Magyar Nemzet, 1994. augusztus (57. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-11 / 187. szám
12 Magyar Nemzet Gazdaság CSÜTÖRTÖK, 1994. augusztus 11. Áramár-politika Két és fél év, száz százalék emeléssel? (Folytatás az 1. oldalról) — Az energiahivatal felállításának tényét és idejét törvény írja elő, az árszabályozással két jogszabály is foglalkozik, mégpedig határidőket és jogköröket megszabva. Milyen időpontokról és milyen teljesítésekről lehet most számot adni? A villamosenergia-törvényt az előző parlament tevékenységének utolsó hetében alkotta meg - válaszolja Künszler Béla, az ÁV Rt. ügyvezető igazgatója - Ebben áll, hogy a kihirdetést követő kilencven napon belül fel kell állítani a Magyar Energiahivatalt. Ez meg is történt, kinevezték a főigazgatót, a fogyasztóvédelmi és az energiagazdálkodási igazgatót, s szerveződik maga az intézmény is, melynek feladata részben a fogyasztóvédelem, részben az engedélyezés, részben az energiaárakra vonatkozó döntés-előkészítés lesz. Ezzel együtt szerepet kap a fogyasztóvédelem, illetve a szolgáltatói jogos költségek konszolidációjában, piaci, árpolitikai elismertetésében. Ugyanakkor 1990-ben hozta meg a parlament az ártörvényt, benne azzal az előírással, hogy a szolgáltatónak a költségeit az árnak fedeznie kell úgy, hogy tisztességes hasznuk is legyen a vállalatoknak. Azaz: a tőkemegtérülést is figyelembe kell venni az árakkal. Ha tehát valaki „vette volna a bátorságot” és bepereli az ipari minisztert, mert az árban nem érvényesültek a törvényben is elismert tényleges költségek, ráfordítások, akkor bizony győzött volna a bíróságon. A villamosenergia- és gáztörvényben viszont az áll, hogy 1997. január 1-ig a teljes költséget fedező árrendszert el kell érni. Tehát gyakorlatilag 1997. január 1-ig az ártörvény működik, azt követően pedig ez utóbb elfogadott törvényekben szereplő árklauzuláknak, árszabályozásnak kell érvényesülnie. Kész törvények szellemében - Eszerint a kormánynak két és fél éve van arra, hogy az árszívonal elmaradásait megszüntesse. - Igen, s ehhez meg kell fogalmaznia a legmegfelelőbb szisztémát. Vagyis a tavasszal elfogadott törvényhez igazodva kell kidolgozni,hogy a Terv alatt milyen lépcső- zetességet alkalmazva érvényesíti az árakra vonatkozó előírást, illetve az inflációt. Mindehhez elengedhetetlen előfeltétel a szolgáltató cégek átvilágítása, s annak megállapítása, hogy mennyi az eltérés a mostani valós költségek, illetve az ár között. Ez a munka feltehetően az energiahivatalra vár. Több mint egy évvel ezelőtt, még az ÁVÜ írt ki pályázatot a hat áramszolgáltató vállalatra, s ezen cégekhez „felsorakoztak“ pénzügyi tanácsadó szervezetek, amelyek - tekintettel a potenciális vevők információigényére - elvégezték az átvilágításokat. Megállapításaik már aktualitásukat vesztették? - Ezek a tanulmányok már csak részben használhatók. Az átvilágítások tavaly nyáron, a tender szempontjai szerint készültek, nem teljes körűen. Az áramszolgáltató összes gazdálkodási költségelemének vizsgálatára van most szükség, annak kimutatására, hogy a jelenlegi ráfordításokban van-e tartalék, és mekkora? Egyáltalán nem mindegy, hogy az árszívonal-elmaradás megszüntetése érdekében milyen mérvű áremelésre van szükség. Kis lépések „menetrendje ” - Az így nyerhető pontos adatok a két és fél év alatt végrehajtandó áremelésekhez nyújtanak tájékozódási lehetőséget. Ám arról is többféleképp lehet dönteni, hogy hány lépésben hajtsák végre a fogyasztói árak drágítását. Az árszínvonal-elmaradás megszüntetésének többféle menetrendje képzelhető el. Ezek közül az egyik az egyszerre végrehajtott teljes mértékű áremelés. S ekkor a 2,5 év alatt már csak az infláció követése a feladat. Lehetséges az évenkénti elosztás is, persze úgy, hogy 1997. január 1-ig ugyancsak eljussunk a „végállapotba”. Mi egy további megoldást tartunk szerencsésnek, apránként és időben igen sűrűn, akár havonként szeretnénk emelni az árat, mégpedig egy előre elkészített és nyilvánosságra hozott „menetrend” alapján. Sem a lakosságnak, sem az áramszolgáltatóknak nem lenne jó, ha csak évente kerülne sor a változtatásokra, hiszen az aktuális gazdasági és politikai körülményeket nem könnyű előre ismerni. Ha kedvezőtlenek a társadalmi körülmények, akkor szerényebb áremelésre van csak lehetőség, s ennek végeredménye számos bizonytalanságot feltételez. Az ajánlatunk - egy elfogadtatott és előre nyomon követhető menetrend - a kiszámíthatóságot jelenti, s a szerényebb inflációs hatást. Persze minderről az energiahivatalban kell véleményt mondani, majd pedig állást foglalni. A mai adataink szerint 70-80 százalékos az árszínvonal-elmaradás. Ha ezt az inflációval együtt számoljuk, akkor 100 százalék fölé jutunk a következő 2,5 év alatt. Félelmetes mértékek ezek, különösen, ha a jelenlegi társadalmi-gazdasági viszonyokat is hozzászámoljuk. Hogy elérhető-e 2,5 év alatt az energiahordozó árának megduplázódása, az nagy mértékben függ a gazdaság értéktermelő képességétől, az életszínvonal javulásától. S természetesen nem mindegy, milyen lesz a társadalom tűrőképessége. A Békési László nevével fémjelzett program eléggé racionálisnak tetszik, A kérdés az, hogy miként javul ennek alapján a gazdaság értéktermelése. Teoretikus felvetés csupán: a jelelegi 70-80 szuiffdgft árszínvonal-elmaradás azt jelenti, hogy a 70-80 százalékot a költségvetés az adónkból fizeti. Ha tehát a polgárra hárítják az áram teljes árának megfizetését, akkor azt a másik oldalon jóvá lehet írni neki. A sok apró lépésből álló áremelés mellett is elengedhetetlenül fontos egy megfelelő kompenzációs csomag érvényesítése. Az áremelési taktikához kell igazítani az ellentételezést. Tény, a mai életszínvonal mellett a társadalom a bármennyire is jogos áremelést kompenzáció nélkül nem tudja befogadni. A könnyítések módozataira számos elképzelést dolgoztak már ki. A jelenlegi, úgynevezett tömbtarifa-struktúrát - álláspontunk szerint - ugyancsak meg kellene változtatni. Ennek egyik eleme, hogy havi 50 kilowattóra áram 3 forint 50 fillérbe kerül. Efölött is az elfogyasztott mennyiségi korlátok szerint változik az ár. A legalsó kvóta évente 600 kilowattóra - minden mérőórával rendelkező fogyasztónak egyforma támogatást nyújt. Ez a rendszer antiszociális. Át kellene térni tehát egy másmilyen - szakmai nyelven zónaidősnek nevezett — tarifarendszerre. Itt aszerint más és más az ár, hogy mely napszakban fogyasztják az áramot. Ugyanis a villamosenergia-rendszer fejlesztését mindig a fogyasztói csúcsok kielégítésére kell megépíteni. Márpedig éppen e fogyasztói csúcsigényt lenne jó alacsonyabban, elnyújtottan tartani. Arra kellene törekedni, hogy aki nem reggel 6 és 10, illetve nem délután 4 és este 9 között fogyaszt, az kedvezőbb tarifa szerint kaphassa a villamos energiát. Tenderkiírás ősztől - Ez a választási lehetőség nem csupán elhatározás, hanem mérőóra kérdése is. - Természetesen. Nem olcsó egy ilyen átállás, de erőművet építeni sem kis pénz... A jelenlegi tarifa egyébként nem tartalmaz minden költségelemet. Tehát az árszínvonal-elmaradás megszüntetésén túl a tarifába be kell építeni a hiányzó tételeket is. Melyek ezek? A környezetvédelmi rekultivációnak, az atomerőművi leszerelésnek, a hulladékelhelyezésnek is meg kell jelennie az energia fogyasztói árában. Amikor egy termelőberendezés életkora végéhez érkeznek, akkor azt szétszedik, „eltemetik”. Igaz ez még az atomerőműre is, amelyik esetében a hulladékokat, a kiégett fűtőelemeket is el kell helyezni - költségei tetemesek. Paks esetében az elmúlt tíz évben nem képződtek pénzek sem a majdani leszerelésnek, sem a hulladék és a kiégett fűtőelem elhelyezésének fedezésére. Ahány áramszolgáltató működik az országban, annyi önköltség feltételezhető, Budapesten relatíve olcsóbban adható az áram, mint egy tanyákkal „tűzdelt” régióban. Az egységes árszínvonalátlagra vonatkozik-e, illetve lesz-e régiónként, privatizálandó egységenként más és más tarifamérték? - Lokális, regionális ár feltehetően nem lesz, a jelenlegi koncepciók egységes árszintről szólnak. Természetesen a hat vállalatnál eltérő a műszaki állapot, a hálózathossz, a fogyasztósűrűség, a szolgáltatási költség. Jelenleg ezeket a differenciákat úgy „szűrik ki”, hogy normatív árat és járadékot alkalmaznak. Ez a kiegyenlítő rendszer a Magyar Villamos Művek Rt. holding szintjén addig mindenképp működik, ameddig a szolgáltatók privatizációja meg nem kezdődik. Megvizsgálandó lesz, hogy van-e lehetőség a regionális árrendszer bevezetésére, de valószínűbbnek látszik azt elérni, hogy maguk a szolgáltatók tárják fel költségcsökkentési lehetőségeiket. Kérdés: a vezetékes energiahordozóra érvényes maximált árhoz képest tudnak-e kedvezőbb helyzetet teremteni? Ilyen megoldás lehet az például, hogy az áramszolgáltató privatizációja után a befektetők valószínűleg a saját áramszolgáltatói területükön erőműveket építenek majd. Az így nyert energiát kedvezőbben tudják elosztani, s csak azt az energiamennyiséget fogják megvásárolni az országos nagyfeszültségű hálózattól, amennyi a saját termelés és a fogyasztói igény közötti különbség. Nem olyan nagy Magyarország, hogy értelme lenne régiónkénti árrendszert alkalmazni, a szolgáltatók azonban érdekeltek lesznek a kedvezőbb költségszint elérésében. A privatizációnál egyébként nyilván érvényre jutnak az árakban a helyzeti különbségek. Az Állami Vagyonkezelő Rt. a múlt év végén tulajdonosává válva az energiatermelés, -ellátás mindkét szintjének, kidolgozta a privatizáció előkészítésének és lebonyolításának menetrendjét is. De az új kormányzat újszerű elképzeléseket is képvisel, vajon megváltozik-e a menetrend, például a tender favírásának időpontja? - Az új kormány a nagy közüzemi szolgáltatók privatizációs elképzeléseit valóban áttekinti. Amíg nem rögzíti és nem hozza nyilvánosságra az árszínvonal-elmaradás megszüntetésének szisztémáját, időbeni elosztását, addig a befektető bizonytalan helyzetben marad. Tehát vagy garanciákat kell nyújtani a befektetőknek, vagy előre meg kell mondani a végrehajtás menetrendjét. Amíg ez nem történik meg, addig nem írhatók ki a privatizációs tenderek sem. Feltehetően az ősz vége felé lehet leghamarább meghirdetni a pályázatokat. Gergely László A: 1994. évi árszint; B: Árszínvonal elmaradás; C: A két és fél év alatt - az inflációval kummulált - árszint megemelése úgy, hogy már fedezze a szolgáltató teljeskörű költségét -Németországnak alapvető érdeke, hogy Kelet-és Kelet-Közép-Európában megerősödjék a piacgazdaság és az annak gerincét alkotó középvállalkozói réteg, hiszen ez az egész térség gazdasági-politikai stabilitásának a záloga. A Szövetségi Köztársaság ezért évente több százmillió márkát fordít keleti szomszédai, az idén elsősorban Bulgária, Csehország, Fehér-Oroszország, Lengyelország, Magyarország, Oroszország, Szlovákia, Ukrajna, valamint a három balti köztársaság támogatására. A német támogatás egyik fontos eleme, hogy Bonn a legkülönbözőbb szakterületeken működő tanácsadókat küld az illető országok kormányainak segítségére, de német szakemberek támogatnak magánvállalatokat, szakmai egyesüléseket is. Trénerek tréningje A konzultációk és szemináriumok egyik fő motorja a kölni székhelyű Carl Duisberg Társaság (CDG), amelyet a kül- és belföldi szakképzés, szakmai továbbképzés és vezetőképzés támogatására alapítottak 1949-ben. A társaság az illetékes bonni minisztériumok megbízásából évek óta szervez a célországokban - a többi között Magyarországon is - tréningeket, amelyek programját előzőleg a magyar partnerekkel, például szakmai egyesülésekkel közösen dolgozzák ki. - 1968 óta bontakoztak ki kapcsolataink keleti szomszédainkkal - mondja Reimut Düring, a társaság kelet-közép-európai csoportfőnöke. Az első időkben, a nyolcvanas évek végéig a műszaki specializáció ösztönzésére összpontosítottunk, ám a demokratikus fordulat óta a menedzserképzés és továbbképzés támogatása a fő területünk. Németország célja ezzel is az, hogy - kétoldalú kormányegyezmények alapján és jelentős német anyagi áldozattal segítse a magyar privatizációt és stabilizációt, a többi között knowhow-közvetítés és tréningprogramok útján. A CDG az utóbbi években szakított az általános jellegű ismeretek közvetítésével. Vállalatközpontú programjai Magyarországon is két sínen haladnak. Mind nagyobb jelentőségre tesznek szert az említett helyszíni, úgynevezett „inhousetraining”-ek, amelyek során menedzserek, fiatal magánvállalkozók, valamint mesterek, szakképzési szakemberek és mindenekelőtt hazai ismeretközvetítők továbbképzéséhez járul hozzá a német fél, amely maga nem vállalhatja a képzés feladatát, annál inkább a „trénerek tréningjét”. A hosszabb távú projektumok során magyar menedzserek jönnek Németországba, hogy 8-12 hónapos „vendégmunka” alatt a gyakorlatban ismerjék meg a német vállalatvezetés csínját-bínját. Ez utóbbi lehetőségnek mindazonáltal határt szab a nyelvismeret és az a tény, hogy a magyar vállalatvezetők ritkán érnek rá ilyen hosszú kikapcsolódásra. Reimut Düring, aki politológusként is nagy figyelemmel követi a kelet-közép-európai fejleményeket, hangsúlyozza, hogy a legfontosabb a multiplikátorok továbbképzése, őket kell megismertetni a német tapasztalatokkal, hogy továbbadhassák azokat. Mindez csakis a helyi viszonyok messzemenő figyelembevételével lehet igazán gyümölcsöző. Ugyancsak fontos ama területek értő kiválasztása, ahol a német tapasztalatoknak a legtöbb hasznát lehet venni Magyarországon. Németország például igen aktívan támogatta a magyarországi szakmai képzés átalakítását A CDG Magyarországon a legkülönbözőbb partnerekkel működik együtt s amióta ez lehetséges, már nemcsak a fővárosban. Az utóbbi években például Kelet-Magyarországon folynak a leglátványosabb programok, amelyek közül Reimut Düring a szolnoki és a debreceni sütödei projektumot és a menedzser-utánpótlás továbbképzését említi. Itt a legjobb a programok résztvevőinek általános színvonala, itt a legsikeresebb az állami szervekkel és gazdasági-társadalmi szervezetekkel való együttműködés. Ez nagyon fontos - teszi hozzá -, mert tevékenységünk fabatkát sem érne a fogadó ország kooperációja nélkül. Mindebben nemcsak a felebaráti szeretet vezényel bennünket, hanem sajátos német érdekeket is szem előtt tartunk. A Szövetségi Köztársaságnak ugyanis alapvető, hogy egy olyan fontos német gazdasági partner, mint az EU-ba tartó Magyarország, minél virágzóbb ország legyen. A közös tapasztalatok pedig közelebb hoznak bennünket egymáshoz. A szolnoki és a debreceni sütödei projektum, a Carl Duisberg Társaság és magyar partnerei szervezésében az év eleje óta folyik a tapasztalatok szerint sikerrel. Testre szabott program - A fő cél a kiválasztott menedzserek, vezető munkatársak olyan problémamegoldó-központú továbbképzése, ami hasznosan alkalmazható a vállalati rekonstrukció során - mondja dr. Heimo Strauss, a program vezetője, aki egyébként egy tekintélyes düsseldorfi consultingcég tulajdonosa. Hangsúlyozza, hogy Kelet-Magyarországon nem vállalati tanácsadással foglalkoznak, hanem a kiválasztott menedzsereket a tanfolyamon multiplikátorrá képzik tovább, akik így a megszerzett piacgazdasági know-how-t üzemükben a lehető leggyorsabban és legrugalmasabban adhatják tovább. A cégek gyenge pontjaira koncentrálnak, és két témával foglalkoznak: az értékesítési marketinggel és a költségmenedzsmenttel. A tréning hangsúlyozottan operatív, vagyis az egyes munkahelyek gyakorlati tevékenysége áll a középpontban. Az első szakaszban Strauss doktor a résztvevőkkel közösen mérte föl a szanálásra és rekonstrukcióra váró (és szoruló) cégek tréning- és tanácsadási igényét. Ezután készült el a „testre szabott” tréningprogram. A tréningekkel párhuzamosan az adott munkahelyeken közvetlenül gyakorolják a tanult készségeket. Ebből is látszik, mennyire fontos, hogy a tréner és a menedzserrésztvevő viszonyát a legteljesebb bizalom jellemezze - teszi hozzá Heimo Strauss. - Filozófiánk szerint ugyanis nem elegendő a tréning során tudást továbbítani. Sokkal fontosabb, hogy a résztvevő valóban a magáévá tegye az ismeretek tartalmát és szellemét, a számára talán új gondolkodásmódot, és nagyon személyesen, nagyon individuálisan, a mindenkori adott viszonyokhoz igazítva alkalmazza őket mindennapi munkája során. Ez persze a tréning szempontjából is igen munka- és időigényes, hiszen általában 15-18, a legkülönbözőbb egyéniségű, felkészültségű, érdeklődésű résztvevővel dolgozunk, akik így azonban egymás tapasztalataiból is sokat tanulhatnak. Vagyis magasra tettük a lécet, nemcsak a résztvevők, hanem a magunk számára is. De a hármas követelmény - a tudásközvetítés, a magatartás-elemzés és -ellenőrzés, valamint a gyakorlati munkahelyen való támogatás — megteszi a magáét. Az eredmények máris megmutatkoznak, és a hónapok múltával az is megállapítható, mennyire tekinthetők mélyrehatónak és tartósnak. Megosztott költség - jóleső érzés volt figyelni már az első hónapok foglalkozásai során is a résztvevők lelkesedését és elkötelezettségét - mondja befejezésül Henrio Strauss. - Pedig biztosan nem volt mindenkinek könnyű elsajátítani egy teljesen új gondolkodásmódot. Márpedig a piacgazdaság körülményei között működő renedzser általunk is képviselt és közvetített vezetési stílusa sok tekintetben merőben új alapállást és attitűdöt követelt. Megértettük persze, hogy sokaknak nem is olyan régen még motivációs problémáik voltak, mert a privatizálás során nem látta mindenki pontosan személyes jövőjének az alakulását. Nagy segítséget nyújt mindazonáltal, hogy nemcsak a közvetlen résztvevők győződtek meg időközben tréningünk hasznáról, hanem magunk mögött tudhatjuk a cégvezetések maximális - nemcsak erkölcsi, hanem anyagi támogatását is. - Ez azért fontos - teszi hozzá Reimut Düring, a CDG kelet-középeurópai csoportfőnöke -, mert a német-magyar együttműködés a knowhow-közvetítés és különösen a tréningprogramok területén csakis a költségek megosztásával elképzelhető és hatékony. Hozzá kell azonban tenni, hogy éppen Magyarországon nagy az együttműködési készség e téren is. Szeretném remélni: a többi között azért, mert programjainkat a magyar fél olyan jónak találja, hogy érdemes pénzt fordítania rájuk... Józaa György Német know-how Magyarországon Jól kisütötték a tanácsadók