Magyar Nemzet, 1994. május (57. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-12 / 110. szám

CSÜTÖRTÖK, 1994. május 12. Kultúra MagyarNemzet 15 A hatvanéves Földes Imre az igazi zenészről Az első pillanattól a pedagógia érdekelt. ·. Szinte nincs olyan ember az or­szágban, aki ne hallott volna róla, ne találkozott volna vele. Földes Imre, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyetemi tanára, zenésznemzedékek sorát tanította a konzervatóriumban és a zeneművészeti főiskolán, több évtizede tartja legendás előadásait a volt TIT József Attila Szabadegyete­men. Földes tanár úr óráin a zenetör­ténet mellett a társművészetekkel, történelemníbl is megismerkedhetnek a diákok, humorára, a lényéből áradó emberi melegségre, kedves mondata­ira pedig emlékeznek mindazok, akik valaha találkoztak vele, vagy hallgat­ták előadásait. Több mint harminc éve nemcsak a látványos feladatokat végzi fáradhatatlan lelkesedéssel, ha­nem a pedagógiai aprómunkát is. La­kásán mindenütt könyveket, kottákat, lemezeket, katalógus-dobozokat lát a vendég. Beszélgetésünk elején arról faggattam, hogyan emlékszik vissza pályája kezdetére, gyermekkori zenei élményeire? — Édesanyám magas színvonalon zongorázott. Az első zenei emlékem az ő játékához fűződik. Debussy pre- lüdjét. Az elsüllyedt székesegyházat, emlékszem, gyakran megismételtet­tem... Én is szívesen ültem a zongo­ra mellé, ütöttem-vertem a billen­tyűket - akkor még nem tudtam, hogy így hívják -, improvizáltam. Aztán, mikor már gyakorlásra fog­tak, jóval kevésbé voltam lelkes, ám, nagy buzgalommal játszottam - a saját darabjaimat. Ha a zongorá­zásban láttam volna fantáziát, alig­hanem egy zongoristával beszélget­ne most, egy zongoristával a sok kö­zül, de nem így történt, a zene „csi- nálása”, a komponálás érdekelt. így, amikor tizenöt éves lettem, a zenei gimnáziumba, a zeneszerzés tan­szakra felvételiztem. Pontosabban: Szelényi István, az intézet direktora és zeneszerzés tanára már előbb hal­lotta darabjaimat, felszólított, hogy zeneszerzésre jelentkezzek. Fel is vett magához. Innen aztán egyenes űt vezetett a zeneművészeti főisko­lára, ahol Viski János lett a mes­terem. Diplomát zeneszerzésből szereztem. — A főiskola elvégzése után rögtön tanítani kezdett. Hogyan maradt ab­ba a zeneszerzés?- A zeneszerzés-tanárok, Farkas Ferenc, Szervánszky Endre nemegy­szer faggattak, miért nem komponá­lok. Azt válaszoltam nekik és ma is ezt mondhatom: engem első pillanat­tól a zenepedagógiai pálya vonzott. Ehhez úgy éreztem, meg kell tanul­nom a zeneszerzés mesterségét. An­nak idején, még a főiskolás években, de azután is, a lakásomon rendszeres órákat - előadásokat tartottam a fő­képpen természettudományos érdek­lődésű és zenész barátaimmal zeneel­méletről, zenetörténetről. Sőt! Kom- pozíciós feladatokat adtam nekik: Weöres Sándor Gyümölcskosár-köte­téből sorokat, versszakokat kellett megzenésíteniük. De legfeljebb két különböző hangot használhattak fel hozzá...- Meg lehet fogalmazni, hogy mi­ért szeret tanítani?- Ha én valamit megtudok, szere­tem továbbadni. Ha szépnek látok va­lamit, szeretném, ha más is megis­merné. Ha rábukkanok valami gyö­nyörűségre, zenére, könyvre, épület­re, képre, nem bírom ki, hogy ne mu­tassam meg valakinek. Azt hiszem, ennyi az egész.- Köztudott, hogy Földes tanár úr óráin a társművészetekkel is találkoz­nak a hallgatók. Már kezdetben is így tanította a zenetörténetet?- Nem, így nem tanítottam. A vi­zuális művészetek kiskoromtól kezd­ve érdekeltek ugyan, de hosszú ideig nem tudtam: hogyan lehet a zenetör­ténetet és a többi művészetet egy­mással társítani. Nagyon hasznos volt számora az a tizennégy év, amit az Iparművészeti Főiskolán töltöt­tem. A diákok azzal, hogy különböző képzőművészeti hasonlatokkal kie­gészítették, amit nekik a zenéről mondtam, sokat segítettek. Aztán, amikor elkezdtem fényképezni, ma­gától értetődő volt, hogy kivetítettem azokat az épületeket, amelyek zenei bemutatók színhelyei voltak, például a firenzei dómot, a dóm kupoláját, amely alatt először szólalt meg 1436-ban Dufay egyik motettája, ma már azt is hozzáteszem: a kupolát, a reneszánsz építőművészet egyik leg­első csodáját Brunelleschinek kö­szönhetjük... Ha Honegger Dávid király oratóriumát mutatom, belela­pozunk a Bibliába is, és megmuta­tom Donatello, Michelangelo Dávid- szobrait, középkori miniatúráktól Caravaggióig és Rembrandttól Cha- gallig mindazt, amit eddig könyvek­ből vagy utazásaim közben össze­gyűjtöttem. És, ha meghallgatjuk Bach Máté passiójának utolsó va­csora-jelenetét , nagy kaland végig­nézni, hogy milyen eszközökkel áb­rázolják a mesterek Judást, és milyen eszközökkel hívja fel a figyelmünket Bach őrá, az árulóra. Igyekszem fel­használni mindenféle analógiát. Könnyebben jegyezzük meg, amit több oldalról, összefüggéseiben is­merünk meg.- Zenészek egész sorát tanította. A tehetséges diákok a zenetörténet-órá­kon is nyitottak voltak?- Az igazi művész, aki nem „csak” hegedűs, zongorista, énekes, az kíváncsi. Ez alól nincs kivétel. Hogy aztán felkészülten jön-e vizs­gázni vagy nem, ez'más kérdés. A ze­nész-diáknak nagyon sok az elfoglalt­sága, nem biztos, hogy azért sikerül kevésbé valamely elméleti vizsgája, mert nem érdekli a zenetörténet, a ze­neelmélet, az esztétika és így tovább. Boldog Vagyok, hogy taníthattam Csalog Gábort, Kemenes Andrást, Kocsis Zoltánt, Lakatos Györgyöt, Nagy Pétert, Szokolay Balázst, hogy csak néhányat említsek, akik nemcsak diákként voltak páratlanul nyitottak, gyakorló, nagy muzsikusokként ma is azok.- Azok közé a tanárok közé tarto­zik, akik a vizsgákon követelnek...- Számomra ez a természetes. Hallgatóim túlnyomó többsége tanár lesz, akiknek tovább kell adniuk agt, amit összegyűjtöttek. Azt szeret­ném, ha minél többet tudnának to­vábbadni... Vannak, akik a könnyebb ellenállás irányát választ­ják. Sajnálom őket! És sajnálom a növendékeiket!- A főiskolán kívül sok-sok he­lyen, többek között a Tudományos (ma Budapesti) Ismeretterjesztő Társulat keretében, a József Attila Szabadegyetemen is tart előadáso­kat. A különböző közönség más fel­készülést igényel?- A József Attila Szabadegyete­men most tartom a harmincnegyedik előadássorozatomat. Úgy tudom, nincs a szabadegyetem történetében senki, aki egymaga ennyi, mindig más témájú, előadássorozattal állt volna a közönség elé. Sosem köszön­hetem meg eléggé a zeneszerető em­berek százainak buzdítását, akik min­den évben másról akartak hallani, egyetemes zenetörténetről, stílusok­ról, hangszerekről, zeneelméletről, műfajokról, az opera-, az oratórium történetéről, zeneszerzőkről: Bartók­ról, Bachról, Beethovenről és Stra- vinskyról idén, Monteverdiről jövőre, •1994/95-ben Gustav Mahlerről. Van­nak, akik tíz, húsz vagy még több éve járnak hozzám. Van, aki már elha­gyott, de minden évben megírja, hogy gondolatban velünk van, nem jár már előadásokra, mert kilencven- két éves... De a rangidős mégsem ő, hanem az az úr, aki évről évre min­den születésnapján jelentkezik. A mi­nap volt százesztendős!- Gondolt már arra, hogy zene- pedagógiai tapasztalatairól könyvet írjon?- Ha majd nyugdíjba megyek, ta­lán gondolhatok rá, bár ha Bárdos Lajos szavaira gondolok, sosem kerül rá sor. Mikor nyugdíjba ment, azt mondtam neki: „Tanár úr, most leg­alább van ideje az írásra!" Mire ő úgy válaszolt: „Most? Most aztán végképp nincs!”- Tervei?- A hatvanas évek végén megje­lent egy tankönyvem Bachról. Miután háromszor kiadták nagyjából válto­zatlanul, a Tankönyvkiadó módot adott ár, hogy újraírjam. Ezt a munkát nyáron el kell végeznem, miközben Gödöllőn ez évben tizedik alkalom­mal zenei ismeretterjesztő tábort, Ta­tabányán zenepedagógiai tapasztala­taimról szóló előadássorozatot tartok. És készülök a következő, holnapi ze­netörténet órámra... Baráth Edina Fernand Láger: A három zenész Chagall-poszterek a Darvas Galériában. Ma délután öt órakor Mate Chagall posztemyomataiból nyílik meg kiállítás a budapesti Darvas Poszter Galériában (Π. kér., Fillér u. 19.). A galéria ‘92 októbere óta rendez hasonló ki­állításokat, eddig többek között Kandinszkij, Miro, Dali és Mo­net képeiből. A posztereket Francia-, Német- és Olaszor­szágból szerzik be. A most meg­nyíló kiállításon harminchárom Chagall-kép látható. A posztere­ket meg lehet vásárolni, áruk 1300 és 5000 forint között van. Komor Vilmos-emlékplakett Somorjai István kitüntetése Somorjai István trombita- művész kapta idén az Opera­ház Komor Vilmos-emlékpla- kettjét. A kitüntetést szerdán a dalszínházban adta át a mű­vésznek Ütő Endre igazgató. Komor Vilmos Kossuth-dí- jas karnagy emlékére, leánya. Komor Agnes hárfaművész kezdeményezésére 1978-ban az Operaház emlékplakettet alapított. A díjjal minden év­ben - a mester születésnapján - a dalszínház egyik - művészi munkája és emberi magatartása alapján - arra érdemesnek ítélt muzsikusát, korrepetitorát vagy karmesterét tüntetik ki. (A plakett Borsos Miklós alko­tása.) Az eddigi díjazottak kö­zött van Kovács János és Csá- nyi Valéria karmester, Lukács Péter brácsa-, Elek Tihamér és Pröhle Henrik fuvola-, Berkes Kálmán klarinét-. Párkányi Ti­bor gordonka- és Zempléni Ta­más kürtművész, Petheő Zsolt korrepetitor. Somorjai István a Liszt Fe­renc Zeneművészeti Főiskola elvégzése után 1969-ben lett az Operaház zenekarának tagja, ahol hamarosan első trombitási megbízatást kapott. Azóta is ezt a posztot tölti be, s mellette év­tizedek óta a Budapesti Filhar­móniai Társaság Zenekarának szólótrombitása. A zenekarral, valamint a Modern Rézfúvós- együttessel sok lemezfelvételt készített, több tűmén vett részt. (d. m.) Sátántangó MIKOR A FEBRUÁRI FILMSZEMLÉN először vetítették le a nyilvánosság előtt Tarr Béla több mint hétórás új filmjét, a Sátántangót, az rögtön nyilvánvaló volt, hogy az utóbbi évek legjelentősebb magyar filmművészeti vállalko­zásával ismerkedtünk meg. Megerősítette ezt a benyomást a film fogadtatása a berlini filmfesz­tiválon. Azért nem mondom, hogy az utóbbi évek legjelentősebb magyar filmjét láttuk, mert a Sátántangó több és más, mint egy film a sok kö­zül. Nem okvetlenül azért több és más, mert , jobb” vagy „művészibb” náluk, bár persze ilyen oldala is van: a Sátántangó többek közt szug- gesztív, öntörvényű műalkotás. De másról is szó van itt. A Sátántangót már elkészítésének körülményei is különleges vál­lalkozássá avatják: a több éven át tartó előké­születek és forgatási munkák, bár nyilván na­gyon sok pénzbe kerültek, bizonyos mértékig a szétesőben lévő állami-professzionista gyártási kereteken kívül, erre a produkcióra rögtönzött alternatív formában folytak, tanúsítva, hogy a hagyományostól, a megszokottól eltérő új fil­met csakis hozzá igazított feltételek mellett le­het készíteni. De egyelőre (vagy újra?) lehet, még a jelenlegi mostoha hazai viszonyok között is, ha kellő elszántság, kitartás és tehetség fog össze érte. A Sátántangó forgalmazási szempontból sem egy „nehéz” művészfilm a többi közül. Kérdés volt, hogy a mozik működtetésének mai rendszerében és a mai moziba járási szokások mellett lehet-e egyáltalán, hogyan lehet játszani egy több mint hétórás és minden vizuális szug- gesztivitása mellett is kihívóan monoton, mini- malista filmet. Erre a kérdésre még nincs vá­lasz, mindenesetre elvileg optimális megoldás­nak tűnik, hogy Budapesten a Művész Mozi egyik kisterme játssza hetente egyszer a filmet, szombat délutántól éjjelig, négyszáz forintos belépőjegyért. így „telt házak” mellett is csak néhány tucatnyi nézője lehet hetente a filmnek, de ezen a módon hónapokig, sőt akár évekig is játszhatják. . ÉS ITT ÉRTÜNK a Sátántangó további másságához. Ez a film esztétikai téren is bizo­nyos fogalmaink felülbírálására késztet. Tarr Béla filmje minden eminens filmszerűsége mel­lett is kicsit olyan, mint egy regény, nemcsak azért, mert Krasznahorkai László regényének filmváltozata. Ezt a filmet „olvasni” is lehet, a végtelen hosszú beállításait mint egy monoton prózaszöveget sorról sorra követni, az olvasást időnként esetleg kicsit felfüggeszteni, elkalan­dozni, csak épp jelen lenni a mű világában, majd újra intenzívebben figyelni. Egy „szabá­lyos” másfél órás filmnek egyfolytában feszült­ségben kell tartania a nézőt, teljesen magába ol­vasztania, itt ez nyilvánvalóan képtelenség: a Sátántangó világába be kell lépnünk hét órára, vagy más befogadási forma esetén, még inkább úgy, mint a regényolvasásnál, több alkalommal rövidebb-hosszabb időre, és úgy időzhetünk ott, hogy közben szemlélődésre is módunk van. Ezért kicsit olyan is ez a film, mint egy képző- művészeti alkotás: nemcsak benne vagyunk, hanem rajta kívül is, előtte, körülötte, nézeget­hetjük, körüljárhatjuk, hagyhatjuk, hogy csak úgy hasson ránk, anélkül, hogy „izgulnánk”, vagy akár csak „figyelnénk” különösebben. MAJD A SZAKKRITIKÁK elvégzik a Sátántangó érdemi elemzését. Mindössze annyi fér ide még, hogy a rendkívüli vállalkozás ered­ménye elsősorban persze mégiscsak egy rend­kívüli film. Egy delejes hatású apokaliptikus ví­zió, amely lenyűgöző vizuális minimalizmusát mindenestül Krasznahorkai regényének verbá­lis sajátosságaiból meríti. Aligha volt még fon­tos, eredeti regény, amely ilyen tökéletesen szü­letett volna újjá a film közegében. így megjele­nik a filmben a regénynek az a lényeges dimen­ziója is, amely a világvégi lepusztultságot és re­ménytelenséget jellegzetesen magyar poszt- kommunista vidéki miliőből kiindulva teremti meg. A Sátántangó világa egyszerre az ismerős alföldi sár és nyomor, és a bukott ember lepusz­tult élettere. Az emberből itt már semmi más nem maradt, csak földhözragadt vegetálása és elcsökevényesedett várakozása valamiféle megváltásra. Megváltó lehet itt akár egy kisstí­lű szélhámos és besúgó is, aki még az ördögnek is szánalmas megcsúfolása. A Sátántangó nem okvetlenül arról szól, hogy mi van, hanem inkább arról, mitől félünk. És félnünk egyelőre bőven van mitől. Györffy Miklós NAPLÓ ILLYÉS GYULA TŰVÉTE- VŐK című egyfelvonásos da­rabjának bemutatója a Kapolcsi Színjátszókör előadásában ma este nyolc órakor lesz az Arany János Színház Kamaratermében (Budapest VI., Paulay Ede u. 35.). Az előadás után rövid be­szélgetésen vehetnek részt az ér­deklődők, illetve ismertetik a nyári Egér-völgyi programokat, és a július 8-10 közötti dörögi rendezvényeket DELI ÁGNES szobrászművész Passage című kiállítása ma dél­után fél ötkor nyílik meg a vi­segrádi Salamon-toronyban. A tárlat június 26-ig, hétfő kivite­lével, naponta 9-től 16.30-ig te­kinthető meg. AZ I SALONISTI ZENEKAR hangversenye ma este hét órakor lesz a Magyar Rádió márvány- termében (Budapest, VIII., Pol­lack Mihály tér). Közreműködik Thomas Füri (hegedű), Lorenz Hasler (hegedű), Ferenc Szedlák (cselló), Béla Szedlák (nagybő­gő), és Wemer Giger (zongora). FRITS VANÉN (Hollandia) Szobrok és rajzok között című ki­állítása ma délután öt órakor nyí­lik meg a győri Xántus János Múzeumban (Széchenyi tér 5.). A tárlat június 12-ig tekinthető meg. EDGAR NEOGY-TEZAK osztrák festőművész munkáiból látható kiállítás a Tölgyfa Galé­riában. A grazi születésű mű­vész legújabb olajfestményei, il­letőleg vegyes technikával ké­szült üveg- és papírképei közül válogatott második budapesti bemutatójára. Ezek között te­kinthetők meg a Naptári napok, A remény története, illetőleg Keresők című sorozatának képei is. (Neogy-Tezak első ízben a Fészek Galériában állított ki a magyar fővárosban, 1987-ben.) KELLER LÁSZLÓNAK, a Zsidó Világkongresszus (ZS VK) kelet-európai elnökének a köny­ve Küldetésem címmel hamaro­san kapható lesz a könyvesbol­tokban. A 200 oldalas, színes fényképekkel illusztrált kötetből a magyarországi születésű, de már hosszú ideje az Egyesült Ál­lamokban élő szerző életének legfontosabb állomásait, munká­ja során szerzett tapasztalatait is­merheti meg az olvasó. A POSZTIMRESSZIONIZ- MUS egyik legnagyobb hatású festőjének, a hollandiai születé­sű Vincent van Goghnak az Ar- les-i nő című remekművét Bu­dapesten tekinthetik meg az ér­deklődők. Az alkotást a párizsi Musée d’Orsay kölcsönözte a Szépművészeti Múzeumnak. A magyar gyűjtemény előzőleg Édouard Manet Legyezős hölgy című képét bocsátotta a franciák rendelkezésére az impresszio­nizmus gyökereit, keletkezését bemutató nyári franciaországi kiállításra. AZ ÉLŐ DINOSZAURU­SZOK című kiállítás, amelynek hat hónap alatt több mint három- százezer látogatója volt május 16-ig tekinthető meg a Budavári Palotában. A HITEL májusi számában Tor­nai József, Kalász Márton, Vasa- di Péter versei; Milan Kundera Halhatatlanság című regényrész­lete olvasható többek között 650 ÉVES a prágai érsekség. Ez alkalomból nagyszabású történeti kiállítás nyílt meg a prágai várban. Egyházi és álla­mi gyűjtemények anyagából látható az érsekek portésoroza- ta, a VI. Kelemen pápa által 1344-ben kiadott alapító okle­vél, a Károly-egyetem, Európtf legrégibb egyetemének alapító oklevele. ELSŐ ALKALOMMAL LESZNEK LÁTHATÓK Eu­rópában a híres Holt-tengeri te­kercsek, Vatikán és Izrael meg­békélésének eredményeként. A felbecsülhetetlen értékű doku­mentumok, legalábbis a szállít­ható állapotban lévők, jelenleg az Egyesült Államokban vannak vándorkiállításon, onnan érkez­nek a pápai államba, ahol a Va­tikáni Könyvtár Sixiusi termé­ben kerülnek majd július elsejé­től október végéig a nagyközön­ség elé.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék