Magyar Nemzet, 1993. szeptember (56. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-18 / 218. szám

SZOMBAT, 1993. szeptember 18. Nézőpont A­z olasz parlament nemrég ra­tifikálta a választási rend­szerük reformját, és ezzel arányos választási rendszerről több­ségi szisztémára tértek át. E válto­zással az olaszok azt kívánják elér­ni, hogy ne egy örökké sok pártból álló, működésképtelen parlament­jük legyen, amely nem képes erős és egységes kormányzatot létrehoz­ni, hanem inkább jusson be keve­sebb párt a parlamentbe, de ezeknek olyan politikai súlyuk legyen, hogy a mindenkori kormányzat megala­kítása ne járjon együtt újra és újra politikai viszállyal, ne okozzon újra és újra belpolitikai válsághelyzetet. Mit is jelent mindez? Milyen ta­nulságokkal szolgálhat számunkra az olasz példa, amelyet érdemes lenne megszívlelni az 1994-es vá­lasztások felé közeledve? Nos, azt hiszem, Olaszország­ban nem történt más, mint hogy a parlamenti demokrácia válságba ju­tott az utóbbi években-évtizedek­­ben, és ezt a válságot valahogyan kezelni kellett. Ha most „renegát” módon Lenint citálnánk ide, még­hozzá azt a közismert tételét, hogy forradalmi helyzet akkor alakul ki egy országban, ha az uralkodókörök már nem tudnak a régi módon kor­mányozni, és az alávetettek már nem akarnak a régi hatalmi feltéte­lek között élni, akkor azt mondhat­nánk, hogy Olaszországban forra­dalmi helyzet alakult ki. A válság tovább éleződött, a forradalom pe­dig kirobbant (a Kereszténydemok­rata Mozgalom vezényletével), s a győztes forradalom hatására radiká­lis politikai intézményi változások következtek be. Megváltoztatták a már régóta terhes választási rend­szert, és ezzel egy teljesen más ke­retfeltételét dolgozták ki a demok­rácia működésének. Azért sarkítottam ki ezt a Lenin­ből kiinduló következtetésemet, mert ezen keresztül érzékeltethető, hogy mit jelent egy politikai válság­­helyzet és annak megoldása a mo­­dernitás korában a fejlett demokrá­ciák érájában. Éppen arról van szó, hogy mára alapvetően megváltozott a politikai válság kezelésmódja. Kérdés az: miért és hogyan? A nagy történelmi váltás nagy­jából a 60-as,' 70-es években követ­kezett be, amikor az utolsó forra­dalmi jellegű és hevületű rifozga­­lom söpört végig Európán és Ame­rikán. Egy jól körülhatárolható ge­neráció, az ún. beatnemzedék igye­kezett réseket vágni a megszilárdult modern ipari társadalmak bürokra­tikus intézményrendszerén, több szabadságot, spontaneitást, részvé­teli lehetőséget követelve. A kísér­let nem sikerült, az utolsó nagy for­radalmi törekvés zátonyra futott, kiderült ugyanis, hogy a nagy de­mokratikus államgépezetek ellen tudnak állni az alulról jö­vő nyomásnak. És az is kiderült, hogy az emberek többsége elfogadja a kapi­talizmust és az ipari társa­dalmat a lehető világok legjobbikának, amely meghozta a jólétet az át­lagpolgárok számára. A fasizmus mint rend­­szeralternatíva, csúfosan megbukott, a szocializ­mus a 70-es évektől kezd­ve Nyugaton rohamosan vesztette el minden hitelét (különösen azután, hogy 1975-ben megjelent Szol­­zsenyicin Gulág-sziget­­csoport című munkája), s ezáltal szintúgy nem ma­radhatott rendszeralterna­­tíva, így nem maradt más hátra a 70-es évektől kezdve, mint az a széles körű politikai tapasztalat, hogy a piacgazdaságra épülő parlamentáris de­mokráciának nincsen va­lódi rendszeralternatívája. Mi következett mind­ebből? Az, hogy ha Nyu­gaton ma egy ország poli­tikai működésében vál­sághelyzet alakul ki, ak­kor már nem egy rend­­szeralternatíva (például egy szocia­lista egypárti uralom és diktatúra) merül fel megoldásként, hanem kü­lönféle politikai reformlépések megtétele. Az olasz választási rend­szer megváltoztatása tipikusan ilyen eset: elvileg az olasz belpoliti­kai válság az utóbbi években olyan méreteket öltött - s ami még súlyo­sabb, a polgárok körében a teljes politikai szféra oly mértékben vesz­­tette­ el tekintélyét és vált illegitim­mé -, hogy ebből akár egy tisztessé­ges rendszerváltás igénye is kikere­kedhetett volna az olaszok körében. Ám nem ez történt, hanem az, hogy a parlamenti demokrácia mű­ködési keretfeltételeit változtatták meg, azaz politikai reformot érvé­nyesítettek. Ennek mélyebb magya­rázata szerintem abban rejlik, hogy a demokrácia minden nyűge és gyötrelme ellenére még mindig az egyetlen működőképes politikai szisztéma, s ezt mérvadó társadalmi és politikai erők Olaszországban sem vonják kétségbe. A demokrá­cia, pontosabban a pártokra épülő parlamenti demokrácia olyan eta­lonná vált a fejlett világban, hogy bármiféle változás, változtatás csak ezen belül képzelhető el. (Persze a demokrácia nélkülözhetetlenségét már Churchill is „kapisgálta” a há­ború­ után,­ ám­ akkor ezt még nem mindenki hitte el neki...) Akkor mégis mi az oka annak, hogy Olaszországban sokan a vá­lasztási rendszer reformja kapcsán politikai rendszerváltásról kezdtek beszélni? Az, hogy ma már a de­mokrácia keretein belül gondolko­dik mindenki, s ezeken a kereteken belül a választási rendszer jellege valóban kardinális kérdésnek te­kinthető, hiszen meghatározza azt, hogy egy országban kevés erős vagy sok gyengébb párt kerül be a parlamentbe­n persze most direkt leegyszerűsítettem a kérdést). Amennyiben pedig alapszempont az, hogy ne sok gyenge, egymással ráadásul szót érteni képtelen párt kerüljön be a parlamentbe, mert ez a kormányozhatatlanság rémét vetí­tené előre, akkor a választási rend­szer reformja szinte felér egy politi­kai rendszerváltással. Bár ehhez szigorúan a demokrácia keretein belül kell gondolkodnia a politikai erők döntő többségének. Az olasz példa, de részben a ja­pán liberális demokrata párt négy évtizedes uralom utáni bukása is azt bizonyítja, hogy a demokráciák is súlyos válságba tudnak kerülni, sú­lyos­­ működési zavarok állhatnak be. Ám ha adva van a demokrácia körüli széles körű konszenzus, ak­kor a demokratikus politi­kai intézmények megha­tározott reformjaival or­vosolhatók a bajok és a politikai élet megújulhat. Mindezt azért volt fontos kifejteni, hogy a magyarországi politikai problémák lehetséges megoldási módjait is tisz­tán lássuk. Világos ugyanis az a politikai alaphelyzet, hogy ameny­­nyiben az 1994-es válasz­tásokon a jelenlegi kor­mánykoalíció megbukik, s liberális vagy netán szo­cialista kormányzat kerül hatalomra, akkor szándé­kában fog állni alapos változtatásokat végrehaj­tani a politikai rendszer egyes elemeiben. Magya­rán: a kormánykoalíció a demokratikus hatalom­­gyakorlás egy olyan mód­ját, formáját alkalmazta, amellyel szemben áll mindkét ellenzéki tábor demokráciakoncepciója. Különösen az állam sze­repfelfogásában vannak eltérések. A kormányko­alíció abból indult ki: a választópolgároktól arra kapott feljogosítottságot, hogy álla­mi eszközökkel irányítsa a gazdasá­gi folyamatokat, de ami ennél rosszabb, hogy igyekezzen állami eszközökkel érvényt szerezni az ideológiai, a kulturális és a civil életben sajátos értékrendjének, he­­gemón helyzetbe juttatva azt. Ettől eltérő demokratikus hata­lomgyakorlást kíván érvényesíteni mind a liberális, mind a szocialista ellenzék. A liberálisok az állam­ túl­zott szerepvállalását mind a gazda­ságban, de különösen a kulturális és ideológiai életben korlátozni kíván­ják, teret adva a szabadabb, „ver­senyelvű” megmérettetésnek. A pluralizmust vallják tehát. A szoci­alisták is azt követelik, hogy az ál­lam a kultúrában-ideológiában-ma­­gánéletben ne akarjon senkire rá­erőltetni semmiféle értékrendet, vi­szont a liberálisokkal szemben ab­ból indulnak ki, hogy az államnak szociális oldalról igen erőteljesen korlátoznia kell a spontán piaci ha­tásokat, védve a piaci versenyről le­­maradottakat, és részben védve a kollektív tulajdont. Akár a liberális, akár a szocia­lista demokráciaelképzelésnek, ha­talomgyakorlási koncepciónak az érvényesítéséhez politikai reformok bevezetésére lesz szükség egy eset­leges kormányváltás után. Ám nem tanácsos az olaszokat követve eze­ket a változtatásokat rendszervál­tásnak titulálni. Egyrészt azért, mert valójában nem rendszerváltás fog ez esetben történni, hanem módszerváltás, azaz reform. Más­részt, ami ennél még fontosabb: az olaszok úgy emlegethetik a válasz­tói rendszer reformját rendszervál­tásnak, hogy mögöttük ott áll a szé­les körű társadalmi konszenzus a demokrácia megkérdőjelezhetetlen­ségéről. Ez a társadalmi konszenzus azonban nálunk még hiányzik, illet­ve legfeljebb kialakulóban van. Éppen ezért, ha az ellenzéki re­formtörekvések, módszer- és stílus­váltási követelmények a nyilvános­ság elé mint politikai rendszervál­tás-követelmények kerülnek, akkor a demokráciába vetett bizalom meginoghat a polgárok körében. Miért? Azért, mert a választópolgá­rok ebben az esetben azt fogják érezni, hogy a demokrácia is egy komolytalan dolog, hiszen az újon­nan jövő politikai erők ezt is unos­­untalan „leváltják” valami még de­mokratikusabb - vagy az „igazán” demokratikus - rendszer bevezetése érdekében. Ez pedig nem a demok­rácia hitelét fogja növelni, hanem a demokráciával kapcsolatos amúgy is meglévő kételyeket erősíteni. Demokratizálódásunk első évei­ben elég nagy a politikai káosz ah­hoz, hogy valami stabil és kézzel­fogható is maradjon a választópol­gárok számára. És mi lehetne más ez,­­ha nem éppen annak a ténynek állandó igazolása és hangsúlyozása, hogy a demokratizálódás valóban folyamatos.­Csak éppen az egymás­sal szemben álló politikai erők ál­landóan korrigálják egymás demok­ráciakoncepcióit és gyakorlatát. Fricz Tamás Meginoghat a demokráciába vetett bizalom... Mi lesz itt jövőre? A közéletnek vannak íratlan törvényei, ezek közé tartozik, hogy ha kiszökik belőle a humor, helyére költözik a nagyképűség és ikertestvére, a fontoskodás. Természetes, hogy a politikusnak komolyan kell vennie vállalt feladatát, ami azonban nem egyértelmű azzal, hogy önmagát is. Ép­pen ellenkezőleg: minél nagyobb jelentősé­get tulajdonít egy politikus önmagának, an­nál jelentéktelenebbnek látja őt a közönség. Manfred Rommel (fia az „Africanus” jel­zővel díszített tábornagynak, akit Hitler a halálos ítélet saját kezű végrehajtására kényszerített) kilenc esztendeje Stuttgart fő­polgármestere és valószínű, hogy még so­káig az marad, példátlan népszerűségét nem kis mértékben száraz humorának köszönhe­ti. Gyakran idézik tőle kommentárok a mon­dást, hogy „ez idő szerint rosszul megy ne­künk, viszont magas színvonalon”. Ez a jó bemondás eredetileg amerikai származék, ami azonban nem von le értékéből semmit. Amikor egyszer Fényes Szabolcsnak, a fe­lejthetetlen és nagy tehetségű zeneszerző­nek a szemére vetették, hogy új kompozí­ciója feltűnően hasonlít valaki máséra, Sza­bolcs vállat vont és azt felelte: „ Na és? Nincs már egy szabad hang.” Ugyanez vo­natkozik a jó mondásokra, abból sincs már többé egyetlen „szabad” sem, ezért tulajdo­nítanak egy-egy sikerült bonmot-t többek­nek. (Helyreigazító nyilatkozatot, hogy „té­vedés, ez a jó mondás nem tőlem szárma­zik”, még sohasem olvastam.) A tekintélyes napilap legutóbb egész oldalas tudósításá­nak azt a címet adta, hogy „ha az autóipar köhög, a német gazdasági élet influenzát kap". Ez sem tökéletesen eredeti, a General Motorsra mondották, hogy ha tüsszent, Amerika náthás lesz. A General Motors több ilyen analógiával büszkélkedett, azzal is például, hogy „ami jó a General Motors­nak, az jó Amerikának”. Hogy ez a mondás, ami hajdani főnökétől származott, érvényes-e máig, nem biztos, de lehet, hogy igen. A szomorú lényt húgy, a­­­tumor mennyi­re kiveszett a politikából, főként választások közeledtével lehet észlelni. Ettől válik annyira unalmassá, sőt, azt is meg lehet koc­káztatni, hogy emiatt megy az idegekre. John Kennedyt, a tragikus véget ért amerikai elnököt, nem utolsó sorban - és persze Ja­­cquline-en kívül - humora és öniróniája tet­te népszerűvé. Ah igen, az önirónia, ami a humornak egyik legritkább válfaja! Amikor röviddel elnökké választása után Kennedy az öccsét, Robertet nevezte ki general attor­­ney-nak, ami az igazságügy-miniszteri pozí­ció megfelelője, szemére vetették, hogy Ro­­bertnek nincs semmi ügyvédi gyakorlata. Amire Kennedy azt válaszolta, hogy „nem baj, valahol el kell kezdenie”. Mondhatná valaki, hogy ez cinizmus, valójában azon­ban mégis inább az önirónia műfajába tarto­zik. Idézhette volna Kennedy Sam Gold­­wynnak, a filmgyárosnak azt a mondását, hogy „a nepotizmussal nincs semmi baj ad­dig, amíg a családban marad”. Ám Goldwyn ezt állítólag azért mondotta volna, mert nem ismerte a „nepotizmus” szó jelentését, ami­vel azonban Kennedy az ilyen mondásokat már a megválasztása után engedte meg ma­gának, előtte csupa komolyat mondott. Mindegy, a hajlandóság az öniróniára nem tagadható meg tőle. Egy meglehetősen fon­tos alkalommal például úgy „mutatkozott be”, hogy „én vagyok az az ember, aki Jacquline férje”. A nagyközönség szereti és méltányolja az öniróniát, ez az, amivel a po­litikus leszáll a­­ saját maga által emelt - Olymposzról és bevallja, hogy ő is csak olyan gyönge és esendő, hibáktól csöppet sem mentes ember, mint bárki más, mérhe­tetlenül nagy fontosságot nem tulajdonít ön­magának. Humorban pedig nincs hiány, azt bőkezűen termeli az élet, a baj az, hogy a legtöbb észrevétlen marad. Visszatérve ahhoz a bizonyos köhögő autóiparhoz, avagy tüsszentő General Mo­torshoz, amitől zsebkendőbe trombitál a gazdaság, nos, ez aztán már színtiszta vígjá­ték, azon az alapon, hogy minden jó vígjá­tékban - mint ahogyan minden humorban - rejtezik egy drámai mag. Miközben az autó­ipar, számtalan kisebb-nagyobb üzem be­dolgozásával együtt, a legnagyobb munka­adók egyike, ha éppenséggel nem a legna­gyobb munkaadó, terméke, az autó, a körny­­­ezetvédelem nézőpontjából mindinkább az egyes számú közellenség szerepét kapja. Ha az újságok egyik oldalán tudósítás számol be a gépkocsik kipufogócsöveiből áramló mérgek pusztításáról, erdők hervadásáról, az ózonlyuk tágulásáról, nagyvárosok köz­lekedési káoszáról, követelésről, hogy tilt­sák ki az autókat a városok belső kerületei­ből, ugyanannak a lapnak másik oldalán ke­serű cikk panaszolja, hogy az idei esztendő­ben pár százalékkal kevesebb autót vásárol­tak az emberek, mint tavaly, a Mercedes- Benz jövőre 14 ezer munkását engedi szél­nek, az autógyáraknak dolgozó üzemek sor­­ra-rendre mennek tönkre, nem kell már a Porsche, a BMW még tartja magát, de ki tudja meddig, a Volkswagen-gyár, amely Németország legnagyobb adófizetője, sok­milliós ráfizetéssel küszködik. A napi hírek rovatában arról olvashatunk, hogy jobb, ha idős emberek, vagy légzési betegségben szenvedők otthonuk falai között maradnak ezen a napon, mert a levegő belélegzésre pillanatnyilag nem alkalmas, az autórovat pedig jelenti, hogy szeptembertől már kap­ható a Toyota új sportmodellje, amely 15 másodperc alatt gyorsul száz kilométeres sebességre, négyüléses ugyan, de hátul csak törpéknek jut hely és a csomagtartójában egy váltóingnél és két fogkefénél több nem fér el. Az ára viszont valamivel százezer D- márka alatt marad. A japán autógyártást ed­dig az jellemezte, hogy elsősorban a szerény költségvetésű klientúrának termel, most vi­szont, miután a „yupik” világszerte kezde­nek kimenni a divatból, új modelljeinak áraival mintha éppenséggel őrájuk venne irányt. Miközben a legnagyobb metropoli­sok utcáin (London ebben első helyen áll) daruikkal és kar vastagságú láncaikkal a szabálytalan parkolókra vadászó vontató­autók a cápákéhoz hasonlító ragadozóösz­tönnel köröznek és csapnak le, szívettépő portrékat olvashat a közönség - ha még nem szokott le az újságolvasásról - autógyárak elbocsátott munkásairól, akik egész életük­ben hűséggel szolgálták az egyes számú közellenséget előállító futószalagot, és most már, tekintettel élemedett korukra, elhelyez­kedést, munkát sehol másutt nem remélhet­nek. Társadalmi színműveknek valaha ked­venc témaköre volt az a bizonyos „se vele, se nélküle”di­lemma. Valahogyan aztán min­dig megoldották a konfliktust. De mi a meg­oldás erre? Az autóipar köhögjön-e, vagy inkább az utca embere? Ha az autóipar kö­hög, tönkremegy a gazdaság, ha az utca em­bere, tönkremegy az egészségbiztosítás. Te­li van az élet ilyen rejtvénnyel. Németországnak, miután a nővérek és fi­vérek egyesültek, immáron 81 millió lakosa van. Ennek a 81 milliónak - hivatalos adat, „offcial”, amint azt a londoni bulvárlapok szokták jelenteni főcímeikben - 40 millió au­tóra. Ez még mindig ne lenne elegendő ah­hoz, hogy az autóipar ne köhögjön? A belföl­di piac telített, világos, hogy többet kellene exportálni. Amerikába? Japánba? Ott is nát­hás az autóipar. Dél-Korea új gépkocsival je­lenik meg a piacon, míg Észak-Korea rákap­csol az atombomba gyártására, Dél a gépko­csira. Találós kérdés: hol készül az egyes szá­mú közellenség? Nincs az a kardántengely, amelyik gyosabban forogna, mint szegény Henry Ford a sírjában, amikor ezekről a dol­gokról értesül. Híres T-modelljével, amely­ből a század első felében húsz év alatt 15 mil­lió talált gazdára, az volt a legfőbb célja, hogy megbízható legyen, jól üzemeljen és férjen el benne hátul a farmer tejeskannája. Hová jutottunk ettől? Az új, nagysikerű ame­rikai film, a „Jurassic Park” egyik főszereplő­je a Tyrannosaurus rex, amely 70 millió esz­tendővel ezelőtt élt a földön. Tizenkét méter hosszú volt (parkolási nehézségei elképzel­­hetők) és nagy ereje ellenére óránként csak 30 kilométeres sebességgel tudott haladni. Ez ugyan nem csekélység, de a kihalástól még­sem mentette meg. Kulcsfilm talán ez a Spielberg-eposz? Van tehát ezen a Földön humor, kemény, csak le kell hajolni érte. Németországba igyekvő turisták ne mulasszák el fölkeresni a felső-bajorországi Schongau városát. Persze, München után. Mint ahogyan a müncheni vá­rosháza tornyában a nap bizonyos óráiban harangjáték kíséretével a kádárok járják el ősi táncukat, Schongau tornya a kor nagy po­litikai személyiségeit örökíti meg: pontban 12 órakor délben megjelennek - egymást kö­vetve — hazájuk himnuszának dallamára az államférfiak szobrai: az első Konrad Ade­nauer, őt Franz Josef Strauss követi, Strausst Gorbacsov, őt Horn Gyula, volt magyar kül­ügyminiszter. Az utóbbi kettőt azért tiszteli meg ily módon a schongaui torony, mivel ők tették a legtöbbet Európa - és így Németor­szág - egyesüléséért. Mivel az ilyen fejlemé­nyeket sehonnan sem követik oly nagy figye­lemmel, mint a londoni Tussaud-panoptikum igazgatósági terméből, Horn Gyula számíthat arra, hogy a híres viaszmúzeum munkatársai rövidesen megjelennek nála, hogy mértéket vegyenek róla és színmintát hajáról, szemé­ről. Meglehet, hogy élethű szobrát jövő nyá­ron már el is helyezik a korszakalkotó állam­férfiak galériájában. Talán ugyanakkor, ami­kor Kohlét beveszik. Halász Péter München ...helyére költözik a fontoskodás Van humor a földön

Next