Magyar Nemzet, 1994. augusztus (57. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-11 / 187. szám

12 Magyar Nemzet Gazdaság CSÜTÖRTÖK, 1994. augusztus 11. Áramár-politika Két és fél év, száz százalék emeléssel? (Folytatás az 1. oldalról) — Az energiahivatal felállításának tényét és idejét törvény írja elő, az árszabályozással két jogszabály is foglalkozik, mégpedig ha­táridőket és jogköröket megszabva. Milyen időpontokról és milyen teljesítésekről lehet most számot adni?­­ A villamosenergia-törvényt az előző parlament tevékenységének utolsó hetében al­kotta meg - válaszolja Künszler Béla, az ÁV Rt. ügyvezető igazgatója - Ebben áll, hogy a kihirdetést követő kilencven napon belül fel kell állítani a Magyar Energiahivatalt. Ez meg is történt, kinevezték a főigazgatót, a fo­gyasztóvédelmi és az energiagazdálkodási igazgatót, s szerveződik maga az intézmény is, melynek feladata részben a fogyasztóvéde­lem, részben az engedélyezés, részben az energiaárakra vonatkozó döntés-előkészítés lesz. Ezzel együtt szerepet kap a fogyasztóvé­delem, illetve a szolgáltatói jogos költségek konszolidációjában, piaci, árpolitikai elismer­tetésében. Ugyanakkor 1990-ben hozta meg a parlament az ártörvényt, benne azzal az elő­írással, hogy a szolgáltatónak a költségeit az árnak fedeznie kell úgy, hogy tisztességes hasznuk is legyen a vállalatoknak. Azaz: a tő­kemegtérülést is figyelembe kell venni az árakkal. Ha tehát valaki „vette volna a bátor­ságot” és bepereli az ipari minisztert, mert az árban nem érvényesültek a törvényben is elis­mert tényleges költségek, ráfordítások, akkor bizony győzött volna a bíróságon. A villa­­mosenergia- és gáztörvényben viszont az áll, hogy 1997. január 1-ig a teljes költséget fede­ző árrendszert el kell érni. Tehát gyakorlati­lag 1997. január 1-ig az ártörvény működik, azt követő­en pedig ez utóbb elfogadott törvé­nyekben szereplő árklauzuláknak, árszabá­lyozásnak kell érvényesülnie. Kész törvények szellemében - Eszerint a kormánynak két és fél éve van arra, hogy az árszívonal elmaradásait megszüntesse. - Igen, s ehhez meg kell fogalmaznia a legmegfelelőbb szisztémát. Vagyis a ta­vasszal elfogadott törvényhez igazodva kell kidolgozni,hogy a Terv alatt milyen lépcső-­­ zetességet alkalmazva érvényesíti az árakra vonatkozó előírást, illetve az inflációt. Mind­ehhez elengedhetetlen előfeltétel a szolgálta­tó cégek átvilágítása, s annak megállapítása, hogy mennyi az eltérés a mostani valós költ­ségek, illetve az ár között. Ez a munka felte­hetően az energiahivatalra vár.­­ Több mint egy évvel ezelőtt, még az ÁVÜ írt ki pályázatot a hat áramszolgáltató vállalatra, s ezen cégekhez „felsorakoztak“ pénzügyi tanácsadó szervezetek, amelyek - tekintettel a potenciális vevők információigé­nyére - elvégezték az átvilágításokat. Meg­állapításaik már aktualitásukat vesztették? - Ezek a tanulmányok már csak részben használhatók. Az átvilágítások tavaly nyáron, a tender szempontjai szerint készültek, nem teljes körűen. Az áramszolgáltató összes gaz­dálkodási költségelemének vizsgálatára van most szükség, annak kimutatására, hogy a je­lenlegi ráfordításokban van-e tartalék, és mekkora? Egyáltalán nem mindegy, hogy az árszívonal-elmaradás megszüntetése érdeké­ben milyen mérvű áremelésre van szükség. Kis lépések „menetrendje ” - Az így nyerhető pontos adatok a két és fél év alatt végrehajtandó áremelésekhez nyújtanak tájékozódási lehetőséget. Ám arról is többféleképp lehet dönteni, hogy hány lé­pésben hajtsák végre a fogyasztói árak drágí­tását.­­ Az árszínvonal-elmaradás megszünte­tésének többféle menetrendje képzelhető el. Ezek közül az egyik az egyszerre végrehaj­tott teljes mértékű áremelés. S ekkor a 2,5 év alatt már csak az infláció követése a fel­adat. Lehetséges az évenkénti elosztás is, persze úgy, hogy 1997. január 1-ig ugyan­csak eljussunk a „végállapotba”. Mi egy to­vábbi megoldást tartunk szerencsésnek, ap­ránként és időben igen sűrűn, akár havon­ként szeretnénk emelni az árat, mégpedig egy előre elkészített és nyilvánosságra ho­zott „menetrend” alapján. Sem a lakosság­nak, sem az áramszolgáltatóknak nem lenne jó, ha csak évente kerülne sor a változtatá­sokra, hiszen az aktuális gazdasági és politi­kai körülményeket nem könnyű előre ismer­ni. Ha kedvezőtlenek a társadalmi körülmé­nyek, akkor szerényebb áremelésre van csak lehetőség, s ennek végeredménye számos bizonytalanságot feltételez. Az ajánlatunk - egy elfogadtatott és előre nyomon követhető menetrend - a kiszámíthatóságot jelenti, s a szerényebb inflációs hatást. Persze minder­ről az energiahivatalban kell véleményt mondani, majd pedig állást foglalni. A mai adataink szerint 70-80 százalékos az árszín­vonal-elmaradás. Ha ezt az inflációval együtt számoljuk, akkor 100 százalék fölé jutunk a következő 2,5 év alatt.­­ Félelmetes mértékek ezek, különösen, ha a jelenlegi társadalmi-gazdasági viszo­nyokat is hozzászámoljuk.­­ Hogy elérhető-e 2,5 év alatt az energia­­hordozó árának megduplázódása, az nagy mértékben függ a gazdaság értéktermelő ké­pességétől, az életszínvonal javulásától. S természetesen nem mindegy, milyen lesz a társadalom tűrőképessége. A Békési László nevével fémjelzett program eléggé racioná­lisnak tetszik, A kérdés az, hogy miként javul ennek alapján a gazdaság értéktermelése.­­ Teoretikus felvetés csupán: a jelelegi 70-80 szuiffdgft árszínvonal-elmaradás azt je­lenti, hogy a 70-80 százalékot a költségvetés az adónkból fizeti. Ha tehát a polgárra hárít­ják az áram teljes árának megfizetését, akkor azt a másik oldalon jóvá lehet írni neki.­­ A sok apró lépésből álló áremelés mel­lett is elengedhetetlenül fontos egy megfelelő kompenzációs csomag érvényesítése. Az ár­emelési taktikához kell igazítani az ellentéte­lezést. Tény, a mai életszínvonal mellett a tár­sadalom a bármennyire is jogos áremelést kompenzáció nélkül nem tudja befogadni. A könnyítések módozataira számos elképzelést dolgoztak már ki. A jelenlegi, úgynevezett tömbtarifa-struktúrát - álláspontunk szerint - ugyancsak meg kellene változtatni. Ennek egyik eleme, hogy havi 50 kilowattóra áram 3 forint 50 fillérbe kerül. Efölött is az elfo­gyasztott mennyiségi korlátok szerint változik az ár. A legalsó kvóta­­ évente 600 kilowatt­óra - minden mérőórával rendelkező fogyasz­tónak egyforma támogatást nyújt. Ez a rend­szer antiszociális. Át kellene térni tehát egy másmilyen - szakmai nyelven zónaidősnek nevezett — tarifarendszerre. Itt aszerint más és más az ár, hogy mely napszakban fogyasztják az áramot. Ugyanis a villamosenergia-rend­­szer fejlesztését mindig a fogyasztói csúcsok kielégítésére kell megépíteni. Márpedig ép­pen e fogyasztói csúcsigényt lenne jó ala­csonyabban, elnyújtottan tartani. Arra kellene törekedni, hogy aki nem reggel 6 és 10, illetve nem délután 4 és este 9 között fogyaszt, az kedvezőbb tarifa szerint kaphassa a villamos energiát. Tenderkiírás ősztől - Ez a választási lehetőség nem csupán elhatározás, hanem mérőóra kérdése is. - Természetesen. Nem olcsó egy ilyen átállás, de erőművet építeni sem kis pénz... A jelenlegi tarifa egyébként nem tartalmaz min­den költségelemet. Tehát az árszínvonal-el­maradás megszüntetésén túl a tarifába be kell építeni a hiányzó tételeket is. Melyek ezek? A környezetvédelmi rekultivációnak, az atom­­erőművi leszerelésnek, a hulladékelhelyezés­nek is meg kell jelennie az energia fogyasztói árában. Amikor egy termelőberendezés élet­kora végéhez érkeznek, akkor azt szétszedik, „eltemetik”. Igaz ez még az atomerőműre is, amelyik esetében a hulladékokat, a kiégett fűtőelemeket is el kell helyezni - költségei tetemesek. Paks esetében az elmúlt tíz évben nem képződtek pénzek sem a majdani lesze­relésnek, sem a hulladék és a kiégett fűtő­elem elhelyezésének fedezésére.­­ Ahány áramszolgáltató működik az or­szágban, annyi önköltség feltételezhető, Bu­dapesten relatíve olcsóbban adható az áram, mint egy tanyákkal „tűzdelt” régióban. Az egységes árszínvonalátlagra vonatkozik-e, il­letve lesz-e régiónként, privatizálandó egysé­genként más és más tarifamérték? - Lokális, regionális ár feltehetően nem lesz, a jelenlegi koncepciók egységes árszint­ről szólnak. Természetesen a hat vállalatnál eltérő a műszaki állapot, a hálózathossz, a fo­gyasztósűrűség, a szolgáltatási költség. Je­lenleg ezeket a differenciákat úgy „szűrik ki”, hogy normatív árat és járadékot alkal­maznak. Ez a kiegyenlítő rendszer a Magyar Villamos Művek Rt. holding szintjén addig mindenképp működik, ameddig a szolgálta­tók privatizációja meg nem kezdődik. Meg­vizsgálandó lesz, hogy van-e lehetőség a re­gionális árrendszer bevezetésére, de valószí­nűbbnek látszik azt elérni, hogy maguk a szolgáltatók tárják fel költségcsökkentési le­hetőségeiket. Kérdés: a vezetékes energia­­hordozóra érvényes maximált árhoz képest tudnak-e kedvezőbb helyzetet teremteni? Ilyen megoldás lehet az például, hogy az áramszolgáltató privatizációja után a befekte­tők valószínűleg a saját áramszolgáltatói te­rületükön erőműveket építenek majd. Az így nyert energiát kedvezőbben tudják elosztani, s csak azt az energiamennyiséget fogják megvásárolni az országos nagyfeszültségű hálózattól, amennyi a saját termelés és a fo­gyasztói igény közötti különbség. Nem olyan nagy Magyarország, hogy értelme lenne régi­ónkénti árrendszert alkalmazni, a szolgálta­tók azonban érdekeltek lesznek a kedvezőbb költségszint elérésében. A privatizációnál egyébként nyilván érvényre jutnak az árak­ban a helyzeti különbségek.­­ Az Állami Vagyonkezelő Rt. a múlt év végén tulajdonosává válva az energiaterme­lés, -ellátás mindkét szintjének, kidolgozta a privatizáció előkészítésének és lebonyolítá­sának menetrendjét is. De az új kormányzat újszerű elképzeléseket is képvisel, vajon meg­­változik-e a menetrend, például a tender fav­­írásának időpontja? - Az új kormány a nagy közüzemi szol­gáltatók privatizációs elképzeléseit valóban áttekinti. Amíg nem rögzíti és nem hozza nyilvánosságra az árszínvonal-elmaradás megszüntetésének szisztémáját, időbeni el­osztását, addig a befektető bizonytalan hely­zetben marad. Tehát vagy garanciákat kell nyújtani a befektetőknek, vagy előre meg kell mondani a végrehajtás menetrendjét. Amíg ez nem történik meg, addig nem írhatók ki a privatizációs tenderek sem. Feltehetően az ősz vége felé lehet leghamarább meghirdetni a pályázatokat. Gergely László A: 1994. évi árszint; B: Árszínvonal elmaradás; C: A két és fél év alatt - az inflációval kummulált - árszint megemelése úgy, hogy már fedezze a szolgáltató teljeskörű költségét ­ -Németországnak alapvető érde­­ke, hogy Kelet-és Kelet-Kö­­­­­­zép-Európában megerősöd­jék a piacgazdaság és az annak gerin­cét alkotó középvállalkozói réteg, hi­szen ez az egész térség gazdasági-po­litikai stabilitásának a záloga. A Szö­vetségi Köztársaság ezért évente több százmillió márkát fordít keleti szomszédai, az idén elsősorban Bul­gária, Csehország, Fehér-Oroszor­­szág, Lengyelország, Magyarország, Oroszország, Szlovákia, Ukrajna, valamint a három balti köztársaság támogatására. A német támogatás egyik fontos eleme, hogy Bonn a leg­különbözőbb szakterületeken műkö­dő tanácsadókat küld az illető orszá­gok kormányainak segítségére, de német szakemberek támogatnak ma­gánvállalatokat, szakmai egyesülése­ket is. Trénerek tréningje A konzultációk és szemináriu­mok egyik fő motorja a kölni székhe­lyű Carl Duisberg Társaság (CDG), amelyet a kül- és belföldi szakkép­zés, szakmai továbbképzés és veze­tőképzés támogatására alapítottak 1949-ben. A társaság az illetékes bonni minisztériumok megbízásából évek óta szervez a célországokban - a többi között Magyarországon is - tréningeket, amelyek programját elő­zőleg a magyar partnerekkel, például szakmai egyesülésekkel közösen dolgozzák ki. - 1968 óta bontakoztak ki kap­csolataink keleti szomszédainkkal - mondja Reimut Düring, a társaság kelet-közép-európai csoportfőnöke. Az első időkben, a nyolcvanas évek végéig a műszaki specializáció ösz­tönzésére összpontosítottunk, ám a demokratikus fordulat óta a mene­dzserképzés és továbbképzés támo­gatása a fő területünk. Németország célja ezzel is az, hogy - kétoldalú kormányegyezmények alapján és jelentős német anyagi áldozattal­­ segítse a magyar privatizációt és stabilizációt, a többi között know­­how-közvetítés és tréningprogra­mok útján. A CDG az utóbbi években sza­kított az általános jellegű ismeretek közvetítésével. Vállalatközpontú programjai Magyarországon is két sínen haladnak. Mind nagyobb je­lentőségre tesznek szert az említett helyszíni, úgynevezett „inhouse­­training”-ek, amelyek során mene­dzserek, fiatal magánvállalkozók, valamint mesterek, szakképzési szakemberek és mindenekelőtt ha­zai ismeretközvetítők továbbképzé­séhez járul hozzá a német fél, amely maga nem vállalhatja a képzés fel­adatát, annál inkább a „trénerek tré­­ningjét”. A hosszabb távú projektu­mok során magyar menedzserek jönnek Németországba, hogy 8-12 hónapos „vendégmunka” alatt a gyakorlatban ismerjék meg a német vállalatvezetés csínját-bínját. Ez utóbbi lehetőségnek mindazonáltal határt szab a nyelvismeret és az a tény, hogy a magyar vállalatveze­tők ritkán érnek rá ilyen hosszú ki­­kapcsolódásra. Reimut Düring, aki politológus­ként is nagy figyelemmel követi a kelet-közép-európai fejleményeket, hangsúlyozza, hogy a legfontosabb a multiplikátorok továbbképzése, őket kell megismertetni a német tapaszta­latokkal, hogy továbbadhassák azo­kat. Mindez csakis a helyi viszonyok messzemenő figyelembevételével le­het igazán gyümölcsöző. Ugyancsak fontos ama területek értő kiválasztá­sa, ahol a német tapasztalatoknak a legtöbb hasznát lehet venni Magyar­­országon. Németország például igen aktívan támogatta a magyarországi szakmai képzés átalakítását A CDG Magyarországon a leg­különbözőbb partnerekkel működik együtt s amióta ez lehetséges, már nemcsak a fővárosban. Az utóbbi években például Kelet-Magyarorszá­­gon folynak a leglátványosabb prog­ramok, amelyek közül Reimut Dü­ring a szolnoki és a debreceni sütödei projektumot és a menedzser-utánpót­lás továbbképzését említi.­­ Itt a legjobb a programok részt­vevőinek általános színvonala, itt a legsikeresebb az állami szervekkel és gazdasági-társadalmi szervezetekkel való együttműködés. Ez nagyon fon­tos - teszi hozzá -, mert tevékenysé­günk fabatkát sem érne a fogadó or­szág kooperációja nélkül. Mindeb­ben nemcsak a felebaráti szeretet ve­zényel bennünket, hanem sajátos né­met érdekeket is szem előtt tartunk. A Szövetségi Köztársaságnak ugyan­is alapvető, hogy egy olyan fontos német gazdasági partner, mint az EU-ba tartó Magyarország, minél vi­rágzóbb ország legyen. A közös ta­pasztalatok pedig közelebb hoznak bennünket egymáshoz. A szolnoki és a debreceni sütödei projektum, a Carl Duisberg Társaság és magyar partnerei szervezésében az év eleje óta folyik a tapasztalatok szerint sikerrel. Testre szabott program - A fő cél a kiválasztott mene­dzserek, vezető munkatársak olyan problémamegoldó-központú tovább­képzése, ami hasznosan alkalmazha­tó a vállalati rekonstrukció során - mondja dr. Heimo Strauss, a prog­ram vezetője, aki egyébként egy te­kintélyes düsseldorfi consultingcég tulajdonosa. Hangsúlyozza, hogy Kelet-Magyarországon nem vállalati tanácsadással foglalkoznak, hanem a kiválasztott menedzsereket a tanfo­lyamon multiplikátorrá képzik to­vább, akik így a megszerzett piac­­gazdasági know-how-t üzemükben a lehető leggyorsabban és legrugalma­sabban adhatják tovább. A cégek gyenge pontjaira koncentrálnak, és két témával foglalkoznak: az értéke­sítési marketinggel és a költségme­nedzsmenttel. A tréning hangsúlyozottan opera­tív, vagyis az egyes munkahelyek gyakorlati tevékenysége áll a közép­pontban. Az első szakaszban Strauss dok­tor a résztvevőkkel közösen mérte föl a szanálásra és rekonstrukcióra váró (és szoruló) cégek tréning- és tanácsadási igényét. Ezután készült el a „testre szabott” tréningprog­ram. A tréningekkel párhuzamosan az adott munkahelyeken közvetle­nül gyakorolják a tanult készsége­ket.­­ Ebből is látszik, mennyire fon­tos, hogy a tréner és a menedzser­résztvevő viszonyát a legteljesebb bizalom jellemezze - teszi hozzá He­imo Strauss. - Filozófiánk szerint ugyanis nem elegendő a tréning so­rán tudást továbbítani. Sokkal fonto­sabb, hogy a résztvevő valóban a ma­gáévá tegye az ismeretek tartalmát és szellemét, a számára talán új gondol­kodásmódot, és nagyon személye­sen, nagyon individuálisan, a min­denkori adott viszonyokhoz igazítva alkalmazza őket mindennapi munká­ja során. Ez persze a tréning szem­pontjából is igen munka- és időigé­nyes, hiszen általában 15-18, a leg­különbözőbb egyéniségű, felkészült­ségű, érdeklődésű résztvevővel dol­gozunk, akik így azonban egymás ta­pasztalataiból is sokat tanulhatnak. Vagyis magasra tettük a lécet, nem­csak a résztvevők, hanem a magunk számára is. De a hármas követel­mény - a tudásközvetítés, a magatar­tás-elemzés és -ellenőrzés, valamint a gyakorlati munkahelyen való támo­gatás — megteszi a magáét. Az eredmények máris megmutat­koznak, és a hónapok múltával az is megállapítható, mennyire tekinthe­tők mélyrehatónak és tartósnak. Megosztott költség - jóleső érzés volt figyelni már az első hónapok foglalkozásai során is a résztvevők lelkesedését és elkö­telezettségét - mondja befejezésül Henrio Strauss. - Pedig biztosan nem volt mindenkinek könnyű elsajátítani egy teljesen új gondolkodásmódot. Márpedig a piacgazdaság körülmé­nyei között működő r­enedzser álta­lunk is képviselt és közvetített veze­tési stílusa sok tekintetben merőben új alapállást és attitűdöt követelt. Megértettük persze, hogy sokaknak nem is olyan régen még motivációs problémáik voltak, mert a privatizá­lás során nem látta mindenki ponto­san személyes jövőjének az alakulá­sát. Nagy segítséget nyújt mindazon­által, hogy nemcsak a közvetlen résztvevők győződtek meg időköz­ben tréningünk hasznáról, hanem magunk mögött tudhatjuk a cégveze­tések maximális - nemcsak erkölcsi, hanem anyagi­­ támogatását is. - Ez azért fontos - teszi hozzá Reimut Düring, a CDG kelet-közép­­európai csoportfőnöke -, mert a né­met-magyar együttműködés a know­­how-közvetítés és különösen a tré­ningprogramok területén csakis a költségek megosztásával elképzelhe­tő és hatékony. Hozzá kell azonban tenni, hogy éppen Magyarországon nagy az együttműködési készség e téren is. Szeretném remélni: a többi között azért, mert programjainkat a magyar fél olyan jónak találja, hogy érdemes pénzt fordítania rájuk... Józaa György Német know-how Magyarországon Jól kisütötték a tanácsadók

Next