Magyar Nemzet, 1994. január (57. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-03 / 1. szám

HÉTFŐ, 1994. január 3. ΓΤΊ ·· 1 ·· lukor Magyar Nemzet 7 „Amit mi kezdtünk, az a jövő útja” Gondozóház az öregekért, magánvállalkozásban A helyszín Dunakeszi, Budapest­től alig több mint hét kilométerre. Még pontosabban a Hotel Dunake­szi, annak is a második emelete, ahol negyedik hónapja működik egy olyan vállalkozás, amelyből még igen kevés van az országban, pedig jóval többre lenne szükség. Hivatalos nevén Empátia Gondozóház, egy­szerűbben otthon az öregekért. A vállalkozás szellemi atyját és egyik fő patrónusát, dr. Pásztor György orvost az intézményről, illetve annak céljairól kérdeztem. Dr. Pásztor György főállásban baleseti sebész, adjunktus a János Kórház baleseti se­bészetén. Napi ezer forint­ ­ A kórházakban, főleg a balese­ti sebészeteken igen sok az olyan idős beteg, akiket a balesetet köve­tő három-négy hét alatt nem lehet teljes mértékben rehabilitálni. Sőt még három-négy hónap alatt sem. Az ő ellátásukat a kórházak csak egy korlátozott időszakra, maxi­mum hat hétre tudják vállalni. Ezt követően a beteget rehabilitációra különböző utókezelő intézmények­be kellene utalni. Jelen pillanatban azonban Magyarországon nincs annyi kórházi férőhely, hogy akár ezt a hathetes periódust is biztosíta­ni tudjuk. Ezért a gyógyuló betege­ket két-három hét után ki kell tenni az osztályról, hiszen „sorban áll­nak” a frissen felvett betegek. Nincs más lehetőség, a beteg kényszerű­ségből hazakerül, viszont épp ez a „haza” a nagy kérdés. Hiszen rend­kívül kevés az a család, amelyik tud olyan beteggel foglalkozni, aki kór­házi ellátást ugyan már nem igé­nyel, de gyakorlatilag magatehetet­len, önellátásra képtelen. A legtöbb család esetében azonban a felnőttek dolgoznak, a gyermekek pedig isko­lába járnak, így a betegek, illetve az öregek ellátása nem biztosítható. Ha a család meglehetősen tehetős, ak­kor igyekszik magánápolót fogadni, azonban ezeknek az ápolóknak a dí­jazása igen magas, minimum 150— 300 forint óránként. A szociálisnő­­vér-hálózat - amelynek ezt át kelle­ne vállalnia - képtelen erre. Egysze­rűen nincs annyi szociális nővér, amennyire szükség lenne. Ami pe­dig a szociális otthoni férőhelyeket illeti, azokból rendkívül kevés van.­­ Itt Dunakeszi környékén pél­dául jelen pillanatban fél-háromne­gyed év az a minimális idő, amennyit a betegeknek, illetve az egyedülálló öregeknek várniuk kell, hogy szerencsés esetben bekerülje­nek az otthonokba. Magyarországon a szociális férőhelyek számát mindenképp emelni kell. Ezt azonban állami költségvetésből megoldani a jelenlegi gazdasági helyzetben lehetetlen. Ugyanakkor véleményem szerint lenne egy vál­lalkozói réteg, amely a szükséglete­ket felismerve, szívesen létrehozna egy alternatív gondozói hálózatot. De ehhez nincs megfelelő háttér. Bennünket például erkölcsileg tá­mogattak ugyan a legkülönbözőbb fórumokon, az önkormányzat, a pol­gármester, a Vöröskereszt és a Tisztiorvosi Szolgálat is, de egy fil­lért sem adtak. Ezért egy kampány keretében kellene újabb pénzügyi alapokat teremteni, amelyekből eze­ket az induló vállalkozásokat finan­szírozni lehetne. Egy ilyen magán­­intézmény esetében, mint amilyet mi is üzemeltetünk, egy napra jelenleg ezer forint az átlagos ápo­lási költség, s a cégnek ebből jófor­mán egy fillér profitja sincs. A napi ezer forint rámegy a bérleti díjakra, a rezsiköltségre, az élelmezésre, gyógyszerre, a nővérek fizetésére, tehát egyáltalán az intézmény mű­ködtetésére. A minisztérium norma­tív támogatásával ezt az ezer forin­tos díjat csökkenteni lehetne körülbelül hétszáz-nyolcszáz forin­tos szintre, ami már elfogadhatóbb lenne.­­ Számomra egyébként nem a vállalkozás volt a fő indíték. Ez úgy kezdődött, hogy gyakran jártam a Hotel Dunakeszibe szaunázni. A szállodai alkalmazottakkal beszél­getve egyszer azon keseregtem, hogy milyen szörnyű a helyzet a kór­házakban, nem tudunk az idős bete­gekkel mit kezdeni, kénytelenek va­gyunk hazaküldeni őket, miközben egyáltalán nem látjuk biztosítva azt, mi lesz velük. És akkor a szállodai dolgozók - jelenlegi két társam, Sza­bó Róbert és Nagy Imre - elmondták, hogy van a szállodának szabad kapacitása, ahol lehetne valami megoldást keresni. Szabó Róbert egyébként az azóta alakult kereskedelmi­ szolgáltató betéti tár­saság ügyvezető igazgatója. Nagy Imre pedig egy olyan vendéglátó­ipari szakember, ahol másodállásban gyógytes­tnevelő. Megnyertük a hotel igazgatójának támogatását is, s ebből az egymásra találásból jött az ötlet: mivel adva van egy szálloda, amelynek van szabad kapacitása, ez alkalmas lehet arra, hogy ott örege­ket elhelyezzünk, azokat gondoz­zuk, ápoljuk. A szobák minősége magasabb szintű, mint a szociális otthonoké. Erre a meglévő szállodai kapacitásra építettük azután a ma­gunk egészségügyi normatíváit, az orvosi felügyeletet, a nővérellátást, a gyógyszerezést, így jött létre az Empátia Gondozóház, az említett betéti társaság szociális létesít­ményeként. Amit az államnak megspórolunk . Amikor a gondozóházat meg­alakítottuk, nemcsak a környékre gondoltunk, hiszen Dunakeszi csak egy kisváros, alig harmincezer lakos­sal, hanem Budapestre és Pest megyére is. Szeptember elején nyi­tottunk, akkor fogadtuk az első gondozot­at, és azóta átlagban har­minc-harmincöt fős beteglétszámmal dolgozunk. Ez a szobák elrendezésé­ből fakadóan és a nővérlétszám te­kintetében is ma optimálisnak tűnik. Jelen pillanatban nyolc nővérünk van, mind szakképzettek, akik hu­szonnégy órás beosztásban, váltott műszakban dolgoznak. Van továbbá két konyhai alkalmazottunk, két ta­karítónőnk, két gyógytornászunk, de a nővérek közül is van olyan, akinek gyógytestnevelői vagy természet­gyógyászi diplomája van. Ezenkívül két orvos szabadidejében vállalja az intézmény patronálását, dr. Bartus Vilmos és én. Felváltva dolgozunk, ami azt jelenti, hogy naponta mint­egy hat-nyolc órás orvosi felügyele­tet adunk, de valamelyikünk mindig elérhető. Egy-, két- és háromágyas szobáink vannak, az elhelyezés az igénytől függ, és gyakorlatilag a gon­dozási díj nem szobára, hanem ágy­ra van lebontva. A költségeket saját erőből fedez­ték. Fejenként egy hatszázezer forin­tos befektetési alappal indultak. A későbbiekben ezt még mintegy há­romszáz-háromszázezer forinttal kellett megtoldani. Mostanáig fize­tést még nem vettek fel. Ha nyeresé­gessé akarnák tenni a vállalkozást, akkor a jelenlegi ápolási díjnak csak­nem a kétszeresét kellene felszámol­niuk. „Végül is azt hiszem, hogy az egészségügyben az egészségügyi dolgozók nem sokat gondolkodnak azon, hogy mit mennyiért csinálnak. Ha ezen gondolkodnának, szerintem a kórházak dolgozók nélkül marad­nának" - vélekedik a főorvos. Eredeti célkitűzésük az volt, hogy egyrészt a befizetésekből, rész­ben pedig szponzori díjakból, alapít­ványi pénzekből, a Népjóléti Minisz­térium által biztosított normatív tá­mogatásból tartsák el az intézményt, ezt azonban egyelőre csak részben tudták megvalósítani. De így is meg­spórolják az államnak a létesítés költségeit. Ha az ilyen intézmények létrehozását magánvállalkozók vál­lalják át, akkor is rettenetes terhet vesznek le az államról. - Országos szinten körülbelül tíz-tizenöt ilyen vállalkozásról tudok - folytatja Pásztor doktor. - Többsé­gük Pest megyében, de hallottam ar­ról, hogy Pécsen is van ilyen intéz­mény, és sok helyen már a városi önkormányzatok is próbálják ezek­nek az intézményeknek az üzeme­lését magánkézbe adni. - Ki volt a névadó? - Az Empátia nevet a feleségem találta ki, azzal az együttérzést, az együttgondoskodást szerettük volna kifejezni. Ami a gondozottaink összetételét illeti, a felvételi rend­szert tekintve nem vagyunk annyira szigorúak, mint az önkormányzati szociális otthonok. Hozzánk nem kell beutaló, nem kell külön javaslat, nálunk csupán az a mérce, hogy az ápoltakat egyáltalán tudjuk-e meg­felelően gondozni. Ezt olykor nem könnyű megítélni. Hetvenszázalékos járó- és harmincszázalékos fekvőbe­teg-arányt tartottunk jónak. A kor sem meghatározó abból a szempont­ból, hogy kit veszünk fel, hiszen van itt harmincnyolc éves, agyvérzés mi­att megbénult fiatalember, akit reha­bilitálunk, és vannak bizony kilenc­ven évet jócskán meghaladó bete­geink is, akiket főként gondozunk, ápolunk. Valahol azon a mezsgyén vagyunk, amit magunknak úgy fo­­galmaztunk meg: a kórházi ápolást már nem igénylő, de otthon még mindig ellátásra szoruló betegeket vállaljuk, illetve gondozzuk. Nem szívesség kérdése­ ­ A lényeg az, hogy minél több ilyen gondozóház létesüljön az or­szágban, ahová minden különösebb adminisztráció, tortúra nélkül be le­hessen kerülni. Hiszem azt, hogy amit mi elkezdtünk, az lesz a jövő út­ja. Muszáj ezekről az öregekről gon­doskodni, ez feladatunk. Ez nem akarat, nem szívesség kérdése. Ezek az öregek az ország asztalára már le­tették a maguk munkáját. Nekik már nem kell bizonyítaniuk, de nekünk még kell bizonyítanunk azt, hogy megbecsüljük őket azért, amit értünk tettek. Kötelességünk ezekkel az em­berekkel törődni, kötelességünk fel­karolni őket, és az ezzel járó anyagi alapokat is megteremteni. Átlagos odafigyelés elég lenne. Csak épp úgy gondoljuk, hogy nekünk sokkal na­gyobb, jövőbe mutató feladataink vannak, arra megy minden energi­ánk, és közben elfeledkezünk az öre­gekről. Ez így van családon belül is. Rohanunk dolgozni, az öregek pedig otthon maradnak. S így van ez az ál­lammal is. Törekszünk nagy célok elérésére, felzárkózni Európához, fejleszteni az iparunkat, kereskedel­münket, és közben megfeledkezünk az öregekről. Itt volt a karácsony, itt van az új év, a szeretet ünnepei, Ma­gyarországon kampány van az AIDS-esekért, a leukémiás gyerme­kekért, mindenki szereti ebben az or­szágban a másikat, de ebből a nagy népi szeretetből, a segíteni akarás kórusából nagyon ritkán hallom ki azt, hogy mi lesz az öregekkel. — Ami a nevet illeti, még csak annyit, hogy az Empátia Gondo­zóház a Cerberus Betéti Társaság intézménye. Jelképesen ez azt jelen­ti, hogy két társammal együtt hár­man testesítjük meg azt a háromfejű kutyát, amely a pokol kapuját őrzi. Idős gondozottainkat képletesen szólva őrizni akarjuk a pokoltól, jobban mondva mindent megteszünk azért, hogy megtartsuk őket az életnek. Pietsch Lajos lighanem a pesti belváros legidősebb lakója Jenovay Jenő: szeptember 17-én töltötte be századik évét. Nem földig érő szakállú, rogyadozó lábú apóka­­ életerőben, testi-lelki frissességben a kauká­zusi matuzsálemekkel is versenyre kelhetne. - Negyvenkét évig egy olyan pincemű­helyben dolgoztam, ahová szökőévenként egyszer sütött be a nap, ezért ha csak tehet­tem, a szabad levegőn voltam. Hol egyma­gamban, hol a családommal az egész budai hegyvidéket bebarangoltam. Öt turistabotot koptattam el, másnak egy is elég évtizedekre. És még öt éve is kiadósokat gyalogoltam, tor­náztam, nem kíméltem az izmaimat. A természetjárás mellett persze korán ki­­jegecesedett, határozott életszemlélete - ha nem életbölcsessége - is hozzájárult magas kora eléréséhez. - Szitnyai Elek állami főgimnáziumi ta­nárnak tartozom érte hálával mindenekelőtt. Ész és szív című könyve, amelyet tizenhét évesen olvastam el, az iránytűm s bibliám lett egész életemre. Csak erkölcsös és dolgos életmóddal őrizhetjük meg testi-lelki egész­ségünket, s szolgálhatjuk a közjót - ezt tanul­tam meg belőle. Nem korzózás várta A kor, amelybe beleszületett, az úgyne­vezett boldog békeidők, a millennium a fé­­kezhetetlennek látszó gazdasági fellendülés kora volt. Igaz, a tömeges kivándorlásról s sztrájkokról is mind gyakrabban számoltak be a lapok, de a társadalmi béke még háborí­tatlannak tetszett. Nem volt oka elégedetlen­ségre idősebb Jenovay Jenőnek sem: MÁV- kocsi-fővizsgálói illetményéből gond nélkül eltarthatta családját. - Az egykori Temes vármegyében, Fe­hértemplomban jöttem a világra. Az elemi is­kolát Szegeden kezdtem el, ott iratkoztam be a polgáriba is, bár akkor már Magyarmaj­­dányban laktunk. Sok emlékem van ebből az időszakból. Ha behunyom a szemem, látom magam, amint a kora reggeli órákban topor­­gok az oroszlánosi vasútállomáson, a fagy vörösre csípi az orromat, s viaszosvászonba csomagolt, szíjjal átkötött füzeteimmel és pa­latáblámmal a hónom alatt várom a vona­tot... Nem tanultam jól, mert mire késő dél­után hazaértem, már besötétedett, szüleim egy-kettőre elfújták a petróleumlámpát, s ágyba dugtak testvéreimmel együtt. A lecke felől nemigen faggattak, az idő tájt nem volt szokás ez. Pedig szomjaztam a tudást. A taní­tóm csak egyszer mondta el például, hogy miről nevezetes Oroszlános - ott győzte le Csanád vezér 1029-ben a lázadó Ajtonyt -, s én azonnal megjegyeztem. A negyedik pol­gárit már katonakoromban, fél év alatt végez­tem el. Autodidakta módon mindig képeztem magam, rengeteget olvastam, s már nyugdí­jasként még a József Attila Tudományegye­tem előadásait is hallgattam. Édesanyját, aki hamar magára maradt há­rom leány- és három fiúgyermekével, sűrűn hívja elő emlékezete mély kútjából, apját an­nál ritkábban. - Sosem titkoltam senki előtt, hogy nem rajongtam érte. Sok keserűséget okozott ne­künk: ivott, kimaradozott, s a végén elhagyott bennünket, kivándorolt Amerikába. Azt hitte, hogy maga az elnök várja majd a Szabadság­­szobornál, s veszi pártfogásába, de koldussze­gényen tért haza néhány év múlva. Mielőtt azonban elindult volna, elébe álltam - tizen­négy éves, pelyhedző álló legénykeként -, s számon kértem rajta viselkedését. Csak utóbb tudatosodott bennem, hogy akkor, olyan fiata­lon váltam felnőtté, értettem meg, hogy ha az apámra sem számíthatok, nem vasárnap dél­utáni korzózás lesz az életem. Elhagyták a Párkák Sejtése be is igazolódott, mert édesanyja kivette az iskolából s lakatosinasnak adta, de - minthogy ide-oda hányódtak az országban - csak tizennyolc éves korában szerezte meg a mesterlevelét. Addigra meg már fegyver­­forgatásra alkalmas korba került, s nemsoká­ra be is hívták katonának. - Kitört a háború, de engem nem ragadott magával a hazafias lelkesedés. A családomra, a testvéreimre gondoltam, akik csak rám tá­maszkodhattak, s nem jelentkeztem az első frontra induló menetszázadba. Szerencsére feletteseim is méltányolták családi helyzete­met, s a Diósgyőri Vasgyárba küldtek hadi­munkára: repeszgránátokat esztergáltam a háború végéig, napi tizenkét órás műszakban. Ott ismerkedtem meg a feleségemmel, szüle­tett Jablonszky Gizellával, s házasodtunk össze 1917-ben. A frontszolgálatot még nem úszta meg végérvényesen, mert a Tanácsköztársaság idején besorozták a Vörös Hadseregbe, a mis­kolci 2-es számú zászlóaljba. Nem tagadja, meglehetősen hatott rá a korabeli propaganda, a hangzatos jelszavak, s elhitte, hogy a világ­­forradalom győzelméért indulnak harcba.­­ De azért, már a cseh légionáriusokat űz­ve, inkább az tüzelt bennünket, hogy meg kell védenünk a hazánkat, ki kell kergetnünk az ellenséget. A sapkánkra az ötágú csillag mellé nemzetiszínű szalagot tűztünk, úgy vo­nultunk Eperjesig. De addigra már a végét járta a proletárdiktatúra, úgyhogy a három­száz éles lőszeremből nem sokat pufogtattam el. Napokig csak céltalanul meneteltünk erre­­arra, s a nehéz, több kilós münnk­b­en cipel­ve szidtuk a hadvezetést. Ha a Párkák, a sors kiszámíthatatlan isten­női úgy is rendelkeztek, hogy a háborút és a felvidéki hadjáratot épen és sértetlenül vészel­je át, ezután hirtelen elpártoltak tőle. Alighogy újra munkába állt, súlyos betegség teperte le. Jó darabig az életet a haláltól elválasztó haj­szálvékony mezsgyén egyensúlyozott. - A feleségem áldott állapotban volt a kislányunkkal, s én hétvégeken batyuzni in­dultam a környékbeli falvakba, hogy tejet s más létfontosságú élelmiszereket szerezzek. Egy ízben hóvihar ért utol az úton, kékre­­zöldre fagytam, a ruhám is teljesen átázott. Félholtan vetődtem haza, s két nap múlva már annyira legyengültem, hogy a szomszéd­­asszonyunk szólt a páromnak: veheti meg a koszorút. Az orvosok hiába tömték belém az aszpirint, nem használt semmit. Ha valaki ak­kor azt mondja nekem, hogy megérem a száz évet, a szemébe nevetek, vagy botot fogok s eltöröm a hátán. Hogy mégis felépültem, azt egy természetgyógyász orvosnak, Bucsányi Gyulának köszönhetem, akinek megvettem a napfény gyógyító hatásáról írt könyvét, s kö­vettem a tanácsait. Kidobáltam a gyógysze­reimet, a szeles márciusi idő ellenére kife­küdtem a napra, és két hét múlva akár csár­dást rophattam volna. Lefőzte Schirillát A vállalkozókedv, az örökös újrakezdés vágya sosem hiányzott belőle. Legmeggyő­zőbben talán azzal bizonyította ezt, hogy 1925-ben feleségével, kislányával és kisfiá­val hátat fordított Diósgyőrnek, s Pestig meg sem állt.­­ Beajánlottak a Piarista Rendházba épü­letgépésznek, vagyis voltaképpen műszaki gondnoknak. Jó fizetést s szolgálati lakást ígértek. Viszont sokat vártak érte cserébe, előttem öt szaktársamnak mondtak fel. Én beváltam, mert mindenhez értettem, minden kisebb s nagyobb hibát elhárítottam, éjjel­nappal kéznél voltam. Ráadásul fél év alatt egynegyedére csökkentettem a karbantartási költségeket. Még a gőzfűtést is átterveztem, a papnövendékeknek meg szökőkutat s kerti lugast építettem a negyedik emeletre. Mon­dogatták is a munkaadóim, hogy egészen közéjük való vagyok, a reverendát is ma­gamra ölthetném. Csak éppen a fizetésemen nem javítottak két évtizedig. Igaz, közvetlen főnököm, dr. Törnek Vince - a piaristák ké­sőbbi világgenerálisa - nagyon megbecsült, elvont témákról is nemegyszer eltársalgott velem. Ennek ellenére hűségesen kitartott első s egyetlen pesti munkahelye mellett, még az ostrom alatt, a bombázások idején is járta a rendház épületét szerszámosládájával. Nem vette a kalapját az államosítás után sem, csak azontúl az Eötvös Loránd Tudományegyete­met mondhatta a munkáltatójának. - Másfél évtizedet rádolgoztam a tör­vényben előírt időre, hetvenöt éves korom­ban vonultam nyugdíjba. A feleségem meg­halt, azóta társtalanul élek. De ez korántsem azt jelenti, hogy senki nem nyitja rám az aj­tót, hiszen csak a dédunokáim nyolcan van­nak. Magam mosok, takarítok, vásárolok. Az ebédet hol a menzáról hozom, hol magam fő­zöm meg - a nagyapám híres szakács volt Új­pesten -, hetente egyszer pedig a lányom lát vendégül. Hozzá is egyedül buszozom el. So­sem szerettem segítségre szorulni, mindig önérzetes ember voltam. Magas korára, meglepő vitalitására pár éve figyeltek fel szűkebb környezetén kívül mások is. Kivált Schirilla György érdeklő­dött életvitele, táplálkozásmódja, szokásai iránt, s igyekezett ellátni tanácsokkal. - Két és fél év múlva azonban azt mond­ta, hogy többet tudok nála, nekem kell meg­osztanom a tapasztalataimat másokkal. A fia meg is hívott a kőbányai matuzsálemképző tanfolyamra előadást tartani. Nem arról be­széltem hallgatóimnak órákon át, hogy mit eszem és mit nem, s voltak, vannak-e káros szenvedélyeim. Azt javasoltam nekik, hogy elsősorban a belső békéjüket, a lelki egyen­súlyukat teremtsék meg, s akkor a nyomdo­kaimba léphetnek, hosszú életűek lehetnek a földön. De szó, ami szó, ehhez a pesti leve­gőnek is egy kicsit tisztábbnak kellene lennie. Ábrán László Szitnyai volt a bibliája Száz év belső békében.

Next