Magyar Nemzet, 1994. június (57. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-23 / 145. szám

CSÜTÖRTÖK, 1994. június 23. ΓΤ1 ·· 1 ·· lukor A­z 1956-ot követő megtorlás so­rán Mécs Imre országgyűlési f. képviselőt először halálra ítél­ték mint műegyetemista diákot, majd hosszú börtönbüntetéssel sújtották. Kiszabadulásától kezdve fáradhatatla­nul küzdött 1956 és harcostársai reha­bilitálásáért, a 301-es parcella jeltelen sírjainak feltárásáért. 1986. június 23-án olyan fotó je­lent meg a The New York Times címol­dalán, amelyen Mécs Imre látható az egyik kivégzett édesanyja, az akkor már nagyon idős, s azóta elhunyt Nagy Istvánné társaságában az elgazosodott 301-es parcellában, egy sírnak aligha nevezhető földkupac előtt állva. Hely­színi riport is készült akkor, amelynek zárásaként az amerikai újságíró Mécs Imrét idézi: „Azt hiszem, mire a leen­dő unokáim is felnőnek, már tudni fog­ják, mit tettünk a barátaimmal a forra­dalomért, és büszkék lesznek ránk...” — Azóta mintha kissé megválto­zott volna a helyzet. Hivatalosan is felfedezte a nemzet 1956 örökségét, majd igyekezett megfeledkezni róla, mert mind kellemetlenebbé váltak számára a folyton önmaguk igazsá­gát hirdető ’56-osok, s kényelmetlen­né vált a kivégzett miniszterelnök, Nagy Imre személye, politikai örök­sége is. Mit gondol ma unokái büsz­keségéről? - Talán még eljön annak is az ide­je... - mondja az SZDSZ-es honatya. - 1989-ben az egész nemzet zász­lajára tűzte 1956 évtizedekig agyon­hallgatott forradalmát és szabadság­­harcát, s jutalmul a parlamentbe is sok egykori ’56-os került be képvise­lőnek. Most ismét választások vol­tak, s úgy tűnik, a nemsokára meg­alakuló új Országgyűlésben Mécs Imre magára maradt. Jól látom, hogy ön az utolsó ’56-os a parlamentben?­­ Nem néztem még át a listát... — Kizárásos alapon gondolom, hi­szen visszavonult a politikai élettől Király Béla, Vásárhelyi Miklós, Dar­vas Iván; nem lett ismét képviselő Zi­­mányi Tibor, Dénes János... Még Dornbach Alajost tudom említeni, mint ’56 ügyének elkötelezettjét, a meghurcoltak ügyvédjét, ha úgy tet­szik, aki a T. Ház tagja maradt. Ez azt jelenti vajon, hogy megint elesett ’56?­­ Ez nehéz kérdés. Azt hiszem, másról van itt szó. Profitálódik a poli­­tikia szféra, és mi, illetve az a társa­ság, amelyik hivatásának érezte, hogy a rendszerváltozásig elvigye az orszá­got, úgy gondolja, most már­­ fiata­labb és felkészültebb politikusoknak kell átvenniük a stafétabotot. Másrészt a kérdésben rejlik egy olyan gondolat is, hogy kilengett a váltógazdaság in­gája, s túlszaladva a centrumon a Szo­cialista Pártnál állt meg. Az MSZP tagjai között bizony jóval kevesebb ’56-os akadt, illetve lelhető fel ma. A színművész Nagy Attila barátunk volt az egyik, s talán legjellegzetesebb sze­mélyiség közülük... - De ő meghalt. - Sajnos igen. El lehet gondolkod­ni a mostani választási eredményen, a kialakult helyzeten. - Megosztaná velünk töprengése eredményeit? - Ha mélyebben eltöpreng az em­ber, sok mindent számba kell vennie. Át kell gondolni, hogy az előző vá­lasztásoknál az inga jobbra lendült ki. Panaszkodtunk is akkoriban, hogy egykori ’56-os centrista álláspontunk a ’90-es évek viszonyai között bizony baloldalinak számított. Tréfásan emlí­tettem egy szociáldemokrata összejö­vetelen, hogy Mindszenty József 1956. november 3-i kijelentését, miszerint ő a közjó által igazságosan korlátozott magántulajdon alapján áll, mi akkor nagyon jobboldali követelésnek tekin­tettük. Ma ez egy olyan álláspont, amelyet a parlamentben egyetlen párt sem oszt, beleértve a szocialista pártot sem. Tehát ha az akkori önmagunkat és nézeteinket tekintjük, a szabadabb, plu­raristább, de azért szocialisztikus, közösségelvű társadalomban gondol­kodtunk. Egykori harcostársaim és ké­sőbb a megtorlás alatt a börtönben a kivégzésre váró rabtársaim között so­kan voltak, akik hittek egy emberarcú szocializmusban, s kommunistának vallották magukat, így is haltak meg a bitófán. Engem ez annyira megérintett - lévén, nem kommunista —, hogy so­ha nem szidtam a kommunistákat, mert Angyal Istvánra vagy Bárány Já­nosra gondoltam, meg arra, szét kell választani a diktatúrát vagy a diktatú­rát szervező ideologikus állampártot s azokat a személyeket, akik hittek a szocialista eszmékben, s elkötelezték magukat az idea mellett. Ezt sohasem szabad összekeverni. Azért mondom mindezt, mert óhatatlanul Nagy Imre s a vele együt kivégzett barátainak a személye jut eszembe s az a több száz ember, akik ott fekszenek a 301-es parcellában, köztük egy sor hű társam az ’56 utáni ellenállásból. Ők így együtt jelentették ’56-ot. - Az elmúlt időszakban megpró­bálták Nagy Imrét besározni, emlékét háttérbe szorítani. S Nagy Imre nevét kihagyták az 1956 érdemeit és törté­nelmi jelentőségét megörökítő tör­vényből, sőt kimaradt a Nagy Imre ve­zette kormány neve a Varsói Szerző­désből való kilépésünket törvénybe öntő jogszabályból... Szerintem egy új törvényjavaslatot kell beterjeszteni, amely Nagy Imre és több száz kivég­zett társa emlékét és a nemzet háláját fogalmazná meg. - Szorgoskodik már a törvény megalkotásán? - Igen, már fogalmazom a törvény­­javaslatot, de nem szeretném egyedül benyújtani az Országgyűlésnek, jobb, s talán eredményesebb lenne, ha má­sokkal közösen tennénk ezt, ha többen is felsorakoznának a javaslat mögött. - Talál-e vajon szövetségeseket ehhez? - Remélem, találni fogok nem is egyet, s ez majd megcáfolja azt a felté­telezést, hogy ’56-osként teljesen ma­gamra maradtam a parlamentben. — Úgy tudom, a kivégzettek hozzá­tartozói közül sokan fordultak levél­­ben önhöz, közbenjárását kérvén, aka­dályozza meg az egyen-„katonasírok” kialakítását­­a­ 301 -es parcellában. — Nemzeti emlékhelynek tekintjük ugyan a 301-es parcellát, állami proto­koll szerint zajló koszorúzási ünnep­ségeket is tartanak ott évente kétszer, de alapvetően a hozzátartozókká a 301-es parcella. Azoké az anyáké, akik még élnek, akik gyermekeit évti­zedekig jeltelen sírba rejtették itt a föld alá; az özvegyeké, a testvéreké, a bajtársaké, akik soha nem felejtenek. S főként azoké a gyermekeké, akik apa vagy anya nélkül nőttek föl. Nem lett volna szabad megengedni, hogy különböző szépészeti, művészeti és rendcsinálási okokból - bosszantván a hozzátartozókat s figyelmen kívül hagyván kegyeleti érzéseiket­­, eltá­volítsák a síremlékeiket, a virágtartói­kat, a maguk fabrikálta kereszteket és fejfákat, a sokszor közadakozásból, nagy-nagy áldozatok árán megvalósí­tott sírköveket. Elpusztították azokat az orgonabokrokat is, amelyeket a hozzátartozók még a '60-as években ültettek, hogy tájékozódási pontként szolgáljon a hangtalan sírok között. Azokkal az emberekkel tették ezt, akik évtizedekig kénytelenek voltak lopva elhelyezni virágaikat a feltétele­zett nyughelyeken, akik a rendőrlovak pusztítása után a földet a két kezükkel kotorták kis dombba, hantot formáz­ván belőle, s most megint nincs hová tenniük virágaikat. Amit nem sikerült a rendőrlovaknak és a pártállami dik­­­­tatúrának, azt most elvégezte a TIB kegyeleti bizottsága: teljesen tönkre­tették a 301-es parcellát. — Mikor lesz törvény szerint is nemzeti kegyeleti hely a 301-es par­cella? Mintha erről mindenki megfe­ledkezett volna. Szavakban ráfog­tuk, hogy az, annak is tekintjük, tisz­telettel járulnak az emberek a sírok­hoz, de a sírok, az emlékmű védelmét semmilyen törvény nem garantálja. — Nem tudom. Nem akarom men­teni a mai generációt, de éppen készü­lök ezen törvényjavaslat megfogalma­zására. Kikerestük, hogy Kossuth La­jos emlékét mikor foglalták törvény­be. Találja ki! — Talán rögtön azt követően, mi­dőn földi maradványait is hazaszállí­tották Olaszországból, s a nemzeti sír­kertben örök nyugalomra helyezték.­­ Nem. 1927-ben a 32. törvény­cikk rendelkezett „Kossuth Lajos örök érdemeinek és emlékének törvénybe iktatásáról”. Talán nem késtünk el, hogy ha még most nemzeti emlék­hellyé nyilvánítjuk a 301-es parcellát. A törvényjavaslatban, amelyet beter­jesztünk, erről is rendelkezni lehetne.­­ Előfordulhat-e, hogy ismét át­értékelik 1956-ot? Arra gondolok, hogy a Szocialista Párt ügyvezető al­­elnöke egy olyan kijelentést tett a közgazdaság-tudományi egyetemen, miszerint „Az MSZP számára 1956 egy nemzeti függetlenségi megmoz­dulás, amelyben nagy szerepe volt Nagy Imrének és sok más baloldali politikusnak.” Lehet, új szavakkal, új definíciókkal találkozunk megint, amellyel a forradalmat lesznek hiva­tottak minősíteni, s a napi politika nyelvén kifejezni, mi is történt 1956- ban? Témája-e a koalíciós tárgyalá­soknak valamelyik mellékvágányon, hogy az új kormány miként viszo­nyuljon 1956-hoz, az október 23-i nemzeti ünnephez?­­ Tudomásom szerint nem. 1956 és október 23-a, s ide sorolom június 16-át is, sorsa valószínűleg hasonla­tos lesz 1848. és március 15., vala­mint október 6. sorsához. Minden ge­neráció mást és mást fog benne látni, minden kormányzat megpróbálja a maga számára kedvezőt kimazsolázni belőle,­s egy kicsit a saját képére for­málni. De ezek az események olyan átütő erejűek voltak, s olyan mély ár­kokat vájtak a nemzet emlékezetébe, hogy mindenképpen ellenállnak en­nek. Elég csak a március 15-ket vé­gignézni, hogy élték ezt meg a K. und K.-időkben, miként a Horthy-kor­­szakban, hogy tűzte lobogójára Révai József (Lobogónk Petőfi címszó alatt), mit jelentett nekünk 1956-ban március 15., mit jelentett március idu­sa a ’70-es évek fiatalságának, s mit jelképezett 1989 tavaszán. Ugyan­ilyen utóélete lesz 1956-nak is. De nem féltem 1956-ot, átéltem, s talán szerénytelenül hangzik, de csináltam is ’56-ot, s tudom, annyira sokszínű és elementáris volt, hogy ellen fog áll­ni minden besorolásnak. Persze lehet minősíteni, mert népi és szocialiszti­kus megmozdulás is volt, és volt sza­badságharc is, meg felkelés is, forra­dalom is, hiszen a társadalmi rendet át akartuk alakítani, s új utat akartunk vágni. Mindez hozzátartozik 1956- hoz, de jó lenne ezeket a szálakat szétválasztani, kibogozni és kifejteni. S jó lenne, ha öt évvel a nagy temetés után végre jó publikációk, összefogla­ló tényanyaggyűjtemények jelenné­nek meg 1956-ról. Mert még mindig késnek az akkori társadalmat és moz­gásokat bemutató értékes irodalmi­­művek.­­ Az idén is jelen volt a 301-es parcellában tartott koszorúzási ün­nepségen, amikor az egybegyűlt ’56- osok nem akartak hinni a szemük­nek, amidőn azt látták: Nagy Erzsé­bet Horn Gyulával együtt koszorú­zott. Mi ez: politika, gesztus, vagy a megbékélés első jele? Miként viszo­nyul egyáltalán a megbékéléshez, olyan emberként, aki állt az akasztó­fa árnyékában, volt a siralomház­ban, s akinek kiszabadulását köve­tően is ott keserítették meg az életét, ahol tudták? - Valóban, 1956-57-ben mind­kettőnknél fegyver volt, a szó szoros értelemben, s szemben álltunk egy­mással. De azóta évtizedek teltek el, s 1989. június 16-án a Hősök terén azt mondtam: „megbocsátásról beszé­lünk és kéznyújtásról, de kezet majd a szabad választások után, a szabad parlamentben fogunk nyújtani". Nem véletlenül mondtam ezt, hiszen akkor még a kerekasztal-tárgyalások első harmadában jártunk, s még egyálta­lán nem volt biztos, hogy sima és si­keres lesz a rendszerváltás. Akkori­ban még 60 ezer fegy­ver volt kinn a munkásőrök birtokában, nem voltak ismeretesek a másfél százezres had­sereg vezetőinek szándékai, létezett az állampárt. Óriási volt a tét, szüksé­ges és elengedhetetlen volt a hatalom birtokosainak együttműködése. A kormányzat teljesítette vállalásait. Horn Gyuláék bátor módon megnyi­tották a vasfüggönyt, október 23-án közösen kiáltottuk ki a köztársaságot. Ezek voltak az első, nagy jelentőségű gesztusok. Sikeresen, közös akarat­tal, vértelenül jutottunk el a szabad választásokig, egyetlen pofon sem csattant el! Ez bizony nagy érték a nemzet számára. Teljesítettem, amit ígértem, s a parlamentben kezet nyúj­tottam Vitányi Ivánnak, Pozsgay Im­rének, Németh Miklósnak és Horn Gyulának is. A későbbiekben Nagy Attilával, Dornbach Alajossal együtt szorgalmaztam a megbékélés emlék­mű létrehozását. Kurcz Béla Az utolsó szabadságharcos a parlamentben: Mécs Imre Megint elesett ’56? A New York Times címoldalán 1986-ban megjelent fotó: Nagy István­né és Mécs Imre az elvadult 301-es parcella egyik jeltelen sírjánál A­z Országgyűlés 1993. október 19-i ülés­napján megalkotta az 1956. októberi H. forradalom és szabadságharc során el­követett egyes bűncselekményekkel kapcsola­tos eljárásról szóló 1993. évi XC. törvényt. Az 1993. október 30-án hatályba lépett jogszabály rendelkezése értelmében nem évülnek el az 1956-ban elkövetett háborús és az emberi­ség elleni bűntettek. Az illetékes vádhatóság az első vádiratot 1994. április 29-án a tiszakécs­­kei sortűzügyben nyújtotta be a Fővárosi Bíró­ságnak. Elsőnek a salgótarjáni ügy tárgyalása kezdődik június 23-án. A Magyar Nemzet a sortűzügyek nyomozásáról, a benyújtott vád­iratokról és az ügyészség nyomozásáról, a be­nyújtott vádiratokról és az ügyészség által megszüntetett eljárásokról kérdezte dr. Bócz Endre fővárosi főügyészt. Nem személyek ellen - Főügyész úr, hány,sortűzügyben folytat­tak, illetve folytatnak még nyomozást? - Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején a békés tömegbe történt lövésekkel vagy ezekhez hasonló magatartásokkal kap­csolatban 37 nyomozást rendeltünk el. Ezek közül a Budapesti Ügyészségi Nyomozó Hiva­tal eddig ötöt vádemelési javaslattal fejezett be, és az iratokat átadta az illetékes vádható­ságnak, a Fővárosi Főügyészségnek, illetve a Budapesti Katonai Ügyészségnek. További ki­lenc ügyben a hivatal megszüntette a nyomo­zást. A Fővárosi Főügyészség eddig a salgótar­jáni és az egri ügyben nyújtott be vádiratot. A Budapesti Katonai Ügyészség tudomásom sze­rint a tiszakécskei ügyben már benyújtotta a vádiratot, és a berzencei és a mosonmagyaró­vári ügy iratait pedig tanulmányozzák. - Miért szüntettek meg nyomozásokat? - A már említett kilenc ügyben a nyomozó­­hivatal különböző ténybeli, jogi, illetve bizonyí­tási okok miatt szüntette meg a nyomozást Ti­pikusnak mondható megszüntetési ok, hogy a vizsgált cselekmény nem tekinthető az emberi­ség elleni bűntettnek, mert nem vonható a genfi humanitárius egyezmény hatálya alá. Például a Szegeden és Esztergomban történt 1956-os sor­­tüzekkel kapcsolatban a nyomozás megállapítot­ta, hogy nem a tömegre leadott célzott lövések, hanem a levegőbe lőtt sortűz során gurulatot kapott lövedék okozott halált, illetve sérülést. Dunaújvárosban - mint kiderült-először a tün­tető tömegből lőttek a laktanya irányába, és erre válaszként adott az objektum parancsnoka a me­redeken felfelé irányzott csövű légvédelmi ágyúk kezelőinek parancsot riasztó lövésre. A lövedékek egyike véletlenül a tömeg felett a le­vegőben felrobbant. Ezekben az esetekben - a kiderített tények alapján - gondatlanságból elkö­vetett bűncselekményeket lehet megállapítani, ezek pedig nem tartoznak a nemzetközi egyez­mény, és így az igazságtételi törvény hatálya alá.­­ Konkrétan milyen jogellenes magatartá­sok miatt és kik ellen rendeltek el nyomozást? Kik tették a feljelentéseket, és mikor indultak a büntetőeljárások? — A nyomozások elrendeléséről annak ide­jén az MTI útján tájékoztatást adtunk. Emléke­zetem szerint 1993. november első napjaiban - tehát közvetlenül az igazságtételi törvény ha­tályba lépése utáni időben­­ rendelt el néhány nyomozást a Budapesti Ügyészségi Nyomozó Hivatal. Munkatársaim előzőleg alaposan ta­nulmányozták az addig folytatott ügyészségi ténymegállapító vizsgálatok iratait. Ezt köve­tően hivatalból rendeltük el a nyomozásokat emberiség elleni bűncselekmények elköveté­sének alapos gyanúja miatt. Hangsúlyozom, nem személyek ellen indultak az eljárások, ha­nem jogellenesnek feltételezett tettek miatt. A nyomozó ügyészek vizsgálták, illetve vizsgál­ják az Államvédelmi Hatóság, a hadsereg, a rendőrség, valamint a karhatalom tagjai rész­vételével 1956 őszén és telén kötelékben vagy egyénileg végrehajtott halált okozó fegyver­használati eseteket. Számunkra a zsinórmérték az volt: alapos-e a gyanú arra, hogy a gyanúsí­tottak elkövették a polgári lakosság háború idején való védelmére vonatkozó, Genfben 1949. augusztus 12-én kelt és a Magyarorszá­gon 1954-ben kihirdetett nemzetközi egyez­ménybe ütköző, az igazságtételi törvény sze­rint büntetendő emberiesség elleni bűntettet.­­ A törvényben felsorolt cselekmények miatt - a törvény szerint - kizárólag a Buda­pesti Ügyészségi Nyomozó Hivatal folytathat nyomozást. Az ügyészek felkészültek ezeknek az ügyeknek a nyomozására? Voltak-e szakmai gondjaik az eljárások során?­­ A nyomozóhivatal arra létesült, hogy kü­lönböző bűnügyekben, köztük emberölési ügyekben is nyomozzon. A sortűzügyek tulaj­donképpen sajátos emberölési esetek. A hivatal munkatársainak ezek vizsgálatára is megfelelő a szakmai felkészültsége. Az alapvető gondot és a legtöbb nehézséget a munka mennyisége jelentette, illetve jelenti. A viszonylag kis lét­számú ügyészcsoport (mintegy ötven ügyész) munkaterheit jól érzékelteti például, hogy az öt vádemelési javaslattal és a kilenc megszünte­téssel befejezett ügyben 1227 tanút hallgattak ki. Szerintem ez egy óriási teljesítmény. Ami­kor az igazságtételi törvényt szakmai körökben megtárgyalták, a vita egyik központi kérdése az­­volt, hogy a józan ész és a köztapasztalat sze­rint rendkívüli nehézségek lesznek a bizonyíté­kok összegyűjtésében. Ez be is igazolódott. A nyomozások során például tapasztaltuk, hogy egyes tanúk nem tudták már elválasztani, mi az, amit személyesen átéltek, és mi az, amit a tele­vízióban láttak az eseményekről. A nyomozá­sok időbeli elhúzódásához hozzájárult az, hogy különböző hatóságoknak (például a Belügymi­nisztériumnak, a Honvédelmi Minisztérium­nak) és más intézményeknek (például a levéltá­raknak) nem volt közvetlen feladatuk az igaz­ságtételi törvény végrehajtása, és nem tartották sürgősnek, hogy válaszoljanak az ügyészség kérdéseire, és teljesítsék kéréseit. Parancsra lettek?­ ­ Mi a véleménye arról, hogy a nyomozá­sok során több személyt őrizetbe vettek, illet­ve indítványozták letartóztatásukat, a bírósá­gok azonban elutasították az ügyészi indítvá­nyokat, és szabadlábra helyezték a gyanúsí­tottakat?­­ Az ügyészségnek az a feladata, hogy in­dítványt tegyen, a bíróságé pedig, hogy elbírál­ja azt. Mindkét hatóság tette a törvényekben meghatározott dolgát. Tény, hogy a bíróság jo­gi álláspontja volt a meghatározó, és vala­mennyi gyanúsított szabadlábon van.­­ Jogászkörökben olyan vélemények is el­hangzottak, hogy a nyomozások eddig nem sok látható eredménnyel jártak. Ugyanakkor sok időt, energiát, valamint rengeteg pénzt igé­nyeltek.­­ Kérdés, hogy ki mit tekint egy nyomozás látható eredményének. Való igaz, hogy a nyo­mozások rengeteg munkát igényeltek. Egyedül a mosonmagyaróvári ügyben közel háromszáz tanút hallgattak ki az ügyészek. Az is tény, hogy viszonylag sok a kiadás, a befejezett ti­zennégy ügyben az eddig megelőlegezett bűn­ügyi költség 832 ezer forint. A megszüntetés­sel befejezett ügyek bűnügyi költségét az ál­lam viseli, a vádemeléssel érintett ügyekben pedig majd a bíróság dönt azok megfizetéséről.­­ Az eddig ismertté vált ügyekben a gyanú­sítottak, illetve a vádlottak többsége beosztott sorhatárőr, illetve karhatalmista volt 1956- ban. Kiterjedtek-e a nyomozások az egykori parancsnokaikra? - Több sortűz ügyében elhangzottak olyan közvélekedések, hogy a katona csak parancsra lőhet, és a következményekért a parancsnok felel. Az a vélekedés, hogy ha a katona lő, ak­kor biztosan parancsra tette, egy jogi szabályo­zás megtartásának a feltételezésén alapszik. De épp a legtragikusabb esetekben azok, akik a tömegbe lőttek, maguk sem állítják, hogy pa­rancsra cselekedtek. A jog, közelebbről a pol­gári lakosság háború idején való védelmére vonatkozó egyezmények és a nemzetközi szo­kásjog általánosan elfogadott szabályai értelmé­ben a védett személy megölése a bűncselek­mény. Kézenfekvő tehát, hogy a nyomozások­nál abból kellett kiindulni: ki, vagy kik lőttek a fegyvertelen polgári személyekre, így azt, hogy egy ügyben más is felelős-e, elsősorban annak a vallomása dönti el, aki a gyilkos lövést leadta. A nyomozott ügyek többségében a parancsno­kok vagy nem adtak utasítást a fegyverhaszná­latra, vagy a tűzparancsot adó személy már meghalt, mint például az egri sortűz esetében. A törvények az irányadók­ ­ A sajtóban megjelent egyes megnyilvá­nulásokból úgy tűnik, hogy a sortűzügyekben többirányú politikai nyomás nehezedett az ügyészségre. Bizonyos politikai erők képvise­lői bűnösséget kimondó ítéleteket sürgettek, ezek eddigi elmaradásáért az ügyészséget, személy szerint a fővárosi főügyészt tartják felelősnek.­­ Igen, én is olvastam ilyesmit a sajtóban. Az én értelmezésemben ezek a törekvések — ha szabad ezt mondani - a politikai erők ter­mészetes politikai megnyilvánulásai az igaz­ságtételi törvény érvényre juttatásával kap­csolatban. Azt is olvastam az újságban, hogy az ügyészség mintegy „elszabotálta” a sor­­tűzügyeket, meg hogy azért emeltünk vádat április végén, mert közeledtek a választások. Ezek az állítások minden alapot nélkülöznek. Ami pedig a személyes felelősségemet illeti, kijelenthetem, hogy számomra egyedül a vo­natkozó törvények az irányadók. Tárgyilagos szakember részéről a mulasztás vádja nem hangzott el. - Főügyész úr! Milyen ítéleteket vár a sortűzügyekben ? - Az igazságtételi törvénnyel kapcsolat­ban több olyan jogi kérdés van, amelyben a bíróságnak kell állást foglalnia. Hazánkban köznapi nyelven szólva - véleményünk sze­rint - polgárháborús politikai és katonai hely­zet volt. Ezért állítjuk, hogy a vádlottak cse­lekményei az emberiség elleni bűntetteket valósították meg, amelyekért az igazságtételi törvény alapján 10 évtől 15 évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés szabható ki. Ha a bíróság a vádat igazoltnak találja, akkor ki kell mondania a vádlottak bűnösségét. Baranyó György Bíróság előtt a sort­ízügyek Dr. Bócz Endre budapesti főügyész az emberiség elleni bűntettekről Magprímí 7

Next