Magyar Nemzet, 1993. szeptember (56. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-18 / 218. szám
SZOMBAT, 1993. szeptember 18. Nézőpont Az olasz parlament nemrég ratifikálta a választási rendszerük reformját, és ezzel arányos választási rendszerről többségi szisztémára tértek át. E változással az olaszok azt kívánják elérni, hogy ne egy örökké sok pártból álló, működésképtelen parlamentjük legyen, amely nem képes erős és egységes kormányzatot létrehozni, hanem inkább jusson be kevesebb párt a parlamentbe, de ezeknek olyan politikai súlyuk legyen, hogy a mindenkori kormányzat megalakítása ne járjon együtt újra és újra politikai viszállyal, ne okozzon újra és újra belpolitikai válsághelyzetet. Mit is jelent mindez? Milyen tanulságokkal szolgálhat számunkra az olasz példa, amelyet érdemes lenne megszívlelni az 1994-es választások felé közeledve? Nos, azt hiszem, Olaszországban nem történt más, mint hogy a parlamenti demokrácia válságba jutott az utóbbi években-évtizedekben, és ezt a válságot valahogyan kezelni kellett. Ha most „renegát” módon Lenint citálnánk ide, méghozzá azt a közismert tételét, hogy forradalmi helyzet akkor alakul ki egy országban, ha az uralkodókörök már nem tudnak a régi módon kormányozni, és az alávetettek már nem akarnak a régi hatalmi feltételek között élni, akkor azt mondhatnánk, hogy Olaszországban forradalmi helyzet alakult ki. A válság tovább éleződött, a forradalom pedig kirobbant (a Kereszténydemokrata Mozgalom vezényletével), s a győztes forradalom hatására radikális politikai intézményi változások következtek be. Megváltoztatták a már régóta terhes választási rendszert, és ezzel egy teljesen más keretfeltételét dolgozták ki a demokrácia működésének. Azért sarkítottam ki ezt a Leninből kiinduló következtetésemet, mert ezen keresztül érzékeltethető, hogy mit jelent egy politikai válsághelyzet és annak megoldása a modernitás korában a fejlett demokráciák érájában. Éppen arról van szó, hogy mára alapvetően megváltozott a politikai válság kezelésmódja. Kérdés az: miért és hogyan? A nagy történelmi váltás nagyjából a 60-as,' 70-es években következett be, amikor az utolsó forradalmi jellegű és hevületű rifozgalom söpört végig Európán és Amerikán. Egy jól körülhatárolható generáció, az ún. beatnemzedék igyekezett réseket vágni a megszilárdult modern ipari társadalmak bürokratikus intézményrendszerén, több szabadságot, spontaneitást, részvételi lehetőséget követelve. A kísérlet nem sikerült, az utolsó nagy forradalmi törekvés zátonyra futott, kiderült ugyanis, hogy a nagy demokratikus államgépezetek ellen tudnak állni az alulról jövő nyomásnak. És az is kiderült, hogy az emberek többsége elfogadja a kapitalizmust és az ipari társadalmat a lehető világok legjobbikának, amely meghozta a jólétet az átlagpolgárok számára. A fasizmus mint rendszeralternatíva, csúfosan megbukott, a szocializmus a 70-es évektől kezdve Nyugaton rohamosan vesztette el minden hitelét (különösen azután, hogy 1975-ben megjelent Szolzsenyicin Gulág-szigetcsoport című munkája), s ezáltal szintúgy nem maradhatott rendszeralternatíva, így nem maradt más hátra a 70-es évektől kezdve, mint az a széles körű politikai tapasztalat, hogy a piacgazdaságra épülő parlamentáris demokráciának nincsen valódi rendszeralternatívája. Mi következett mindebből? Az, hogy ha Nyugaton ma egy ország politikai működésében válsághelyzet alakul ki, akkor már nem egy rendszeralternatíva (például egy szocialista egypárti uralom és diktatúra) merül fel megoldásként, hanem különféle politikai reformlépések megtétele. Az olasz választási rendszer megváltoztatása tipikusan ilyen eset: elvileg az olasz belpolitikai válság az utóbbi években olyan méreteket öltött - s ami még súlyosabb, a polgárok körében a teljes politikai szféra oly mértékben vesztette el tekintélyét és vált illegitimmé -, hogy ebből akár egy tisztességes rendszerváltás igénye is kikerekedhetett volna az olaszok körében. Ám nem ez történt, hanem az, hogy a parlamenti demokrácia működési keretfeltételeit változtatták meg, azaz politikai reformot érvényesítettek. Ennek mélyebb magyarázata szerintem abban rejlik, hogy a demokrácia minden nyűge és gyötrelme ellenére még mindig az egyetlen működőképes politikai szisztéma, s ezt mérvadó társadalmi és politikai erők Olaszországban sem vonják kétségbe. A demokrácia, pontosabban a pártokra épülő parlamenti demokrácia olyan etalonná vált a fejlett világban, hogy bármiféle változás, változtatás csak ezen belül képzelhető el. (Persze a demokrácia nélkülözhetetlenségét már Churchill is „kapisgálta” a háború után, ám akkor ezt még nem mindenki hitte el neki...) Akkor mégis mi az oka annak, hogy Olaszországban sokan a választási rendszer reformja kapcsán politikai rendszerváltásról kezdtek beszélni? Az, hogy ma már a demokrácia keretein belül gondolkodik mindenki, s ezeken a kereteken belül a választási rendszer jellege valóban kardinális kérdésnek tekinthető, hiszen meghatározza azt, hogy egy országban kevés erős vagy sok gyengébb párt kerül be a parlamentben persze most direkt leegyszerűsítettem a kérdést). Amennyiben pedig alapszempont az, hogy ne sok gyenge, egymással ráadásul szót érteni képtelen párt kerüljön be a parlamentbe, mert ez a kormányozhatatlanság rémét vetítené előre, akkor a választási rendszer reformja szinte felér egy politikai rendszerváltással. Bár ehhez szigorúan a demokrácia keretein belül kell gondolkodnia a politikai erők döntő többségének. Az olasz példa, de részben a japán liberális demokrata párt négy évtizedes uralom utáni bukása is azt bizonyítja, hogy a demokráciák is súlyos válságba tudnak kerülni, súlyos működési zavarok állhatnak be. Ám ha adva van a demokrácia körüli széles körű konszenzus, akkor a demokratikus politikai intézmények meghatározott reformjaival orvosolhatók a bajok és a politikai élet megújulhat. Mindezt azért volt fontos kifejteni, hogy a magyarországi politikai problémák lehetséges megoldási módjait is tisztán lássuk. Világos ugyanis az a politikai alaphelyzet, hogy amenynyiben az 1994-es választásokon a jelenlegi kormánykoalíció megbukik, s liberális vagy netán szocialista kormányzat kerül hatalomra, akkor szándékában fog állni alapos változtatásokat végrehajtani a politikai rendszer egyes elemeiben. Magyarán: a kormánykoalíció a demokratikus hatalomgyakorlás egy olyan módját, formáját alkalmazta, amellyel szemben áll mindkét ellenzéki tábor demokráciakoncepciója. Különösen az állam szerepfelfogásában vannak eltérések. A kormánykoalíció abból indult ki: a választópolgároktól arra kapott feljogosítottságot, hogy állami eszközökkel irányítsa a gazdasági folyamatokat, de ami ennél rosszabb, hogy igyekezzen állami eszközökkel érvényt szerezni az ideológiai, a kulturális és a civil életben sajátos értékrendjének, hegemón helyzetbe juttatva azt. Ettől eltérő demokratikus hatalomgyakorlást kíván érvényesíteni mind a liberális, mind a szocialista ellenzék. A liberálisok az állam túlzott szerepvállalását mind a gazdaságban, de különösen a kulturális és ideológiai életben korlátozni kívánják, teret adva a szabadabb, „versenyelvű” megmérettetésnek. A pluralizmust vallják tehát. A szocialisták is azt követelik, hogy az állam a kultúrában-ideológiában-magánéletben ne akarjon senkire ráerőltetni semmiféle értékrendet, viszont a liberálisokkal szemben abból indulnak ki, hogy az államnak szociális oldalról igen erőteljesen korlátoznia kell a spontán piaci hatásokat, védve a piaci versenyről lemaradottakat, és részben védve a kollektív tulajdont. Akár a liberális, akár a szocialista demokráciaelképzelésnek, hatalomgyakorlási koncepciónak az érvényesítéséhez politikai reformok bevezetésére lesz szükség egy esetleges kormányváltás után. Ám nem tanácsos az olaszokat követve ezeket a változtatásokat rendszerváltásnak titulálni. Egyrészt azért, mert valójában nem rendszerváltás fog ez esetben történni, hanem módszerváltás, azaz reform. Másrészt, ami ennél még fontosabb: az olaszok úgy emlegethetik a választói rendszer reformját rendszerváltásnak, hogy mögöttük ott áll a széles körű társadalmi konszenzus a demokrácia megkérdőjelezhetetlenségéről. Ez a társadalmi konszenzus azonban nálunk még hiányzik, illetve legfeljebb kialakulóban van. Éppen ezért, ha az ellenzéki reformtörekvések, módszer- és stílusváltási követelmények a nyilvánosság elé mint politikai rendszerváltás-követelmények kerülnek, akkor a demokráciába vetett bizalom meginoghat a polgárok körében. Miért? Azért, mert a választópolgárok ebben az esetben azt fogják érezni, hogy a demokrácia is egy komolytalan dolog, hiszen az újonnan jövő politikai erők ezt is unosuntalan „leváltják” valami még demokratikusabb - vagy az „igazán” demokratikus - rendszer bevezetése érdekében. Ez pedig nem a demokrácia hitelét fogja növelni, hanem a demokráciával kapcsolatos amúgy is meglévő kételyeket erősíteni. Demokratizálódásunk első éveiben elég nagy a politikai káosz ahhoz, hogy valami stabil és kézzelfogható is maradjon a választópolgárok számára. És mi lehetne más ez,ha nem éppen annak a ténynek állandó igazolása és hangsúlyozása, hogy a demokratizálódás valóban folyamatos.Csak éppen az egymással szemben álló politikai erők állandóan korrigálják egymás demokráciakoncepcióit és gyakorlatát. Fricz Tamás Meginoghat a demokráciába vetett bizalom... Mi lesz itt jövőre? A közéletnek vannak íratlan törvényei, ezek közé tartozik, hogy ha kiszökik belőle a humor, helyére költözik a nagyképűség és ikertestvére, a fontoskodás. Természetes, hogy a politikusnak komolyan kell vennie vállalt feladatát, ami azonban nem egyértelmű azzal, hogy önmagát is. Éppen ellenkezőleg: minél nagyobb jelentőséget tulajdonít egy politikus önmagának, annál jelentéktelenebbnek látja őt a közönség. Manfred Rommel (fia az „Africanus” jelzővel díszített tábornagynak, akit Hitler a halálos ítélet saját kezű végrehajtására kényszerített) kilenc esztendeje Stuttgart főpolgármestere és valószínű, hogy még sokáig az marad, példátlan népszerűségét nem kis mértékben száraz humorának köszönheti. Gyakran idézik tőle kommentárok a mondást, hogy „ez idő szerint rosszul megy nekünk, viszont magas színvonalon”. Ez a jó bemondás eredetileg amerikai származék, ami azonban nem von le értékéből semmit. Amikor egyszer Fényes Szabolcsnak, a felejthetetlen és nagy tehetségű zeneszerzőnek a szemére vetették, hogy új kompozíciója feltűnően hasonlít valaki máséra, Szabolcs vállat vont és azt felelte: „ Na és? Nincs már egy szabad hang.” Ugyanez vonatkozik a jó mondásokra, abból sincs már többé egyetlen „szabad” sem, ezért tulajdonítanak egy-egy sikerült bonmot-t többeknek. (Helyreigazító nyilatkozatot, hogy „tévedés, ez a jó mondás nem tőlem származik”, még sohasem olvastam.) A tekintélyes napilap legutóbb egész oldalas tudósításának azt a címet adta, hogy „ha az autóipar köhög, a német gazdasági élet influenzát kap". Ez sem tökéletesen eredeti, a General Motorsra mondották, hogy ha tüsszent, Amerika náthás lesz. A General Motors több ilyen analógiával büszkélkedett, azzal is például, hogy „ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának”. Hogy ez a mondás, ami hajdani főnökétől származott, érvényes-e máig, nem biztos, de lehet, hogy igen. A szomorú lényt húgy, atumor mennyire kiveszett a politikából, főként választások közeledtével lehet észlelni. Ettől válik annyira unalmassá, sőt, azt is meg lehet kockáztatni, hogy emiatt megy az idegekre. John Kennedyt, a tragikus véget ért amerikai elnököt, nem utolsó sorban - és persze Jacquline-en kívül - humora és öniróniája tette népszerűvé. Ah igen, az önirónia, ami a humornak egyik legritkább válfaja! Amikor röviddel elnökké választása után Kennedy az öccsét, Robertet nevezte ki general attorney-nak, ami az igazságügy-miniszteri pozíció megfelelője, szemére vetették, hogy Robertnek nincs semmi ügyvédi gyakorlata. Amire Kennedy azt válaszolta, hogy „nem baj, valahol el kell kezdenie”. Mondhatná valaki, hogy ez cinizmus, valójában azonban mégis inább az önirónia műfajába tartozik. Idézhette volna Kennedy Sam Goldwynnak, a filmgyárosnak azt a mondását, hogy „a nepotizmussal nincs semmi baj addig, amíg a családban marad”. Ám Goldwyn ezt állítólag azért mondotta volna, mert nem ismerte a „nepotizmus” szó jelentését, amivel azonban Kennedy az ilyen mondásokat már a megválasztása után engedte meg magának, előtte csupa komolyat mondott. Mindegy, a hajlandóság az öniróniára nem tagadható meg tőle. Egy meglehetősen fontos alkalommal például úgy „mutatkozott be”, hogy „én vagyok az az ember, aki Jacquline férje”. A nagyközönség szereti és méltányolja az öniróniát, ez az, amivel a politikus leszáll a saját maga által emelt - Olymposzról és bevallja, hogy ő is csak olyan gyönge és esendő, hibáktól csöppet sem mentes ember, mint bárki más, mérhetetlenül nagy fontosságot nem tulajdonít önmagának. Humorban pedig nincs hiány, azt bőkezűen termeli az élet, a baj az, hogy a legtöbb észrevétlen marad. Visszatérve ahhoz a bizonyos köhögő autóiparhoz, avagy tüsszentő General Motorshoz, amitől zsebkendőbe trombitál a gazdaság, nos, ez aztán már színtiszta vígjáték, azon az alapon, hogy minden jó vígjátékban - mint ahogyan minden humorban - rejtezik egy drámai mag. Miközben az autóipar, számtalan kisebb-nagyobb üzem bedolgozásával együtt, a legnagyobb munkaadók egyike, ha éppenséggel nem a legnagyobb munkaadó, terméke, az autó, a környezetvédelem nézőpontjából mindinkább az egyes számú közellenség szerepét kapja. Ha az újságok egyik oldalán tudósítás számol be a gépkocsik kipufogócsöveiből áramló mérgek pusztításáról, erdők hervadásáról, az ózonlyuk tágulásáról, nagyvárosok közlekedési káoszáról, követelésről, hogy tiltsák ki az autókat a városok belső kerületeiből, ugyanannak a lapnak másik oldalán keserű cikk panaszolja, hogy az idei esztendőben pár százalékkal kevesebb autót vásároltak az emberek, mint tavaly, a Mercedes- Benz jövőre 14 ezer munkását engedi szélnek, az autógyáraknak dolgozó üzemek sorra-rendre mennek tönkre, nem kell már a Porsche, a BMW még tartja magát, de ki tudja meddig, a Volkswagen-gyár, amely Németország legnagyobb adófizetője, sokmilliós ráfizetéssel küszködik. A napi hírek rovatában arról olvashatunk, hogy jobb, ha idős emberek, vagy légzési betegségben szenvedők otthonuk falai között maradnak ezen a napon, mert a levegő belélegzésre pillanatnyilag nem alkalmas, az autórovat pedig jelenti, hogy szeptembertől már kapható a Toyota új sportmodellje, amely 15 másodperc alatt gyorsul száz kilométeres sebességre, négyüléses ugyan, de hátul csak törpéknek jut hely és a csomagtartójában egy váltóingnél és két fogkefénél több nem fér el. Az ára viszont valamivel százezer D- márka alatt marad. A japán autógyártást eddig az jellemezte, hogy elsősorban a szerény költségvetésű klientúrának termel, most viszont, miután a „yupik” világszerte kezdenek kimenni a divatból, új modelljeinak áraival mintha éppenséggel őrájuk venne irányt. Miközben a legnagyobb metropolisok utcáin (London ebben első helyen áll) daruikkal és kar vastagságú láncaikkal a szabálytalan parkolókra vadászó vontatóautók a cápákéhoz hasonlító ragadozóösztönnel köröznek és csapnak le, szívettépő portrékat olvashat a közönség - ha még nem szokott le az újságolvasásról - autógyárak elbocsátott munkásairól, akik egész életükben hűséggel szolgálták az egyes számú közellenséget előállító futószalagot, és most már, tekintettel élemedett korukra, elhelyezkedést, munkát sehol másutt nem remélhetnek. Társadalmi színműveknek valaha kedvenc témaköre volt az a bizonyos „se vele, se nélküle”dilemma. Valahogyan aztán mindig megoldották a konfliktust. De mi a megoldás erre? Az autóipar köhögjön-e, vagy inkább az utca embere? Ha az autóipar köhög, tönkremegy a gazdaság, ha az utca embere, tönkremegy az egészségbiztosítás. Teli van az élet ilyen rejtvénnyel. Németországnak, miután a nővérek és fivérek egyesültek, immáron 81 millió lakosa van. Ennek a 81 milliónak - hivatalos adat, „offcial”, amint azt a londoni bulvárlapok szokták jelenteni főcímeikben - 40 millió autóra. Ez még mindig ne lenne elegendő ahhoz, hogy az autóipar ne köhögjön? A belföldi piac telített, világos, hogy többet kellene exportálni. Amerikába? Japánba? Ott is náthás az autóipar. Dél-Korea új gépkocsival jelenik meg a piacon, míg Észak-Korea rákapcsol az atombomba gyártására, Dél a gépkocsira. Találós kérdés: hol készül az egyes számú közellenség? Nincs az a kardántengely, amelyik gyosabban forogna, mint szegény Henry Ford a sírjában, amikor ezekről a dolgokról értesül. Híres T-modelljével, amelyből a század első felében húsz év alatt 15 millió talált gazdára, az volt a legfőbb célja, hogy megbízható legyen, jól üzemeljen és férjen el benne hátul a farmer tejeskannája. Hová jutottunk ettől? Az új, nagysikerű amerikai film, a „Jurassic Park” egyik főszereplője a Tyrannosaurus rex, amely 70 millió esztendővel ezelőtt élt a földön. Tizenkét méter hosszú volt (parkolási nehézségei elképzelhetők) és nagy ereje ellenére óránként csak 30 kilométeres sebességgel tudott haladni. Ez ugyan nem csekélység, de a kihalástól mégsem mentette meg. Kulcsfilm talán ez a Spielberg-eposz? Van tehát ezen a Földön humor, kemény, csak le kell hajolni érte. Németországba igyekvő turisták ne mulasszák el fölkeresni a felső-bajorországi Schongau városát. Persze, München után. Mint ahogyan a müncheni városháza tornyában a nap bizonyos óráiban harangjáték kíséretével a kádárok járják el ősi táncukat, Schongau tornya a kor nagy politikai személyiségeit örökíti meg: pontban 12 órakor délben megjelennek - egymást követve — hazájuk himnuszának dallamára az államférfiak szobrai: az első Konrad Adenauer, őt Franz Josef Strauss követi, Strausst Gorbacsov, őt Horn Gyula, volt magyar külügyminiszter. Az utóbbi kettőt azért tiszteli meg ily módon a schongaui torony, mivel ők tették a legtöbbet Európa - és így Németország - egyesüléséért. Mivel az ilyen fejleményeket sehonnan sem követik oly nagy figyelemmel, mint a londoni Tussaud-panoptikum igazgatósági terméből, Horn Gyula számíthat arra, hogy a híres viaszmúzeum munkatársai rövidesen megjelennek nála, hogy mértéket vegyenek róla és színmintát hajáról, szeméről. Meglehet, hogy élethű szobrát jövő nyáron már el is helyezik a korszakalkotó államférfiak galériájában. Talán ugyanakkor, amikor Kohlét beveszik. Halász Péter München ...helyére költözik a fontoskodás Van humor a földön