Magyar Nemzet, 1994. január (57. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-03 / 1. szám
HÉTFŐ, 1994. január 3. ΓΤΊ ·· 1 ·· lukor Magyar Nemzet 7 „Amit mi kezdtünk, az a jövő útja” Gondozóház az öregekért, magánvállalkozásban A helyszín Dunakeszi, Budapesttől alig több mint hét kilométerre. Még pontosabban a Hotel Dunakeszi, annak is a második emelete, ahol negyedik hónapja működik egy olyan vállalkozás, amelyből még igen kevés van az országban, pedig jóval többre lenne szükség. Hivatalos nevén Empátia Gondozóház, egyszerűbben otthon az öregekért. A vállalkozás szellemi atyját és egyik fő patrónusát, dr. Pásztor György orvost az intézményről, illetve annak céljairól kérdeztem. Dr. Pásztor György főállásban baleseti sebész, adjunktus a János Kórház baleseti sebészetén. Napi ezer forint A kórházakban, főleg a baleseti sebészeteken igen sok az olyan idős beteg, akiket a balesetet követő három-négy hét alatt nem lehet teljes mértékben rehabilitálni. Sőt még három-négy hónap alatt sem. Az ő ellátásukat a kórházak csak egy korlátozott időszakra, maximum hat hétre tudják vállalni. Ezt követően a beteget rehabilitációra különböző utókezelő intézményekbe kellene utalni. Jelen pillanatban azonban Magyarországon nincs annyi kórházi férőhely, hogy akár ezt a hathetes periódust is biztosítani tudjuk. Ezért a gyógyuló betegeket két-három hét után ki kell tenni az osztályról, hiszen „sorban állnak” a frissen felvett betegek. Nincs más lehetőség, a beteg kényszerűségből hazakerül, viszont épp ez a „haza” a nagy kérdés. Hiszen rendkívül kevés az a család, amelyik tud olyan beteggel foglalkozni, aki kórházi ellátást ugyan már nem igényel, de gyakorlatilag magatehetetlen, önellátásra képtelen. A legtöbb család esetében azonban a felnőttek dolgoznak, a gyermekek pedig iskolába járnak, így a betegek, illetve az öregek ellátása nem biztosítható. Ha a család meglehetősen tehetős, akkor igyekszik magánápolót fogadni, azonban ezeknek az ápolóknak a díjazása igen magas, minimum 150— 300 forint óránként. A szociálisnővér-hálózat - amelynek ezt át kellene vállalnia - képtelen erre. Egyszerűen nincs annyi szociális nővér, amennyire szükség lenne. Ami pedig a szociális otthoni férőhelyeket illeti, azokból rendkívül kevés van. Itt Dunakeszi környékén például jelen pillanatban fél-háromnegyed év az a minimális idő, amennyit a betegeknek, illetve az egyedülálló öregeknek várniuk kell, hogy szerencsés esetben bekerüljenek az otthonokba. Magyarországon a szociális férőhelyek számát mindenképp emelni kell. Ezt azonban állami költségvetésből megoldani a jelenlegi gazdasági helyzetben lehetetlen. Ugyanakkor véleményem szerint lenne egy vállalkozói réteg, amely a szükségleteket felismerve, szívesen létrehozna egy alternatív gondozói hálózatot. De ehhez nincs megfelelő háttér. Bennünket például erkölcsileg támogattak ugyan a legkülönbözőbb fórumokon, az önkormányzat, a polgármester, a Vöröskereszt és a Tisztiorvosi Szolgálat is, de egy fillért sem adtak. Ezért egy kampány keretében kellene újabb pénzügyi alapokat teremteni, amelyekből ezeket az induló vállalkozásokat finanszírozni lehetne. Egy ilyen magánintézmény esetében, mint amilyet mi is üzemeltetünk, egy napra jelenleg ezer forint az átlagos ápolási költség, s a cégnek ebből jóformán egy fillér profitja sincs. A napi ezer forint rámegy a bérleti díjakra, a rezsiköltségre, az élelmezésre, gyógyszerre, a nővérek fizetésére, tehát egyáltalán az intézmény működtetésére. A minisztérium normatív támogatásával ezt az ezer forintos díjat csökkenteni lehetne körülbelül hétszáz-nyolcszáz forintos szintre, ami már elfogadhatóbb lenne. Számomra egyébként nem a vállalkozás volt a fő indíték. Ez úgy kezdődött, hogy gyakran jártam a Hotel Dunakeszibe szaunázni. A szállodai alkalmazottakkal beszélgetve egyszer azon keseregtem, hogy milyen szörnyű a helyzet a kórházakban, nem tudunk az idős betegekkel mit kezdeni, kénytelenek vagyunk hazaküldeni őket, miközben egyáltalán nem látjuk biztosítva azt, mi lesz velük. És akkor a szállodai dolgozók - jelenlegi két társam, Szabó Róbert és Nagy Imre - elmondták, hogy van a szállodának szabad kapacitása, ahol lehetne valami megoldást keresni. Szabó Róbert egyébként az azóta alakult kereskedelmi szolgáltató betéti társaság ügyvezető igazgatója. Nagy Imre pedig egy olyan vendéglátóipari szakember, ahol másodállásban gyógytestnevelő. Megnyertük a hotel igazgatójának támogatását is, s ebből az egymásra találásból jött az ötlet: mivel adva van egy szálloda, amelynek van szabad kapacitása, ez alkalmas lehet arra, hogy ott öregeket elhelyezzünk, azokat gondozzuk, ápoljuk. A szobák minősége magasabb szintű, mint a szociális otthonoké. Erre a meglévő szállodai kapacitásra építettük azután a magunk egészségügyi normatíváit, az orvosi felügyeletet, a nővérellátást, a gyógyszerezést, így jött létre az Empátia Gondozóház, az említett betéti társaság szociális létesítményeként. Amit az államnak megspórolunk . Amikor a gondozóházat megalakítottuk, nemcsak a környékre gondoltunk, hiszen Dunakeszi csak egy kisváros, alig harmincezer lakossal, hanem Budapestre és Pest megyére is. Szeptember elején nyitottunk, akkor fogadtuk az első gondozotat, és azóta átlagban harminc-harmincöt fős beteglétszámmal dolgozunk. Ez a szobák elrendezéséből fakadóan és a nővérlétszám tekintetében is ma optimálisnak tűnik. Jelen pillanatban nyolc nővérünk van, mind szakképzettek, akik huszonnégy órás beosztásban, váltott műszakban dolgoznak. Van továbbá két konyhai alkalmazottunk, két takarítónőnk, két gyógytornászunk, de a nővérek közül is van olyan, akinek gyógytestnevelői vagy természetgyógyászi diplomája van. Ezenkívül két orvos szabadidejében vállalja az intézmény patronálását, dr. Bartus Vilmos és én. Felváltva dolgozunk, ami azt jelenti, hogy naponta mintegy hat-nyolc órás orvosi felügyeletet adunk, de valamelyikünk mindig elérhető. Egy-, két- és háromágyas szobáink vannak, az elhelyezés az igénytől függ, és gyakorlatilag a gondozási díj nem szobára, hanem ágyra van lebontva. A költségeket saját erőből fedezték. Fejenként egy hatszázezer forintos befektetési alappal indultak. A későbbiekben ezt még mintegy háromszáz-háromszázezer forinttal kellett megtoldani. Mostanáig fizetést még nem vettek fel. Ha nyereségessé akarnák tenni a vállalkozást, akkor a jelenlegi ápolási díjnak csaknem a kétszeresét kellene felszámolniuk. „Végül is azt hiszem, hogy az egészségügyben az egészségügyi dolgozók nem sokat gondolkodnak azon, hogy mit mennyiért csinálnak. Ha ezen gondolkodnának, szerintem a kórházak dolgozók nélkül maradnának" - vélekedik a főorvos. Eredeti célkitűzésük az volt, hogy egyrészt a befizetésekből, részben pedig szponzori díjakból, alapítványi pénzekből, a Népjóléti Minisztérium által biztosított normatív támogatásból tartsák el az intézményt, ezt azonban egyelőre csak részben tudták megvalósítani. De így is megspórolják az államnak a létesítés költségeit. Ha az ilyen intézmények létrehozását magánvállalkozók vállalják át, akkor is rettenetes terhet vesznek le az államról. - Országos szinten körülbelül tíz-tizenöt ilyen vállalkozásról tudok - folytatja Pásztor doktor. - Többségük Pest megyében, de hallottam arról, hogy Pécsen is van ilyen intézmény, és sok helyen már a városi önkormányzatok is próbálják ezeknek az intézményeknek az üzemelését magánkézbe adni. - Ki volt a névadó? - Az Empátia nevet a feleségem találta ki, azzal az együttérzést, az együttgondoskodást szerettük volna kifejezni. Ami a gondozottaink összetételét illeti, a felvételi rendszert tekintve nem vagyunk annyira szigorúak, mint az önkormányzati szociális otthonok. Hozzánk nem kell beutaló, nem kell külön javaslat, nálunk csupán az a mérce, hogy az ápoltakat egyáltalán tudjuk-e megfelelően gondozni. Ezt olykor nem könnyű megítélni. Hetvenszázalékos járó- és harmincszázalékos fekvőbeteg-arányt tartottunk jónak. A kor sem meghatározó abból a szempontból, hogy kit veszünk fel, hiszen van itt harmincnyolc éves, agyvérzés miatt megbénult fiatalember, akit rehabilitálunk, és vannak bizony kilencven évet jócskán meghaladó betegeink is, akiket főként gondozunk, ápolunk. Valahol azon a mezsgyén vagyunk, amit magunknak úgy fogalmaztunk meg: a kórházi ápolást már nem igénylő, de otthon még mindig ellátásra szoruló betegeket vállaljuk, illetve gondozzuk. Nem szívesség kérdése A lényeg az, hogy minél több ilyen gondozóház létesüljön az országban, ahová minden különösebb adminisztráció, tortúra nélkül be lehessen kerülni. Hiszem azt, hogy amit mi elkezdtünk, az lesz a jövő útja. Muszáj ezekről az öregekről gondoskodni, ez feladatunk. Ez nem akarat, nem szívesség kérdése. Ezek az öregek az ország asztalára már letették a maguk munkáját. Nekik már nem kell bizonyítaniuk, de nekünk még kell bizonyítanunk azt, hogy megbecsüljük őket azért, amit értünk tettek. Kötelességünk ezekkel az emberekkel törődni, kötelességünk felkarolni őket, és az ezzel járó anyagi alapokat is megteremteni. Átlagos odafigyelés elég lenne. Csak épp úgy gondoljuk, hogy nekünk sokkal nagyobb, jövőbe mutató feladataink vannak, arra megy minden energiánk, és közben elfeledkezünk az öregekről. Ez így van családon belül is. Rohanunk dolgozni, az öregek pedig otthon maradnak. S így van ez az állammal is. Törekszünk nagy célok elérésére, felzárkózni Európához, fejleszteni az iparunkat, kereskedelmünket, és közben megfeledkezünk az öregekről. Itt volt a karácsony, itt van az új év, a szeretet ünnepei, Magyarországon kampány van az AIDS-esekért, a leukémiás gyermekekért, mindenki szereti ebben az országban a másikat, de ebből a nagy népi szeretetből, a segíteni akarás kórusából nagyon ritkán hallom ki azt, hogy mi lesz az öregekkel. — Ami a nevet illeti, még csak annyit, hogy az Empátia Gondozóház a Cerberus Betéti Társaság intézménye. Jelképesen ez azt jelenti, hogy két társammal együtt hárman testesítjük meg azt a háromfejű kutyát, amely a pokol kapuját őrzi. Idős gondozottainkat képletesen szólva őrizni akarjuk a pokoltól, jobban mondva mindent megteszünk azért, hogy megtartsuk őket az életnek. Pietsch Lajos lighanem a pesti belváros legidősebb lakója Jenovay Jenő: szeptember 17-én töltötte be századik évét. Nem földig érő szakállú, rogyadozó lábú apóka életerőben, testi-lelki frissességben a kaukázusi matuzsálemekkel is versenyre kelhetne. - Negyvenkét évig egy olyan pinceműhelyben dolgoztam, ahová szökőévenként egyszer sütött be a nap, ezért ha csak tehettem, a szabad levegőn voltam. Hol egymagamban, hol a családommal az egész budai hegyvidéket bebarangoltam. Öt turistabotot koptattam el, másnak egy is elég évtizedekre. És még öt éve is kiadósokat gyalogoltam, tornáztam, nem kíméltem az izmaimat. A természetjárás mellett persze korán kijegecesedett, határozott életszemlélete - ha nem életbölcsessége - is hozzájárult magas kora eléréséhez. - Szitnyai Elek állami főgimnáziumi tanárnak tartozom érte hálával mindenekelőtt. Ész és szív című könyve, amelyet tizenhét évesen olvastam el, az iránytűm s bibliám lett egész életemre. Csak erkölcsös és dolgos életmóddal őrizhetjük meg testi-lelki egészségünket, s szolgálhatjuk a közjót - ezt tanultam meg belőle. Nem korzózás várta A kor, amelybe beleszületett, az úgynevezett boldog békeidők, a millennium a fékezhetetlennek látszó gazdasági fellendülés kora volt. Igaz, a tömeges kivándorlásról s sztrájkokról is mind gyakrabban számoltak be a lapok, de a társadalmi béke még háborítatlannak tetszett. Nem volt oka elégedetlenségre idősebb Jenovay Jenőnek sem: MÁV- kocsi-fővizsgálói illetményéből gond nélkül eltarthatta családját. - Az egykori Temes vármegyében, Fehértemplomban jöttem a világra. Az elemi iskolát Szegeden kezdtem el, ott iratkoztam be a polgáriba is, bár akkor már Magyarmajdányban laktunk. Sok emlékem van ebből az időszakból. Ha behunyom a szemem, látom magam, amint a kora reggeli órákban toporgok az oroszlánosi vasútállomáson, a fagy vörösre csípi az orromat, s viaszosvászonba csomagolt, szíjjal átkötött füzeteimmel és palatáblámmal a hónom alatt várom a vonatot... Nem tanultam jól, mert mire késő délután hazaértem, már besötétedett, szüleim egy-kettőre elfújták a petróleumlámpát, s ágyba dugtak testvéreimmel együtt. A lecke felől nemigen faggattak, az idő tájt nem volt szokás ez. Pedig szomjaztam a tudást. A tanítóm csak egyszer mondta el például, hogy miről nevezetes Oroszlános - ott győzte le Csanád vezér 1029-ben a lázadó Ajtonyt -, s én azonnal megjegyeztem. A negyedik polgárit már katonakoromban, fél év alatt végeztem el. Autodidakta módon mindig képeztem magam, rengeteget olvastam, s már nyugdíjasként még a József Attila Tudományegyetem előadásait is hallgattam. Édesanyját, aki hamar magára maradt három leány- és három fiúgyermekével, sűrűn hívja elő emlékezete mély kútjából, apját annál ritkábban. - Sosem titkoltam senki előtt, hogy nem rajongtam érte. Sok keserűséget okozott nekünk: ivott, kimaradozott, s a végén elhagyott bennünket, kivándorolt Amerikába. Azt hitte, hogy maga az elnök várja majd a Szabadságszobornál, s veszi pártfogásába, de koldusszegényen tért haza néhány év múlva. Mielőtt azonban elindult volna, elébe álltam - tizennégy éves, pelyhedző álló legénykeként -, s számon kértem rajta viselkedését. Csak utóbb tudatosodott bennem, hogy akkor, olyan fiatalon váltam felnőtté, értettem meg, hogy ha az apámra sem számíthatok, nem vasárnap délutáni korzózás lesz az életem. Elhagyták a Párkák Sejtése be is igazolódott, mert édesanyja kivette az iskolából s lakatosinasnak adta, de - minthogy ide-oda hányódtak az országban - csak tizennyolc éves korában szerezte meg a mesterlevelét. Addigra meg már fegyverforgatásra alkalmas korba került, s nemsokára be is hívták katonának. - Kitört a háború, de engem nem ragadott magával a hazafias lelkesedés. A családomra, a testvéreimre gondoltam, akik csak rám támaszkodhattak, s nem jelentkeztem az első frontra induló menetszázadba. Szerencsére feletteseim is méltányolták családi helyzetemet, s a Diósgyőri Vasgyárba küldtek hadimunkára: repeszgránátokat esztergáltam a háború végéig, napi tizenkét órás műszakban. Ott ismerkedtem meg a feleségemmel, született Jablonszky Gizellával, s házasodtunk össze 1917-ben. A frontszolgálatot még nem úszta meg végérvényesen, mert a Tanácsköztársaság idején besorozták a Vörös Hadseregbe, a miskolci 2-es számú zászlóaljba. Nem tagadja, meglehetősen hatott rá a korabeli propaganda, a hangzatos jelszavak, s elhitte, hogy a világforradalom győzelméért indulnak harcba. De azért, már a cseh légionáriusokat űzve, inkább az tüzelt bennünket, hogy meg kell védenünk a hazánkat, ki kell kergetnünk az ellenséget. A sapkánkra az ötágú csillag mellé nemzetiszínű szalagot tűztünk, úgy vonultunk Eperjesig. De addigra már a végét járta a proletárdiktatúra, úgyhogy a háromszáz éles lőszeremből nem sokat pufogtattam el. Napokig csak céltalanul meneteltünk errearra, s a nehéz, több kilós münnkben cipelve szidtuk a hadvezetést. Ha a Párkák, a sors kiszámíthatatlan istennői úgy is rendelkeztek, hogy a háborút és a felvidéki hadjáratot épen és sértetlenül vészelje át, ezután hirtelen elpártoltak tőle. Alighogy újra munkába állt, súlyos betegség teperte le. Jó darabig az életet a haláltól elválasztó hajszálvékony mezsgyén egyensúlyozott. - A feleségem áldott állapotban volt a kislányunkkal, s én hétvégeken batyuzni indultam a környékbeli falvakba, hogy tejet s más létfontosságú élelmiszereket szerezzek. Egy ízben hóvihar ért utol az úton, kékrezöldre fagytam, a ruhám is teljesen átázott. Félholtan vetődtem haza, s két nap múlva már annyira legyengültem, hogy a szomszédasszonyunk szólt a páromnak: veheti meg a koszorút. Az orvosok hiába tömték belém az aszpirint, nem használt semmit. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy megérem a száz évet, a szemébe nevetek, vagy botot fogok s eltöröm a hátán. Hogy mégis felépültem, azt egy természetgyógyász orvosnak, Bucsányi Gyulának köszönhetem, akinek megvettem a napfény gyógyító hatásáról írt könyvét, s követtem a tanácsait. Kidobáltam a gyógyszereimet, a szeles márciusi idő ellenére kifeküdtem a napra, és két hét múlva akár csárdást rophattam volna. Lefőzte Schirillát A vállalkozókedv, az örökös újrakezdés vágya sosem hiányzott belőle. Legmeggyőzőbben talán azzal bizonyította ezt, hogy 1925-ben feleségével, kislányával és kisfiával hátat fordított Diósgyőrnek, s Pestig meg sem állt. Beajánlottak a Piarista Rendházba épületgépésznek, vagyis voltaképpen műszaki gondnoknak. Jó fizetést s szolgálati lakást ígértek. Viszont sokat vártak érte cserébe, előttem öt szaktársamnak mondtak fel. Én beváltam, mert mindenhez értettem, minden kisebb s nagyobb hibát elhárítottam, éjjelnappal kéznél voltam. Ráadásul fél év alatt egynegyedére csökkentettem a karbantartási költségeket. Még a gőzfűtést is átterveztem, a papnövendékeknek meg szökőkutat s kerti lugast építettem a negyedik emeletre. Mondogatták is a munkaadóim, hogy egészen közéjük való vagyok, a reverendát is magamra ölthetném. Csak éppen a fizetésemen nem javítottak két évtizedig. Igaz, közvetlen főnököm, dr. Törnek Vince - a piaristák későbbi világgenerálisa - nagyon megbecsült, elvont témákról is nemegyszer eltársalgott velem. Ennek ellenére hűségesen kitartott első s egyetlen pesti munkahelye mellett, még az ostrom alatt, a bombázások idején is járta a rendház épületét szerszámosládájával. Nem vette a kalapját az államosítás után sem, csak azontúl az Eötvös Loránd Tudományegyetemet mondhatta a munkáltatójának. - Másfél évtizedet rádolgoztam a törvényben előírt időre, hetvenöt éves koromban vonultam nyugdíjba. A feleségem meghalt, azóta társtalanul élek. De ez korántsem azt jelenti, hogy senki nem nyitja rám az ajtót, hiszen csak a dédunokáim nyolcan vannak. Magam mosok, takarítok, vásárolok. Az ebédet hol a menzáról hozom, hol magam főzöm meg - a nagyapám híres szakács volt Újpesten -, hetente egyszer pedig a lányom lát vendégül. Hozzá is egyedül buszozom el. Sosem szerettem segítségre szorulni, mindig önérzetes ember voltam. Magas korára, meglepő vitalitására pár éve figyeltek fel szűkebb környezetén kívül mások is. Kivált Schirilla György érdeklődött életvitele, táplálkozásmódja, szokásai iránt, s igyekezett ellátni tanácsokkal. - Két és fél év múlva azonban azt mondta, hogy többet tudok nála, nekem kell megosztanom a tapasztalataimat másokkal. A fia meg is hívott a kőbányai matuzsálemképző tanfolyamra előadást tartani. Nem arról beszéltem hallgatóimnak órákon át, hogy mit eszem és mit nem, s voltak, vannak-e káros szenvedélyeim. Azt javasoltam nekik, hogy elsősorban a belső békéjüket, a lelki egyensúlyukat teremtsék meg, s akkor a nyomdokaimba léphetnek, hosszú életűek lehetnek a földön. De szó, ami szó, ehhez a pesti levegőnek is egy kicsit tisztábbnak kellene lennie. Ábrán László Szitnyai volt a bibliája Száz év belső békében.