már megkötött szerződések jó­váhagyása körül kezdődött huzavona. Az erről tárgyaló ülésen Vladimir Meciar a magyarázat közben több­ször is vádló hangnemben szólt a cse­tiekről, áttételesen a németekről és a magyarokról is, amit kifogásolt Ján Carnogursky, a kereszténydemokra­ták képviselője, volt kormányfő. Kér­déseire Meciar olyan stílusban rea­gált, hogy a nemzeti tanács elnöke kénytelen volt figyelmeztetni a kor­mányfőt, fékezze magát, s alkalmazza a parlament tárgyalási hangnemét. Neszméri Sándor A prágai tavasz hőse A NÉHÁNY HÉT MÚLVA füg­getlenné váló Szlovákia alighanem a legmagasabb közjogi méltóságra emelte volna Alexander Dubceket, Csehszlovákia egykori pártvezetőjét, az úgynevezett emberarcú szocializ­mus kísérletének hősét. Havel volt elnököt leszámítva szétváló északi szomszédainknál - a történelem jó­voltából teljesen érthetően - nincs olyan politikus, aki vetekedni tudott volna Dubcek 1968-ból örökölt és mindmáig megőrzött tekintélyével. Minden rendezők legnagyobbi­ka, a véletlen azonban másként intéz­kedett. Végzetesnek bizonyult a szeptember elsejei autóbaleset, a hosszú szenvedés után elhunyt politi­kus munkássága immár lezárult, s végérvényesen a történelem lapjaira tartozik. Pedig korántsem így indult a hetvenéves Alexander Dubcek pá­lyája: az egykori géplakatost, mint oly sok más társát, ,jó káderként” pártkarrierre szemelték ki fölöttesei. Végig is járta, sok közép-európai tár­sával együtt, ezt a „szamárlétrát”: volt járási párttitkár, tanult a pozso­nyi egyetem jogi karán, s persze a moszkvai pártfőiskolán is. Volt szö­vetségi KB-titkár, majd 1963-tól a szlovák kommunisták vezetője. A fordulat 1968 januárjában követke­zett be, amikor a sztálinista Novotny helyébe Alexander Dubceket válasz­tották a szövetségi kommunista párt első titkári tisztségébe. Megkezdődött a prágai tavasz, amely az 1953-as berlini felkelés, majd az 1956-os budapesti forrada­lom után, ezek tapasztalatait is fonto­lóra véve az egypárti szocialista dik­tatúra szigorú, fagyos telétől próbált olvadást kicsikarni. Dubcek demok­ratizáló intézkedéseit, fokozatos, de határozott lépéseit egy emberarcú, demokratikus, ám egyszersmind szo­cialistának is mondott társadalom megteremtésére lélegzetvisszafojtva figyeltek Kelet-Európában éppúgy, mind földrészünk nyugati felén vagy az óceán túlsó oldalán. TÖREKVÉSEI mai szemmel teljesen érthetőek, ám akkor a Brezs­­nyev-doktrína bukásra ítélte őket. A „korlátozott szuverenitás” elmélete nem viselte el a dubceki reformokat, s Kádár hiába próbált közbenjárni, a Kreml irányításával öt szocialista or­szág hadseregei­ véget vetettek az „emberarcú” kísérletnek. Dubcek rövid ideig még vállalhatott közsze­replést, ám mindössze két esztendő­vel a prágai tavasz leverése után kizárták abból a pártból, amelynek ifjúkora óta elkötelezett tagja volt. De hiába tűnt el valahol Szlovákiá­ban egy erdőgazdaság alkalmazott­jaként, neve és kísérlete ugyanúgy a tisztességes és erkölcsös politizálás jelképévé vált, mint megannyi, oly­kor tragikusabb sorsú közép-európai elvbarátjáé, így például a mi Nagy Imrénké. A kemény J­uscik-diktatúra összeomlása, a bársonyos forrada­lom újra fölemelte az egykori párt­vezetőt, előbb a Nyilvánosság az Erőszak Ellen elnevezésű mozga­lomban, majd a szociáldemokraták­nál talált otthonra, s az utóbbiak még a közelmúltban is elnökükké válasz­tották, pedig tudták, hogy haldoklik. Persze, Dubcek már „csupán” jelké­pes, szinte pártok fölötti politikus­ként vehetett volna részt a szlovák közéletben, ha a tragikus és remélhe­tően valóban véletlen baleset nem szakítja meg életét. POLITIKAILAG­ nézve min­den reformerek, kompromisszumke­reső középutasok sorsa érte utol: az emberarcú kísérlet idején balról bí­rálták, mert úgymond jobboldali, az utóbbi időben viszont a jobbra toló­dó csehszlovákiai politikában olykor túlzottan baloldalinak tartották. De joviális személyisége, embersége, mértéktartó nézetei túlélik a kon­junktúralovagokat, a handabandázó­­kat, az ál- és szájhősöket, csakúgy, mint közép-európai sorstársai, az úgynevezett reformkommunisták, még akkor is, ha az emberarcú szo­cializmus eszméje végül is illú­ziónak bizonyult. Érdemeit joggal méltatta az összes cseh és szlovák politikus, köztük Carnogursky, a po­zsonyi kereszténydemokraták veze­tője, aki Szlovákia nagy fiának ne­vezte Dubceket. Tegyük hozzá, nemcsak Szlovákiáé, hanem Közép- Európáé is, hiszen méltó és kiemel­kedő részese volt annak a lázadásso­rozatnak, amely az embertelenség ellen, zajlott le az elmúlt évtizedek során a szovjet birodalomban. Nevét így őrzi meg a történelem. Martin József Jó légkörű a magyar és a szlovák katonai körzetek határ menti együttműködése mondja Fülöp Imre alezredes, a HM kutatóintézetének munkatársa - A januári különváláshoz közelítő Csehszlovákiában megkezdődött a hadsereg és a haditechnikai eszközök felosztása is. Fülöp Imre alezredes, a HM Stratégiai és Vé­delmi Kutatóintézetének vezető munkatársa szerint Szlovákia legfeljebb ötszáz harckocsihoz, 25 harci helikopterhez, száz harci repülőgéphez, négyszáz tüzérségi eszközhöz juthat. A­ mintegy negyven-ötvenezer fős haderő és a haditechnika szin­ten tartásához a szövetségi védelmi költségvetés harmadára, évi 850 millió dollár­ra lenne szükség - a magyar honvédelmi költségvetés előreláthatólag ennél úgy százmillióval kevesebbel lesz kénytelen beérni jövőre.­ ­ A hagyományos fegyverek csökkentéséről kötött párizsi szerződés logikája szerint Szlová­kiának az osztozkodás után a magyar haditech­nikai eszközöknek körülbelül a fele, kétharma­da jutna. Van-e valamilyen jelzés arra, hogy esetleg ennél nagyobb hadsereget óhajtanának kiépíteni Szlovákiában? - A jelzett haditechnika mintegy 60-80 ez­res haderő korszerű felszerelését biztosítja. Re­guláris erők tekintetében ennél nagyobb köte­lékre nem is számolhatunk. De a szlovák tarta­lékos hadkötelesek száma ezt lényegesen meg­haladja: a lakosság három százalékára, mint­egy 150 ezer főre tehető. Bizonyos jelzések szerint a szlovák vezetés foglalkozik a gondo­lattal, hogy ezt a fennmaradó 70-90 ezres állo­mányt úgynevezett területvédelmi szerepkör­ben használja fel. A területvédelmi csapatok az állam szuverenitását veszélyeztető, nagy­méretű agresszió elhárítására használhatók fel, tehát a legvégső esetben. Könnyű fegyverzettel felszerelve alapvetően objektumvédelem, helységvédelem és a reguláris csapatok támo­gatása lenne a feladatuk. Ezen csapatok egyér­telműen csak korlátozott védelmi feladatokat oldhatnak meg, támadó tevékenységre nem al­kalmasak. Mivel a párizsi szerződés a hadi­­technika, a fegyverzet adott fajtáit, típusait kor­látozza, így az általuk használandó gyalogsági fegyverek nem esnek ebbe a körbe.­­ Szlovákiában van a föderáció hadiipará­nak 70-75 százaléka. Amennyire nyomon követ­hető a szlovákiai hadiipar konverziója, tehát pol­gári célokra történő átállítása, ez egyre növekvő nehézségekbe ütközik. Egyrészt anyagi gondok mutatkoznak, másrészt az elbocsátások gerjesz­tette feszültségeket a kormány nem meri felvál­lalni. Ezen tényezők sem sarkallhatják Meciart arra, hogy a hazai technikára építve nagyobb re­guláris hadsereget próbáljon meg felállítani?­­ Valóban, az anyagi áldozatok és humán­­politikai megfontolások miatt a Meciar-kor­­mány a konverziót ha nem is állította le, de erőteljesen csökkenti, és feltételezhetően - hi­szen ez kézenfekvő - a haditechnikai eszkö­zök egy részét a szlovák hadsereg felszerelé­sére fordítja. De figyelembe kell venni, hogy a Meciar-kormány a hagyományos csehszlo­vák fegyverexport folytatására törekszik, te­hát a Közel-Keleten keres új piacokat, vagy a régi kapcsolatokat igyekszik felújítani. Ez ar­ra mutat, hogy nagyon is szüksége van arra a devizára, amit ebből kaphat. A szlovák fegy­veres erők ellátására fordított eszközök „holt beruházásnak" minősülnek. Tehát nem viszik előre a nemzetgazdaság ügyét. A hadsereg ed­dig is szovjet licencek alapján készített, de csehszlovák gyártmányú fegyverekkel volt felszerelve. Gyakorlatilag nem feltételezhető, hogy most kiselejteznék a megkapott eszkö­zöket azért, hogy helyettük ugyancsak hazai gyártásból újakat állítsanak be. Továbbá: a párizsi szerződéseket nagyon szigorúan ellen­őrzik, naivitás azt gondolni, hogy titokban az engedélyezettnél akár csak egy harckocsival is több rendszerbe állítható. Mellesleg az en­gedélyezett szint fenntartása is igen nagy ter­het ró a szlovák költségvetésre. A párizsi szer­ződés egyébként az országok lakossága és te­rülete alapján állította fel a korlátokat. A szovjet utódállamok között is eszerint történt az osztozkodás, így adódik, hogy a csehek és szlovákok is 2:1 arányban részesednek a szö­vetségi államnak engedélyezett arzenálból.­­ Közbevetőleg: Nyugat-Európában hogyan fogadják a szlovák fegyverexport változatlan irányait, hat-e ez a politikai kapcsolatokra? - Konkrét információkkal nem rendelke­zem erről. Viszont végiggondolva a problé­mát, Nyugat-Európa már a terroristáknál fel­fedezett csehszlovák robbanóanyagügy óta különös figyelemmel kíséri az innen szárma­zó fegyverexportot, és a nagyon szigorú (részben ENSZ-, részben európai integrá­ciós) határozatokat ismerve biztos, hogy ne­gatív reakciókat váltana ki egy válságterület­re, válságövezetbe irányuló szlovák fegyver­­export. Hogy milyen súllyal, milyen jelentő­séggel bírna, ez az adott helyzettől függ.­­ Körvonalazódik-e már a szlovák honvé­delmi doktrína? A 90-es csehszlovák katonai doktrína külső segítségként a NATO-ra számí­tott Kizárható-e az, hogy az elmúlt időkben el­hangzott szlovák politikai nyilatkozatok, ame­lyek a magyar katonai fenyegetés érzetét pró­bálták kelteni, netán új - helyesebben történel­mi - szövetségesek felé tapogatóznak?­­ Mivel Szlovákiának jelenleg elfogadott katonai doktrínája vagy védelmi koncepciója valóban nincs, így a szlovák vezetés által kö­vetendő irányt egyelőre csak közvetetten lehet megítélni. Egyrészről biztos, hogy (már csak a tehetetlenség miatt is) jó néhány elemet át fognak venni a jelenlegi szövetségi katonai, védelmi doktrínából. Ezt a mintakeresésen túl valószínűsíti az európai biztonságpolitikai légkör, s az, hogy a térségen belül mások is nagyon hasonló elképzeléseket alakítottak ki, éppen a térség stabilitása érdekében, így a lengyel, a csehszlovák, a magyar védelmi el­képzelések egyaránt tartalmazzák azt, hogy egyetlen államot sem tekintenek ellenségnek, nincsenek ellenséges szándékaik, a fegyveres erőiket csak az országhatárokon belül, a saját területi integritás és a szuverenitás védelmére alkalmazzák.­­ Tehát ha a szlovákok most ellenséget je­lölnének meg, túl a belső fogyasztásra szánt politikai nyilatkozatok szintjén, ez szöges el­lentétben állna a jelenlegi európai biztonságpo­litikai trendekkel,és feltétlen erőteljes negatív reakciót váltana ki - nemcsak a környező or­szágok részéről, hanem Nyugat-Európából is, ahová ugye, Pozsony útja Bécsen keresztül ve­zet, miként Meciar hangsúlyozta. Ezért is gon­dolom azt, hogy a szlovák kormánynak előbb­­utóbb a nacionalizmuson túlmutató, racionáli­sabb irányba kell lépnie biztonságpolitikai té­ren, ellenkező esetben kockáztatja részben a regionális együttműködésen belüli helyét, részben pedig a nyugat-európai integrálódást.­­ Persze vannak olyan hangok, de ezek inkább kissé figyelmeztetésjellegűek, hogy ha kiszorulna ezekből a regionális és konti­nentális integrációkból, akkor kénytelen len­ne a régi szövetségeseihez, a régi kapcsola­taihoz fordulni. Ezen kimondva, ki nem mondva, a kisantantra gondolnak. Hivatalo­san ugyan ez még sehol sem hangzott el, csu­pán magánbeszélgetések, esélylatolgatások szintjén, mintegy végső megoldásként.­­ Ám egy ilyen szövetkezés ellen, amely­nek egyesítő ereje a magyarellenes nacionaliz­mus lenne, számos racionális érv szól. Ha a Magyarországra gyakorolható nyomás lehető­ségeit vizsgáljuk, úgy­ politikai, gazdasági, végső esetben katonai téren egyik ország veze­tése sincs abban a helyzetben, hogy eséllyel próbálkozhatnának akár közösen is a Magyar Köztársaság ellen fellépni. Gazdasági téren ezek az országok arra törekszenek, hogy a ré­gión belüli gazdasági kapcsolatok építésével javítsanak a saját helyzetükön. Katonai szem­pontból pedig, ha belegondolunk, a történelmi kisantant lehetőségét alapvetően a mögötte álló nagyhatalmak biztosították, Anglia és Francia­­ország. Tehát egy esetleges katonai fellépés Magyarország ellen csak akkor lenne hatásos, ha valami közös politikai célt tudnának kitűzni, és ezt Európával elfogadtatni - ami szerintem elképzelhetetlen. Hiszen azon túl, hogy bizo­nyos mértékű politikai szembenállás van a ki­sebbségek ügyében, nem sok közös célt tudnak felmutatni. A belső problémáival lekötött Szer­bia, a gazdasági, politikai gondjaival, a rend­szerváltás kínjaival küszködő Románia és a még most létrejövő Szlovákia részéről egy összehangolt katonai akciót sem politikai cél­jait, sem katonai lehetőségeit, sem gazdasági hátterét tekintve nem tartok reálisnak.­­ A romániai fordulat idején kiderült, hogy a magyar és a román katonai vezetés kapcsolata lé­nyegesen jobb, mint amilyen a politikai vezetőké volt Milyen a viszony a szlovákiai tisztikarral?­­ Mivel a szlovák védelmi minisztérium még nem jött létre, a szlovák katonai vezetés még csak ezután áll fel, így a kapcsolatépítés csak a szervezetek kialakulását, a személyek kiválasztását követően kísérhető figyelem­mel. De említést érdemel, hogy a Szlovákia területén lévő, úgynevezett keleti körzet ala­kulatainak a parancsnokaival az északi ha­tárok közelében elhelyezkedő magyar alaku­latok parancsnokai rendkívül jó viszonyt tar­tanak fenn. Ha szlovák részről ezek a szemé­lyek vagy ez a kör marad a fenti alakulatok­nál, akkor a határ menti légkör is jó marad. Véleményem szerint, ahogy a román katonai vezetéssel is korrekt a magyar katonai veze­tés kapcsolata, úgy a szlovákokkal is hason­lóan jó lehet. Talán a katonai szférában az ideológia nem terheli annyira a kapcsolato­kat, mint a politikában, így reálisnak vélem a hosszú ideje ismételt magyar javaslatot a nyi­tott laktanyák rendszerére. Járjunk át egy­máshoz, ismerjük meg egymást, vagy szól­junk oda egymásnak telefonon, ha kimegy egy zászlóalj gyakorlatra. A kapcsolatépítés­nek ezek az egyszerű, de rendkívül hatékony formái, ha a katonai vezetés szintjén a rend­szeres érintkezéssel párosulnak, véleményem szerint alkalmasak a folyamatos és stabil együttműködés fenntartására. Lambert Gábor

Next