Magyar Nemzet, 1992. november (55. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-19 / 273. szám

10 Magaz N­et E­rdély valóban Tündérkert. Balladák­öldje, ahol még smaragdzöld rétektől búcsúzik az ősz, zordon hegyoldalak­ban apró falvak húzódnak a fenyvesek oltal­mába. Fából ácsolt templomtornyok, nádfede­­les házikók éppúgy őrzik több száz év álmai­nak és küzdelmeinek emlékét, mint a nagyvá­rosok macskaköves utcái és ódon polgárházai. Mintha kizökkent volna az idő, s egy síkra ve­títődve múlt és jelen, úgy él együtt e tájon az eleven hagyomány a modern kor legújabb vív­mányaival Megtalálható itt az érintetlen és a környezetszennyezéssel meggyalázott termé­szet egyaránt, akárcsak a városszéli panelne­gyedtől messze elfutó mezőn juhait legeltető móc pásztor. A benzinért néha hetekig kell sor­ba állni, a falvakban többfelé egy csepp víz sem csikarható ki a vezetékből, a boltokban a minimálisra csökkentett világítás jótékony ho­mályba burkolja a szegényes áruválasztékot. Határtalan ajándék A régi magyar nagyvárosok utcáin a bete­lepültek nagy száma miatt már alig hallani ma­gyar szót, de a nagyváradi magyar színház műsorán Illyés Gyula Fáklyalángja és Tamási Áron Ördögölő Józsiája is szerepel (ez utóbbi Novák Ferenc vendégrendezésében). A ma­gyar falvak RMDSZ-párti polgármesterei re­ménytelennek tűnő küzdelmet folytatnak a kö­vezetlen utak, a pedagógushiány és az egyre növekvő munkanélküliség ellen, a legtöbb ott­honnak azonban általános felszerelési tárgya a színes televízió - a hetenként kétszer műsorra tűzött Dallas-adagok éppúgy mágnesként vonzzák a családok egy részét, mint sok más országban. A patinás városokban gombamód szaporodnak a lakótelepek, melyekbe még mintha az építkez­és befejezése előtt beköltöz­tek volna lakóik: az egyik emeleti ablakból vaskos kéménycső kanyarog elő, a frissen fel­rakott vakolat sok helyütt erőtlenül pereg alá a ház lábától még el sem takarított építkezési tör­melékkupacra. A János ve rézből készült báb­előadás szövegkönyve szerint a Tündérek hona ugyanazon a szigeten található, mint a Sötétség országa - ez a helymeghatározás akár a Tün­dérkertre is vonatkoztatható. Az Állam­i Bábszínház kettéválása után megalakult Budapest Bábszínház még éppen csak nyújtózott néhányat, hogy friss vért tor­násszon újjáéledő tagjaiba, első útjainak egyike máris Erdélybe veze­tett. A csökkentett létszámat tovább működő­­ Budapest Bábszínház egyelőre csak az öröklött készletekből gazdál­kodhat, új darabok színpadra állítására eddig sem idejük, sem pénzük nem volt. A szín­ház tagjai azonban nemcsak bevételnövelő forrásokon, az épület átalakításán és a szín­padi bemutatókon törik a fejü­ket, hanem turnékat terveznek a határainkon túli magyarlakta területekre, hogy ajándékul vigyék a magyar kultúrát, aminek éhét egyik vidéken sem csillapította a csekély mérvű és kétes értékű gazda­sági átrendeződés. Ajándékul, hiszen eredeti terveik szerint nem szedtek volna belépti dí­jat előadásaikra, de a külföldi szervezők mégis elkezdték árulni a jegyeket. A színház azonban ragasz­kodott elhatározásához, hogy nem akar ke­resni ezen a körúton, s az összegyűlt pénzből a turné utolsó állomáshelyén, Kézdivásárhe­­lyen pályázatot írt ki bábdarabok írására, a 250 000 lej feletti összeget pedig az egyik helyi magyar óvodának adta. A rendelkezésre álló darabok közül a Já­nos vitéz kisszínpadi változata látszott a leg­alkalmasabbnak arra, hogy a határokon túl is bemutassák, hiszen történetét minden ma­gyar ismeri. Mindenütt a magyar huszárok látványos színre lépései, az óriáskirály díszes palástja és a kiskutya kedves figurája aratták a legnagyobb sikert: az erdélyi gyerekek taps­orkánnal kísérték az előadást, torkuk szakad­tából kiabáltak az izgalmasabb részeknél, nagy buzgalmukban még a boszorkányról al­kotott rosszalló véleményüket sem rejtették véka alá. Az előadás végén mindig indulattól kipirult arcú pöttöm­hősök távoztak a néző­térről, győzedelmesen - hiszen mindahányan teljes lelkükkel vettek részt a játékban. A Já­nos vitézben szereplő színészek mindannyian nagyon régóta vesznek részt a darab alakítá­sában, legtöbben nem csupán egy, hanem több szerepet is játszanak egyszerre. A fran­cia király (egyben griffmadár, gazda, Gáspár rabló, követ, szúnyog, sárkány...) Bognár Pé­ter, az operettek világának szerelmese, szere­peibe is megpróbált becsempészni operettpa­ródiákra jellemző elemeket. János vitéz­ben szerepei közül a francia király a kedvence, már sokat és szívesen játszotta valaha; az, hogy ismét visszakapta, számára elégtételt je­lent a vidéki előadásokkal - szakzsargonban tájon - eltöltött húsz nehéz évért. Dörögdy Miklós 1961 óta játssza az Óriáskirályt. Ugyanakkor ő a huszárkapitány és az egyik zsivány is, az egyik jelenetben önmagával beszél és birkózik. A sokszor felújított és átalakított darabot Urbán Gyula rendezte, a dísz­leteket és bábokat Kós Iván Kossuth-díjas érdemes mű­vész tervezte, több mint két évtizede. Mivel a darab tech­nikai feszererelésének jó része - a világító és hangtechnikai berendezések - a Kolibri Szín­ház tulajdonába került, az elő­adás veszített a hajdani tájelő­adások fényéből. A több alka­lommal átépített és bővített, hármas színteli paravánrend­szer kemény munkát követel a színészektől, az Óriásország­­jelenetet például guggolva, kúszva-mászva kell végigját­szaniuk. A sikerben oroszlán­­része volt a színészek elszánt erőfeszítésének, amellyel az előadás hiányos technikai fel­tételeit igyekeztek pótolni. A vásári komédiákat idéző mozzanatok olyan­kor is hatottak, amikor a színházul szolgáló helyiség kedvezőtlen hangfeltételei miatt a lí­rai szövegrészek nem érvényesülhettek. Fekete-piros viselet így volt ez Széken is, a turné első állomás­helyén, ahol a fűtetlen, törött ablakú vasbeton kultúrház nézőtere kétszer is megtelt. A máso­dik, az esti előadásra már a felnőttek is eljöttek, sok fiatal viseletben, az esti táncházra készü­lődve. A három fő utca - szeg - fiataljai még szívesen járnak táncházba, hiszen számukra ez még jelentésteli valóság, nem hagyományőrzés - de már csak ünnepekkor. Például a lakodal­mas szokásokban, amikor a vőlegény a másik szegből választott menyasszonyával nem lép­heti át a szeg határát mindaddig, míg a szeg fi­ainak váltságot nem fizet, hiába szóljanak is hí­­vogatóan a menyegzői harangok. Vannak más­fajta ünnepeik is: gyászosak, mert bizony na­gyon sötét emlék 1717 augusztusának Szent Bertalan éje, amikor tatár hordák dúlták fel a falut, amely már szék volt 1214-ben, IV. Béla királysága alatt is. Azóta ezen az évfordulón minden esztendőben naponta háromszor isten­tiszteleten vesznek részt Szék lakói az egykori ferences templomból lett gyönyörű református templomban. Hogy Isten akarata volt-e vagy sem, ki tudja, de azt beszélik, mikor egyszer megszegték ezt a szokást, ismét tatár betörés pusztította a vidéket, hihetetlenül későn, jó né­hány évszázaddal azután, hogy Európából vég­leg kiűzettek a barbár csapatok. Azóta, aki Szék fiának érzi magát, hazatér az ünnepre— két éve Tőkés László is ellátogat ide ilyenkor. Mivel a falunak két magyar: egy katolikus és­ egy református temploma van, épült hat román templom is. A nyugati „kultúra” már itt is hó­dít: egyre gyakrabban rendeznek diszkót, a táncház ideje alatt a fiatalság egy része a kul­túrház mozitermében akciófilmet nézett. A művelődési ház támogatást nem kap, igazgató­ja sincs, az egykori helyi színjátszócsoport is rég feloszlott már. Egyedül az ezerháromszáz kötetes könyvtár tart nyitva folyamatosan, hat­vanöt százaléka román nyelvű könyvekből áll. Ékés bizonyság A közel ötezer lelket számláló településen körülbelül öt román család lakik. Házigazdánk kedves szomszédasszonyáról, az idős Mária néniről nehéz volt elhinni, hogy maga is román nemzetiségű, pergőn beszéli a magyart, visele­te sem sokban tér el a helybéli öregekétől. Kür­­tőskalácsot sütött nekünk, jellegzetesen erdélyi magyar csemegét - ékes bizonyságául annak, hogyan élhetnének együtt a különböző nemze­tiségűek, ha a politikusok nem uszítanák őket egymás ellen. A faluban lakó néhány cigány­­családot gáborcigányoknak nevezik a széki la­kosok, mivel minden férfi kivétel nélkül a Gá­bor. Hajnalig tartott a széki táncház, de ez sem borította fel a tervezett programot: hat órakor indult tovább a busz Korondra. László Dóra Tündérország - Tündérkert A Budapest Bábszínházzal Erdélyben (I.) Holtak szabadsága­ ­ íme, újabb felzaklató történelmi dokumentumfilmdráma holtakkal, te­metőkkel, temetésekkel, exhumálás­sal, újratemetéssel. Mifelénk ez a té­ma most, ha tetszik, ha nem, napiren­den van. Az áldozatok ezúttal litvá­nok. Gyöngyössy Imre, Kabay Barna és Petényi Katalin a volgai németek­ről szóló filmjük után vagy mellett fémet forgattak a függetlenségéért küzdő Litvániában is a Szibériába de­portált litvánok sorsáról, holtakról és túlélőkről egyaránt A túlélők szeret­nék halottaik földi maradványait a szibériai sírokból hazaszállítani, és otthon, a szülőföldben újra eltemetni. Legalább holtukban illesse meg őket az a szabadság, amitől életükben megfosztották őket: a haza megvá­lasztásának, a hazához való ragaszko­dásnak a szabadsága. De közben újabb sortüzek újabb áldozatokat szednek, azokat is el kell temetni. A szerzőhármas a tavalyi év ele­jén kezdett el forgatni Litvániában, amikor még hátravolt a vilniusi vé­rengzés, a litván határőrök lemészár­lása, az augusztusi moszkvai puccs. Kiszemeltek egy idősebb litván asszonyt, aki mihelyt tehette, hazatért a több évtizedes száműzetésből, mi­után ott elvesztette férjét és szüleit Fiai, bátyja és annak családja egye­lőre továbbra is a szibériai Irkutszk­­ban élnek, és az asszony a leveleiben hívja őket is haza. E levelek szövegét halljuk a hangján, közben a kamera követi őt mindenfelé, szülei egykori falujába, egy rokon menyegzőjére, a lemészárolt határőrök hatalmas tö­megtüntetéssel felérő, ünnepélyes te­metésére. És eljár az asszony abban az ügyben is, hogy szüleit bátyjával hazahozathassa az irkutszki temető­ből. Az emberek, akikkel jártában­­keltében elbeszélget, iszonyúbbnál iszonyúbb történeteket mesélnek gu­­lágbeli hányattatásaikról. Fényképek, archív filmbetétek idézik a hófojta haláltáborok maradványait, a rozzant sírkeresztek végtelen mezőit Az asszony fáradozásaival párhu­zamosan ellátogatunk a szerzőkkel Ir­­kutszkba is, ahol egy családi ebéd alkalmával dől el az itt élők jövője. Az idős fivérnek szülei exhumálása és hazaszállítása adja meg a végső lö­kést hogy ő maga is visszatelepedjen Litvániába. Pedig már itt nősült orosz nőt vett feleségül, aki csapásnak érzi, hogy költöznie kell. Két lányuk ir­kutszki orosznak tartja magát, és nem hajlandó követni apját Az asszony egyik fia is marad inkább, csak a má­sik fiút ragadja meg litván származá­sának tudata annyira, hogy anyja mel­lett, ősei földjén akar tovább élni, és felkerekedik nagybátyjával együtt Ez a családi ebéd a film egyik legjobban, legárnyaltabban sikerült részlete. A felindult és elérzékenyült idős férfi szívbe markoló portréja mellett meggyőző képet fest a fiata­lok eltérő felfogásáról is. Az önma­gukat adó natúr szereplők őszintén és természetesen viselkednek, elhisszük nekik, hogy valóban azokat a pillana­tokat látjuk, amikor meghozzák sú­lyos döntéseiket. Megrendítőek a vil­­niusi temetésről készült képsorok is: a hét fiatal határőr értelmetlen halála, a hozzátartozók mély gyásza szoros érzelmi, sőt drámai összefüggésbe kerül mind a régen deportáltak sorsá­val, mind a most élők sorsot választó dilemmáival. Azért jöjjön-e haza egy litván fiatalember, hogy idehaza lelő­jék azok, akikkel amott talán béké­ben élhetne? Ha a film forgatása óta történt is egy és más, ami a megnyu­­gató végkifejlet felé mutat, legalább­is az orosz-litván szomszédság és együttélés terén, a sorsválasztás (ha egyáltalán van rá mód) még mindig kockázatos. A már csak holtukban hazatérők mentesek a dilemmáktól. Számukra a végakaratuk és szabadságuk betelje­sedése a hazaszállíttatás. De a kétsé­gektől, aggályoktól mentesek a még innen elszármazott élők is. Az idős testvérpár visszatalálása Litvániába és egymásra találása az ősi szántóföldön mégis kelt némi szorongást a néző­ben, talán még az alkotók sugalmazá­­sa ellenére is. Kettejüket látjuk a záró­képen, amint levonta ekével szántják földjüket Ott kell újrakezdeniük - és nemcsak nekik, hanem egész Litvániá­nak, egész Oroszországnak is -, ahol fél évszázaddal, háromnegyed évszá­zaddal ezelőtt, szinte még feudális vi­szonyok között, vakvágányra siklott a történelmük. Vajon lehetséges-e a hu­szadik század végén egy szál­lóval és ekével újrakezdeni az életet Európá­ban? A holtak immár elnyert szabad­sága megadatik-e az élőknek is, és pusztán a szabadság elé lesz-e hozzá? Györffy Miklós ! Kultúra CSÜTÖRTÖK, 1992. november 19. A művészet világa Párizsi interjú Vlagyimir Jankilevszkijjel Az orosz századforduló virágkorá­ban Gyagilev által alapított orosz fo­lyóirat, a Mir Isszkusztva nevet vette fel egy párizsi galéria, mely ma, a ga­lériák általános válsága idején is kiválóan meg tudja állni a helyét. A Le Monde de Tart (A művészet világa) Párizs tizedik kerületében, a me de Paradis 18. szám alatt nyílt meg, abban az utcában, ahol ma is porcelán-, fajansz- és üvegárusok boltjai sorakoznak. A szecessziós pa­lotát 1889-ben Hippolyte Boulanger tervezte, fajansz-bemutatóterem volt A falakon, a padló egyes részein még láthatók a fajanszborítások, szecesszi­ós díszek. Három évvel ezelőtt még a plakátművészet kedvelői látogattak ide, itt volt a plakát- és reklámmúze­um. Ma a modern művészet nagy egyéniségeinek kiállításai vonzzák a látogatókat. „Kellett Párizsban egy hely, ahol a kortárs művészet térképén minden eddig nem szereplő új ország élő művészete helyet kap. Olyan hely, ahol egy afrikai festő otthonosan leül­het anélkül, hogy az útlevelét kérnék. Tér, ahol egy elűzött kubai művész és egy peresztrojka előtt eltávozott orosz szobrász találkozhat egymással" - ír­ja Raphael Doueb külön füzetben is kiadott kiáltványukban. A galéria egyik vezetőjét, Philippe Bouchet-t arról kérdeztem, miért vá­lasztották az 1898-ban Pétervárott kiadott folyóiratra utaló elnevezést? - A programunk közös. A Mir Isszkasztva a művészet különböző te­rületei közötti kapcsolatot, a művé­szet egyetemességét hirdette, ahogy a mi galériánk is. Párizst újra a mű­vészek találkozóhelyévé szeretnénk tenni, ablakot akarunk nyitni eddig ismeretlen területekre is. - Hogyan jött létre intézményük épp a galériák válsága idején? - Az ötlet Raphaël Doueb épí­tésztől, a nemzetközi amnesztiabi­zottság tagjától, a France Liberté al­­elnökétől származik. Új területek fel­fedezését tűzte ki célul, olyan művé­szek bemutatását, akik nehéz, az al­kotást gátló körülmények között kezdték meg munkájukat, akik még nem ismertek a nemzetközi műtárgy­piacon, de jelentős egyéniségek. Mindenekelőtt az orosz nonkonfor­mista művészek előtt szerettük volna megnyitni a kiállítóterem kapuit. - Kiket állítottak ki eddig? - Ez év februárjában Edouard Pignon francia, majd Nyeszvesztnij, Rabin, Cselkov orosz művészek mű­veit mutatták be. Ezután három ku­bai művész bemutatója zajlott le. Most egy fiatal kolumbiai művész kiállítása következik. Jelenleg And­rej Lekarszki bolgár szobrász művei, Vlagyimir Nemusin és Vlagyimir Jankilevszkij festményei láthatók. Jankilevszkij (1938—) a hatvanas évek orosz avantgárdjának egyik leg­markánsabb egyénisége, művészetét Magyarországon is ismerik. A pe­resztrojka előtt távozott el a Szovjet­unióból. Nyugat-Németországban, majd az Egyesült Államokban állított ki. Két hónapja Párizsban van, ott fog letelepedni. Kiállításán főleg New Yorkban készült műveit lát­hatjuk. Őt arról kérdezem, miért hagyta el moszkvai és New York-i műtermét? - Meg fog lepődni. Véglegesen csak három éve jöttem el Moszkvá­ból. Úgy éreztem, már nincs rám szükség. A peresztrojka előtt kedve­zőbbek voltak a munkafeltételek. New Yorkban, ahol több mint két évet töltöttem, nem találtam galériát a leg­újabb műveimnek. Csak a hatvanas években készült munkáimat állították ki. Jövő évi New York-i kiállításomra is régiekből válogattak. A hozzám kö­zel álló Leonard Hutten Gallery kiál­lításkoncepcióját is ez jellemzi. - Hogyan került kapcsolatba A művészet világa galériával? - Raphael Doueb megkeresett New Yorkban, és felkért, hogy dol­gozzunk együtt. Örültem a meghí­vásnak, mert New Yorkban már sza­lonművészet lett az avantgárdból. Párizsban másik három kiállítást is tervezünk.­­ Itt bemutatott művein, a hatal­mas méretű, gyakran triptichonra emlékeztető, vegyes technikával ké­szült fatáblákon, objekteken és ki­sebb méretű kollázsokon, pasztelle­­ken ugyanazt az ironikus, keserű vi­láglátást fedezem fel, mint a hetvenes évek elején, moszkvai műtermében. - Magunkban hordozzuk gondja­inkat, küzdelmeinket. A külső hely­zet változhat, de a belső marad. Moszkvában, New Yorkban és Pá­rizsban is számtalan dimenziók nél­küli ember él. Mindenkinek három dimenzióban kéne élnie, három élet­ben, amelyben együtt van a múlt, a jelen és a jövő. A legtöbben mégis csak egyben élnek, a fizikaiban. A kiállítás középpontjában hatal­mas méretű installáció áll, amely az Emberek dobozokban (1990) címet viseli. A New York-i tömeget s állandó mozgását idéző együttest Jankilevszkij teherautóra szerelve szeretné végigvonultatni a városon. Közben szólna a zene, amit a kiállítá­son is hallhatunk, Alekszander Rabi­­novics Jankilevszkijnek komponált műve. A dobozok kerekeken gurul­nak, lánc kapcsolja össze őket. A be­léjük szorított emberek sorsokat, vi­selkedésformákat jelképeznek. A do­boz határvonalai a külső és belső élet határvonalait jelzik. Mindnyájan utasai vagyunk egy vonatnak, mely átszeli az életet, hogy a nemlétbe ér­kezzen. Mindenki a maga fülkéjében, „dobozában” van, és minden fülke a lakójára szabott... Az élettel és ha­lállal szemben a „dobozok” tranzit­állomások az életből a halálba, a ha­lálból az életbe. Mindegyikünk szem­betalálkozik ezzel a választással." Gellér Katalin NAPLÓK A TERMÉSZET A SZÉPSÉG IHLÍTŐ FOR­RÁSA címmel kiállítás nyílik meg a gö­döllői Remsey Jenő Művészeti Alapít­vány szervezésében november 21-én, öt órakor a Gödöllői Galériában (Pe­tőfi Sándor Művelődési Központ). CIGÁNY ALKOTÓK MŰVEIBŐL fotókiál­lítást szervez a Cigány Szociális, Mű­velődési és Módszertani Központ a pé­csi Perem Galériában. A kiállításon tet­szőleges témájú fotókkal lehet részt venni, legyen az művészi szándékú fel­vétel, dokumentum- vagy riportkép, sőt akár családi fotó. A beküldhető művek darabszámát, méretét, technikáját kor­látozták: színes, fekete-fehér papírké­­nt, diapozitívet egyaránt várunk. A­e érkező képek esetén nem a techni­kai kivitelezés tökéletességét tartják a kiállítás szervezői a legfontosabbnak, hanem a cigány identitás kifejezését, a sajátos cigány látásmódot. A kiállításra szánt anyagot a szervezők (CMMK) cí­mére kell elküldeni: Budapest XV., Éne­kes út 10./B, 1993. január 31-ig. OROSZ FORRADALOM - SZOVJET TÖRTÉNELEM címmel tudományos konferenciát tart a Magyar Rusztiszti­­kai Intézet és a Politikatörténeti Inté­zet november 20-án, délelőtt fél tíztől a Politikatörténeti Intézet tanácstermé­ben (Budapest V., Alkotmány u. 2.). Zsámbék jövője A katolikusok felügyelik a Tanítóképző Főiskolát A Zsámbéki Tanítóképző Főisko­lát 1993. szeptember elsejétől ismét a katolikus egyház működteti. Dr. Korzenszky Richárd miniszteri biztos a döntés kapcsán szólt arról, hogy az egyházi iskolák létét sürgető társa­dalmi igény indokolja. Erre a kihí­vásra az egyház válaszolni akar, ak­kor is, ha tudja: az iskolák működte­tésének súlyos anyagi vonzata van. Zsámbékon már működő intézmény átvételéről van szó. Az egyház mint fenntartó felajánlja minden itt dolgo­zónak, hogy továbbra is megtarthatja állását, ha nem fordul szembe az in­tézet alapvető célkitűzéseivel. A ró­mai katolikus egyház jogutódként, költségvetésével együtt veszi át a ta­nítóképzőt, hogy az intézmény ne ke­rüljön az eddiginél hátrányosabb helyzetbe. Az egyháznak mint isko­lafenntartónak megítélt normatív tá­mogatás ugyanis nem fedezi teljesen az iskolák működtetési költségeit, ezért az egyház az önkormányzatok­kal tárgyal kiegészítő támogatás ügyében. A főiskolán képzésben ré­szesülő hallgatók továbbra is olyan diplomát kapnak, amely tanítói jogo­sítványt jelent az ország összes álta­lános iskolájába. Azok a hallgatók, akik állami intézményben kezdték meg tanulmányaikat, ott is fejezik be tulajdonképpen, a hallgatók jogai és kötelezettségei azonosak maradnak az állami iskolákban meghatározot­takkal. A felvételre jelentkező diá­kok között vallási alapon nem tesz­nek különbséget. Szeptembertől le­hetőség lesz a hitoktatói képesítés megszerzésére is az intézményben. Korzenszky Richárd elmondta, hogy a visszaadáskor nem szabad jogsére­lemnek történnie: jogsérelem lenne az, ha az egyház nem kapná vissza egykori intézményét, ha a hallgatók nem kapnának érvényes diplomát, vagy ha az itt dolgozók elveszítenék állásukat. adL)

Next