Magyar Nemzet, 1993. december (56. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-24 / 300. szám

PÉNTEK, 1993. december 24 Gazdaság A történelem kísérletezik velünk Vámos Tibor akadémikus a mesterséges intelligencia kutatásáról és az értelmiségi közérzetről A kibernetika a sztálini idők­­ben és még később is egy dara­big „burzsoá áltudománynak” számított. A tudományág talán legkiválóbb hazai képviselője Vámos Tibor, az Akadémia rendes tagja, az MTA Számí­tástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetének alapítója, húsz éven át volt igazgatója, aki ma is az intézeti tanács el­nöke. Tőle kérdeztük: hogy ér­zi magát most a világban, pon­tosabban itthon, 1993 kará­csonyán? - Professzor úr, mi ennek az ön pályaképétől elválaszthatatlan inté­zetnek a története? - Ezt az intézetet kisebb egyete­mi kutatócsoportokból már közel harminc éve alapítottuk. Abban az időben az ország legtehetségesebb embereit sikerült összeszednünk, akik a különböző folyamatok auto­matizálásában működtek. Ehhez kapcsolódott az Akadémia számítás­technikai központja, vagyis egy első­sorban matematikai orientáltságú in­tézmény, amely úttörője volt a ma­gyar számítástechnikának. Ez az in­tézet kezdettől fogva azoknak az új technikáknak és metodikáknak a központja volt, amelyek jelenlegi korszakunkat sok tekintetben megha­tározzák és amelyekben Kelet-Euró­­pa különösen lemaradt. Ennek követ­keztében ez az intézet kezdettől fog­va ablak volt a világra. Sok tekintet­ben más feltételek mellett dolgozha­tott, mint az intézmények többsége. Szabadgondolkodó, nyitott intézet volt, és azon igyekszünk, hogy az is maradjon a megnehezült feltételek mellett. Ezek egyfelől objektívek, mert az a zárt piac megszűnt, amely­re ez az intézet a maga szellemi kisu­gárzásával és termékeivel rá volt utalva, s amin belül majdnem mono­­polhelyzetet élvezett, mert nyitottsá­ga következtében nagy szellemi rá­­fordítással­ át tudta emelni a világ eredményeit. Ma a nemzetközi szel­lemi piacon­ egyenlő, sőt rosszabb­ feltételek mellett kell versenyez­nünk. A másik objektív tényező a vi­lággazdaságban jelenleg észlelhető, eléggé általános recesszió. Szubjek­­tíve pedig bennünket is érintenek mindazok a körülmények, amelyek ma nyomasztják Magyarországot: a belpolitikai, a gazdasági bizonyta­lanság. Azok a törekvések, amelyek az Akadémiát a korábbi függőséggel szemben esetleg még nagyobb füg­gőség felé akarják taszítani, bennün­ket is érintenek. A kutatás társadalmi értéke csökkent, a kutatók anyagi helyzete kritikussá vált. A legtehetsé­gesebb fiatalok igyekeznek külföldre menni vagy olyan gazdasági tevé­kenységbe kezdeni, amelyből meg tudnak élni. Ez egyfelől nem kifogá­solandó, mert helyes, ha sok tehetség kerül a gazdaságba. Csak az a kérdés, hogy milyen gazdaságba? Olyanba, ahol a célfüggvények a spekuláció­val, olykor a korrupcióval fonódnak össze, és a befektetések rövid távúak; vagy olyanba, amely az ország gaz­dasági felemelkedését meg tudja ala­pozni? A jelenségek közül, amelye­ket látok, kevés mutat az utóbbira. Ország a hullámverésben­ ­ A ma élő nemzedékeknek több társadalmi formációból is a kísérleti stádiumot sikerült kifogniuk és vé­gigélniük. Mennyire nehezíti ezt a pályát a minduntalan felbukkanó bi­zonytalanság? - Nézze, a történelem mindig kí­sérletezik velünk. Félresikerült kísérle­tek és viszonylag konszolidált perió­dusok szoktak váltakozni. A szeren­csésebb országokban a konszolidáció valamivel hosszabb. A kérdés az, hogy egy ország mennyire van kitéve a hullámzásoknak, és mennyire tud ezeken a hullámokon ésszerűen evez­ni. Ebben a tekintetben Magyarország időnként egészen jó bizonyítványt tu­dott felmutatni. Ilyen volt a XVIII. századi felvilágosodás vagy a kiegye­zés utáni időszak, és a Kádár-periódus második fele is adott feltételek mellett - és az adott feltételeket szeretik elfe­lejteni - sikeresnek mondható lavíro­­zás volt. Most nem érzi az ember, hogy az adott feltételek mellett sikere­sen alakulna az ország életformája.­­ Ezeknek az adott feltételeknek az egyén életében mindig nagy szere­pük van, és ha egy kiváló tudósról van szó, akkor különösen figyelem terelő­dik rá, hogyan éli az életét. Sokan mondják, hogy az elmúlt évtizedek­ben „kalandvágyból” maradtak itt­hon, de nem sok embernek adódtak valódi lehetőségei, hogy a pályáját más körülmények között, másutt foly­tathassa. Önnek voltak. Miért nem élt velük? Vagy úgy érzi, hogy igen? - Nem éltem velük. Először él­hettem volna 1945-ben, miután a családom nagy részét kiirtották. El kellett volna mennem ötvenhat után vagy a hatvanas-hetvenes években. Kezdettől fogva megvolt a szüksé­ges angolnyelv-tudásom, a német is és egy kevés francia. A szakmámnak egész idő alatt konjunktúrája volt. Magam elég komoly nemzetközi te­kintélyre tudtam szert tenni, egy igen jelentős nemzetközi szervezet­nek, a Nemzetközi Automatizálási Szövetségnek voltam az elnöke. Megvoltak a lehetőségeim, és na­gyon sokszor hívtak is, igen kedvező ajánlatokat kaptam. De úgy éreztem, hogy itthon tudok valamit tenni, hogy kötelezettségeim vannak azok iránt, akiket a pályájukon segíteni tudtam. Sokan voltak ilyenek. Remények és gyökerek - Ebben a szakmában valamit tenni, különösen a pálya elején, nem volt egy kicsit pionír feladat? - De, éppen ez volt a vonzó ben­ne. Egyébként a munkatársaim kö­zött volt egy sor olyan, aki rendkívül nagy nemzetközi tekintélynek örven­dett. Hatvany József az amerikai mű­szaki akadémia tagja volt, de hosszú listát sorolhatnék. - Gondolom, ha Amerikában telepszik le hosszabb-rövidebb idő­re, ott is megadatott volna, hogy kiváló tanítványok vegyék körül, akikre büszke lehet. - A szellemi közeg tartott itthon. A remény, hogy ezt az országot föl lehet virágoztatni. S engem ide köt­nek, a gyökereim. ■ — Nemrégiben egy előadásában arról­ beszélt, melyek azok a pontok, ahol kitörési vagy akár áttörési lehe­tőségek nyílnak a magyar műszaki értelmiség számára. Ez is nagy fel­adat, komoly szerep, de ezzel egyben tudomásul vesszük, ami nyilvánvaló is, hogy sok tekintetben messze já­runk az élvonaltól. Mennyire adhat ez egy tudósnak célt?­­ Három olyan lehetőséget is em­líthetek, amelyek a jövőben remény­­teljesek. Az első a kifejezetten elmé­leti munka, amit itt is lehet művelni,­­ szoros együttműködésben külföldi kollégákkal, mint Babai, Roska Ta­más teszi. A második ahhoz fűződik, hogy a nagy és bonyolult rendszerek automatizálásánál, számítógépes megoldásakor a hardver- és softver­­eszközöket az adott feladathoz kell alkalmazni, és ehhez nagy felkészült­ség szükséges. Ez az intézet második tevékenységeként erre koncentrál. A harmadik a nemzetközi technikai haladás eszközeinek felhasználása, gyakorlati ötletek céljaira. Lehet, megbotránkoztak, hogy abban az előadásban az ideális vécéről beszél­tem, és annak hidrodinamikai, akusz­tikai feltételeiről, de ez nagyon ko­moly dolog. Tulajdonképpen jó pa­radigma rengeteg minden máshoz. Végül: ez az intézet komolyan részt vesz az egyetemi oktatásban. Mindig is tette, de most szeretnénk ezt intezí­­vebbé tenni, és egyetemi jellegű inté­zetként is működni. - Mennyi az ön szerepe abban, hogy ez az intézet ilyen lett? - Erről a kollégáimnak kellene beszélniük, mert így szerénytelen­ségnek tűnik. - Próbáljon meg szerénytelen lenni! - Ezt az intézetet lényegében én alapítottam, én hoztam össze, és bizo­nyos vonatkozásokban még mindig viseli ennek a bélyegét, de sok nagy­szerű munkatársamét is. Huszonkét évig igazgattam, kezdetben Benedikt Ottóval. Itt működött egyébként Csáki Frigyes, Rácz István, Uzsoki Miklós. Az utóbbi nyolc évben az intézetet Re­viczky László vezette, aki ma az Aka­démia főtitkára, és az ő keze nyoma ugyanúgy rajta van az intézeten, mint az enyém. Mi egyetértéssel tudtunk dolgozni. Aztán létrejött egy intézeti tanács, egy felügyelő szerv, ennek va­gyok az elnöke még ma is. Ez az inté­zet mindig sokarcú volt Nagyon fon­tos, hogy egy kutatóintézet sokarcú le­gyen, többek között ezért is siettettem a generációváltást annak idején. - Mit érez a magához legköze­lebb álló tudományterületnek? - Mesterséges intelligenciával foglalkozom, ezen belül az olyasfajta jelenségek számítógépes kezelésé­vel, amelyekben a tudás logikailag nem eléggé keményen rendszerezhe­tő. Egy orvosi diagnózisnál vagy egy bírósági ítéletnél például rengeteg olyan körülményt kell figyelembe venni, amelyek megsejtése az adott szakember tapasztalatától, intuíciójá­tól függ. Ezeknek a dolgoknak a gépi megközelítésével foglalkozom. — Mennyire lehet ma Magyaror­szágon ezen a pályán érvényesülni?­­ Az érvényesülésnek több mér­céje van. Az egyik legközvetlenebb: a munka sikerélménye. Volt kudar­com, volt sikerem. Mostanában egy kicsit talán több a kudarc, mint a si­ker. A fejlett világban az emberek szelekció után maradnak meg a tudo­mányos pályán. Számukra a jövedel­mi lehetőségek jóval alacsonyabbak, mint az iparban, a gazdaságban, de az évi 80-120 ezer dolláros kategó­ria is nagyon tisztes megélhetést je­lent, tehát választás dolga. Nálunk egy egyetemi tanár átlagosan 300 dollárnak megfelelő nettó jövede­lemhez jut havonta. E pálya számára tehát ma már a létfeltételeket sem biztosítja a társadalom. A fejlett vi­lágban általános az a pályafutás, hogy valaki a diploma utáni legter­mékenyebb néhány évet egyetemen tölti, presztízst, tapasztalatot szerez, majd ezt igen magas szinten értéke­síti a gazdasági világban. Ez egyben kiválasztást is jelent, mert az elköte­lezettek, a tudományban sikeresek maradnak az egyetemeken, akik pe­dig úgy érzik, hogy érdemes pályát módosítaniuk, azok azt teszik. Ná­lunk kontraszelekció van. Egy fiatal ember létfeltételeit végképp nem tudja biztosítani az egyetem, a kuta­tás. Ennek következtében azonnal ki kell mennie a gazdaságba, vagy nem tisztességesen dolgozni az egyete­men, a kutatóintézetben, s közben máshol megkeresni a pénzt. És a kontraszelekció szabályai szerint, akik végképp nem tudnak mit csinál­ni az életben, akik tehetetlenek, azok megmaradnak az egyetemen. A jövő ködös — így hát ez is olyan értelmiségi pálya, ahol nagy adag hivatástu­datra van szükség. Ezt a kontra­szelekciós jelenséget mennyire ér­zékeli az egyetemről frissen kike­­rülteknél? — Nagyon erősen. Mi egyre ke­vésbé tudunk lehetséges fiatalt kapni. A jövő? Az ködös mindenki számára. Az ország jövője, kérdőjelek tömege. És ahogy haladunk előre, egyre több olyan verem ásódik meg, amelybe ké­sőbb kell belelépnünk. Én avítt jel­szavakat hallok, és ezekbe a lejárt fo­galmakba, amikkel a politikusok dol­goznak, sok minden nem fér bele. Más nyelven beszélünk. Hogy tudom én lefordítani a magam szakmájára azt, hogy „magyarságteljesítmény"! — Az eredeti elképzeléséhez ké­pest hogyan alakult professzor úr pályája? — Jól. Jobban, mint reméltem. Én mindig tudományos munkával akartam foglalkozni, egész kisgye­rekkorom óta. Mivel kicsi voltam, arra nem számíthattam, hogy fizikai teljesítménnyel érek el sikereket, még a lányoknál sem. Természetes volt, hogy ilyen irányba indultam el. Az anyám csodálatos asszony volt, neki köszönhetem, hogy szel­lemi ember lehetett belőlem. Az ő áldozatkészségének. - Gondolom, tisztes egziszten­ciát tudott teremteni az elmúlt év­tizedekben? - A fiam rendszeresen szemrehá­nyást tesz nekem, hogy nem gyűjtöt­tem semmit. Egy panelházban la­kom, egy háromszobás lakásban, saj­nos egyedül, mert özvegyember va­gyok, de a könyveim másként nem férnének el. Van egy pár ezer kötetes könyvtáram, ez a vagyonom. Van egy ötéves 1300-as Ladám, vidéki házam nincsen. - Azért ezt a Ladát ki tudná cserélni, ez elhatározás kérdése, nem? —Nem a fizetésemből. És semmi­képpen sem olyan kocsira, mint amikkel itt ma az emberek szeretnek járni. Szóval, ha ki fogom cserélni még egyszer, akkor veszek egy ha­sonló kategóriájú kocsit, egy Sama­rát vagy egy Skodát. - Ez önként vállalt, utólag „megideologizált” életforma? - Bevallom, én arra számítottam, hogy a gondtalan öregségemet bizto­sítja az állam. Ennek következtében nem gyűjtöttem. Lett volna lehetősé­gem rá, hogy több gazdasági tevé­kenységet végezzek és pénzt gyűjt­sek, vagyont gyűjtsék. Volt egy sor kollégám, aki a munkája mellett ezt meg is tette. Ez egyéni választás volt, és tulajdonképpen egyáltalán nem bántam meg. Tudja, Max Frischnek van egy drámája, a Játék az életrajzzal. A főhős megy vissza­felé az életében, és kiderül, hogy a választásai ugyanazok lennének ma is. Persze, lennének olyan választá­sok, amelyeken utólag módosítanék, de azért alapjában véve én tulajdon­képpen meg vagyok elégedve az éle­temmel, amit félig-meddig befeje­zettnek tekintetek.­­ Nem hiszem, hogy ki lehet je­lenteni ilyesmit, amíg az embernek megvan a szürkeállománya és az működik, nem? - Igen is, meg nem is. Mint látja, nem adom föl, hatvannyolcadik évem­ben aktív vagyok, dolgozom, és aka­rok is dolgozni, ameddig lehet Addig él az ember. De az életem nem olyan hosszú idő múlva lezárul. Egy olyasfé­le materialistának, mint én vagyok, il­lik okosan tudomásul vennie ezt - Azért Sartre-nak igaza van: az emberi mindig választ, és alapvető kötöttségek között persze, de vala­mennyire ura és meghatározója a sa­ját sorsának, nem? - Egyetértek, ez a gondolkodási rendszer hozzám közel áll. A kérdés, amit az ember önmagának föltesz: vajon milyen mértékig térhet vissza Magyarországon a történelem leg­rosszabb korszaka. Nem lett volna-e jobb meg sem várni a választ, hanem elmenni előle? - Már nem is nagyon kell meg­kérdezni: hogy van? Egy kiemelkedő tudású vezető értelmiségi hogy érzi ma magát? Érzi-e azokat a kapcsoló­dásokat, szálakat, szellemi kötődése­ket, légkört maga körül, amelyek az értelmiségi léthez nélkülözhetetle­nek? Megvannak-e a feltételei an­nak, hogy értelmiségi módon éljen? - Jól vagyok és rosszul. Min­dennap örülök, amikor az intézetbe bejövök. Azért az embernek, ahogy a korban előre halad, csökkennek a vá­lasztásai. Tizenöt évvel ezelőtt en­gem a legjobb amerikai egyetemek hívtak, lehettem volna ott igen meg­becsült ember. Hatvannyolc évesen már senkit sem neveznek ki Ameri­kában egyetemi tanárnak. Nagyon sok barátom van külföldön is, de fő­leg itthon, Magyarországon, akikhez kötődöm. Egyedül élek, van egy fiam, van egy tökéletes unokám... -.. .az unokák mindig tökéletesek. - Erről van szó. Egyébként meg­élek, de ha két gyerekről és egy fele­ségről kellene gondoskodnom, akkor súlyos anyagi gondjaim lennének. Mégis azt tudom mondani, hogy ha végignézek az emberek életén, akkor nekem, akárhogy is, boldognak kell tartanom magam. Nekem volt kifutá­som, lehetőségeim, érdekes volt az életem. Rengeteg mindent láttam, volt képességem arra, hogy élvez­zem. Még egészséges vagyok. - Szeret utazni? - Megérkezni szeretek. Varga Zsuzsa Vámpe Tibor: A kutatás társadalmi értéke csökkent, a kutatók anyagi helyzete kritikussá vált. Weber Lajos felvétele Charme-os asszonyok és tüzes paripák földje Ez a föld, ha valaki nem tudná, a mienk­­ il­letve lesz a mienk 1996-ban. Amikoris­­Buda­pest már vitathatatlanul Közép-Európa fővárosa, kereskedelmi és kulturális tekintetben is. A város visszanyert régi patinája mágnesként vonzza a tu­ristákat és az üzletembereket, akik az egyedülálló Magyar élményben kívánnak részesülni. A kor­mány 1994 és 1996 között végrehajtott radikális pénzügypolitikai változtatásának és fejlesztési stratégiájának köszönhetően a turizmus továbbra is a gazdaság motorja. Látogatók milliói érkeztek először Magyarországra 1996-ban a világkiállí­tásra, és a Honfoglalás évfordulójának esemé­nyeire, majd térnek vissza évről évre, már nem­csak vendégként, de régi barátként is. " Ahonnét a következő levél megy az otthoniakhoz: ... Egyhetes bécsi tartózkodás után (ami drá­ga és unalmas volt) Bill elment a Steyr céghez va­lami teniszprogram ügyében tárgyalni. A gyere­kek és én pedig autót béreltünk és elindultunk Bu­dapestre, a clevelandi magyar származásúak felé indított gyere haza reklámkampány nyilvánvaló áldozataiként, igaz, hogy egy nagymama nem a világ, de kíváncsi is voltam, és a kéthetes progra­mot, amit Bill a Tourinformon keresztül összeállí­tott a számítógépén, egyszerűen nem volt szabad kihagyni. Talán Nagyi (emlékszel még a süti jel­re?) - valahogy tudja, hogy itt vagyunk... - min­dig annyira vágyódott Magyarországra. Most már én is megértem. Lehet,hogy van valami gén, amitől egyszerűen szeretnem kell az ablakban lé­vő muskátlikat és a gesztenyefákat? De nézzünk másféle beszámolókat is: A két Európa közt - Magyarországon - az öt­venkét éves Fanny, Wiener Neustadtból a barát­nőjével szépségkúrán vesz részt. Egy osztrák ter­mészetgyógyász szaklapban olvastak Pancsifür­­dőről, ami nagyon felcsigázta őket. Vonattal érkeztek. A szálloda mikrobusza várta őket. Az udvarias sofőr tökéletesen beszél­te a német nyelvet. A szálloda elegáns és nagyvi­lági volt. Már két-három nap után érezték, nem volt túlzás az újságcikkben a csodavíz elnevezés. Borzasztóan vidámnak és fiatalnak érezték ma­gukat. Délutánonként, amikor már unták a hotel és a gyógyfürdő személyzetének kényeztetését, elmentek egy sofőrrel együtt bérelt autóval a kö­zeli városba... Vagy máshova, mondjuk, az Északi hegyvi­dékre, ahol igazi kalandvilág fogadja a vendé­geket, de elsősorban a jómódú gyermekes csalá­dokat és a fiatalos nyugdíjasokat. ..A panzió meseszerű. Új, kétszintes épület, pazar fantáziával megtervezve, és szolid eleganci­ával berendezve. A vakációzó család örömmel foglalja el a két szobát és vált néhány szót angolul (természetesen) a tulajdonosokkal. Rövid kis pihe­nő után elkezdik a kalandozást. Egy csodálatos tú­rát tesznek az erdőben. Vacsorára a tulajdonos speciális Mátra-vidéki étellel lepi meg őket, mely­hez jó ízű házi bort szolgál fel. A gyermekek ter­mészetesen üdítőt isznak... (Az is van...) Másnap pedig ismét kirándulnak az érintetlen gyönyörű vidéken. A családfő kipróbálja a paplanejtőernyő­zést. Könnyebb sérülést szenved. Néhány perc múlva a helyszínen a mentő, az orvos, irány a kór­ház. Biztosítása van, nem okoz gondot a gyógyke­zelés pénzügyi és adminisztratív része... A Végtelen szabadság ígérete, Petőfi után szabadon, az Alföldre is csábítja a vendégeket. Például a protestáns egyházzenei fesztiválra, Debrecenbe, ahol egy francia hugenotta ve­gyeskar nyitja meg a nyári rendezvényt. De a kórus tagjainak módja van megismerni az egész országot. Először a nagy magyar pusztát tekintették meg. A hegyi városka lakóira nagy hatással volt a táj, szépségével és végtelenségével elbűvölte őket. A műsort, amelyet a magyar csikósok adtak, tátott szájjal nézték végig. Ezután következett az ebéd, ami nem is lehetett más, mint a jó magyar pusztai gulyás. Az igaz ínyencek háromszor is szedtek... Még mielőtt bárki feltételezné, hogy valame­lyik általános iskola felső tagozatos tanulóinak „Hogy képzeled el a magyar turizmust a világkiál­lítás és honfoglalás évfordulójának évében” című dolgozataiból idéztünk, eláruljuk - bármily hihe­tetlen -, a kiragadott részletek a hazai idegenfor­galom koncepciójához készült marketing stratégia tervezetéből valók. Amelynek egyébként az a sze­rény célkitűzése, hogy 2003-ig megduplázódjék az ország turisztikai bevétele, a vendégek száma 26 millióra, az itt töltött vendégéjszakáké pedig 160 millióra emelkedjék. Ehhez a vagyon, amire építhetünk - fogalmaz a koncepció -, többek közt az újító szellem, az, hogy a Nobel díjasok, olimpi­ai bajnokok, a charmos asszonyok és a tüzes pari­pák hazája vagyunk. Előnyeink közé tartozik to­vábbá - ez nem vicc! - hogy Magyarország kicsi, pénzszegény, ismeretlen és fejletlen. Ezért a jövőképért az Országos Idegenforgal­mi Hivatal nem sajnált négy millió forintot kifi­zetni a Semcop Európa Kft.-nek, amely, a tanul­mány mottójaként nem átallotta Alice-t idézni Csodaországból, amikor a szélesen vigyorgó Fa­kutyával találkozik. Az állat bölcsen eligazítja a kislányt: „Ha mindegy merre akarsz eljutni, tel­jesen mindegy merre indulsz. Valahová okvetlen eljutsz, ha elég sokáig megy...“ Osváth Sarolta Magyar Nemzet 23

Next