Magyar Nemzet, 1993. október (56. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-21 / 246. szám
6 JHaprNmt »)...a dolgot ét magát nézzük. »» Bosznia bosszúja Kísérti máris a nyugati politikát a térképről letörölni engedett Bosznia Miként a világsajtó megannyi Kasszandrája megjósolta, az elkövetett vétek a görög sorstragédiák kérlelhetetlen logikája szerint üldözi és immár egymásnak is ugrasztja a főszereplőket. Kínos összeszólalkozásra került sor a két, „különleges szövetséges” angolszász főhatalom között, s Amerika vezetői nemcsak vádoltak, hanem jószerivel lefokozták Európát, elvéve tőle és Ázsiának adva a „domináns régió” szerepét. Sajnos korántsem csupán a Clinton-kormánynak - különben a brit sajtóban is indokoltnak tartott - bosszankodásáról van szó, hogy rajta kérik számon, amit partnerei „vétója” okán nem tudott megtenni: a hathatós boszniai beavatkozást. Hiszen az egyedüli szuperhatalomra máris visszaütött e kénytelen-kelletlen tétlenkedése: Szomáliai, haiti kiskirályok kaptak vérszemet a balkáni satrapák sikeres packázása láttán. A Boszniában bevetni féltett amerikai katonák másutt váltak merészebben kiszemelt célponttá. Talán megkockáztathatjuk: a végső veszteségek egy határozott balkáni nagyhatalmi közbelépéssel nem feltétlenül lettek volna nagyobbak, mint lesznek, ha Bosznia így, „közvetve” áll bosszút, és szedi még évekig a nyugati tehetetlenkedés áldozatait. S hát ez csak az első, Európának benyújtott számla. Mert Boszniában nemcsak levizsgázott új keletű egységéből nagy reményű földrészünk, hanem most érte el az első zord atlanti léghullám, amelyet gyaníthatóan újabbak fognak követni. Amerikát először sikerült (mégha kétségkívül maga is ódzkodott a vállalkozástól) távol tartani egy európai konfliktustól, s aligha szolgálná máris megosztó kontinensünk érdekét, ha Washington gyorsan hozzászokna az atlanti távolságok meghosszabbodásához. Ahhoz túl sok Balkán található Európánkban, amely - és ez lenne Bosznia végzetes bosszúja - az amerikai eltávolodás hatására csak még gyorsabban „balkanizálódna”. Ezért talán jó is, hogy az előre jelzett káros következmények - a nyugati szövetségi viszályok, a láncreakciók - ily hamar jelentkeztek. Még kezelhető formában. De ehhez persze nem ártana, és még most sem túl késő, „újragondolni” Boszniát is. Avar János A gondolkodás arisztokratája PÁRIZS Tíz esztendővel ezelőtt halt meg az az ember, akinekmindig igaza volt”, írta Raymond Áronra emlékezvén a Le Point. S ha ez persze túlzás is, alapjában véve nem téved a párizsi hetilap. A szociológus, a történész, a professzor, a publicista Áron a nagy ügyekben, s mindenekelőtt a totalitárius rendszerek kérlelhetetlen elítélésében valóban helytállót írt és mondott. A párizsi nagypolgári családból származó, 78 éves korában elhunyt gondolkodó írónak nem volt akkora, mint Camus, filozófusként nem érte el vitapartnere, Sartre nagyságát, nem hagyott maga után zárt történetfilozófiai rendszert, de Hannah Arendettel együtt azon kevesek közé tartozott, akik nem engedtek semmiféle totalitárius csábításnak. Áron valójában mindig megengedte magának az igazmondás „luxusát”, így aztán egy kicsit mindenki magáénak vallotta, bár ő saját magát a jobboldalra sorolta be. De a „gondolkodás arisztokratája” - miként egykori ismerőse, Jean- Francois Revel, a L’Express egykori igazgatója jellemezte - soha nem habozott szembefordulni senkivel. Konok antikommunistaként csatlakozott az ellenálláshoz, de Gaulle tábornok híveként, de később nem rejti véka alá elégedetlenségét de Gaulle-lal, a "machiavellista" elnökkel szemben. A jobboldal szellemi prófétájaként nem kíván dialógusba elegyedni a baloldallal, de az algériai háború idején élesen bírálja a„francia- Algéria” illúzióját. Azon értelmiségiek közé tartozik, akik nem esnek ámulatba a franciaországi diáklázadások idején, ellentmond Sartre-nak, nem látván „forradalminak” az ifjak barikádépítési buzgalmát a Quartier Latinben. Igazi nagy emberhez illőn, ő maga jóval szerényebb volt, mint kései méltatói:meglehet, kis tévedéseket elkövettem, de a nagyokat elkerültem”, írta egyik művében. A Sartre-ral folytatott nagy vita nem akadályozta meg abban, hogy később, a hetvenes évek végén az egzisztencializmus egyik atyjával együtt vegyen részt egy vietnami akcióban. Pedig a történelemre általában kétkedve tekintett, élesen elítélte a hazugságot és erőszakot. Tocques/7/e-től, a nagy liberális elődtől talán eltért abban, hogy az érzelmeknek és az erkölcsöknek kisebb jelentőséget tulajdonított, de például a Franciaországból kitiltott Cohn-Bendit éppen Aront hívja föl Németországból, hogy közbenjárását kérje a tilalom feloldásában. Tanítványai ma a francia szellemi-kulturális élet különféle posztjain dolgoznak, sokágú szellemi örökségét kutatóintézet ápolja. Az elmélet emberének ellentmondott a sokszor „hidegnek” és túl racionálisnak minősített „gyakorlatias” gondolkodó. Áron azt vallotta, hogy a filozófia nem merülhet el önnön történetének tanulmányozásában, hanem segítenie kell a világ megértésében, s a század nagy csatáinak a megvívásában. Az ő fegyvere a szabad ember igazmondása volt, de nemcsak ellenfeleivel, hanem saját táborával szemben is. Volt bátorsága ahhoz, hogy ha kellett, ne legyen azonos hullámhosszon a szövetségeseivel. Martin József Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, RUFFY PÉTER, TÓBIÁS ÁRON Felelős szerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettes: SZÉNYI GÁBOR Szerkesztők: FEHÉR BÉLA, MARAFKÓ LÁSZLÓ, WINTERMANTEL ISTVÁN Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Rovatvezetők: KESERŰ ERNŐ (belpolitika), HORVÁTH ISTVÁN (gazdaság) LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), LAMBERT GÁBOR (külpolitika), BARTA ANDRÁS (levelezés), MALONYAI PÉTER (sport) Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA Kiadja a Magyar Nemzet Kiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: az Rt. igazgatósága Vezérigazgató: GRUBER LÁSZLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36 Telefon: 215-0141 Fax: 215-2540 Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta és alternatív terjesztők. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (Hetir) 1900 Budapest XIII., lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-t 389 Budapest, postafiók 149. Előfizetési díj egy hónapra 400 forint, negyedévre 1200 forint, fél évre 2400 forint, egy évre 4800 forint. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 19,50 forint, szerdán és szombaton 25 forint. Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: @ Athenaeum Nyomda Rt., Budapest Felelős vezető: Vida József vezérigazgató HU ISSN 0133-185 X HU ISSN 0237-3793 Nézőpont CSÜTÖRTÖK, 1993. október 21. Ötvenhatról szólni nem tudok személytelenül. A magyar forradalom alig néhány napja, midőn egymásra torlódott a múlt, a jelen és a jövő, az ép életemnek is sorsfordító pillanata volt. Pedig ahogy visszaemlékezem mindarra, ami akkor körülöttem és bennem végbement, nem tudtam, és nem is kellett gondolkodnom a tennivalókról. Szinte mindenki ösztönösen cselekedett, mondhatnám, valami titkos „genetikai” program következtében, amely magától értetődő egyszerűséggel jelölte ki az ember helyét és feladatát. Ezt a programot mindannyiunk közös neveltetése, a magyar történelem szabta meg. Az ország igen nagy többsége, minden hivatalos hazugság és minden, a valóságot elfedni próbáló retorika ellenében, jól tudta, hogy az elnyomás - az elnyomás, és a megszállás - megszállás. A forradalommal váratlanul lépett ki gyűlölt medréből a történelem, arra ugyanis eredetileg senki sem számított, hogy az egyetemi ifjúság elégedetlensége néhány óra leforgása alatt fegyveres harcokba csap át. Az azonban senki előtt sem lehetett kétséges, hogy a magyar nép elutasítja a kommunista diktatúrát, és mihelyt lehet, szabadulni próbál tőle. A szabadságnak és az igazságnak a vágya vitte az utcákra a budapesti diákokat, majd a barikádokra a munkásfiatalokat. Hirtelen minden azonossá vált önmagával, a vérben és a lőporfüstben a szavak is újjászülettek. Ismét voltak szavaink: szabadság, nemzeti függetlenség, hazaszeretet, amelyeket megszentelt a történelem. Ötvenhat azóta él ismét velünk, mind többet tudunk meg róla, lassanként eleven élettel telik meg az a mitikus körkép, amelynek korábban inkább személyes emlékek, történelmi nosztalgiák adtak kontúrokat. Előkerültek a kifakult „lyukas” zászlók, az elsárgult újságok, röplapok, ismertekké váltak a forradalom és szabadságharc hősei és mártírjai. De birtokunkba vettük-e igazán ötvenhatot? Vajon a magyar forradalom igazi öröksége és szellemisége van-e velünk? Magyarországon ma szinte mindenki az ötvenhatos forradalomra hivatkozik, nála keres egyéni vagy csoportos törekvései számára jogalapot és igazolást Éppen ezért fennáll a veszélye annak, hogy ötvenhat politikai szólammá válik, amellyel bármit alá lehet támasztani. A forradalom emlékét és örökségét ezért mindig gondozni kell, hogy tiszta fényben, a maga eredeti fényében álljon azok előtt, és itt különösen a fiatalabb nemzedékekre gondolok, akik rátekintenek. Miben van a forradalom szellemi és politikai öröksége? Ez igazából minden ötvenhatos dokumentumból, mindenekelőtt a tüntetni induló egyetemi ifjúság tízpontos és tizenkét pontos határozatából, az írók és a felkelők követeléseiből, a forradalmi kormány politikai döntéseiből kiolvasható. Örök magyar kívánságok és követelések ezek, lényegük szerint ott van 1848 márciusának tizenkét pontjában is. Nagy részük mára megvalósult: a magyar állam visszanyerte függetlenségét, parlamentáris demokrácia jött létre, megszűnt a gazdasági élet központi irányítása, szabad a sajtó. Mindazonáltal ötvenhatnak jócskán maradtak még valóra nem váltott kívánságai, amelyek ugyancsak az akkor kinyilvánított vagy éppen meg sem fogalmazott, mert természetesnek tekintett, törekvésekből következnek. Ilyen annak a követelménye, hogy minden magyar állampolgárnak legyen áttekintése a közügyek alakulásáról, és befolyást tudjon gyakorolni erre. Ne csupán négyévenként, midőn dönthet a politikai pártok választási kínálata felett, hanem a minél közvetlenebb demokrácia eszközeivel. És ilyen az a követelmény, hogy a nemzet polgárai megfelelő anyagi biztonságban élhessenek, egyfelelől ne jöhessenek létre gazdasági kiváltságok, másfelől pedig ne merüljenek el százezrek a nyomorúság emberhez méltatlan iszapjában. Mindez virtuálisan benne foglaltatik ötvenhat politikai testamentumában. Ahogy benne van ebben a testamentumban az is, hogy a nemzet őrizze meg azt a belső szolidaritását, amely a forradalmi napokban megszületett. Ez volt ugyanis az októberi napok talán legfontosabb vívmánya: az a valóságos összefogás és testvériség, amely a diktatúra szörnyű nyomása alatt atomjaira bomlott társadalomból néhány óra leforgása alatt valódi nemzetet alkotott. Ennek a nemzeti szolidaritásnak rendelte alá politikáját a magyar forradalom - máskülönben ideológiai tekintetben egymással szemben álló - két olyan vezető egyénisége is, mint Nagy Imre miniszterelnök és Mindszenty József hercegprímás. Ha a nemzet, miként a francia író és filozófus Ernest Renan mondotta volt, „mindennapos népszavazás”, Magyarország népe 1956-ban ennek többszörösen is eleget tett, minden órában, s ha kellett saját vérével szavazott amellett, hogy ismét független, európai nemzet legyen. Igen sok példázatos történetet lehetne felidézni arról, hogy milyen erőteljes volt ez a „népszavazás”, és milyen eredményesen működött az elemi nemzeti szolidaritás. Az a nemzeti egység, amely a szolidaritás eredményeként létrejön, természetesen nem jelent egységes gondolkodást és nézetazonosságot, még kevésbé jelenti valamiféle központi akarat érvényesülését. A nemzeti egység, a közösségi szolidaritás, a demokratikus politikai kultúra európai normái szerint, éppen a pluralista és parlamentáris demokrácia keretei között képes érvényesülni, és meghozni a magabiztos eredményeit: a gazdasági felemelkedést, az egyéni szabadságot, a társadalmi autonómiát. A sokféleséget átfogó és a másságot is tiszteletben tartó nemzeti szolidaritást, éppen ötvenhat szellemi útmutatása nyomán, mindenképpen alapértékeink között kell számon tartanunk. Ennek kialakítása, helyreállítása halaszthatatlan stratégiai feladat. Máskülönben a nemzet atomjaira hullhat szét a demokrácia kedvezőbb égboltja alatt is, miként azt napról napra tapasztaljuk a pártpolitikai küzdelmek forgatagában. A pártpolitika az elmúlt három esztendőben túlságosan is darabokra szakította a magyarságot, és szembefordította egymással a nemzet, kivált a magyar értelmiség nagy csoportjait. A politikai erők közben hagyományokat és elődöket keresnek maguknak, a múlt zászlait lobogtatják, és egymással szemben kívánják meghatározni önazonosságukat. Holott éppenséggel az ötvenhatos forradalom és szabadságharc emléke és tanítása lehetne az a szellemi-politikai hagyomány, amely a magyar politikai irányzatok közös identitásának, közös tájékozódásának az alapját - a kívánatos nemzeti szolidaritás forrását - képezhetné. Ötvenhat szellemisége és öröksége lehetne az a közös alap, amely elbírja a jelen politikai vitáinak és küzdelmeinek terhét, és az a keret, amely összefogja a különféle törekvéseket, következésképp fegyelmezi az egyéni és csoportos ambíciókat és szenvedélyeket. Ötvenhatnak mindazonáltal nemcsak belpolitikai hagyatéka van. A szabaddá váló ország rövidre szabott életében: a néhány október végi és november eleji napban arra természetesen nem volt idő, hogy a forradalom vezetői átfogó nemzetpolitikai és külpolitikai programmal álljanak a világ elé. A nemzeti szolidaritás természetesen a határok fölött is érvényesült, minthogy az anyaország népe mindig is ragaszkodott ahhoz a kulturális értelmű nemzetfogalomhoz, amely felölelte a kisebbségi sorban élő magyarokat is. Ezt a nemzetfogalmat csak a négy évtizedes diktatúra utasította el. A kisebbségi magyarok pedig többször is tanújelét adták annak, hogy sajátjuknak érzik a budapesti forradalmat, és szót emeltek a Magyarországon néhány napra kivívott szabadság mellett. A forradalom veresége után bekövetkezett általános megtorlás ezért utóbb sokakat elért közülük is. Rokonszenvvel figyelték a magyar forradalmat a közép-európai régió más népeit képviselő értelmiségiek: szlovákok, csehek, románok, szerbek és horvátok is, akik úgy érezték, és nem jogtalanul, hogy a budapesti fiatalok az ő szabadságukért is küzdenek. Ma már ismerjük azoknak a megmozdulásoknak a történetét, amelyek során a szomszédos népek fiatal értelmisége hitet tett a nemzeti függetlenség és a demokratikus társadalmi berendezés közös eszményei mellett. És a magyar forradalom hangadói is többször kinyilvánították azt a meggyőződésüket, hogy a szabaddá váló Magyarország a közép-európai nemzetek békés együttműködésének keretei között szeretné megtalálni helyét. Az ötvenhatos Magyarország nemcsak saját jövőjéért küzdött és hozott áldozatot, hanem nagy európai eszményekért is. Albert Camus írta a magyar forradalom veresége után:,,A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. (...) Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában.” A magyar szabóság ügye akkor elveszni látszott, ötvenhat ■ háromszínű lobogóival ,és a most valóban meginduló európai egyesülés aranycsillagos kék zászlajával ez a szabadság tért vissza hozzánk négy esztendeje. Azóta visszatért egész Közép-Európába, amely hosszú évtizedeken keresztül maga is a szabadság éltető levegőjére vágyakozott. A szabadság mindig oszthatatlan fogalom, és a nemzeti szabadságnak csak akkor van biztos jövője, ha az egyetemes emberi szabadság támogatja meg. Ötvenhat forradalma ezért mindannyiunk öröksége, mindenkié, aki elutasítja az elnyomást és a gyűlöletet, aki szabadnak akarja látni saját nemzetét, és ezért azt kívánja, hogy mások is szabadok legyenek. Pomogáts Béla „Nehéz minekünk méltónak lenni... ” Ötvenhatos örökségünk Somogyi Győző rajza //vonszolom a 8-as vágány mellett („Tes//sék vigyázni!”) barátom csomagjait, ő meg utánam a nyűgös Családját. A három táska többnyire élelemmel van tele, az asszony és a kamaszlány aggodalommal. Kapkodják a fejüket, csak a piktogramokból értenek, vagy ha lefordítunk nekik valamit. Erre cipekedés közben nincs mód (a nyögéseket meg minek?). Barátom és én még mondanánk egymásnak ezt-azt, amikor megszusszanunk, de olyankor csak szuszogunk. Annyira telik: majd új, majd megírom. Az ilyen búcsúzkodás mégis a találkozáshoz hasonlít leginkább: tele az ember mondandóval, s nem tudja, hogyan kezdje el, hogy közölje egyszerre. Nekünk tíz nap nem volt elég annyi (s olyan!) év lebeszélésére. Hát még a versek, a könyvek! „Majd írj.” „Megírom.” Hazakészülnek, Romániába. A 8-as vágány belsőbb felén már az asszony és a lány is érti az utasok egy részének a nyelvét, de ettől nemhogy megnyugodna, inkább hozzám húzódik közelebb, és megmarkolja övtáskája zárját. Testvériesen lihegünk a batyuk mellett. Akkor látom meg az asszonyt a bulival. Két kis táskát tologat. Kismama arcú, gömbölyded asszony, fekete rajta a ruha meg a haj, mindkettő gyér fehér csíkozással. Hasasabbnak látszik a valóságosnál a blúza alá kötött deréktáskától. - Tolom én tovább, csak rakhassam fel a mi csomagunkat is—mondom neki.—Megköszönném. - Tíz márkámba került - mondja. A pogygyászkocsit szerezte meg valakitől tíz márkáért. Mert már azzal is üzletelnek itt. A gépkocsi viszont hazáig négyszáz márkájába került volna, mert el-vissza megfizettetik az utat. Tulajdonképpen érthető, drága a benzin mindenütt. De honnan annyi pénz? - Hova haza? - kérdezem. Az asszony Novi Sadra megy, két napja úton van, s ez a vonatja is két órát késik. A csomago αΔάχν/ψ' kát feltehetem a bulira, neki van ideje. Isten ments, hogy fizessek érte. Egy kávét se! A baráti család hátramarad. Azt kérdezném hirtelen: milyen ott? De a kérdés otromba, szinte sértő így, még ha őszinte is, másra, többre pedig nincs idő. Tudom, még erdélyi koromból, hogy úgysem lehet elmondani. Se tíz perc alatt, se soha. Én, annak idején, kitanultam, közhelyeket mondtam, ha kérdeztek egyáltalán. Az ellátásra panaszkodtam, a drágaságra, a közlekedésre, a fűtésre, a fejadagokra - azt mindenki értette, ha nem másért, mert volt hozzá viszonyítási alapja. A kiszolgáltatottságról, a folyamatos és szégyenletesen megszokható félelemről, az ébren töltött éjszakákról nehéz beszélni. Nem csak a szemérem miatt, nem is mert újra kiszolgáltatná magát az ember, ha ilyenről beszél. De valamiképpen általánosságnak hangzik, annyira megfoghatatlan. Azt kérdezem tehát a Novi Sad-i asszonytól: - Milyen ott? Azt mondja, most már sót sem lehet kapni. Egy kis lisztet még beszerez hébe-hóba a parasztoktól, de már azok is nagyon a végére járnak. A híguló dinár számjegyeiből törölték a nullákat a kereskedők, hogy kevesebbnek lássék (vagy hogy ráférjen az összeg az árcédulára). Én sem kérdezem: fél-e. Lesz-e a gyerekének jövőre iskolája? Akar-e magyar maradni? Hát az. Ismerem a válaszokat. Az ő bőrében, az ő házában kellene élnem ahhoz, hogy érezzem is. S kinek mondanám el: egy pályaudvari kedves idegennek, vagy egy száguldó riporternek? Azt mesélem inkább a Növi Sad-i asszonynak, kik, hova valódiak a barátaim. - Rossz ott a magyaroknak, szegényeknek - mondja a Novi Sad-i asszony. - Nem hagyják őket... Én meg nem kezdem el bemutatni őket felemás származásuk szerint, úgyis egy család. - Eléggé törődöttek - mondja az asszony, s látszik, kevesli a testsúlyukat, sokallja az idegességüket. - Tíz napot pihentek pedig - mondom. - De mennek vissza. Hova? Mire a 423-as vagon ajtajához érünk, már vagyunk annyira egymással, hogy értem a kérdését is, s nem érzem közhelyesnek, akárhányszor elhangzott már. - Mi lesz velünk? Nyugodtan kérdezi, nem először ő sem, megszokta már. Aztán jó utat kívánunk egymásnak, mosolygunk is. Nem ígérjük meg, hogy majd még találkozunk. Azt sem közlöm vele, hogy én itt maradok. - Milyen rendes, hogy segített - mondja barátom felesége, románul. - A kisebbségiek mindig felismerik egymást - mondom én magyarul, inkább csak a levegőnek. - A kisebbségiek rendesek, meg segítőkészek... - Amíg többségivé nem lesznek - mondja a barátom, ugyanúgy. Ezt mindketten értjük. Azt is, hogy soha nem tudjuk elmagyarázni, se külön-külön, ki-ki a maga többségi helyén, és talán együtt sem. De erről nem beszélünk. A Novi Sad-i asszony már messze jár a tízmárkás kulisával, a 8-as vágány mellett nézegeti az alma- és banánhalmokat. - De hallod-e - mondja barátom felesége románul -, olyan hevesen udvaroltál annak a nőnek, egészen beleszédült. Te lókötő!