Magyar Nemzet, 1994. június (57. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-23 / 145. szám

6 CSÜTÖRTÖK, 1994. június 23. Magyar Nemzői „...a dolgot őt magát nézzük...” A ház Levelet kaptam egy bosnyák fiútól, akit tavaly ismertem meg riportutam során. Akkor tizenhárom éves volt, az egyik hazai menekülttábor lakója, aki a nagyszüleivel érkezett hozzánk kis batyuval. A szülei elvesztek a háború­ban, apja a harcok közben, anyja meg betegségben, vagy szomorúságában ta­lán a szíve szakadt meg. Ott kellett hagyniok a kis házat, amely Szarajevótól néhány kilométerre épült fel (még nagyapja, Alija építette a szomszédok segítségével). „Tudja, ott, azon az úton, amely Tarcin felé vezet ki a városból, ha Mostarba me­gyünk... Van róla egy fényképem is, megmutatnám magának. Majd ha újra erre jár... De hot leszünk mi már akkor? Azt mondják, rövidesen visszamehe­tünk. Majd írok magának, hagyja itt a címét..." A kis Izmail mondta ezt nekem, mert nagyon megörült, hogy az anyanyel­vén beszélgettem vele. Jól ismerem hazáját, a hegyeket, a völgyeket, ahol békés birkanyájak legeltek, ismerem az utat Mostar felé, a füstölgő csevapcsicsa- sütőket s teraszokat, a hideg vizű patakokat. Az asszonyok az utak mentén árul­ták már május elején a cseresznyét, aztán később a dinnyét és a korai szőlőt A levél, amit Izmail küldött rövid volt nagyon. „Magyarul írok, már be­szélek, és küldök magának képet a házunkról. A nagyapa gyenge, és még min­dig itt vagyunk...” Elképzelem, amint a bosnyák fiú nekiveselkedik a levélírásnak a tábor közös nagy termében, s magyarul fogalmazza meg, talán viszonzásképpen, amiért szerbül szóltam hozzá. Aztán forgatom a fényképet a házról. Kissé ha- lovány már a kép, de azért tisztán kivehető a balkáni stílusjegyeket viselő épület Görbe cserép fedi a tetőt, három ablaka néz a völgyre, ahol fürge pa­tak beszélget a madarakkal. Partjára járnak a juhok inni. A patak nincs ugyan a képen, de én elképzelem, talán híd is van rajta, azon jártak át a túlsó partjá­ra azok, akik gyalogosan a városba igyekeztek. Vállukon vitték az átalvető ta­risznyát, bosnyák motívumokkal kihímezve, bojtosán, rojtosan, benne az ele­mózsia: a kenyér, a szárított hal, a birkahús, mert errefelé muzulmánok élnek, s nem esznek disznóhúst, szalonnát és sonkát Forgatom a képet a kezemben, az egyik ablakban mintha virág lenne. Ta­lán cserepes muskátli? Mert ott is divat a muskátli. Az ablakot ott pendzser- nek nevezik. Török szó, ami meghonosodott az évszázadok folyamán. Az ud­var avlija. Azon az avliján látszott valaha, nem is olyan régen, Izmail mint kisgyerek. Az utcán, amit szokáknak neveznek, sudár fák zúgnak, ha lecsap rájuk a hegyekről a szél. A kép hátán Izmail írása, ceruzával csak ennyi: A ház! Lehet, hogy már nincs is ház, megszűnt otthon lenni. Szétlőtték vagy lerombolták, esetleg más költözött bele, más ül ki estelente, az alkonyt várva a szokákra, a ház elé, más gyereke játszik az avliján. ülés Sándor Mérlegelés A honpolgár napok óta gyötri magát A fejét fogja, homlokát rán­colja, arcáról kövér izzadságcseppek gördülnek le, de - nem érti. Pedig nem áll nehézfejű ember hírében: annak idején a gimnáziumban még a nagy Laricsev matematikafeladvá­nyait is meg tudta oldani. De most ezt a feladványt, az Alkotmánybíró­ság minapi döntését nem érti. „Nem alkotmányellenes - olvassa el újra és újra a lapokban megjelent szöveget —, hogy a képviselők, illetve polgár- mesterek esetében a törvény végki­elégítés jellegű juttatások tekinteté­ben a határozott idejű munkavi­szonynál szokásos szabályozástól el­térő szabályozást állapít meg.” A honpolgár tántoríthatatlan hí­ve a jogállamnak, tiszteli a törvényt és az igazságszolgáltatási szerveket, ezért a világért sem vonná kétségbe a határozat megalapozottságát. Csak éppen nem érti. Miért nem alkot­mányellenes az - berzenkedik igaz­ságérzete -, ha eltérnek a törvénytől, a munkajog általános rendelkezései­től, méghozzá maguk a törvényalko­tók? Persze tudja vagy inkább csak sejti, hogy van rá magyarázat, de ne­ki pontosan ezzel a magyarázattal, az alaposabb s részletesebb indok­lással maradtak adósai. Pedig ha megvilágosították volna elméjét, ak­kor még a végkielégítés átlagos összegét, az egy honatyára jutó 336 ezer forintot sem sokallaná. Annál kevésbé, mert megnyugtatták, hogy ez a summa eltörpül az Állami Va­gyonügynökség korábban leköszönt tisztségviselőinek kifizetett pénzek mellett. így azonban elméjét változatla­nul homály fedi, s azt némileg to­vább növeli a szöveg következő passzusa: „Az Alkotmánybíróság a szabályozás erkölcsi megítélésével nem .foglalkozhat..." Akárhogy is nézi, ebből azt olvassa ki, hogy - a végkielégítés elfogadása erkölcsileg mérlegelhető. Ha pedig mérlegelhe­tő, mi lenne - villan át agyán egy bo­tor, kiérleletlen gondolat -, ha akad­nának olyanok, akik csakugyan mérlegelnék az erkölcsi szemponto­kat, s ennek megfelelően cseleked­nének? Bizonyára nem venné zokon döntésüket - az Alkotmánybíróság. Ábrán László Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: PETHŐ TIBOR Tagjai: BÁCSKAI TAMÁS, FÖLDES PÉTER, TÓBIÁS ÁRON Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettes: SZÉNYI GÁBOR Szerkesztők: FEHÉR BÉLA, MARAFKÓ LÁSZLÓ, WINTERMANTEL ISTVÁN Vezető publicista: KRISTÓF ATTILA Rovatvezetők: SZENDREI LŐRINC (belpolitika), HORVÁTH L ISTVÁN (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra), LAMBERT GÁBOR (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), ÁRVAY SÁNDOR (sport) Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA Kiadja a Magyar Hirdető Részvénytársaság Felelős kiadó: az rt. igazgatósága Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1092 Budapest, Kinizsi u. 30-36. Telefon: 215-0141 Fax: 215-2540 Postacímünk: 1392 Pf. 276. Terjeszti a Magyar Posta Rt., a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok, illetve alternatív terjesztők. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (Helir) 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt. 219-9o63ó, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Külföldön terjeszti a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, postafiók 149. » Előfizetési díj egy hónapra 400 forint, negyedévre 1200 forint, fél évre 2400 forint, i egy évre 4800 forint. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 19,50 forint, szerdán és szombaton 25 forint. Λ ™ A Magyar Nemzet a yMJESZ (Magyar Terjesztés-ellenőrző Szövetség) tagja Szedés: Magyar Nemzet Kiadó Rt. Nyomás: Athenaeum Nyomda Rt., Budapest Felelős vezető: Vida József vezérigazgató HU ISSN 0133-185X » HU ISSN 0237-3793 4 civil összefogás fegyvere Lábhoz tett esernyővel A Demokratikus Chartát, mint a civil társadalom önvédelmét szolgáló intézményt Konrád György ha­sonlította annak idején esernyőhöz, amelyet kinyi­tunk, ha eső vagy zápor érkezik, és becsukunk, ha derűs az idő. Akkor én nagyon is egyetértettem ezzel a hasonlattal: a Charta ugyanis nem fegyver, még csak nem is önvédelemre való harci eszköz, hanem szelíd esernyő, a polgári lét kelléke, a civil státus használati eszköze és szimbóluma. Az esernyővel persze verekedni is lehet, általában mégsem ártó cél­zattal viszi magával az ember, pusztán az időjárás apró támadásai ellen kíván általa védekezni, s jól tudjuk, a közép- és kelet-európai régióban a politika nemegyszer az időjáráshoz hasonlatos. Most ez az esernyő becsukva pihen, talán az elő­szobában, a fogasra akasztva, de azért ne felejtsük otthon, ha kimegyünk a politika és a történelem túl­ságosan is hirtelenül változó ege alá. A Demokrati­kus Charta eddig is jól tudta, hogy mikor kell kinyit­ni és mikor becsukni az ernyőt, és voltak emlékeze­tes pillanatok, amikor ez az ernyő nem pusztán fel­fogta a zavaros felhőkből érkező zuhatagot, hanem mintha szét is oszlatta volna a fellegeket. így 1992 szeptemberében, midőn a Charta imponálóan fegyel­mezett és békés tömegdemonstrációja riasztotta vissza azokat a kisebb csoportokat, amelyek seprű­vel hadonászó komisszárjaik vezényletével randalí­roztak a rádió és a televízió előtt. Jó visszaemlékezni a március 15-éket megélő esti összejövetelekre is, midőn ugyancsak sok tízezer ember fejezte ki ra­gaszkodását a negyvennyolcas március eszményei és értékei, mindenekelőtt a sajtó szabadsága mellett A Demokratikus Chartának valóban sikerült megmozdítania a magyar társadalmat, éppen a közé­pen vagy a középtől valamivel balra, és kétségtelen, hogy a Charta bátorítást adott azoknak, akik elutasí­tották a konzervatív kormányzat sajtópolitikáját, au- toritárius reflexeit, és különösen elutasították a kor­mánytól jobbra álló politikai csoportok törekvéseit. Az azonban erős túlzásnak tetszik, hogy a most ki­bontakozó politikai átalakulások, a valószínűleg lét­rejövő szociálliberális koalíció valamiféle „Charta­kormányt” ültetne hatalomba Lehet persze, hogy az új kormánynak lesznek olyan miniszterei, akik ko­rábban aláírták a Chartát, vagy részt vettek ennek mozgalmában, de arról, gondolom, szó sem lehet, hogy az új kormány „Charta-kormány” legyen. Már csak azért sem, mert a Charta nem politikai párt, hanem civil társadalmi mozgalom, amely éppen azért jött létre annak idején, hogy ez a civil társada­lom, amelynek elsőrendű érdeke a demokratikus po­litikai normák minden megszorítás és korlátozás nél­küli érvényesülése, hatékonyan ki tudja fejezni kí­vánságait és érvényesíteni tudja akaratát A civil tár­sadalom és a véleményformáló értelmiség hasonló mozgalmaira, szerveződéseire mindig szükség volt és mindig szükség lesz, kormányt azonban a válasz­tásokon bizalmat szerzett politikai pártoknak kell alakítaniok, és nem a civil jellegű érdek- és jogvédő mozgalmaknak. A Charta természetesen nem „alakíthat” kor­mányt, még csak nem is lehet „kormánytámogató”, ugyanis semmiféle politikai pártnak nem kötelezheti el magát lévén, hogy elkötelezettséget a demokrati­kus politikai értékek, a civil társadalom szabadsága, az emberi jogok érvényesülése iránt kell tanúsítania. Azok iránt az értékek iránt, amelyeket 1991 szep­temberében közreadott tizenhét pontja rögzített és a magyar társadalpm figyelmébe ajánlott. A Chartá­nak mindig, a jelenben is ezeket az értékeket és jog­elveket kell védelmeznie, ezért az a viszony, amelyet a kormányzattal, a mindenkori kormánnyal, a leg­jobb és legdemokratikusabb kormánnyal kialakít, alapvetően kritikai. Ugyanis nincs és nem lehet olyan hatalom, amely ne szorulna rá a közvélemény, a civil társadalom, a polgári szervezetek ellenőrzésé­re, túl azon az ellenőrzésen, amelyet a parlamentariz­mus, a többpárti berendezkedés, a mindenkori ellen­zékjelent A Demokratikus Charta aláíróinak és mozgal­mának ezt a meggyőződését és felelősségét nem csökkentheti semmiféle kormányváltozás és politi­kai átalakulás. A Chartának a jövőben is figyelnie kell a politikai hatalom letéteményeseinek és intéz­ményeinek tevékenységét ellenőriznie kell a sza­badságjogok érvényesülését képviselnie kell a ti­zenhét pontban megfogalmazott 1991-es elveket így mindig igen figyelmesen kell vizsgálnia és mér­legre tennie a sajtószabadság, a véleménynyilvání­tás szabadságának megvalósulását, és fel kell emel­nie szavát a mostanra ellenzéki helyzetbe szorult konzervatív csoportok véleménynyilvánításának szabadsága, e szabadság intézményesített lehetősé­geinek megőrzése és megteremtése mellett. És ha netán azt tapasztalná, hogy valaki vagy valami meg­sérti ezeket a szabadságjogokat, a demokratikus ér­tékeket, természetesen ugyanazzal a bátorsággal és erővel kell fellépnie, ahogy ezt tette korábban a kon­zervatív kormányzással vagy a jobboldali demagó­giával szemben. Az esernyő most csukva van, remélhetőleg nem kell majd kapkodva kinyitogatni: a hatalom polgári és társadalmi ellenőrzésére, az értelmiség kritikai megnyilatkozására mindazonáltal szükség lesz a jövőben is. Ez az esernyő, amelyet hol Ki­nyitunk, hol becsukunk, ugyanis a civil társada­lom egyetlen hatékony fegyvere. Pomogáte Béla Harci eszköz: a média Az átpolitizált társadalom Miután tőlünk kissé nyugatabbra a hír maga az üzenet, iizletetikai szem­pontból csak a hírrel érdemes manipu­lálni. A másodlagos vagy rejtett üze­net kódolása tehát nem az újságírók, hanem a szerkesztők feladata. Ez pe­dig nem más, mint a „mit emelünk ki, milyen sorrendben” kérdése. A tájékoztatás „balkáni” modelljé­ben —ezzel szemben - az üzenet a húr, s ez lényegében azzal a szemlélettel azonos, amelyben nem választópolgá­rok vannak, hanem meggyőzendő tö­meg. Mégpedig abból a megfontolás­ból, hogy az egyénileg értékelt hír olyan bizonytalan üzenet, amely tor­zulhat, míg az üzenet mint hír hatása biztos, hiszen egyszerűen nem értékel­hető másként Hogy ez mekkora téve­dés, azt nem csak a 90-es, de a 94-es választási eredmények is bizonyítják. A kilencvenes választások ered­ményéből a liberális politikusok arra a következtetésre jutottak, hogy a ve­reség oka a demokrácia „kínálta” szűk politikai terep. Vagyis a liberáli­sok csak akkor nyerhetnek, ha e tere­pet szélesítendő a politika a társada­lom egyre több szférájában megjele­nik. Ez a szinte totálisan átpolitizált társadalom, mint modell, természete­sen sokkal közelebb áll a diktatóri­kus, mint a demokratikus rendszerek­hez. Éppen ezért az első, amit a kor­mánnyal szemben meg kellett fogal­mazni, az az volt, hogy az MDF- kormány diktatúrára tör, mert ez már önmagában indokolta, hogy miért is kell a társadalom minden szegletében résen lenni. A totális harchoz persze az „összes" eszközt igénybe kellett ven­ni. így jutottak el a demokrácia olyan értelmezéséig, miszerint az ellenzék dolga: minden lehetséges módon tá­madni a kormányt (a médiában!), ad­dig, amíg az meg nem bukik. Talán innen ered az a felfogás is, mely sze­rint a közszolgálati rádió és televízió egyrészt azért van, hogy az ott dolgo­zók elmondhassák egyéni vélemé­nyüket, másrészt csak azok mondhat­nak véleményt, akik a mindenkori kormánypártokkal szemben foglal­nak állást. Holott a közszolgálati mé­diának sehol a világon nem feladata a politikai ellenzék képviselete, a sajtó- és véleményszabadságnak pedig semmi köze ahhoz, hogy az egyéni vélemények elhangzanak-e a köz- szolgálati médiában, vagy sem. A totálisan átpolitizált társadalom újbóli megkísérlése azért lehetett si­keres, mert negyvenöt évig ez a mo­dell működött, és senkinek sem volt tapasztalata arról a nyugat-európai modellről, amelyben elsősorban az egyén felelős a saját sorsáért. Az át- ‘ alakulás, az eredeti tőkefelhalmozás veszteseivel tehát nem volt nehé^ el­hitetni, hogy nem őrajtuk múlott a do­log, hanem a kormányon, hiszen ezen a tájon mindig is a vezetéstől függött minden. Kézenfekvőnek látszott, hogy ha a kormány mindenért fele­lőssé tehető - a fagylalt minőségétől az önkormányzatokig -, akkor való­ban felelőssé kell tenni mindenért (a médiában!), mert így ha a legitimitá­sa nem is, de a szakértelme minden­képpen megkérdőjelezhető. Ahogy a piacgazdaság kiépítésével párhuza­mosan a kormány egyre kevésbé avatkozott bele - közvetlenül - a gaz­dasági folyamatokba, úgy az ebből adódó nehézségeket a média folya­matosan a nyakába varrta. Vagyis ahogy az átalakulásban egyre köze­lebb jutottunk a nyugat-európai mo­dellhez, a közvéleményformáló el­lenzéki erők úgy váltak „szociálisan érzékennyé”. A kormány „bűne” lényegében az volt, hogy a kilencvenes ígéretei­hez híven megkezdte a demokrácia és a piacgazdaság kiépítését. (Miköz­ben a nemzeti jövedelem és a szo­ciális kiadások aránya egész Európát beleértve csak Svédországban volt jobb.) Ez meg bocsáthatatlannak bi­zonyult. Ez a totális átpolitizáltság volt az MDF vereségének a fő oka. A válasz­tópolgárokra kényszerített állandó ké­szültségi állapottal a média lényegé­ben úgy sokkolta a társadalmat, hogy a „mindenért a kormány a felelős” ref­lexe mellé felépítette az MSZP-t mint egyetlen megoldást. AZ SZDSZ azért nem lehetett megoldás, mert az ő sze­repük más volt. A címerügy, a hordó­ügy, a Csurka-ügy, a Göncz-ügy, a Pálfy-ügy, a skinheadügy, a rádiós­ügy, és sorolhatnám tovább azokat az ügyeket, amelyeket mind egytől- egyig létkérdésként, sorskérdésként tálaltak, itthon és külföldön egyaránt Ebből az „idegbajból” a társadalom egyetlen módon szökhetett meg: ha leváltja a kormányt! Az MSZP-t felépítő SZDSZ nél­kül - Horn Gyula jól tudja - nem le­het kormányozni. Mert ha megtenné, kilencven nap alatt több ügyet tár­gyalna a média negatív beállításban, mint ahány ennyi idő alatt egész Eu­rópában fellelhető. Talán újra kellene gondolni, hogy az eltorzult erőviszonyok nem jelentenek-e egy új törésvonalat a magyar politikában. Bárány János tiroli hegyeket, a tündér tavat, a sze- met-kedélyt kényeztető zöld erdőket megérkezésünk másnapján völgylá­big érő szürke köd nyeli el, hajnalban sűrű, szür­ke eső esik, a szél is szürke. Hat előtt osztrák adót keresek a zsebrádión. Valahonnan Mozart-muzsika szól, hétfőn, ébresz­tőnek. Aztán a hírek, a közelgő népszavazás - csatlakozni-e az Európai Közösséghez, vagy sem? - és némi fásult Bosznia. Az időjárás-jelen­tés lesújtó, Salzburgtól nyugatra 7-10 fokos ma­ximumok várhatók, eső, szél, 1300 méter fölött hó. A híreknek vége, folytatódik a reggeli zene, keringő és polka, meg amit nálunk sramlinak hív­nak, dalok, amelyeket nehezen értek meg, mert egy férfihang stájer tájnyelven dalol, egy kelle­mes szoprán tirolit csilingel. Tekergetem a kere­sőt, Innsbruckban a tartományi főnökkel beszél­get egy riporter, a kérdezett okosan és hűvösen ér­vel, igen szavazást ajánl az Európai Közösség ügyében, reális állásfoglalást. Aztán megint zene, induló, egy kórus Hofer Andrástól, a szabadság- hősről énekel. A kis „Frühstückspension” neve „Annelie­se”, félannyiba kerül, mint egy háromcsillagos szálloda — amely ugyan „Hotel Post” vagy „See- hof ’ csak, nem „Miami Beach” —, a szoba vi­szont fényűző, kanapés-fotelos benyílójában vagy Uldögélőjében a falon nagy olajnyomat: Hofer András - bőmadrágjáról, csúszós kalapjá­ról, nagy szakálláról megismerni - egy kapuci­nus barátnak és egy puskás felkelőnek magyaráz valamit, alighanem a szabadságot. (Miután a ti­roli szabadságharc elbukott, Mantovában kivé­gezték.) A kis penzió forintban 50-60 milliót érhet, stílusa az osztrák parasztházaké, mint Linztől Bregenzig mindenütt. A háziasszony maga taka­rít, a reggelit hol ő, hol az egyetemista lánya szol­gálja föl. A reggelizőszobában hársfa a mennye­zet, osztrák népi a bútor. A sarokban, mint Linz­től Bregenzig mindenütt, rózsafa feszület. A házi­asszony aggódik, mert keveset eszünk reggelire. Lakjunk be, mert a vendéglők drágák, mondja, délben elég egy virsli, egy almásrétes. Pénzről, keresetről esik szó könnyedén, szárazon. Meg­élünk, mondja az asszony, elsiet, a konyhából be­hallatszik a mosogatás tányércsörgése. Harmadnapra fölszakadnak a felhők. Körül a hegyeken friss hó, minden tündöklik, ragyog. A háziasszony felsöpri a ház előtt a tiszta járdát. Az egyetemista lány latin gyógyszemeveket magol a teraszon - patikus lesz, vagy drogista -, a nyara­lók kirajzanak a tópartra. Délelőtt tizenegykor ze­nekar közeleg, népviseletben, bőmadrág, csúcsos kalap, sárgán csillognak a fúvós hangszerek, a menet lassú, a térzene fölvonulása ünnepélyes. A zenekar előtt nem mazsorettek pörgetnek pálcát haladó módra, hanem három lány lépdel damaszt- szoknyában, vállkendősen, kisüsti körtepálinká­val kínálva az összesereglő nyaralókat, ingyen. A házigazda délután begördül a parkolóba ezüstme- tál Audi 100-asával, ötven kilométer van benne, mondja kicsit büszkén. (Az Audi mellett az én Fa­voritom.) Az új kocsira koccintani kell a teraszon, a pálinka erős, a háziasszony megmorogja az urát a drága kocsiért, aztán beül, tempósan elhajt be­vásárolni. (A régi kocsi a Favorit unokatestvére, a patikuslány már kitette a hátsó ablakába a CONNY betűjelű rendszámtáblát, mivel Come- liának hívják, és a régi kocsi ezentúl az övé.) Két körtepálinkát kell meginni, mert két lábon jár az ember. A déli 9-10 fok másnapján a 26-28 fokos me­leget harmadnap ismét eső, szél és 9-10 fok váltja föl. A háziasszony sajnál minket: pontosan tudja, mennyi a kereset Magyarországon Ausztriához képest - járt Hévízen, járt Pesten, szép és olcsó volt nekik az, de nekünk Ausztria? -, aztán az itt­honi választást kérdi: - Visszafordultak? - Fölvo­nom a váltam. - Jó-e Pesten lakni? - kérdi, talán hogy mást kérdezzen, és megjegyzi, hogy ő életé­ben kétszer járt Bécsben, amire nekem nevek jut­nak eszembe, Freud, Wittgenstein (talán mert Es- terházyt olvastam, a publicistát, miközben kinn esett az eső). Negyednap csak fonálzik az eső. Vacogva összejárjuk a nemzetközi nyaralóhelyet, föltűnik, hogy sehol se látok diszkót A sok vacogónak es­tére népdalestet (citera és tájnyelv) kínálnak a vendéglők, némelyik az innsbrucki tévéből ismert humoristát ígéri (tájnyelven viccel majd). Ötödnap értelme vész az olvasásnak meg a rö- mizésnek a szép és kifogástalanul fűtött szobában. Beülünk a Favoritba, hazajövünk. Néhány nap múlva az osztrákok döntő többsége igennel szavaz az Európai Közösségre. Különös, különös nép. &o/< jß/n&ud· 1

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék