Magyar Nemzet, 1994. július (57. évfolyam, 152-177. szám)

1994-07-11 / 160. szám

HÉTFŐ, 1994. július 11. A Seagull Alapítvány iskolája Százhúsz érettségizettet fogadnak Középiskolát hozott létre Salgótarjánban a J. L. Seagull Alapítvány, melyet Simonfalvi László, az országos ILS Nyelviskola-hálózat igazgatója magánemberként alakított meg. Az alapítók bejelentették, hogy az iskola már ez év őszé­től százhúsz olyan érettségizett fiatalt fogad diákjául, kiknek sem tovább tanulni, sem elhe­lyezkedni nem sikerült. Egy-, illetve kétéves kurzusokon ide­gen nyelvi menedzser asszisz­tens, idegen nyelvi ügyintéző­titkár, idegennyelvi pedagó­giai asszisztens, valamint au­­pair-szakismeretekre tanítja a diákokat, új esélyhez juttatva a­­sikeresen vizsgázókat mind a munkaerőpiacon, mind a to­vábbtanulást illetően. Az au­­pair-képzés egyébként a szo­kásos baby-sitter-, vagyis gyer­mekgondozó-tanfolyamokhoz hasonló, csak annál lényege­sen tágabb és magasabb, szintű oktatást ad, továbbá vizsga után a Benelux-államokban napi hatórás munkára csalá­dokhoz szóló, egyéves munka­­szerződést. Eltérően más alapítványi iskoláktól, az oktatás a J. L. Seagall alapítványi középis­kolában a salgótartjáni önkor­mányzattal kötött közoktatási megállapodásnak köszönhető­en ingyenes. E dokumentum alapján igényelheti ugyanis a tanintézet a fejenkénti és évenkénti 66 ezer forintos ál­lami fejkvótát. A diákonként 150 ezer forintos képzési költ­séget ez persze nem fedezi, az alapítvány azonban kész a költségterhekből részt vállal­ni,­­ezentúl pedig pályázatok­kal próbálkoznak és potenciá­lis támogatókra számítanak. Az alapítványhoz hason­lóan az iskola is­ Richard Bach gyönyörű lírai regényének hő­séről, a Jonathan Livingston Seagull nevű sirályról nevezte el magát. A madár ugyanis ab­ban különbözött szembetűnő­en társaitól, hogy a repülést nem csupán az élelemszerzés eszközéül tekintette, hanem képességét magáért a repülés öröméért fejlesztette mind magasabb színvonalra. Az is­kola is oly módon óhajtja a munkaerőpiacon keresett szakismeretekkel ellátni diák­jait, hogy eközben a tanulás örömében is részesítse őket - tudatja az MTI. Menekülés négy sávon A próza izzó ébenfa kilincse Árt vagy használ egy re­génynek, ha húsz éven át kéz­iratban hever? Regénye válo­gatja - mondhatnánk, ha a mű, melynek kapcsán a kérdést föl­vetettük, nem lenne végletesen korhoz kötött. Pósa Zoltánnak a könyvhétre megjelenő kötete, a Menekülés négy sávon ugyanis magán viseli a hetve­­­­nes évek modernista nagypró­zájának szinte minden tipikus jegyét. A Stádium Kiadó bátor­ságára vall, hogy a mindent át­ható posztmodern stílusdikta­túrában is hajlik e letűntnek gondolt poétika pártolására. A szerzőtől tudjuk, hogy mindössze tizenöt elkészült re­gény kéziratát rejtegeti asztal­­fiókjában. A most napvilágra került mű is több könyvre való anyagot sűrít magába. A költői erejű, ám gyakorta terméket­lenségbe torkolló metaforák rendre a hetvenes évek értelmi­ségi gondolkodásának újbóli zátonyra futását modellezik. Még az utószót jegyző Kulcsár Szabó Ernő sem tudja határozottan eldönteni, mivel is van dolgunk valójában. Ha mégis le kéne tennünk a ga­rast, ezt a zavarba ejtő könyvet leginkább egzisztencialista be­ütésű egyetemi regénynek ne­vezhetnénk. Ráadásul kétfajta campus-emlékek szikráznak itt össze: Debrecen következete­sen Nembutánnak, Szeged pe­dig Lógómérnak neveztetik. • Utóbbi fölöttébb távol esik Temesi Ferenc sokkalta plebe­­jusabb Porlódjától, s az uni­versitas is inkább csak szimbo­likus helyszíne, mint valósá­gos terepe a szellemi sziporká­­zás és a vigasztalan alkoholi­zálás között hányódó figurák álcselekvéseinek. Nyilván az sem véletlen, hogy a vélhetően a szerző alteregóját takaró Korsó György neve feltűnően egybecseng Gregory Corsó­­éval. A szakadatlan reflexió- és önreflexió-áradatból nem egyszerű kihámozni a lecsupa­szított üzenetet, de ezért oly­kor akár kifejezetten hálásak is lehetünk. „Mikor az elmúlt nyárutói iszonyatos hőség­ében fa kilincse utolsót izzott, Lucyéknál javában folyt a bo­hémélet” - kezdi például Pósa az egyik fejezetet. Meg kell említeni az író fa­nyar - főként nyelvi - humorát: az egyik kontraszelektált pro­fesszor „ovációt emel” valami tanszéki döntés ellen; a parodi­zált Kosztolányit pedig nem átallja „Karinthy kis szimbolis­ta klapecának” nevezni. A Menekülés négy sávon társtalannak tűnik az újabb ma­gyar irodalomban, de van már követője­­ az e regényben is felbukkanó Szilassy Zoltán fo­lyóirat­ publikációjából ítélve. Pósa e „befejezhetetlen” írás folytatásának is nekiállt: ebből a Stádium folyóirat 1992-es őszi száma közölt mutatványt. Csontos János Kultúra ywMWWy'M'MMilW.ff H­enri de Rohan-Csermák magyar származású francia orgonaművész szlovákiai és magyarországi koncertkörútjának utolsó állo­másaként ma este hét órakor a budapesti Szent István-bazili­kában ad koncertet. Műsorán többek között Couperin, Bach, Mendelssohn, Pierne és Ber­lioz művei szerepelnek. A huszonhét éves orgona­művész Párizsban született, felsőfokú zenei tanulmányait Michel Bouvard, majd André Isoir professzor irányításával végezte. Kezdetben a désiers-i konzervatóriumban, jelenleg a párizsi Sorbonne egyetemen tanít zenei analízist. A fiatal művész a bésiers-i katedrális és a párizsi Saint Odile-templom főorgonistája, valamint tagja a párizsi orgonák felújítását felügyelő bizottságnak. A mű­vész egyenes ági leszármazott­ja Csermák Antal zeneszerző­nek, a Bihari-Lavotta-Csermák vierbunkostriász tagjának. Édes­apja, Csermák Géza pedig is­mert néprajzkutató volt, aki Kodály­­Zoltánnal is dolgozott együtt. é­s Henri de Rohan-Csermák nagy lelkesedéssel mesél az or­gonákról, zeneművekről, orgo­­n■naépítészetről. Elmondta, hogy kezdetben zongorázni tanult, majd tizennégy éves korában orgonazenét hallott egy temp­lomban. Ez olyan nagy élmény volt számára, hogy elhatározta, közelebbről megismerkedik a hangszerrel. Szeretettel emlék­szik első mesterére, egy idős orgonistára, aki még Wictortól és Vierne-től tanult. A nagy francia orgonisták, zeneszerzők közül személyesen ugyan nem ismerte Pierre Cochereau-t, de sokszor hallgatta őt a Notre- Dam­re székesegyházban ját­szani. Egyszer­ találkozott Oli­vier Messiaen-nel, és jelen le­hetett, amikor az idős zeneszer­ző a Szent Trinité-templomban improvizált.­­ Néhány évvel ezelőtt Ma­gyarországon nagyon „diva­tos” hangszer volt az orgona, fiatalok közül is sokan jártak orgonakoncertekre. Francia­­országban mostanában meny­nyire népszerűek az orgona­hangversenyek? - kérdeztem a művésztől. - Azt hiszem, mostanában kicsit csökkent az orgona­hangversenyek látogatottsága. Ennek több oka van. Az egyik, hogy az utóbbi években túl sok orgonakoncertet tartottak. Emellett a művészek egy része nem válogatta elég gondosan a műsor programját. Előfordult például, hogy Bach összes ko­rálját egy esten adták elő. Sze­rintem ez túl nehéz a hallgató­ságnak, figyelemmel kell len­nünk a közönség befogadóké­pességére. Igyekszem felépíte­ni a koncertjeimet. Minden or­gona különböző. A hangszer­hez is alakítani kell a progra­mot, és a közönséghez is. - Szlovákiai és magyar­­országi koncertjeit magyar vonatkozású művekkel zárja. Milyen egyéb megfontolások alapján építette fel ezeket a programokat? - Általában először a mű­sor „tartóoszlopait” választom ki, nagy, fajsúlyos mester­műveket. A ma esti hangverse­nyen ilyen például Bach c-moll Passacagliája, ez a mű egyéb­ként is az egyik kedvencem. A koncert közepe táján Mendels­sohn d-moll prelúdium és fugá­ja következik majd. Ennek a nagyon érdekes műnek csak a kézirata maradt fenn. Eredeti­leg egy szonáta vázlata volt. Véleményem szerint ez az egyik legnagyobb mesterműve Mendelssohnnak, kitűnő pél­dája, miként dolgozta fel mű­veiben a korlátokat. A hang­verseny harmadik pillére Mau­rice Duruflé darabja. Duruflé híres francia zeneszerző, nyolc éve halt meg. Ezek közé a ne­hezebb mesterművek közé könnyedebb, rövidebb kompo­zíciókat illesztek. Természete­sen a hangszer adottságaira a művek kiválasztásánál mindig tekintettel kell lenni. - Bizonyára hallott már a magyar Angster Józsefről, a híres francia orgonaépítő mes­ter, Cavaillé-Coll tanítványá­ról. Játszott már Angster-or­­gonán? - Igen, hiszen már nem elő­ször járok Magyarországon. Azt a hangszert, amit kipróbál­tam, sajnos a Rieger orgonák mintájára építették újjá. Csak néhány eredeti sípsort hagytak meg, ezek nagyon hasonlítanak Cavaillé-Coll hangszíneihez. Kicsit sötétebb tónusúak, igen érdekesek. Az érintetlen Angs­­ter-orgonák szerintem kiválóak lennének Vienne borongós han­gulatú műveihez. " - Orgonán játszani nagyon bonyolult, hiszen egyszerre sok mindenre kell figyelni, a pedál­játék mellett például a hang­színek (regiszterkapcsolók) be­állítására... - Igen, igen, de ez az egyik legérdekesebb része az orgona­játéknak. Kezdetben, amikor még nem tudtam orgonáim, a hangszer nem tűnt bonyolult­nak, olyan volt, mint egy játék. Nagyon élveztem, hogy más és más regisztergombok bekap­csolásával a hangszínek szám­talan variációját próbálhattam ki. Természetesen később sok technikai jellegű nehézséget­­ kellett megoldanom. Ilyen volt például a pedáljáték elsajátítá­sa, hiszen kezdetben zongoráz­ni tanultam. A hangszínek megtervezését, kipróbálását a mai napig nagyon szeretem. - Az orgonisták általában könyvekből is megszállottan tanulmányozzák a különböző hangszerek leírását, az úgyne­vezett diszpozíciókat... - Azt hiszem, nem ismerek olyan orgonistát, akit ez ne érdekelne. A hangszer ismerete az orgonajátékhoz elengedhe­tetlen. Jó néhányszor az orgo­naművészek terveznek, építe­nek is hangszereket. A kisebb hibák javítására pedig szinte minden orgonista képes. - A magyar orgonistákra jellemző, hogy járják a templo­mokat, igyekeznek minél több hangszert felfedezni, kipróbál­ni. így van ez a francia művé­szekkel is? - Természetesen. Azt szok­ták mondani, hogy amikor egy orgonista belép a templomiba - függetlenül attól, hogy magyar, német, szlovák vagy francia —, először nem az oltárra tekint, hanem rögtön hátrafordul, és keresi az orgonát. Ha nincs a templomban hangszer, nagyon csalódott lesz. Az is lehangoló, ha nem próbálhatja ki az orgo­nát, mert a feljárat ajtaja zárva van. Előfordulhat, hogy az aj­tót nyitva hagyták, de nincs, aki felkísérje a művészt. A leg­több orgonista ilyenkor is ki­próbálja a hangszert. Ehhez kell egy kis bátorság, majdnem őrültségnek nevezném, de en­nek mi, orgonisták képtelenek vagyunk ellenállni... Baráth Edina Nehéz mesterművek között könnyedebb kompozíciók Henri de Rohan-Csermák orgonaestje Budapesten Henri de Rohan-Csermák: A legtöbb orgonista őrültségekre is képes ^ 'v,l' " ''! 1 , " 1 1 ' " ; ....— " ~" 7" !■*·' 'Wynv K Új Forrás Huszonöt éves a tatabányai Új Forrás, s eb­ből az alkalomból háromszázötven oldalas kiad­ványban néz szembe múltjával. Ha bárkinek ké­telyei támadnak a vidéki irodalmi lapok létjogo­sultságát illetően, akkor az egyes számok helyett érdemes kézbe vennie a tatabányai Ezüstkönyv című jubileumi antológiát. Három nagy fejezetre oszlik a könyv. 1969 és 1978 között, Payer Ist­ván alapító főszerkesztősége alatt évente három­szor jelent meg a folyóirat. 1979-88-ig évente hatszor (85-től a jelenlegi főszerkesztő, Monos­tori Imre irányításával), az utolsó fejezet a rend­szerváltozás időszakát mutatja meg (1991-től évente tízszer jelentkezik a lap). Az irodalmi olvasmánynak is élvezetes Ezüst­­könyvnek nem az a legfőbb erénye,­ hogy a magyar irodalom számos kiválóságát felvonultatja, hogy Weöres Sándor két versét állíthatja az élre, s fontos Hamvas Bé­­la-esszével zárhatja az összeállítást, hanem hogy sajátos tükröt tud tartani az elmúlt huszonöt év elé, hogy érthetővé teszi a mai folyamatokat, szembenállásokat. Az Új Forrás - mint a szerzői névsorból kiderül - nyitott lap. Hogy többet pub­likált benne az úgynevezett népi szárny, merő véletlen lehet, hiszen Rába Györgytől Tandori Dezsőig mindenki helyet kapott. Inkább a próza­rovatból hiányolunk neveket, bár ami a mostani antológiába bekerült, meggyőző. A már-már el­felejtett Gáli István, Munkácsi Miklós, a hivata­losságokat joggal irritáló Csalog Zsolt, a meg­jelenés idején alig ismert Csíki László, Onagy Zoltán novellái remek olvasmányok. Az Új Forrás a közfigyelem homlokterébe mégsem ezektől az írásoktól került, amikor 1984 májusában a szerkesztőség lehozta Nagy Gáspár három, előző nyáron írt versét, kitört a botrány. Aczél Györgyék abban reménykedtek, hogy elfe­lejtődtek a kezdetek, a megkötött paktum értel­mében ők igazán kényeztették az írókat csak azért, hogy felejtsenek. Erre előáll egy, az ese­mények idején kilencéves költő, és számon kér: „Egyszer majd el kell temetni­­ és nekünk nem szabad feledni la gyilkosokat néven nevezni." - írja az Öröknyár: elmúltam 9 éves című vers vé­gén. Az azóta okkal híressé vált mű mellett újra olvasva Nagy Gáspár másik két nyári versét (Ha­lálraítélt évszak ez a nyár, Nyárbafagy­ottan), látjuk, oly mélyről táplálkozó indulatok, keserű­ség és feszültség hatja át őket, hogy hallgatni to­vább lehetetlen volt. Ugyancsak történelmi érdeme az Új Forrás­nak, hogy közölte Tasi József interjúit Pilinszky Jánossal és Pilinszkyről Kocsis Zoltánnal. Az az­óta megsokszorozódott emlékezések mellett is tud újat mondani, mi több, néhány fontos vers keletkezéstörténetéhez adalékkal szolgálni ez a két írás. Amikor Tasi felteszi a levegőben lógó kérdést: „Mi a véleményed, miért újul ki nap­jainkban az úgynevezett népi-urbánus vita?", Pilinszky így felel: „...én se az egyik, se a másik oldalt így nem szeretem, ezt őszintén megmon­dom. Ugyanakkor nekem barátaim vannak egyik oldalon és a másik oldalon is. Engem a minőség érdekel. Ilyen viták miért nincsenek a matemati­kusok, miért nincsenek a sakkozók között? Mert ők a lényegre figyelnek..." Természetesen Pi­linszky szerint merő ostobaság szocialista realiz­musról is beszélni. („Vagy realizmus, vagy nem. Hogy lehet a realizmust még színezni? Jelzésbe­­­ni?”) 1971-et írunk az interjú idején! Mai szemmel is izgalmas az Új Forrás „nem­zetvitája”. Szilágyi Ákos 1979-es vitacikkére (Nemzetközpontú értéktudat vagy értékközpontú nemzettudat?) sokan, sokfé­leképpen válaszolnak. Szilágyi arról ír, miként lehet meghaladni a véleménye szerint a történe­lem során mindig torz következményekkel járó nemzetközpontú értékrendet. „Történelmünk utolsó negyedszázada azt mutatja, hogy egyféle­képpen lehet kitörni ebből a helyzetből, a társa­dalmi emancipáció politikai oldaláról: a szocia­lista demokrácia útján." Akik a kérdéshez hoz­zászólnak: Kiss Gy. Csaba, Gergely András, Könczöl Csaba, Kása László, Csepeli György, Szegedy-Maszák Mihály, Szörényi László, Veres András, Kulin Ferenc. Ha a cikkeket olvassuk, bizonyos fordulatoktól eltekintve úgy érezzük, mintha a mában járnánk. Pedig 1979-80-ban a hatalom birtoklása, a pártpolitikai szempontok fel sem,merülhettek. „Ne felejtsük el - írja még akkor Kulin Ferenc -, hogy kik között zajlott ez a vita. Egy nemzedék néhány humán értelmiségi képviselője között, akik, miközben a nemzetről gondolkodtak, önmaguk feladatait és lehetősé­geit is mérlegelték." Ez a nemzedék mára az a mérvadó értelmi­ség, amelynek tagjai már a nyolcvanas évek leg­elején is hiába győzködték egymást. Hogy ezek után hogyan tovább? Majd meglátjuk. De azért jó lenne, ha vezető pozícióban is elgondolkodná­nak Szörényi László okfejtésén, melynek vég­következtetése: „Véleményem szerint attól kell félni, hogy a nemzeti sajátosságok eltűnésével, arctalan tömeggé, értékek elsajátítására alkal­matlan csordává torzul a körülbelül 15 millió ember..." Ahhoz, hogy ilyesmire ne kerüljön sor, szükség van a vidéki lapokra, köztük a jubi­láló Új Forrásra is. Osztovits Ágnes Magyar Nemzet 9 NAPLÓ CHRISTIAN JAQUE francia rendező pénteken Párizsban 89 éves korában, szívinfarktusban elhunyt. Christian Jaque hosszú élete során több mint 70 filmet forgatott. 1904-ben született Pá­rizsban, eredeti neve Christian Maudet volt. Alkotásai között olyan sikeres filmeket tartanak számon, mint a Fiúk az intézet­ben Michel Simonnal, a Kéksza­­káll Pierre Brassennel, a Király­lány a feleségem Gérard Phillpe­­pel és a Babette háborúba megy Brigitte Bardot-val a főszerep­ben. Legutolsó filmjét 1985-ben forgatta. IFJÚSÁG ÉS HONISMERET címmel tartották meg Vácott a XXII. honismereti akadémiát a múlt héten. A négynapos rendezvény során kitüntették Huszár János pápai, Barsi Dénes győri és Nagy Géza sárospataki tanárokat AZ ESZTERGOMI ÁLTA­LÁNOS ISKOLÁSOK egyik csoportja pénteken a szlovákiai Párkányba utazott, ahol a kör­nyező országokban élő magyar származású társaikkal tíz napot töltenek együtt nemzetközi pik­tortáborban. A szervezők az esz­tergomi József Attila Általános Iskola, a párkányi Városi Műve­lődési Központ és a Rákóczi Szövetség esztergomi csoportja. A képzőművészetet szerető és művelő erdélyi, kárpátaljai, horvátországi, szlovák és ma­gyarországi gyerekek foglalko­zásait szakavatott képzőművé­szek vezetik. A tábor lakói az ő irányításukkal rajzolnak, feste­nek. Az esztergomi József Attila iskolában tartják a tábor záróün­nepségét július 18-án, és ugyan­itt nyírnak kiállítást a nemzetkö­zi piktortáborban készült mun­kákból. A NEMZETI KULTURÁLIS ALAP LEVÉLTÁRI szakkol­légiumának pályázatára százhar­­minckilenc pályamű érkezett a május 31-i beküldési határidőig. A szakkollégium június végén értékelte a pályázatokat, és dön­tött a támogatásokról. Ötvenhá­rom pályázatot elutasított, nyolcvanban­ kedvezően bírált el. Alapkutatásokra és kiadvá­nyokra 6,2; restaurálásra és más állagmegóvási munkákra 5,8; a jövőbeni történeti kutatásokat segítő, feltáró munkákra 1,4 millió forintot szavazott meg a bírálóbizottság. Dokumentumok vásárlására 50 ezer, a honfogla­lás 1100. évfordulójára tervezett reprezentatív kiadványok elő­munkálataira 620 ezer, a nem­zetközi kapcsolatok fejlesztésére 360 ezer forintot utaltak ki. A fennmaradó félmillió forint sor­sáról később dönt a kollégium. A szakkollégium 1994-ben újabb pályázatot nem hirdet, ezért a rendelkezésre álló 15 millió forintot most osztja szét. A levéltárak, illetve levéltári munkatársak pályázókként előnyben részesülnek, hosszabb idejű munkáknál a szakkollégi­um indító összeget szavaz meg. Ilyen esetekben újabb pályázatot nem kell benyújtani. Az elbírá­lásnál fontos szempont, hogy a pályázó rendelkezik-e egyéb tá­mogatási lehetőségekkel. GÖNCÖN szombaton a Huszita házban az idén másodszor ren­dezték meg az Amicus egyesület és a Cseh Kulturális Centrum ál­­­­tal tavaly kezdeményezett cseh napot. Az ünnepségen beszédet mondott Jozef Kollár követségi titkár. Meskó Zoltán polgármes­ter kifejezte reményét, hogy a régió huszita emlékeire építve széles körű társadalmi kapcsola­tokat teremthetnek a cseh értel­miség és közélet képviselőivel. Az ünnepség alkalmából tárlat nyílt a városházán a III. gönci nyári művésztelep alkotásaiból és régmúlt idők cseh térképgyűj­teményéből. IGRICEK, REGÖSÖK, LANTOSOK címmel ének­­mondók találkozóját és műsoros­­ estjét rendezik meg ma Békésen, a XVII. békés-tarhosi zenei na­pokon. Kobzos Kis Tamás, Kulicz László és L. Kecskés András, valamint Bánffy György színművész és a Békés Banda népzenei együttes lép kö­zönség elé. A békési énekmon­­dó-találkozó műsorát ma este hét órától a Dózsa ligetben tartják.

Next