Magyar Nemzet, 1994. június (57. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-23 / 145. szám
6 Magyar Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” A ház Levelet kaptam egy bosnyák fiútól, akit tavaly ismertem meg riportutam során. Akkor tizenhárom éves volt, az egyik hazai menekülttábor lakója, aki a nagyszüleivel érkezett hozzánk kis batyuval. A szülei elvesztek a háborúban, apja a harcok közben, anyja meg betegségben, vagy szomorúságában talán a szíve szakadt meg. Ott kellett hagyniuk a kis házat, amely Szarajevótól néhány kilométerre épült fel (még nagyapja, Alija építette a szomszédok segítségével). „Tudja, ott, azon az úton, amely Tarcin felé vezet ki a városból, ha Mostarba megyünk... Van róla egy fényképem is, megmutatnám magának. Majd ha újra erre jár... De hát leszünk mi már akkor? Azt mondják, rövidesen visszamehetünk. Majd írok magának, hagyja itt a címét..." A kis Izmail mondta ezt nekem, mert nagyon megörült, hogy az anyanyelvén beszélgettem vele. Jól ismerem hazáját, a hegyeket, a völgyeket, ahol békés birkanyájak legeltek, ismerem az utat Mostar felé, a füstölgő csevapcsicsasütőket s teraszokat, a hideg vizű patakokat. Az asszonyok az utak mentén árulták már május elején a cseresznyét, aztán később a dinnyét és a korai szőlőt A levél, amit Izmail küldött rövid volt nagyon. „Magyarul írok, már beszélek, és küldök magának képet a házunkról. A nagyapa gyenge, és még mindig itt vagyunk...” Elképzelem, amint a bosnyák fiú nekiveselkedik a levélírásnak a tábor közös nagy termében, s magyarul fogalmazza meg, talán viszonzásképpen, amiért szerbül szóltam hozzá. Aztán forgatom a fényképet a házról. Kissé halovány már a kép, de azért tisztán kivehető a balkáni stílusjegyeket viselő épület Görbe cserép fedi a tetőt, három ablaka néz a völgyre, ahol fürge patak beszélget a madarakkal. Partjára járnak a juhok inni. A patak nincs ugyan a képen, de én elképzelem, talán híd is van rajta, azon jártak át a túlsó partjára azok, akik gyalogosan a városba igyekeztek. Vállukon vitték az átalvető tarisznyát, bosnyák motívumokkal kihímezve, bojtosan, rojtosan, benne az elemózsia, a kenyér, a szárított hal, a birkahús, mert errefelé muzulmánok élnek, s nem esznek disznóhúst, szalonnát és sonkát Forgatom a képet a kezemben, az egyik ablakban mintha virág lenne. Talán cserepes muskátli? Mert ott is divat a muskátli. Az ablakot ott pendzsernek nevezik. Török szó, ami meghonosodott az évszázadok folyamán. Az udvar avlija. Azon az avliján látszott valaha, nem is olyan régen, Izmail mint kisgyerek. Az utcán, amit szokáknak neveznek, sudár fák zúgnak, ha lecsap rájuk a hegyekről a szél. A kép hátán Izmail írása, ceruzával csak ennyi: A ház! Lehet, hogy már nincs is ház, megszűnt otthon lenni. Szétlőtték vagy lerombolták, esetleg más költözött bele, más ül ki estelente, az alkonyt várva a szobákra, a ház elé, más gyereke játszik az avliján. ülés Sándor Mérlegelés A honpolgár napok óta gyötri magát A fejét fogja, homlokát ráncolja, arcáról kövér izzadságcseppek gördülnek le, de nem érti. Pedig nem áll nehézfejű ember hírében: annak idején a gimnáziumban még a nagy Laricsev matematikafeladványait is meg tudta oldani. De most ezt a feladványt, az Alkotmánybíróság minapi döntését nem érti. „Nem alkotmányellenes - olvassa el újra és újra a lapokban megjelent szöveget -, hogy a képviselők, illetve polgármesterek esetében a törvény végkielégítés jellegű juttatások tekintetében a határozott idejű munkaviszonynál szokásos szabályozástól eltérő szabályozást állapít meg.” A honpolgár tántoríthatatlan híve a jogállamnak, tiszteli a törvényt és az igazságszolgáltatási szerveket, ezért a világért sem vonná kétségbe a határozat megalapozottságát. Csak éppen nem érti. Miért nem alkotmányellenes az - berzenkedik igazságérzete -, ha eltérnek a törvénytől, a munkajog általános rendelkezéseitől, méghozzá maguk a törvényalkotók? Persze tudja vagy inkább csak sejti, hogy van rá magyarázat, de neki pontosan ezzel a magyarázattal, az alaposabb s részletesebb indoklással maradtak adósai. Pedig ha megvilágosították volna elméjét, akkor még a végkielégítés átlagos összegét, az egy honatyára jutó 336 ezer forintot sem sokallaná. Annál kevésbé, mert megnyugtatták, hogy ez a summa eltörpül az Állami Vagyonügynökség korábban leköszönt tisztségviselőinek kifizetett pénzek mellett, így azonban elméjét változatlanul homály fedi, s azt némileg tovább növeli a szöveg következő passzusa: „Az Alkotmánybíróság a szabályozás erkölcsi megítélésével nemfoglalkozhat..." Akárhogy is nézi, ebből azt olvassa ki, hogy a végkielégítés elfogadása erkölcsileg mérlegelhető. Ha pedig mérlegelhető, mi lenne - villan át agyon egy botor, kiérleletlen gondolat -, ha akadnának olyanok, akik csakugyan mérlegelnék az erkölcsi szempontokat, s ennek megfelelően cselekednének? Bizonyára nem venné zokon döntésüket az Alkotmánybíróság. Ábrán László Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, TÓBIÁS ÁRON Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettes: SZÉNYI GÁBOR Szerkesztők: FEHÉR BÉLA, MARAFKÓ LÁSZLÓ, WINTERMANTEL ISTVÁN Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Rovatvezetők: SZENDREI LŐRINC (belpolitika), HORVÁTH ISTVÁN (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), LAMBERT GÁBOR (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), ÁRVAY SÁNDOR (sport) Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA Kiadja a Magyar Hirdető Részvénytársaság Felelős kiadó: az rt. igazgatósága Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36. Telefon: 215-0141 Fax: 215-2540 Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta Rt., a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, illetve alternatív terjesztők. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (Helir) 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-96636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. Előfizetési díj egy hónapra 400 forint, negyedévre 1200 forint, fél évre 2400 forint, egy évre 4800 forint. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 19,50 forint, szerdán és szombaton 25 forint. A TM A Magyar Nemzet a TMJESZ (Magyar Terjesztés-ellenőrző Szövetség) tagja Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: Athenaeum Nyomda Rt., Budapest Felelős vezető: Vida József vezérigazgató HU ISSN 0133-185 X . HU ISSN 0237-3793 A Demokratikus Chartát, mint a civil társadalom önvédelmét szolgáló intézményt Konrád György hasonlította annak idején esernyőhöz, amelyet kinyitunk, ha eső vagy zápor érkezik, és becsukunk, ha derűs az idő. Akkor én nagyon is egyetértettem ezzel a hasonlattal: a Charta ugyanis nem fegyver, még csak nem is önvédelemre való harci eszköz, hanem szelíd esernyő, a polgári lét kelléke, a civil státus használati eszköze és szimbóluma. Az esernyővel persze verekedni is lehet, általában mégsem ártó célzattal viszi magával az ember, pusztán az időjárás apró támadásai ellen kíván általa védekezni, s jól tudjuk, a közép- és kelet-európai régióban a politika nemegyszer az időjáráshoz hasonlatos. Most ez az esernyő becsukva pihen, talán az előszobában, a fogasra akasztva, de azért ne felejtsük otthon, ha kimegyünk a politika és a történelem túlságosan is hirtelenül változó ege alá. A Demokratikus Charta eddig is jól tudta, hogy mikor kell kinyitni és mikor becsukni az ernyőt, és voltak emlékezetes pillanatok, amikor ez az ernyő nem pusztán felfogta a zavaros felhőkből érkező zuhatagot, hanem mintha szét is oszlatta volna a fellegeket, így 1992 szeptemberében, midőn a Charta imponálóan fegyelmezett és békés tömegdemonstrációja riasztotta vissza azokat a kisebb csoportokat, amelyek seprűvel hadonászó komisszárjaik vezényletével randalíroztak a rádió és a televízió előtt. Jó visszaemlékezni a március 15-éket megélő esti összejövetelekre is, midőn ugyancsak sok tízezer ember fejezte ki ragaszkodását a negyvennyolcas március eszményei és értékei, mindenekelőtt a sajtó szabadsága mellett A Demokratikus Chartának valóban sikerült megmozdítania a magyar társadalmat, éppen a középen vagy a középtől valamivel balra, és kétségtelen, hogy a Charta bátorítást adott azoknak, akik elutasították a konzervatív kormányzat sajtópolitikáját, autoritárius reflexeit, és különösen elutasították a kormánytól jobbra álló politikai csoportok törekvéseit. Az azonban erős túlzásnak tetszik, hogy a most kibontakozó politikai átalakulások, a valószínűleg létrejövő szociálliberális koalíció valamiféle „Chartakormányt” ültetne hatalomba Lehet persze, hogy az új kormánynak lesznek olyan miniszterei, akik korábban aláírták a Chartát, vagy részt vettek ennek mozgalmában, de arról, gondolom, szó sem lehet, hogy az új kormány „Charta-kormány” legyen. Már csak azért sem, mert a Charta nem politikai párt, hanem civil társadalmi mozgalom, amely éppen azért jött létre annak idején, hogy ez a civil társadalom, amelynek elsőrendű érdeke a demokratikus politikai normák minden megszorítás és korlátozás nélküli érvényesülése, hatékonyan ki tudja fejezni kívánságait és érvényesíteni tudja akaratát A civil társadalom és a véleményformáló értelmiség hasonló mozgalmaira, szerveződéseire mindig szükség volt és mindig szükség lesz, kormányt azonban a választásokon bizalmat szerzett politikai pártoknak kell alakítaniuk, és nem a civil jellegű érdek- és jogvédő mozgalmaknak. A Charta természetesen nem „alakíthat” kormányt, még csak nem is lehet „kormánytámogató”, ugyanis semmiféle politikai pártnak nem kötelezheti el magát lévén, hogy elkötelezettséget a demokratikus politikai értékek, a civil társadalom szabadsága, az emberi jogok érvényesülése iránt kell tanúsítania. Azok iránt az értékek iránt, amelyeket 1991 szeptemberében közreadott tizenhét pontja rögzített és a magyar társadalom figyelmébe ajánlott. A Chartának mindig, a jelenben is ezeket az értékeket és jogelveket kell védelmeznie, ezért az a viszony, amelyet a kormányzattal, a mindenkori kormánnyal, a legjobb és legdemokratikusabb kormánnyal kialakít, alapvetően kritikai. Ugyanis nincs és nem lehet olyan hatalom, amely ne szorulna rá a közvélemény, a civil társadalom, a polgári szervezetek ellenőrzésére, túl azon az ellenőrzésen, amelyet a parlamentarizmus, a többpárti berendezkedés, a mindenkori ellenzék jelent A Demokratikus Charta aláíróinak és mozgalmának ezt a meggyőződését és felelősségét nem csökkentheti semmiféle kormányváltozás és politikai átalakulás. A Chartának a jövőben is figyelnie kell a politikai hatalom letéteményeseinek és intézményeinek tevékenységét ellenőriznie kell a szabadságjogok érvényesülését képviselnie kell a tizenhét pontban megfogalmazott 1991-es elveket így mindig igen figyelmesen kell vizsgálnia és mérlegre tennie a sajtószabadság, a véleménynyilvánítás szabadságának megvalósulását, és fel kell emelnie szavát a mostanra ellenzéki helyzetbe szorult konzervatív csoportok véleménynyilvánításának szabadsága, e szabadság intézményesített lehetőségeinek megőrzése és megteremtése mellett. És ha netán azt tapasztalná, hogy valaki vagy valami megsérti ezeket a szabadságjogokat, a demokratikus értékeket, természetesen ugyanazzal a bátorsággal és erővel kell fellépnie, ahogy ezt tette korábban a konzervatív kormányzással vagy a jobboldali demagógiával szemben. Az esernyő most csukva van, remélhetőleg nem kell majd kapkodva kinyitogatni: a hatalom polgári és társadalmi ellenőrzésére, az értelmiség kritikai megnyilatkozására mindazonáltal szükség lesz a jövőben is. Ez az esernyő, amelyet hol kinyitunk, hol becsukunk, ugyanis a civil társadalom egyetlen hatékony fegyvere. Pomogáte Béla 4 civil összefogás fegyvere Lábhoz tett esernyővel tiroli hegyeket, a tündér tavat, a szemet kedélyt kényeztető zöld erdőket megérkezésünk másnapján völgylábig érő szürke köd nyeli el, hajnalban sűrű, szürke eső esik, a szél is szürke. Hat előtt osztrák adót keresek a zsebrádión. Valahonnan Mozart-muzsika szól, hétfőn, ébresztőnek. Aztán a hírek, a közelgő népszavazás - csatlakozni-e az Európai Közösséghez, vagy sem? - és némi fásult Bosznia. Az időjárás-jelentés lesújtó, Salzburgtól nyugatra 7-10 fokos maximumok várhatók, eső, szél, 1300 méter fölött hó. A híreknek vége, folytatódik a reggeli zene, keringő és polka, meg amit nálunk sramlinak hívnak, dalok, amelyeket nehezen értek meg, mert egy férfihang stájer tájnyelven dalol, egy kellemes szoprán tirolit csilingel. Tekergetem a keresőt, Innsbruckban a tartományi főnökkel beszélget egy riporter, a kérdezett okosan és hűvösen érvel, igen szavazást ajánl az Európai Közösség ügyében, reális állásfoglalást. Aztán megint zene, induló, egy kórus Hofer Andrásról, a szabadsághősről énekel. A kis „Frühstückspension” neve „Anneliese”, félannyiba kerül, mint egy háromcsillagos szálloda , amely ugyan „Hotel Post” vagy „Seehof ’ csak, nem „Miami Beach” —, a szoba viszont fényűző, kanapés-fotelos benyílójában vagy Üldögélőjében a falon nagy olajnyomat. Hofer András kőrnadrágjáról, csúszós kalapjáról, nagy szakálláról megismerni egy kapucinus barátnak és egy puskás felkelőnek magyaráz valamit, alighanem a szabadságot. (Miután a tiroli szabadságharc elbukott, Mantovában kivégezték.) A kis penzió forintban 50-60 milliót érhet, stílusa az osztrák parasztházaké, mint Linztől Bregenzig mindenütt. A háziasszony maga takarít, a reggelit hol ő, hol az egyetemista lánya szolgálja föl. A reggelizőszobában hársfa a mennyezet, osztrák népi a bútor. A sarokban, mint Linztől Bregenzig mindenütt, rózsafa feszület. A háziasszony aggódik, mert keveset eszünk reggelire. Lakjunk be, mert a vendéglők drágák, mondja, délben elég egy virsli, egy almásrétes. Pénzről, keresetről esik szó könnyedén, szárazon. Megélünk, mondja az asszony, elsiet, a konyhából behallatszik a mosogatás tányércsörgése. Harmadnapra fölszakadnak a felhők. Körül a hegyeken friss hó, minden tündöklik, ragyog. A háziasszony felsöpri a ház előtt a tiszta járdát. Az egyetemista lány latin gyógyszereveket magol a teraszon - patikus lesz, vagy drogista -, a nyaralók kirajzanak a tópartra. Délelőtt tizenegykor zenekar közeleg, népviseletben, kőrnadrág, csúcsos kalap, sárgán csillognak a fúvós hangszerek, a menet lassú, a térzene fölvonulása ünnepélyes. A zenekar előtt nem mazsorettek pörgetnek pálcát haladó módra, hanem három lány lépdel damasztszoknyában, vállkendősen, kisüsti körtepálinkával kínálva az összesereglő nyaralókat, ingyen. A házigazda délután begördül a parkolóba ezüstmetál Audi 100-asával, ötven kilométer van benne, mondja kicsit büszkén. (Az Audi mellett az én Favoritom.) Az új kocsira koccintani kell a teraszon, a pálinka erős, a háziasszony megmorogja az órát a drága kocsiért, aztán beül, tempósan elhajt bevásárolni. (A régi kocsi a Favorit unokatestvére, a patikuslány már kitette a hátsó ablakába a CONNY betűjelű rendszámtáblát, mivel Comeliának hívják, és a régi kocsi ezentúl az övé.) Két körtepálinkát kell meginni, mert két lábon jár az ember. A déli 9-10 fok másnapján a 26-28 fokos meleget harmadnap ismét eső, szél és 9-10 fok váltja föl. A háziasszony sajnál minket: pontosan tudja, mennyi a kereset Magyarországon Ausztriához képest - járt Hévízen, járt Pesten, szép és olcsó volt nekik az, de nekünk Ausztria? -, aztán az itthoni választást kérdi: - Visszafordultak? - Fölvonom a vállam. - Jó-e Pesten lakni? - kérdi, talán hogy mást kérdezzen, és megjegyzi, hogy ő életében kétszer járt Bécsben, amire nekem nevek jutnak eszembe, Freud, Wittgenstein (talán mert Esterházyt olvastam, a publicistát, miközben kinn esett az eső). Negyednap csak fonászik az eső. Vacogva összejárjuk a nemzetközi nyaralóhelyet, föltűnik, hogy sehol se látok diszkót A sok vacogónak estére népdalestet (citera és tájnyelv) kínálnak a vendéglők, némelyik az innsbrucki tévéből ismert humoristát ígéri (tájnyelven viccel majd). Ötödnap értelme vész az olvasásnak meg a römizésnek a szép és kifogástalanul fűtött szobában. Beülünk a Favoritba, hazajövünk. Néhány nap múlva az osztrákok döntő többsége igennel szavaz az Európai Közösségre. Különös, különös nép. &o/ jp/n&nd) CSÜTÖRTÖK, 1994. június 23. Miután tőlünk kissé nyugatabbra a hír maga az üzenet, üzletetikai szempontból csak a hírrel érdemes manipulálni. A másodlagos vagy rejtett üzenet kódolása tehát nem az újságírók, hanem a szerkesztők feladata. Ez pedig nem más, mint a „mit emelünk ki, milyen sorrendben” kérdése. A tájékoztatás „balkáni” modelljében —ezzel szemben az üzenet a húr, s ez lényegében azzal a szemlélettel azonos, amelyben nem választópolgárok vannak, hanem meggyőzendő tömeg. Mégpedig abból a megfontolásból, hogy az egyénileg értékelt hír olyan bizonytalan üzenet, amely torzulhat, míg az üzenet mint hír hatása biztos, hiszen egyszerűen nem értékelhető másként Hogy ez mekkora tévedés, azt nem csak a 90-es, de a 94-es választási eredmények is bizonyítják. A kilencvenes választások eredményéből a liberális politikusok arra a következtetésre jutottak, hogy a vereség oka a demokrácia „kínálta” szűk politikai terep. Vagyis a liberálisok csak akkor nyerhetnek, ha e terepet szélesítendő a politika a társadalom egyre több szférájában megjelenik. Ez a szinte totálisan átpolitizált társadalom, mint modell, természetesen sokkal közelebb áll a diktatórikus, mint a demokratikus rendszerekhez. Éppen ezért az első, amit a kormánnyal szemben meg kellett fogalmazni, az az volt, hogy az MDF- kormány diktatúrára tör, mert ez már önmagában indokolta, hogy miért is kell a társadalom minden szegletében résen lenni. A totális harchoz persze az „összes" eszközt igénybe kellett venni, így jutottak el a demokrácia olyan értelmezéséig, miszerint az ellenzék dolga: minden lehetséges módon támadni a kormányt (a médiában!), addig, amíg az meg nem bukik. Talán innen ered az a felfogás is, mely szerint a közszolgálati rádió és televízió egyrészt azért van, hogy az ott dolgozók elmondhassák egyéni véleményüket, másrészt csak azok mondhatnak véleményt, akik a mindenkori kormánypártokkal szemben foglalnak állást. Holott a közszolgálati médiának sehol a világon nem feladata a politikai ellenzék képviselete, a sajtó- és véleményszabadságnak pedig semmi köze ahhoz, hogy az egyéni vélemények elhangzanak-e a közszolgálati médiában, vagy sem. A totálisan átpolitizált társadalom újbóli megkísérlése azért lehetett sikeres, mert negyvenöt évig ez a modell működött, és senkinek sem volt tapasztalata arról a nyugat-európai modellről, amelyben elsősorban az egyén felelős a saját sorsáért. Az át-alakulás, az eredeti tőkefelhalmozás veszteseivel tehát nem volt nehéz elhitetni, hogy nem őrajtuk múlott a dolog, hanem a kormányon, hiszen ezen a tájon mindig is a vezetéstől függött minden. Kézenfekvőnek látszott, hogy ha a kormány mindenért felelőssé tehető - a fagylalt minőségétől az önkormányzatokig -, akkor valóban felelőssé kell tenni mindenért (a médiában!), mert így ha a legitimitása nem is, de a szakértelme mindenképpen megkérdőjelezhető. Ahogy a piacgazdaság kiépítésével párhuzamosan a kormány egyre kevésbé avatkozott bele - közvetlenül - a gazdasági folyamatokba, úgy az ebből adódó nehézségeket a média folyamatosan a nyakába varrta. Vagyis ahogy az átalakulásban egyre közelebb jutottunk a nyugat-európai modellhez, a közvéleményformáló ellenzéki erők úgy váltak „szociálisan érzékennyé”. A kormány „bűne” lényegében az volt, hogy a kilencvenes ígéreteihez híven megkezdte a demokrácia és a piacgazdaság kiépítését. (Miközben a nemzeti jövedelem és a szociális kiadások aránya egész Európát beleértve csak Svédországban volt jobb.) Ez megbocsáthatatlannak bizonyult. Ez a totális átpolitizáltság volt az MDF vereségének a fő oka. A választópolgárokra kényszerített állandó készültségi állapottal a média lényegében úgy sokkolta a társadalmat, hogy a „mindenért a kormány a felelős” reflexe mellé felépítette az MSZP-t mint egyetlen megoldást. AZ SZDSZ azért nem lehetett megoldás, mert az ő szerepük más volt. A címerügy, a hordóügy, a Csurka-ügy, a Göncz-ügy, a Pálfy-ügy, a skinheadügy, a rádiósügy, és sorolhatnám tovább azokat az ügyeket, amelyeket mind egytőlegyig létkérdésként, sorskérdésként tálaltak, itthon és külföldön egyaránt Ebből az „idegbajból” a társadalom egyetlen módon szökhetett meg, ha leváltja a kormányt! Az MSZP-t felépítő SZDSZ nélkül - Horn Gyula jól tudja - nem lehet kormányozni. Mert ha megtenné, kilencven nap alatt több ügyet tárgyalna a média negatív beállításban, mint ahány ennyi idő alatt egész Európában fellelhető. Talán újra kellene gondolni, hogy az eltorzult erőviszonyok nem jelentenek-e egy új törésvonalat a magyar politikában. Bárány János Harci eszköz: a média Az átpolitizált társadalom