Magyar Nemzet, 1994. július (57. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-02 / 153. szám
1994. JÚLIUS 2. Magyar Nemzet in ON ÉS A HORTOBÁGY Hol a vásár , ott a vásár? közepébe sámán kántál? 1. Egy boszorkányos alkonyaton immár elválaszthatatlan cimborámmal Szindbáddal beszélgetvén, váratlanul nehéz indulat kerített bennünket hatalmába. Ami pedig e mélymagyar füstölgést táplálta, kurta tudósítást olvastunk a Hortobágy „expo-készületlenségéről” mely lassan eléri az alulmúlhatatlanság kritériumait - sőt... S nem az bőszített fel bennünket, hogy „torzon délibábos" képet kaptunk, hanem az, hogy a leírtak nagyon is „ültek". A pléh pofás pincérek a csárdában, a silányság, a bóvli etc. ez mind a rónán található „az Isten homlokán” tenyészik miként kiskertekben a büdöske. Hogy lesz ebből : „egységes, jellegzetes vendégfogadási kínálat?” - ez óriási kérdés. Azt mondják a legújabb irodalomtudorok, hogy Illyés Gyula versében mely a hídi vásárt ábrázolja, mitikus képek kavarognak, s hogy a honfoglalás elevenedik meg a csárda körül: „Hol a vásár - ott a vásár / közepébe sámán kántál / közepéből messzire szét s az a síp, dob, hangzavarok / közepéből az a lárma s mintha Ázsiából szállna... Ebben élünk, ebben főlünk / A napisten főz fölöttünk." Ez az! " dörmögte Szindbád - a napisten amint éppen kotyvaszt valamit nekünk! Hát nem gyönyörű? 2. Hogy miben élünk s miben félünk - ez volt az a kardinális kérdés, melyet egy előkelő nevekkel megtűzdelt filmes kuratórium (Kép-világ) szerint meglévő anyagokból képtelenek vagyunk felmutatni az expo által idevonzott tömegeknek. Ezért hát sürgősen munkához kell látni fiúk! Hamar összetrombitáltak tehát „néhány válogatott hivatásost, írjatok mini forgatókönyveket, kisfilm-esszéket, terítsétek be velük az országot, komponáljatok bele mindent ami szép, ősi, romlatlan és ami csakis itt található! És mi munkához is láttunk. Akkor még hittünk a tisztességben. Még a Természetvédelmi Hivatalt is komolyan vettük. Egyedül Balogh Pista, a rádiós fejezte ki aggodalmait, mondván: ezek egy Szellemi svédasztalt csikarnak ki tőlünk, amit aztán szó nélkül felfalnak. De lehurrogták. (Pedig neki lett igaza.) Munkához láttunk tehát és az ember elkezdte „beléjük szuggerálni” a Hortobágyot. A nyitóképnek lenyűgözőnek és tragikusnak kell lennie - súgta az ember - olyannak, ami lesújt érzékszerveinkre. Alkonyatot javaslok amikor a horizont sötét sávja fölött apokaliptikus égbolt feszül. Érzékeltetnünk kell annak súlyát, amit még Móricz Zsigmond fogalmazott meg: a magyar sorspuszta ez, mely messze bevilágít a letűnt korokba, ugyanakkor a jelen gyötrelmeinek hordozója és tükrözője, szimbóluma az országnak, de nem az idegenforgalom számára összemixelt émelyítő közhelyek révén. A filmben meghatározó szerepet kell szánnunk a színeknek. Mert itt a kemény sziken hiába keressük a vízpartok puhán csillogó levegőjét. Itt vad vértüzek, lángoló sárgák, tragikus kékek, szilaj bíborok tombolnak, valóban mintha Csaba lovai lobognának az égi mezőkön. A nyitó képsoroknak érzékeltetniük kell, hogy a hanyatló fényben minden súlyosabb és domborúbb, hogy ennek mélyebb értelme van, hogy a belenyúló villás szarvak, a lovak nemes sziluettjei, az építmények és az emberalakok szintén páratlanok ezen a földrészen. S a nézőt máris megfogtuk; vendégeink tapasztalataink szerint éppen ezt keresik itt: az egyszerűt, a varázslatos távlatot, a tömör nyugalmat, ami oldja és gyógyítja a feszültséget. Aki ezt a témát felvállalja, annak okvetlen meg kell ismerkednie „A puszta emeletei" című etűddel, melyet dr. Kovács Gábor természetvédelmi felügyelő cikke nyomán forgattak, s amelyben a kéreg alatti élőlényektől a szikpadkákon és vizes részeken át a magasabb szférákig minden bele van komponálva pontosan és szakszerűen. Egyedülálló felkészültségű szakértőnk mindenekelőtt az „alagsorba” világított be, a rágcsálók fürge és szapora társadalmára; aztán a szik magas szódatartalmú vak foltjait, a felszíni vegetáció egyedeit elemezte; folytatta a gerinctelen és gerinces állatok fajaival a pici széki pacsirtától a hatalmas túzokig, a görénytől a héjáig. A „kopár szik” — ahogy Arany János nevezte volt , ez a szélsőségesen kemény világ nem sejtetten gazdag életet dajkál, s ezt súgta az ember gyorsan villanó, szellemes ritmusváltásokkal igen szórakoztatóan lehet tálalni. De ugyanilyen jó szívvel ajánlhatom a csikós testvérpárról Garai Lajosról és Jánosról forgatott filmet(Natura Stúdió) ,ami a néprajzi vonalhoz adhat inspirációkat, azon túl, hogy Kele Andor operatőr jóvoltából páratlan szépségű képsorok vannak benne az ökölválas őszi pusztáról. Egyáltalán: a téma nagy súlya alaposságot, és távlatos megközelítést kíván. Meggondolandó esetleg mind a négy évszak bevillantása. Bízzuk a nézőre talán e sajátos szépségek fokozatainak felállítását, hogy mi tetszik neki a legjobban: a tavasz, amikor száz és ezer holdakat borít a víz, nyüzsög az élet, „s amikor a piócák is törülközőért sírnak” (ahogy a kunok mondják); vagy a nyár, amikor a zóna forrón és réten homálylik; esetleg a letisztultan tündöklő ősz; nota bene a tél, amikor az égbolt fagyos és merev, a nádas pedig olyan mint egy szuronytenger? Záróképnek pedig hajnalt képzelek el mondjuk az Álomzug felett. Ahhoz a látványhoz semminemű kommentár nem szükséges ott valóban, mintha még mindig a sámán dobolna és kántálna, így győzködte az ember a nagy tekintélyű kuratóriumot, mely egy év alatt két azaz két anyagot készített el: tizenöt percet Pannonhalmáról és ugyanannyi percet a főváros termálvizeiről. Lenyűgöző, nemde? (A külön klasszist képviselő Szabados Tamás háromszor öt percéről, a „Virágmagyarokról" szándékosan nem beszélek, ő egyébként is a Natura Stúdió alkotója) 3. Minden különösebb kommentár nélkül hadd idézzek néhány gondolatot abból a dekrétumból, melyet huszonkét tudós világtekintély fogalmazott meg és írt alá. Bécs 1967. december 1. A természetért! Alulírottak képviselői a természetvédelmi rendszabályoknak és azon célnak, hogy a védett területek, különleges növények az utókor számára megtartassanak — tisztelettel megkeressük a Magyar Népköztársaság kormányzatát és a Magyar Tudományos Akadémiát, kérve, hogy előadott kérésünket jóakarattal kezeljék. Lelkesedéssel vagyunk Magyarország egyedülálló természeti szépségei, pompás növény- és állatvilága iránt... Mi aktuális kötelességünknek tekintjük, hogy ezen területek megtartása érdekében felszólaljunk, amelyek nemzetközi nézőpontból tekintve fontossági sorrendben első helyen állnak, és a legsürgősebb természetvédelmi világproblémák közé tartoznak... Egy ilyen terület Magyarországon a puszta vidéke, az az élettér, amely növény- és állatvilágában őseredeti háziállataival és népi szokásaival egyedülálló, és csak Magyarországon lelhető fel, ott is már csupán csak utolsó maradványaiban. Mind esztétikai, mind tudományos szempontból egyetlen és feltétlenül megtartásra méltó táj ez. Ez a vidék inspirált parasztokat és pásztorokat zenei alkotásokra, amely zenei alkotások Bartók és Kodály közvetítésében világhírt értek el, és az egész emberiség zenei kultúráját meggazdagították. Ez a vidék nyújt a látogatóknak még ma is felejthetetlen élményeket... A természetvédelem azt jelenti: a környező világot úgy kezelni, hogy az embernek a legjobb szellemi és anyagi nyereséget adja. Az lehet, hogy a pusztának a gazdasági megművelése időlegesen egy jobb hasznosítást ígér mint az eredeti táj megtartása, de távlatban a puszta fenntartása - mint semmi máshoz nem hasonlítható sajátos táj - a magyar nép bölcsője és tükre sokkal nagyobb értéket képvisel mint az itt termelhető bármi ipárt. Ugyanakkor a pusztává természettudományos kutáráé kincsét jelenti az egész világon, és nem utoljára azon specialitásokhoz tartozik, amelyeket a külföldi vendég látni óhajt, ha Magyarországot felkeresi, mert ez lelkesítette őt kezdettől fogva. Kiváló tisztelettel: Sir Julian Huxley, Konrad Lorenz, Peter M. Scott, Conrad H. Waddington. (Többek között, összesen huszonkét név). 4. Egyszóval „hatékonyan” kell eladni a Hortobágyot két év múlva. Vajon tudjuk-e mi is (nemcsak a nagy tudósok), hogy mi az, amit jó szatócsként el kívánunk sózni, úgymond? Jegyezzük meg: ami a tőlünk nyugatra élők mentalitását illeti, nem mindenki áll Konrad Lorenz-i magaslatokon. Mert lám itt járt két német kolléga (Peter Schille újságíró és Hans W. Silvester fotós) kik a „Bedrochte Paradiese" (Pusztuló paradicsomok) című pompás kiállítású könyvükkel örvendeztettek meg bennünket, mely mű 1982- ben a Geomagazin kiadásában jelent meg. Mintha Atterborough vagy Durell műveit vennénk kézbe első látszatra! A két sandán szemlélődő „idegbajnok” (kun minősítés) mindent észrevett ami disszonáns, torz, szegényes és közönséges. Az összes részeg csikóst, loncsos nyájat, riadalmas elhanyagoltságot felfedezték és tálalták. „Mingyán láttuk, hogy nem idevalósiak - mondották a kunok. - Úgy mentek által tökön, paszuljon, mint a vak lígy!" Csak éppen tulajdon honfitársaikat nem kapták lencsevégre, akik a tömeges elérzékenyülés állapotában feneketlen kendővel faltak és vedeltek, komyikálva és csukladozva gumirádliztak vissza a buszhoz, miközben lelküket a romantika mélyáramai sodorták ismeretlen irányokba. Könyvük sugallatai szerint a természetvédelem csúcsa Európában a bajor őserdőnek nevezett kiglancolt vadon. Ami attól keletre van, az rothadó, romlott és anesztétikus. Talán nem ártana azt is tudatosítani a világgal: az érintetlen természeti terület nálunk kezdődik, és hogy a Hortobágy az egyik legsűrűbb kincsestára, melynek értékeit a Himalájai Nemzeti Parkkal sorolják egy kategóriába! Vegyünk akkor most egy mély lélegzetet. Adjuk el tehát nekik a délibábot, mely anyagtalanul lebegteti a templomtornyokat és házakat, a delelőre vonuló szürke gulyából pedig valószínűtlen szörnyek látomását mossa össze; dobjuk piacra a suhogó nádat, nyughatatlan táp tápoló lakóival „az ősvilág zenéjével" ahogy Móricz írta volt halálának évében, mikor utoljára ámuldozott itt kinn; a barna nádbugák felett elmohogó baglyokat, ahogy viszik „a kahanyecet” világító bányamécs szemüket; a fenn úszó varjakat, kik kurta kijelentésekkel traktálják egymást; a Napot, ahogy lassan belesüllyed a kék ködbe, az alsó fele feloldódik benne, a felsőrésze meg sarlóvá görbül ahogy a Hold szokta, s az óriási világesemény finoman megy végbe: megszűnik a Nap, az élet. Kótyavetyéljük el az ősmocsarakat, sötét, mégis kristálytiszta vizükkel, úszó fészkeikkel, paradicsomi érintetlenségükkel; na és Garai Janit, a csikóst, ahogy ül és a bográcsot bűvöli. Ahogy a sós kenyérszalonnából, száraztésztából, hagymából, pirospaprikából egybeállítja a slambucot, mely ágyúgolyószerű, és olyan ízes, hogy legszívesebben halálra falnád magad belőle. Hogy tudnád megmagyarázni az idegennek, mit küszködött egy maroknyi gárda, hogy az Isten homlokán nemzeti park legyen? Amikor az ember elkódorgott a Borzas zug felé, (melyet a népi nyelvi lelemény Borzalmas zugra változtatott), és megdöbbenve látta, a szabadtéri álattemetőt, a tehenek, juhok és egyéb jószágok hulláinak százait, a légyfelhőket és a bűzt? Hogy mekkora erőfeszítésbe került, amíg ez eltűnt innen? Oszd meg azokat a dolgokat az idegenekkel, amelyeket a démon sugdos itt vigyorogva a füledbe, mely Ázsiából kísért ide minket a nyeregkápába kapaszkodva, s melynek szavát nem érti senki, csak a magyar. Miért nem tudunk mi élni a kincseinkkel? Az ökoturizmus világszerte terjedőben van, és az igazi elit, az érzékeny, kulturált világpolgár és utazó ezzel szeret élni! Ez ma a sikk a világ haladó részén - igaz, hogy a legdrágább is. Az a stílus uralkodott el, hogy az ember „lopja be magát” a védett területekre, semmit és senkit nem zavarva, mert ez az, ami üdíti, feldobja, kisimítja a szemlélődőt. Mi pedig lankadatlanul profitéhes vállalkozókat és természetvédelmet mímelő hivatalnokokat táplálunk ezeken a területeken. 5. Ültünk este szokott kertvendéglőnkben Szindbáddal a mohos kőfal és a platánóriás árnyékában, és most a változatosság kedvéért belőlem lobbant ki az indulat: nagyon szeretném tudni, ki volt szíves szó nélkül elorozni a Felső-Tiszáról, a Kis-Balatonról, Pannonhalmáról és a Hortobágyról írott forgatókönyv-esszéimet, milyen alapon veszi természetesnek a természetvédelem, hogy az ember mindent odaad a semmiért? Tudod, hogy nem a pénzről beszélek! Tudom, fiam, de most már múljék el tőled e keserű pohár! Hagyd el! Miért, mit vártál? Mit vársz ez ügynökölő kalmárvilágtól, amikor az irodalmi élet infantilis hisztériumjáték, lagymatag öngerjesztés? Amikor az írók tollukat a gyűlölet és pletyka undok nedveibe mártják? Nézd meg a New York Kávéházat: tegnap éjjel „szupermodelleket” válogattak itt, fürdőruhás széplányok vonultak mustrára, ott ahol a poros barokk pompában, a csavaros oszlopok, a márványfülkék között egy hőskor virult, fiam! Olyankor, amikor a toll bajnokainak tekintélye messze a hivatalnokok felett állt, az írókat nem adták-vették, mint kupecek a lovakat, s az irodalom úgy bugyborékolt mint valamely isteni-ördögi gyökérből főzött elixir. S ettől a nemzet főnixként újult meg. Valahogy úgy, mint Garai Jani csípős birgepörköltjétől, a belefőzött hosszúkrumplival. Így dohogott a hajós, majd visszasüppedt hallgatásába és kifürkészhetetlen pillantással nézett valahova a távolba. Baróti Szabolcs Daru tánc Amit már a peleskei nótárius is élvezett (Garai János slambucot remekel) Siee Mélán és magányosan Gyérülő nézőközönség előtt (Eifert János, dr. Sterbetz István és a szerző felvételei) Itatás alkonyidőn (Garai Lajos) Bíbic, a róna bóbitás hírnöke Pusztapanoráma