Magyar Nemzet, 1992. december (55. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-11 / 292. szám
6 Magar Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” A „Bonna” utasai A hajó ringott a bonni kikötőben, benne vagy kétszázan szorongtak, s hallgatták a szónokokat. így alakult meg a Kereszténydemokrata Unió (CDU) kebelében a „Keresztény-Konzervatív Németország-fórum”. A helyszín különös így télvíz idején, s nem is ide szándékoztak jönni. Kiderült azonban, hogy senki nem akar helyiséget adni az összejövetel számára. Először egy egyházközség termét választották, de a lelkész udvariasan kitessékelte őket, mondván, politikai célokra nem állnak rendelkezésre. Párttársuk, Rita Süssmuth asszony, a parlament elnöke sem engedélyezte az országgyűlés helyiségeinek használatát, így maradt a „Bomna nevű hajó. De mi ez a fórum? A kereszténypártiakat általában aggasztja népszerűségük csökkenése, egy várható választási vereség előrevetődő árnyéka. A párton belüli jobbszárny úgy látja, hogy ennek a vezetés bizonytalansága a fő oka. A hajdani „Adenauer—CDU” lerombolása. A konzervatív gondolkodású (jobb szó híján) jobboldali szavazóik morzsolódnak le. Emlékeztetnek Franz Josef Straussra, aki azt mondta, hogy tőlük jobbra ne legyen parlamenti párt , ezt sikerült is megoldani. Most úgy vélik, hogy a német egyesülés okozta bajok mellett - s szemmel láthatóan ez fő gondjuk - a menekültkérdés távlatait tartják a legnyugtalanítóbbnak. A CDU-n belüli „engedékenyekkel” szemben emelnek szót, akik egy „moultikulturális” Németország hívei, tehát sok külföldi sokféle kultúrája színezte jövendő államot képzelnek el. Ez a gondolat jó néhány szavazót valóban elriaszt. Ezért hozta létre kétszáz párttag a fórumot, az említett jelenség ellen kívánnak föllépni. Nem azonosak a szélsőjobbal, a Republikánusokkal, még kevésbé másokkal - mondják. Mégis a lelkész és Süssmuth asszony is megtagadta tőlük a termet. Ez utóbbi nyilván attól tart, hogy e csoport pártszakadást készít elő. Valamilyen belső lázadást. Itt tartanak. A „Bonna” egyelőre a kikötőben ring, néhány száz méterre a parlament épületétől. Elindul-e vagy a fórumot, élén négy parlamenti képviselővel, sikerül meggyőznie Kohl kancellárnak? Tatár Imre Játékszenvedély „Vissza tud emlékezni arra, mi volt a legérdekesebb, amit legutóbb olvasott?” - hallom a kérdést a rádióban. Ezután egy hölgy válasza, egy termék neve következik, majd az, mit lehet nyerni, ha valaki vesz belőle, és hogy mindez a csomagoláson olvasható. Ez volt tehát a hölgy számára az utóbbi idők legérdekesebb olvasmánya. Remek. Ez a reklám nem csak egyszerűen az áru megvételére serkent, hanem szunnyadozó, elnyomott kulturális lelkiismeretünket is megmozdítja egy pillanatra. Egészen addig, amíg a válasz el nem hangzik. Mert egész odáig, a pillanat tört részéig szégyen fogott el, hiszen a közelmúltban ugyan olvastam érdekes szakkönyveket, kiadványokat - de majd’ mindet szinte kötelességtudatból. Igazi szépirodalmat, a kulturális élményt nyújtó könyvet pedig... Mégsem hozott megkönnyebbülést a reklámban felhangzó válasz. Nemcsak azért, mert ezek szerint elég egy áru csomagolásán lévő, „ön lehet a nyertes!” tartalmú csábító szöveget elolvasni, hanem azért is, mert az az érzésem támadt, hogy sokaknak viszont éppenséggel elaltatta a lelkiismeretét. Azoknak az igénytelen sokaknak, akiket még viszonylag könnyen lehetne afelé fordítani, hogy ne ne csak agresszív krimiket olvassanak, brutális akciófilmeket nézzenek, hanem - ha már a való világban nem adatik meg nekik - a szépet, a jót, a nyugalmasat, a harmóniát keressék a könyvekben és a mozivásznon. Félő viszont, hogy ez az igényesség már inkább csak puszta remény marad. Mint ahogy a remény készteti a tömegeket arra, hogy olyasmit vegyenek, ami valami elérhetetlent kínál nekik a szerencse segítségével. Ezért is fogynak a drága utakat, autókat, pénzt, egyebeket kilátásba helyező áruk és egyre többen kísértik meg a szerencsét a sorsjátékok révén is. Mások pedig a közvetlenebb, a gyors pénzhez jutással kecsegtető hazárdjátékokhoz fordulnak. Vajon létezik-e olyan statisztika, amely kimutatja, miféle korreláció - összefüggés létezik egyegy nép, réteg elszegényedése és a különböző szerencsejátékok űzése között? Megkockáztatom, hogy ha igen, akkor azt olvashatnánk ki belőle, hogy minél egyértelműbb egy-egy réteg elszegényedése, körükben annál népszerűbb az ilyesmi. S hogy miért? Az élet kényszeréből! Idehaza mindig is fogyott a totó, a lottó, néhány éve pedig virágzanak az olykor tiszavirág-életű, máskor hosszabb jövő elé néző, új és még újabb, hihetetlen nyerési lehetőségeket előrevetítő szerencse- és sorsjátékok is. Biztosan jó ez nekünk, ha legalább erre megvan az esélyünk. Egy a milliókból nyer és örül. Az ő hangulata jó lesz, a többiek pedig újabb esélyt adnak maguknak, ha még futja miből. Közben vajon gondolnak-e arra, miért jutottak oda, ahol vannak? Játsszunk tehát a sorsjegyekkel, hiszen még mindig jobb, mint ha az életünkkel játszanánk... Tényleg: milyen életre van nekünk esélyünk? Kuczik Andrea Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, JUHÁSZ GYULA, RUFFY PÉTER Főszerkesztő: KRASZNAI ZOLTÁN Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNYI GÁBOR, TÓBIÁS ÁRON Publicisztikai szerkesztő: TÓTH GÁBOR Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Kiadja a Magyar Nemzet Kiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: az Rt.igazgatására Vezérigazgató: GRUBER LÁSZLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u 30-36 Telefon: 266 4141 Fax: 2664255 Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlap IH^510^h,^^?ViariaPkZf,és a Hírlapelőfizetési és tápellátási IrodánSneurs 1900 Budapest XIII. Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon valamin átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 0^ 1 -02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: Athenaeum Nyomda, Budapest Felelős vezető: Vida József igazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793 Az 1956 után Nyugaton kialakult politikai emigrációról és annak küzdelmeiről, a forradalmi összefogás és a forradalom eszméinek hazai terjesztéséről ezeddig alig-alig esett szó az új Magyarországon. Borbándi Gyula, a Münchenben élő publicista kitűnő könyvében - amely időközben hasonmás kiadásban a budapesti Európa Kiadó gondozásában Budapesten is megjelent „A magyar emigráció életrajza 1945-1985" címmel - ezeket a kérdéseket nem tárgyalja. Egyrészt ez nem is feladata, másrészt az akkori idők politikai elővigyázatossága is óvatosságra inthette a szerzőt. Hiszen amikor könyve Nyugaton megjelent, úgy tűnt, még teljes erejében él és működik Magyarországon az állampárt, a kül- és belföldi elhárítás. Ma viszont már ez a téma sem tartozik a s tabuk sorába. S ha adalékszerűen is, érdemes erről a kádárista szóval jelzett „fellazításról” is beszélni. 1956 után számos politikai jellegű csoportosulás és intézmény alakult Nyugaton, amelynek célja 1956 eszméinek ébren tartása volt. Ezen intézmények élén olyan személyek álltak, akik meggyőződéses hívei voltak a forradalomnak. Önkéntes munkatársakban nem volt hiány! Több mint 210 000 honfitársunk szavazott - Lenin ismert mondását idézve - a „lábával” 1956. november 4-e után a Kádár-rezsim ellen, így fordítva hátat a szovjet szuronyokkal támogatott úgymond „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak”. Ezek a Nyugatra jöttek, jórészt fiatal emberek tulajdonképpen jó részében a népi demokrácia neveltjei voltak. A rezsim által beléjük plántált kommunista ideológia romjaiból a harci kedvet, a szervezettséget és a politikai kitartást „átmentették” a Lajtán való átkelés után is. Ezek az ’56-os fiatalok emelt fővel és egyenes gerinccel jöttek Nyugatra: nem voltunk „vert sereg”! A forradalmi harcok lángja izzott bennünk. Mert hiába verték le a szovjet Paskievics katonái a felkelést, a szabadságharcot a határon átkelő fiatalok zsigereikben érezték harcuk igazságosságát és ügyük győzelmét Ők 1956 október végére győztek! Megdöntötték a kommunsta nómenklatúra hatalmát; a szovjet hadsereg, a túlerő volt az, amely végül is - „birodalmi érdekből” - eltaposta a magyar felkelést. S Európa népei minket nagy szeretettel és megértéssel fogadtak. A letelepedéshez, a beilleszkedéshez minden segítség adva volt. Gomba módra nőttek ki szerte a világban a legkülönbözőbb magyar egyesületek, amelyek mögé tömörülhettek magyarjaink. Az évente megismétlődő október 23-i ünnepélyekre nem kellett közönséget toborozni: összejött a „nép”, hiszen közös nagy élmény, a forradalom harca kovászolta össze az embereket. Ahogy az új demokratikus magyar sajtó is összefogta magyarjainkat Nyugaton. Az 1989 végén sajnálatos módon megszűnt londoni, illetve később párizsi Irodalmi Újság, a Bécsi Magyar Híradó, a Tollas Tibor és áldozatkész munkatárai által szerkesztett Nemzetőr, a kitűnő - és 1989-ben szintén megszűnt - Új Látóhatár, a brüsszeli Szemle, a felejthetetlen Kéthly Anna által irányított londoni Népszava, a római Katolikus Szemle - hogy itt csak a rangosabb nyugati publikációkat soroljam fel. Mindezen kiadvány szorosan összefüggött 1956 eszméjével: összekötötte az emigrációt, függetlenül annak különböző politikai színárnyalatától. A Nyugaton megjelenő magyar politikai és társadalmi folyóiratok, újságok a hetvenes évek közepétől kezdve - a Helsinkiben a szovjetek által is aláírt harmadik kosár (a szellemi gondolatok szabad áramlásának engedélyezése) alapján - kezdtek mindjobban bejutni Magyarországra. Persze nem a természetes postai úton. A hazai cenzúra azonnal reagált és „a Népköztársasággal ellenséges” sajtótermékeket elkobozta. Ettől kezdve ajánlott levélként adtuk fel az újságokat. S ha a posta azokat elkobozta, a nemzetközi postai egyezmények szerint a Népköztársaság devizában volt kénytelen megtéríteni a feladónak a kárt. Aztán a belügyi hatóságok előszedtek egy nemzetközi postai egyezményt, amelynek egyik paragrafusára hivatkozva az ajánlott küldeményeket is térítés nélkül elkobozhatták. Mi sem voltunk restek, szemben a Nemzetközi Postahivatalnál utána érdeklődtünk, az elkobzottak listáját elkértük. Görbére kacagtuk magunkat. Ilyesmik szerepeltek benne: „pornográf irodalom”, „olyan küldemény, amely robbanószereket tartalmaz” vagy „kábítószerek előállítására alkalmas”. Tulajdonképpen - mondtuk magunknak - a népköztársasági BM-nek valahol igaza is van: már Lenin megmondta, hogy a sajtó éles fegyver! Mi persze rendületlenül folytattuk a „tiltott irodalom” Magyarországra juttatását. Az ilyenfajta „illegális tevékenységet” legtöbbünk még otthon, Rákosi Mátyás országlása alatt a különböző egyetemi szemináriumokon tanulhattuk meg, amikor Leninék a cárizmus elleni Nyugatról vezetett „sajtóhadjáratáról” tanultunk. Nem felejtettük el a leckét! A giromagny Nagy Ernőnek jutott például eszébe a zseniális ötlet, hogy a rendszer által leginkább gyűlölt Irodalmi Újság minden számából egy rövidített és kicsinyített, miniatűr kiadást nyomtat, vékonyka levélpapíron. (Könyvtárunk Bernben, a Svájci Kelet-európai Könyvtár is őriz ezekből egy teljes sorozatot.) E miniatűr Irodalmi Újságból a nyolcvanas években ezer és ezer példány került be az országba. Nemcsak Budapestre, hanem vidéki falvakba és városokba is. A címzettek nevei jórészt ismeretlenek voltak előttük. A telefonkönyvből - vagy mint én tettem, a budapesti Könyvvilág „Könyvet keresek-könyvet kínálok” állandó rovatából írattuk ki a címeket. Még arra is vigyáztunk, hogy különböző típusú írógépeken írassuk meg a hazai címeket; ismerősökkel hétvégi kirándulások alkalmával Svájc legkülönbözőbb tájairól postáztuk ezen „újságos leveleket”. És a többi európai országokból. Sőt nyaranta a szocialista Jugoszláviából! Minden egyes „újság” hazajuttatása - úgy éreztük - tyúkszemre hágás volt az 1956-ot megtorló népi demokratikus rezsim lábán. Könyveket is küldtünk, antikommunista irodalmat, így kerültek Budapestre Szvetlána Sztálina memoárjai, Szolzsenyicin Gulag trilógiája - Szente Imre fordításában -, Szász Béla megrázó memoárjai a Rajk-per idején elszenvedett rémségekről. S persze cikkek, tanulmányok, visszaemlékezések. Ezeknek a küldeményeknek egy része ugyan a határon a vámőrök kezébe került, de ez különösen nem bántott bennünket. Tudtuk, hogy az emberi kíváncsiság nagyobb a pártszerűségnél. Jóval később, a ’90-es években kaptunk visszajelzést sejtelmeinkre: nem egy, a vámőrségnél szolgálatot teljesítő cenzor által elkobzott könyvet, cikket mielőtt a központi raktárba beszolgáltattak volna, hazavitték magukkal. Kellett-e nekünk ennél több? Számunkra egy volt a fontos: kerüljön kézbe, támasszon friss gondolatokat, ébressze ’56 emlékeit, tegye az olvasót a pártirodalommal szemben kritikussá! Egyike a legsikerültebb nyugati magyar kiadványoknak a Nagy Ernő által szerkesztett és kiadott „Az 1956- os magyar forradalom és szabadságharc sajtója” kiadvány volt. Ebben fakszimile másolatban tette közzé a korabeli forradalmi sajtót. Itt a Pintér István, Hollós Ervin, Berecz János és egyéb otthoni „’56-os szakértők” nem tudtak mellébeszélni és félremagyarázni. Ez tömény történelem volt: egy nép demokratikus, nemzeti és szociális jellegű felkelésének dokumentuma. Négy kiadásban fogyott el a kötet Nyaranta - emlékszem - budapesti egyetemi hallgatók, 20-22 éves fiúk jöttek hozzánk a könyvtárba, ahol Mindszenty visszaemlékezéseit, Méray Tibor, Molnár Miklós 1956-tal kapcsolatos műveit olvasták. A Nemzetőrből, az Irodalmi Újságból, az Új Látóhatárból mindig is volt számukra fölös példányunk. Vitték magukkal. A Nagy Ernő-féle ’56-os sajtógyűjteményből tucatszámra sokszorosították az őket érdeklő forradalmi lapok számait hogy ezeket is hazavigyék barátaiknak, rokonaiknak. S aztán a forradalom évfordulóinak megünneplése Nyugaton! A Kádár-rezsim agitprop. osztálya abban a (tév)hitben ringatta magát, hogy ,jó János királyunk” gulyáskommunista országlásának olyan jó a híre Nyugaton, hogy a nagy nemzeti médiák nem fognak nyilvános teret adni a „talaját, hitelét vesztett” emigrációs csoportocskák múltat felidéző sirámainak. Micsoda tévedés volt! A forradalom 30. évfordulóján Európa médiái (az amerikaiak is, de ezekről részleteket nem tudok) igencsak hallatták hangjukat 1956 emlékének felidézése ügyében. A Der Spiegeltől a Neue Zürcher Zeitungig, a Paris Matchtól a Die Presséig lepedő nagyságú cikkek tömege emlékeztette az olvasókat, hogy mi is történt valójában 1956-ban Magyarországon, és a kádárista „gulyáskommunizmus” mire is épült. Persze a pesti Duna-parton nem tudták, hogy a megemlékezésbe a politikai emigráció keze (és összeköttetései) is benne van: bennünk, a mi generációnkban, amely 1956-ban 24-27 éves volt, még mindig égett, lángolt a forradalom szent tüze. Ezenkívül - és ez is fontos - a legtöbb nyugati média szerkesztőségében, az igazgatóságok emeletein 1986-ban már olyan honfitársaink ültek, akik ifjonc szabadságharcosokként velünk együtt hagyták el ’56 ködös telén a hazát. A szó szoros értelmében valóban csak „egy telefonba" került, hogy 1956-ot szolgálva összehangoljunk Bernben, Zürichben, Frankfurtban, Bécsben, Münchenben, Hamburgban - folytassam? - bizonyos médiaprogramokat, így szolgáltattunk mi - nyugati emigránsok - pár „szöget” a hazai szocializmus koporsójába. Gosztonyi Péter Bem Nem voltunk „vert sereg”... A nyugati emigráció harci kedve Nagy Géza rajza n nem tudom, vannak-e olyan tájai a világnak, ahol az ember nyugalomban, állandóságban és biztonságban élheti le az életét. Én mindig erre vágytam, de sohasem kerestem idegenben azt a tájat, az önkéntes cserében tán bambaságom gázolt, menekülésre pedig nem volt okom. Van egy testvérem, aki 1956-ban 21 évesen elment innen. Sok baj és gond után, ötven-egynéhány esztendős korára, (francia) íróként, világhírnévre jutott; nyugalomban, nagy megbecsülésben él. Most, nemrégiben, Magyarországon járva, azt mondta egy magyar újságírónak, hogy akkor, 1956-ban hibázott, itt kellett volna maradnia. Tudom, hogy ez nem csupán beszéd volt: minden találkozásunkkor érzem végtelen szomorúságát, vágyódását, a lényében meglévő hiányt, azt, hogy az élet soha sem váltotta be gyermekkorának gyönyörű ígéretét. Száraz, kemény, érzelem nélküli stílusban ír franciául, úgy tetszik, minden mondata kegyetlen, ebben a kegyetlen grammatikában valószínűleg én veszem észre egyedül - a magyar fordítás rémes rácsain át is érző szívét. Ő szokta mondani, enyhe iróniával érzelmes mivoltomra utalva, hogy írásaimban ,Mázsony darazsak zümmögnek." Ő írta be legutolsó regényébe, természetesen franciául, a Himnusz fél sorát, mégpedig azt, hogy ,megbűnhődte már e nép." Én nem tudom, hogy megbűnhődte-e. Azt sem, hogy mi az, ami megmenthetné a további büntetéstől. Van-e isteni kegyelem, amely megalapozhatná jókedvét, biztonságát? Mindezt a „bársony darazsak” modorában mondom (büszkén arra, hogy birtokolom ezt a nyelvet), s a szívem elszorul attól a gondolattól, hogy a világ, benne a mi világunk, ilyen nyomorúságban és fenyegetettségben létezik tovább. Érti-e valaki, amikor egy liberális politikus azt mondja, ha nem az ő pártjára szavaz a nép, balkanizálódni fog az ország, sőt, ha ez a kormány marad uralmon, a jövőnk: Banglades. S erre ráfelel valaki a kormánypártból: Isten óvja meg Magyarországot és a demokráciát attól, hogy ez a hataloméhes (kriptokomunista) ellenzék hatalomra kerüljön. Úgy tűnik, hogy ez a nép (hol fenség, hol csőcselék) csak két dolog között választhat, ha választ: vagy kommunizmus lesz itt, vagy fasizmus, de mindenképpen nyomor. Ha azt mondom erre, nem kell sem ez, sem az, hiszen az ember csupán élni szeretné, normális emberi rendben, nem mondtam semmit. Sajnos az életre való hivatkozás, mely minálunk a Kádár-korszak óta általában csupáncsak anyagi javakra irányul, tömény demagógia. Ugyanis azzal számol, hogy nincs bennünk egy csöpp lemondás, a nagylelkűség pedig tűnt idők homályába vész. Népszerű szónoki fogás a szociális érzékenység hangsúlyozása. Miért dúl (a kormánypártok hibájából) ideológiai harc, médiaháború, mikor is éheznek az emberek, így szól az, aki szól. Közben a nehéz gazdasági helyzetet, a nyomort fedezékül használva az ellenzék vígan vívja ideológiai háborúját az úgynevezett „kereszténykurzus" , a „magyarkodás", a „jobbratolódás", „a Bem téri agit.-prop." ellen. (A Bem téri agit.-prop. kifejezést egyik külső szerzőtársamtól lestem el.) Neki, mint agit.-prop. beütéstől mentes szabad értelmiséginek nagyon fáj, hogy a Magyar Köztársaság címerén ott a korona. (Ebből azt olvassa ki, hogy a kormányerő elnök helyett királyt akar.) Az iskolákba „becsempészett” hitoktatás is kedvét szegi. (Ezt nem megrovóan mondom.) Ugyanis lehet, hogy ideológiailag, liberálisan, materiálisan, vertikálisan az ő harcában nincs semmi kivetnivaló, semmi egyoldalú... Lehet? Tán még az az állítása is korrekt, hogy a pap „bent ül a tanáriban... jelenlétével... megfélemlítve a világi tanárokat...” (?) Persze azt, hogy az igazi megfélemlítés ez, én nem tudom. Nézőpont PÉNTEK, 1992. december 11.