Magyar Nemzet, 1992. november (55. évfolyam, 258-282. szám)
1992-11-14 / 269. szám
12 Magar Nemzet Történelmi lecke SZOMBAT, 1992. november 14. Allinger Jánosból Johann Allinger A hetedik nemzedék visszakerült Svábországba Magyarország a leggazdagabb ország, ott sok bor s gabona terem, így hirdették Günzburgban, s hajók várnak, induljanak velem. Ott vár sok jószág, hal és szárnyas, legelő, ameddig a szem ellát, aki most Magyarhonba költözik, arra aranykorszak vár. (Auswanderlied - Kivándorlók éneke a XVIII. század elejéről, eredetije németül Volkskalender der Deutschen aus Ungarn, München, 1965.) Allinger Jánossal vagy negyvenöt éve nem találkoztam. Pedig együtt jártunk a bonyhádi evangélikus gimnáziumba, amelyiknek padjait egy ideig Illyés Gyula is koptatta... Igaz, jómagam csak a háború után, 1946 elején vetődtem arrafelé, a Vörösmarty Mihály által „tündérinek” leírt Völgységbe, annak is a székvárosába, Bonyháda (ahol annak idején a reformkor ifjú költője lakott, és oly reménytelenül szerelmes volt a földbirtokos család oly halvány orcájú leánykájába, Perczel Etelkába). Talán azért emlegetek most költőket a korabeli, második világháború utáni Bonyháddal (és a Völgységgel) kapcsolatosan, mivel nekünk, a sokféle vidékről összejött VIII. osztályos gimnazistáknak vigasztalásul a bennünket körülvevő félelmes világban jóformán csak az éteri tájakra vezető költészet maradt... Infláció volt, és ennek következtében ennivaló, menzabeli koszt alig. A már demokratikusnak nevezett rendőrség hermetikusnak lezárta a várost, Bonyhádot meg a völgységi járás falvait. És lélek a, fels”-határon se be, se ki... Pontosabban kifelé igen, mivel akkor folytak a csupán sváboknak titulált németek kitelepítései. A tehenek tőgye szétrepedt A gondosan felszerelt házakból, portákról, gazdasági udvarokból a lakókat, a németeket már elzavarták, vagy éppenséggel maguk szöktek meg. Egyetlen éjszaka leforgása alatt összepakoltak, hogy valamelyik szomszéd faluban, jó ismerősnél, baráti családnál, ha máshol nem, a pajtában, csűrben, kukoricagóréban húzzák meg magukat... S talán így átvészelik a kitelepítés idejét. Az otthon maradt jószágok etetés-itatás nélkül sivalkodtak, kínlódtak, vergődtek napokig. A tehenek tőgye szétrepedt, hiszen nem volt, ki megfejje azokat... A régi gazda már nem volt, az újak (a telepesek, a székelyek, a Felvidékről kidobott magyarok, a tiszántúli földnélküliek) még nem érkeztek meg a kijelölt falvakba. A nagy dunántúli „világfelfordulásban” mégiscsak leérettségiztünk 1946 májusában Bonyhádon. Azután szerteszéledt a jórészt csak háború után összeverbuválódott társaság. Azóta sem nagyon jártam azon a tájon. Legfeljebb egy-két, emlékezetes arcélű osztálytársam további életútja izgatott, mint a közülünk legkiválóbbként számon tartott Allinger Jánosé, aki egyaránt volt a három, megyeszerte ismert legügyesebb tornász egyike, valamint az önképzőkör elnöke. Nemrégiben a véletlen úgy adta, hogy viszontláthattam, most már közel fél évszázad után, Johann Allingerként. Aki jó ideje német földön él, mégpedig ugyanott, ahonnan valamikor az ősei elszármaztak. - Igen, Johann Allinger nyugalmazott lelkipásztor vagyok, Németországból... - mondja régi mosolyával, ami talán egyedüli jellegzetes vonásnak maradt meg az érettségiző diákfiatalból. -Mit tudsz mondani a családról, az Allingerekről? - Az én családomról, őseimről? Nagyon pontosan tudjuk, hogy honnan vándoroltak ki kétszázhetven évvel ezelőtt Németországból... Ez a sváb vidék, Stuttgarttól északra. - Szóval idejöttetek ezelőtt kétszázhetven évvel... - Igen, az őseim. És ha egy generációt harminc évnek teszünk, akkor én a hetedik generációnak vagyok tagja és az utódja. Ezeknek Magyarországra jötteknek a sorsa igen kemény sors volt. Ma is úgy tartják Európa-szerte, hogy ha ezek az emberek nem lettek volna annyira életerősek és szívósak, akkor nem is élték volna át az egész bevándorlási időt. Annak ellenére, hogy valóban szívósak voltak, eredeti dokumentumaink vannak a régi időkből, tudunk arról, hogy a bevándorlóknak átlag egyharmada már az úton vagy Magyarországon, vagy Oroszországban történt letelepedés után, két-három éven belül meghalt. - Mondd, az Allingerek hová kerültek? - Egy Johannes Jakobus Allinger érkezett Egyházaskozárra, az akkori Ráckozárba. Valószínű tekintélyes ember lehetett, mert az ideérkezése után mindössze tizenhat évvel egyházi gondnoknak van bejegyezve az egyházi anyakönyvekbe Kozáron. Kozárról aztán kirajzottak az Allingerek. Az Allinger családban mindig sok fiú volt. Ezek kiröpültek Bikábra, Mucsfára. Azután Somogy megyébe vagy Pécstől délre, Pusztamalomba és Pogányba. De találtak Ligetben is Allinger nevet. A ligeti temetőben egy egész csomó Allinger-sírkő van, akik katolikusokká váltak. Arra lennék kíváncsi, mit tudsz a nagyapa, ükapa, dédapa foglalkozásáról... Parasztemberek voltak? - Az elsők között a többség iparos volt. Különféle ipart űztek, aztán lassan-lassan a földművelésre tértek át. A betelepülő is iparos volt. - Miféle ipart űzött? - Ácsmester volt, a fia meg kádár. - Hiszen fel kellett építeni a házat, a pincébe pedig bor kellett... ahhoz pedig hordó. - Házat építeni mindenki tudott. Ezek sokoldalú iparosok voltak, mindent megcsináltak önmaguk. A háztetőnek a faszerkezetét az ács természetesen meg tudta csinálni, de ugyanúgy a hordókészítő is besegített, mintha az ő saját szakmája lenne. Aztán a parasztszekeret meg sok-sok egyebet is meg tudtak csinálni. Másfél évszázad alatt négymillió bevándorló - Hányan lehetett az a csoport, amelyekhez az ősök is tartoztak? - Van erről adat, és ez izgalmas kérdés, hogy tulajdonképpen hányan jöttek Magyarországra? Különböző hullámokban vagy csoportokban jöttek, olyan ötéves, nyolcéves, tízéves ciklusokban. Átlag nyolcszázezer, újabb nyolcszázezer. Ez azután évtizedek folyamán fölment három és fél, négymillióra. A XVIII. század közepe táján négymillió német jöhetett ide, Magyarországra. Vallásilag három felekezethez tartoztak, többségükben katolikus volt, kisebb, de jelentős része evangélikus volt, és egy nagyon elenyésző része német református. Nyilvánvaló szükség volt mindarra, amit elmondtál, azért, hogy egy ország vérkeringése újból megindulhasson. Az ország vérkeringéséhez kellett mindez... Nem azért mondom ezt, mert svábnak vallom magam, hiszen szerettem mindig a magyarokat, a magyar történelmet, a magyar irodalmat, a hivatásom, a lelkipásztorkodás mellett. Nem tudom elképzelni, hogy Magyarország abban a lerongyolódott állapotban, ami a török utáni földrajzi tájat jelentette, hogy a németek a nagy szorgalma, erkölcsi ereje nélkül az ország felépítése megtörténhetett volna. - Németül beszélt a család? - Sváb dialektusban... A szülőfalumban, Bikaion élt öt horvát család, a németek mellett, és élt öt magyar család. És az az öt horvát család és az öt magyar család a németek sváb dialektusát beszélte. - Mennyi volt a lakossága akkoriban Bikáinak? - Gyermekkoromban Bikáinak lakosságát kereken ezernek lehet venni. Ezerből két százalék volt horvát, két százalék magyar. - Mekkora volt az Allinger-birtok? - Nemcsak az én édesapám volt az Allinger, hanem az ő bátyja is. Volt még egy harmadik, az unokatestvérünk. Átlagosan és családonként ötven-hatvan katasztrális hald birtokkal rendelkeztek. - Azt el kellett látni és művelni? - Igen, úgy művelte meg a család, munkásokkal, napszámosokkal, aratómunkásokkal. - Bekerültél a bonyhádi gimnáziumba, mindjárt első osztályba? - Harmincnyolcban, a bikali elemi iskola hatodik osztálya után, elkerültem Bonyhádra. Azért végeztem hat elemit, mert négyen voltunk testvérek, és bizony nem volt olyan bőven sem aprópénz, sem nagyobb pénz... - Idősebbek voltak a testvéreid? - Mind a három testvérem idősebb volt. - Akkor már a legkisebbet lehetett taníttatni. Nem ez volt a szokás vagy meggondolás? - Ilyen meggondolás is volt. Később a vagyonnak a további öröklésénél nem aprózódik el annyira a föld... Persze mindezek tervek és elgondolások voltak, mert a háború aztán minden tervet áthúzott. - Ők örökölték volna a földet... - Igen, két nővérem és egy bátyám volt. -És ők is Bikaion éltek... - Mindhárom Bikaion élt, a második világháborúnak végéig. A második világháború végefelé a bátyám kényszer SS-sorozásba került. Kényszersorozás volt, az akkori magyar kormány és a német kormány megállapodása alapján. A bátyám a háborúban elesett. Idősebb nővérem negyvenöt karácsonya előtt, amikor itt nálunk vége volt a háborúnak, Oroszországba került, más német bikaliakkal és környékbeli svábokkal együtt. Hároméves oroszországi kényszermunka után betegen visszajött, ma Németországban él. Másik nővérem családjával, apósával, anyósával és a saját három gyerekével kitelepítésre került az akkori orosz zónába, Kelet- Németországba. - Ma is ott él a család? - Nem, mind Nyugaton élünk, a Bodeni tó vidékén. Közel vagyunk egymáshoz. Én az Oroszországban élt nővéremet először ötvennyolcban láttam, tehát majd tizenhárom évig nem láttam... A fiatalabbik nővéremet hatvannégyben, húsz év után láttam először Németországban. Nem sokkal azelőtt, hogy mi kivándoroltunk. - Te egyedül maradtál negyvenötben mint gimnazista... - A családból egyedül maradtam, mert egyik nővérem Oroszországban volt, másik nővéremet kitelepítették. -A bátyád meghalt? Hol? Tudjátok? - Csak sejtjük. Magyarországi területen, az oroszok nyomása nagy volt, valahol Hatvan vidékén. Úgy emlékeztek a katona bajtársai, hogy ezeknek a kényszerbesorozott fiatal bikaliaknak a fele ott egy orosz támadás áldozata lett. A tankok belenyomták őket a földbe. Németek, oroszok, magyarok... - Háromszoros sorscsapás volt fölöttetek Bikalon... Elsősorban elvitték a németek katonának a fiatalokat, másodszor az orosz kényszermunka, harmadszor a magyar kitelepítés... - Én még egy negyediket is mondanék. A front megérkezése és átvonulása előtt Bikábról körülbelül tizenkét család elmenekült. Akik talán a Volksbundtól, a hivatalos német szervezettől reméltek valamit. Földet ígértek nekik. - Hány embert vittek el az oroszok kényszermunkára? - Bikából ötvenegy személyt vittek el. Lányokat, asszonyokat, fiúkat és férfiakat. A kényszermunkára hurcoltak egyharmada meghalt. Éhen pusztult. Háborús vesztesége volt a falunak, összesen hatvannyolc személy, annyi van azon a listán, akiket a háború áldozatainak tekintünk. - Emlékszel az első világháborúban hány áldozata volt Bikalnak? - Pontos feljegyzések vannak. Az első világháborúból van egy tablókép, a háborúban részt vett összes bikali lakos, középen babérkoszorúban a halottak. Az első világháborúban a halottak száma tizenhét volt, szemben a hatvannyolccal a második világháborúból. - A kitelepítés az egész falut érintette? - Ha ezernek vesszük Bikái létszámát, akkor gyakorlatilag hétszázat elvittek. - Hova mentek? - Ezeket elvitték Kelet-Németországba, az akkori orosz zónába. A legtöbbjük aztán átszivárgott még a fal építése előtt - a híres Honecker-i fal -, átszivárogtak Nyugatra, de maradtak Kelet-Németországban is, ott rekedtek meg. Az az osztály, ahol elkezdted harmincnyolcban a bonyhádi gimnáziumban, milyen összetételű volt? - Az elsőéves korunkban, mint ahogy ez Bonyhádon általános volt, nemzetiségileg az osztályunk nyolcvan százaléka sváb volt. Majosról, Nagymányokról mindenki. Alig húsz százalékuk magyar, de volt az osztályunkban bonyhádi zsidó is. Felekezetileg is nagyon érdekes volt. A bonyhádi gimnáziumban mindig több volt a katolikus, mint az evangélikus. - Azon csodálkozom, hogy az evangélikust lelkipásztori pályát választottad! Erre hogy került sor? - Amikor én tizenkét évesen a bonyhádi gimnáziumba kerültem, nem tudtam ötven szót magyarul. Nyolcadikos koromra odáig jutott az én magyarnyelv-tudomásom, hogy magam is csodálkoztam, sőt mások is. Sosem tagadtuk le azóta se a magyar nyelvet, és hogy honnan jövök, és nem is akarjuk. Ami a hivatásomat illeti, nagyon rövid elhatározással döntöttem, talán annak a befolyása alatt, hogy a háború nyomorúsága, az emberek szegénysége, a vigasztalan helyzet, talán ez volt az indító ok. - Talán hozzátehetjük, hogy a családi tragédia, a bátyád halála, a nővéred elhurcolása... - A háború szomorú részéből bőven kijutott nekünk, mindenféle tekintetben. Annak örülök, hogy nagyon fegyelmezettek voltunk a szüleimmel együtt. Azt mondtuk, hogy nem dőlt össze a világ. A kéményseprő is kell hogy menjen, akár esik, akár fúj, s ha véletlen megázik, akkor majd megszárad... így kerültem aztán az evangélikus teológiára Sopronba. Örömmel mentem oda, sokat tanultam, mindig szerettem tanulni, máig is tanulok. Jó pap holtig tanul, ezt ma is vallom. Amikor ötvenegyben elvégeztem a teológiát, nemsokára német gyülekezetbe kerültem Magyarbolyba, az volt az első lelkészi állásom. Ott többségében németül kellett prédikálnom, itt voltam nyolc évig. Utána elkerültem Hidasra, ott voltam kilenc évig. Akkor kivándoroltunk családostul Németországba. - Németországba hová kerültél, vissza őseid földjére? - Igen, ott kezdtem a szolgálatomat, ahol most is vagyok. Gyönyörű, erdős vidéken építhettünk egy házat, hét szoba van benne. Ezt kis háznak mondják Németországban. Nagyon jól érzem magam, hat éve mentem nyugdíjba. - Egy mondatban: életelved, filozófiád, hited? - Mindig egyenlőnek tartottam az embereket. Szívesen hozzásegítettem őket ahhoz, hogy közöttük nagyobb megértés legyen. De hogy ne ilyen papi és natetikus legyek, hadd idézzek egy német közmondást, ezúttal magyarul: a munkához úgy kell hozzáállni, hogy a másik is hozzáférjen... Indokína és a Cape Kennedy Még sokáig mesél lelkipásztori tevékenységéről felváltva, hol magyar, hol pedig német helységnevekkel, német és magyar családok történeteivel. Majd hirtelen, mintha az emlékezet színpadán kigyulladna egy régen be nem kapcsolt reflektor: - Emlékszel, hogy hárman voltunk az osztály legjobb tornászai, a Döme, a Janek meg én? Emlékszem. Az osztály két óriása, izomkolosszusa meg a vékonypénzű, hajlékony testű Allinger János. A két hatalmas termetű fiú ráadásul az osztály legrosszabb tanulói voltak, szemben a „sváb” fiúval, aki színjelesen, borotva éles eszével az önképzőkéri elnöki tisztet is ellátta. - Mi lett velük? - Döme már Bonyhádon is mindig a térképet nézegette. Milyen jó lenne Ázsiában lenni, Afrikában élni... Folyton sóhajtozott, micsoda izgalmas hölgyek élhetnek ott! És az idegenlégiós regényeket bújta. - Mi lett vele? - Az idegenlégió egyik legjobban dekorált tisztje lett. Észak-Afrikában képezték ki, Indokínábanban volt kétezer bevetésen mint ejtőernyős... Húsz sebesülést szedett össze, mielőtt kiképzőtisztnek tették meg. Huszonegy év után leszerelt. Németországban lovaglóiskolát nyitott. Nemrégen jött meg halálának híre. - És Janek, aki nyolcszáz holdas földbirtokos gyereke volt? - Ő vitte talán a legtöbbre közülünk... Ötvenhatban kiment Amerikába. A híres űrkikötőbe került, Cape Kennedyre. Kutató lett, akit Werner von Braun személyesen tüntetett ki. Azt írta haza egyik levelében, hogy ő kutatásaival már voltaképpen a XX. században érzi magát. Ezért is tud olyan távolról, szivárványszínekben visszaemlékezni a háború utáni, szűkös bonyhádi diákévekre... Tóbiás Áron A második világháború pusztításairól, a megmaradtak pokoli szenvedéseiről, családok és népcsoportok sok ezer kilométeres vándorlásairól csupán mostanában kezd az újra szabaddá vált Magyarország viszonyai között szólni a krónika. A magyarországi németség betelepülése, az újkori német kivándorlás, 275 évvel ezelőtt kezdődött, az 1686-os esztendő táján, és tartott az 1820-as év elejéig. Hívták, csalogatták őket a kihalt pusztasággá vált területekre. A Mátyás király uralkodása által meglakott, „jó erőben" lévő, európai középhatalomnak számító Magyarországot négymillió telek lakta, ebből megmaradt, alig kétszáz esztendő múlva, egymillió-egyszázezer ember... Savoyai Jenő herceg, aki a különféle hadjárataiból jól ismerte a puszta országrésszé változott Duna-Tisza közét, egy angol ladyt azzal akart lebeszélni a Magyarországon történő átutazásról, hogy Buda és Eszék között egyetlen házat sem fog találni... A törökdúlások és a kuruc-labanc hóbort utáni portyázó hadműveletek után jóformán csak a puszta föld maradt meg. Példának: a kistormási (Tolna megye) lutheránus eklézsia ládájában őrzött feljegyzés szerint III. Károly császár megbízottai igencsak becsapták a német betelepülőket. „Miután a telepítési feltételek tetszettek a Hessen-Darmstadtól kitelepülni vágyóknak, elhatározták, hogy a tavasz beálltával Magyarországra vándorolnak. A tél folyamán minden elvihető holmijukat pénzzé tették, választottak maguknak lelkészt és tanítót... A császár hajóin lejöttek a Dunán Tolnáig, s ott kiszálltak. Onnan a földesúr, Mercy Claudius Florimundus kocsijai hozták őket Tormásra (az említett földesúr csábította német földről a tolna megyei lutheránus gyülekezetek nagy részét, de ő telepítette be a Bánátot is)... 1724. május 9-én este hét és nyolc óra között,öntötték ki a messziről érkezetteket a zöld fűbe - miután hajlék sehol sem volt. Az Isten csillagos ege volt a takarójuk és a pázsitos föld a derékaljuk..."