Magyar Nemzet, 1993. december (56. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-24 / 300. szám
PÉNTEK, 1993. december 24 Gazdaság A történelem kísérletezik velünk Vámos Tibor akadémikus a mesterséges intelligencia kutatásáról és az értelmiségi közérzetről A kibernetika a sztálini időkben és még később is egy darabig „burzsoá áltudománynak” számított. A tudományág talán legkiválóbb hazai képviselője Vámos Tibor, az Akadémia rendes tagja, az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetének alapítója, húsz éven át volt igazgatója, aki ma is az intézeti tanács elnöke. Tőle kérdeztük: hogy érzi magát most a világban, pontosabban itthon, 1993 karácsonyán? - Professzor úr, mi ennek az ön pályaképétől elválaszthatatlan intézetnek a története? - Ezt az intézetet kisebb egyetemi kutatócsoportokból már közel harminc éve alapítottuk. Abban az időben az ország legtehetségesebb embereit sikerült összeszednünk, akik a különböző folyamatok automatizálásában működtek. Ehhez kapcsolódott az Akadémia számítástechnikai központja, vagyis egy elsősorban matematikai orientáltságú intézmény, amely úttörője volt a magyar számítástechnikának. Ez az intézet kezdettől fogva azoknak az új technikáknak és metodikáknak a központja volt, amelyek jelenlegi korszakunkat sok tekintetben meghatározzák és amelyekben Kelet-Európa különösen lemaradt. Ennek következtében ez az intézet kezdettől fogva ablak volt a világra. Sok tekintetben más feltételek mellett dolgozhatott, mint az intézmények többsége. Szabadgondolkodó, nyitott intézet volt, és azon igyekszünk, hogy az is maradjon a megnehezült feltételek mellett. Ezek egyfelől objektívek, mert az a zárt piac megszűnt, amelyre ez az intézet a maga szellemi kisugárzásával és termékeivel rá volt utalva, s amin belül majdnem monopolhelyzetet élvezett, mert nyitottsága következtében nagy szellemi ráfordítással át tudta emelni a világ eredményeit. Ma a nemzetközi szellemi piacon egyenlő, sőt rosszabb feltételek mellett kell versenyeznünk. A másik objektív tényező a világgazdaságban jelenleg észlelhető, eléggé általános recesszió. Szubjektíve pedig bennünket is érintenek mindazok a körülmények, amelyek ma nyomasztják Magyarországot: a belpolitikai, a gazdasági bizonytalanság. Azok a törekvések, amelyek az Akadémiát a korábbi függőséggel szemben esetleg még nagyobb függőség felé akarják taszítani, bennünket is érintenek. A kutatás társadalmi értéke csökkent, a kutatók anyagi helyzete kritikussá vált. A legtehetségesebb fiatalok igyekeznek külföldre menni vagy olyan gazdasági tevékenységbe kezdeni, amelyből meg tudnak élni. Ez egyfelől nem kifogásolandó, mert helyes, ha sok tehetség kerül a gazdaságba. Csak az a kérdés, hogy milyen gazdaságba? Olyanba, ahol a célfüggvények a spekulációval, olykor a korrupcióval fonódnak össze, és a befektetések rövid távúak; vagy olyanba, amely az ország gazdasági felemelkedését meg tudja alapozni? A jelenségek közül, amelyeket látok, kevés mutat az utóbbira. Ország a hullámverésben A ma élő nemzedékeknek több társadalmi formációból is a kísérleti stádiumot sikerült kifogniuk és végigélniük. Mennyire nehezíti ezt a pályát a minduntalan felbukkanó bizonytalanság? - Nézze, a történelem mindig kísérletezik velünk. Félresikerült kísérletek és viszonylag konszolidált periódusok szoktak váltakozni. A szerencsésebb országokban a konszolidáció valamivel hosszabb. A kérdés az, hogy egy ország mennyire van kitéve a hullámzásoknak, és mennyire tud ezeken a hullámokon ésszerűen evezni. Ebben a tekintetben Magyarország időnként egészen jó bizonyítványt tudott felmutatni. Ilyen volt a XVIII. századi felvilágosodás vagy a kiegyezés utáni időszak, és a Kádár-periódus második fele is adott feltételek mellett - és az adott feltételeket szeretik elfelejteni - sikeresnek mondható lavírozás volt. Most nem érzi az ember, hogy az adott feltételek mellett sikeresen alakulna az ország életformája. Ezeknek az adott feltételeknek az egyén életében mindig nagy szerepük van, és ha egy kiváló tudósról van szó, akkor különösen figyelem terelődik rá, hogyan éli az életét. Sokan mondják, hogy az elmúlt évtizedekben „kalandvágyból” maradtak itthon, de nem sok embernek adódtak valódi lehetőségei, hogy a pályáját más körülmények között, másutt folytathassa. Önnek voltak. Miért nem élt velük? Vagy úgy érzi, hogy igen? - Nem éltem velük. Először élhettem volna 1945-ben, miután a családom nagy részét kiirtották. El kellett volna mennem ötvenhat után vagy a hatvanas-hetvenes években. Kezdettől fogva megvolt a szükséges angolnyelv-tudásom, a német is és egy kevés francia. A szakmámnak egész idő alatt konjunktúrája volt. Magam elég komoly nemzetközi tekintélyre tudtam szert tenni, egy igen jelentős nemzetközi szervezetnek, a Nemzetközi Automatizálási Szövetségnek voltam az elnöke. Megvoltak a lehetőségeim, és nagyon sokszor hívtak is, igen kedvező ajánlatokat kaptam. De úgy éreztem, hogy itthon tudok valamit tenni, hogy kötelezettségeim vannak azok iránt, akiket a pályájukon segíteni tudtam. Sokan voltak ilyenek. Remények és gyökerek - Ebben a szakmában valamit tenni, különösen a pálya elején, nem volt egy kicsit pionír feladat? - De, éppen ez volt a vonzó benne. Egyébként a munkatársaim között volt egy sor olyan, aki rendkívül nagy nemzetközi tekintélynek örvendett. Hatvany József az amerikai műszaki akadémia tagja volt, de hosszú listát sorolhatnék. - Gondolom, ha Amerikában telepszik le hosszabb-rövidebb időre, ott is megadatott volna, hogy kiváló tanítványok vegyék körül, akikre büszke lehet. - A szellemi közeg tartott itthon. A remény, hogy ezt az országot föl lehet virágoztatni. S engem ide kötnek, a gyökereim. ■ — Nemrégiben egy előadásában arról beszélt, melyek azok a pontok, ahol kitörési vagy akár áttörési lehetőségek nyílnak a magyar műszaki értelmiség számára. Ez is nagy feladat, komoly szerep, de ezzel egyben tudomásul vesszük, ami nyilvánvaló is, hogy sok tekintetben messze járunk az élvonaltól. Mennyire adhat ez egy tudósnak célt? Három olyan lehetőséget is említhetek, amelyek a jövőben reményteljesek. Az első a kifejezetten elméleti munka, amit itt is lehet művelni, szoros együttműködésben külföldi kollégákkal, mint Babai, Roska Tamás teszi. A második ahhoz fűződik, hogy a nagy és bonyolult rendszerek automatizálásánál, számítógépes megoldásakor a hardver- és softvereszközöket az adott feladathoz kell alkalmazni, és ehhez nagy felkészültség szükséges. Ez az intézet második tevékenységeként erre koncentrál. A harmadik a nemzetközi technikai haladás eszközeinek felhasználása, gyakorlati ötletek céljaira. Lehet, megbotránkoztak, hogy abban az előadásban az ideális vécéről beszéltem, és annak hidrodinamikai, akusztikai feltételeiről, de ez nagyon komoly dolog. Tulajdonképpen jó paradigma rengeteg minden máshoz. Végül: ez az intézet komolyan részt vesz az egyetemi oktatásban. Mindig is tette, de most szeretnénk ezt intezívebbé tenni, és egyetemi jellegű intézetként is működni. - Mennyi az ön szerepe abban, hogy ez az intézet ilyen lett? - Erről a kollégáimnak kellene beszélniük, mert így szerénytelenségnek tűnik. - Próbáljon meg szerénytelen lenni! - Ezt az intézetet lényegében én alapítottam, én hoztam össze, és bizonyos vonatkozásokban még mindig viseli ennek a bélyegét, de sok nagyszerű munkatársamét is. Huszonkét évig igazgattam, kezdetben Benedikt Ottóval. Itt működött egyébként Csáki Frigyes, Rácz István, Uzsoki Miklós. Az utóbbi nyolc évben az intézetet Reviczky László vezette, aki ma az Akadémia főtitkára, és az ő keze nyoma ugyanúgy rajta van az intézeten, mint az enyém. Mi egyetértéssel tudtunk dolgozni. Aztán létrejött egy intézeti tanács, egy felügyelő szerv, ennek vagyok az elnöke még ma is. Ez az intézet mindig sokarcú volt Nagyon fontos, hogy egy kutatóintézet sokarcú legyen, többek között ezért is siettettem a generációváltást annak idején. - Mit érez a magához legközelebb álló tudományterületnek? - Mesterséges intelligenciával foglalkozom, ezen belül az olyasfajta jelenségek számítógépes kezelésével, amelyekben a tudás logikailag nem eléggé keményen rendszerezhető. Egy orvosi diagnózisnál vagy egy bírósági ítéletnél például rengeteg olyan körülményt kell figyelembe venni, amelyek megsejtése az adott szakember tapasztalatától, intuíciójától függ. Ezeknek a dolgoknak a gépi megközelítésével foglalkozom. — Mennyire lehet ma Magyarországon ezen a pályán érvényesülni? Az érvényesülésnek több mércéje van. Az egyik legközvetlenebb: a munka sikerélménye. Volt kudarcom, volt sikerem. Mostanában egy kicsit talán több a kudarc, mint a siker. A fejlett világban az emberek szelekció után maradnak meg a tudományos pályán. Számukra a jövedelmi lehetőségek jóval alacsonyabbak, mint az iparban, a gazdaságban, de az évi 80-120 ezer dolláros kategória is nagyon tisztes megélhetést jelent, tehát választás dolga. Nálunk egy egyetemi tanár átlagosan 300 dollárnak megfelelő nettó jövedelemhez jut havonta. E pálya számára tehát ma már a létfeltételeket sem biztosítja a társadalom. A fejlett világban általános az a pályafutás, hogy valaki a diploma utáni legtermékenyebb néhány évet egyetemen tölti, presztízst, tapasztalatot szerez, majd ezt igen magas szinten értékesíti a gazdasági világban. Ez egyben kiválasztást is jelent, mert az elkötelezettek, a tudományban sikeresek maradnak az egyetemeken, akik pedig úgy érzik, hogy érdemes pályát módosítaniuk, azok azt teszik. Nálunk kontraszelekció van. Egy fiatal ember létfeltételeit végképp nem tudja biztosítani az egyetem, a kutatás. Ennek következtében azonnal ki kell mennie a gazdaságba, vagy nem tisztességesen dolgozni az egyetemen, a kutatóintézetben, s közben máshol megkeresni a pénzt. És a kontraszelekció szabályai szerint, akik végképp nem tudnak mit csinálni az életben, akik tehetetlenek, azok megmaradnak az egyetemen. A jövő ködös — így hát ez is olyan értelmiségi pálya, ahol nagy adag hivatástudatra van szükség. Ezt a kontraszelekciós jelenséget mennyire érzékeli az egyetemről frissen kikerülteknél? — Nagyon erősen. Mi egyre kevésbé tudunk lehetséges fiatalt kapni. A jövő? Az ködös mindenki számára. Az ország jövője, kérdőjelek tömege. És ahogy haladunk előre, egyre több olyan verem ásódik meg, amelybe később kell belelépnünk. Én avítt jelszavakat hallok, és ezekbe a lejárt fogalmakba, amikkel a politikusok dolgoznak, sok minden nem fér bele. Más nyelven beszélünk. Hogy tudom én lefordítani a magam szakmájára azt, hogy „magyarságteljesítmény"! — Az eredeti elképzeléséhez képest hogyan alakult professzor úr pályája? — Jól. Jobban, mint reméltem. Én mindig tudományos munkával akartam foglalkozni, egész kisgyerekkorom óta. Mivel kicsi voltam, arra nem számíthattam, hogy fizikai teljesítménnyel érek el sikereket, még a lányoknál sem. Természetes volt, hogy ilyen irányba indultam el. Az anyám csodálatos asszony volt, neki köszönhetem, hogy szellemi ember lehetett belőlem. Az ő áldozatkészségének. - Gondolom, tisztes egzisztenciát tudott teremteni az elmúlt évtizedekben? - A fiam rendszeresen szemrehányást tesz nekem, hogy nem gyűjtöttem semmit. Egy panelházban lakom, egy háromszobás lakásban, sajnos egyedül, mert özvegyember vagyok, de a könyveim másként nem férnének el. Van egy pár ezer kötetes könyvtáram, ez a vagyonom. Van egy ötéves 1300-as Ladám, vidéki házam nincsen. - Azért ezt a Ladát ki tudná cserélni, ez elhatározás kérdése, nem? —Nem a fizetésemből. És semmiképpen sem olyan kocsira, mint amikkel itt ma az emberek szeretnek járni. Szóval, ha ki fogom cserélni még egyszer, akkor veszek egy hasonló kategóriájú kocsit, egy Samarát vagy egy Skodát. - Ez önként vállalt, utólag „megideologizált” életforma? - Bevallom, én arra számítottam, hogy a gondtalan öregségemet biztosítja az állam. Ennek következtében nem gyűjtöttem. Lett volna lehetőségem rá, hogy több gazdasági tevékenységet végezzek és pénzt gyűjtsek, vagyont gyűjtsék. Volt egy sor kollégám, aki a munkája mellett ezt meg is tette. Ez egyéni választás volt, és tulajdonképpen egyáltalán nem bántam meg. Tudja, Max Frischnek van egy drámája, a Játék az életrajzzal. A főhős megy visszafelé az életében, és kiderül, hogy a választásai ugyanazok lennének ma is. Persze, lennének olyan választások, amelyeken utólag módosítanék, de azért alapjában véve én tulajdonképpen meg vagyok elégedve az életemmel, amit félig-meddig befejezettnek tekintetek. Nem hiszem, hogy ki lehet jelenteni ilyesmit, amíg az embernek megvan a szürkeállománya és az működik, nem? - Igen is, meg nem is. Mint látja, nem adom föl, hatvannyolcadik évemben aktív vagyok, dolgozom, és akarok is dolgozni, ameddig lehet Addig él az ember. De az életem nem olyan hosszú idő múlva lezárul. Egy olyasféle materialistának, mint én vagyok, illik okosan tudomásul vennie ezt - Azért Sartre-nak igaza van: az emberi mindig választ, és alapvető kötöttségek között persze, de valamennyire ura és meghatározója a saját sorsának, nem? - Egyetértek, ez a gondolkodási rendszer hozzám közel áll. A kérdés, amit az ember önmagának föltesz: vajon milyen mértékig térhet vissza Magyarországon a történelem legrosszabb korszaka. Nem lett volna-e jobb meg sem várni a választ, hanem elmenni előle? - Már nem is nagyon kell megkérdezni: hogy van? Egy kiemelkedő tudású vezető értelmiségi hogy érzi ma magát? Érzi-e azokat a kapcsolódásokat, szálakat, szellemi kötődéseket, légkört maga körül, amelyek az értelmiségi léthez nélkülözhetetlenek? Megvannak-e a feltételei annak, hogy értelmiségi módon éljen? - Jól vagyok és rosszul. Mindennap örülök, amikor az intézetbe bejövök. Azért az embernek, ahogy a korban előre halad, csökkennek a választásai. Tizenöt évvel ezelőtt engem a legjobb amerikai egyetemek hívtak, lehettem volna ott igen megbecsült ember. Hatvannyolc évesen már senkit sem neveznek ki Amerikában egyetemi tanárnak. Nagyon sok barátom van külföldön is, de főleg itthon, Magyarországon, akikhez kötődöm. Egyedül élek, van egy fiam, van egy tökéletes unokám... -.. .az unokák mindig tökéletesek. - Erről van szó. Egyébként megélek, de ha két gyerekről és egy feleségről kellene gondoskodnom, akkor súlyos anyagi gondjaim lennének. Mégis azt tudom mondani, hogy ha végignézek az emberek életén, akkor nekem, akárhogy is, boldognak kell tartanom magam. Nekem volt kifutásom, lehetőségeim, érdekes volt az életem. Rengeteg mindent láttam, volt képességem arra, hogy élvezzem. Még egészséges vagyok. - Szeret utazni? - Megérkezni szeretek. Varga Zsuzsa Vámpe Tibor: A kutatás társadalmi értéke csökkent, a kutatók anyagi helyzete kritikussá vált. Weber Lajos felvétele Charme-os asszonyok és tüzes paripák földje Ez a föld, ha valaki nem tudná, a mienk illetve lesz a mienk 1996-ban. AmikorisBudapest már vitathatatlanul Közép-Európa fővárosa, kereskedelmi és kulturális tekintetben is. A város visszanyert régi patinája mágnesként vonzza a turistákat és az üzletembereket, akik az egyedülálló Magyar élményben kívánnak részesülni. A kormány 1994 és 1996 között végrehajtott radikális pénzügypolitikai változtatásának és fejlesztési stratégiájának köszönhetően a turizmus továbbra is a gazdaság motorja. Látogatók milliói érkeztek először Magyarországra 1996-ban a világkiállításra, és a Honfoglalás évfordulójának eseményeire, majd térnek vissza évről évre, már nemcsak vendégként, de régi barátként is. " Ahonnét a következő levél megy az otthoniakhoz: ... Egyhetes bécsi tartózkodás után (ami drága és unalmas volt) Bill elment a Steyr céghez valami teniszprogram ügyében tárgyalni. A gyerekek és én pedig autót béreltünk és elindultunk Budapestre, a clevelandi magyar származásúak felé indított gyere haza reklámkampány nyilvánvaló áldozataiként, igaz, hogy egy nagymama nem a világ, de kíváncsi is voltam, és a kéthetes programot, amit Bill a Tourinformon keresztül összeállított a számítógépén, egyszerűen nem volt szabad kihagyni. Talán Nagyi (emlékszel még a süti jelre?) - valahogy tudja, hogy itt vagyunk... - mindig annyira vágyódott Magyarországra. Most már én is megértem. Lehet,hogy van valami gén, amitől egyszerűen szeretnem kell az ablakban lévő muskátlikat és a gesztenyefákat? De nézzünk másféle beszámolókat is: A két Európa közt - Magyarországon - az ötvenkét éves Fanny, Wiener Neustadtból a barátnőjével szépségkúrán vesz részt. Egy osztrák természetgyógyász szaklapban olvastak Pancsifürdőről, ami nagyon felcsigázta őket. Vonattal érkeztek. A szálloda mikrobusza várta őket. Az udvarias sofőr tökéletesen beszélte a német nyelvet. A szálloda elegáns és nagyvilági volt. Már két-három nap után érezték, nem volt túlzás az újságcikkben a csodavíz elnevezés. Borzasztóan vidámnak és fiatalnak érezték magukat. Délutánonként, amikor már unták a hotel és a gyógyfürdő személyzetének kényeztetését, elmentek egy sofőrrel együtt bérelt autóval a közeli városba... Vagy máshova, mondjuk, az Északi hegyvidékre, ahol igazi kalandvilág fogadja a vendégeket, de elsősorban a jómódú gyermekes családokat és a fiatalos nyugdíjasokat. ..A panzió meseszerű. Új, kétszintes épület, pazar fantáziával megtervezve, és szolid eleganciával berendezve. A vakációzó család örömmel foglalja el a két szobát és vált néhány szót angolul (természetesen) a tulajdonosokkal. Rövid kis pihenő után elkezdik a kalandozást. Egy csodálatos túrát tesznek az erdőben. Vacsorára a tulajdonos speciális Mátra-vidéki étellel lepi meg őket, melyhez jó ízű házi bort szolgál fel. A gyermekek természetesen üdítőt isznak... (Az is van...) Másnap pedig ismét kirándulnak az érintetlen gyönyörű vidéken. A családfő kipróbálja a paplanejtőernyőzést. Könnyebb sérülést szenved. Néhány perc múlva a helyszínen a mentő, az orvos, irány a kórház. Biztosítása van, nem okoz gondot a gyógykezelés pénzügyi és adminisztratív része... A Végtelen szabadság ígérete, Petőfi után szabadon, az Alföldre is csábítja a vendégeket. Például a protestáns egyházzenei fesztiválra, Debrecenbe, ahol egy francia hugenotta vegyeskar nyitja meg a nyári rendezvényt. De a kórus tagjainak módja van megismerni az egész országot. Először a nagy magyar pusztát tekintették meg. A hegyi városka lakóira nagy hatással volt a táj, szépségével és végtelenségével elbűvölte őket. A műsort, amelyet a magyar csikósok adtak, tátott szájjal nézték végig. Ezután következett az ebéd, ami nem is lehetett más, mint a jó magyar pusztai gulyás. Az igaz ínyencek háromszor is szedtek... Még mielőtt bárki feltételezné, hogy valamelyik általános iskola felső tagozatos tanulóinak „Hogy képzeled el a magyar turizmust a világkiállítás és honfoglalás évfordulójának évében” című dolgozataiból idéztünk, eláruljuk - bármily hihetetlen -, a kiragadott részletek a hazai idegenforgalom koncepciójához készült marketing stratégia tervezetéből valók. Amelynek egyébként az a szerény célkitűzése, hogy 2003-ig megduplázódjék az ország turisztikai bevétele, a vendégek száma 26 millióra, az itt töltött vendégéjszakáké pedig 160 millióra emelkedjék. Ehhez a vagyon, amire építhetünk - fogalmaz a koncepció -, többek közt az újító szellem, az, hogy a Nobel díjasok, olimpiai bajnokok, a charmos asszonyok és a tüzes paripák hazája vagyunk. Előnyeink közé tartozik továbbá - ez nem vicc! - hogy Magyarország kicsi, pénzszegény, ismeretlen és fejletlen. Ezért a jövőképért az Országos Idegenforgalmi Hivatal nem sajnált négy millió forintot kifizetni a Semcop Európa Kft.-nek, amely, a tanulmány mottójaként nem átallotta Alice-t idézni Csodaországból, amikor a szélesen vigyorgó Fakutyával találkozik. Az állat bölcsen eligazítja a kislányt: „Ha mindegy merre akarsz eljutni, teljesen mindegy merre indulsz. Valahová okvetlen eljutsz, ha elég sokáig megy...“ Osváth Sarolta Magyar Nemzet 23