Magyar Nemzet, 1992. november (55. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-14 / 269. szám

12 Magar Nemzet Történelmi lecke SZOMBAT, 1992. november 14. Allinger Jánosból Johann Allinger A hetedik nemzedék visszakerült Svábországba Magyarország a leggazdagabb ország, olt sok bor s gabona terem, így hirdették Günzburgban, s hajók várnak, induljanak velem. Ott vár sok jószág, hal és szárnyas, legelő, ameddig a szem ellát; aki most Magyarhonba költözik, arra aranykorszak vár. (Auswanderlied - Kivándorlók éneke a XVIII. század elejéről, eredetije németül Volkskalender der Deutschen aus Un­garn, München, 1965.) Allinger Jánossal vagy negyven­öt éve nem találkoztam. Pedig együtt jártunk a bonyhádi evangélikus gim­náziumba, amelyiknek padjait egy ideig Illyés Gyula is koptatta... Igaz, jómagam csak a háború után, 1946 elején vetődtem arrafelé, a Vörös­marty Mihály által „tündérinek” leírt Völgységbe, annak is a székvárosába, Bonyhádn (ahol annak idején a re­formkor ifjú költője lakott, és oly re­ménytelenül szerelmes volt a földbir­tokos család oly halvány orcájú le­ánykájába, Perczel Etelkába). Talán azért emlegetek most költőket a ko­rabeli, második világháború utáni Bonyháddal (és a Völgységgel) kap­csolatosan, mivel nekünk, a sokféle vidékről összejött VIII. osztályos gimnazistáknak vigasztalásul a ben­nünket körülvevő félelmes világban jóformán csak az éteri tájakra vezető költészet maradt... Infláció volt, és ennek következtében ennivaló, men­zabeli koszt alig. A már demokrati­kusnak nevezett rendőrség hermeti­­kusnak lezárta a várost, Bonyhádot meg a völgységi járás falvait. És lé­lek a, Jcis”-határon se be, se ki... Pon­tosabban kifelé igen, mivel akkor folytak a csupán sváboknak titulált németek kitelepítései. A tehenek tőgye szétrepedt A gondosan felszerelt házakból, portákról, gazdasági udvarokból a la­kókat, a németeket már elzavarták, vagy éppenséggel maguk szöktek meg. Egyetlen éjszaka leforgása alatt összepakoltak, hogy valamelyik szomszéd faluban, jó ismerősnél, ba­ráti családnál, ha máshol nem, a paj­tában, csűrben, kukoricagóréban húzzák meg magukat... S talán így átvészelik a kitelepítés idejét. Az ott­hon maradt jószágok etetés-itatás nélkül sivalkodtak, kínlódtak, ver­gődtek napokig. A tehenek tőgye szétrepedt, hiszen nem volt, ki meg­fejje azokat... A régi gazda már nem volt, az újak (a telepesek, a széke­lyek, a Felvidékről kidobott magya­rok, a tiszántúli földnélküliek) még nem érkeztek meg a kijelölt falvak­ba. A nagy dunántúli „világfelfordu­lásban” mégiscsak leérettségiztünk 1946 májusában Bonyhádon. Azután szerteszéledt a jórészt csak háború után összeverbuválódott társaság. Azóta sem nagyon jártam azon a tá­jon. Legfeljebb egy-két, emlékezetes arcélű osztálytársam további életútja izgatott, mint a közülünk legkivá­lóbbként számon tartott Allinger Jánosé, aki egyaránt volt a három, megyeszerte ismert legügyesebb tor­nász egyike, valamint az önképzőkör elnöke. Nemrégiben a véletlen úgy adta, hogy viszontláthattam, most már kö­zel fél évszázad után, Johann Allin­­gerként. Aki jó ideje német földön él, mégpedig ugyanott, ahonnan valami­kor az ősei elszármaztak.- Igen, Johann Allinger nyugal­mazott lelkipásztor vagyok, Német­országból... - mondja régi mosolyá­val, ami talán egyedüli jellegzetes vonásnak maradt meg az érettségiző diákfiatalból.-Mit tudsz mondani a családról, az Allingerekről?- Az én családomról, őseimről? Nagyon pontosan tudjuk, hogy hon­nan vándoroltak ki kétszázhetven év­vel ezelőtt Németországból... Ez a sváb vidék, Stuttgarttól északra.- Szóval idejöttetek ezelőtt két­százhetven évvel...- Igen, az őseim. És ha egy gene­rációt harminc évnek teszünk, akkor én a hetedik generációnak vagyok tagja és az utódja. Ezeknek Magyar­­országra jöttéknek a sorsa igen ke­mény sors volt. Ma is úgy tartják Eu­­rópa-szerte, hogy ha ezek az embe-A második világháború pusztításairól, a megmaradtak pokoli szenvedéseiről, családok és népcsoportok sok ezer kilométe­res vándorlásairól csupán mostanában kezd az újra szabaddá vált Magyarország viszonyai között szólni a krónika. A ma­gyarországi németség betelepülése, az újkori német kivándorlás, 275 évvel ezelőtt kezdődött, az ló8ó-os esztendő táján, és tartott az 1820-as év elejéig. Hívták, csalogatták őket a kihalt pusztasággá vált területekre. A Mátyás király uralkodása állal meglakott, „jó erőben" lévő, európai középhatalomnak számító Magyarországot négymillió Jelek lakta, ebből megmaradt, alig kétszáz esztendő múlva, egymillió-egyszázezer ember... Savoyai Jenő herceg, aki a különféle hadjáratai­ból jól ismerte a puszta országrésszé változott Duna-Tisza közét, egy angol ladyt azzal akart lebeszélni a Magyarországon történő átutazásról, hogy Buda és Eszék közölt egyetlen házat sem fog találni... A törökdúlások és a kuruc-labanc hóbort utáni portyázó hadműveletek után jóformán csak a puszta föld maradt meg. Példának: a kistormást (Tolna megye) lutherá­nus eklézsia ládájában őrzött feljegyzés szerint III. Károly császár megbízottai igencsak becsapták a német betelepülőket: „Miután a telepítési feltételek tetszettek a Hessen-Darmstadtól kitelepülni vágyóknak, elhatározták, hogy a tavasz beálltá­val Magyarországra vándorolnak. A tél folyamán minden elvihető holmijukat pénzzé tették, választottak maguknak lelkészt és tanítót... A császár hajóin lejöttek a Dunán Tolnáig, s ott kiszálltak. Onnan a földesúr, Mercy Claudius Florimundus kocsi­jai hozták őket Tormásra (az említett földesúr csábította német földről a tolna megyei lutheránus gyülekezetek nagy részét, de ő telepítette be a Bánátot is)... 1724. május 9-én este hét és nyolc óra között,öntötték ki a messziről érkezetteket a zöld fűbe' - miután hajlék sehol sem volt. Az Isten csillagos ege volt a takarójuk és a pázsitos föld a derékaljuk..." rek nem lettek volna annyira életerő­sek és szívósak, akkor nem is élték volna át az egész bevándorlási időt. Annak ellenére, hogy valóban szívó­sak voltak, eredeti dokumentumaink vannak a régi időkből, tudunk arról, hogy a bevándorlóknak átlag egyhar­­mada már az úton vagy Magyaror­szágon, vagy Oroszországban történt letelepedés után, két-három éven be­lül meghalt.- Mondd, az Allingerek hová ke­rültek?- Egy Johannes Jakobus Allinger érkezett Egyházaskozárra, az akkori Ráckozárba. Valószínű tekintélyes ember lehetett, mert az ideérkezése után mindössze tizenhat évvel egy­házi gondnoknak van bejegyezve az egyházi anyakönyvekbe Kozáron. Kozárról aztán kirajzottak az Allin­gerek. Az Allinger családban mindig sok fiú volt. Ezek kiröpültek Bikáira, Mucsfára. Azután Somogy megyébe vagy Pécstől délre, Pusztamalomba és Pogányba. De találtak Ligetben is Allinger nevet. A ligeti temetőben egy egész csomó Allinger-sírkő van, akik katolikusakká váltak.- Arra lennék kíváncsi, mit tudsz a nagyapa, ükapa, dédapa foglalko­zásáról... Parasztemberek voltak?- Az elsők között a többség ipa­ros volt. Különféle ipart űztek, aztán lassan-lassan a földművelésre tértek át. A betelepülő ős iparos volt.- Miféle ipart űzött?- Ácsmester volt, a fia meg ká­dár.- Hiszen fel kellett építeni a há­zat, a pincébe pedig bor kellett... ah­hoz pedig hordó.- Házat építeni mindenki tudott. Ezek sokoldalú iparosok voltak, min­dent megcsináltak önmaguk. A ház­tetőnek a faszerkezetét az ács termé­szetesen meg tudta csinálni, de ugyan­úgy a hordókészítő is besegített, mintha az ő saját szakmája lenne. Aztán a parasztszekeret meg sok-sok egyebet is meg tudtak csinálni. Másfél évszázad alatt négymillió bevándorló- Hányán lehetett az a csoport, amelyekhez az ősök is tartoztak?- Van erről adat, és ez izgalmas kérdés, hogy tulajdonképpen hányán jöttek Magyarországra? Különböző hullámokban vagy csoportokban jöt­tek, olyan ötéves, nyolcéves, tízéves ciklusokban. Átlag nyolcszáz-ezer, újabb nyolcszáz-ezer. Ez azután év­tizedek folyamán fölment három és fél, négymillióra. A XVIII. század közepe táján négymillió német jöhe­tett ide, Magyarországra. Vallásilag három felekezeihez tartoztak, több­ségükben katolikus volt, kisebb, de jelentős része evangélikus volt, és egy nagyon elenyésző része német református.- Nyilvánvaló szükség volt mind­arra, amit elmondtál, azért, hogy egy ország vérkeringése újból megindul­hasson.- Az ország vérkeringéséhez kellett mindez... Nem azért mondom ezt, mert svábnak vallom magam, hiszen szerettem mindig a magyarokat, a magyar történelmet, a magyar irodalmat, a hivatásom, a lelkipásztorkodás mellett. Nem tu­dom elképzelni, hogy Magyar­­ország abban a lerongyolódott álla­potban, ami a török utáni földrajzi tájat jelentette, hogy a németek a nagy szorgalma, erkölcsi ereje nél­kül az ország felépítése megtörtén­hetett volna.- Németül beszélt a család?- Sváb dialektusban... A szülőfa­lumban, Bikaion élt öt horvát család, a németek mellett, és élt öt magyar család. És az az öt horvát család és az öt magyar család a németek sváb dia­lektusát beszélte. tett taníttatni. Nem ez volt a szokás vagy meggondolás?- Ilyen meggondolás is volt. Ké­sőbb a vagyonnak a további öröklé­sénél nem aprózódik cl annyira a föld... Persze mindezek tervek és el­gondolások voltak, mert a háború az­tán minden tervet áthúzott.- Ők örökölték volna a földet...- Mennyi volt a lakossága akko­riban Bikáinak?- Gyermekkoromban Bikáinak lakosságát kereken ezernek lehet venni. Ezerből két százalék volt hor­vát, két százalék magyar.- Mekkora volt az Allinger-birtok?- Nemcsak az én édesapám volt az Allinger, hanem az ő bátyja is. Volt még egy harmadik, az unoka­­testvérünk. Átlagosan és családon­ként ötven-hatvan katasztrális hóid birtokkal rendelkeztek.- Azt el kellett látni és művelni?- Igen, úgy művelte meg a csa­lád, munkásokkal, napszámosokkal, aratómunkásokkal.- Bekerültél a bonyhádi gimnázi­umba, mindjárt első osztályba?- Harmincnyolcban, a bikali ele­mi iskola hatodik osztálya után, elke­rültem Bonyhádra. Azért végeztem hat elemit, mert négyen voltunk test­vérek, és bizony nem volt olyan bő­ven sem aprópénz, sem nagyobb pénz...- Idősebbek voltak a testvéreid?- Mind a három testvérem idő­sebb volt.- Akkor már a legkisebbet lehe­- Igen, két nővérem és egy bá­tyám volt.-És ők is Bikaion éltek...- Mindhárom Bikaion élt, a má­sodik világháborúnak végéig. A második világháború végefelé a bá­tyám kényszer SS-sorozásba került. Kényszersorozás volt, az akkori magyar kormány és a német kor­mány megállapodása alapján. A bá­tyám a háborúban elesett. Idősebb nővérem negyvenöt karácsonya előtt, amikor itt nálunk vége volt a háborúnak, Oroszországba került, más német bikaliakkal és környék­beli svábokkal együtt. Hároméves oroszországi kényszermunka után betegen visszajött, ma Németor­szágban él. Másik nővérem család­jával, apósával, anyósával és á saját három gyerekével kitelepítésre ke­rült az akkori orosz zónába, Kclct- Németországba.- Ma is ott él a család?- Nem, mind Nyugaton élünk, a Bodeni tó vidékén. Közel vagyunk egymáshoz. Én az Oroszországban élt nővéremet először ötvennyolcban láttam, tehát majd tizenhárom évig nem láttam... A fiatalabbik nővére­met hatvannégyben, húsz év után lát­tam először Németországban. Nem sokkal azelőtt, hogy mi kivándorol­tunk.- Te egyedül maradtál negyven­ötben mint gimnazista...- A családból egyedül maradtam, mert egyik nővérem Oroszországban volt, másik nővéremet kitelepítették.-A bátyád meghalt? Hol? Tudjá­tok?- Csak sejtjük. Magyarországi te­rületen, az oroszok nyomása nagy volt, valahol Hatvan vidékén. Úgy emlékeztek a katona bajtársai, hogy ezeknek a kényszerbesorozott fiatal bikaliaknak a fele ott egy orosz tá­madás áldozata lett. A tankok bele­nyomták őket a földbe. Németek, oroszok, magyarok...- Háromszoros sorscsapás volt fölöttetek Bikaion... Elsősorban el­vitték a németek katonának a fiatalo­kat, másodszor az orosz kényszer­­munka, harmadszor a magyar kitele­pítés...- Én még egy negyediket is mon­danék. A front megérkezése és átvo­nulása előtt Bikáiról körülbelül ti­zenkét család elmenekült. Akik talán a Volksbundtól, a hivatalos német szervezettől reméltek valamit. Földet ígértek nekik.- Hány embert vittek el az oro­szok kényszermunkára?- Bikáiról ötvenegy személyt vit­tek el. Lányokat, asszonyokat, fiúkat és férfiakat. A kényszermunkára hur­coltak egyharmada meghalt. Éhen pusztult. Háborús vesztesége volt a falunak, összesen hatvannyolc sze­mély, annyi van azon a listán, akiket a háború áldozatainak tekintünk.- Emlékszel az első világháború­ban hány áldozata volt Bikáinak?- Pontos feljegyzések vannak. Az első világháborúból van egy tab­lókép, a háborúban részt vett összes bikali lakos, középen babérkoszorú­ban a halottak. Az első világháború­ban a halottak száma tizenhét volt, szemben a hatvannyolccal a második világháborúból.- A kitelepítés az egész falut érin­tette?- Ha ezernek vesszük Bikái lét­számát, akkor gyakorlatilag hétszá­zat elvittek.- Hova mentek?- Ezeket elvitték Kelet-Németor­­szágba, az akkori orosz zónába. A legtöbbjük aztán átszivárgóit még a fal építése előtt - a híres Honecker-i fal -, átszivárogtak Nyugatra, de ma­radtak Kclet-Németországban is, ott rekedtek meg.- Az az osztály, ahol elkezdted harmincnyolcban a bonyhádi gimná­ziumban, milyen összetételű volt?- Az elsőéves korunkban, mint ahogy ez Bonyhádon általános volt, nemzetiségileg az osztályunk nyolc­van százaléka sváb volt. Majosról, Nagymányokról mindenki. Alig húsz százalékuk magyar, de volt az osztá­lyunkban bonyhádi zsidó is. Feleke­­zetileg is nagyon érdekes volt. A bonyhádi gimnáziumban mindig több volt a katolikus, mint az evan­gélikus.- Azon csodálkozom, hogy az evangélikust lelkipásztori pályát vá­lasztottad! Erre hogy került sor?- Amikor én tizenkét évesen a bonyhádi gimnáziumba kerültem, nem tudtam ötven szót magyarul. Nyolcadikos koromra odáig jutott az én magyamyelv-tudomásom, hogy magam is csodálkoztam, sőt mások is. Sosem tagadtuk le azóta se a ma­gyar nyelvet, és hogy honnan jövök, és nem is akarjuk. Ami a hivatásomat illeti, nagyon rövid elhatározással döntöttem, talán annak a befolyása alatt, hogy a háború nyomorúsága, az emberek szegénysége, a vigasztalan helyzet, talán ez volt az indító ok.- Talán hozzátehetjük, hogy a családi tragédia, a bátyád halála, a nővéred elhurcolása...- A háború szomorú részéből bő­ven kijutott nekünk, mindenféle te­kintetben. Annak örülök, hogy na­gyon fegyelmezettek voltunk a szü­leimmel együtt. Azt mondtuk, hogy nem dőlt össze a világ. A kémény­seprő is kell hogy menjen, akár esik, akár fúj, s ha véletlen megázik, akkor majd megszárad... így kerültem az­tán az evangélikus teológiára Sop­ronba. Örömmel mentem oda, sokat tanultam, mindig szerettem tanulni, máig is tanulok. Jó pap holtig tanul, ezt ma is vallom. Amikor ötvenegy­ben elvégeztem a teológiát, nemso­kára német gyülekezetbe kerültem Magyarbolyba, az volt az első lelké­szt állásom. Ott többségében németül kellett prédikálnom, itt voltam nyolc évig. Utána elkerültem Hidasra, ott voltam kilenc évig. Akkor kivándo­roltunk családostul Németországba.- Németországba hová kerültél, vissza őseid földjére?- Igen, ott kezdtem a szolgálato­mat, ahol most is vagyok. Gyönyörű, erdős vidéken építhettünk egy házat, hét szoba van benne. Ezt kis háznak mondják Németországban. Nagyon jól érzem magam, hat éve mentem nyugdíjba.- Egy mondatban: életelved, filo­zófiád, hited?- Mindig egyenlőnek tartottam az embereket. Szívesen hozzásegítet­tem őket ahhoz, hogy közöttük na­gyobb megértés legyen. De hogy ne ilyen papi és natetjkus legyekt hadd’ idézzek egy német közmondást, ezút­tal magyarul: a munkához úgy kell hozzáállni, hogy a másik is hozzá­férjen... Indokína és a Cape Kennedy Még sokáig mesél lelkipásztori tevékenységéről - felváltva, hol ma­gyar, hol pedig német helységnevek­kel, német és magyar családok törté­neteivel. Majd hirtelen, mintha az emlékezet színpadán kigyulladna egy régen be nem kapcsolt reflektor:- Emlékszel, hogy hárman vol­tunk az osztály legjobb tornászai, a Döme, a Janek meg én? Emlékszem. Az osztály két óriá­sa, izomkolosszusa meg a vékony­pénzű, hajlékony testű Allinger Já­nos. A két hatalmas termetű fiú rá­adásul az osztály legrosszabb tanulói voltak, szemben a „sváb” fiúval, aki színjelesen, borotva éles eszével az önképzőkört elnöki tisztet is ellátta.- Mi lett velük?- Döme már Bonyhádon is min­dig a térképet nézegette. Milyen jó lenne Ázsiában lenni, Afrikában él­ni... Folyton sóhajtozott: micsoda iz­galmas hölgyek élhetnek ott! És az idegenlégiós regényeket bújta.- Mi lett vele?- Az idegenlégió egyik legjob­ban dekorált tisztje lett. Észak-Áfri­­kában képezték ki, Indokínábanban volt kétezer bevetésen mint ejtőer­nyős... Húsz sebesülést szedett össze, mielőtt kiképzőtisztnek tették meg. Huszonegy év után leszerelt. Német­országban lovaglőiskolát nyitott. Nemrégen jött meg halálának híre.- És Janek, aki nyolcszáz holdas földbirtokos gyereke volt?- Ő vitte talán a legtöbbre közü­lünk... Ötvenhatban kiment Ameriká­ba. A híres űrkikötőbe került, Cape Kcnncdyre. Kutató lett, akit Werner von Braun személyesen tüntetett ki. Azt írta haza egyik levelében, hogy ő kutatásaival már voltaképpen a XXL században érzi magát. Ezért is tud olyan távolról, szivárványszínekben visszaemlékezni a háború utáni, szűkös bonyhádi diákévekre... Tóbiás Áron

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék