Magyar Nemzet, 1993. március (56. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
SZOMBAT, 1993. március 13. Fókusz Vivát vagy sem Kisokos más, mint a kortársai. Nem „vidizik", nem számítógépezik, hanem olvas. Főleg történelmi s földrajzi munkákat. Tíz esztendeje minden igyekezetével birkózik meg a felnőtteknek szánt művekkel is. Fölhalmozott tudásáról főleg a nagyokkal szeret társalogni, pajtásaival nem is lehet beszélni komoly dolgokról, mondja, kinevetik. Most is okosan cseveg ’48-ról, és amikor látja az „öregek” tekintetében az elismerést, megtetézi tudós beszámolóját, imigyen, és ekkor alapította Széchenyi István gróf az Akadémiát. Kitör a nevetés, ám miközben a fülig pirult gyereket helyreigazítják a bölcs nénikék és bácsikák a tudós társaság megalapításának történetét illetően, megegyeznek egymás közt, hogy bizony ők is össze-összekapcsolják gondolataikban az Akadémia létét és a dicső forradalmat. Hiszen az előkészítőút március tizenötödikéhez akkortájt nyílt meg, amikor az ifjú arisztokrata évi jövedelmét ajánlotta föl egy magyar tudományos társaság megalapítására, amikor társadalmi ambíció lett a tudóstársaság sorsa. Innen azután már csak egy ugrás a jelen, és beszédtémává válik a kis társaságban: vajon ma társadalmi ügy-e az Akadémia? Vajon a nemzet önmagára találásában segédkezik-e a hazai tudományok legfőbb irányítója? Bizony nemmel lehet válaszolni a véletlenszerűen terítékre került kérdésekre, és szomorúan lehet megállapítani: amint szűk körben, úgy a közgondolkodásban is, a szellemi életben is inkább csak alkalomszerűen, a botrányok, a szenzációk villámfényénél jut figyelem a nemzet életében egykoron oly jelentős szerepet vitt társaságnak. Ha úgy tartják, ellenintézmény alakul velük szemben, ha megkurtítják állami járandóságaikat, akkor szavukat hallatják az akadémikusok, és a tömegtájékoztatás is ilyentájt sertepertél buzgón a házuk előtt. Egyébként súlyos csend honol körülöttük. A mozdulatlanság csöndje? A készülődés csöndje? Ki tudja? Kevés a pénzük - mondják az Akadémián, és rendkívüli gyűléseket hívnak össze. Okosabban kéne gazdálkodni - hangoztatják, de a hogyanra nincs megnyugtató felelet. Politikamentes tudományos életre van szükség - állítják, és igazuk van. De azokat az ormótlanságokat, amiket az elmúlt negyven év politikája épített föl szovjet mintára az intézményben, nem sikerült még lebontaniuk. Igazságot szolgáltattak ugyan azoknak a tudósoknak, akiket a kommunista hatalom megfosztott akadémikusi címüktől, de nem tessékelték ki soraikból azokat, akiket politikai, s nem tudományos érdemeik miatt emeltek be a szellemi nagyságok közé. A szervezeti át(illetve visszájárakilásnak sem látszanak az előjelei. Majd az akadémiai törvény! - reménykedik az, akinek szívügye az ország tudományos élete. Ám a törvény tervezetét kevesen ismerik, társadalmi méretű megvitatásának a gondolata voltaképpen senkiben nem merült föl. Amit mégis hall róla a polgár (nyilatkozatokból, riportnak álcázott nagymonológokból), az a legkevésbé sem gondolatébresztő. Már csak azért sem, mert mint eleve elfogadandó paragrafustervezetet elemzik a különböző fórumokon, mintha nem is egy demokratikus kormány és parlament elé szánnák, hanem - mondjuk - az abszolutizmus monarchikus kormányzata elé. Mintha garanciát kaptak volna valahonnan a tervezet megfogalmazói, hogy betűnyi változtatás nélkül emelkedik törvényerőre szövegük. Továbbmenve: mintha a médiatörvénynél vagy a közoktatási törvénynél jóval kisebb jelentőségű ügyről lenne szó, úgy kezelik a hamarosan parlament elé kerülő akadémiai törvénytervezetet a politikusok, mintha a tudományos élet belügyéről volna szó, úgy a tudósok. Az innen is, onnan is kimaradt értelmiségi meg elhiszi, hogy illetéktelenség volna belekotyognia abba, milyen tudományos jövőt szánna hazájának. A televízióhoz mindenki érteni vél, az oktatáshoz, neveléshez szintúgy. Ha e két területen jól kivitatkozza-veszekedi magát az ember - gondolják többen is -, a szellemi élet legmagasabb régióit szabályozó törvények sorsát akár rá is bízhatjuk az érdekeltekre! Hiszen mi itt a tét? - legyintenek nagyvonalúan egyesek. - Néhány javakorabeli úr címe, rangja, státusa, néhány intézet életben tartása. Mi ez az ország gazdasági gondjaihoz, kuL ji'bélpolitikai fenyegetettségeihez képest! V’ ’Március'tizenötödikén sok szó esik majd a XIX. század nagyjairól, a jövőért^te^^rnyi^pjEajpt h'^sférfjatól. O^^^Jegyintqjj^^iSjt a fudpjp^yja, mert a tudományos életre, s annak intézményére, az Akadémiára is sokat bíztak. Tudták, az ország önállóságának és a felemelkedésének a fundamentuma a minden tekintetben tiszta és hiteles tudományos élet. Nem legyintettek, de nem is hallgattak. Hazafiúi kötelességüknek tartották, hogy felelősséggel gondolkodjanak és szóljanak az Akadémiáról is. LG. Somogyi Győző rajza VATHY ZSUZSA Hrabal, Almási és Petőfi Én úgy vagyok Hraballal, ezzel a nagyon nagy cseh íróval, ha olvasom, csurog a szememből a könny, rázkódom a nevetéstől, és ha a gyerekeim megkérdezik, mi bajom, én pedig felolvasom nekik, amit olvastam, akkor látom, úristen, hiszen ezen sírni kellene, nem nevetni. Szóval, ez a nagy cseh író 1990- ben írt egy könyvet, Levelek Aprilkának, ez a címe. Tizenegy levél egy hölgynek, aki természetesen fiatal, hóbortos és bájos, megtanult csehül, és hátizsákjában egy szótárral elment Amerikából Prágába, csak azért, hogy szeretett íróját színről színre lássa. Hrabal egy könyvvel viszonozta a lány rajongását, biztosan azért, mert, mint mondja magáról, lépcsőházi ember, utólag jut eszébe minden. Nem azért, mert Hrabalhoz akarnám magam hasonlítani, de én is az vagyok, hazafele menet néha hangosan beszélek, hirtelen minden eszembe jut, amit olyan fontos és célszerű lett volna a megfelelő helyen elmondani. Ezt csak megjegyeztem, hogy magamról is mondjak valamit. Hrabalnak a macskáin, az utazásain és a barátján kívül, aki azért ült kilenc évet, mert tévedésből leszúrt egy rendőrt, történetesen az jut eszébe: megpróbálja elmondani az amerikai lánynak, mi az, hogy Kelet- Európa. Elmeséli neki (nekünk) Havel elnökké választását, beiktatását az Ulászló teremben, és mert nem tud betelni vele, újra és újra elmondja, milyen volt a bársonyos forradalom, „a diákok, színészek és bohócok forradalma" . Persze, elsápadtam az irigységtől, amikor olvastam. Hol van az a könyv, amelyik a mi nem bársonyos, nem forradalmunkat, de mégis igen nagy és megismételhetetlen történelmi pillanatainkat elmondaná? Azt a két hónapot, két évet, amelyik nagyszerű volt, mámoros volt, szép volt, amire még nem rakódott rá az a sok minden - nem részletezem, micsoda -, amivel majd baja lesz az utókornak, hogy leszidolozza. Ha jól sejtem, Esterházy Péter elefántcsonttorony-beli krónikáján kívül (eddig) nincs is ilyen, nem íródott meg, azaz nem írtuk meg. Nincsenek novellák az örömkönnyekről, az elviselhetetlen hazugságok gátszakadásáról, az új időszámításról. Elég baj, ha nincs, talán még előkerül, menjünk tovább. Hrabal könyvének utolsó fejezete a Totális félelmek címet viseli. Egy dán újságírónő egy alkalommal megkérdezte tőle, miért, hogy míg mások börtönben voltak, emigráltak, ő kocsmában mulatozott, egyszóval, hogy tudta olyan félvállról venni az elmúlt húsz évet? Hrabal a kérdésre gyónással válaszol: hona veszi, miket tett meg az elmúlt húsz év alatt, bár nem szabadott volna, miket fogadott el, amiket vissza kellett volna utasítania, és miket mulasztott el. Utazást tesz rettegései és félelmei birodalmában, pokoljárásának részeseivé avat bennünket - tengerentúli olvasói pedig megtudhatják, milyenek a totalitáriánus rendszerek, milyen volt egy bolsevik nagyhatalom csizmája alatt lenni, ahol talán csak a börtönben élők voltak tiszták és szabadok. Róla szól ez a könyv és rólunk, gyengeségeinkről, gyávaságunkról, sírhatunk és nevethetünk rajta köszönet érte. Almási Tamás filmrendező pedig készített egy filmet Ózdról, Kié a gyár? ez a címe, s a film az idei filmfesztivál fődíját kapta. Almásival két évvel ezelőtt, karácsonykor találkoztam utoljára, a Nemzeti Múzeum kertjében. Itt állították fel - 1990-ben először - a mindenki karácsonyfáját. Ki-ki letehette alá az ajándékát, volt műsor, ének, a sátrakban pedig meleg ételt mértek. Én nézelődtem, ez az én dolgom, Almási filmezett, ez pedig az ő dolga. Olyan dokumentumfélét, akkor is, gondolom. Az idei filmszemlét nem láttam, a televíziót bekapcsolva, egyik este Almási filmjének második részét kaptam el. Hogy miért nem tudtam felállni? Miért néztem végig? Talán azért, amiért a stáb tagjai leköltöztek Ózdra és—nyilván viszontagságos körülmények között addig maradtak, amíg választ kaptak arra, mi is történik Ózdon. Milyen a mai gazdasági-társadalmi átalakulás, hogy néz ki egy nagyüzemi privatizáció, hogy élik meg azok, akiket érint? A film még 1987-ben kezdődik: látjuk az öntödét, a szocreál szobrot az épület falán, a titkárnők ruháit, a Kádár-korszakbeli rituálékat, a régi igazgató távozását, az új igazgató arcát. Öt évvel ezelőtti mondatokat hallunk, feledésbe merült szólamok hangzanak fel, pártról, munkáshatalomról. Majd látunk munka nélkül maradt férfiakat és nőket, akik ízes, palóc tájszólásban mesélik el megváltozott életüket. És egy torokszorító jelenetet: amikor a munka nélkül maradt férj elbúcsúzik az otthonától. Inkább csak a szülők fogják fel, mi történik, koruk, ösztönük eligazítja őket, és valami tapasztalaton inneni tudással a fiatal anya karján a csecsemő. Almásinak és stábjának köszönhetően látunk egy filmet, amiben benne van Magyarország. Ami tanúsítja, hitelesíti a mát, dokumentál. Van ilyen filmünk! És mert csak egy részét láttam, elhatároztam, megnézem moziban, talán írok is róla, megosztom azokkal, akik nem tudták megnézni, mert hosszú és fárasztó, mert késő volt, mert nem értek rá. A filmet azonban - a nagydíjas filmet - néhány héttel a díjkiosztás után a fővárosi mozikban sehol nem játsszák. A következő héten Se. Egy rövidített változatát se. Hogy van ez? Vannak a díjak és vannak a moziműsorok? Nekünk mindig elég a félmegoldás, a féltudás? Petőfi! Róla nemcsak azért szeretnék beszélni,mert két nap múlva lesz március 15-e, hanem mert egy városban tanulhattam vele. Hogy Petőfi egy évig Pápán járt, 50-54-58-ban, amikor én iskolás voltam, nem volt nagy szenzáció. Bár a tankönyvek azt írták, hogy ,dobogónk Petőfi”, sőt,egy iskolát is elneveztek róla, egyszer se dobbant meg a szívünk - a szívem -, hogy mégiscsak ugyanezen az utcán ment ő is. Amikor Sopronból jött, nyilván a Győri úton, amikor Dunavecséről, talán a Veszprémin. Történelmi időket éltünk ugyanis, nem a múlt, a jelen érdekelt mindenkit. Nem tudtam azt sem, hogy az önképzőkört ünnepre két versét olyan viharos taps fogadta, hogy a kitűzött jutalmat a grófi mecénás kettőről háromra emelte - barátja, Kozma Sándor kért kölcsön számára egy ruhát. Zöld kabátot, fekete nadrágot, fehér cilindert (!), kesztyűt. A béleletlen köpenyhez, rongyos bakancshoz szokott diák így vette át a jutalmat. Majd mulatni kezdtek — kit érdekelt cilinder, kesztyű -, de ekkor megjelent az öltözék gazdája, és keresetlen szavak kíséretében le akarta rángatni Petőfiről saját ruháját. A szertelen és túlérzékeny költő kétségbeesve rohant barátjához, nyakába borult és hangosan sírva panaszolta megaláztatását. Elmondhatták volna ezt is, most is tanáraink diákkorunkban. Nem mondták. Nem merték ezzel lopni az időt? A történelemcsinálás lázában nem volt fontos? Nem tudták? Biztosan tudták. Na, már most, hogy függ össze Petőfi ruhája Hraballal, ő pedig Állításival?! Azért összefügg. Mi, a totalitárius rendszerben felnőtt emberek, sose tudtunk egyszerre mindent. Nyomoztunk, dokumentumokat hajkurásztunk, információkat szereztünk, találgattunk, végül összeállt belőle valami. Sose az egész, csak egy kevés. Milyen humánus rendszer volt! Ha egyszerre szakad ránk a sok tudás, még belegebedünk, így volt kitalálva. Mafitar Nemzet 9 Zúg-e még március? Hatpárti megállapodás született arról, hogy az idei március 15-i megemlékezéseket egységes forgatókönyv szerint bonyolítják le. Nem lenne üdvös - vélték (joggal) az aláírók -, ha nemzeti ünnepünkre sekélyes pártharcok, atrocitásokat kiváltó alantas indulatok, méltatlan utcai színjátékok nyomnák rá bélyegüket, úgy, mint tavaly. A szándék és a megállapodás üdvözlendő: március tizenötödike minden szabadságszerető magyarnak közös ünnepe, pártállásra való tekintet nélkül. Ezzel együtt március tizenötödike úton van ahhoz, hogy állami ünneppé avanzsáljon, hogy pátosza unalomba fúljon, rítusai kiüresedjenek, s a szabadság szelleme, mely még nem is oly régen gyertyalángokból kigyúlva napsugárfénnyel tündökölt, újra mécsvilágnyira sápadjon. Az elmúlt évtizedek során, amikor az 1956-os forradalmat és szabadságharcot „ellenforradalomként” gyalázta a hivatalos propaganda, március kisajátíthatatlan és eltagadhatatlan eszményei adtak alkalmat arra, hogy a sokszorosan eltiport magyar szabadságvágy legalább egy napra — megnyilvánulhasson. Nemzedékek életérzését, szabadsághiányos, züllött közállapotaink erkölcsi elutasítását fejezték ki Utassy József sorai: ,JÉn szemfedőlapod lerántom: / kelj föl és járj, Petőfi Sándor! / ...Szedd össze csontjaid, barátom: / lopnak a bőség kosarából, / a jognak asztalánál lopnak, / népek nevében! S te halott vagy?! / Holnap a szellem napvilágát / roppantják ránk a hétszer gyávák. / Talpra Petőfi! Sírodat rázom: / szólj még egyszer a Szabadságról!” A költőóriás szellemujja több mint egy évszázad távolából mutatott irányt: „a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót...” Tudták a mindenkori elnyomó hatalmak is, hogy a sajtó szabadsága az első lépés a szabadságjogok kodifikálása, a demokratikus, intézmé■nyek kiépítése felé. Bach-huszárok, Szálasi-legények, Rákosi, majd Kádár komisszárjai meg is tettek mindenttűi elfojtásáért. Nem volt véletlen, hogy a már erőtlenedő, de még utóvédharcait vívó kádárizmus rendőrsége 1988. március 14-én az illegális szabad sajtó, a Beszélő és a Hírmondó munkatársait tartóztatta le. Mint ahogy az sem véletlen, hogy mindazok, akik ma a szabadságjogok korlátozásában érdekeltek, az ehhez vezető utat a sajtó szabadságának megnyirbálásában látják. Ezért zúgjon hát március! Száznegyvenöt év távlatából üzeni, hogy a diadalmas forradalom első cselekedete a cenzúra eltörlése, a sajtó szabadságának megteremtése volt Üzeni továbbá, hogy a szabadságeszme eredendően liberális, nem tűr el semmiféle külső kényszert, s nem hajlandó törleszkedni semmiféle hatalom akaratához. Üzeni, hogy a szabadságeszme univerzális, belőle kirekeszteni senkit, semmiféle hivatkozással nem lehet. Üzeni, hogy a szabadságeszmét senkinek sem áll jogában kisajátítani, kifejeződését korlátozni. A szabadság élményével csak harmadik éve ismerkedő magyar társadalom nem kényszeríthető bele a megemlékezés hatpártilag megszabott kereteibe. Mindenféle híreszteléssel ellentétben semmiféle veszélyt nem jelent a Demokratikus Charta által március 14-ére meghirdetett békés tavaszi emlékező séta. Az évtizedek hosszú során atomizált közép- és kelet-európai társadalmaknak joguk van az önszerveződésre, a szabadság egymással összefonódó „kis köreinek” a létrehozására. A szabadság híveinek joguk van újra és újra kiállniuk a sajtószabadság mellett, s fellépniük a politikai, nemzeti, etnikai, faji gyűlölködés ellen. Békés és nyugodt képet fog mutatni a budapesti utca, s régiónk mai belviszályainak ismeretében sem óhajthatunk egyebet, mint hogy mielőbb hasonlóan békés utcaképekről érkezzen hír Bukarestből és Belgrádból, Pozsonyból és Zágrábból, Szarajevóból és Dubrovnikból. Természetesen Kolozsvárról is. Még friss a hír, hogy Kolozsvár magyarellenességben élenjáró, a demokratikus politikusi magatartásmód vizsgáján már régen elbukott polgármestere, Gheorge Funar rendeletben tiltotta meg Kolozsvár magyar lakosainak, hogy március tizenötödikén nemzeti himnuszunkat énekeljék, s nemzeti jelképeinket viseljék. Übü királyian groteszk az ukáz, az talán mégsem várható el, hogy nemzeti ünnepünkön Kolozsvár és Erdély magyarjai a román himnuszt énekeljék. A mai nemzetiségi konfliktusok ismeretében nehezen képzelhető el, mégis igaz: a magyar március lelkesítő élményének hatása alatt az akkori Magyarország nemzetiségi vezetői közül sokan azonosultak a magyar forradalom célkitűzéseivel. Az 1848. március 21-ére összehívott újvidéki gyűlésen a szerb nemzeti mozgalom egyik leglelkesebb szervezője, Stamirovic kulpini birtokos magyar nemzetiszínű kokárdát kitűzve jelent meg. A Felvidék szlovák lakosságú falvaiban szlovák lelkészek egész sora templomi beszédekben ünnepelte a jobbágyfelszabadítást és Kossuthot. Egy Budán napvilágot látott román nyelvű röpirat pedig Erdélynek Magyarországgal való újraegyesülése mellett foglalt állást, mert - mint szerzői írták - Magyarországon már ,„eljött az igazság és a szabadság napja”, s az unió megvalósulása esetén - de csakis akkor - így lesz Erdélyben is. Hasonló gesztusokat ma senki sem vár a környező országok nacionalista, magyarellenes politikusaitól Március tizenötödikén csupán arra hívjuk fel figyelmüket, hogy a szabadságeszme egy és oszthatatlan. A magyar szabadságé is az. Krasznai Zoltán Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, JUHÁSZ GYULA, RUFFY PÉTER, TÓBIÁS ÁRON Főszerkesztő: KRASZNAI ZOLTÁN Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNYI GÁBOR, TÓTH GÁBOR Szerkesztők: FEHÉR BÉLA, MARAFKÓ LÁSZLÓ, WINTERMANTEL ISTVÁN Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Rovatvezetők: MAROS DÉNES (belpolitika), I. NYÍRŐ JÓZSEF (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), MARTIN JÓZSEF (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), MALONYA PÉTER (sport) Kiadja a Magyar Nemzet Kiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: az Rt. igazgatósága Vezérigazgató: GRUBER LÁSZLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36. Telefon: 2664141 Fax: 2664255 Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hirlapkézbesítő postahivatalnál, a hirlapkézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és lápellátási Irodánál (Helir) lyO) Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 21998636, 021452799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Előfizetési díj egy hónapra 400 forint, negyedévre 1200 forint, fél évre 2400 forint, egy évre 4800 forint. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 19,50 forint, szerdán és szombaton 25 forint. Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: Athenaeum Nyomda, Budapest Felelős vezető: Vida József igazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793