Magyar Nemzet, 1993. október (56. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-21 / 246. szám

6 Nézőpont CSÜTÖRTÖK, 1993. október 21. JHaprNmt »)·..a dolgot őt magát nézzük. »» Bosznia bosszúja Kísérti máris a nyugati politikát a térképről letörölni engedett Bosznia Miként a világsajtó megannyi Kasszandrája megjósolta, az elkövetett vétek a görög sorstragédiák kérlelhetetlen logikája szerint üldözi és immár egy­másnak is ugrasztja a főszereplőket. Kínos összeszólalkozásra került sor í két, „különleges szövetséges” angolszász főhatalom között, s Amerika ve zetői nemcsak vádoltak, hanem jószerivel lefokozták Európát, elvéve tőle és Ázsiának adva a „domináns régió” szerepét. Sajnos korántsem csupán a Clinton-konmánynak - különben a brit sajtó­ban is indokoltnak tartott - bosszankodásáról van szó, hogy rajta kérik szá­mon, amit partnerei „vétója” okán nem tudott megtenni: a hathatós boszniai beavatkozást. Hiszen az egyedüli szuperhatalomra máris visszaütött e kényte­len-kelletlen tétlenkedése: Szomáliái, haiti kiskirályok kaptak vérszemet a bal­káni satrapák sikeres packázása láttán. A Boszniában bevetni féltett amerikai katonák másutt váltak merészebben kiszemelt célponttá. Talán megkockáztat­hatjuk: a végső veszteségek egy határozott balkáni nagyhatalmi közbelépéssel nem feltétlenül lettek volna nagyobbak, mint lesznek, ha Bosznia így, „köz­vetve” áll bosszút, és szedi még évekig a nyugati tehetetlenkedés áldozatait. S hát ez csak az első, Európának benyújtott számla. Mert Boszniában nemcsak levizsgázott új keletű egységéből nagy reményű földrészünk, hanem most érte el az első zord atlanti íéghullám, amelyet gyaníthatóan újabbak fog­nak követni. Amerikát először sikerült (mégha kétségkívül maga is ódzkodott a vállalkozástól) távol tartani egy európai konfliktustól, s aligha szolgálná máris megosztó kontinensünk érdekét, ha Washington gyorsan hozzászokna az atlanti távolságok meghosszabbodásához. Ahhoz túl sok Balkán található Európánkban, amely - és ez lenne Bosznia végzetes bosszúja - az amerikai el­távolodás hatására csak még gyorsabban „balkanizálódna”. Ezért talán jó is, hogy az előre jelzett káros következmények - a nyugati szövetségi viszályok, a láncreakciók - ily hamar jelentkeztek. Még kezelhető formában. De ehhez persze nem ártana, és még most sem túl késő, „újragondolni” Boszniát is. Avar János A gondolkodás arisztokratája PÁRIZS - Tíz esztendővel ez­előtt halt meg az az ember, akinek .mindig igaza volt”, írta Raymond Áronra emlékezvén a Le Point. S ha ez persze túlzás is, alapjában véve nem téved a párizsi hetilap. A szoci­ológus, a történész, a professzor, a publicista Áron a nagy ügyekben, s mindenekelőtt a totalitárius rend­szerek kérlelhetetlen elítélésében valóban helytállót írt és mondott. A párizsi nagypolgári családból szár­mazó, 78 éves korában elhunyt gon­dolkodó írónak nem volt akkora, mint Camus, filozófusként nem érte el vitapartnere, Sartre nagyságát, nem hagyott maga után zárt törté­­netfilozófiai rendszert, de Hannah Arendette! együtt azon kevesek kö­zé tartozott,^ akik nem engedtek semmiféle totalitárius csábításnak. Áron valójában mindig megengedte magának az igazmondás „luxusát”, így aztán egy kicsit mindenki ma­gáénak vallotta, bár ő saját magát a jobboldalra sorolta be. De a „gondolkodás arisztokratá­ja” - miként egykori ismerőse, Jean- Francois Revei, a L’Express egykori igazgatója jellemezte - soha nem ha­bozott szembefordulni senkivel. Ko­nok antikommunistaként csatlako­zott az ellenálláshoz, de Gaulle tá­bornok híveként, de később nem rej­ti véka alá elégedetlenségét de Gaulle-lal, a .machiavellista" elnök­kel szemben. A jobboldal szellemi prófétájaként nem kíván dialógusba elegyedni a baloldallal, de az algériai háború idején élesen bírálja a,fran­cia- Algéria” illúzióját. Azon értelmi­ségiek közé tartozik, akik nem esnek ámulatba a franciaországi diákláza­dások idején, ellentmond Sartre-nak, nem látván „forradalminak” az ifjak barikádépítési buzgalmát a Quartier Latinben. Igazi nagy emberhez illőn, ő maga jóval szerényebb volt, mint kései méltatói: .meglehet, kis téve­déseket elkövettem, de a nagyokat elkerültem”, írta egyik művében. A Sartre-ral folytatott nagy vita nem akadályozta meg abban, hogy ké­sőbb, a hetvenes évek végén az eg­zisztencializmus egyik atyjával együtt vegyen részt egy vietnami ak­cióban. Pedig a történelemre általá­ban kétkedve tekintett, élesen elítélte a hazugságot és erőszakot. Tocque­­ν/7/e-től, a nagy liberális elődtől talán eltért abban, hogy az érzelmeknek és az erkölcsöknek kisebb jelentőséget tulajdonított, de például a Franciaor­szágból kitiltott Cohn-Bendit éppen Aront hívja föl Németországból, hogy közbenjárását kérje a tilalom föloldásában. Tanítványai ma a francia szelle­mi-kulturális élet különféle posztjain dolgoznak, sokágú szellemi öröksé­gét kutatóintézet ápolja. Az elmélet emberének ellentmondott a sokszor .hidegnek” és túl racionálisnak mi­nősített „gyakorlatias” gondolkodó: Áron azt vallotta, hogy a filozófia nem merülhet el önnön történetének tanulmányozásában, hanem segíte­nie kell a világ megértésében, s a század nagy csatáinak a megvívásá­ban. Az ő fegyvere a szabad ember igazmondása volt: de nemcsak ellen­feleivel, hanem saját táborával szemben is. Volt bátorsága ahhoz, hogy ha kellett, ne legyen azonos hullámhosszon - a szövetségeseivel. Martin József Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, RUFFY PÉTER, TÓBIÁS ÁRON Felelős szerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettes: SZÉNYI GÁBOR Szerkesztők: FEHÉR BÉLA, MARAFKÓ LÁSZLÓ, WINTERMANTEL ISTVÁN Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Rovatvezetők: KESERŰ ERNŐ {belpolitika), HORVÁTH L ISTVÁN (gazdaság) LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), LAMBERT GÁBOR (külpolitika), BARTA ANDRÁS (levelezés), MALONYAI PÉTER (sport) Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA Kiadja a Magyar Nemzet Kiadó Részvénytársaság Felelős kiadó: az Rt. igazgatósága Vezérigazgató: GRUBER LÁSZLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36 Telefon: 215-0141 Fax: 215-2540 Postacímünk: 1392 Pf. 276. Ter|eszti a Magyar Posta és alternatív terjesztők. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a posto hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (Hetir) 1900 Budapest XIII., lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-l 389 Budapest, postafiák 149. Előfizetési díj egy hónapra 400 forint, negyedévre'1200 forint, fél évre 2400 forint, egy évre 4800 forint. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 19,50 forint, szerdán és szombaton 25 forint. Szedés: Magyar Nemzet.Kiadó Rt. Nyomás: @ Athenaeum Nyomda Rt., Budapest Felelős vezető: Vida József vezérigazgató HU ISSN 0133-185X HU ISSN 0237-3793 „Nehéz minekünk méltónak lenni... ” Ötvenhatosörökségünk Ötvenhatról szólni nem tudok személytelenül. A magyar forrada­lom alig néhány napja, midőn egy­másra torlódott a múlt, a jelen és a jö­vő, az ép életemnek is sorsfordító pil­lanata volt. Pedig ahogy visszaemlék­ezem mindarra, ami akkor körülöttem és bennem végbement, nem tudtam, és nem is kellett gondolkodnom a tennivalókról. Szinte mindenki ösztö­nösen cselekedett, mondhatnám, va­lami titkos „genetikai” program kö­vetkeztében, amely magától értetődő egyszerűséggel jelölte ki az ember helyét és feladatát. Ezt a programot mindannyiunk közös neveltetése: a magyar történelem szabta meg. Az ország igen nagy többsége, minden hivatalos hazugság és min­den, a valóságot elfedni próbáló reto­rika ellenében, jól tudta, hogy az el­nyomás - az elnyomás, és a megszál­lás - megszállás. A forradalommal váratlanul lépett ki gyűlölt medréből a történelem, arra ugyanis eredetileg senki sem számított, hogy az egyete­mi ifjúság elégedetlensége néhány'óra leforgása alatt fegyveres harcokba csap át. Az azonban senki előtt sem lehetett kétséges, hogy a magyar nép elutasítja a kommunista diktatúrát, és mihelyt lehet, szabadulni próbál tőle. A szabadságnak és az igazságnak a vágya vitte az utcákra a budapesti diá­kokat, majd a barikádokra a munkás­fiatalokat. Hirtelen minden azonossá vált önmagával, a vérben és a lőpor­­füstben a szavak is újjászülettek. Is­mét voltak szavaink: szabadság, nem­zeti függetlenség, hazaszeretet, ame­lyeket megszentelt a történelem. Ötvenhat azóta él ismét velünk, mind többet tudunk meg róla, lassan­ként eleven élettel telik meg az a miti­kus körkép, amelynek korábban in­kább személyes emlékek, történelmi nosztalgiák adtak kontúrokat. Előke­rültek a kifakult „lyukas” zászlók, az elsárgult újságok, röplapok, ismertek­ké váltak a forradalom és szabadság­­harc hősei és mártírjai. De birtokunk­ba vettük-e igazán ötvenhatot? Vajon a magyar forradalom igazi öröksége és szellemisége van-e velünk? Magyarországon ma szinte min­denki az ötvenhatos forradalomra hi­vatkozik, nála keres egyéni vagy cso­portos törekvései számára jogalapot és igazolást Éppen ezért fennáll a veszélye annak, hogy ötvenhat politi­kai szólammá válik, amellyel bármit alá lehet támasztani. A forradalom emlékét és örökségét ezért mindig gondozni kell, hogy tiszta fényben, a maga eredeti fényében álljon azok előtt, és itt különösen a fiatalabb nemzedékekre gondolok, akik ráte­kintenek. Miben van a forradalom szellemi és politikai öröksége? Ez igazából minden ötvenhatos doku­mentumból, mindenekelőtt a tüntetni induló egyetemi ifjúság tízpontos és tizenkét pontos határozatából, az írók és a felkelők követeléseiből, a forra­dalmi kormány politikai döntéseiből kiolvasható. Örök magyar kívánsá­gok és követelések ezek, lényegük szerint ott van 1848 márciusának ti­zenkét pontjában is. Nagy részük mára megvalósult: a magyar állam visszanyerte függet­lenségét, parlamentáris demokrácia jött létre, megszűnt a gazdasági élet központi irányítása, szabad a sajtó. Mindazonáltal ötvenhatnak jócskán maradtak még valóra nem váltott kí­vánságai, amelyek ugyancsak az ak­kor kinyilvánított vagy éppen meg sem fogalmazott, mert természetes­nek tekintett, törekvésekből követ­keznek. Ilyen annak a követelménye, Somogyi Győző rajza hogy minden magyar állampolgár­nak legyen áttekintése a közügyek alakulásáról, és befolyást tudjon gya­korolni erre. Ne csupán négyéven­ként, midőn dönthet a politikai pár­tok választási kínálata felett, hanem a minél közvetlenebb demokrácia esz­közeivel. És ilyen az a követelmény, hogy a nemzet polgárai megfelelő anyagi biztonságban élhessenek, egyfelelől ne jöhessenek létre gazda­sági kiváltságok, másfelől pedig ne merüljenek el százezrek a nyomorú­ság emberhez méltatlan iszapjában. Mindez virtuálisan benne foglal­tatik ötvenhat politikai testamentu­mában. Ahogy benne van ebben a testamentumban az is, hogy a nem­zet őrizze meg azt a belső szolidari­tását, amely a forradalmi napokban megszületett. Ez volt ugyanis az ok­tóberi napok talán legfontosabb vív­mánya: az a valóságos összefogás és testvériség, amely a diktatúra ször­nyű nyomása alatt atomjaira bomlott társadalomból néhány óra leforgása alatt valódi nemzetet alkotott. Ennek a nemzeti szolidaritásnak rendelte alá politikáját a magyar forradalom - máskülönben ideológiai tekintet­ben egymással szemben álló - kél olyan vezető egyénisége is, mint Nagy Imre miniszterelnök és Mind­­szenty József hercegprímás. Ha ä nemzet, miként a francia író és filozófus Emest Renan mondotta volt, „mindennapos népszavazás”, Magyarország népe 1956-ban ennek többszörösen is eleget tett: minden órá­ban, s ha kellett saját vérével szavazott amellett, hogy ismét független, európai nemzet legyen. Igen sok példázatos történetet lehetne felidézni arról, hogy milyen erőteljes volt ez a „népszava­zás”, és milyen eredményesen műkö­dött az elemi nemzeti szolidaritás. Az a nemzeti egység, amely a szolidaritás eredményeként létrejön, természetesen nem jelent egységes gondolkodást és nézetazonosságot, még kevésbé jelenti valamiféle köz­ponti akarat érvényesülését. A nem­zeti egység, a közösségi szolidaritás, a demokratikus politikai kultúra európai normái szerint, éppen a plu­ralista és parlamentáris demokrácia keretei között képes érvényesülni, és meghozni a maga biztos eredmé­nyeit: a gazdasági felemelkedést, az egyéni szabadságot, a társadalmi autonómiát. A sokféleséget átfogó és a másságot is tiszteletben tartó nem­zeti szolidaritást, éppen ötvenhat szellemi útmutatása nyomán, min­denképpen alapértékeink között kell számon tartanunk. Ennek kialakítása, helyreállítása halaszthatatlan straté­giai feladat. Máskülönben a nemzet atomjaira hullhat szét a demokrácia kedvezőbb égboltja alatt is, miként azt napról napra tapasztaljuk a párt­­politikai küzdelmek forgatagában. A pártpolitika az elmúlt három esztendőben túlságosan is darabokra szakította a magyarságot, és szembe­fordította egymással a nemzet, kivált a magyar értelmiség nagy csoport­jait. A politikai erők közben hagyo­mányokat és elődöket keresnek ma­guknak, a múlt zászlait lobogtatják, és egymással szemben kívánják meghatározni önazonosságukat. Hol­ott éppenséggel az ötvenhatos forra­dalom és szabadságharc emléke és tanítása lehetne az a szellemi-politi­kai hagyomány, amely a magyar po­litikai irányzatok közös identitásá­nak, közös tájékozódásának az alap­ját - a kívánatos nemzeti szolidaritás forrását - képezhetné. Ötvenhat szellemisége és öröksége lehetne az a közös alap, amely elbírja a jelen poli­tikai vitáinak és küzdelmeinek terhét, és az a keret, amely összefogja ä kü­lönféle törekvéseket, következés­képp fegyelmezi az egyéni és csopor­tos ambíciókat és szenvedélyeket. Ötvenhatnak mindazonáltal nem­csak belpolitikai hagyatéka van. A szabaddá váló ország rövidre szabott életében: a néhány október végi és november eleji napban arra termé­szetesen nem volt idő, hogy a forra­dalom vezetői átfogó nemzetpolitikai és külpolitikai programmal álljanak a világ elé. A nemzeti szolidaritás ter­mészetesen a határok fölött is érvé­nyesült, minthogy az anyaország né­pe mindig is ragaszkodott ahhoz a kulturális értelmű nemzetfogalom­hoz, amely felölelte a kisebbségi sor­ban élő magyarokat is. Ezt a nemzet­fogalmat csak a négy évtizedes dik­tatúra utasította el. A kisebbségi ma­gyarok pedig többször is tanújelét adták annak, hogy sajátjuknak érzik a budapesti forradalmat, és szót emeltek a Magyarországon néhány napra kivívott szabadság mellett. A forradalom veresége után bekövetke­zett általános megtorlás ezért utóbb sokakat elért közülük is. Rokonszenvvel figyelték a ma­gyar forradalmat a közép-európai ré­gió más népeit képviselő értelmisé­giek: szlovákok, csehek, románok, szerbek és horvátok is, akik úgy érezték, és nem jogtalanul, hogy a budapesti fiatalok az ő szabadságu­kért is küzdenek. Ma már ismerjük azoknak a megmozdulásoknak a tör­ténetét, amelyek során a szomszédos népek fiatal értelmisége hitet tett a nemzeti függetlenség és a demokrati­kus társadalmi berendezés közös esz­ményei mellett. És a magyar forrada­lom hangadói is többször kinyilvání­tották azt a meggyőződésüket, hogy a szabaddá váló Magyarország a kö­zép-európai nemzetek békés együtt­működésének keretei között szeremé megtalálni helyét. Az ötvenhatos Magyarország nemcsak saját jövőjéért küzdött és hozott áldozatot, hanem nagy európai eszményekért is. Albert Camus írta a magyar forradalom veresége után:,,A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazsá­gért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. (...) Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldo­zatra. De meg kell kísérelnünk, feled­ve vitáinkat, revideálva tévedésein­ket, megsokszorozva erőfeszítésein­ket, szolidaritásunkat egy végre egye­sülő Európában.” A magyar szabóság ügye akkor elveszni látszott, ötvenhat ■ háromszínű lobogóival “és a most va­lóban meginduló európai: egyesülés ' aranycsillagos kék zászlajával ez a szabadság tért vissza hozzánk négy esztendeje. Azóta visszatért egész Közép-Európába, amely hosszú évti­zedeken keresztül maga is a szabad­ság éltető levegőjére vágyakozott. A szabadság mindig oszthatatlan fogalom, és a nemzeti szabadságnak csak akkor van biztos jövője, ha az egyetemes emberi szabadság. támo­gatja meg. Ötvenhat forradalma ezért mindannyiunk öröksége, mindenkié, aki elutasítja az elnyomást és a gyű­löletet, aki szabadnak akarja látni sa­ját nemzetét, és ezért azt kívánja, hogy mások is szabadok legyenek. Pomogáts Béla //»onszolom a 8-as vágány mellett („Tes­­(-/Λ/ sék vigyázni!”) barátom csomagjait, ő meg utánam a nyűgös Családját. A három táska többnyire élelemmel van tele, az asszony és a kamaszlány aggodalommal. Kapkodják a fejü­ket, csak a piktogramokból értenek, vagy ha le­fordítunk nekik valamit. Erre cipekedés közben nincs mód (a nyögéseket meg minek?). Barátom és én még mondanánk egymásnak ezt-azt, amikor megszusszanunk, de olyankor csak szuszogunk. Annyira telik: majd új, majd megírom. Az ilyen búcsúzkodás mégis a találkozáshoz hasonlít leg­inkább: tele az ember mondandóval, s nem tudja, hogyan kezdje el, hogy közölje egyszerre. Ne­künk tíz nap nem volt elég annyi (s olyan!) év le­beszélésére. Hát még a versek, a könyvek! „Majd írj.” „Megírom.” Hazakészülnek, Romániába. A 8-as vágány belsőbb felén már az asszony és a lány is érti az utasok egy részének a nyelvét, de et­től nemhogy megnyugodna, inkább hozzám hú­zódik közelebb, és megmarkolja övtáskája zárját. Testvériesen lihegünk a batyuk mellett. Akkor látom meg az asszonyt a kulival. Két kis táskát tologat. Kismama arcú, gömbölyded asszony, fekete rajta a ruha meg a haj, mindket­tő gyér fehér csíkozással. Hasasabbnak látszik a valóságosnál a blúza alá kötött deréktáskától.- Tolom én tovább, csak rakhassam fel a mi csomagunkat is—mondom neki.—Megköszönném.- Tíz márkámba került - mondja. A pogy­­gyászkocsit szerezte meg valakitől tíz márkáért. Mert már azzal is üzletelnek itt. A gépkocsi vi­szont hazáig négyszáz márkájába került volna, mert el-vissza megfizettetik az utat. Tulajdon­képpen érthető, drága a benzin mindenütt. De honnan annyi pénz?- Hova haza? - kérdezem. Az asszony Növi Sadra megy, két napja úton van, s ez a vonatja is két órát késik. A csomago­αΔάχν/ψ' kát feltehetem a kulira, neki van ideje. Isten ments, hogy fizessek érte. Egy kávét se! A baráti család hátramarad. Azt kérdezném hirtelen: milyen ott? De a kérdés otromba, szinte sértő így, még ha őszinte is; másra, többre pedig nincs idő. Tudom, még erdélyi koromból, hogy úgysem lehet elmondani. Se tíz perc alatt, se soha. Én, annak idején, kita­nultam, közhelyeket mondtam, ha kérdeztek egy­általán. Az ellátásra panaszkodtam, a drágaságra, a közlekedésre, a fűtésre, a fejadagokra - azt mindenki értette, ha nem másért, mert volt hozzá viszonyítási alapja. A kiszolgáltatottságról, a fo­lyamatos és szégyenletesen megszokható féle­lemről, az ébren töltött éjszakákról nehéz beszél­ni. Nem csak a szemérem miatt, nem is mert újra kiszolgáltatná magát az ember, ha ilyenről be­szél. De valamiképpen általánosságnak hangzik, annyira megfoghatatlan. Azt kérdezem tehát a Növi Sad-i asszonytól: - Milyen ott? Azt mondja, most már sót sem lehet kapni. Egy kis lisztet még beszerez hébe-hóba a parasz­toktól, de már azok is nagyon a végére járnak. A híguló dinár számjegyeiből törölték a nullákat a kereskedők, hogy kevesebbnek lássék (vagy hogy ráférjen az összeg az árcédulára). Én sem kérdezem: fél-e. Lesz-e a gyereké­nek jövőre iskolája? Akar-e magyar maradni? Hát az. Ismerem a válaszokat. Az ő bőrében, az ő házában kellene élnem ahhoz, hogy érezzem is. S kinek mondanám el: egy pályaudvari ked­ves idegennek, vagy egy száguldó riporternek? Azt mesélem inkább a Növi Sad-i asszonynak, kik, hova valósiak a barátaim.- Rossz ott a magyaroknak, szegényeknek ­­mondja a Növi Sad-i asszony. - Nem hagyják őket... Én meg nem kezdem el bemutatni őket fele­más származásuk szerint, úgyis egy család.- Eléggé törődöttek - mondja az asszony, s látszik, kevesli a testsúlyukat, sokallja az ideges­ségüket.- Tíz napot pihentek pedig - mondom.- De mennek vissza. Hova? Mire a 423-as vagon ajtajához érünk, már vagyunk annyira egymással, hogy értem a kér­dését is, s nem érzem közhelyesnek, akárhány­szor elhangzott már: - Mi lesz velünk? Nyugodtan kérdezi, nem először ő sem, megszokta már. Aztán jó utat kívánunk egymás­nak, mosolygunk is. Nem ígérjük meg, hogy majd még találkozunk. Azt sem közlöm vele, hogy én itt maradok.- Milyen rendes, hogy segített - mondja ba­rátom felesége, románul.- A kisebbségiek mindig felismerik egymást - mondom én magyarul, inkább csak a levegő­nek. - A kisebbségiek rendesek, meg segítőké­szek...- Amíg többségivé nem lesznek - mondja a barátom, ugyanúgy. Ezt mindketten értjük. Azt is, hogy soha nem tudjuk elmagyarázni, se külön-külön, ki-ki a ma­ga többségi helyén, és talán együtt sem. De erről nem beszélünk. A Növi Sad-i asszony már messze jár a tízmárkás kulijával, a 8-as vágány mellett nézegeti az alma- és banánhalmokat.- De hallod-e - mondja barátom felesége ro­mánul -, olyan hevesen udvaroltál annak a nőnek, egészen beleszédült. Te lókötő!

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék