Magyar Nemzet, 1994. június (57. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-23 / 145. szám
CSÜTÖRTÖK, 1994. június 23. ΓΤ1 ·· 1 ·· lukor Az 1956-ot követő megtorlás során Mécs Imre országgyűlési f. képviselőt először halálra ítélték mint műegyetemista diákot, majd hosszú börtönbüntetéssel sújtották. Kiszabadulásától kezdve fáradhatatlanul küzdött 1956 és harcostársai rehabilitálásáért, a 301-es parcella jeltelen sírjainak feltárásáért. 1986. június 23-án olyan fotó jelent meg a The New York Times címoldalán, amelyen Mécs Imre látható az egyik kivégzett édesanyja, az akkor már nagyon idős, s azóta elhunyt Nagy Istvánné társaságában az elgazosodott 301-es parcellában, egy sírnak aligha nevezhető földkupac előtt állva. Helyszíni riport is készült akkor, amelynek zárásaként az amerikai újságíró Mécs Imrét idézi: „Azt hiszem, mire a leendő unokáim is felnőnek, már tudni fogják, mit tettünk a barátaimmal a forradalomért, és büszkék lesznek ránk...” — Azóta mintha kissé megváltozott volna a helyzet. Hivatalosan is felfedezte a nemzet 1956 örökségét, majd igyekezett megfeledkezni róla, mert mind kellemetlenebbé váltak számára a folyton önmaguk igazságát hirdető ’56-osok, s kényelmetlenné vált a kivégzett miniszterelnök, Nagy Imre személye, politikai öröksége is. Mit gondol ma unokái büszkeségéről? - Talán még eljön annak is az ideje... - mondja az SZDSZ-es honatya. - 1989-ben az egész nemzet zászlajára tűzte 1956 évtizedekig agyonhallgatott forradalmát és szabadságharcát, s jutalmul a parlamentbe is sok egykori ’56-os került be képviselőnek. Most ismét választások voltak, s úgy tűnik, a nemsokára megalakuló új Országgyűlésben Mécs Imre magára maradt. Jól látom, hogy ön az utolsó ’56-os a parlamentben? Nem néztem még át a listát... — Kizárásos alapon gondolom, hiszen visszavonult a politikai élettől Király Béla, Vásárhelyi Miklós, Darvas Iván; nem lett ismét képviselő Zimányi Tibor, Dénes János... Még Dornbach Alajost tudom említeni, mint ’56 ügyének elkötelezettjét, a meghurcoltak ügyvédjét, ha úgy tetszik, aki a T. Ház tagja maradt. Ez azt jelenti vajon, hogy megint elesett ’56? Ez nehéz kérdés. Azt hiszem, másról van itt szó. Profitálódik a politikia szféra, és mi, illetve az a társaság, amelyik hivatásának érezte, hogy a rendszerváltozásig elvigye az országot, úgy gondolja, most már fiatalabb és felkészültebb politikusoknak kell átvenniük a stafétabotot. Másrészt a kérdésben rejlik egy olyan gondolat is, hogy kilengett a váltógazdaság ingája, s túlszaladva a centrumon a Szocialista Pártnál állt meg. Az MSZP tagjai között bizony jóval kevesebb ’56-os akadt, illetve lelhető fel ma. A színművész Nagy Attila barátunk volt az egyik, s talán legjellegzetesebb személyiség közülük... - De ő meghalt. - Sajnos igen. El lehet gondolkodni a mostani választási eredményen, a kialakult helyzeten. - Megosztaná velünk töprengése eredményeit? - Ha mélyebben eltöpreng az ember, sok mindent számba kell vennie. Át kell gondolni, hogy az előző választásoknál az inga jobbra lendült ki. Panaszkodtunk is akkoriban, hogy egykori ’56-os centrista álláspontunk a ’90-es évek viszonyai között bizony baloldalinak számított. Tréfásan említettem egy szociáldemokrata összejövetelen, hogy Mindszenty József 1956. november 3-i kijelentését, miszerint ő a közjó által igazságosan korlátozott magántulajdon alapján áll, mi akkor nagyon jobboldali követelésnek tekintettük. Ma ez egy olyan álláspont, amelyet a parlamentben egyetlen párt sem oszt, beleértve a szocialista pártot sem. Tehát ha az akkori önmagunkat és nézeteinket tekintjük, a szabadabb, pluraristább, de azért szocialisztikus, közösségelvű társadalomban gondolkodtunk. Egykori harcostársaim és később a megtorlás alatt a börtönben a kivégzésre váró rabtársaim között sokan voltak, akik hittek egy emberarcú szocializmusban, s kommunistának vallották magukat, így is haltak meg a bitófán. Engem ez annyira megérintett - lévén, nem kommunista —, hogy soha nem szidtam a kommunistákat, mert Angyal Istvánra vagy Bárány Jánosra gondoltam, meg arra, szét kell választani a diktatúrát vagy a diktatúrát szervező ideologikus állampártot s azokat a személyeket, akik hittek a szocialista eszmékben, s elkötelezték magukat az idea mellett. Ezt sohasem szabad összekeverni. Azért mondom mindezt, mert óhatatlanul Nagy Imre s a vele együt kivégzett barátainak a személye jut eszembe s az a több száz ember, akik ott fekszenek a 301-es parcellában, köztük egy sor hű társam az ’56 utáni ellenállásból. Ők így együtt jelentették ’56-ot. - Az elmúlt időszakban megpróbálták Nagy Imrét besározni, emlékét háttérbe szorítani. S Nagy Imre nevét kihagyták az 1956 érdemeit és történelmi jelentőségét megörökítő törvényből, sőt kimaradt a Nagy Imre vezette kormány neve a Varsói Szerződésből való kilépésünket törvénybe öntő jogszabályból... Szerintem egy új törvényjavaslatot kell beterjeszteni, amely Nagy Imre és több száz kivégzett társa emlékét és a nemzet háláját fogalmazná meg. - Szorgoskodik már a törvény megalkotásán? - Igen, már fogalmazom a törvényjavaslatot, de nem szeretném egyedül benyújtani az Országgyűlésnek, jobb, s talán eredményesebb lenne, ha másokkal közösen tennénk ezt, ha többen is felsorakoznának a javaslat mögött. - Talál-e vajon szövetségeseket ehhez? - Remélem, találni fogok nem is egyet, s ez majd megcáfolja azt a feltételezést, hogy ’56-osként teljesen magamra maradtam a parlamentben. — Úgy tudom, a kivégzettek hozzátartozói közül sokan fordultak levélben önhöz, közbenjárását kérvén, akadályozza meg az egyen-„katonasírok” kialakításáta 301 -es parcellában. — Nemzeti emlékhelynek tekintjük ugyan a 301-es parcellát, állami protokoll szerint zajló koszorúzási ünnepségeket is tartanak ott évente kétszer, de alapvetően a hozzátartozókká a 301-es parcella. Azoké az anyáké, akik még élnek, akik gyermekeit évtizedekig jeltelen sírba rejtették itt a föld alá; az özvegyeké, a testvéreké, a bajtársaké, akik soha nem felejtenek. S főként azoké a gyermekeké, akik apa vagy anya nélkül nőttek föl. Nem lett volna szabad megengedni, hogy különböző szépészeti, művészeti és rendcsinálási okokból - bosszantván a hozzátartozókat s figyelmen kívül hagyván kegyeleti érzéseiket, eltávolítsák a síremlékeiket, a virágtartóikat, a maguk fabrikálta kereszteket és fejfákat, a sokszor közadakozásból, nagy-nagy áldozatok árán megvalósított sírköveket. Elpusztították azokat az orgonabokrokat is, amelyeket a hozzátartozók még a '60-as években ültettek, hogy tájékozódási pontként szolgáljon a hangtalan sírok között. Azokkal az emberekkel tették ezt, akik évtizedekig kénytelenek voltak lopva elhelyezni virágaikat a feltételezett nyughelyeken, akik a rendőrlovak pusztítása után a földet a két kezükkel kotorták kis dombba, hantot formázván belőle, s most megint nincs hová tenniük virágaikat. Amit nem sikerült a rendőrlovaknak és a pártállami diktatúrának, azt most elvégezte a TIB kegyeleti bizottsága: teljesen tönkretették a 301-es parcellát. — Mikor lesz törvény szerint is nemzeti kegyeleti hely a 301-es parcella? Mintha erről mindenki megfeledkezett volna. Szavakban ráfogtuk, hogy az, annak is tekintjük, tisztelettel járulnak az emberek a sírokhoz, de a sírok, az emlékmű védelmét semmilyen törvény nem garantálja. — Nem tudom. Nem akarom menteni a mai generációt, de éppen készülök ezen törvényjavaslat megfogalmazására. Kikerestük, hogy Kossuth Lajos emlékét mikor foglalták törvénybe. Találja ki! — Talán rögtön azt követően, midőn földi maradványait is hazaszállították Olaszországból, s a nemzeti sírkertben örök nyugalomra helyezték. Nem. 1927-ben a 32. törvénycikk rendelkezett „Kossuth Lajos örök érdemeinek és emlékének törvénybe iktatásáról”. Talán nem késtünk el, hogy ha még most nemzeti emlékhellyé nyilvánítjuk a 301-es parcellát. A törvényjavaslatban, amelyet beterjesztünk, erről is rendelkezni lehetne. Előfordulhat-e, hogy ismét átértékelik 1956-ot? Arra gondolok, hogy a Szocialista Párt ügyvezető alelnöke egy olyan kijelentést tett a közgazdaság-tudományi egyetemen, miszerint „Az MSZP számára 1956 egy nemzeti függetlenségi megmozdulás, amelyben nagy szerepe volt Nagy Imrének és sok más baloldali politikusnak.” Lehet, új szavakkal, új definíciókkal találkozunk megint, amellyel a forradalmat lesznek hivatottak minősíteni, s a napi politika nyelvén kifejezni, mi is történt 1956- ban? Témája-e a koalíciós tárgyalásoknak valamelyik mellékvágányon, hogy az új kormány miként viszonyuljon 1956-hoz, az október 23-i nemzeti ünnephez? Tudomásom szerint nem. 1956 és október 23-a, s ide sorolom június 16-át is, sorsa valószínűleg hasonlatos lesz 1848. és március 15., valamint október 6. sorsához. Minden generáció mást és mást fog benne látni, minden kormányzat megpróbálja a maga számára kedvezőt kimazsolázni belőle,s egy kicsit a saját képére formálni. De ezek az események olyan átütő erejűek voltak, s olyan mély árkokat vájtak a nemzet emlékezetébe, hogy mindenképpen ellenállnak ennek. Elég csak a március 15-ket végignézni, hogy élték ezt meg a K. und K.-időkben, miként a Horthy-korszakban, hogy tűzte lobogójára Révai József (Lobogónk Petőfi címszó alatt), mit jelentett nekünk 1956-ban március 15., mit jelentett március idusa a ’70-es évek fiatalságának, s mit jelképezett 1989 tavaszán. Ugyanilyen utóélete lesz 1956-nak is. De nem féltem 1956-ot, átéltem, s talán szerénytelenül hangzik, de csináltam is ’56-ot, s tudom, annyira sokszínű és elementáris volt, hogy ellen fog állni minden besorolásnak. Persze lehet minősíteni, mert népi és szocialisztikus megmozdulás is volt, és volt szabadságharc is, meg felkelés is, forradalom is, hiszen a társadalmi rendet át akartuk alakítani, s új utat akartunk vágni. Mindez hozzátartozik 1956- hoz, de jó lenne ezeket a szálakat szétválasztani, kibogozni és kifejteni. S jó lenne, ha öt évvel a nagy temetés után végre jó publikációk, összefoglaló tényanyaggyűjtemények jelennének meg 1956-ról. Mert még mindig késnek az akkori társadalmat és mozgásokat bemutató értékes irodalmiművek. Az idén is jelen volt a 301-es parcellában tartott koszorúzási ünnepségen, amikor az egybegyűlt ’56- osok nem akartak hinni a szemüknek, amidőn azt látták: Nagy Erzsébet Horn Gyulával együtt koszorúzott. Mi ez: politika, gesztus, vagy a megbékélés első jele? Miként viszonyul egyáltalán a megbékéléshez, olyan emberként, aki állt az akasztófa árnyékában, volt a siralomházban, s akinek kiszabadulását követően is ott keserítették meg az életét, ahol tudták? - Valóban, 1956-57-ben mindkettőnknél fegyver volt, a szó szoros értelemben, s szemben álltunk egymással. De azóta évtizedek teltek el, s 1989. június 16-án a Hősök terén azt mondtam: „megbocsátásról beszélünk és kéznyújtásról, de kezet majd a szabad választások után, a szabad parlamentben fogunk nyújtani". Nem véletlenül mondtam ezt, hiszen akkor még a kerekasztal-tárgyalások első harmadában jártunk, s még egyáltalán nem volt biztos, hogy sima és sikeres lesz a rendszerváltás. Akkoriban még 60 ezer fegyver volt kinn a munkásőrök birtokában, nem voltak ismeretesek a másfél százezres hadsereg vezetőinek szándékai, létezett az állampárt. Óriási volt a tét, szükséges és elengedhetetlen volt a hatalom birtokosainak együttműködése. A kormányzat teljesítette vállalásait. Horn Gyuláék bátor módon megnyitották a vasfüggönyt, október 23-án közösen kiáltottuk ki a köztársaságot. Ezek voltak az első, nagy jelentőségű gesztusok. Sikeresen, közös akarattal, vértelenül jutottunk el a szabad választásokig, egyetlen pofon sem csattant el! Ez bizony nagy érték a nemzet számára. Teljesítettem, amit ígértem, s a parlamentben kezet nyújtottam Vitányi Ivánnak, Pozsgay Imrének, Németh Miklósnak és Horn Gyulának is. A későbbiekben Nagy Attilával, Dornbach Alajossal együtt szorgalmaztam a megbékélés emlékmű létrehozását. Kurcz Béla Az utolsó szabadságharcos a parlamentben: Mécs Imre Megint elesett ’56? A New York Times címoldalán 1986-ban megjelent fotó: Nagy Istvánné és Mécs Imre az elvadult 301-es parcella egyik jeltelen sírjánál Az Országgyűlés 1993. október 19-i ülésnapján megalkotta az 1956. októberi H. forradalom és szabadságharc során elkövetett egyes bűncselekményekkel kapcsolatos eljárásról szóló 1993. évi XC. törvényt. Az 1993. október 30-án hatályba lépett jogszabály rendelkezése értelmében nem évülnek el az 1956-ban elkövetett háborús és az emberiség elleni bűntettek. Az illetékes vádhatóság az első vádiratot 1994. április 29-án a tiszakécskei sortűzügyben nyújtotta be a Fővárosi Bíróságnak. Elsőnek a salgótarjáni ügy tárgyalása kezdődik június 23-án. A Magyar Nemzet a sortűzügyek nyomozásáról, a benyújtott vádiratokról és az ügyészség nyomozásáról, a benyújtott vádiratokról és az ügyészség által megszüntetett eljárásokról kérdezte dr. Bócz Endre fővárosi főügyészt. Nem személyek ellen - Főügyész úr, hány,sortűzügyben folytattak, illetve folytatnak még nyomozást? - Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején a békés tömegbe történt lövésekkel vagy ezekhez hasonló magatartásokkal kapcsolatban 37 nyomozást rendeltünk el. Ezek közül a Budapesti Ügyészségi Nyomozó Hivatal eddig ötöt vádemelési javaslattal fejezett be, és az iratokat átadta az illetékes vádhatóságnak, a Fővárosi Főügyészségnek, illetve a Budapesti Katonai Ügyészségnek. További kilenc ügyben a hivatal megszüntette a nyomozást. A Fővárosi Főügyészség eddig a salgótarjáni és az egri ügyben nyújtott be vádiratot. A Budapesti Katonai Ügyészség tudomásom szerint a tiszakécskei ügyben már benyújtotta a vádiratot, és a berzencei és a mosonmagyaróvári ügy iratait pedig tanulmányozzák. - Miért szüntettek meg nyomozásokat? - A már említett kilenc ügyben a nyomozóhivatal különböző ténybeli, jogi, illetve bizonyítási okok miatt szüntette meg a nyomozást Tipikusnak mondható megszüntetési ok, hogy a vizsgált cselekmény nem tekinthető az emberiség elleni bűntettnek, mert nem vonható a genfi humanitárius egyezmény hatálya alá. Például a Szegeden és Esztergomban történt 1956-os sortüzekkel kapcsolatban a nyomozás megállapította, hogy nem a tömegre leadott célzott lövések, hanem a levegőbe lőtt sortűz során gurulatot kapott lövedék okozott halált, illetve sérülést. Dunaújvárosban - mint kiderült-először a tüntető tömegből lőttek a laktanya irányába, és erre válaszként adott az objektum parancsnoka a meredeken felfelé irányzott csövű légvédelmi ágyúk kezelőinek parancsot riasztó lövésre. A lövedékek egyike véletlenül a tömeg felett a levegőben felrobbant. Ezekben az esetekben - a kiderített tények alapján - gondatlanságból elkövetett bűncselekményeket lehet megállapítani, ezek pedig nem tartoznak a nemzetközi egyezmény, és így az igazságtételi törvény hatálya alá. Konkrétan milyen jogellenes magatartások miatt és kik ellen rendeltek el nyomozást? Kik tették a feljelentéseket, és mikor indultak a büntetőeljárások? — A nyomozások elrendeléséről annak idején az MTI útján tájékoztatást adtunk. Emlékezetem szerint 1993. november első napjaiban - tehát közvetlenül az igazságtételi törvény hatályba lépése utáni időben rendelt el néhány nyomozást a Budapesti Ügyészségi Nyomozó Hivatal. Munkatársaim előzőleg alaposan tanulmányozták az addig folytatott ügyészségi ténymegállapító vizsgálatok iratait. Ezt követően hivatalból rendeltük el a nyomozásokat emberiség elleni bűncselekmények elkövetésének alapos gyanúja miatt. Hangsúlyozom, nem személyek ellen indultak az eljárások, hanem jogellenesnek feltételezett tettek miatt. A nyomozó ügyészek vizsgálták, illetve vizsgálják az Államvédelmi Hatóság, a hadsereg, a rendőrség, valamint a karhatalom tagjai részvételével 1956 őszén és telén kötelékben vagy egyénileg végrehajtott halált okozó fegyverhasználati eseteket. Számunkra a zsinórmérték az volt: alapos-e a gyanú arra, hogy a gyanúsítottak elkövették a polgári lakosság háború idején való védelmére vonatkozó, Genfben 1949. augusztus 12-én kelt és a Magyarországon 1954-ben kihirdetett nemzetközi egyezménybe ütköző, az igazságtételi törvény szerint büntetendő emberiesség elleni bűntettet. A törvényben felsorolt cselekmények miatt - a törvény szerint - kizárólag a Budapesti Ügyészségi Nyomozó Hivatal folytathat nyomozást. Az ügyészek felkészültek ezeknek az ügyeknek a nyomozására? Voltak-e szakmai gondjaik az eljárások során? A nyomozóhivatal arra létesült, hogy különböző bűnügyekben, köztük emberölési ügyekben is nyomozzon. A sortűzügyek tulajdonképpen sajátos emberölési esetek. A hivatal munkatársainak ezek vizsgálatára is megfelelő a szakmai felkészültsége. Az alapvető gondot és a legtöbb nehézséget a munka mennyisége jelentette, illetve jelenti. A viszonylag kis létszámú ügyészcsoport (mintegy ötven ügyész) munkaterheit jól érzékelteti például, hogy az öt vádemelési javaslattal és a kilenc megszüntetéssel befejezett ügyben 1227 tanút hallgattak ki. Szerintem ez egy óriási teljesítmény. Amikor az igazságtételi törvényt szakmai körökben megtárgyalták, a vita egyik központi kérdése azvolt, hogy a józan ész és a köztapasztalat szerint rendkívüli nehézségek lesznek a bizonyítékok összegyűjtésében. Ez be is igazolódott. A nyomozások során például tapasztaltuk, hogy egyes tanúk nem tudták már elválasztani, mi az, amit személyesen átéltek, és mi az, amit a televízióban láttak az eseményekről. A nyomozások időbeli elhúzódásához hozzájárult az, hogy különböző hatóságoknak (például a Belügyminisztériumnak, a Honvédelmi Minisztériumnak) és más intézményeknek (például a levéltáraknak) nem volt közvetlen feladatuk az igazságtételi törvény végrehajtása, és nem tartották sürgősnek, hogy válaszoljanak az ügyészség kérdéseire, és teljesítsék kéréseit. Parancsra lettek? Mi a véleménye arról, hogy a nyomozások során több személyt őrizetbe vettek, illetve indítványozták letartóztatásukat, a bíróságok azonban elutasították az ügyészi indítványokat, és szabadlábra helyezték a gyanúsítottakat? Az ügyészségnek az a feladata, hogy indítványt tegyen, a bíróságé pedig, hogy elbírálja azt. Mindkét hatóság tette a törvényekben meghatározott dolgát. Tény, hogy a bíróság jogi álláspontja volt a meghatározó, és valamennyi gyanúsított szabadlábon van. Jogászkörökben olyan vélemények is elhangzottak, hogy a nyomozások eddig nem sok látható eredménnyel jártak. Ugyanakkor sok időt, energiát, valamint rengeteg pénzt igényeltek. Kérdés, hogy ki mit tekint egy nyomozás látható eredményének. Való igaz, hogy a nyomozások rengeteg munkát igényeltek. Egyedül a mosonmagyaróvári ügyben közel háromszáz tanút hallgattak ki az ügyészek. Az is tény, hogy viszonylag sok a kiadás, a befejezett tizennégy ügyben az eddig megelőlegezett bűnügyi költség 832 ezer forint. A megszüntetéssel befejezett ügyek bűnügyi költségét az állam viseli, a vádemeléssel érintett ügyekben pedig majd a bíróság dönt azok megfizetéséről. Az eddig ismertté vált ügyekben a gyanúsítottak, illetve a vádlottak többsége beosztott sorhatárőr, illetve karhatalmista volt 1956- ban. Kiterjedtek-e a nyomozások az egykori parancsnokaikra? - Több sortűz ügyében elhangzottak olyan közvélekedések, hogy a katona csak parancsra lőhet, és a következményekért a parancsnok felel. Az a vélekedés, hogy ha a katona lő, akkor biztosan parancsra tette, egy jogi szabályozás megtartásának a feltételezésén alapszik. De épp a legtragikusabb esetekben azok, akik a tömegbe lőttek, maguk sem állítják, hogy parancsra cselekedtek. A jog, közelebbről a polgári lakosság háború idején való védelmére vonatkozó egyezmények és a nemzetközi szokásjog általánosan elfogadott szabályai értelmében a védett személy megölése a bűncselekmény. Kézenfekvő tehát, hogy a nyomozásoknál abból kellett kiindulni: ki, vagy kik lőttek a fegyvertelen polgári személyekre, így azt, hogy egy ügyben más is felelős-e, elsősorban annak a vallomása dönti el, aki a gyilkos lövést leadta. A nyomozott ügyek többségében a parancsnokok vagy nem adtak utasítást a fegyverhasználatra, vagy a tűzparancsot adó személy már meghalt, mint például az egri sortűz esetében. A törvények az irányadók A sajtóban megjelent egyes megnyilvánulásokból úgy tűnik, hogy a sortűzügyekben többirányú politikai nyomás nehezedett az ügyészségre. Bizonyos politikai erők képviselői bűnösséget kimondó ítéleteket sürgettek, ezek eddigi elmaradásáért az ügyészséget, személy szerint a fővárosi főügyészt tartják felelősnek. Igen, én is olvastam ilyesmit a sajtóban. Az én értelmezésemben ezek a törekvések — ha szabad ezt mondani - a politikai erők természetes politikai megnyilvánulásai az igazságtételi törvény érvényre juttatásával kapcsolatban. Azt is olvastam az újságban, hogy az ügyészség mintegy „elszabotálta” a sortűzügyeket, meg hogy azért emeltünk vádat április végén, mert közeledtek a választások. Ezek az állítások minden alapot nélkülöznek. Ami pedig a személyes felelősségemet illeti, kijelenthetem, hogy számomra egyedül a vonatkozó törvények az irányadók. Tárgyilagos szakember részéről a mulasztás vádja nem hangzott el. - Főügyész úr! Milyen ítéleteket vár a sortűzügyekben ? - Az igazságtételi törvénnyel kapcsolatban több olyan jogi kérdés van, amelyben a bíróságnak kell állást foglalnia. Hazánkban köznapi nyelven szólva - véleményünk szerint - polgárháborús politikai és katonai helyzet volt. Ezért állítjuk, hogy a vádlottak cselekményei az emberiség elleni bűntetteket valósították meg, amelyekért az igazságtételi törvény alapján 10 évtől 15 évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés szabható ki. Ha a bíróság a vádat igazoltnak találja, akkor ki kell mondania a vádlottak bűnösségét. Baranyó György Bíróság előtt a sortízügyek Dr. Bócz Endre budapesti főügyész az emberiség elleni bűntettekről Magprímí 7