Magyar Nemzet, 1992. december (55. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-11 / 292. szám

6 Magar Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” A „Bonna” utasai A hajó ringott a bonni kikötőben, benne vagy kétszázan szorongtak, s hallgatták a szónokokat. így alakult meg a Kereszténydemokrata Unió (CDU) kebelében a „Keresztény-Konzervatív Németország-fórum”. A helyszín különös így télvíz idején, s nem is ide szándékoztak jönni. Kide­rült azonban, hogy senki nem akar helyiséget adni az összejövetel számára. Először egy egyházközség termét választották, de a lelkész udvariasan ki­tessékelte őket, mondván, politikai célokra nem állnak rendelkezésre. Párt­társuk, Rita Süssmuth asszony, a parlament elnöke sem engedélyezte az or­szággyűlés helyiségeinek használatát, így maradt a „Bomna nevű hajó. De mi ez a fórum? A kereszténypártiakat általában aggasztja népszerű­ségük csökkenése, egy várható választási vereség előrevetődő árnyéka. A párton belüli jobbszárny úgy látja, hogy ennek a vezetés bizonytalansága a fő oka. A hajdani „Adenauer—CDU” lerombolása. A konzervatív gondol­kodású (jobb szó híján) jobboldali szavazóik morzsolódnak le. Emlékeztet­nek Franz Josef Straussra, aki azt mondta, hogy tőlük jobbra ne legyen parlamenti párt , ezt sikerült is megoldani. Most úgy vélik, hogy a német egyesülés okozta bajok mellett - s szemmel láthatóan ez fő gondjuk - a me­­nekültkérdés távlatait tartják a legnyugtalanítóbbnak. A CDU-n belüli „en­gedékenyekkel” szemben emelnek szót, akik egy „moultikulturális” Német­ország hívei, tehát sok külföldi sokféle kultúrája színezte jövendő államot képzelnek el. Ez a gondolat jó néhány szavazót valóban elriaszt. Ezért hozta létre kétszáz párttag a fórumot, az említett jelenség ellen kívánnak föllépni. Nem azonosak a szélsőjobbal, a Republikánusokkal, még kevésbé mások­kal - mondják. Mégis a lelkész és Süssmuth asszony is megtagadta tőlük a termet. Ez utóbbi nyilván attól tart, hogy e csoport pártszakadást készít elő. Valamilyen belső lázadást. Itt tartanak. A „Bonna” egyelőre a kikötő­ben ring, néhány száz méterre a parlament épületétől. Elindul-e vagy a fó­rumot, élén négy parlamenti képviselővel, sikerül meggyőznie Kohl kan­cellárnak? Tatár Imre Játékszenvedély „Vissza tud emlékezni arra, mi volt a legérdekesebb, amit legutóbb olvasott?” - hallom a kérdést a rádi­óban. Ezután egy hölgy válasza, egy termék neve következik, majd az, mit lehet nyerni, ha valaki vesz belőle, és­­ hogy mindez a csoma­goláson olvasható. Ez volt tehát a hölgy számára az utóbbi idők legér­dekesebb olvasmánya. Remek. Ez a reklám nem csak egyszerűen az áru megvételére ser­kent, hanem szunnyadozó, elnyo­mott kulturális lelkiismeretünket is megmozdítja egy pillanatra. Egé­szen addig, amíg a válasz el nem hangzik. Mert egész odáig, a pilla­nat tört részéig szégyen fogott el, hiszen a közelmúltban ugyan olvas­tam érdekes szakkönyveket, kiad­ványokat - de majd’ mindet szinte kötelességtudatból. Igazi szépiro­dalmat, a kulturális élményt nyújtó könyvet pedig... Mégsem hozott megkönnyeb­bülést a reklámban felhangzó vá­lasz. Nemcsak azért, mert ezek szerint elég egy áru csomagolásán lévő, „ön lehet a nyertes!” tartalmú csábító szöveget elolvasni, hanem azért is, mert az az érzésem tá­madt, hogy sokaknak viszont ép­penséggel elaltatta a lelkiismere­tét. Azoknak az igénytelen sokak­nak, akiket még viszonylag könnyen lehetne afelé fordítani, hogy ne­­ ne csak­­ agresszív kri­miket olvassanak, brutális akció­­filmeket nézzenek, hanem - ha már a való világban nem adatik meg nekik - a szépet, a jót, a nyu­galmasat, a harmóniát keressék a könyvekben és a mozivásznon. Félő viszont, hogy ez az igé­nyesség már inkább csak puszta re­mény marad. Mint ahogy a remény készteti a tömegeket arra, hogy olyasmit vegyenek, ami valami el­érhetetlent kínál nekik­­ a szeren­cse segítségével. Ezért is fogynak a drága utakat, autókat, pénzt, egye­beket kilátásba helyező áruk és egyre többen kísértik meg a szeren­csét a sorsjátékok révén is. Mások pedig a közvetlenebb, a gyors pénz­hez jutással kecsegtető hazárdjáté­kokhoz fordulnak. Vajon létezik-e olyan statiszti­­­ka, amely kimutatja, miféle korre­láció - összefüggés­­ létezik egy­­egy nép, réteg elszegényedése és a különböző szerencsejátékok űzése között? Megkockáztatom, hogy ha igen, akkor azt olvashatnánk ki be­lőle, hogy minél egyértelműbb egy-egy réteg elszegényedése, kö­rükben annál népszerűbb az ilyes­mi. S hogy miért? Az élet kénysze­réből! Idehaza mindig is fogyott a to­tó, a lottó, néhány éve pedig virág­zanak az olykor tiszavirág-életű, máskor hosszabb jövő elé néző, új és még újabb, hihetetlen nyerési le­hetőségeket előrevetítő szerencse- és sorsjátékok is. Biztosan jó ez ne­künk, ha legalább erre megvan az esélyünk. Egy a milliókból nyer és örül. Az ő hangulata jó lesz, a többiek pedig újabb esélyt adnak maguknak, ha még futja miből. Közben vajon gondolnak-e arra, miért jutottak oda, ahol vannak? Játsszunk tehát a sorsjegyekkel, hiszen még mindig jobb, mint ha az életünkkel játszanánk... Tényleg: milyen életre van nekünk esélyünk? Kuczik Andrea Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, JUHÁSZ GYULA, RUFFY PÉTER Főszerkesztő: KRASZNAI ZOLTÁN Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNYI GÁBOR, TÓBIÁS ÁRON Publicisztikai szerkesztő: TÓTH GÁBOR Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Kiadja a Magyar Nemzet Kiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: az Rt.igazgatására Vezérigazgató: GRUBER LÁSZLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u 30-36 Telefon: 266­ 4141 Fax: 2664255 Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlap IH^510^h,^^?ViariaPkZf,és a Hírlapelőfizetési és tápellátási IrodánS­­neurs 1900 Budapest XIII. Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon valamin átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 0^ 1 -02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: Athenaeum Nyomda, Budapest Felelős vezető: Vida József igazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793 Az 1956 után Nyugaton kialakult politikai emigrációról és annak küz­delmeiről, a forradalmi összefogás és a forradalom eszméinek hazai ter­jesztéséről ezeddig alig-alig esett szó az új Magyarországon. Borbándi Gyula, a Münchenben élő publicista kitűnő könyvében - amely időköz­ben hasonmás kiadásban a budapesti Európa Kiadó gondozásában Buda­pesten is megjelent „A magyar emig­ráció életrajza 1945-1985" címmel - ezeket a kérdéseket nem tárgyalja. Egyrészt ez nem is feladata, másrészt az akkori idők politikai elővigyá­zatossága is óvatosságra inthette a szerzőt. Hiszen amikor könyve Nyu­gaton megjelent, úgy tűnt, még teljes erejében él és működik Magyar­­országon az állampárt, a kül- és belföldi elhárítás. Ma viszont már ez a téma sem tartozik a s tabuk sorába. S ha adalékszerűen is, érdemes erről­­ a kádárista szóval jelzett „fellazítás­ról”­­ is beszélni. 1956 után számos politikai jelle­gű csoportosulás és intézmény ala­kult Nyugaton, amelynek célja 1956 eszméinek ébren tartása volt. Ezen intézmények élén olyan személyek álltak, akik meggyőződéses hívei vol­tak a forradalomnak. Önkéntes mun­katársakban nem volt hiány! Több mint 210 000 honfitársunk szavazott - Lenin ismert mondását idézve - a „lábával” 1956. november 4-e után a Kádár-rezsim ellen, így fordítva hátat a szovjet szuronyokkal támogatott úgymond „Forradalmi Munkás-Pa­raszt Kormánynak”. Ezek a Nyugatra jöttek, jórészt fiatal emberek tulaj­donképpen jó részében a népi demok­rácia neveltjei voltak. A rezsim által beléjük plántált kommunista ideoló­gia romjaiból a harci kedvet, a szerve­zettséget és a politikai kitartást „át­mentették” a Lajtán való átkelés után is. Ezek az ’56-os fiatalok emelt fővel és egyenes gerinccel jöttek Nyugatra: nem voltunk „vert sereg”! A forradal­mi harcok lángja izzott bennünk. Mert hiába verték le a szovjet Paskie­­vics katonái a felkelést, a szabadság­­harcot­­ a határon átkelő fiatalok zsi­­gereikben érezték harcuk igazságos­ságát és ügyük győzelmét Ők 1956 október végére győztek! Megdöntöt­ték a kommunsta nómenklatúra hatal­mát; a szovjet hadsereg, a túlerő volt az, amely végül is - „birodalmi ér­dekből” - eltaposta a magyar felke­lést. S Európa népei minket nagy sze­retettel és megértéssel fogadtak. A le­telepedéshez, a beilleszkedéshez minden segítség adva volt. Gomba módra nőttek ki szerte a világban a legkülönbözőbb magyar egyesületek, amelyek mögé tömörülhettek ma­gyarjaink. Az évente megismétlődő október 23-i ünnepélyekre nem kel­lett közönséget toborozni: összejött a „nép”, hiszen közös nagy élmény, a forradalom harca kovászolta össze az embereket. Ahogy az új demokratikus ma­gyar sajtó is összefogta magyarjain­kat Nyugaton. Az 1989 végén sajná­latos módon megszűnt londoni, illet­ve később párizsi Irodalmi Újság, a Bécsi Magyar Híradó, a Tollas Tibor és áldozatkész munkatárai által szer­kesztett Nemzetőr, a kitűnő - és 1989-ben szintén megszűnt - Új Lá­tóhatár, a brüsszeli Szemle, a felejt­hetetlen Kéthly Anna által irányított londoni Népszava, a római Katolikus Szemle - hogy itt csak a rangosabb nyugati publikációkat soroljam fel. Mindezen kiadvány szorosan össze­függött 1956 eszméjével: összekötöt­te az emigrációt, függetlenül annak különböző politikai színárnyalatától. A Nyugaton megjelenő magyar politikai és társadalmi folyóiratok, újságok a hetvenes évek közepétől kezdve - a Helsinkiben a szovjetek által is aláírt harmadik kosár (a szel­lemi gondolatok szabad áramlásának engedélyezése) alapján - kezdtek mindjobban bejutni Magyarországra. Persze nem a természetes postai úton. A hazai cenzúra azonnal rea­gált és „a Népköztársasággal ellensé­ges” sajtótermékeket elkobozta. Et­től kezdve ajánlott levélként adtuk fel az újságokat. S ha a posta azokat elkobozta, a nemzetközi postai egyezmények szerint a Népköztársa­ság devizában volt kénytelen megté­ríteni a feladónak a kárt. Aztán a bel­ügyi hatóságok előszedtek egy nem­zetközi postai egyezményt, amely­nek egyik paragrafusára hivatkozva az ajánlott küldeményeket is térítés nélkül elkobozhatták. Mi sem vol­tunk restek, s­zemben a Nemzetközi Postahivatalnál utána érdeklődtünk, az elkobzottak listáját elkértük. Gör­bére kacagtuk magunkat. Ilyesmik szerepeltek benne: „pornográf iroda­lom”, „olyan küldemény, amely rob­banószereket tartalmaz” vagy „kábí­tószerek előállítására alkalmas”. Tu­lajdonképpen - mondtuk magunknak - a népköztársasági BM-nek valahol igaza is van: már Lenin megmondta, hogy a sajtó éles fegyver! Mi persze rendületlenül folytat­tuk a „tiltott irodalom” Magyaror­szágra juttatását. Az ilyenfajta „ille­gális tevékenységet” legtöbbünk még otthon, Rákosi Mátyás országlá­­sa alatt a különböző egyetemi szemi­náriumokon tanulhattuk meg, amikor Leninék a cárizmus elleni Nyugatról vezetett „sajtóhadjáratáról” tanul­tunk. Nem felejtettük el a leckét! A giromagny Nagy Ernőnek jutott pél­dául eszébe a zseniális ötlet, hogy a rendszer által leginkább gyűlölt Iro­dalmi Újság minden számából egy rövidített és kicsinyített, miniatűr ki­adást nyomtat, vékonyka levélpa­píron. (Könyvtárunk Bernben, a Svájci Kelet-európai Könyvtár is őriz ezekből egy teljes sorozatot.) E miniatűr Irodalmi Újságból a nyolcvanas években ezer és ezer pél­dány került be az országba. Nemcsak Budapestre, hanem vidéki falvakba és városokba is. A címzettek nevei jórészt ismeretlenek voltak előttük. A telefonkönyvből - vagy mint én tettem, a budapesti Könyvvilág „Könyvet keresek-könyvet kínálok” állandó rovatából­­ írattuk ki a címe­ket. Még arra is vigyáztunk, hogy kü­lönböző típusú írógépeken írassuk meg a hazai címeket; ismerősökkel hétvégi kirándulások alkalmával Svájc legkülönbözőbb tájairól pos­táztuk ezen „újságos leveleket”. És a többi európai országokból. Sőt nya­ranta a szocialista Jugoszláviából! Minden egyes „újság” hazajuttatása - úgy éreztük - tyúkszemre hágás volt az 1956-ot megtorló népi de­mokratikus rezsim lábán. Könyveket is küldtünk, antikommunista irodal­mat, így kerültek Budapestre Szvet­lána Sztálina memoárjai, Szolzsenyi­­cin Gulag trilógiája - Szente Imre fordításában -, Szász Béla megrázó memoárjai a Rajk-per idején elszen­vedett rémségekről. S persze cikkek, tanulmányok, visszaemlékezések. Ezeknek a küldeményeknek egy ré­sze ugyan a határon a vámőrök kezé­be került, de ez különösen nem bán­tott bennünket. Tudtuk, hogy az em­beri kíváncsiság nagyobb a pártsze­rűségnél. Jóval később, a ’90-es években kaptunk visszajelzést sejtel­meinkre: nem egy, a vámőrségnél szolgálatot teljesítő cenzor által el­kobzott könyvet, cikket mielőtt a központi raktárba beszolgáltattak volna, hazavitték magukkal. Kellett-e nekünk ennél több? Számunkra egy volt a fontos: kerüljön kézbe, tá­masszon friss gondolatokat, ébressze ’56 emlékeit, tegye az olvasót a párt­irodalommal szemben kritikussá! Egyike a legsikerültebb nyugati magyar kiadványoknak a Nagy Ernő által szerkesztett és kiadott „Az 1956- os magyar forradalom és szabadság­­harc sajtója” kiadvány volt. Ebben fakszimile másolatban tette közzé a korabeli forradalmi sajtót. Itt a Pintér István, Hollós Ervin, Berecz János és egyéb otthoni „’56-os szakértők” nem tudtak mellébeszélni és félremagya­rázni. Ez tömény történelem volt: egy nép demokratikus, nemzeti és szociá­lis jellegű felkelésének dokumentu­ma. Négy kiadásban fogyott el a kötet Nyaranta - emlékszem - budapesti egyetemi hallgatók, 20-22 éves fiúk jöttek hozzánk a könyvtárba, ahol Mindszenty visszaemlékezéseit, Mé­­ray Tibor, Molnár Miklós 1956-tal kapcsolatos műveit olvasták. A Nem­zetőrből, az Irodalmi Újságból, az Új Látóhatárból mindig is volt számukra fölös példányunk. Vitték magukkal. A Nagy Ernő-féle ’56-os sajtógyűjte­ményből tucatszámra sokszorosítot­ták az őket érdeklő forradalmi lapok számait hogy ezeket is hazavigyék­­ barátaiknak, rokonaiknak. S aztán a forradalom évfordulói­nak megünneplése Nyugaton! A Ká­dár-rezsim agitprop. osztálya abban a (tév)hitben ringatta magát, hogy ,jó János királyunk” gulyáskommunista országlásának olyan jó a híre Nyuga­ton, hogy a nagy nemzeti médiák nem fognak nyilvános teret adni a „talaját, hitelét vesztett” emigrációs csoportocskák múltat felidéző sirá­mainak. Micsoda tévedés volt! A for­radalom 30. évfordulóján Európa mé­diái (az amerikaiak is, de ezekről részleteket nem tudok) igencsak hal­latták hangjukat 1956 emlékének fel­idézése ügyében. A Der Spiegeltől a Neue Zürcher Zeitungig, a Paris Matchtól a Die Presséig lepedő nagy­ságú cikkek tömege emlékeztette az olvasókat, hogy mi is történt valójá­ban 1956-ban Magyarországon, és a kádárista „gulyáskommunizmus” mi­re is épült. Persze a pesti Duna-parton nem tudták, hogy a megemlékezésbe a politikai emigráció keze (és össze­köttetései) is benne van: bennünk, a mi generációnkban, amely 1956-ban 24-27 éves volt, még mindig égett, lángolt a forradalom szent tüze. Ezenkívül - és ez is fontos - a leg­több nyugati média szerkesztőségé­ben, az igazgatóságok emeletein 1986-ban már olyan honfitársaink ül­tek, akik ifjonc szabadságharcosok­ként velünk együtt hagyták el ’56 kö­dös telén a hazát. A szó szoros értel­mében valóban csak „egy telefonba" került, hogy 1956-ot szolgálva össze­hangoljunk Bernben, Zürichben, Frankfurtban, Bécsben, München­ben, Hamburgban - folytassam? - bi­zonyos médiaprogramokat, így szolgáltattunk mi - nyugati emigránsok - pár „szöget” a hazai szocializmus koporsójába. Gosztonyi Péter Bem Nem voltunk „vert sereg”... A nyugati emigráció harci kedve Nagy Géza rajza ­­n nem tudom, vannak-e olyan tájai a vi­lágnak, ahol az ember nyugalomban, ál­landóságban és biztonságban élheti le az életét. Én mindig erre vágytam, de sohasem ke­restem idegenben azt a tájat, az önkéntes cseré­ben tán bambaságom gázolt, menekülésre pedig nem volt okom. Van egy testvérem, aki 1956-ban 21 évesen elment innen. Sok baj és gond után, ötven-egy­­néhány esztendős korára, (francia) íróként, vi­lághírnévre jutott; nyugalomban, nagy megbe­csülésben él. Most, nemrégiben, Magyarorszá­gon járva, azt mondta egy magyar újságírónak, hogy akkor, 1956-ban hibázott, itt kellett volna maradnia. Tudom, hogy ez nem csupán beszéd volt: minden találkozásunkkor érzem végtelen szomorúságát, vágyódását, a lényében meglévő hiányt, azt, hogy az élet soha sem váltotta be gyermekkorának gyönyörű ígéretét. Száraz, kemény, érzelem nélküli stílusban ír franciául, úgy tetszik, minden mondata kegyet­len, ebben a kegyetlen grammatikában valószí­nűleg én veszem észre egyedül - a magyar fordí­tás rémes rácsain át is­­ érző szívét. Ő szokta mondani, enyhe iróniával érzelmes mivoltomra utalva, hogy írásaimban ,Mázsony da­razsak zümmögnek." Ő írta be legutolsó regényé­be, természetesen franciául, a Himnusz fél sorát, mégpedig azt, hogy ,m­egbűnhődte már e nép." Én nem tudom, hogy megbűnhődte-e. Azt sem, hogy mi az, ami megmenthetné a további büntetéstől. Van-e isteni kegyelem, amely meg­alapozhatná jókedvét, biztonságát? Mindezt a „bársony darazsak” modorában mondom (büsz­kén arra, hogy birtokolom ezt a nyelvet), s a szí­vem elszorul attól a gondolattól, hogy a világ, benne a mi világunk, ilyen nyomorúságban és fenyegetettségben létezik tovább. Érti-e valaki, amikor egy liberális politikus azt mondja, ha nem az ő pártjára szavaz a nép, balkanizálódni fog az ország, sőt, ha ez a kor­mány marad uralmon, a jövőnk: Banglades. S erre ráfelel valaki a kormánypártból: Isten óvja meg Magyarországot és a demokráciát attól, hogy ez a hataloméhes (kriptokomunista) ellen­zék hatalomra kerüljön. Úgy tűnik, hogy ez a nép (hol fenség, hol csőcselék) csak két dolog között választhat, ha választ: vagy kommunizmus lesz itt, vagy fasiz­mus, de mindenképpen nyomor. Ha azt mondom erre, nem kell sem ez, sem az, hiszen az ember csupán élni szeretné, normá­lis emberi rendben, nem mondtam semmit. Sajnos az életre való hivatkozás, mely minálunk a Kádár-korszak óta általában csupáncsak anya­gi javakra irányul, tömény demagógia. Ugyanis azzal számol, hogy nincs bennünk egy csöpp le­mondás, a nagylelkűség pedig tűnt idők homá­lyába vész. Népszerű szónoki fogás a szociális érzé­kenység hangsúlyozása. Miért dúl (a kormány­pártok hibájából) ideológiai harc, médiahábo­rú, mikor is éheznek az emberek, így szól az, aki szól. Közben a nehéz gazdasági helyzetet, a nyo­mort fedezékül használva az ellenzék vígan vív­ja ideológiai háborúját az úgynevezett „keresz­ténykurzus" , a „magyarkodás", a „jobb­ratoló­­dás", „a Bem téri agit.-prop." ellen. (A Bem té­ri agit.-prop. kifejezést egyik­­ külső­­ szerző­társamtól lestem el.) Neki, mint agit.-prop. beütéstől mentes sza­bad értelmiséginek nagyon fáj, hogy a Magyar Köztársaság címerén ott a korona. (Ebből azt olvassa ki, hogy a kormányerő elnök helyett királyt akar.) Az iskolákba „becsempészett” hit­oktatás is kedvét szegi. (Ezt nem megrovóan mondom.) Ugyanis lehet, hogy ideológiailag, li­berálisan, materiálisan, vertikálisan az ő harcá­ban nincs semmi kivetnivaló, semmi egyolda­lú... Lehet? Tán még az az állítása is korrekt, hogy a pap „bent ül a tanáriban... jelenlétével... megfélemlítve a világi tanárokat...” (?) Persze azt, hogy az igazi megfélemlítés ez­­, én nem tudom. Nézőpont PÉNTEK, 1992. december 11.

Next