Magyar Nemzet, 1993. február (56. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

SZOMBAT, 1993. március 13. Fókusz Zúg-e még március? MafitarNcmzol 9 Vivát vagy sem Kisokos más, mint a kortársai. Nem „vidizik", nem számítógépezik, hanem olvas. Főleg történelmi s földrajzi munkákat. Tíz esztendeje minden igyekeze­tével birkózik meg a felnőtteknek szánt művekkel is. Fölhalmozott tudásáról főleg a nagyokkal szeret társalogni, pajtásaival nem is lehet beszélni komoly dolgokról, mondja, kinevetik. Most is okosan cseveg ’48-ról, és amikor látja az „öregek” tekintetében az elismerést, megtetézi tudós beszámolóját, imigyen: és ekkor alapította Széchenyi István gróf az Akadémiát. Kitör a nevetés, ám mi­közben a fülig pirult gyereket helyreigazítják a bölcs nénikék és bácsikák a tu­dós társaság megalapításának történetét illetően, megegyeznek egymás közt, hogy bizony ők is össze-összekapcsolják gondolataikban az Akadémia létét és a dicső forradalmat. Hiszen az előkészítő -út március tizenötödikéhez akkortájt nyílt meg, amikor az ifjú arisztokrata évi jövedelmét ajánlotta föl egy magyar tudományos társaság megalapítására, amikor társadalmi ambíció lett a tudós­társaság sorsa. Innen azután már csak egy ugrás a jelen, és beszédtémává válik a kis társaságban: vajon ma társadalmi ügy-e az Akadémia? Vajon a nemzet ön­magára találásában segédkezik-e a hazai tudományok legfőbb irányítója? Bizony nemmel lehet válaszolni a véletlenszerűen terítékre került kérdé­sekre, és szomorúan lehet megállapítani: amint szűk körben, úgy a közgondol­kodásban is, a szellemi életben is inkább csak alkalomszerűen, a botrányok, a szenzációk villámfényénél jut figyelem a nemzet életében egykoron oly jelen­tős szerepet vitt társaságnak. Ha úgy tartják, ellenintézmény alakul velük szemben, ha megkurtítják állami járandóságaikat, akkor szavukat hallatják az akadémikusok, és a tömegtájékoztatás is ilyentájt sertepertél buzgón a házuk előtt. Egyébként súlyos csend honol körülöttük. A mozdulatlanság csöndje? A készülődés csöndje? Ki tudja? Kevés a pénzük - mondják az Akadémián, és rendkívüli gyűléseket hívnak össze. Okosabban kéne gazdálkodni - hangoztatják, de a hogyanra nincs meg­nyugtató felelet. Politikamentes tudományos életre van szükség - állítják, és igazuk van. De azokat az ormótlanságokat, amiket az elmúlt negyven év poli­tikája épített föl szovjet mintára az intézményben, nem sikerült még lebonta­niuk. Igazságot szolgáltattak ugyan azoknak a tudósoknak, akiket a kommu­nista hatalom megfosztott akadémikusi címüktől, de nem tessékelték ki sora­ikból azokat, akiket politikai, s nem tudományos érdemeik miatt emeltek be a szellemi nagyságok közé. A szervezeti át(illetve visszájái aki lásnak sem lát­szanak az előjelei. Majd az akadémiai törvény! - reménykedik az, akinek szívügye az ország tudományos élete. Ám a törvény tervezetét kevesen ismerik, társadalmi méretű megvitatásának a gondolata voltaképpen senkiben nem merült föl. Amit mégis hall róla a polgár (nyilatkozatokból, riportnak álcázott nagymonológokból), az a legkevésbé sem gondolatébresztő. Már csak azért sem, mert mint eleve elfo­gadandó paragrafustervezetet elemzik a különböző fórumokon, mintha nem is egy demokratikus kormány és parlament elé szánnák, hanem - mondjuk - az abszolutizmus monarchikus kormányzata elé. Mintha garanciát kaptak volna valahonnan a tervezet megfogalmazói, hogy betűnyi változtatás nélkül emelke­dik törvényerőre szövegük. Továbbmenve: mintha a médiatörvénynél vagy a közoktatási törvénynél jóval kisebb jelentőségű ügyről lenne szó, úgy kezelik a hamarosan parlament elé kerülő akadémiai törvénytervezetet a politikusok; mintha a tudományos élet belügyéről volna szó, úgy a tudósok. Az innen is, on­nan js kimaradt értelmiségi meg elhiszi, hogy illetéktelenség volna belekotyog­nia abba, milyen tudományos jövőt szánna hazájának. A televízióhoz minden­ki érteni vél, az oktatáshoz, neveléshez szintúgy. Ha e két területen jól kivitat- kozza-veszekedi magát az ember - gondolják többen is -, a szellemi élet leg­magasabb régióit szabályozó törvények sorsát akár rá is bízhatjuk az érdekel­tekre! Hiszen mi itt a tét? - legyintenek nagyvonalúan egyesek. - Néhány java­korabeli úr címe, rangja, státusa, néhány intézet életben tartása. Mi ez az ország gazdasági gondjaihoz, kuL-íi'bélpblitikaTíehyögetettségeihez képest! V’ ’Márcíus'tizenotödikén sok szó esik majd a XIX. század nagyjairól, a jövő- ért^te^^rnyi^pjEajpt h'^sjérfjatól. O^^^Jegyintqjj^^iSjt a fudpjp^yja, mert atüaományos életre, s annak intézményére, az Akadémiára is sokat bír­tak. Tudták, az ország önállóságának és a felemelkedésének a fundamentuma a minden tekintetben tiszta és hiteles tudományos élet. Nem legyintettek, de nem is hallgattak. Hazafiúi kötelességüknek tartották, hogy felelősséggel gon­dolkodjanak és szóljanak az Akadémiáról is. LG. :·>.» · -f Ví »»----­w i|jry.i,,r> .vom Somogyi Győző rajza VATHY ZSUZSA Hrabal, Almási és Petőfi E n úgy vagyok Hraballal, ezzel a nagyon nagy cseh íróval, ha olvasom, csurog a szememből a könny, rázkódom a nevetéstől, és ha a gyerekeim megkérdezik, mi ba­jom, én pedig felolvasom nekik, amit olvastam, akkor látom, úristen, hi­szen ezen sírni kellene, nem nevetni. Szóval, ez a nagy cseh író 1990- ben írt egy könyvet, Levelek Aprilká- nak, ez a címe. Tizenegy levél egy hölgynek, aki természetesen fiatal, hóbortos és bájos, megtanult csehül, és hátizsákjában egy szótárral elment Amerikából Prágába, csak azért, hogy szeretett íróját színről színre lássa. Hrabal egy könyvvel viszonozta a lány rajongását, biztosan azért, mert, mint mondja magáról, lépcsőházi em­ber, utólag jut eszébe minden. Nem azért, mert Hrabalhoz akarnám magam hasonlítani, de én is az vagyok, haza­fele menet néha hangosan beszélek, hirtelen minden eszembe jut, amit olyan fontos és célszerű lett volna a megfelelő helyen elmondani. Ezt csak megjegyeztem, hogy magamról is mondjak valamit. Hrabalnak a macs­káin, az utazásain és a barátján kívül, aki azért ült kilenc évet, mert tévedés­ből leszúrt egy rendőrt, történetesen az jut eszébe: megpróbálja elmondani az amerikai lánynak, mi az, hogy Kelet- Európa. Elmeséli neki (nekünk) Havel elnökké választását, beiktatását az Ulászló teremben, és mert nem tud betelni vele, újra és újra elmondja, milyen volt a bársonyos forradalom, „a diákok, színészek és bohócok for­radalma" . Persze, elsápadtam az irigységtől, amikor olvastam. Hol van az a könyv, amelyik a mi nem bársonyos, nem forradalmunkat, de mégis igen nagy és megismételhetetlen történelmi pil­lanatainkat elmondaná? Azt a két hó­napot, két évet, amelyik nagyszerű volt, mámoros volt, szép volt, amire még nem rakódott rá az a sok minden- nem részletezem, micsoda -, amivel majd baja lesz az utókornak, hogy le- szidolozza. Ha jól sejtem, Esterházy Péter elefántcsonttorony-beli króniká­ján kívül (eddig) nincs is ilyen, nem íródott meg, azaz nem írtuk meg. Nin­csenek novellák az örömkönnyekről, az elviselhetetlen hazugságok gátsza­kadásáról, az új időszámításról. Elég baj, ha nincs, talán még elő­kerül, menjünk tovább. Hrabal könyvének utolsó fejezete a Totális félelmek címet viseli. Egy dán újságírónő egy alkalommal meg­kérdezte tőle, miért, hogy míg mások börtönben voltak, emigráltak, ő kocs­mában mulatozott, egyszóval, hogy tudta olyan félvállról venni az elmúlt húsz évet? Hrabal a kérdésre gyónás­sal válaszol: sona veszi, miket tett meg az elmúlt húsz év alatt, bár nem szabadott volna, miket fogadott el, amiket vissza kellett volna utasítania, és miket mulasztott el. Utazást tesz rettegései és félelmei birodalmában, pokoljárásának részeseivé avat ben­nünket - tengerentúli olvasói pedig megtudhatják, milyenek a totalitáriá- nus rendszerek; milyen volt egy bol­sevik nagyhatalom csizmája alatt len­ni, ahol talán csak a börtönben élők voltak tiszták és szabadok. Róla szól ez a könyv és rólunk, gyengeségeinkről, gyávaságunkról, sírhatunk és nevelhetünk rajta - kö­szönet érte. Almási Tamás filmrendező pedig készített egy filmet Ózdról, Kié a gyár? ez a címe, s a film az idei film- fesztivál fődíját kapta. Almásival két évvel ezelőtt, kará­csonykor találkoztam utoljára, a Nem­zeti Múzeum kertjében. Itt állították fel- 1990-ben először - a mindenki kará­csonyfáját. Ki-ki lctehettc alá az aján­dékát, volt műsor, ének, a sátrakban pe­dig meleg ételt mértek. Én nézelődtem, ez az én dolgom, Almási filmezett, ez pedig az ő dolga. Olyan dokumen­tumfélét, akkor is, gondolom. Az idei filmszemlét nem láttam, a televíziót bekapcsolva, egyik esté Almási film­jének második részét kaptam el. Hogy miért nem tudtam felállni? Miért néz­tem végig? Talán azért, amiért a stáb tagjai leköltöztek Ózdra és—nyilván - viszontagságos körülmények között addig maradtak, amíg választ kaptak arra, mi is történik Ozdon. Milyen a mai gazdasági-társadalmi átalakulás, hogy néz ki egy nagyüzemi privatizá­ció, hogy élik meg azok, akiket érint? A film még 1987-ben kezdődik: látjuk az öntödét, a szocreál szobrot az épület falán, a titkárnők ruháit, a Kádár-kor- szakbeli rituálékat, a régi igazgató tá­vozását, az új igazgató arcát. Öt évvel ezelőtti mondatokat hallunk, feledésbe merült szólamok hangzanak fel, párt­ról, munkáshatalomról. Majd látunk munka nélkül maradt férfiakat és nő­ket, akik ízes, palóc tájszólásban mesé­lik el megváltozott életüket. És egy to­rokszorító jelenetet: amikor a munka nélkül maradt férj elbúcsúzik az ottho­nától. Inkább csak a szülők fogják fel, mi történik, koruk, ösztönük eligazítja őket, és valami tapasztalaton inneni tudással a fiatal anya kaiján a csecse­mő. Almásinak és stábjának köszön­hetően látunk egy filmet, amiben ben­ne van Magyarország. Ami tanúsítja, hitelesíti a mát: dokumentál. Van ilyen filmünk! És mert csak egy részét láttam, elhatároztam, megnézem moziban, talán írok is róla, megosztom azok­kal, akik nem tudták megnézni, mert hosszú és fárasztó, mert késő vólt, mert nem értek rá. A filmet azonban - a nagydíjas filmet - néhány héttel a díjkiosztás után a fővárosi mozikban sehol nem játsszák. A következő hé­ten Se. Egy rövidített változatát se. Hogy van ez? Vannak a díjak és vannak a moziműsorok? Nekünk min­dig elég a félmegoldás, a féltudás? Petőfi! Róla nemcsak azért szeret­nék beszélni, .mert két nap múlva lesz március 15-e, hanem mert egy város­ban tanulhattam vele. Hogy Petőfi egy évig Pápán járt, 50-54-58-ban, amikor én iskolás voltam, nem volt nagy szenzáció. Bár a tankönyvek azt írták, hogy ,dobogónk Petőfi”, sőt, .egy iskolát is elneveztek róla, egyszer se dobbant meg a szívünk - a szívem -, hogy mégiscsak ugyanezen az ut­cán ment ő is. Amikor Sopronból jijtt, nyilván a Győri úton, amikor Dunave- cséről, talán a Veszprémin. Történel­mi időket éltünk ugyanis, nem a múlt, a jelen érdekelt mindenkit. Nem tudtam azt sem, hogy az ön­képzőkört ünnepre - két versét olyan viharos taps fogadta, hogy a kitűzött jutalmat a grófi mecénás kettőről há­romra emelte - barátja, Kozma Sán­dor kért kölcsön számára egy ruhát. Zöld kabátot, fekete nadrágot, fehér cilindert (!), kesztyűt. A béleletlen köpenyhez, rongyos bakancshoz szo­kott diák így vette át a jutalmat. Majd mulatni kezdtek — kit érdekelt cilin­der, kesztyű -, de ekkor megjelent az öltözék gazdája, és keresetlen szavak kíséretében le akarta rángatni Petőfi­ről saját ruháját. A szertelen és túlér- zékeny költő kétségbeesve rohant barátjához, nyakába borult és hango­san sírva panaszolta megaláztatását. Elmondhatták volna ezt is, mást is tanáraink - diákkorunkban. Nem mondták. Nem merték ezzel lopni az időt? A történelemcsinálás lázában nem volt fontos? Nem tudták? Bizto­san tudták. Na, már most, hogy függ össze Petőfi ruhája Hraballal, ő pedig Állítá­sival?! Azért összefiigg. Mi, a totalitá­rius rendszerben felnőtt emberek, sose tudtunk egyszerre mindent. Nyomoz­tunk, dokumentumokat hajkurász- tunk, információkat szereztünk, talál­gattunk, végül összeállt belőle valami. Sose az egész, csak egy kevés. Milyen humánus rendszer volt! Ha egyszerre szakad ránk a sok tudás, még bclcgcbcdünk. így volt kitalálva. H atpárti megállapodás született arról, hogy az idei március 15-i megemlékezéseket egy­séges forgatókönyv szerint bonyolít­ják le. Nem lenne üdvös - vélték (joggal) az aláírók -, ha nemzeti ün­nepünkre sekélyes pártharcok, atroci­tásokat kiváltó alantas indulatok, méltatlan utcai színjátékok nyomnák rá bélyegüket, úgy, mint tavaly. A szándék és a megállapodás üdvözlen­dő: március tizenötödike minden sza­badságszerető magyarnak közös ün­nepe, pártállásra való tekintet nélkül. Ezzel együtt március tizenötödi­ke úton van ahhoz, hogy állami ün­neppé avanzsáljon, hogy pátosza unalomba fúljon, rítusai kiüresedje­nek, s a szabadság szelleme, mely még nem is oly régen gyertyalángok­ból kigyúlva napsugárfénnyel tündö­költ, újra mécsvilágnyira sápadjon. Az elmúlt évtizedek során, ami­kor az 1956-os forradalmat és sza­badságharcot „ellenforradalomként” gyalázta a hivatalos propaganda, március kisajátílhatailan és eltagad- hatatlan eszményei adtak alkalmat arra, hogy a sokszorosan eltiport ma­gyar szabadságvágy - legalább egy napra — megnyilvánulhasson. Nem­zedékek életérzését, szabadsághiá­nyos, züllött közállapotaink erkölcsi elutasítását fejezték ki Utassy József sorai: ,JÉn szemfedőlapod lerántom: / kelj föl és járj, Petőfi Sándor! / ...Szedd össze csontjaid, barátom: / lopnak a bőség kosarából, / a jognak asztalánál lopnak, / népek nevében! S te halott vagy?! / Holnap a szellem napvilágát / toppantják ránk a hét­szer gyávák. / Talpra Petőfi! Sírodat rázom: / szólj még egyszer a Szabad­ságról!” A költőóriás szellemujja több mint egy évszázad távolából mutatott irányt: „a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége sza­baddá tenni a sajtót...” Tudták a mindenkori elnyomó hatalmak is, hogy a sajtó szabadsága az első lépés a szabadságjogok kodi­fikálása, a demokratikus, intézmé- ■nyek kiépítése felé. Bach-huszárok, Sralási-legényék, Rákosi, majd Ká­dár komisszárjai meg is tettek min- ' debt tűi elfojtásáért. Nem volt Vélet­len, hogy a már erőtlenedő, de még utóvédharcait vívó kádárizmus rendőrsége 1988. március 14-én az illegális szabad sajtó, a Beszélő és a Hírmondó munkatársait tartóztatta le. Mint ahogy az sem véletlen, hogy mindazok, akik ma a szabadságjogok korlátozásában érdekeltek, az ehhez vezető utat a sajtó szabadságának megnyirbálásában látják. E zért zúgjon hát március! Száz­negyvenöt év távlatából üzeni, hogy a diadalmas forradalom első cselekedete a cenzúra eltörlése, a sajtó szabadságának megteremtése volt Üzeni továbbá, hogy a szabadsá­geszme eredendően liberális, nem tűr el semmiféle külső kényszert, s nem hajlandó törleszkedni semmiféle ha­talom akaratához. Üzeni, hogy a sza­badságeszme univerzális, belőle kire­keszten! senkit, semmiféle hivatko­zással nem lehet. Üzeni, hogy a sza­badságeszmét senkinek sem áll jogá­ban kisajátítani, kifejeződését korlá­tozni. A szabadság élményével csak harmadik éve ismerkedő magyar tár­sadalom nem kényszeríthető bele a megemlékezés hatpártilag megsza­bott kereteibe. Mindenféle híreszte­léssel ellentétben semmiféle veszélyt nem jelent a Demokratikus Charta ál­tal március 14-ére meghirdetett békés tavaszi emlékező séta. Az évtizedek hosszú során atomizált közép- és ke­let-európai társadalmaknak joguk van az önszerveződésre, a szabadság egy­mással összefonódó „kis köreinek” a létrehozására. A szabadság híveinek joguk van újra és újra kiállniuk a saj­tószabadság mellett, s fellépniük a politikai, nemzeti, etnikai, faji gyű­lölködés ellen. Békés és nyugodt ké­pet fog mutatni a budapesti utca, s ré­giónk mai belviszályainak ismereté­ben sem óhajthatunk egyebet, mint hogy mielőbb hasonlóan békés utca­képekről érkezzen hír Bukarestből és Belgrádból, Pozsonyból és Zágráb­ból, Szarajevóból és Dubrovnikból. Természetesen Kolozsvárról is. M ég friss a hír, hogy Kolozs­vár magyarellenességben élenjáró, a demokratikus politikusi magatartásmód vizsgáján már régen elbukott polgármestere, Gheorge Funar rendeletben tiltotta meg Kolozsvár magyar lakosainak, hogy március tizenötödikén nemzeti himnuszunkat énekeljék, s nemzeti jelképeinket viseljék. Übü királyian groteszk az ukáz: az talán mégsem várható el, hogy nemzeti ünnepün­kön Kolozsvár és Erdély magyarjai a román himnuszt énekeljék. A mai nemzetiségi konfliktusok ismeretében nehezen képzelhető el, mégis igaz: a magyar március lelke­sítő élményének hatása alatt az akko­ri Magyarország nemzetiségi vezetői közül sokan azonosultak a magyar forradalom célkitűzéseivel. Az 1848. március 21-éré összehívott újvidéki gyűlésen a szerb nemzeti mozgalom egyik leglelkesebb szervezője, Sta- mirovic kulpini birtokos magyar hémzetrszfnű kokárdát kitűzve jelent meg. A Felvidék szlovák lakosságú falvaiban szlovák lelkészek egész sora templomi beszédekben ünne­pelte a jobbágyfelszabadítást és Kos­suthot. Egy Budán napvilágot látott román nyelvű röpirat pedig Erdély­nek Magyarországgal való újraegye­sülése mellett foglalt állást, mert - mint szerzői írták - Magyarországon már ,/eljött az igazság és a szabad­ság napja”, s az unió megvalósulása esetén - de csakis akkor - így lesz Erdélyben is. Hasonló gesztusokat ma senki sem vár a környező országok nacio­nalista, magyarellenes politikusaitól Március tizenötödikén csupán arra hívjuk fel figyelmüket, hogy a sza­badságeszme egy és oszthatatlan. A magyar szabadságé is az. Krasznai Zoltán Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Togjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, JUHÁSZ GYULA. RUFFY PÉTER, TÓBIÁS ÁRON Főszerkesztő: KRASZNAI ZOLTÁN Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNY1 GÁBOR, TÓTH GÁBOR Szerkesztők: FEHÉR BÉLA, MARAFKÓ LÁSZLÓ, WINTERMANTEL ISTVÁN Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Rovatvezetők: MAROS DÉNES (belpolitika), IC NYÍRÓ JÓZSEF (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), MARTIN JÓZSEF (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), MALONYA! PÉTER (sport) Kiadja a Magyar Nemzet Kiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: az Rt. igazgatósága Vezérigazgató: GRUBER LÁSZLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36. Telefon: 2664141 Fax: 2664255 Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hirlapkézbesítő postahivatalnál, a hirlapkézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és tápellátási Irodánál (Helir) lyOO Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021452799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Előfizetési díj egy hónapra 400 forint, negyedévre 1200 forint, fél évre 2400 forint, egy évre 4800 forint. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 19,50 forint, szerdán és szombaton 25 forint. Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: Athenaeum Nyomda, Budapest Felelős vezető: Vida József igazgató HU ISSN 0133-185X HU ISSN 0237-3793

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék