Magyar Nemzet, 1994. január (57. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-03 / 1. szám

4 Magyar Nemzet Hazai tudósítások HÉTFŐ, 1994. január 3. Olajba tenyerelt a Hajdú-Bihar megyei főügyész Távoznia kellett, mert ügybuzgó volt A Guiness rekordok könyvébe könnyen bekerülhetne dr. Szeszák Gyula, Hajdú-Bi­har megye nyugalmazott főügyésze. Posztját ugyanis 1992. március 15-től mindössze 1993. október 15-ig töltötte be. - Azt hiszem, nem volt még ilyen rövid ideig hivatalban megyei főügyész - kezdi beszélgetésünket a nyugdíjas főügyész. - De hát 1992 júliusában betöltötte hat­vanadik életévét! - Kinevezésemkor is tudta a legfőbb ügyész, hogy három hónap múlva hatvan­éves leszek. Olyannyira, hogy meleg hangú levélben köszöntött is. Nem készült tisztogatásra -Az a legfőbb ügyész, aki egy év múlva már egészen más hangú levelet írt önnek. De ne vágjunk a dolgok elébe! A megyei főügyé­szi kinevezés előtt milyen szakmai pályát futott be? - A jogot 1954-ben végeztem el, majd jogügyi előadóként és jogtanácsosként kezd­tem dolgozni. 1956-ban megválasztottak a munkástanács titkárának. 1957-ben humánu­san bár, de kitettek a vállalattól. Egy évig nem volt munkám, majd 1958-ban előbb Hajdúböszörményben, majd Debrecenben kezdtem el ügyvédi pályámat, amelyen kine­vezésemig 36 évet töltöttem el. - Meglepte önt, amikor 1992-ben szóba került erre a posztra? - Csak azért nem, mert előtte megkeres­tek az MDF képviselői, hogy ha megpályáz­nám a megyei főügyész tisztét, akkor támo­gatni tudnának. Úgy döntöttem, megpróbál­kozom. De már akkor kijelentettem, csak sa­ját lelkiismeretemre hallgatok, utasításokat nem fogadok el. Az MDF-nek különben so­hasem voltam tagja, s a szervezet meg sem próbált befolyásolni. Nyolcan pályáztunk. Amikor a megyei összügyészi értekezlet vé­leményezte a pályázatokat, a szavazásnál en­gem a harmadik helyre soroltak. Aki koráb­ban betöltötte ezt a posztot, az lett az első, de kevesebben szavaztak rá, mint az össz­­ügyészségi értekezlet tagjainak a fele. Az meg tudott dolog, hogy a kinevezőt nem köti eme értekezlet véleménye. - Mivel fogadták az ügyészek? - Várakozással és félelemmel. Féltek, hogy most valamiféle tisztogatás kezdődik, pedig szó sem volt ilyesmiről. Nem tisztoga­tásra állítottak a posztomra, s szakmailag sem volt indokolt emberek elküldése. Kipró­bált régi szakemberek dolgoztak és dolgoz­nak itt, erről még ügyvédkoromban meggyő­ződhettem. —Az egész ország sajtóját bejárta annak a híre, hogy a megyei rendőr-főkapitányság vezetője ellen eljárást kezdeményezett. Ek­kor többek között azt is leírták, hogy ellenté­tek voltak ön és a főkapitány között.­­ Előrebocsátom, hogy nem a főügyé­szi kinevezésem előtti időkből származtak ezek az ellentétek. Először akkor derült ki, hogy nem egyformán látunk bizonyos dol­gokat, amikor igényt tartottam arra mint fő­ügyész, hogy minden, a megye közbizton­ságára vonatkozó legfontosabb információ­kat ossza meg velem. Ezt ő megígérte, de nem teljesítette. Legelőször akkor derült ki ez, amikor a berettyóújfalui rendőrkapi­tányság állományából alakult kommandó törvénytelenül járt el állampolgárok ellen. Ekkor a rendőr-főkapitányság a tényállás egy részét saját hatáskörében nyomozta, nem tette át az ügyet az ügyészségi nyomo­zóhivatalhoz, s engem csak egy összefogla­ló jelentésben tájékoztattak. - Ekkor mondhatta, mint a viccbeli cow­boy, hogy:„egy". —Nem mondtam ilyesmit. Üzletelő rendőrfőkapitány - Mégis, mi volt a „kettő" ? - A rendőrfőkapitány jogtanácsosként alkalmazta feleségét a megyei főkapitánysá­gon. Ezt összeférhetetlenség miatt jeleztem az ORFK vezetőjének, de a tőle kapott ígé­ret ellenére sem intézkedtek ennek megszün­tetéséről. Ezek után bűncselekmény gyanúja merült fel a főkapitány feleségével kapcso­latban. S ekkor derült fény arra, hogy férjé­vel együtt kedvezményesen hoztak be kül­földről egy autót egy rokkantnak a nevén. Büntetőeljárás indult ellenük, és a felfedett tények alapján az ORFK vezetője rendőrhöz nem méltó magatartásuk miatt elbocsátotta őket. Ez 1993. február 15-én történt. - Tulajdonképpen ekkor tenyerelt bele az olajba is a megyei főügyész... - Milyen a véletlen... éppen annak a nap­nak az éjszakáján, amelyen a főkapitányt és feleségét elbocsátották, egy rutinellenőrzés során a pályaudvaron, öt vasúti tartálykocsi környékén igazoltatták őket. A kérdésre, hogy mit kerestek a tüzelőolajat tartalmazó tartálykocsik mellett, azt válaszolták: az olaj az övék. Az öt tartálykocsi olaj a volt szovjet repülőtérre került Kiderült, hogy a főkapitány egy olajbehozatallal foglalkozó cég beltagja. Abból később kilépett, nem szállt ki viszont abból a repülőteret őrző bt.-ből, amelynek m­eg a fia a beltagja. S a repülőtéri tartályok­ban már nem háztartási olajat, hanem szőkí­tett (?) dízelolajat találtunk. Felmerült a meta­morfózis problémája. Később, 1993 júliusá­ban kiderült Tiszacsegén olajsavazás folyik. Megtaláltuk a kénsavas hordókat, a közöm­bösítéshez használt nátrium-karbonátos zsá­kokat az „olajfinomító" más felszereléseivel együtt. A finomításnál használt óriási tartá­lyokat júniusban a debreceni repülőtérről szállították Tiszacsegére, mert a reptéri viszo­nyok, nem utolsósorban a környezetvédelmi hatóság fokozódó érdeklődése miatt, kényel­metlenné váltak az olajtársaság számára. Visszautasított kényszerpihenő - Mindez - hogy stílusos legyek - olaj volt a tűzre... - Egyre több jel utalt arra, hogy a legfőbb ügyész nem úgy látja az olajügyet, ahogyan én, pedig a fejlemények engem igazoltak. Már 1993 januárjában terjedelmes jelentést készítettem számára. Ha ezt valaki utóbb elol­vassa, kézenfekvő lesz, hogy az olajtársasá­gok léteznek, s tevékenységük vagy a közúti és vasúti szállításnál, vagy pénzügyi tranzak­cióiknál fogható meg, hiszen óriási mennyisé­gekről és nagy pénzekről van szó. Ugyanak­kor egyre több formális és informális jelzést kaptam arról, hogy túlzottan ügybuzgó va­gyok, s készül számomra a selyemzsinór. Es e­zek szerint már 1993 áprilisában komoly meg­fontolás tárgyát képezte nyugdíjaztatásom, amely október 15-én be is következett, éppen azon a napon, amelyen utasítást adtam, hogy végezzenek házkutatást a repülőteret őrző bt.­­nél. Erre már nem került sor... - S mit szólt mindehhez az MDF, amely a főügyészi tisztségbe javasolta?­­ Úgy tudom, a megyei és városi MDF- szervezet helytelenítette a történteket. De amikor az ellenzék indítványt tett a parla­mentben, hogy vizsgálják meg a legfőbb ügyész intézkedését nyugdíjaztatásom ügyé­ben, az MDF-képviselőcsoport, a baloldal és a liberális ellenzék döntő többsége nem fo­gadta el. Mellette csak 47-en szavaztak, így kerültem nyugdíjba október tizenötödikétől kezdve. A hat hónapos felmondási időben sem tartottak igényt a munkámra. Olyan kö­rülmények közé kerültem, mintha felfüg­gesztettek volna. Ebbe a kényszerpihenőbe nem mentem bele, kértem, szüntessék meg munkaviszonyomat. Erre december elsején sor is került, a legfőbb ügyész hozzám inté­zett levelében közölte, hogy a felmondási időre járó illetményt vissza kell fizetni. Most várom a fizetési meghagyást, s újra folyta­tom harminchat éves ügyvédi praxisomat, amelyet főügyészkedésem idejére felfüg­gesztettem. Gőz József Megegyezésre szólít az államtitkár Ismét sztrájk az Alba Volánnál? Irreálisnak tartja a béremelés mértékével kap­csolatos követelést, s megegyezésre szólítja fel az Alba Volán Rt.-nél január 4-ére sztrájkot hirdető ér­dekképviseletek - az Alba Közlekedési Dolgozók Munkástanácsa, a Liga és az Autóbusz-dolgozók Uniója -, valamint a vállalat vezetőit Rajkai Zsolt, a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium politikai államtitkára - jelentette az MTI. Az érdek­képviseletek vezetői által a közlekedési miniszter­nek címzett tevéire válaszolva kifejtette: úgy érte­sült, hogy az érdekképviseletek követelései megha­ladják az rt. által a gazdálkodás veszélyeztetése nél­kül vállalható mértéket. A jövő évi - az érdekkép­viseletek által elfogadhatónak ítélt - 50 százalékos béremelés elképzelhetetlennek látszik. A 13. havi bér kifizetését - aminek elmaradását jelölték a ki­látásba helyezett sztrájk másik okaként - azért uta­sította el az rt. vezetése, mert 1993 elején a vállalat­nál működő valamennyi érdekképviselet a maga­sabb összegű béremelés mellett voksolt. Az Alba Volán Rt.-nél egyébként karácsony előtt már kétórás figyelmeztető sztrájkot tartottak, s mivel a demonstrációt követően nem sikerült az érdekképviseleteknek megállapodásra jutniuk a cég vezetőivel, bejelentették január 4-ére a sztráj­kot. Terveikről munkásgyűlésen tájékoztatták azt a 35-40 dolgozót, aki részt vett a fórumon. A mostanihoz hasonló viták elkerülése vé­gett Reiter Mátyás, az Alba Volán vezérigazga­tója az évkezdő munkásgyűlésen magukat a dol­gozókat kérdezi meg: 1994-ben magasabb össze­gű béremelést vagy 13. havi fizetést akarnak-e kapni? A kért 13. havi bérkifizetéséhez önmagá­ban 65 millió forintra lenne szükség. Az rt. vezetősége egyébként a december 23-i figyelmeztető sztrájk jogellenességének megál­lapítása iránt kérelmet adott be a Munkaügyi Bí­rósághoz. Az ügyben várhatóan 1994. január 3- án születik döntés. A közlekedési tárca államtit­kára éppen ezért levelében arra is felhívta a sztrájkot hirdetők figyelmét, hogy célszerű lenne megvárniuk a bírósági ítéletet. Az idei ÁB-béb­ik 1994. január 1-jén 0 óra és 1 óra között tizenkét gyermek született - három Budapesten és kilenc vidéken. Az ÁB-Ae­­gon Általános Biztosító Rt. központjában közjegyző jelen­létében sorsolták ki közülük azt az egy budapesti és négy vi­déki babát, akiket ezután ÁB-bébiknek tekintenek, jelentette az MTI. Budapesten a Nyírő Gyula Kórházban született Pri­­leszki Dávid Márk, Szolnokon a Hetényi Kórházban Magyar Károly, a Kiskunhalasi Kór­házban Dósa Döme, a Pásztói Kórházban Makó Anita Mari­ann, Szikszón pedig Broda Laura. A babák az ÁB-Aegon biztosítótól 100 ezer forintos életbiztosítást kaptak. Ez azt jelenti, hogy nagykorúságuk - 18 éves koruk - elérése pillana­tában 338 ezer forintot vehet­nek majd fel a biztosítótól. Édesanyjuk CSÉB-M biztosí­tást kap ajándékba. Az egyik vidéki nyertes, a Szikszói Kórházban született Broda Laura, édesanyjával MTI-fotó : Kozma István 1994 a család éve A maga módján, de nem a maga erejéből Az ENSZ mindig kijelöli, hogy az elkövetkező esztendőt milyen célnak szenteljék, így lett 1994 a család éve. Ez formálisnak tetszik, holott nem eredményte­len. Ilyenkor a parlamentek — az ország jó hírére tekintettel - tető alá hozzák a megnevezett esztendőhöz illeszkedő törvé­nyeket. Szakemberek tanácsko­zásokat hívnak össze, ahol a ki­tűzött cél időszerű értelmezése, a helyi viszonyokra való alkal­mazása és a konkrét teendők kerülnek napirendre. Szakmai programokat készítenek, és a civil társadalom is keresi a maga feladatait. Ezúttal a hazaiakon kívül a vándorló, a menekülő, nemegyszer szét­szakadt családokkal is törődni kell. Herczog Mária szocioló­gust a gyerekvédelem szakértő­jét kérdezem: - Mit hozhat nekünk a család éve? - Fordulat kezdődött számos kor­mány családpolitikai szemléletében. Ez mutatkozott meg a család évét bevezető UNICEF-konferencián, amelyre a nem kormányzati szerve­zeteket is meghívták. A konferencián elhangzott, hogy eddig a családok el­pusztult vagy csökevényes funkciói­nak újraélesztésére, kifejlesztésére törekedtek. Most ráeszméltek arra, hogy inkább a megmaradtakat kell erősíteni, elfogadva azt, hogy az adott közösség a saját értékei, kultú­rája szerint éljen. Mostanáig az állam megkísérelt olyan családmodellt, olyan magatartásformákat elfogad­tatni, amelyeket megítélése szerint támogatni érdemes. E diktátum meg­szűnése helyeselhető, ha a fordulat nem jár az állam kivonulásával a szo­ciálpolitikából. Félő ugyanis, hogy a gazdasági válság hatására ezt úgy ér­telmezi, ha a család maga módján akar boldogulni, ám tegye - be maga erejéből. Ez az ideológia, kivált a mi régiónkban veszélyes, ahol a pater­­nalizmust az állami kötelezettségek áthárításával vélik megszüntetni. Az se járható út, amelyen visszamenné­nek a történetemben addig, ahol a modernizáció hatására a család irányt váltott. A régvolt családi vi­szonyok ugyanis nem feltámasztha­­tóak, és idealizálni sem érdemes őket. - Tehát az adott családok lehető­ségeihez idomuló állami támogatási rendszert helyesel. - Igen. Azzal egyetértek, hogy az állam nem jóságos nagybácsi, már csak azért sem, mert ő nem adakozik: a szociális ellátás költségeit az adó- és járulékfizető állampolgár teremti elő. A gyerek egészséges fejlődése sem egyedül a család érdeke. Ennek az érdeknek van egy közösségi szint­je is. Kemény gazdasági realitás az, hogyha a család jól működik, akkor olyan gyerekeket nevel, akik hozzá­járulnak a költségvetéshez és nem csapolják meg azt. Ezt álszent dolog volna tagadni. Ha az állam nem tá­mogatja a családot, akkor saját maga alatt vágja a fát. Vagyis kinek a hite? - Azt azonban el kell ismerni, hogy a szociálpolitika sokszereplőssé vált. - Igen. Ám a magán- és a non­profit ellátórendszerek még nem erő­södtek meg, őnekik nem lehet kiosz­tani az állami feladatokat. Az is illú­zió, hogy nem terhelik a költségve­tést. Ők is támogatásra szorulnak, és kapniuk is kell, ha alkalmasak a vál­lalt feladatra. Alkalmasságukat a pá­lyázatukból ítélik meg, mert a gya­korlatukról nem szereznek tudomást. Általában csak a pályázatokra van pénz, a megvalósulás folyamatának szakmai és gazdasági ellenőrzésére már nem marad.­­ Sok a kifulladt kezdeményezés. Az első sikerjelentés után már nem hallani róla. Visszalépett a szponzor, rossz volt a módszer, ki tudja? Van is­merősöm, aki például program sze­rint dolgozik, egyebek között szervezi az elvált szülők gyereke és a családon kívüli apa vagy anya találkozását, de nem tudja „eladni" a programját, sorra elutasítják a pályázatait. Felté­telezem, hogy mások csak pályázni tudnak, de dolgozni nem. De ki rea­gál rá? Ahogy esik, úgy puffan.­­ Elég volna, ha az önkormányza­tok tudnának róluk. Az a legcélsze­rűbb, ha a szociális ellátásban részt venni akaró egyesületek, állami és magánszolgáltatások, valamint vál­lalkozások a helyi társadalom egyes csoportjainak szükségleteire és érde­keire tekintettel alakulnának­­ a tehető legközelebb az emberhez. Nem lehet ugyanis egy kaptafára húz­ni a sokféle probléma megoldását.­­ Van egy nézet: „a segély az se­gély".­­ Az egybemosásról - ezúttal nem az anyagiakról - szólva egy példát. Egyik nevelőotthonunkban elhatározták, hogy bevezetik a hitok­tatást. Nem kérdezték meg azonban a gyerekektől - a szülőktől -, hogy mi­lyen vallásúak. Az igazgató hitét vet­ték alapul. - Cuius regio, eius religio. A jobbágy a földesúr hitét kövesse. - Amikor ezt kifogásolták, az igazgató így érvelt: .Azelőtt sem kérdezgettük a gyereket, hogy akar-e úttörő tenni. Az tett, és kész.” Ez ar­ra figyelmeztet, hogy az egyéni jogok tiszteletével is még rosszul állunk. Hozzá kell szokni a szociálpolitiká­ban az eltérő szükségletek, érdekek jelentkezéséhez, amelyeket nem le­het erőszakkal összeegyeztetni. Bár olykor összebékíthetők. A mozgás­­sérültek például a gyalogjáróról az úttestre vezető rámpát kérnek, hogy tolókocsijukban segítség nélkül köz­lekedhessenek. A vakok azonban nem akarnak rámpát, mert ha volna, nem érzékelnék a különbséget a járda és az úttest között, ily módon váratla­nul az autóforgalom kellős közepén találhatnák magukat. Ez az ellentét áthidalható, ha a rámpa felülete ér­des, s eltér az útburkolatétól. Mózeskosár Klub - Van-e már olyan szociálpoliti­kai program, amely az adott csoport hagyományainak, kultúrájának meg­felelő ellátást, gondozást valósít meg? - Igen. Most folyik a hivatásos cigány nevelőszülők első csoportjá­nak a felkészítése. A cél az, hogy az állami gondozásban élő cigány gyere­kek olyan családba kerüljenek, ahol tiszteletben tartják identitásukat, nem ültetik át más kulturális talajba őket. Ha kikerülnek a családjukból, ez gyakran megtörténik velük. A nem cigányok nem cigánynak neve­lik. Egy rózsadombi villában otthon­ra talált kisfiút nagy szeretettel fo­gadtak az új szülők, bizonygatva, hogy hús a húsukból, vér a vérükből. Az osztálytársai azonban lecigányoz­­ták, kiközösítették. De önmagában az sem elegendő, ha cigány család fogadja be a gyereket, mert a roma­társadalom is tagozódik. Nemcsak gazdagokra és szegényekre, hanem asszimilánsokra és hagyományaik­hoz, kultúrájukhoz ragaszkodókra, oláh és magyar cigányokra. Az oláh nem találná a helyét egy magyar csa­ládban. A hivatásos cigány nevelő­szülőket ilyen szempontok szerint válogattuk ki. De ők is kikötötték, hogy akit családjukba fogadnak, az saját cigányközösségükből származ­zék. Egyébként a nevelőszülők -akár az örökbefogadók - tartanak at­tól, hogy egyszer csak betoppan egy vér szerinti anya, netán teljes klánjá­val egyetemben, hogy meglátogassa, netán elvigye a gyerekét. A láto­gatást támogatják, a gyerek távozá­sába belenyugodnak. - A vér szerinti szülők felbukka­nása minden örökbefogadó félelme. - Az örökbefogadó szülők is szervezkednek. Megalakították a Mó­zeskosár Önsegítő Klubot nevelési tapasztalatcserére, saját érzéseik fel­dolgozására. A „mondd meg a gye­reknek, vagy sem, és mikor’ kérdé­sének a megvitatására. Megjegy­zendő: a gyerek joga - egyebek közt - az ENSZ egyezségokmánya szerint, hogy ismerje a származását. Ha időben és értelmesen felvilágosítják róla, nem sérül meg a telke, felbolydul viszont, ha véletlenül tudja meg. A szülők fel­bukkanásának ebben a kaotikus világ­ban nagyobb az esélye, mert sokan kénytelenek megválni gyereküktől, amit később megbánnak. Angliában szóba került, hogy a lombikbébinek is meg kellene mondani a donor nevét. Ez azonban nem megvalósítható, mert ha a donor nem őrizheti meg névtelen­ségét, akkor senki sem vállalkozik arra, hogy a lombikbébi-programban közre­működjék. Most nálunk is szervezked­nek a lombikbébik szülei, mert úgy ér­zik, sajátosak a pedagógiai problé­máik. Lásd öröklés és nevelés viszo­nya. Egyébként az örökbefogadók nyíltsága kihathat arra a szemléletre, amely a gyereket a szülők tulajdoná­nak tekinti. A kétezredik év küszöbén tisztázandó volna, hogy mi a gyerek helye a családban és általában a társa­dalomban. Tudja meg, hogy ő fontos, úgy is, mint egyén, úgy is, mint a kö­zösség része­. A mi nevelésünk nem­egyszer gátolja azt, hogy a gyerek tu­datában tegyen értékének. A fiam egy ideig Ausztráliában járt iskolába, majd hazakerült. A kétféle oktatás közötti különbséget így jellemezte: „Ott arra voltak kíváncsiak, mit tudunk, itt arra, hogy mit nem.” Ahelyett, hogy pozití­van tennék, negatívan közelednek. -Az említett kísérleteken kívül mi lehet nálunk a család évének a hasz­na? Félő, hogy ez alkalommal megint bezárnak bölcsődéket és óvodákat. - Ez csak azokon a kistelepülése­ken elfogadható, ahol üresen tátonga­­nak a gyermekintézmények. A Népjó­léti Minisztérium most azt szeretné el­­terjeszteni, hogy azt a néhány csecse­mőt, aki nem tölt meg egy bölcsődét, az egyik anya gondozza. A „nappali anyát” az önkormányzat fizetné. Minthogy számos községben nem is volt bölcsőde, ily módon ott is megva­lósulna a csecsemők ellátása. A gyer­mekintézmények bezárásáról szólva: ott ahol e szándék valóra váltása ellen az érdekelt szülők szövetkeztek, nem szüntették meg a bölcsődét. Azt az adó- és járulékfizető állampolgár megkövetelheti, hogy az önkormány­zat tegyen eleget ellátási kötelezettsé­gének és ebben a kormány támogassa. Összhangban­ ­ Üdvös volna, ha a család évé­nek tiszteletére a parlament megtár­gyalná a gyermekvédelmi törvényt és sor kerülne a családjogi törvény re­formjára is.­­ Úgy hallottam, a gyermekvé­delmi törvény ebben a ciklusban nem kerül az Országgyűlés elé. A család­jogi törvény módosítását célzó javaslatokat a kormány tavaly év végi utolsó ülésén elfogadta. E javaslatok azt célozzák, hogy az ENSZ gyerme­ki jogok konvenciójához - amelyet az Országgyűlés elfogadott - igazít­hassák azokat a jogszabályokat és természetesen a gyakorlatot, amelyek nincsenek összhangban vele. Ez óriási lépés lenne. Kovács Judit

Next